{II-2-440.} 3 . ÜZLETIESSÉG ÉS TÁRSADALMI KASZTSZELLEM

„Az irodalom nyerészkedési üzletág lett. Az ’osztalék’ fokozása a legfőbb czél, melynek minden szellemi, hazafiúi, erkölcsi érdek alárendelendő.” „A sajtó nem vezeti a közönséget; kényelmesebbnek és hálásabbnak is találja tolatni magát általa.” „A napi sajtó eszmeáramának zsilipje pedig jórészt azon szerkesztők kezében van, a kiknek virtuozitása az osztalék-gyarapító üzleti szempont kérlelhetetlen érvényesítésében áll. Mindenki, tudós és szépirodalmár ide szorul, ha egyébért nem, reklám végett”– diagnosztizálta Vajda János az 1880-as évek közepének sajtóviszonyait. (Üdv a szépirodalomnak. Magyar Salon. 1884. III. 190, 191, 193.) Ez az üzletiesség nemcsak a sajtó szellemi irányító szerepének föladását, az írók és újságírók kiszolgáltatottságát jelentette, hanem kihatott a lapok műfaji alakulására is, megjelent, mint már említettük, a külföldi lapok kiszorításának jelszava mögött is. Valóban teljesen áthatotta a sajtóéletet, ez azonban maga is súlyosabb betegség egyik tünete volt.

Miközben a nyolcvanas években nem egy tárca, cikk vagy hír dicsekedett az újságírók hatalmával (elsősorban politikai befolyásukra gondolva), elemzőbb tárcák, mint Reviczky Gyula és Ambrus Zoltán írásai az Ország-Világban még ekkor sem festhettek vigasztalóbb képet irodalmi életünk egészéről, mint harminc évvel korábban Kemény Zsigmond tette az Élet és irodalomban. Szépíró és publicista egyaránt szűk körbe bezárva vergődött, visszhang nélkül, színvonalas és színvonalra késztető viták, szellemi légkör híján, magára hagyva. A hetvenes évek közepét megelőző évtized biztató változást ígért, éppen a közművelődési lapok gazdagsága és színvonala az egyik bizonyíték rá. Annál súlyosabb volt most e jelenség, mert visszaesést mutatott.

Társadalmi vezérszerepét követően 1875-tel az államapparátust is átvette a magyar dzsentri réteg. Ezzel vált az asszimilálódó polgárságnak, egyértelmű társadalmi mintaképévé. A dzsentri rétegnek a Tisza Kálmán-korban elérendő célkitűzése nem maradt, ehelyett saját létét és uralmát kellett az adott körülmények között konzerválnia. Bármely változás ezt fenyegette. Tehát elzárkózott a világtól, nem vett tudomást a polgári fejlődés eredményeiről, a technikai forradalom velejáróiról, sem a szellemi mozgalmakról és társadalmi elméletekről. Mindennek legfeljebb csak tagadása vagy cáfolása egyezett meg érdekeivel – illetve az erőfitogtatás a birodalmát szétszabdalni készülő erőkkel szemben. Ugyanakkor olvasni kívánt saját nagyságáról, nemzetfenntartó szerepéről, főként legutolsó fénykoráról, a szabadságharcról – forradalom nélkül. A közművelődési lapok fent említett tartalmi lesoványodása, átalakulása szépirodalmi lapokká éppen ebben a dzsentri és a hozzá asszimilálódó polgári olvasói igényekben leli végső magyarázatát.

Az egyetemes érvényű törvényeket kereső tudomány- és ismeretágaknak ki kellett rostálódniuk, s a történetinek mondott mítoszteremtő cikkek vették át ezek helyének jelentős részét a közművelődési sajtóban. A történetírást ebben a szűkebb, ábrándozóbb és gyakran védekezve támadó, nacionalista {II-2-441.} értelemben nevezték „nemzeti tudománynak”. Marczali Henrik félreérthetetlen megfogalmazásában: „nemzeti tudomány, mióta Magyarország nemcsak karddal, hanem tollal is küzd a babérért, egy van: a történelem.

Akár jónak vesszük, akár rossznak, bizonyos, hogy a modern Európa egy nemzete sincs létének minden feltételével annyira a múlthoz kötve, mint a magyar.”(Magyar Salon. 1885. III. 414.) A historizálás a szépirodalmat is áthatotta, de megjelent a régészeti, heraldikai cikkek és a visszaemlékezések kultuszában is.

A dzsentri közszellem kijelölte a lapok által követhető érdeklődési irányt, megszabta hangnemüket. Ennek áttörése csak úgy lett volna lehetséges, ha a lapok új olvasóréteg nevelését vállalják, s kitörnek a dzsentri és a hozzá asszimilálódó polgári rétegek ideológiai nyomása alól. Rövid távú üzleti számításaik azonban éppen ezt nem tették lehetővé. A munkásság közt magyar nyelven terjeszteni az ismereteket – ennek gondolata egyáltalán fel sem merült, még elképzelés, ötlet formájában sem. A „nép”, határozatlan tömegben, ugyancsak kívül esett a lapok figyelési körén. A falusi, tanyasi lakosság alacsony műveltségi foka miatt nehezen lett volna megközelíthető, bár ahogy a politikai néplapok elég széles körbe eljutottak, úgy sokkal fontosabb feladat lett volna a politikai elfogultságok mellé– s talán idővel helyette – az anyagi és szellemi világról szóló valóságos ismereteket is eljuttatni közéjük. Hiába adott programot a közművelődési lapoknak is Mezei Ernő, mondván: „politikusok, nemzetgazdák, népnevelők óvjátok mindenek előtt a mi parasztjainknak anyagi és erkölcsi függetlenségét! Adjuk meg a népnek azt a nevelést, azokat az alapvető közös ismereteket, azokat az általános nemzeti fogalmakat, melyek szélesebbé teszik látkörét, biztosabbá társadalmi öntudatát!” (Népünk és democratiánk. Magyar Salon. 1885. III. 307.) Enélkül a kor sokat hangoztatott demokráciája valóban csak újabb privilégium lett a nemesi előjogok mellett.

A vidéki kulturális törekvések most, hogy a nemzeti politikai cél nem fűtötte őket, groteszkké váltak és személyes érdekeket szolgáltak ahelyett, hogy szellemi kisugárzó központokat alkottak volna. György Aladár helyzetképében: „a vidék nem utánozta Széchenyi eljárási módját, hanem maga körében lemásolni törekedett kicsinyben a fővárost, azt hívén, hogy e majmolás hasznára leend. Alig van már jelenleg oly magyar város, hol legalább 5–6 egyesület ne működnék, habár a székhely úgynevezett intelligencziájának száma, melynek nagy része természetesen minden iránt közönyös, a százat nem haladja meg. Vannak írói körök írók nélkül, orvosegyesületek 10–15 taggal, vannak külön régészeti, történeti, külön természet-tudományi társulatok s emellett egész sereg kaszinó, dalárda s 5–10 lap oly helyen, hol 2–3 is teljesen elegendő. Mesterségesen elforgácsolják a szellemi erőket, hogy mindenik működése annál gyengébb legyen.” (Szellemi központok a vidéken. Ország-Világ. 1880. 1. 10.)

Az új érdekek, új tájékozódás híján szűk körben mozgó kulturális és irodalmi élet csak tükre volt a szűkös lehetőségek közé szorított társadalmi {II-2-442.} életnek. A társadalmi felemelkedésre csak egyéni lehetőség nyílt, ritka keveseknek s egyetlen út: a dzsentrihez asszimilálódó „úrrá” válni. Általános volt a kérdés tartózkodó, konzervatív kezelése, még akkor is, amikor pontosan felfogták a társadalmi jelenséget, mint pl. Zilahi Kiss Béla. „Sokszor vettem észre – írta –, hogyha proletár családból valamely fiú munkával és talentummal felvitte ’úrnak’, az ő szerencséje a családjabeli összes fiúgyermekeknek szerencsétlensége. Ha lehetett ebből az egyből, miért ne lehetne a többiből is? És kezdik küldeni az iskolára azokat a fésületlen és tudatlan kamaszokat, míg egytől egyig nyomorúságosan elvesznek, a nélkül, hogy hiú reményeikre csak egy szerencsecsillag is lepillantott volna.

Egészen így jár a mi középosztályunk. Ha kiemelkedett a köréből egy kiváló ember, miért nem emelkedhetnék a többi is, a ki egy csöppet sem kiváló? Tartok tőle, a Baross Gábor carrièrje sok szerencsétlenséget fog előidézni a vidéki társadalomban. Sok megelégedett középszerű exisztenczia fog ez után a példa után indulni…” (Baross Gábor. Magyar Salon. 1886/87. VI. 471.) Áthághatatlan, merev társadalmi válaszfalak s hozzájuk igazodó lapok csakis újabb és újabb üzleti fogásokkal tudták a figyelmet magukra terelni és megtartani.