{II-2-351.} 3. A 67-ES ELLENZÉKISÉGET KÉPVISELŐ BUDAPESTI HÍRLAP

Csukássi és az akkor még színházigazgató Rákosi Jenő 1881. június 16-án indították a Légrády-féle Pesti Hírlaptól elütőpolitikai színezetűúj lapjukat, a Budapesti Hírlapot. Hogy ők ketten feltétlenül megbíztak egymásban, annak lehetnek életrajzi okai: középiskolás diákéveiket mindketten Sopronban töltötték – Rákosi a bencések gimnáziumába járt, Csukássi pedig az evangélikus líceumba. A szerkesztőséget hangsúlyozottan az újságírói szolidaritás jegyében szervezték meg: a felelős szerkesztőn, Csukássin kívül a belmunkatársak mindegyike a Légrády-céggel szembefordulók közül került ki, így Kaas Ivor báró, Balogh Pál, Berényi László, Kacziány Géza, Kürthy Emil, Rákosi Viktor, Szokolay Kornél, dr. Wolf Vilmos. Rákosi Jenő kezdetben csak kiadótulajdonosként szerepelt, mivel csupán az év októberében lépett vissza a Népszínház igazgatásától.

Az új lap kezdetben önmaga szerepkörét a rivális Pesti Hírlaphoz viszonyítottan jelölte ki; az első előfizetési felhívásokban olvasható, hogy a „régi Pesti Hírlap új szerkesztőséget kapott, melyben notórius kormánypárti hírlapírók vesznek részt”– a Budapesti Hírlap e kormánypártiságot nem vállalja, politikai meggyőződését tekintve közel áll az ellenzékhez, bár pártokhoz nem kötődik, sőt függetlenségét kifejezetten hangsúlyozza! Csukássi és Rákosi Jenőészlelték a pártokból kiábránduló politikai közvéleményt, ezért nem kapcsolódtak – legalábbis kezdetben – egyetlen nagyobb párthoz sem. A „politika közönséges és elkoptatott jelszavait, mint értelmök vesztetteket” elvetették, és lapjukban azt fejtegették, hogy „a szabadelvű cég alatt reakcionárius portéka hozatott forgalomba, s az egyesült jelszó csak visszavonást és személyes ambíciók széthúzását takarni találtatott ki, a függetlenségi megtagadja a negyvennyolcast, Kossuth Lajos pedig eltaszítja magától mind a kettőt”! A pártokat illető kritikájuk sok valóságos, igazságos elemet tartalmazott, a pártok válsága látható volt: a kormánypárt mellett az ellenzék inaktivitását is könnyű volt kimutatni, hiszen a függetlenségiek eszmei és szervezeti megosztottságát mindenki jól ismerte, a mérsékelt ellenzéket pedig laza, konglomerátum jellege miatt gyakran „társalgási” pártnak nevezték (Sennyei, Apponyi és Szilágyi Dezső annyira ellentétes irányú kijelentéseket tettek)!

Ezért a szerkesztők ideológiájukat nem pártprogramokra jellemző formában tették közzé; legjellemzőbb jelszavuk: „a magyarság szent ügye, gondolkodásunk szabályozója, magatartásunk iránytűje, cselekvésünk elhatározó momentuma, politikánk summája ez”! (Budapesti Hírlap. 1881. szeptember 18.) A lap irányának lényege ennél konkrétabban persze már elég nehezen írható körül; a szerkesztőség az olvasókhoz szólva általában a következőket emelte ki: „politikai kritika pártállás nélkül”, „gazdasági függetlenség, nemzeti művelődés és társadalmi reform a magyarság érdekei szerint”. A lap „vezérlő csillagát” az egyre szélesebb társadalmi és politikai körben érvényesülő nacionalizmus képezte, fő törekvése „a magyar állameszme, a magyarság {II-2-352.} terjesztése, a magyar nemzeti kultúra ápolása s felvirágoztatása” volt, amely a gyakorlatban „a magyar faj anyagi és szellemi érdekeinek ápolásában” jelentkezett. (Budapesti Hírlap. 1881. december 18., 1883. szeptember 23.)

A lap olvasótáborában jellegadó szerepet vitt a nemesi-értelmiségi-alkalmazotti-kispolgári rétegekből összeálló középosztály. Mivel ez a középosztály Magyarországon nem a polgárosodás gazdasági folyamataiban vált társadalmi réteggé, összetartó elemei sem gazdasági, hanem hatalmi-ideológiai jellegűek voltak: lényegében véve a hegemóniára törekvő nacionalizmus jegyében szerveződött meg. A Budapesti Hírlap az említett középosztály rétegösszetartó nacionalizmusát változtatta hírlapi programmá.

A szerkesztőség szellemi vezetője kétségkívül Rákosi Jenő volt. A sajtóhoz sok szállal kötődött: 1867-ben Kemény Zsigmond meghívására lett a Pesti Napló munkatársa; igen fiatalon, 27 éves korában Deák javaslatára önálló politikai lap megszervezésére nyílt lehetősége (Reform), amelyet 1875-ig szerkesztett. A Budapesti Hírlapnak kezdettől fogva kiadó-tulajdonosa, 1881 őszétől belső munkatársa és az irodalmi-színházi kritika irányítója volt; itt közölte egyetlen terjedelmesebb regényét, a Legnagyobb bolond címűt. Később a lap belső munkatársaként ő formálta politikai arculatát: naponként szobájában gyülekeztek a politikai cikkírók, hogy megállapodjanak a következő napi vezércikk témájában; ezek megírására Kaas Ivor mellett maga is vállalkozott.

Rákosi ellentmondásosan bár, de elfogadta a középosztályon belül a dzsentri vezető szerepét; a családi kapcsolatok is a birtokos osztályhoz kötötték (apja a Dunántúlon uradalmi gazdatisztként szolgált). Ideálisabbnak tartotta volna, ha a polgári államot az értelmiség vezeti – innen származik félnémet származása ellenére erős szimpátiája a francia harmadik köztársaság iránt –, de miután e kísérlet sikertelensége a 70-es évek közepére nyilvánvalóvá vált, a volt nemességből kikerülő vezető réteghez csatlakozott. Úgy vélte, hogy a magyarság jövője – a közép-európai nemzeti erőviszonyok alapján – az államhatalom kezében van: ezért elevenítette fel a Budapest központú Monarchia koncepcióját; a német és orosz nagyhatalmi törekvések ellensúlyozására a franciák és a lengyelek szövetségét kereste.

Rákosi felfogása az államhatalomról sokat változott. A Reform szerkesztője az államot a haladás biztosítékaként fogta fel, a Budapesti Hírlap viszont már a nemzetiségi törekvésekkel szemben védelmet nyújtó államot idealizálta. Azt vallotta, hogy a „magyar államnak, mint minden más államnak, csak egy kötelessége van: hogy mivoltának, magyar voltának következményeit levonja… Nem szabad eltűrnie a nemzet egységének szétbontását érdekcsoportokra… magyarán mondva: az államra nézve nemzetiségi kérdésnek nem szabad lennie.” A polgári szabadságjogok, az autonómiák nem kérdőjelezhetik meg az állam integritását, vagyis – ahogyan Rákosi fogalmazta –„nemzetiségi jogcímen privilégiumot alattvaló nem élvezhet”. (Rákosi Jenő: A magyarságért.)

{II-2-353.} Persze a szorosan vett ideológián túl mást, többet is ígért a Budapesti Hírlap szerkesztősége az olvasónak: olyan újságot, amely a közönséget szórakoztatja, amely közleményeiben gyors és hiteles, a fontosságnak megfelelően terjedelmes, „hiteles és eredeti”. Ennek a célnak a megvalósítása érdekében jó tollú, kitűnő külső munkatársak jelentős csoportját is foglalkoztatták: többek között például Degré Alajost, Frankenburg Adolfot, Tolnai Lajost, Kazár Emilt, Vajda Viktort, akik elsősorban tárcákat, szórakoztató cikkeket, folytatásban megjelenő regényeket adtak. Az évek során a politikai publicisztika rovására jelentős mértékben nőtt a szórakoztató sajtóműfaj aránya. Gazdag és változatos anyagot küldtek a külföldi tárcalevelezők: Párizsból Huszár Imre, Londonból Perlaky Elek, Berlinből Végh Antal, Rómából Fest Aladár, sőt alkalmanként Dél-Amerikából is befutottak tudósítások.

A Budapesti Hírlap formátuma a Pesti Hírlapét követte: valamivel nagyobb volt a berlini formátumnál, de lényegesen kisebb a divatját múlt „lepedő” nagyságú újságoknál. A Budapesti Hírlap a 80-as években 18–20 ezer példányban jelent meg; minden nap kiadták, a szokásosnál nagyobb, 14–20 oldalas terjedelemben. Évi előfizetési díja 14 forint volt.

A Budapesti Hírlap nemcsak elfogadta, hanem támogatta is a középosztály hatalmi ambícióit. Természetesnek kell tartanunk, hogy eszmeileg egyetlen párt mellett sem kötelezte el magát, hiszen a nemzeti érdekekről szólva mindegyik irányzat mást – többet, kevesebbet vagy csak eltérőt – tartott fontosnak, a lap viszont mindent egyszerre és a kizárólagosság elvének teljes érvényesítése mellett követelt. De nemcsak a pártokkal való azonosulást utasította el, hanem bírálta azt a liberális-alkotmányos intézményrendszert is, amelyben azok tevékenységüket kifejtették. A parlamentáris demokrácia elméletét és gyakorlatát a magyar hegemónia elvének rendelte alá: például a vegyes házasságról szóló törvényjavaslatot ellenezte, és az arra szavazó képviselőket keményen bírálta, mondván: „képviselőink nagyobb részének nem az a fontos, hogy mire van szüksége az országnak, mi nyugtatja meg a közvéleményt, hanem hogy mit tanít a liberalizmus tanító könyve”. (Budapesti Hírlap. 1884. január 10.) Rákosiék úgy vélekedtek, hogy a parlamentarizmus továbbfejlesztése Magyarországon komoly társadalmi érdekeket sértene, így „nekünk az alkotmány stabilitása szükségesebb, mint javítása”; „problematikus kísérletet nem tehetünk”– írták. (A „problematikus kísérlet” az USA alkotmányos berendezkedéséből levonható tanulságok hasznosítása lett volna.)

A lap egészét áthatotta a politikai hegemóniára való törekvés. Balogh Pál ezt a törekvést eléggé leegyszerűsítve, de a lényegét megőrizve, a következőképpen fogalmazta meg: „Meg kell mutatnunk a világnak, hogy e haza uralkodó nemzete a magyar, s uralkodik a többi fajok felett nemcsak évszázados történeti jog, politikai fejlődés törvénye, hanem természetesen szellemi és erkölcsi szupremáciája alapján.” (Budapesti Hírlap. 1887. augusztus 19.)

{II-2-354.} Számottevő a lapban a magyar kormányzat politikájának kritikája, különösen éles a Tisza-ellenesség. A kritika Tiszát és kormányzatát sikertelennek, sőt az ország jövőjére nézve károsnak tartotta, mivel úgy látta, hogy a magyarság érdekeit sem a Monarchia bürokráciájával, sem Ausztriával, sem a hazai nemzetiségekkel szemben nem tudta megfelelő eredménnyel érvényesíteni. A lap a pártokat aszerint ítélte meg – „pártok-felettiségének” lényege is ebben állt –, hogy a létező hatalmi keretek között milyen hatékonysággal képviselték a magyar nacionalizmus államnemzet koncepcióját! Véleménye egyik pártra nézve sem volt túlságosan hízelgő, hiszen azt fejtegette: „valamennyi magyar párt beteg”. A kormánypárt ereje csak látszólagos, a mérsékelt ellenzék semmilyen sajátos törekvést nem fejez ki („fuzionálhatnak bátran abban, hogy nincs elvük, nincs céljuk, csak élni akarnak napról napra”), a „szélsőbal” elve a közjogi különállás Ausztriától, „de ez most nincs napirenden”. A magyar pártok „omlatagok, kivétel nélkül”, nem képesek a magyar hegemónia érvényesítésére.

A szellemi horizontot szűkítve torzító nacionalizmusnak köszönhetően a Budapesti Hírlapban számos, igen fontos társadalmi probléma (a mobilitás, a vándormozgalmak, az asszimiláció) nem valós tartalommal jelent meg, más kérdések, például a munkásság problémája, szinte teljesen kívül kerültek a figyelem körén. A társadalom, a gazdaság helyzetéről, fejlődési vonásairól érdemben alig esett szó. Viszont az állam és a társadalom helyzetrajzában kiemelt figyelmet kaptak a nemzetiségiek, hiszen a nemesi vezetésű középosztály az állami hegemóniát elsősorban velük szemben kívánta érvényesíteni. A lapban a nemzetiségek egymástól eléggé eltérő tartalmú megítélést kaptak. A legélesebb támadás minden valószínűség szerint a horvátok ellen irányult, hiszen bennük a magyar nacionalizmus legkomolyabb, országon belüli versenytársát látták; a horvátok társadalma aránylag fejlett volt, jelentős belső autonómiával rendelkeztek és a horvát – magyar kapcsolatokat komoly gazdasági érdekellentétek is terhelték (a Budapesti Hírlap Fiume államjogi státusa, modernizálása ügyében széles körű hírlapi agitációt folytatott!). A szerkesztőség a román és a szerb nacionalizmust szintén veszélyesnek ítélte, nem annyira a szlovákot, mégsem azonos módon reagált törekvéseikre. Eléggé átgondoltan, megosztásukra törekedett. A szerbbel szemben kifejezetten ellenséges maradt, míg a románt meg akarta nyerni. A közeledést az általa is érzékelt nehézségek ellenére is megvalósíthatónak tartotta. Megírta, hogy a magyarok és románok között „hatalom- és kereskedésben” komoly nézeteltérések vannak, hiszen a „magyarországi románokban szintúgy feltámadt a nemzeti öntudat, mint bennünk száz évvel ezelőtt, s azt a harcot vívják ellenünk, mit mi vívtunk az osztrákokkal”, tehát „kétmillió román Erdélyben fajháborúban áll velünk”. A közös külső veszély, főként az orosz nagyhatalmi fenyegetés, mégis meghozhatja a magyar – román közeledést. (Budapesti Hírlap. 1881. szeptember 5.)

A nemzetiségekkel történő összefogás jegyében engedményeket mégsem javasoltak. Rákosiék ekkor a nemzetiségek teljes asszimilációját nem követelték, {II-2-355.} hiszen azt mondták: „senki józanul nem gondol itt arra, hogy a román vagy más nemzetiségű nép tömegeit megmagyarosítsa”, viszont azt kimondták: „Magyarország nem mondhat le arról, hogy minden nyilvános élete magyar legyen”, hogy a „magyar szó honos legyen az országban mindenütt”! (Budapesti Hírlap. 1884. március 16.) A magyar nacionalizmus államnemzet koncepciója így a különféle társadalmi érdekek érvényesülése, nyilvános kifejeződése elé komoly politikai korlátokat állított. A Budapesti Hírlap jellemzően nyilatkozott, amikor helyi (Temes megyei) törvényhatósági választásokról írt: hangsúlyozta, hogy az alkotmányosság sehol sem vezethet a „hazafias kormányzás” megrendüléséhez, tehát a románok is választhatók, de csak azok, akik „magyar hazafiak”. (Budapesti Hírlap. 1881. augusztus 25.)

Rákosi lapja még a megvalósult parlamentarizmust is túlságosan liberálisnak, túlságosan demokratikusnak tartotta. Amiatt bánkódott, hogy „sehol az élő civilizált világban nemzetiségek és felekezetek több jogot és több szabadságot nem élveznek, mint Magyarországon”– „Tele vagyunk egyesületi, autonómikus és felekezeti szabadságokkal”! (Budapesti Hírlap. 1888. április 26.) A hatalom gyakorlásában a nemzetiségek nem lehetnek partnerek, és az autonómiák a magyarság hatalmát, esélyeit csak ronthatják: „szent István birodalma a sok nyelvét megtartotta, de megtartotta azonkívül az államegységét” is! A lap szerint az egységet a politikai vezető réteg homogenitása biztosíthatja, támaszthatja alá– hegemóniára törekvés, nacionalizmus és konzervativizmus támogatják itt egymást: a szerkesztőség szerint az állami egységet „nem tarthatja fönn egy vegyes, egy faji érzületében egység és ideális cél nélküli nemzetiség-közi intelligentia, aki ily ideát akarna itt megvalósítani, például Svájc példáján lelkesülve, az valósággal prédának készítené ki hazáját idegen nemzetek számára”. (Budapesti Hírlap. 1888. február 26.) A konzervativizmus, végső soron persze maga a hegemóniára való törekvés, kizárta azt a figyelemre méltó lehetőséget, amely a polgári alkotmányosság hajlékony, különböző érdekek egyeztetésére igen alkalmas liberális-demokratikus fórumaival élve magyarság és nemzetiségek között az összetartó, kohéziós erőt némi eséllyel növelhette volna. E megegyezés esélyeinek csökkentésében jelentős szerepe volt Rákosi Jenő lapjának. A Budapesti Hírlap a reformkor liberális eszmekörétől elfordult, megítélése szerint az előző nagy nemzedék tagjai elgondolásaikkal nem jutottak túl messzire, mivel „a 40-es évek eszmekátéja szerint remélték megoldhatni a nagy nemzetiségi kérdést”, „a jókedvű adakozás módszereivel”éltek. Úgy vélte, a XIX. század utolsó negyedében más eszközhöz kell nyúlni. Minden eszközzel meg kell erősíteni az államot, hogy „hatalmasan ellenállhasson más fajok széthúzó törekvéseinek”. (Budapesti Hírlap. 1885. szeptember 8., 1886. február 7.)

Bár a Budapesti Hírlap a nacionalista hegemónia megteremtése során elsősorban az államra kívánt támaszkodni, nem mondhatott le a társadalom minél szélesebb rétegeinek manipulálásáról sem! Már indulásának évében azt fejtegette, hogy „Magyarországot a magyar nemzetnek újra meg kell alapítani, {II-2-356.} s erre nem elég, ha van magyar állam, erre minden magyar embernek és honpolgárnak közre működni kötelessége”. Azonban a heterogén, nyelvében, vallásában, kultúrájában, tudati-politikai kötődéseiben igen sokszínű társadalmat megnyerni nem ígérkezett könnyű feladatnak, ezért is több tényező együttes érvényesítésével próbálkozott: a kultúrnemzet koncepció jegyében! A német nyelv ellenében sürgette a magyar nyelv elterjesztését a gazdaságban, a tudomány és a kultúra internacionális szféráiban, javasolta emellett a magyar nemzeti eszme terjesztését a nemzeti egyházak keretei között, sürgette az egyházi iskolák állami felügyeletét és tanterveinek korrekcióját, támogatta a zsidó és a német polgárság asszimilációját, a városok magyarosítását.

Nagy terjedelmet kapott a nemzetiségi egyházak és a magyar állam viszonyának taglalása, mivel a szerkesztőség a nemzetiségi kérdést „kiváltképpen egyházpolitikai kérdésnek” tekintette. Arra a megállapításra jutott, hogy az „autonóm egyházak közül csupán a reformátusok autonómiája nem veszélyezteti a magyar államot”. Viszont felhívta a figyelmet, hogy a hazai nemzetiségek néhány csoportja „a szláv nyelveket a szláv hitközségek számára kanonizálni akarja, hogy ne latinul tartsák az egyházi szertartásokat, hanem Horvátországban horvátul, Krajnában szlovénül. Így készülnek a vallásból fegyvert kovácsolni nemzetiségi és hatalmi aspirációik megvalósítására.” Mindent el kell követni annak érdekében, hogy ellenfeleink „a templomokat ne változtassák szláv citadellákká”! A Budapesti Hírlap arra ösztönözte a kormányt, hogy a törvényhozás útján az állam és az egyházak közötti viszonyt változtassa meg, adjon az államnak nagyobb hangsúlyt, a nemzetiségek politikai és kulturális mozgalmaival szemben, mivel azok vallási köntöst öltenek, komolyan foglalkozzon a „magyar egyház” eszméjével és megszervezésével. (Budapesti Hírlap. 1881. június 27., 1886. július 29.)

Éles osztrák-ellenesség jellemezte a Budapesti Hírlapot. A kultúrnemzetkoncepció évtizedekkel korábban kialakult érveit felhasználva hadakozott Ausztria monarchiabeli fölénye és a német nyelv ellen. Ezen a téren Rákosi Jenő különösen nagy számú írással jelentkezett: ismert, hogy korábbi vállalkozása, a Népszínház is a német nyelv visszaszorítását célozta, utóbb pedig a lapban már a Duna Gőzhajózási Társaság ügykezelésének vagy a tőzsde nyelvének magyarosítása is szóba került. A Budapesti Hírlap különösen gyakran bírálta a német – osztrák centralistáknak a német kulturális és politikai főlényről vallott nézeteit.

A Monarchia ausztriai felével való versengést a királyi udvarra is kiterjesztette: sérelmezték cikkei, hogy a királyi udvarban kevés magyart alkalmaznak; arról volt szó, hogy „a magyar korona fényét ne kísérje idegen árnyék, – ne képezzenek az osztrák urak a király testéhez nőtt eleven korlátot közte és magyarjai között”. (Budapesti Hírlap. 1885. január 17.) A lap gyakran biztatta az uralkodót, hogy tegye át székhelyét Budapestre; „bízzák Budavárát a magyarokra, a magyar hadsereg lesz a Habsburgok trónjának legjobb oltalma”. (Budapesti Hírlap. 1886. augusztus 15.)

{II-2-357.} Rákosiék a belső hatalmi egység és homogenitás megteremtéséhez jó eszköznek tartották a magyarosítást, azon belül is a magyar nyelv terjesztését és ápolását. Két különálló tényezőt kapcsoltak így össze egy egyre zártabb, konzervatívvá váló nemzet-koncepció jegyében. Az önigazoló magyarázat így hangzott: „Igaz, mi magyarosítunk, ha annak lehet nevezni azt a törekvést, hogy minden polgár tudja, értse nyelvünket, s a magyar közszellem által legyen áthatva. De ez jogunk, sőt kötelességünk, melyet ha hanyagul teljesítenénk, Szent István birodalma megszűnne egységes állam lenni, s nagy kérdés, vajon sírunkon át a germán lépne-e ezer éves uralmunk örökébe, vagy pedig az orosz?” (Budapesti Hírlap. 1886. augusztus 16.) A nemzetnevelés felvilágosult-liberális (reformkori) szempontjai – sok valóságos problémával összeszövődve – így a hatalom konzervatív eszközkészletébe kerültek.

A Budapesti Hírlap átgondolt és következetesen érvényesített nacionalizmusával egyedülálló jelenség volt a hazai politikai életben. Programjában önmaga hangsúlyozta a „pártok-felettiség” elvét, kiemelve függetlenségét és sajátszerűségét. Ez kétségtelenül igaz, de a tétel visszájára is fordítható, hiszen a hazai politikában aligha akadt olyan párt, amely a Budapesti Hírlap programját teljes egészében magáévá tette volna! Valójában ez utóbbi tényezőnek volt komoly szerepe abban, hogy itt párt és hírlap szoros együttműködése elmaradt. Rákosi hitt lapja teljes függetlenségében, visszaemlékezéseiben saját politikai jelentőségét is túlértékelte. Valójában a hatalom támogatását ő sem utasíthatta vissza, sőt nem is nélkülözhette. Lapja az indulás korszakában sem volt teljesen „pártatlan”; Apponyi Albertet már 1883-ban „a közel jövő embere”-ként népszerűsítette. A szerkesztőség tagjai között pedig többen (például Kaas Ivor) személy szerint is kötődtek Apponyihoz. Az évtizedfordulón maga a lap is nyíltan közelített a legtöbb eszmei rokonságot mutató mérsékelt ellenzékhez, ezzel is példázva a sajtó politikai függetlenségének szűk határait.

IRODALOM

Harminc év. 1877–1907. A Budapest jubiláris albuma. Szerk. Gara József. Bp. 1907. 341 l. – Az 50 éves Pesti Hírlap jubiláris albuma. Bp. 1928. 1072 l. – Ötven esztendő 1878–1928. Bp. 1928. 142 l. – A Budapesti Hírlap ötven éve. = BH 1930. június 8. – Dezsényi Béla–Nemes György: A magyar sajtó 250 éve. Bp. 1954. 287 l. – A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében. Összeáll. Kovács Máté. Bp. 1970. 723 l. – Németh G. Béla: Tragikum és történetfelfogás. Bp. 1971. 126 l. – Papp Ferenc: Rákosi Jenő, a hírlapíró. Bp. 1924. 127 l. – Rákosi Jenő: A magyarságért. Bp. 1914. 127 l. – Rákosi Jenő: Emlékezések. I. Bp. 1926. 186 l.