5. „ÓVATOS ELZÁRKÓZOTTSÁG A SZELLEM BIRODALMÁBAN”

Az Ország-Világ is alapvető feladatának tekintette, hogy a magyar kultúra kérdéseivel foglalkozzék. Gyakran közölt a kérdésről tárcákat. Többségük eleinte a magyar kultúra és művészetek visszamaradottságát panaszolta, csakis az idegen, német kultúra elnyomó hatásában látva ennek okát. Berényi László „A hazai művészet érdekében” írta, hogy ne külföldi művészek, főként szobrászok kapják az állami megrendeléseket, Acsády Ignác pedig heves szavakkal ecsetelte, hogy „Budapest gyarmata…a külföldi művészetnek”. Elemző írás ekkor egyedül György Aladár tollából jelent meg. (Szellemi {II-2-474.} központok a vidéken. 1880. 1. 10.) Megállapította, hogy a régebbi egyesületi élet valójában a személyi rokonszenven alapult és megmozdulásainak tüntetés jellege volt. Körültekintőn bizonyította, hogy a régi, decentralizált politikai élettel szemben szellemi életünkben párját ritkító centralizáció uralkodik. A vidék utánozni igyekszik a fővárost, ezért szellemi erejét fokozottan szétforgácsolja. Végül új szellemi központokként felveti és kifejti a vidéki „közművelődési csarnok”, azaz a mai értelemben vett művelődési központ gondolatát.

Egy-két év múlva már a magyar kultúra kifejlesztéséért folytatott harc mámora szólalt meg gyakrabban, elsősorban ifj. Ábrányi Kornél tárcáiban. Ezek a magyar kultúráról, művelődésről úgy szóltak, hogy közben szüntelenül a magyarosítás politikai céljaira kacsintottak.

A nyolcvanas évek második felében, nem utolsósorban az e témakörbe vágó cikkei, tárcái miatt volt a legszínvonalasabb közművelődési lap az Ország-Világ. A fiatal Ambrus Zoltán tárcái még az egyébként jó együttesből is kiemelkedtek. Ő is rendszeresen vissza-visszatért szellemi koplalásunk témájához, s okát már nem egyszerűen a minden bajt okozó német befolyásban, hanem társadalmi viszonyainkban, polgárosodásunk lemaradásában fedezte fel. „Olyan országokat, a melyeknek zsönge az ipara és kereskedelme, nem izgatnak mérték felett a szellemi ösztönök – állapította meg „Régi dal régi gyűlölségről” című tárcájában. – A művészet oly magasztos, hogy a rajongásnak méltóbb tárgya nála nem lehet: de hasonló azokhoz az exotikus virágokhoz, a melyeknek gazdag, buja talaj kell. A múzsa kényes kisasszony, a ki csak a bőség lakóhelyein érzi jól magát. Akármit tegyünk: idegen lesz a kis Magyar Misi otthonában, míg a mostani hajlék emeletes palotává nem emelkedik. Azért, úgy tetszik, hiába való dolog oly sokat bolygatni a jó, nem olvasó honffyt: a szemrehányások legnagyobb részét nem érdemli meg.” Ambrus ezután végigtekint a szegénységből eredő szellemi érdektelenség jelein, és megjegyzéseket fűz az irodalmi-művészeti élet fellendítését célzó javaslatokhoz. Tárcáinak tényanyaga, a jelenségek értelmezése és okainak magyarázata Kemény Zsigmondtól elkezdve jeles elődök nyomdokain haladt. Szemléletében azonban új volt az irónia, mely nem engedte, hogy az okok ismeretében ellágyulva, mentséget keressen a torz vagy kisszerü eredményekre. Például azt a javaslatot, mely szerint „propagandát kell csinálni az olvasás élvezetének, az irodalmat be kell vinni a főurak szalonjaiba”, így értékeli: „Nem új, hanem annál lelkesebb szó… – Hanem az nem világos egészen: mely szalonokba és melyik irodalmat akarja bevinni az indítványozó. Mert elég szalont tudok, a hol az irodalmat már régen fölfedezték. Persze franczia, angol írók jobb ismerősök ott, mint a magyar produkálók legnagyobb része, de hát igazi nagyjaink sehol sem ismeretlenek. Sőt megbeszélik néhol az irodalmi irányokat is: a neo-paganismust, a naturalismust, a decadens-áramlatot. Ezeknek azonban nem könnyű concurrentiát csinálni a saját külön irányainkkal. Mert Gabányi Árpád például valószínűleg igen kitűnő férfiú, hanem az ő irodalmi irányáról bajos vitatkozni.” (1887. 20. 320–322.)

{II-2-475.} Ambrus mintegy félszáz itt megjelent tárcájának legalább a fele a társadalom és a művészetek összefüggéseit kutatta, a magyar szellemi életen és kilátásain elmélkedett. Nagy műveltség fedezetével, éles szemmel figyelt és a látottakat történelmi távlatból tekintve is általában helyesen ítélte meg. A sajtóban ritkaságszámba menő szellemi megvesztegethetetlensége, érzékeny elemzései, párosulva távolságtartó iróniájával, feszültté tették még jelentéktelenebb tárgyú tárcáit is.

Ugyancsak társadalmi alapon keresett magyarázatot a kulturális élet jelenségeire az Arisztidesz álnevű cikkíró „A szellem szabadsága” című írásában. Sötét színekkel, szónoki lendülettel fejtette ki, hogy Magyarországon szellemi rabság van, hogy „…a szellem birodalmában épp oly óvatos elzárkózottság uralkodik, mint a felekezetek közt”, aminek eredménye végül is „…a közszellem és a közélet romlása”. A szerző azzal, hogy álnéven írt és azzal, hogy a kultuszminiszter, Trefort akadémiai elnöki beszédén nekibátorodva fejtegette a szellemi szabadság hiányát, mintha maga is példázta volna tételét, hogy „a tudós nem meri az igazságot kimondani vagy már annyira fegyelmezett, hogy az igazságot a körülmények szerint mérlegeli”. (1888. 26. 401.)

Ambrus Zoltán elemző tárcáin és Arisztidesz komor helyzetképalkotásán túl lépett Vajda János kétrészes cikke, mely „Nemzeti eszményeink” címmel jelent meg az 1888. évfolyam 11. és 12. számában. Forrongó indulatokkal csapongott a helyzetfelmérés, a nemzetkarakterológia és a jóslás között. Abból a magból kiindulva, hogy „…a népek elsősége is sorba megy, mint a falusi bíróság”, jósolta, hogy a magyarság hivatva van a majdani szellemi, műveltségi vezérszerepre, legalábbis Kelet-Európában. Ennek az ábrándnak alapos érveléssel való alátámasztását, sőt hitté érlelését követelte. Vajda indulataiban tiszta volt, de elfogult, szenvedélytől űzött gondolatmenetével, az 1850-es évek óta a számos megfogalmazás nyomán frázissá kopott érvelésével a birodalmi álmokat szövő, imperialista magyar nacionalizmus egyik leghatásosabb cikkét írta meg. Ilyen végletes és egyúttal összefoglaló formában ezt a hangot Vajda szólaltatta meg az Ország-Világban.

Benedek Elek a következő években írt tárcáiban tulajdonképpen Vajda gondolatmenetét folytatta és torzította egysíkúbbá. Propagálta a társadalmi problémákat félretevő és homogén nemzeti alapokra helyezett államépítést éppúgy, mint ahogy hetykén követelte a külföldtől is a „géniuszunknak” kijáró jogokat.

1890-re az Ország-Világ is belefulladt az uralkodó közhangulatba, mely végül is érdektelen volt a tényleges problémák iránt, helyette felfokozott nacionalizmussal narkotizálta magát. A szólamok mellé nem kívánkoztak elemzések és viták.