4. AZ ASSZIMILÁLT POLGÁR

Az egyén feladatairól, az ember helyéről az átalakuló világban, még érintőlegesen is alig esett szó. A célokat és feladatokat változatlanul a „nemzet” jelölte ki, a nemzet és a „magyar birodalom” sorskérdései – vagy az azoknak feltüntetett csoportérdekek. Az Ország-Világban is csupán a nyolcvanas évek elejének néhány esztendejében kaptak hangot ezektől független, általános emberi, filozófiai vagy erkölcsi kérdések. Jobbára nem az olvasókat gondolkodásra késztető tartalmuk tette őket figyelemre méltóvá, hanem az a tény, hogy a kérdések puszta felvetésével már kérdésessé tették azt a szemléletet, mely szerint az egyén csak mint alattvaló létezik.

Keszler József a lap első számában megjelent tárcájában foglalkozott a kor pozitivizmusával. A pozitivizmust – mint a sajtóban legtöbbször – ő is az idealizmus ellentéteként használta. „Gyávábbak vagyunk, mint elődeink –írta. – Egy máknyit sem törődünk azzal, minek lennie kellene. Számításaink egyedüli tényezőjét mindenben csak az képezi, ami létezik, ami van. ’Pozitívek’ vagyunk. Teljesen megelégszünk azzal, hogy az életet jelentkezési alakjában megismerjük, és vele kibéküljünk. És ezt vévén célul, az életet tanulmányozzuk, mint minden megismerés egyetlen igaz forrását.”

Az idealizmus pusztulásával tulajdonképpen a költészet kiveszését siratta, s fanyar vigaszul legfeljebb a növekvő gyakorlatiasságot hozta fel. „Elvégre {II-2-472.} is, talán igazunk van. Hiszen nincs olyan tündér, ki bajainkon segíthetne, ki, hogy csak egy példát mondjak is, a fővárost megóvhatná a vízártól, ha a Dunát kellően nem szabályozzuk. Lehet-e hát a közönséget kárhoztatni, ha figyelme nem fordul a mese, hanem inkább a fenyegetőző valóság felé.” (Du Chaudron: A főváros krónikája. 1880. 1. 23.) Keszler mélabúval ugyan, de elfogadta a valóságot és elsőbbségét az ideák előtt.

Két évvel később Török József „Műveltség és erkölcs” címmel írt cikket. Az ember céljául a boldogulást és a boldogságot nevezte meg, amelyeket művelődéssel lehet elérni. Minél nagyobb mérvű a műveltség, annál inkább biztosított az élet, vallotta Buckle nyomán. A műveltség fejlődésével alakultak a szokások és erkölcsök is, folytatta, nem beszélhetünk örök jóról és rosszról.

Ugyancsak 1882-ben Zilahi Kiss Béla, a Budapesti Hírlap tárcaírója írt a terjedő művelődéstörténeti igényről. „Történetíróinkat kezdik érdekelni a magánviszonyok és szokások – mondta –, a hadjárat és közkormányzat tényeiből alkotott fárasztó kép mintegy utalja őket arra, hogy egyhangúságát a kulturális élet tüneményeinek rajzával mérsékeljék. Mintha olvasó közönségünk is vágyódnék a történet nagy alakjait nem csupán harcban és tanácsteremben, hanem otthon, a feleség és gyermekek körében is látni.” (Őseink pongyolában. 1882, 1, 10.) A népszerűnek szánt, de inkább naiv megfogalmazás azt mindenképpen mutatja, hogy ő is Buckle tanait akarta népszerűsíteni, s hogy az állam ellenében magát emancipáló egyén történetének megismerésére buzdított.

A következő évben még Mayer Miksa kultuszminisztériumi titkár, az országos tanszermúzeum vezetője és pedagógiai író „Bizalmas beszélgetések egy anyával” című cikke kapcsolódott a fenti sorhoz. H. Spencer tanai alapján az erkölcsi nevelés elveit ismertette. Az erkölcsi jó, szerinte, két fogalomban megnevezhető: „az ember önfenntartása és saját jóvolta”. Ez elvek alapján az erre történő nevelést a társas létre képessé tevő nevelésnek kell kiegészítenie, a tudat kialakításának, hogy az ember tartozik embertársainak „azzal, a miben tőlük részesül”.

E négy cikk mindegyike valamilyen formában a pozitivista tanokat terjesztette. Vulgarizáltak, és bármennyire szűken, félig vagy félreértve, összefüggései nélkül közvetítették e világnézeti, erkölcsi tanokat, mégiscsak polgári talajból kiserkent és legalábbis Magyarországon korszerűnek tekinthető eszméket terjesztettek. Török, de főképp Mayer cikkének szemlélete olyan gyökeresen különbözött az uralkodó valláserkölcsi tanoktól, hogy vitára és ellenző cikkek felbujtására lettek volna alkalmasak. Ami ekkor elmaradt, két év múlva, 1884-ben különös hangsúllyal jelent meg.

A vulgarizált pozitivizmussal, materializmussal az ugyancsak vulgarizált idealizmust állították szembe, s most már ennek nevében el is utasították őket. Alexander Bernát „A XIX. század pesszimizmusa” című műve ebben az évben jelent meg, ez keltette fel az érdeklődést a filozófia iránt, legalább átmenetileg. Az Ország-Világ cikkének Alexander szemléletmódja és érvanyaga {II-2-473.} volt az elfogadott kiindulási pontja. Muzslai (Kampis) János – a Fővárosi Lapok munkatársa, egyébként 1881-ig kispap, ekkor pedig joghallgató, a nyolcvanas évek túlságosan is bőven termelő zsurnalistája – a könyv ismertetésében óvta az olvasóközönséget Schopenhauer és Hartmann tanaitól, mert „átok az mind, nem áldás. A tudomány hivatása: vigasztalni, erősíteni, edzeni az emberiséget. Gyilkos bölcseletre nincs szükségünk.” Létértelmezés helyett az erkölcs kifejlesztését tartotta feladatnak. „Az ember nem arra van teremtve, hogy érzelegjen és élvezzen, cselekvésre van hivatva, arra, hogy személyiségét kifejtse, ami benne rejlik, napfényre hozza…” A cselekvés céljának és kihatásainak tisztázása előtt és helyett állította feladatul a puszta cselekvést. Az „idealizmus” hirdetése így vált a gondolati űr leplezőjévé. Önmagával is ellentmondásba keveredő ellenkezése közben az önfeladó szellemi ürességet, céltalanságot hirdette. „…A jelen örömét nem fogjuk elrontani a múlt csapásainak mérlegelésével, vagy a jövőben netán ránk leselkedő bajoktól való félelemmel…” (1884. 361–62.) Muzslaiban láthatólag fel sem merült: korának szellemi és politikai igénytelenségét, rövidlátását és egyúttal gyávaságát diagnosztizálta ezzel a kijelentésével.

Néhány hónappal később az autodidakta kritikus és esztéta, P. Juhász Ödön „Akarat és tudás” című cikkében Buckle kritikáját kívánta adni. Alapvetően azt kifogásolta Buckle rendszerében, hogy az idealizmusnak nem hagyott teret. „Amint nem jő többé vissza az idő, midőn az ember ruházat nélkül az őserdőben csatangolt – írta P. Juhász –, úgy nem fogjuk többé levetkőzni az idealismus eszméit. Ma már többé nem az határoz: mik voltunk, hanem mik vagyunk nevelés által. Téves úgy tárgyalni a nemzeteket, mint a zoolog szokta tárgyalni a halakat és madarakat. A természettudományok jelentékeny változást fognak tenni az emberi gondolkodás formáin… De az idealismus és képzelem, mint emberi ős erő, meg fogja tartani uralmát, ha más irányban is.” (1884. 729.)

Úgy látszik, e két cikk a szerkesztőség és az olvasók számára lezárta e kérdések vitatását. A nyolcvanas években nem jelent meg több cikk filozófiai, világnézeti kérdésekről. Ettől kezdve a lapban az „idealizmus” szó a „haza” és a „nemzet” iránti önfeláldozást jelentette.