2. AZ ARANY TROMBITA

A magyarországi munkásmozgalom további szocialista fejlődése szempontjából az „önsegélyezés” zsákutca volt. Schulze-Delitzsch tanai és a Pest-Budai Munkásegylet ellen az 1868 februárjában megalakult Általános Munkásegylet vette fel a harcot. Az Általános Munkásegyletet a magyarországi munkásság legöntudatosabb, élenjáró elemei hívták életre. Azok, akik már megismerkedtek a német és az osztrák munkásegyletekkel, valamint a szocialista mozgalom célkitűzéseivel. A megalakítók elsősorban német és osztrák területekről hazatért vagy onnan bevándorolt kisipari munkások voltak. Közvetítésükkel terjedtek el Magyarországon a német munkásmozgalomban akkor nagy jelentőségű lassalleánus eszmék. A lassalleanizmus a marxizmus és a kispolgári-szocialista elgondolások ötvözete volt. Elvetette a proletárforradalomról és diktatúráról szóló marxi tanítást. Azt hirdette, hogy a munkásság az általános választójog megszerzésével urává válhat az államnak. A munkások gazdasági helyzetének megjavítását az uralkodó osztályok államának segítségével létesített termelőszövetkezetektől várta. A munkásság gazdasági küzdelmeit (sztrájkok) hiábavalónak tartotta. Mindezek ellenére a lassalleanizmusnak megvolt az a pozitív jelentősége, hogy felkeltette a munkások érdeklődését a politikai élet iránt, bevonta őket a politikai küzdelembe. {II-2-370.} A lassalleánusok az önálló munkásszervezkedés fontosságát hirdették és felvették a harcot a burzsoázia közvetlen befolyásolási törekvései, az „önsegélyezés” ellen. Az Általános Munkásegylet tevékenységének második szakaszában (1870–1871-ben) az I. Internacionálé hatásának eredményeképpen a lassalleanizmus háttérbe szorult az egyletben; az Általános Munkásegylet osztályharcos alapon, internacionalista szellemben tevékenykedett. Lapja 1869 nyarától az Arany Trombita, amely ilyen módon az első szocialista munkásújság Magyarországon.

A forradalmi demokrata Táncsics még 1869 januárjában indította meg Arany Trombita című hetilapját, az 1848-as Munkások Újsága utódját. A lap címét Sárosi Gyula híres versétől vette, ezzel is jelezve Habsburg-ellenes, függetlenségi magatartását. Valószínűleg a cím népszerűségére is számított. Az Arany Trombita a nép újságja volt; parasztoké, munkásoké, kisembereké. Olyan lap, amelyből – mint a május 15-i számban közölt előfizetői felhívás mondja – „mindazon földmívelő és iparos polgártársaink, kiknek – fájdalom – nem volt szerencséjük mégcsak állásuknak megfelelő tudományos képzettséget sem nyerni – megértsék állásuk fontosságát, hivatásuk nagyszerűségét s pótolhassák azon hiányt, melyet – legtöbb esetben – szegény származásuknak tulajdoníthatni”. Táncsics a munkásnép üdvére és boldogulásának elősegítésére adta ki lapját. A lap szerkesztői Táncsics, Sassy Árpád, Kretovics József és mások – a korabeli elterjedt szóhasználatot követve –„munkás”-nak neveztek minden dolgozót. A kifejezés értelmét Kretovics, a nyomdász – a június 12-i számban így magyarázza: „A munkásság roppant tömegét három osztály képezi. Egyik osztályt teszik a földművelők, éspedig nemcsak azok, akik kisebb-nagyobb darab földjüket maguk mívelik, hanem a napszámosok, segédek, fogadott béres cselédek is. A második osztályt képezi a kézművesek minden neme, végre a harmadik osztályba tartoznak azok, akik tollal és élőszóval munkálkodva, azaz tanítva keresik meg kenyerüket. Igazság és józan ész szerint azokat, akik e három osztály valamelyikébe nem tartoznak, azok nem dolgoznak, számba sem kellene venni.”

Az Arany Trombita rendszeresen közölte Táncsics „politikai katekizmusát”, amelyben sajátságos módon keveredtek forradalmi demokratikus és utópikus nézetek. Minden ellentmondás ellenére is azonban a katekizmus is visszatükrözte Táncsics hűségét a néphez, a haza függetlenségéhez, 1848 nagy örökségéhez.

Táncsics írja az „Életpályám” negyedik kötetében: „Azért indítottam meg az Arany Trombitát, mert arany szavakat kívánok abban hangoztatni.” Ezek az „aranyszavak” mindig a nép javát szolgálták. A „Nemzet és népgazdászat” (utóbb: „Ipar”) című rovat az ipar és mezőgazdaság kérdésével foglalkozott. A lap szerkesztői látták a kapitalista fejlődés előnyeit, elkerülhetetlenségét, ugyanakkor azonban tudták, hogy az sorvasztólag hat a kisegzisztenciákra „ismét egy bilincs az ész- és kézre” (Kretovics cikke, február 6.). Nem voltak illúzióik a kapitalista fejlődés iránt, azonban – a Munkások Újsága szerkesztőivel ellentétben – felismerték jelentőségét, azt, hogy – {II-2-371.} amint Sassy Árpád írta a lap 1869. május 15-i számában: „A nemzet ereje kifejlett iparában fekszik.” Az ipar fejlődéséről szólva sohasem feledkeztek el a munkás érdekeiről. Kretovics a február 6-i számában szellemesen úgy fogalmazott, hogy „ne a munkás legyen a gép rabszolgája, hanem fordítva”. A „Tudomány és ismeretek” rovat népszerű tudnivalókat közölt egészségtanról, éghajlatról stb. A „Külföld” a külpolitikai helyzetet ismertette. A „Tárca” rovat legtöbbször dilettáns verseket közölt. Olvashatunk itt az „aligálló csárdáról”, „remek szemek”-ről különböző rigmusokat, Sassy Árpád szerkesztőről ünneplő verseket. Néhány versben szociális tartalom is megcsillan. („A munkásembernek felreped tenyere – S alig van szegénynek megevő kenyere”– stb.)

Az Arany Trombitának mint plebejus demokratikus újságnak az életében 1869 júniusa döntő fordulat volt. Ekkor vált ugyanis a magyarországi munkásság első szocialista szervezetének, az Általános Munkásegyletnek az újságjává.

A változás azért következett be, mert Táncsics Mihály csatlakozott az Általános Munkásegylethez. Csatlakozását az egylet vezetői kezdeményezték, mert a függetlenségi ellenzék soraiban szövetségesekre igyekeztek szert tenni. Táncsics megnyerése egy parlamenti mandátumot is jelentett; az agg forradalmárt ugyanis 1869 nyarán az orosházi választókerületben képviselővé választották. Az Általános Munkásegylet vezetői ismerték Táncsicsnak, 1848 hősének hatalmas népszerűségét és bizton remélték, hogy ez a népszerűség – Táncsics csatlakozása esetén – elősegíti a szervezet fejlődését. Mindezek mellett azonban nem vették figyelembe, hogy Táncsics megmaradt a forradalmi demokrácia álláspontján, nem vált szocialistává és így nem volt alkalmas arra, hogy egy korszerű szocialista szervezet tagja, vagy még inkább, hogy vezetője legyen. Az Arany Trombita 1869. június 19-i számában Táncsics cikket írt „Miért mozognak az iparűző munkások?” címmel. Ebben kifejtette, hogy a munkások elégedetlenségének oka a drága lakbér és élelem, a túl magas adó; az a tény, hogy az állam nem támogatja a kisipart és – a választójog hiánya. Táncsics szocialista érveléssel kárhoztatja a külföldi gyárosok és munkások tevékenységét (utóbbiakat azzal vádolva, hogy lerontják a magyar munkások bérét). Annak ellenére, hogy Táncsicsnak ez a cikke megmutatta, hogy távol áll a modern szocializmustól, azt nem érti meg, az Általános Munkásegylet lassalleánus, kispolgári-radikális vezetőinek ösztönzésére nemcsak csatlakozott az egylethez, hanem ott rövid idő múlva vezető tisztségre tett szert. 1869. július 11-én az egyleti közgyűlés Táncsics Mihályt az Általános Munkásegylet elnökévé választotta.

Az Arany Trombita 1869. június 26-i száma közli olvasóival a lap életében bekövetkezett változást. „A munka azon kőszikla, amelyen a jövő egyháza építtetik fel”– hirdeti immár a címlap a lassalle-i jelmondatot. Az olvasókhoz címzett felhívás hivatkozik arra, hogy az „Európa-szerte nagyszerű méretben növekedő munkásmozgalom hazánkban is rokonszenvező kifejezést nyert”– közli, hogy az Arany Trombita, amely eddig is a dolgozó nép {II-2-372.} érdekeit védte, a munkások hetilapja lett. Mindezeket figyelembe véve az Általános Munkásegylet vezetőségének három tagját, Ihrlinger Antalt, Szmolényi Nándort és Kretovics Józsefet azzal bízta meg, hogy részt vegyen a lap szerkesztésében.

Az Arany Trombita ettől kezdve nemegyszer hangoztatta az Általános Munkásegylet célkitűzéseit, elsősorban az általános választójog követelését, az önálló munkásszervezet szükségességét. (Igaz, hogy a június 26-i számban valaki – proudhonista szellemben – ez ellen ír, azt fejtegetvén, hogy a politikai jogok nem segítenek a munkások sorsán, inkább „állítson 40–50 vagy több magyarhoni munkás csekély megtakarított pénzén magának egy szerény gyárat, dolgozzék benne együtt, közösen”.) Az Arany Trombita 1869 júniusa után sem vált egyértelműen szocialista lappá; továbbra is rendszeresen közölte Táncsics kispolgári radikális-utópikus politikai katekizmusát, Sassy Árpád ugyancsak naiv ábrándozásaival együtt. Azonban ezek mellett megismertette – ha mégoly kezdetleges formában is – a munkásságot a marxizmus tanításainak egyes elemeivel. Ezt a munkát az Általános Munkásegylet két tagja: Kretovics József és Politzer Zsigmond végezte el. Mint a magyarországi szocialista újságírás úttörőivel, érdemes velük behatóbban foglalkozni. Kretovicsról már volt szó, hiszen ő szinte kezdettől fogva munkatársa volt a lapnak, nemcsak mint cikkíró, hanem mint szedő is. Kifejezetten lassalleánus nézeteket vallott; cikkeinek központi gondolata legtöbbször a munkásság politikai harcának (választójogi harc) kibontakoztatása. Érvelésében találkozhatunk a francia kispolgári szocialistáktól átvett nézetekkel is. (Például: A munkások foglalkoztatására az állam által létesített műhelyekben.) Több cikkében utal a munkásság sanyarú helyzetére és hangsúlyozza a szervezkedés szükségességét. Annak, hogy a társadalmi változásokat – jóllehet azok szükségszerűségének felismerése nélkül – sok esetben helyesen látta, bizonyítékai az augusztus 28-i számban írt következő sorok: „A tőke nemhogy fogyna, hanem napról-napra szaporodik, szaporodásával süllyed alább-alább a munkásosztály önállása és szabadsága úgyannyira, hogy az már többé nem munkás, hanem rabszolga.” Kretovics érdemei közé tartozik, hogy a lap november 5-i és december 4-i számában „hiteles adatok nyomán” megírta az 1867–1869-es évek hazai munkásmozgalmának történetét. Cikksorozatát a lap megszűnése miatt azonban nem fejezhette be.

Kretovics – bár primitív fokon – szépirodalommal is foglalkozott: rövid, szociális tartalmú elbeszéléseket írt a római történet köréből. Cikkeiről Politzer Zsigmond joggal állapította meg, hogy „ezek voltak az első tétovázó lépések a magyar szocialista irodalom felé”. Egyébként Kretovics pesti tevékenysége rövid ideig tartott. A hetvenes évek legelején Sárospatakra költözött és többé már nem fejtett ki olyan munkásságot, amely felkerülhet az országos munkásmozgalom-történet lapjaira.

Kretovicsnál fontosabb, hatásában jóval jelentősebb Politzer Zsigmond (1853–1924) pályafutása. Ez a fiatal egyetemi hallgató, a kezdeti idők magyar szocialista mozgalmának egyik kiemelkedő vezetője volt. Politzer 1869 {II-2-373.} nyarán lett az Arany Trombita munkatársa. De már, amint visszaemlékezésében írja, „mint magyar szónok, sikerrel szerepelt a nyilvános gyűléseken és elvárták, hogy mint szocialista újságíró is sikeresen dolgozzék”. „A lassalleanizmus Politzer politikai nézeteire is nagy hatást gyakorolt, azonban szerencsére nem volt – mint akkor mondották – „orthodox lassalleánus”, politikai tevékenysége azt mutatja, hogy túltette magát egyes lassalle-i dogmákon és nagy hajlandóságot mutatott a marxi tanítások megértésére. Politzer volt a szerzője annak a Tárca-rovatban három folytatásban (1869. július 3., július 10., július 31.) megjelent „Párbeszédek” c. írásnak, amely népszerű formában – a „gyárnok” és a munkás beszélgetése révén – volt hivatva megmagyarázni a munkásoknak az értéktöbbletet, a kizsákmányolás lényegét.

A nehezen gördülő dialógus elején az előzékeny „jó” tőkéssel ismerkedünk meg, aki „atyai” frázisokkal igyekszik meggyőzni a jogait követelő munkást. A vitában azonban alulmarad, végül is nem tud válaszolni az érvekre, és az állam, a rendőrség segítségével szándékolja a munkáskérdést megoldani.

A sok helyütt döcögő, előadásmódjában meglehetősen primitív kis írást a munkás felvilágosításának vágya, a tőkés kizsákmányolás leleplezése, az először nyájaskodó, majd a munkás érveinek hatására policejért kiabáló „jó tőkés” keserű bírálata hatja át. A korabeli viszonyokat figyelembe véve az ilyen cikkek jelentőségét nem kicsinyelhetjük le. Politzer szava, ha nem is volt és nem is lehetett még messzehangzó szó, de a jövő fejlődés útját mutatta meg. Mint már idézett visszaemlékezéseiből kitűnik, nem tartotta a szocializmust gyökértelen jelenségnek Magyarországon, nagy tisztelettel viseltetett népünk forradalmi hagyományai és azok élő letéteményese; Táncsics Mihály iránt. Megemlítjük, hogy ugyancsak a Tárca-rovatban, Politzer „Párbeszédei” mellett megjelent – folytatásokban – Táncsics „Életpályám” című műve is. Egyébként a paraszti tömegekkel szemben Politzer korántsem helyezkedett olyan elutasító álláspontra, mint a lassalleánusok. Az Arany Trombita 1869. május 22-i számában pl. arról ír, hogy „a földművelők és kézműiparosok érdeke egy és ugyanez”.

Politzer legjelentősebb Arany Trombitában megjelent cikke: „A társadalmi demokrata párt csírái Magyarországon” (július 31-i szám). Ebben kimutatja, hogy Magyarországon is megvannak a szocializmus kiváltó okai és fejlődésének feltételei. A cikket szerzőjének agitatív előadásmódja, a szó jóértelmében vett indulatossága, a mondanivaló igazába vetett hit jellemzi. Előadásmódja eltér a polgári vezércikkírók rétori stílusától, egyszerűen közérthetően olyan igazságokat hangoztat, amelyek azelőtt teljesen hiányoztak a magyar sajtó hasábjairól. Politzer cikke a kialakuló magyar szociáldemokrata publicisztika úttörő alkotása. A magyarországi viszonyok konkrét elemzéséből indul ki. „Húsz évvel ezelőtt az egyenlőség kimondatott ugyan – írja –, de uralkodó osztály mégis van és így az osztálykülönbség még nem szűnt meg. Azelőtt a nemesek számára kellett ingyen dolgozni, most a tőkepénzesek nyúznak bennünket, ezeknek robotolunk. Ezelőtt csupán a nemesek bírtak politikai jogokkal, most a birtokos osztály bír azokkal, holott azon néposztály, {II-2-374.} mely semmit sem nevezhet birtokának és az államnak mégis legtöbb adót fizeti, az alkotmányos jogok gyakorlatából kizáratik. Egyenlőségről tehát álmodnunk sem lehet, mert nemesség van most is, sőt 48 előtt csak ezek bírtak kiváltságokkal, holott most egy másik osztály – a tőkepénzesek is – felruháztattak ilyennel, s most e két osztály uralkodik.” Megállapítja, hogy a dolgozók érzik ugyan az uralkodó osztályok nyomását „csakhogy soknál még az a bátorság sincs meg, hogy valami változásra gondolni merne, … de még nagyobb azok száma, kik a viszonyok átváltoztatására nemcsak gondolnak, hanem e tekintetben reményt is táplálnak”.

A történeti érdem mellett meg kell látnunk Politzer cikkének – a korabeli magyar munkásmozgalom fejletlenségéből adódó– korlátait is. Nem kiforrott marxista írásmű és nem is lehetett az. Politzer és az Általános Munkásegylet vezetői nem ismerték behatóan – vagy sokszor lassalleánus torzításokon keresztül ismerték – Marx és Engels tanításait. Ezeknek a vezetőknek megnyilatkozásaiban felbukkannak ugyan a Kommunista Kiáltványnak, az Internacionálé AlapítóÜzenetének és Szervezeti Szabályzatának a gondolatai, a proletárforradalomról szóló marxi tanítást azonban nem értették. Az Általános Munkásegylet vezetői ebben az időszakban még erősen ragaszkodtak a „törvényesség” követelményeihez, többször hangoztatták, hogy tartózkodni kívánnak az erőszakos fellépéstől. Innen van az, hogy Politzer szerint is a „társadalmi demokrata párt eszközéül nem a durva erőt, hanem a műveltséget és felvilágosítást választja”. Az ilyen megállapítások értékelésénél természetesen azt is figyelembe kell vennünk, hogy ebben az időszakban közvetlen forradalmi perspektíváról szó sem lehetett, s a fő feladat a munkásság öntudatra ébresztése, szervezése, a munkáspárt megteremtése volt.

Ha magunk köré képzeljük a kiegyezés kori Magyarország társadalmi viszonyait, bátornak és tiszteletre méltónak látjuk Politzer újságírói kiállását. Nem lényegtelen szempont az sem, hogy Politzer – szinte elsőként a hazai szocialisták között – a politikai és gazdasági küzdelmet szerves összefüggésben látta. A július 17-i számban többek között így írt: „A teljes politikai egyenjogúság nélkül is nyerhetünk néhány nagy falatot ugyan, de evvel mi nem elégszünk meg.” Az említett írásokon kívül csak még egy cikkre hivatkozunk, az 1869. augusztus 7-i számban megjelent „A munkás-zavarok” címűre, amelyben Politzer a magyar kormány munkásellenes politikáját bírálja. Mint ismeretes – Marx is hivatkozott rá– báró Wenckheim Béla belügyminiszter durván visszautasította a pozsonyi munkások küldöttségét, amely politikai jogokat kért a munkások számára. Ezzel kapcsolatban írja Politzer a magyar arisztokrácia egyik dísze-virágáról – a Vajda János által is gyilkos gúnnyal megénekelt – Wenckheimről, hogy nála – saját bevallása szerint –csak „bárónál kezdődik az ember”. Majd így fejezi be cikkét. „Igaza van Wenckheim úr, ön is báró és önben bizony még csak kezdőfélben van az ember.”

Politzer a későbbiekben Frankel Leó oldalán vett részt a magyar munkásmozgalomban, {II-2-375.} majd Párizsba költözött, ahol az ezerkilencszázhúszas évekig, haláláig polgári radikális újságíróként működött.

Az Arany Trombita amellett, hogy elvi cikkeket közölt, beszámolt az ipari proletariátus mozgalmairól is; harcra buzdította a munkásokat. Az 1869. július 31-i számban a pesti Waggon-gyár munkásainak mozgalmairól olvashatunk. A mozgalmat egy Stróbel nevű vasmunkás elbocsátása robbantotta ki. Az igazgatóság azért tette utcára Stróbelt, mert „izgatott” és szervezkedést kezdeményezett. Stróbel talált ugyan új munkahelyet, de korábbi „munkaadói” közbelépésére mint „veszedelmes embert”– innen is elbocsátották. Ez annyira felbőszítette a pesti Waggon-gyár és az úgynevezett „svájci” vagongyár munkásait, hogy július 26-án beszüntették a munkát. Ekkor a tőkések a rendőrség közbelépését kérték, mire a kerületi kapitány Stróbelt letartóztatta. A rendőrönkény hírére a két gyár munkásai – akikhez számos más üzem dolgozói is csatlakoztak – tüntető menetben vonultak a józsefvárosi kapitányság elé és Stróbel szabadon bocsátását követelték. A rendőrség katonai segítséget kért, majd véres összeütközés zajlott le a munkások és a karhatalom között. Stróbelt végül is a rendőrség kénytelen volt szabadon bocsátani. Az Arany Trombita az eseményekről beszámoló tudósításhoz a következő megjegyzést fűzte: „Üdvözöljük a pesti munkásokat ezen első életjel adásuknál. Meg kell mutatniok, hogy ők is emberek. Előre!!!”

Az Arany Trombita rendszeresen tudósított az Általános Munkásegylet tevékenységéről. (1869 második felétől volt „Egyleti hírek” című rovata is.) Különösen jelentős volt az Általános Munkásegylet 1869. augusztus 22-én megtartott első pesti tömeggyűlésről szóló – nagy forrásértékű – beszámoló. A március 29-i pozsonyi munkásgyűlésről (az első magyarországi szocialista gyűlésről), március 31-i számában ugyancsak beszámolt az Arany Trombita.

1869 nyarán a felélénkülő munkásmozgalom, a sztrájkok sokasodása arra ösztönözte az Általános Munkásegyletet, hogy nagyobb akciót indítson követeléseinek népszerűsítése érdekében. Az akciót a munkásságot erősen sújtó lakásínség megszüntetésének jelszavával indították el – azonban politikai követelésekkel, politikai célkitűzések ismertetésével kapcsolták össze. Az Arany Trombita július 17-i számában már megjelent a népgyűlés összehívásának terve. Augusztus 22-én a Gázgyár előtti téren (ma Köztársaság tér) tartották meg a népgyűlést. A körülbelül 10 000 résztvevőáltal elfogadott határozati javaslat általános választójogot, egyesülési, gyülekezés- és sajtószabadságot (a kaució és a sajtótörvények eltörlése!) az állandó hadsereg megszüntetését, az állam elválasztását az egyháztól, a nemzetiségek önrendelkezési jogát követelte. Gazdasági követelés nem volt a határozatok között. Ez részint a gazdasági harcokat lebecsülő lassalleanus ideológia, részint pedig a polgári liberális befolyás következménye volt. Az Arany Trombita szerkesztője, Sassy Árpád által előterjesztett határozati javaslatban szerepelt „a nemzetiségek teljes egyenjogúságára alapított és minden más országtól teljesen független Magyarország” igénye is, végül azonban az elfogadott határozati {II-2-376.} javaslat csak a népek „önhatározati” jogának általános követelésére szorítkozott.

A gyűlés végeztével ünnepélyesen kibontották az Általános Munkásegylet vörös zászlaját, és a többezres munkástömeg esküvel fogadta, hogy hű marad ehhez a zászlóhoz. (Arany Trombita 1869. augusztus 28.) Beszámolt az Arany Trombita szeptember 28-i számában az Általános Munkásegylet szeptember 11., második pesti népgyűléséről, október 3-án pedig egy cikkében félreérthetetlenül állást foglalt a munkásság sztrájkjoga mellett; kifejtve, hogy a sztrájk a munkások jogos fegyvere a kizsákmányolás elleni küzdelemben. (Gondoljunk a Munkások Újsága sztrájkellenes magatartására!)

Mindez azt bizonyítja, hogy az Arany Trombita számon tartotta és egyben ösztönözte az első lépéseit tevő magyarországi szocialista mozgalmat. Minden, a kezdeti hiányosságokból fakadó következetlenség és tévelygés ellenére forradalmi szellemű lap volt, mert bírálta, ostorozta a fennálló társadalmi rendet, újat kívánt és, ha csak részben is, megmutatta a változások, a jövő útját. A kizsákmányolók és kizsákmányoltak régi harcában, a tőke és a munka mindinkább kibontakozó új küzdelmében a dolgozó nép, a társadalmi igazság mellett foglalt állást.

Sajnos az Arany Trombita tiszavirágéletet élt. A munkásmozgalom fejletlensége és a hatósági üldözés következtében 1869 végén kénytelen volt beszüntetni megjelenését. A korabeli fejletlen viszonyok közepette, a szervezkedés kezdeti időszakában a lapnak nagyon kevés előfizetője volt, olvasói sem voltak sokan. (Példányszámára vonatkozóan nem ismerünk adatokat.) Így a lap anyagi ügyei kezdettől fogva gyenge lábon álltak. Megszűnésének fő oka azonban a hatóságok magatartásában keresendő. Nem véletlen, hogy a sajtószabadságnak Táncsics mindig is nagy jelentőséget tulajdonított. Már a február 6-i számban a következőket írta: „Melyik a leghatalmasabb mód, mely által a haza felvirágzását s a nemzet feldicsőítését eszközölhetni? Erre nézve az embereknek tehetségében nincs hatalmasabb eszköz, mint a szabad sajtó. És van-e nekünk valódi szabad sajtónk? Nincs, mert ha attól, ki a munkás nagy sokaság értelmének fejlesztésére politikai hetilapot akar kiadni, 5250 forintnyi biztosíték kívántatik, nincs szabad sajtó. Ha ily lapnak minden számától (pl. 2000 példány nyomva) 20 frt postadíj kívántatik, akkor nincs szabad sajtó, mert ilyen magas postadíj az ismeret terjesztését akadályozza. Ha ily lapnak minden számától szinte 20 forint bélyegdíj követeltetik, tehát egy évre postadíj és bélyegdíj fejében 2.080 forintot kell fizetni, akkor nincs szabad sajtó.”

A sajtótörvény sújtó intézkedéseivel egyébként maga Táncsics is megismerkedett. Az 1869-es választások után be kellett mennie a fogházba, s le kellett ülnie azt a hónapot, amelyet a lapbiztosíték elmulasztása miatt róttak ki rá. Még 100 forint pénzbírságot is kapott. Igaz, hogy ezt – baráti szívességből – Jókai Mór fizette ki helyette.

Az Arany Trombitának – ha csak nem akarta létét kockára tenni –állandóan figyelemmel kellett lennie a sajtótörvény intézkedéseire. Fél szemmel {II-2-377.} az újságírónak, a szerkesztőnek mindig a paragrafusokat kellett vizsgálnia. A kormány nyilvánvalóan rossz szemmel nézte az Arany Trombita megjelenését. Sassy Árpád szerkesztőt sajtóvétségért többször is perbe fogták. Egymás után három sajtóper is indult ellene. Perbe fogták, mert nemzeti sérelemnek hirdette, hogy Ferenc József budapesti tartózkodása idején a királyi palotán a fekete-sárga lobogó lengett. Perbe fogták, mert megírta, hogy olyan bírót neveztek ki a pozsonyi törvényszék elnökévé, aki Haynau vésztörvényszékének volt a tagja. Mindkét esetben felmentették. 48 szelleme még erősen hatott az esküdtszékekre. Mikor azonban azt kifogásolta, hogy a határőrvidéken az osztrák miniszterelnök útján kormányoz a király és a közös hadügyminiszter rendelkezik, ami a koronázási hitlevél és a királyi eskü megszegése – jogerősen elítélték; mégpedig egyévi fogházra és 500 forint bírságra. A „közvádló” a tárgyalások során nem mulasztott el figyelmeztetni az Arany Trombita kormányellenes magatartására. A bírságot a lapnak kellett kifizetnie, ily módon anyagi helyzete végzetesen megingott. Táncsicson időközben súlyos szembaja ismét elhatalmasodott; nem tudta tovább szerkesztői munkáját elvégezni. Az Általános Munkásegylet nem vállalhatta a lapot, amely ilyen körülmények között 1869. december 21-én jelent meg utoljára. Lehetetlen nem megrendüléssel olvasni Táncsics utolsó felhívását a lap olvasóihoz. Ír arról, hogy „rosszakarói” megakadályozzák, hogy a lap a vidéki olvasók kezébe jusson, megemlékezik Sassy elítéléséről és arról, hogy ő maga is nélkülöző, megrokkant, fekvő beteg, akit a lap anyagi romlásba vitt. „Az Arany Trombita megindításáról, s egy évi tövises és küzdéssel teljes pályájáról – írja befejezésül – igen sok érdekes és jellemző dolgot lehetne elmondanom, de mostani szenvedéseim nem engedik, hanem akkorra halasztom, mikor egészségem Isten jóvoltából helyreáll, ha ugyan helyreáll.”

Sajnos, az egykor el nem mondottak végleg elmondatlanul maradtak.