Az európai sajtó kibontakozása a 17. században

A rendszeres megjelenésnek azt a ritmusát, amely a sajtó egyik alapvető tulajdonsága (s ami elsősorban megkülönbözteti az egyéb sajtótermékektől), a 17. század kezdetén vette fel. Ennek, a növekvő társadalmi és politikai igényeken, valamint a kiadók anyagi érdekeltségen alapuló vállalkozó kedvén túl az is előfeltétele volt, hogy kifejlődjék Európában a rendszeres postaforgalom.

A postajáratok kifejlesztése Franz von Taxis gróf nevéhez fűződik, aki a 15–16. század fordulóján a fontosabb útvonalak mentén postamestereket alkalmazott. ők fogadták és indították útnak rendszeres időközökben azokat a lovas hírmondókat, kurírokat, akik által sok érdekes hír birtokába jutottak. Az üzleti érzékkel rendelkező postamesterek azután ezeket az összegyűlt értesüléseket levél formájában maguk továbbították megrendelőiknek, rendszeres időközökben. Rendszeressége miatt kapta a nyomtatott sajtónak ez a fajta előfutára a nevét is: Ordinari Zeitung.

De természetesen nem csak a kéziratos, hanem a nyomtatott újságok: a nyomtatott újságlevelek csakúgy, mint a későbbi hírlapok is szoros kapcsolatban álltak a postajáratokkal. Ennek egyik megnyilvánulása volt az az egész európai sajtóban meghonosodott címadási gyakorlat, melynek során nagyon sok újságot neveztek „Hírmondó”-nak, „Kurír”-nak és soknak a címében szerepelt maga a „Posta” szó is.

A 17. században a postajáratok általában hetenként egyszer közlekedtek; ehhez igazodtak az első periodikusan megjelenő újságok is, ezért lettek eleinte hetilapok, majd később, a postajáratok sűrítésével, hetenként kétszer, majd többször megjelenő újságok.

E rendszeres postaforgalom nyomán kibontakozó hírlap- és folyóiratirodalom éppen rendszeressége és időszakossága révén olyan új vonást kölcsönzött ennek az új publikációs eszköznek, amilyennel a korábbiak még nem rendelkeztek. Nem véletlen, hogy e sajtóműfaj egyik nemzetközileg is általánossá vált összefoglaló neve: a „periodika” is ezt a fontos, új sajátosságot fejezi ki. E tulajdonság ugyanis nemcsak megkülönbözteti valamennyi korábbi információs eszköztől – beleértve a nyomtatott könyvet és az alkalmanként megjelentetett röplapot és röpiratot –, hanem publikációs hatását illetően általában fölébe is helyezi: a sajtót egyenesen {I-22.} új, sajátos intézménnyé teszi. Hiszen a rendszeres időközökben való jelentkezésével és ugyanannak a programnak az olvasók számára történő folyamatos adagolásával minden korábbi és vele egykorú publicisztikai eszköznél nagyobb hatást tudott elérni. Nem foglalkozunk ezért azokkal a – bizonyos korszakokban nagy szerepet játszó és elszaporodó – röplapokkal és röpiratokkal, amelyek ugyan jelentékeny publicisztikai szerepet játszottak, de egyszeri, alkalmi megjelenésük miatt sohasem válhattak a hírlapokhoz és a folyóiratokhoz hasonló intézménnyé.

A periodikus megjelenés azonban még önmagában nem elég ahhoz, hogy egy nyomdaterméket hírlapnak vagy folyóiratnak minősítsünk. Szükséges még az is, hogy aktuális és sokrétű tartalommal rendelkezzék. Ez utóbbi feltételek hiányában nem foglalkozunk a kalendáriumokkal, almanachokkal, évkönyvekkel, zsebkönyvekkel, amelyek pedig szintén időszakosan jelentkeznek. Noha hosszú századokon át – főként a kalendáriumoknak – szinte példátlanul nagy közönségsikere volt, mégsem vonhatók a folyóiratokkal és hírlapokkal közös nevezőre: közelebb állnak az antológiákhoz, szöveggyűjteményekhez. Tartalmuk homogeneitásán túl – éppen időszakosságuk nagyon tág, egy éves határai miatt – az aktualitásuk csekélyebb volta is kizárja e sajtótermékeket a sokkal gyakrabban megjelenő, tehát eleve frissebb, időszerűbb tartalommal bíró hírlapok és folyóiratok kategóriájából, amelyek publicisztikai jelentősége ezért mindig sokszorosan meghaladta az évkönyvszerű periodikumok társadalmi szerepét.

Németországban – és egyszersmind egész Európában is – 1609-ben indult meg az időszaki sajtó, az augsburgi Aviso és a strassburgi Relation megjelenésével. E lapoknak, mint ahogyan az egész 17. század – sőt helyenként, például Kelet-Európában még a későbbi időszakok – sajtójának jellegzetessége az volt, hogy kizárólag híreket, kül- és belföldi jelentéseket tartalmaztak. Az abszolutizmus korában az időszaki sajtó fejlődésének gátat vetettek azok a korlátok, amelyekkel az uralkodók az újságok és folyóiratok térhódítását fékezni igyekeztek. Ennek eszközéül szolgált mindenek előtt a cenzúra és a lapkiadási privilégiumok rendszere.

A publicisztikai korlátok és lehetőségek jellegzetes példája volt a francia abszolutizmus, amely azonban a hagyományokhoz való ragaszkodása ellenére sem tudta megakadályozni a haladó eszmék terjedését. A publicisztikai élet középpontja a párizsi szalon volt: e látszólag magánszféra lett a publicisztikai élet centruma is. A korszak egyéb nyilvános kommunikációs lehetőségei az írott és a nyomtatott levelek, a memoárok, a dialógusok és főként a színházi előadások voltak, amelyekben eltűrték Molière társadalomkritikáját. Lafontaine meséi, a társadalomszatírák és a folyóiratokban lassan kibontakozó irodalmi és művészeti kritikák szelepként szolgáltak a társadalmi feszültségek levezetésére.

De hogy az abszolutizmus engedékenysége publicisztikai téren meddig tartott, azt jól jelzi a francia uralkodóknak éppen az újságokhoz fűződő viszonya. Ezt egyrészt a teljes udvari befolyásolás, másrészt a – hivatalos lapon kívül – más újság indításának a meggátolása jellemezte. Az 1631-ben, Théophraste Renaudot párizsi orvos által alapított Gazette című újság, miután Richelieu bíboros, XIII. Lajos államminisztere irányítása alá került, a francia udvar hivatalos lapja lett, és az is maradt egészen a forradalomig. A francia abszolutizmus megteremtette a {I-23.} közvélemény bizonyos befolyásolását az időszaki sajtó által; ennek érdekében nem csak a Gazette-et, hanem a kéziratos újságokat és a röplapokat is igyekezett felhasználni. A Gazette az abszolutizmus politikai szócsöve lett, és mivel a szigorú ellenőrzés következtében nem volt lehetőség más újságok indítására, a polgári ellenzék csak illegális és emigrációs lapok kiadására gondolhatott.

A hivatalos Gazette-tel ellentétben a folyóiratok több publicisztikai lehetőséggel és szabadsággal rendelkeztek. A Journal des Sçavans, a Mercure Galant és a többi – jórészt tudományos – folyóirat csakúgy, mint az őket követő európai folyóiratok jórésze, mivel szűkebb körhöz szóltak, tudományos és irodalmi vonatkozású közleményeikben élhettek már a kritika fegyverével is. A hírlapokból tiltották és száműzték az elmélkedő-értékelő jellegű cikkeket, a folyóiratokban megtűrték őket.

A folyóiratok cenzúrázását általában a könyvek cenzúrájával kapcsolták össze, és így sokkal többet engedélyeztek számukra, mint a hírlapok részére. Szabad volt általában filozófiai és erkölcsi kérdésekről értekezni, azokról vitatkozni, de a politika napi küzdelmeitől távol kellett tartaniok magukat. A folyóiratoknak ez a nagyobb szabadsága a következő században nem volt hatástalan a hírlapok fejlődésére sem.

Az időszaki sajtóval kapcsolatos e felfogás nem csak a francia, hanem a többi európai abszolutizmusra is jellemző volt, beleértve természetesen a bécsi udvart is.

Német területen más volt némileg a helyzet, nem lévén egységes birodalom, hanem számos kis fejedelemség, amelyek gyakran egymás ellen is küzdöttek. E küzdelmek publicisztikai térre is kiterjedtek; s e harcoknak és rivalizálásnak a sajtó is eszközévé vált. Ennek következtében német földön sokkal több újság keletkezett, hiszen számos fejedelem lépett fel újságkiadóként. Más lapkiadók viszont, ha az otthoni viszonyok nem kedveztek a sajtónak, áttették székhelyüket egy másik, szomszédos városba, oda, ahol kedvezőbb körülmények ígérkeztek. Úgynevezett „Intelligenz Zeitung”-okat is létrehoztak, amelyek által alattvalóik morális és gazdasági nevelését akarták elősegíteni, de egyszersmind a merkantilista gazdasági rendszer hirdetési lapjainak szerepét is betöltették velük. Mindez kevés lehetőséget biztosított a politikai sajtó továbbfejlődéséhez: a lapok az uralkodók vagy szűk uralkodó körök kezében voltak, vagy legalábbis szigorú ellenőrzést kellett eltűrniök. Mint láttuk, e század folyamán az abszolút uralom alatt álló országokban a hírlapok még nem érték el a korábbi, hagyományos publicisztikai eszközök: főleg a színi előadások és a röpiratok publicisztikai szintjét. Az ugyancsak e században meginduló folyóiratirodalom viszont – a gyakorlati politikai kérdések kivételével – már tágabb teret biztosított a véleményalkotásnak és a kritikai szabadságnak.

A 17. század húszas éveiben Angliában is megindultak az első hetilapok. Az angol időszaki sajtó megszületése a polgárságnak a feudálabszolutizmus elleni éles fellépése idejével esett egybe. Ennek következtében az angol sajtó már ebben az időszakban is sokkal harcosabb volt, és a konkrét politikai küzdelmekből inkább kivette részét, mint a francia, vagy német újságok. A fejlett holland polgári sajtó hatással volt az angol sajtó létrejöttére, de az angol forradalomban már megszületett {I-24.} a harcos, forradalmi újság első típusa. Jellemző, hogy az angol újságok külső formájukkal is ekkor szakadnak el végleg a „könyvstílus”-tól: míg eddig – a könyvekhez hasonlóan – a lapok címei foglalták el a teljes első oldalt, ettől kezdve a hírek előrenyomulnak az első lapra, az újságcímek alá. Az angol sajtó terjesztette a felvilágosodás eszméit, Bacon és Milton gondolatait. Milton Areopagitica című művében 1644-ben a sajtószabadságért szállt síkra, de a század második felében a királyság mégis egy feudális sajtómonopóliumot próbált kiépíteni; 1694-ben azonban a Licensing Act érvénytelenítésével a polgárság ezt meghiúsította.

Az angol sajtó 17. századi története a politikai újságírás terén mutatott a kontinens számára példát, a 18. században pedig főként olyan neves folyóirat-szerkesztők által, akik – miként Defoe, Swift, Steele és Addison – az egész század folyóirat-irodalmára és közvetve, az egész időszaki sajtóra is rendkívüli hatással voltak. Mert a 18. század főleg a folyóiratok százada.