{II-2-358.} VI. A KATOLIKUS POLITIKAI SAJTÓ

A klérus politikai sajtójában a Magyar Állam továbbra is hangadó szerepet játszott. 1872. november 7 óta egyedüli tulajdonosa Lonkay Antal volt egészen 1888. augusztus 29-én bekövetkezett haláláig, és Jósika Kálmán átmeneti szerkesztése után 1877 áprilisától ő maga volt a lap szerkesztője is. Az alsópapságra építő Lonkayt a főpapságnak ismételt kísérletekkel sem sikerült semlegesítenie. Háromszor is kudarcot vallottak. 1875-ben Talabér János és Füssy Tamás szerkesztésében alakult meg a Jelenkor, de csak háromnegyed éves fennállást ért meg (január 2. – szeptember 15.). 1877. január 1-én Jósika Kálmán szerkesztővel az élen indult meg a Magyar Korona című hetilap, mely július 1-től napilappá alakulva folytatta működését. Lonkay ellenpróbálkozásaival hosszú ideig dacolt, de 1885. december 31-én feladta mégis a küzdelmet. Mint „társadalmi, tanügyi, szépirodalmi és ismeretterjesztő hetilap” indult meg 1881. november 1-én a Katholikus Társadalom, ugyancsak szinte a teljes püspöki kar támogatásával. Egy jelentéktelen szerepet játszó szerzetes, Mayer I. Arno és egy hamarosan visszalépő népiskolai tanító, Viszolay István szerkesztette. A közművelődési lapból gyorsan politikai hetilap lett. De a hároméves fennállást sem érte meg, 1884. július végével megszűnt.

Ezek a katolikus lapok megjelenési formájukban megegyeztek a kor többi hasonló típusú lapjával – szellemüket és politikai irányukat tekintve pedig egymással. Egymás között mégis kemény harcot vívtak, elsősorban személyi, kisebb részben modorbeli kérdések miatt. Marakodás volt ez az igen sovány koncon. Az egyidejűleg megjelenő katolikus politikai lapok összes előfizetőjének száma sosem haladta meg az ötezret: a Katholikus Társadalomé fénykorában 1600 és 2000 között mozgott, a Magyar Államé ennél valamivel kevesebb volt.

A katolikus politikai sajtó állandó és belmunkatársainak összetétele különbözött a többi politikai lapétól. Kisebbséget alkottak a főfoglalkozásúújságírók-írók (Komócsy Lajos, Szokolay Kornél, Schmittely [Szentirmay] József, Nyitray József, és közöttük is volt kettő, aki a papi rendből lépett ki: Lonkay Antal és – ifjú korában – Csiky Gergely). Az ügyvéd-hivatalnokok (Cziklay Lajos, Olsavszky Lajos, Hortoványi József, Szemnecz Emil), a kevés tanár (Pasteiner Gyula, Prém József) és orvos (Winkler József, Lőrinczy Ferenc) mellett jelentős volt az írással-írogatással foglalkozó egyháziak részvétele: {II-2-359.} vidéki plébánosoké (Szabad Ferenc, Répássy János), a felsőoktatásban részt vevő paptanároké (Breznay Béla, Rézbányai János, Tóth János) és szerzeteseké (a bencés Talabér Jánoson és Füssy Tamáson kívül a piarista Nagy Alajos és Fludorovics János). Az alkalmi munkatársak népes tábora szintén nagyrészt a vidéki plébánosok, lelkészek, paptanárok, vagyis a közép-és alsópapság befolyását erősítette, azokét, akik a Szent István Társulatban csoportosultak.

A katolikus sajtó életet Lonkay Antal egyénisége és működése határozta meg. Karakterének és pályafutásának egyes jellemzői az alsópapság és az ahhoz kötött értelmiség tükörképei voltak. A máramarosi hivatalnok fia mint piarista papnövendék a szabadságharc odaadó– és emiatt később üldözött – résztvevője volt. Az ötvenes évek minden magyar sajtóorgánumában jelentek meg írásai és klasszikusokból készített fordításai. A papi rendből kilépett ugyan, de mintegy ennek ellensúlyozásaképp egyre harcosabb képviselője lett annak az egyházias katolicizmusnak, amely birodalmon belüli legfőbb ellenségét a jozefinizmussal összefonódott liberalizmusban fedezte fel, támaszának pedig a megcsontosodott egyházat és ekkori vezetőjét, a maradiság szimbólumává kövült IX. Pius pápát tekintette. Végül egyre inkább vallásfelekezeti defenzióba szorult, és utoljára antiszemitává is lett. Ez a fajta ellenzékisége pápai elismerésekkel, kitüntetésekkel díjazott ultramontán rokonszenvvel, sőt 1879 után, az ausztriai osztrák – német liberálisok veresége után hatalomra került konzervatív Taaffe-kormány iránti fokozódó szimpátiával társult. Mindez együtt elég lett volna ahhoz, hogy a közjogi ellenzékiség kategóriáiban gondolkodó, nacionálliberális közvélemény előtt lehetetlenné tegye Lonkayt. De ő, aki szinte fáradhatatlan és agresszív szervező volt, nem válogatott a felszínen maradás és az önpropaganda eszközei között. Új elveket megszülni vagy elfogadni képtelen volt, az államvallás restaurációjához ragaszkodó politizálását tömegmozgalmak szervezésével kívánta alátámasztani. A magyar katolikus egyházi vezetés mérsékeltebb képviselői számára is kellemetlen, olykor veszélyes volt Lonkay tevékenysége.

Fegyverként használta 1870-ben megalapított kiadóvállalatát, a Hunyadi Mátyás Irodalmi Intézetet is. A rivális Katholikus Társadalmat például úgy akarta megfojtani, hogy a szerkesztő adóssága fejében, előbb látszólag segítőkészen, két eltérő szövegű szerződéssel, majd hamisított meghatalmazással megszerzi a tulajdonjogát.

Halványabb egyéniség volt nála, de kedveltebb vezércikkíró Jósika Kálmán báró, a regényíró unokaöccse. Gyermekként élte meg a szabadságharcot, majd hosszabb külföldi utazások után az 1860-as évektől szerepelt újságíróként, később színművek szerzőjeként. Vezércikkeit a Pesti Hírlap is közölte: ezzel az a kivételes katolikus újságíró lett, akit más sajtófórum is elfogadott munkatársul. Származása és katolikus konzervatív elvei – amelyeket a Magyar Korona jelszavaként így foglalt össze: „hűség Istenhez, hazához és királyhoz”, s amelyeket cikkeiben, tanulmányokban és szépirordalmi {II-2-360.} művekben egyformán hirdetett – a klérus támogatását biztosították számára. A kenetteljesen szóló és arisztokratikusan tartózkodó Jósika az ő szócsövük volt, és lapja rögtön meg is szűnt, amint nem vállalták tovább szubvencionálását. A harsány, közönséges és ravasz Lonkaynak Jósika nem volt igazán ütőképes ellenfele.

A katolikus politikai lapok azonos szellemű programok alapján működtek, különbségeik csupán a megfogalmazásra korlátozódtak. Arra hivatkoztak, hogy a liberalizmus, „a hiábavaló illusiók politikája”„ingoványos talajt” teremtett (Magyar Korona), és ezért most mindenki „…igyekszik menteni, a mi menthető, erősíteni, a mi erősíthető”(Jelenkor). Drámaian ecsetelték a szellemi, társadalmi és politikai válság súlyosságát: „…az európai társadalom vagy keresztény lesz, vagy az anarchia örvénye fogja azt elnyelni. Tertium non datur!”– írta például a Katholikus Társadalom. Minden probléma okát a vallástalanságban, pontosabban a katolicizmus alapjainak elhagyásában látták. Ebből származtatták feladatukat, amely a Katholikus Társadalom részletezése szerint „a magyar társadalom regenerálása, a katholikus elvek, eszmék minél szélesebb elterjedése által.

A gondolatnak, az eszméknek, az érzelmeknek megtisztítása az evangelium igazságai, az egyház tanai, elvei s intézményei által.

A boldogtalanság szerencsétlensége helyett, melyet szül a vallástalanság, – a boldogság édes gyönyöre, mely követi a vallásosságot.

A tévely helyett igazság, – a liberalismus helyett chrisztianismus!”

A vallásos lelkület hangoztatása azonban együtt járt azzal, amit szerves részének igyekeztek feltüntetni, a harccal „a katholikus egyház ősi jogainak” érintetlen fenntartásáért (Magyar Állam). Ezért hivatkoztak a történeti jogokra, s figyelmeztettek arra, hogy mindenkinek kötelessége „tisztelni épen úgy ama történelmi jogokat, melyeket intézmények az államtól nyerve élveznek, mint azokat, melyeket kötelesség alakjában szolgáltatnak az állam érdekének vissza”(Jelenkor). Ez az általánosságban mozgó fogalmazás nem kevesebbre utalt, mint a ragaszkodásra minden megszerzett kiváltsághoz és monopóliumhoz, az államegyházi jogállástól az egyházi javakig és az oktatás kisajátításáig.

A konzervatív, a fönnállót védő indulaton túl minden eszme és program kusza volt e lapokban. A kérdések átgondolását az örök valláserkölcsi tételek szükség szerint összeállított emlegetése pótolta. A hivő olvasók szemében az állásfoglalások hitelének kidomborítására szolgálhatott a szószéki retorika idézési módszerének alkalmazása: egy-egy gondolatrendszerből kiragadott szóra vagy frázisra való hivatkozással azt a benyomást lehetett kelteni, hogy nemcsak rendkívül művelt a cikk írója, hanem az emberiség összes jelentős szellemi megnyilvánulása az ő nézeteit támasztja alá.

Három kérdéskör foglalkoztatta a katolikus lapokat leginkább: a liberalizmus mint a tradicionális értékek általános ellenfele, valamint az agrárius mozgalom és az antiszemitizmus mint olyan új társadalmi jelenségek, amelyek {II-2-361.} a katolikus konzervativizmus szövetségesei vagy létjogosultságának igazolói lehetnek.

E lapokban a liberalizmus elvesztette meghatározó jegyeit, helyettük a katolicizmus mitikus ellenfele lett, hatalmas medence, amelyben zavarosan kavargott minden elítélendő társadalmi, gazdasági, szellemi és politikai jelenség. Nemcsak ellenfél, hanem elvetemült ellenség is volt szemükben – igaz olyan, amelyikről állandóan azt bizonygatták, hogy a végét járja – és demonstrációs figura is, amelyen egyszerre lehetett bemutatni a katolicizmus elvetése miatt megjelenő összes kórtünetet. Ideologikusan szálltak szembe minden liberálisnak minősített jelenséggel. A saját vallási ortodoxiájukkal összeegyeztethetetlen tudományos eredményeket egyszerűen tudománytalannak minősítették. Gondolkodási-érvelési mechanizmusukat a merev, kizáró vagylagosság jellemezte.

Cikkeik ugyan sok valóságos társadalmi, politikai jelenségre mutattak rá, de értelmezésük és gyógyjavallataik megszállott célzatosságukkal még cikkeik leleplező tényeit is érvénytelenítették. Egy vidéki plébános, Nikolényi József vezércikksorozatot írt a Magyar Koronában A liberalismus a bukás lejtőjén címmel (1883). Hosszan – s nem minden találat nélkül – sorolta a liberalizmus vétkeit, de egyúttal ezzel fölmutatni vélte az emberiség és az egyház szempontjai azonosságát. „A szabadságból, melyet zászlajára írt: zsarnokság és szolgaság lett”– írta. Az államot abszolút hatalommá tette, mely nemcsak az egyházat, az egyént is elnyomja, nagy adóival „kétségessé tette” a birtokjogot, a militarizmust pedig „valóságos Minotaurus szörnnyé nevelte”.

A Magyar Állam személyek (Tisza, Trefort) elleni és általános dörgedelmeket közölt szinte mindegyik számában. Az iskoláknak, az oktatásnak és a vegyes házasságból származó gyermekek elkeresztelésének kérdései naponta adtak számára vitalehetőséget vagy tüntetési alapot. A liberalizmusról záporoztak az efféle általános szónoki kitételek: az „elvezet előbb a respublikába, aztán a Kommünbe, végre a nihilbe”. (1884. február 27.) Az osztrák liberalizmust „legazdálkodott s megbukott országrontó rendszernek” nevezte, melynek „többször gonoszul és furfangosan szervezett támadásait…” a derék Taaffe-kormány csaknem mindig visszaverte. (1884. február 23.)

A katolikus társadalom és állam megvalósításához többféle utat jelöltek meg e lapok. A Magyar Állam tömegmozgalmak szervezésével, illetve azokhoz való csatlakozással kívánta biztosítani azt a társadalmi súlyt, amelyre hivatkozva előállt politikai javaslataival. Kétszer szervezett zarándokutat, s Lonkay ezekről készített hosszú beszámolóival töltötte meg a lapot, később önálló kötetben is kiadva őket.

A Magyar Állam politikai javaslatai elsősorban pártalapításra vonatkoztak. Amint a többi egyházias katolikus lap, ez is a német Centrumban látta a mintát, de annak működését és szerepét átértelmezte. A Magyar Állam a konzervatív politikai fordulatot egyszerűnek képzelte el. A Disraelit megbuktató Gladstone példájára hivatkozva megállapította, hogy „nincs tehát {II-2-362.} egyébre szükség, mint egy fényes névvel párosult fényes tehetségre és elszánt actióra, hogy hazánkban a romboló liberalismus legyőzettessék és a keresztény conservativ irány érvényre jusson”. (1884. január 7.) A fordulat előfeltételeinek megteremtését kellett volna szolgálnia egy általa elképzelt konzervatív pártnak. A Magyar Állam különösen fontosnak tartotta a jól megválasztott jelszóval indított tömegakciókat, ezért cikkezett arról, hogy a pártnak a Széchenyi-párt nevet kell adni. A konzervatív szót is lefordította: „magyarul hazafönntartónak mondjuk.” (1884. február 27.)

Az ellenzéki Magyar Államtól eltérően a kormányt támogató Magyar Korona tartózkodott az ellenzéki pártalapítási javaslatoktól. A társadalom szellemének átalakulásától várta a katolikus konzervatív elvek térhódítását a kormányzatban. Hangoztatta, hogy szinte „csakis társadalmi úton” lehet a katolikus érdekekért küzdeni. (1885. december 31.) A konzervativizmus számára a szélsőségek közti kiegyenlítődést jelentette. S ha Lonkay lapja egyetlen személyi változás eredményeképpen is megvalósíthatónak tartotta a konzervatív győzelmet, Jósika lapja már kevesebb naivitással a gazdasági és társadalmi viszonyok függvényévé tette azt. „A liberalismus proletariátus nélkül fen nem tarthatná magát”– írta a Magyar Korona. (1883. február 9.) Csakhogy ez a tény is önigazolását szolgálta, tehát így folytatta: „Nép, mely nem ismer nyomort, mely jóllétnek örvend, az rendszerető, békés, az természeténél fogva conservativ és nem tűri meg még vendégnek sem a szélhámos liberalismust, mely minden népnek megrontója.”

A Katholikus Társadalom osztotta a Magyar Korona nézeteit, amelyeket többször értelmezett, illetve alkalmazott különböző területeken. Megkísérelte a szabadelvű kormányzat iránt lojális konzervativizmus ellentmondásának feloldását. „Alakítsunk országgyűlési katholikus klubbot”– javasolta 1882-ben. Megvalósulása a politikai katolicizmus restaurációs törekvéseinek nem veszélytelen kísérlete lett volna, ha a közjogi alapok kérdése kevésbé lett volna ez időben központi pártszerveződési elv. Kárhoztatta is ezt a cikkíró Mayer I. Arno – de úgy értelmezte, hogy a pártfegyelem is csak a közjogi kérdésekben való állásfoglalásra vonatkozik. Javaslata tehát az volt, hogy a különböző pártok katolikus képviselőiből alakuljon meg a pártklub. „A létező pártok mindegyikében találkoznak őszinte, független szellemű katholikus férfiak – írta –, kik egyházpolitikai téren tudnák is, óhajtanák is magukat önállókká tenni pártjuk conventionális irányzatától.” A „pártvezérekre” is gondolt, akik közül a szélbalról Füzesséry Gézát, a mérsékelt ellenzékből „a katholicizmus büszkeségeit”, Sennyei Pált és Apponyi Albertet, a kormánypártból Szilágyi Virgilt, Szőgyény-Marich Lászlót, Apáthy Istvánt és Göndöcs Benedek gyulai plébánost nevezte meg.

Látványosan demokratikus működési formát követelt ennek a csoportosulásnak. „Hogy pedig a képviselők az ő katholikus választóik eziránti érzülete és meggyőződése iránt [!] semmi csalódásban ne legyenek, szükség volna, hogy a katholikus választók nyilatkozatokat küldenének képviselőiknek, melyekben határozottan, minden kétséget kizárólag értésükre adnák, hogy {II-2-363.} mily magatartást kívánnak azoktól a katholikus ügyekben!” (1882. március 25.)

A konzervatív párt- vagy pártklubszervezési javaslatok az 1881. és 1884. évi választások között bukkantak fel, éppen akkor, amikor parlamenten kívüli mozgalmak jutottak szóhoz a közéletben is. Ezek tömegmozgalom jellegüknél fogva fontosak voltak a katolikus sajtónak – s valószínűleg serkentően hathattak a pártalapítási javaslatokra is.

A tiszaeszlári per és az antiszemita zavargások, pártszerveződés olyan társadalmi problémákra vetettek világot, amelyek erősíthették a katolikus lapok érvelését. A katolikus sajtó szemében mindaz, ami ekkor – bármilyen erős érzelmi színezéssel – felszínre jutott, a liberalizmus bűneit igazolta és saját kritikájának jogosságát támasztotta alá. Az antiszemita mozgalmakkal e lapok tehát rokonszenveztek, bár ennek mértékét és megnyilatkozási formáit sok szempont befolyásolta. A Magyar Korona volt a legtartózkodóbb, bizonyára mind a tömegjellege miatt, mind kormánypártisága és a klérus megfontolásai miatt. A zavargásokról nagyrészt nem is tudósított, az antiszemita párttal határozottan szembehelyezkedett, viszont a tiszaeszlári vérvádat kezdettől fogva igaznak fogadta el, a felmentőítélet után pedig keserűen állapította meg, hogy ezzel a bírák „…eleget tettek a zsidóság közvéleményenek…”, és most kell még következnie az igazság kiderítésének. (1883. augusztus 4.)

A Magyar Állam és személy szerint Lonkay ekkor már elszánt antiszemita volt, s ebben mértéket csak a valláserkölcsi előírások szabtak neki. Magatartását tömören jellemezte az oroszországi pogromokról szóló híradásában, amikor azt írta: „jóérzésű, jóízlésű ember elítéli azt a harcot, melyet a nép Oroszországban a zsidóság ellen vív; de nem csodálja”. (1882. január 1.) Az antiszemitizmust jogosnak tartotta, csupán tettleges kilengéseivel nem értett egyet. A fővárosi lapok közül ő tudósított elsőként, 1882. május 20-án a tiszaeszlári esetről, méghozzá bármely beismerő vallomás előtt már igazolt vérvádat emlegetve. Ettől kezdve híradásai és vidéki levelezői naponta beszámoltak az eseményekről. Egyrészt ameddig lehetett, igyekezett jelentéktelenné tenni az antiszemita zavargásokat, arról írva, hogy csupán a gyáva zsidók nagyítják fel. „Mire való ez a sok beszéd, ez a sok védelem, mikor a zsidókat nálunk nem bántja senki, mikor nem árt nekik más, csak maguk?”– írta például a nagyszombati levelező. (1882. július 15.) Másrészt pedig a lap mindig egyszerre ítélte el a kilengéseket és nyugtázta örömmel a liberális rendszer csődjét, sorolta a felfordulás okait, az emancipációt, az ipartörvényt, a rossz uzsoratörvényt és a kocsmaellenőrzés hiányát. Az antiszemita párttól elhatárolta magát – főleg azután, hogy nem sikerült annyira csillapítani annak magatartását, hogy azt már elfogadhatónak tartsa. Lonkay, aki nagyobb jelentőséget tulajdonított a hangzatos, propagandisztikus megnevezésnek, mint a tartalomnak, megkísérelte – nem az antiszemítizmus kiküszöbölését, csupán az agrárius jelleg előtérbe helyezését. Még 1884 nyarán is azt javasolta Istóczy pártjának, hogy vegye fel a „Magyar Földvédők Pártja” {II-2-364.} nevet. (1882. június 25.) S csak miután süket fülekre talált, kezdte el hangoztatni: „ha valaki a zsidókat szidja, azért még nem való társadalmi reformátornak”. (július 13.) A tiszaeszlári per lezajlása, majd az antiszemita párt felbomlása után átgondoltabb taktikával, de határozottabban is folytathatta antiszemitizmusát: akkor már nem kellett a kilengésektől való elhatárolódással is törődnie.

Mintegy másfél évtizedig küzdött minden eszközzel az általa „zsidó-keresztény házassági törvénynek” nevezett polgári házassági törvényjavaslat ellen. Az 1881 márciusától folytatott harc első fordulójában, 1883 végén és 1884 elején elszántan csatározott a javaslat megbuktatása mellett: állítólag ő szervezte meg azt, hogy a javaslat ellen nyolcszázezer aláírással ellátott tiltakozást kapjon a főrendiház, mely aztán kétszer vissza is vetette a törvényjavaslatot. Ezt követően a Magyar Állam „Hálafeliratok” címen rovatot indított a hozzá beérkező számos, olykor sok aláírással ellátott levél közlésére. A későbbiekben, a kilencvenes évek elejéig, amikor ismét a kormányzás napirendjére került e kérdés, az állandó „óvó” és „emlékeztető” szerepét játszotta.

A Katholikus Társadalom különleges szerepet játszott a tiszaeszlári per idején. A katolikus lapok közül ez volt a leginkább kapitalista vállalkozás, külsőségeiben is (gazdag és sokrétű hirdetési rovata-melléklete volt, havonta olajnyomatos ajándékképeket küldött az előfizetőknek). Nyomdásza-kiadója nagyrészt Neuwald Illés volt, tulajdonos-főszerkesztője pedig a zsidó származású katolikus pap, Mayer I. Arno. E körülmények ellenére ez a lap merészkedett legtávolabb az antiszemitizmusban: nemcsak közölte az antiszemita párt petícióit, hanem nyíltan is rokonszenvezett Istóczyval. A rituális gyilkosságot például éppen az ő röpiratának idézeteivel vélte igazolni. A lap megszűnése is egybeesett az antiszemita párt széthullásával, s nem kizárt, hogy részben annak függvényeként, bár az 1884. évi választásoknál, antiszemitizmusa ellenére, a kormánypárt és nem Istóczyék kortese volt.

A Magyar Korona mint a főpapság érdekeit szolgáló lap, természetesen az egyház nagybirtokosi szempontjait is érvényesíteni kívánta. Már az antiszemita mozgalmakból is azt a tanulságot vonta le, hogy az állam jogvédelmet köteles nyújtani a földbirtokosoknak az uzsorával és az idegen tőke uralmával szemben, a földbirtokosoknak pedig – a Vaterlandhoz hasonlóan –javasolta a vidékenként szervezett hitelszövetkezetekbe való tömörülést. Számára az egyház vagyoni érdekei azonos súlyúak voltak vallási, ideológiai, politikai érdekeivel, s több jel arra mutat, hogy amazok kerültek volna előtérbe, ha nem szűnik meg a lap 1885 végén. A katolikus autonómiát végsőkig, még utolsó számában is ellenző álláspontjában az államegyházi politikai kiváltság megőrzésével azonos mértékig volt fontos számára az egyház vagyonának és földbirtokosi állásának csorbítatlan megőrzése.

A Magyar Állam e kérdésekben ugyanúgy elmosta a különbségeket, mint a katolikus egyház hierarchiájában, megbonthatatlan keresztényi egységnek tüntetve fel a klérus, az alsópapság és a hívek érdekeit, céljait. Bármennyire {II-2-365.} is a népies katolicizmus szócsöve igyekezett lenni, végül is minden meghatározó kérdésben az egyház nagybirtokosi szerepének megőrzése mellett harcolt. Az, hogy a katolikus autonómia híveként szállt síkra, nem egy fontos liberális alapelv elsajátítását, hanem pusztán rövidlátó politikai optimizmusát bizonyította. Abban reménykedett ugyanis, hogy a katolikus egyház minden vagyonával, földbirtokaival és iskolai alapjával, összes előjogával együtt lesz független az államtól – vagyis az állami ellenőrzés megszűnésével még nyer is, s önálló nagyhatalommá válik az államon belül. A „népies” katolikus Magyar Állam e nézeteivel pedig éppen az egyház legreakciósabb köreinek céljaiban osztozott, még ha a megvalósítás más útját hirdette is.

IRODALOM

Sziklay János: Negyven év a katolicizmus történetéből. A Magyar Állam negyvenéves jubileuma, 1849–1899. Bp. 1899. – Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon 1875–1890. Bp. 1976.