3. TÁRSADALMI KÖRKÉP – ÁLLANDÓ FIGURÁKBÓL

A Borsszem Jankó igazi népszerűségét a fogalommá vált figurái tartották fenn. Az 1875 előtt megjelentek – Mokány Berci, Titán Laci, Kraxelhuber Tóbiás, Kotlik Zirzabella, Spitzig Icig, Monocles, Están és Sanyi, Suttyomberky Dárius – után nemhogy kimerült volna, sőt igazán csak ebben a korszakban virágzott ki ez a típust karikírozó élcforma. 1890-re már 33 állandó figurája volt, akiknek „alakját felváltva hurcolják végig a vidéki, sőt a fővárosi színpadokon is” – írta Ágai –, mert „közös tulajdonná lettek mint a népdal”. (1890. jan. 12. 10.)

A figurák neve legtöbbször találó volt, s már ez kifejezte a társadalmi réteget, foglalkozási ágat vagy embertípust, amelynek karikírozására készült. Gyakran állandó címként szereplő elfoglaltságukkal pontosította nevüket a Borsszem Jankó. Cenci néni, a vidékről levelezőúriasszony 1876-ban jelent meg először. Azután két év múlva született meg számos népszerű alak: Seiffensteiner Salamon írta Tűnődéseit (és az antiszemita hullám idején Szappankönyvyre magyarosított); megindultak a bankár Börzeviczy W. M. (azaz Wahrmann Mór) „élcei”, és Bakalevelekkel jelentkezett a balkáni háborúból Josef Kovács, a közös hadsereg magyar katonája. Az elkövetkező évek fontos cikkei lettek „Tojás Dániel ispánnak gazdasági tudósításai”. Végül ugyancsak 1878-ban jelent meg a Kis Lapból Vigyázó Laci, aki itt a Tudomány rovatot írta. 1879-től szerepelt a nyolcvanas évek legnépszerűbb alakja, a Diákismereteket terjesztő Bukovay Absentius, becézve Abszi, névjegye szerint „Hétszilvási és bukovay Bukovay Absentius pénz- és nőtelen dzsentri”. „Dr. Hombár Mihály védbeszédéi” is ekkortól gyűjtötték végeláthatatlan sorba az ügyvédi melléfogásokat és agyafúrtságokat. A hazai gazdasági fejlődéssel összhangban megjelent a zsidó földbirtokos is „Vöröshegyi Dávid úr levelei t. cz. Tojás Dániel ispán úrnak” címmel. 1880-tól szerepelt Dr. Johann Kaiserschmarn, a Reichsrat képviselője, vagyis Suttyomberky Dárius Lajtán túli társa. Ugyancsak fogalommá vált figura lett „Blau Kóbi az ügyvédnél”. A leghosszabb életű alak 1882-ben született meg: „Mihaszna András fővárosi m. k. rendőr”, aki Szemlélődéseit a szállóigévé vált „mert röndnek muszáj lennyi!” megállapítással fejezte be. A következő évben Czirok {II-2-399.} Alfonz „szalon-betyár” jelentkezett Szalon-népdalaival, 1884-ben pedig „Dicsőffy Lóránd jubilált magyar színész a ’Pannónia’ előtt”.

A nagy hírű figurákat teremtő utolsó esztendő az 1885. volt. Ekkor sorozatban jött egymás után „Koroghy Bendő tandíjmentes filozopter”, Juci szobalány, „Pokrócz Ádám vasúti kalauz nyájaskodásai” s még kettő, mely a többinél mélyebben feszegette a társadalmi kérdéseket. „Sanyarú Vendel pénzügyi diurnísta” oly népszerű lett, hogy 1888-ban önálló kötetben is megjelentek Válogatott nyögései. Ennek kapcsán a Vasárnapi Újság rávilágított a figura lényegére. „A művelt proletariátus panaszkodik itt – írta –, a nélkül, hogy – a mihez joga volna – vádolna is egyúttal. Szelíd öngúnyolása megnyerte neki egy ország részvétét. Egy társadalmi kérdés van ez alakban fölvetve, mely sürgeti a megoldást. Szegény jó Vendelked nem kacérkodik az ő sanyarú sorsával, hanem bölcs megnyugvással és nem mindennapi elmésséggel számol le vele.” (1888, 28, 468.)

Ruczaháti Tarjagoss Illés úr volt 1885 másik nagyszerű alakja, aki Pohárköszöntéseivel lepipálta a korábbi rokonfigurát, Suttyomberkyt, s a kilencvenes években már fel is szívta magába. Tarjagoss – aki szimbólumként a korabeli szépirodalomban és politikai vitákban egyaránt használt fogalom lett – a Tisza Kálmán-kor kifejező figurája. Egy szerkesztői üzenetében Ágai így jellemezte. „Világos, hogy a nagyszavú Illés úr tényleg sohasem volt honvéd és soha egy csatában sem vérzett a hazáért. Curriculum vitaeje körülbelől ez: 1848 előtt ordított és verte a mellét; 1848/49-ben még jobban ordított és még jobban verte a mellét; – a hazától azonban akkor is csak ’hévatal’-t kívánt, német-muszkaverő fegyvert nem. Az elnyomás idejében nem ordított és nem verte a mellét, ellenben kész volt huszárkodni Bach zsoldjáért. Az alkotmány visszanyerése óta ismét hazaffy lett, s miután már most ebben nincs veszedelem, jobban ordít s jobban döngeti a mellét, mint valaha. Jellemző vonása, hogy minden ellen üvölt, de mindennel megalkuszik. Nagyra tátja száját, – azért, hogy betömjék. Hazafiságának, lelkesülésének, kirohanásainak – mind, mind csak egy célja van: egy ’hévatal’ minél több fizetéssel, minél kevesebb dologgal, semmi fegyelemmel. De ostobább, semhogy célját valaha is elérhetné. Szóval Illés úr álpróféta s azzal, hogy ezt a genret kifigurázzuk, az igazi, becsületes magyar hazafiságnak csak jó szolgálatot teszünk”– fejezte be Agai, egyúttal védekezve is a nagyon találóra sikerült figura miatt. (1891. aug. 2. 10.)

A nyolcvanas évek második felétől bármennyire is szép számmal tűntek fel az újabb figurák, a korábbiak népszerűségével már nem vetekedhettek. Pedig ötletes nevek és címek is felmerültek köztük (Strebinyei Strebinszky Caesar politikai és társadalmi vállalkozó, eszközlő és akarnok tervezései, Páter Povedálik Hyacinthus néppárti térítő atyának megjelenései stb.), de olyan átfogó típussá már semelyikük sem vált, mint a korábban létrehozottak.

A Borsszem Jankó állandó alakjai felvonultatták a hazai társadalom legfontosabb típusait. A leggazdagabban bemutatott rétegekből, a dzsentriből {II-2-400.} és a kispolgárból a figurák olyan sorozatát teremtette meg, mellyel politikai pártállás, foglalkozás és etnikai közösség szerint is elkülönülő típusokat mutathatott be. Ugyancsak népes gárdával szerepeltek a polgárok, az értelmiségiek, a művészek és a nők is. Az arisztokráciát már csak egy figura, az alsópapságot is egyetlen késői alak mutatta be – és jellemző módon, társadalmi kirekesztettségük eredményeként két osztály, a parasztság és a munkásság képviselői egyáltalán nem jelentek meg.

A figurákat általában egyvalaki ötlete alapján kezdték el írni, s az évek során többen is megszólaltak ugyanazon figura nevében. Csupán a legnépszerűbbek nyolcvanas évekbeli megformálása fűzhető egy-egy munkatárs nevéhez, így Agaiéhoz Mokány Berci, Szécsi Ferencéhez Bukovay Absentius, Székely Ferencéhez Mihaszna András és Seiffensteiner Salamon, Karsai Albertéhez Tojás Dániel és Bácskai Albertéhez Tarjagoss Illés.

A figurák – főként azok, amelyeket egyvalaki írt rendszeresen – a társadalmi, a kulturális és politikai élet napi jelenségeire reagáltak „jellemüknek”, figurájuknak megfelelően. Önálló életük azonban csak addig terjedt, hogy jelen voltak egy-egy érdekesebb eseménynél (Philadelphiában a világkiállításon) vagy ritkábban összetalálkoztak egymással, s véleményt mondtak a másikról. Mindez azonban csak a reagálás körébe tartozott. A figurák nem öltöttek emberi arculatot, nem alakult ki élettörténetük, irodalmi megformálásuk hiányzott. Ezért bármennyire közismertek és népszerűek voltak, amikor e század elején Ágai és Almási-Balogh Tihamér egyetlen színdarabba összehozta őket, ez nem aratott sikert (Egy görbe nap, 1902). A leghosszabb életű és leginkább elterjedt, a szépirodalomba is felszívódó alak Mokány Berci volt, akinek „viselt dolgait”, vagyis összegyűjtött történeteit kétkötetes műben is közreadta Ágai Jankó János és Garay Ákos rajzaival (1910).