2. A KORMÁNYPOLITIKA ÚJ ÚTJAIT KERESŐ PESTI HÍRLAP

Az első, jellegét tekintve üzleti lapvállalkozás Magyarországon a Légrády-cég kiadásában 1878 elejétől megjelenő– a hazai sajtó történetében e néven negyedik – Pesti Hirlap volt. A Légrády testvérek (Károly és Tivadar) az olvasók igényeihez igazodó és üzleti haszonra kalkuláló vállalkozás elindítására {II-2-344.} gondoltak – lapjuk mutatványszámában azt ígérték meg, hogy „egy jól és fürgén szerkesztett, minden hírt gyorsan közlő, olcsó napilapot” nyújtanak át az olvasónak. Azt is kinyilvánították, hogy nem politikai orgánum kibocsátását tervezik, tehát a „Pesti Hírlap nem csatlakozhatik a létező pártok egyikéhez sem”. Az új típusú lap önmaga helyét – a sajtó kritikai szerepének hangsúlyozásával – a politika független tényezői között jelölte ki, és úgy vélte, „ilyenképpen nagy és érezhető hézagot fog betölteni a magyar napisajtóban: a valódi közvélemény visszhangja lesz”. Ennek ellenére a Pesti Hírlap sem nélkülözte a pártok támogatását – a lap terve a Szabadelvű Klubban körvonalazódott; a kaució letételéhez (jóllehet a kiadó nem volt híján a pénznek) maga Tisza Kálmán is hozzájárult. A lap természetesen politikai program megfogalmazására nem vállalkozott, de a „független” véleménynyilvánításból származó előnyt érvényesítette; messzemenően élt a politika manipulatív eszközeivel, a népszerű politikai jelszavakat felhasználta az olvasói érdeklődés ébren tartására.

A lapvállalkozást Légrády Károly nyomdatulajdonos szervezte meg. Ő Tisza Kálmán szűkebb köréhez tartozott; cége korábban gazdasági szaklapok (Falusi Gazda, Földművelési Érdekeink) mellett a legjelentősebb balközépi napilapok (A Hon, Ellenőr) kiadójaként is szerepet vállalt – mint országgyűlési képviselő, tagja volt a Szabadelvű Klubnak, illetve a fúziót követően bekerült a főváros törvényhatósági bizottságába.

A kiadó a legjobb újságírókat szerződtette. Az első felelős szerkesztő Csukássi József lett, aki ezt megelőzően Lázár Kálmán Pesti Hírlapját (1867) irányította; a helyettes szerkesztő pedig Huszár Imre (később Kacziány Géza) lett. A vezércikkeket Kaas Ivor báró, Balogh Pál, Huszár Imre írta; a külpolitikai rovatot Szokolay Kornél, a közgazdaságit Berényi Pál és Szekula Gyula, a törvényszékit Wolff Vilmos, a sportot Szekrényesi Kálmán vezette (utóbbi arról is nevezetes volt, hogy elsőként úszta át a Balatont). A kiadó a nagy európai fővárosokban állandó tudósítót szerződtetett: Londonban Horn Gusztávot, Berlinben Perlaky Eleket, Bécsben Végh Antalt, illetve Huszár Imrét.

A szerkesztőség összetételében komolyabb változás 1881-ben következett be, ami azért érdemel különös figyelmet, mert mutatja, hogy a kiadó a korábbinál lényegesen nagyobb szerepet követel az új típusú sajtó irányításában. A Pesti Hírlapnál a kiadó és szerkesztőség között a főváros törvényhatósági bizottsága által vitatott kérdések körül keletkezett nézeteltérés: a lap május 26-án Légrády Károly előző napi közgyűlési felszólalásával ellenkező mondanivalójú cikkel jelent volna meg, amit Légrády – mint kiadó–megakadályozott. Nem lehetett kétséges, ezt a lépést Csukássi nem fogadhatta el, hiszen az addig kialakult sajtógyakorlat szerint a lap szellemi részéért kizárólag az azt aláíró szerkesztő felelt; a kiadó közvetlenül csak a hirdetési részt kezelte. Éppen ezért nem keltett különösebb feltűnést, amikor a szerkesztőség (Csukássi, Kaas Ivor, Balogh Pál, Berényi László, Kacziány Géza, Kürthy Emil, Rákosi Viktor, Szokolay Kornél, dr. Wolff Vilmos) bejelentette {II-2-345.} kilépési szándékát. Alig egy hónap eltelte után Rákosi Jenő és Csukássi a Légrády-vállalkozáshoz hasonló lapot indított el, Budapesti Hírlap címmel, ahová aztán az egész szerkesztőség együtt szegődött el.

Légrády elgondolásaihoz jobban alkalmazkodó munkatársak után nézett; törekvését jól mutatja, hogy 1887-ben főszerkesztőként már maga is aláírta a szellemi részt. Az új szerkesztőség a korábbinál valamivel színtelenebb lett (összeállításánál Borostyáni Nándor nyújtott segítséget): a szerkesztőség élére dr. Kenedi Géza felelős szerkesztő és Pulszky Károly segédszerkesztő került; a napihír rovatot Rudnyánszky Gyula, a közgazdaságit Kakujay Gyula, a képzőművészetit Prém József, a rendőrségit Solder Hugó, Várkonyi Dezső és Barabás Antal gondozta. A vezércikkeket most is kiváló publicisták írták: Pulszky Ferenc, Borostyáni Nándor, Eötvös Károly, Lukács Béla, Hoffmann Pál. A szerkesztőváltozástól függetlenül az irodalmi és a szórakoztató rovatokban állandóan szerepeltek a hazai szellemi élet kiválóságai: Jókai, Szász Károly, Falk Miksa, Mikszáth Kálmán, Szana Tamás, Schvarcz Gyula, Rákosi, Reviczky Gyula.

A Pesti Hírlap számos szerkezeti, tartalmi újítást vezetett be. A korábbi nagy ívrétű újságoktól eltérve kisebb alakban, berlini formátumban, állandó, rendezett rovatokkal, nagy (mintegy kétívnyi) terjedelemben, mindennap megjelent. Olcsón (4 krajcárért) árulták. Az indulást követő években állandó mellékletek kapcsolódtak hozzá: kedden tanügy, szerdán kertészet, csütörtökön házi tanácsadó, pénteken gazdasági újság. Különösen megnövekedett a hirdetések mennyisége; gyakran elérte a terjedelem egyharmadát (a hirdetések összetétele visszatükrözte az ipari tömegtermelés és a nagyvárosi élet térhódítását). A lap stílusa eltért a hagyományos politikai sajtó nehézkes „ír modorától”; előfizetési felhívásaiban maga hangsúlyozta, hogy elsősorban a „könnyed hangnemben” hozott újat. A regénycsarnokot nagyobbrészt könnyű olvasmányok, izgalmas történetek (gyakran rémtörténetek) töltötték ki: Dickens, Maupassant, Mark Twain, Dumas, Strindberg, Verne mellett sokat szerepelt E. Braddon, P. Zaccone, W. Collins, A. Delpit, E. Berthet (utóbbiak a 70-es évek „néplap”-jainak is kedvelt szerzői voltak!). A regénycsarnok terjedelme a hirdetésekével vetekedett.

Hírrovata kiszélesedett és mennyiségileg is jelentősen megnövekedett; a Pesti Hírlap az olvasóközönség igényeit ezen a téren is jól kiszolgálta. Gyors tudósításokat közölt a külföldi eseményekről, fővárosi ügyekről, a művészeti és a tudományos életről, hetenként szemlézte az üzleti életet és nagy terjedelemben hozott napi híreket.

A Pesti Hírlapot hamar megkedvelték az olvasók. Az indulást követő évben előfizetőinek száma 8300–8400 lehetett. A Csukássi-féle szerkesztőség kiválásakor és a tiszaeszlári per idején (amikor álláspontja az olvasók egy részének véleményével ellenkezett) csökkent ez a szám (körülbelül hatezerre), de később ismét elérte a korábbi szintet; a század végén pedig már 35 000 példányban jelent meg.

A polgári haszonra kalkuláló hírlap egyben polgári szellemiséget terjesztett, {II-2-346.} legalábbis sokkal meggyőzőbben állt a liberális alkotmányosság eszméi mellett, mint a 80-as évek újonnan induló lapjai. A „pártok felettiség”pozíciója liberális nyitottságot is jelentett. Az 1878. decemberi hírlapi programban értékszempontként szerepelt: „Pártokon kívül áll politikai életünk számos kitűnősége”; „a napisajtó nagy része is pártokon kívül állónak vallja magát, mert egyik párt irányában és eljárásában sem képes megnyugvást találni”. Egy évtizedes pályafutás után sem változott jellege; maga is legfontosabb sajátosságának tekintette, hogy ennyi idő után „marad, mint volt, a legbővebb, legváltozatosabb tartalmú, politikai irányát illetőleg minden irányban független, demokratikus szellemű lap”.

Nyitottságának köszönhetően tartósan egyik irányzat sem uralkodott rajta – az indulás évében Tisza irányzata a „kegyhajhászó és káros politika”, a Függetlenségi Párt pedig az „álmok álmodója” elnevezést kapta –, így az eszmék a máshol megszokottnál változatosabban, sokszínűbben jelentek meg benne. A nyitottságot részben a létező pártokból való kiábrándultság eredményezte. Ez olvasható ki a kormánypolitikát taglaló sorokból: „Se ész, se tekintély nem támogatja a kormánypolitikát, s az okos és jellemes férfiak mind ott hagyták, mégis a kormány uralkodik, politikáját folytatja tovább, s csak úgy tolakodnak a hazafiak, hogy a gyűlölt kormányrendszer szekerét tolhassák.” (Pesti Hírlap. 1879. április 28.) Hasonló figyelhető meg a függetlenségi politikáról szóló cikkben: „Míg politikája nem lesz, mely számot vetve a viszonyokkal létesíteni bírja a magyar állam teljes függetlenségének gyakorlati feltételeit, addig a pártnak nincs mit keresnie a kormányon, ha nincs mit keresnie, nem is szabad neki a többségre jutásért küzdenie, ha nem küzdhet alkotmányos fegyverekkel, nincs értelme annak, hogy a parlamentben tért foglaljon.” (Pesti Hírlap. 1880. március 16.) A Pesti Hírlap úgy látta, hogy a kereskedők és az iparosok hite megingott, a polgárság már a „parlament működésében nem talál vigaszt”; elhibázottnak tartotta az agrárius mozgalmak célkitűzéseit is. A legtöbb elismerő írást az Apponyi vezette mérsékelt ellenzékről közölte, de ezt a pártot sem tekintette kormányképesnek! Szerinte „sem a szélsőbal, sem a kormánypárt nem rendelkeznek félannyi tehetséggel, jellemmel és tekintéllyel, mint ahányan a mérsékelt ellenzék soraiban ülnek, de mi haszna, mikor sem közös elv nem fűzi őket össze, mint a szélsőbalt, sem közös vezetés nem gyűjti össze az erőket”. (Pesti Hírlap. 1880. november 12.) A mérsékelt ellenzék hibájának viszont azt tartotta, hogy túlságosan közel állt a klerikális konzervatívokhoz; azt fejtegette, hogy ennek a pártnak „mindaddig nem lesz hódító és sikert biztosító népszerűsége Magyarországon, míg olyan programot nem ad, mely elriasztja tőle azon sötét elemeket, melyeket a közhit … eddigelé leghívebb szövetségeseinek tart”. (Pesti Hírlap. 1887. január 31.) Pulszky Ferenc a segítőkész bírálatot egyenesen Apponyinak címezte: „míg Lonkay és a Magyar Állam az ő köpenyébe kapaszkodnak, addig ő lehet ugyan egy pártnak vezére, de nem egy nemzeté”. Elkeseredetten állapította meg, hogy az arisztokrácia (ha mégoly „fényes tehetségű” is) {II-2-347.} Magyarországon nem képes népszerű politikát csinálni. (Pesti Hírlap. 1887. február 27.)

A Pesti Hírlapban egy történetileg meghatározott alkotmányos felfogás, a felbomlóban levő liberális eszmerendszer elemei tükröződtek vissza: az alkotmányos eszmékbe vetett hit csakúgy, mint az európai kortünetként jelentkező kiábrándultság; mindehhez társult az a mély szkepszis, amely a polgári alkotmányosság hazai megvalósulása közben keletkezett. (A társadalmi tudat számos belső ellentmondása fakadt abból, hogy a hazai polgárosodás épp akkor volt kénytelen szembenézni eszméi nyugat-európai kudarcaival, amikor itthoni hivatását még nem teljesítette; a helyzetet az csak tovább bonyolította, hogy a liberalizmus alig fél évszázada részben a nyugat-európai példa hatására talált követőkre!)

A Pesti Hírlapban – néhány kiváló publicistájának köszönhetően –hitelesen jelent meg az európai alkotmányos rendszerek válsága: „Ma minden bomlik és hanyatlik lefelé.” A kontinens elmaradottabb, keleti felében különösen kedvezőtlenül alakul a helyzet, mivel itt „a parlamentarizmus mindig üresebb formává alakul át. A parlament kezd hasonlítani egy testülethez, mely tanácskozik, de nem dönt”. (Pesti Hírlap. 1886. február 1.) A nagy reformnemzedék egyik utolsó tagja, Pulszky Ferenc írta, hogy „a parlamentarizmus elvesztette azon varázsát, mely a nemzeteket egy emberöltő előtt elszédítette”. („Egész Európában hallik a panasz, hogy a nagy vívmányok után a hatvanas évek végén és a hetvenes évek kezdetén mindenütt beállt egy reakcionárius áramlat. A nemzetek kényelmetlenül érzik magukat. A védvámokban… s a mozgótőke elleni izgatásokban keresnek orvosságot.”) „Ezen kijózanodás azonban nem abszolutizmushoz vezet, hanem előbb-utóbb egy nagy európai forradalmat idéz elő.” (Pesti Hírlap. 1886. december 24.) A lap a válság biztos jeleként értékelte az európai uralkodók és kormányzatok egymást követő bukását, illetve a fokozódó háborús feszültséget. (A Magyarország szempontjából fontos balkáni helyzettel különösen sok cikk foglalkozott!)

A válság társadalmi lényegéről olvasható elemzések egyik végkövetkeztetése szerint a polgári rendszereket komolyan veszélyeztették a tömegmozgalmak, a munkásság mozgalmai, a „munka és a tőke” közt kibontakozó harc. Pulszky sötét képet festett a munkásság viszonyairól – azt fejtegette, hogy a szocialisztikus mozgalmak a társadalmi rétegek közt kialakult nagyfokú vagyoni egyenlőtlenségből erednek; a munkások élete „a bölcsőtől a sírig soha sincs biztosítva, alig van hazájuk vagy családi életük, mert a szabad verseny természetes törvénye szerint gyereknek, nőnek és férfinak dolgozni kell szünet nélkül, hogy megélhessenek; ez a létért folyó harc”. (Pesti Hírlap. 1890. február 23.) A lap ismeretlen publicistája szerint a polgári rendszerek „szörnyű paradoxona”, hogy „csak a nyomor szülhet jólétet”. Ez az optimista tizenkilencedik század „fényes arcán a sötét folt”. A feszültség sehol sem kerülhető el; igaz, hogy ettől Magyarország még messze van, de „a társadalom talaja alatt nálunk is mint vulkán fog forrni”. Pulszky az utóbbi problémára {II-2-348.} a klasszikusnak tekintett liberális angol közgazdaságtan társadalomkritikájához hasonló választ adott: az állam be kell hogy avatkozzon a társadalom egyensúlyának védelmében – szükség esetén a munkások melléállva. (Pesti Hírlap. 1885. június 22., 1890. február 23.)

A Pesti Hírlap irányt szabó publicistáinak véleménye megoszlott a hazai alkotmányos képviseleti rendszer további kibontakoztatásának módozatairól: néhányan a polgári képviseleti rendszer minél következetesebb kiépítését tekintették elsőrendű nemzeti ügynek (Pulszky Ferenc, Schvarcz Gyula, részben Horváth Gyula), míg mások (Beksics Gusztáv, Borostyáni Nándor, Törs Kálmán, Pesty Frigyes) a polgári demokrácia teljes kibontakoztatásától elzárkózva és egy modernebb kivitelű (csak részben nemesi hagyományú), centralizáló nacionalizmus jegyében az adott államhatalom (nem „pártkormány”!) fenntartását és megerősítését azonosították a nemzeti érdekkel. Előbbiek elgondolásait széles látókör, teoretizáló kifejtés jellemezte, utóbbiakról mindez kevéssé mondható el, viszont nálunk a polgári (racionális) célratörés sokszor felismerhető (homogén nemzeti piac, egységes állam, egységesen irányítható társadalom).

Pulszky vezércikkei, esszéi arra ösztönöztek, hogy a polgári berendezkedés kiépítésének útját következetesen végig kell járni. Liberális szellemű kritikáiban arra hívta fel a figyelmet, hogy ennek egyik legnagyobb akadálya a társadalmat átható nemesi-dzsentri szellem. A fejlett Angliára hivatkozott: ott „a gazdag kereskedő, a gazdag iparos, a gazdag földbirtokos közt nem tesznek oly különbséget, mint nálunk, hol a társadalom ferde iránya az iparnak és kereskedésnek nem adta még meg az őket megillető tekintélyt”. (Pesti Hírlap. 1885. november 16.) Nagyobb perspektívába állította a század utolsó harmadának problémáit, és határozottan értékcsökkenést látott, a pozitív társadalmi célok fokozatos kiüresedését állapította meg. Érdemes a tekintetét hosszabban követni: „Demokraták voltunk a szónak legnemesebb értelmében; meg akartuk szüntetni a különbséget a különböző osztályok között, nem kérdeztük, vajjon ez vagy amaz nemes-e vagy honoratior, városi polgár vagy paraszt születésű-e?” – „A régi táblabírák mostani fiai és unokái közt másféle szellem uralkodik. Szontagh Pál új nevet talált számukra; tőle tanulták, hogy most gentrynek hívják magukat. (Pesti Hírlap. 1885. január 31.) Elég pontosan leírta a dzsentri vonásait: „nem tud azon balítéletről lemondani, hogy vannak foglalkozások és életmódok, melyek úriak s mások, melyek nem úriak”, retrográd politikai eszméket támogat (hitbizomány, agrárius mozgalmak, antiszemitizmus). A Pesti Hírlap hasábjain széles körűen jelentkezett az az érzés, hogy – a nyugat-európai jelenségekkel közel egy időben, de a hazai polgárosodás színvonalához mérten túl korán – kibontakozott a liberalizmus válsága; sok helyütt olvasható: a „társadalomban és a sajtóban a demokrácia a legszűkebb térre szorul”; „a demokrácia gerincsorvadásba esik”; a politikai életben megerősödnek a konzervatívok, sokszor épp egy radikális ellenzékiből lesz ultrakonzervatív.

A Pesti Hírlap néhány munkatársa úgy látta, hogy a hazai képviseleti {II-2-349.} rendszer nincs társadalmilag megalapozva, „a politikai demokráciának nincs szilárd alapja”, hiszen a társadalom sem demokratikus. (Pesti Hírlap. 1885. március 16.) Pulszky, Schvarcz Gyula az erősödő városi polgárságtól várták a társadalom (és ezen keresztül a politika) demokratizálását. Pulszky, legalábbis a sajtóban, azt hangoztatta: a polgári osztály ezt a feladatát érzi, „tudja, hogy övé a jövő”. Olyannyira bizakodó volt, hogy 1885-ben még azt is leírta (amiről azért valószínűleg ő tudta legjobban, hogy sokrészben követelmény és a reális valóság messze áll tőle): „a városi élet s társadalom minden tekintetben kifejlődött, úgy anyagilag, mint szellemileg. A polgárság lép a nemesség helyébe, s ezen nem változtat sem gentry-klub, sem antiszemitizmus.” (Pesti Hírlap. 1885. március 8.) Schvarcz Gyula differenciáltabb választ adott: a városok egy részének fejlődését (főként Budapestét) reménykeltőnek tartotta, ugyanakkor felhívta a figyelmet a főváros és a vidék között kialakuló gazdasági és kulturális szakadásra. (Főként az alföldi mezővárosok lemaradását emelte ki, amelyek megfogalmazása szerint „sokkal inkább emlékeztetnek még manapság is rég lefolyt századok társadalmára, mint a XIX. század művelt Európájára”. – Pesti Hírlap. 1887. március 27.) A gazdasági fejlődés egyre fokozódó lendülete azonban szinte mindenkit lelkesedéssel töltött el, és elragadtatásukban úgy vélték, hogy a társadalom többsége hozzájuk hasonlóan gondolkodik. Szinte látomásszerűen fogalmazta meg az egyik vezércikk: „így fogja gazdasági szükségesség gyanánt befogadni a nemzet azt, amit politikai és társadalmi szükségesség gyanánt nem fogadott be; a politikában megunt demokrácia így tartandja bevonulását a gazdasági átalakulás zászlaja alatt.” (Pesti Hírlap. 1885. július 2.)

A Pesti Hírlap munkatársai gyakran leírták: „a modern népuralom, a középosztály uralma”; a középosztályhoz a dzsentrit, a polgárságot és az értelmiséget sorolták. Ezentúl azonban már komoly nézeteltérések mutatkoztak: a középosztály vezető elemének Pulszkyék – a már ismertetett formában – a modern városi polgárságot, Beksicsék viszont a dzsentrit tekintették. Beksics főként históriai érdemekre hivatkozott, emellett ő is a polgári képviseleti rendszerek vagyoni és műveltségi kritériumaira épített – ha „a közterhek túlnyomó nagy részét a középosztály, gentry viseli, a műveltség, tudomány, haladás iránt való érzék, maga a politikai iskolázottság is főleg a középosztálynál van, csak természetes, hogy Magyarországon a politikai hegemónia a középosztályt, melyben a gentry kiváló helyet foglal el, illeti meg”. (Pesti Hírlap. 1885. augusztus 5. – Kiemelés tőlünk – G. – V.) Ebben a felfogásban a középosztály feladatkörét mesterségesen egybemosták, azonosították a dzsentri által képviselt hagyományokkal és szemlélettel; a dzsentrit tekintették – az eszmeileg és etnikailag inhomogén polgársággal szemben – az „állameszme” hordozójának.

A nemesi-polgári nacionalizmus által motivált hírlapírók a nemzetiségiek politikai mozgalmaiban a magyar állami egység igen veszélyes ellenfeleit látták. A nemzetiségiek felerősödő nemzettudatával szemben a „magyar állampolgár öntudatát” kívánták „kirekesztő uralomra” juttatni. Úgy gondolkodtak, {II-2-350.} mivel Magyarországon a társadalom és a nemzeti piac inhomogén, csakis „a magyar állam eszméje az, mely a magyar faj politikai uralmát, kulturális misszióját legelső sorban biztosíthatja”. (Pesti Hírlap. 1887. szeptember 8.) Mindez tulajdonképpen ésszerű, és ami ezután következik, szintén racionális logikára valló: a régi, nemesi (rendi), illetve a polgári (demokratikus) autonómiákat egyformán elvetették – hiszen azok sok esetben a nemzetiségiek „partikuláris” érdekeit juttatták volna érvényre! –, és a történeti államot a szaktudással hatékonyabbá tevő, centralizáló polgári adminisztrációt idealizálták; a nemzeti szempontú iparosítás segítségével a belső piacon is hegemóniára törekedtek. Beksics ez utóbbi törekvésüket elég világosan és agresszíven nyilvánította ki: „Az ipar az ügyesebb fajt fejleszti, s ennek állását teszi kizárólag uralkodóvá. És a mely fajnak fejlett ipara van, az olvasztja be a többi fajt.” (Pesti Hírlap. 1885. január 19.) 1885-ben a „nemzeti politika” sarktételeit abban jelölte meg, hogy biztosítani kell az iparosítás révén Erdélyben és a Dráva mentén „a magyar faj fölényét”.

Pulszky a nemzetiségi mozgalmak ügyében sokkal mértéktartóbb volt, egyébként is a már ismert optimizmussal jelentette ki: „a magyar szó és szellem általános lett a társadalom művelt rétegeiben”, mivel (ez növelte kijelentésének hitelét) „nálunk csak az lehet úrrá, aki tud magyarul”. Szerinte a magyarosításban, az iskolák mellett, elsősorban társadalmi mozgalmaknak, közművelődési egyleteknek lehet szerepük, hiszen az állami intézkedéseknek határt szab az alkotmányos szabadságok rendszere. Voltak olyan hírlapírók, akik az alkotmányosság megvalósult szintje miatt elégedetlenkedtek, szerintük a válságot az okozza, hogy „a liberalizmus és a demokratikus eszmék szabad és erőteljes vérkeringéssel nem lüktetnek a pártok életében”. (Pesti Hírlap. 1887. szeptember 21.) Többen pedig azon a véleményen voltak, hogy a társadalom (nemzeti és szociális) feszültségeit csak a demokratikus képviseleti intézmények oldhatják fel, éppen ezért a „fődolog az, hogy nem szabad akkor a liberálisoknak konzervatív reformot követelniök, mikor a retrográd irány teljes erejét készül megmutatni”. Horváth Gyula a demokratikus képviseleti rendszer kiépítésének a folytatásáról szólt: „A bajokból, melyekbe belesodortattunk, nem a parlamentarizmus árán, hanem annak szigorú megtartásával lehet kievickélnünk.” (Pesti Hírlap. 1887. január 1.)

Annak eldöntésében, hogy a Pesti Hírlap hasábjain felvázolt alternatívák, eszmei-politikai utak közül melyik és hogyan valósul meg, a sajtó egész rendszere – az újonnan induló lapok közül különösképpen a Budapesti Hírlap – és a sajtón kívül álló erők játszottak szerepet. De a Pesti Hírlap szerepe is vitán felül álló, mivel nyitottsága révén e fejlődési utak számára tartós jelenlétet biztosított.