Az újságcenzúra hazánkban a 18. században

Amikor a XVIII. század elején Magyarországon is megindult – Nyugat-Európához képest mintegy évszázados késéssel – az időszaki sajtó, ennek kibontakozását az abszolutizmuson kívül még az ország függő helyzete is késleltette. Ugyanis nemcsak arról volt szó, mint Franciaországban, hogy az újság kiadásában maga a hivatalos abszolút államhatalom közreműködött-e, vagy sem, hanem arról is, hogy ez az udvar a Habsburg-birodalom fővárosában, Bécsben volt.

Magában Bécsben is csak nehezen indult meg a szigorú cenzúraviszonyok miatt a hírlap- és újságkiadás, de amikor 1703-tól kezdve megjelentek az első osztrák lapok, ezek – különösen a Wienerisches Diarium – nemcsak osztrák földön, hanem az egész birodalomban privilégiumokkal rendelkező, hivatalos lapok lettek. A birodalom egyes országaiban meginduló újságok, még ha nemzeti nyelven is jelentek meg a század utolsó évtizedeiben, valójában csak a bécsi lap fiókkiadásainak számítottak. E függő helyzet még kedvezőtlenebbé tette az újságok kiadását és fejlődését.

Ami az újságok és folyóiratok cenzúráját illeti, az egyes országokban, így hazánkban is általában a bécsi cenzúrarendelkezések voltak irányadók. Mégis, a század folyamán – ha átmeneti jelleggel is – voltak ez alól kivételek.

Ilyennek tekinthető mindjárt az első hazai újságnak, a Mercurius Hungaricusnak a létrejötte is, hiszen Rákóczi szabadságharcának hivatalos lapja éppen a bécsi hivatalos lap ellenében, annak cáfolása végett indult meg, és így természetszerűleg függetlenítette magát a Habsburg kormánylapok láncolatától, és a bécsi cenzúrától is. A lap fölött a fejedelmi udvar gyakorolt ellenőrzést mindaddig, amíg a szabadságharc bukásával a Mercurius, és vele hosszú időre az önálló hazai sajtópolitika is, meg nem szűnt. Bár tulajdonképpen lényeges változást e téren csak az 1848-as forradalom hozott, amely törvényben biztosította a polgári sajtószabadságot, valójában már a 18. század folyamán, majd különösen a reformkorban voltak olyan kisebb-nagyobb időszakok, amikor sajtónk a fejlődésben hirtelen felgyorsult, önállósult és korszerűbbé vált.

Alapjában véve azonban azok a szigorú cenzúrarendeletek szabták meg a magyarországi újságok fejlődésének útját, amelyek az abszolutizmus nézőpontjából ítélték meg a sajtó szerepét. És ez az ítélet a Habsburgok esetében is általában elmarasztaló volt – beleértve ebbe a lényeget illetően még a felvilágosult abszolút uralkodók sajtópolitikáját is –, noha II. József rendelkezései kétségkívül némi enyhítést jelentettek, de politikai téren nem változtattak elődei abszolutisztikus, a közvélemény tájékoztatásától rettegő felfogásán.

A II. József cenzúrareformjaihoz vezető kezdő lépéseket még Mária Terézia uralkodása alatt megtették. Az uralkodónő, ha nem is meggyőződésből, hanem {I-170.} pusztán politikai belátásból, hozzájárult ahhoz, hogy a cenzúra fokozatosan világi kézbe kerüljön. Abban a harcban, amely Van Swieten és a jezsuiták között folyt, Mária Terézia közvetítő szerepet igyekezett betölteni; figyelembe vette még az egyházi szempontokat is. Ennek is tulajdonítható, hogy amikor a küzdelem a hetvenes évek elején Van Swieten győzelmével eldőlt, és a cenzúrabizottság tisztán állami szerv lett, abban még továbbra is helyet foglalt számos egyházi személy. Ezért Mária Terézia uralkodása alatt a cenzúra, elvilágiasodása mellett is, megmaradt a felvilágosodás elleni harc eszközének, amelynek feladata a Habsburg-ellenes és a politikailag veszélyes művek megjelenésének megakadályozásán kívül, továbbra is az akatolikus munkák elnyomása volt. Van Swieten maga is hű katolikusnak számított, akit éppen jozefinizmusa miatt űztek el hazájából. Nem a vallás ellen lépett fel, hanem csupán a túlkapások ellen. A cenzúrát a teológusok helyett – akik, mint felháborodottan mondta, megbotránkoztak egy anatómiai könyv ábráin, és eltiltottak fontos tudományos munkákat – képzett szakemberekre kívánta bízni. De az ő cenzúragépezete is megtiltotta Lessing, Wieland, Voltaire, Machiavelli és Rousseau egyes műveit, sőt a Musen-almanach 1770. évi kötetét. II. József 1765-ben, még társuralkodói minőségben, egy emlékiratában fel is szólalt a túl kemény cenzúra ellen.

A birodalom egyes országaiban, és különösen Magyarországon, az egyházi ortodoxia és a rendi befolyás a cenzúra területén szinte változatlanul megmaradt. A hazai cenzúraügyekben a Helytartótanács egyházi bizottsága döntött, amelynek elnöke az esztergomi érsek, cenzorai pedig főleg jezsuiták voltak. Bár történtek kísérletek Mária Terézia uralkodásának vége felé a birodalom cenzúraügyeinek központosítására, a teljes centralizációt, a tartományi bizottságok feloszlatásával II. József hozta létre, aki mindjárt uralkodása kezdetén hozzálátott az egész cenzúraügy átszervezéséhez.

II. József 1781. június 11-én megjelent híres cenzúrarendelete (amely az uralkodó által már az év elején megfogalmazott alapszabályoknak némileg módosított változata volt) szervezetileg központosítást és egységesítést, érdemben pedig bizonyos enyhítéseket jelentett, különösen az egyházjogi kérdésekben és bizonyos fokig a nem katolikus vallási kiadványok szempontjából. De hogy az a felvilágosodás, amit szolgálni kívánt, mennyire korlátok között mozgott, bizonyítja a rendelkezés több pontja csakúgy, mint a későbbi cenzúragyakorlat. Ami az államjogi és politikai kérdéseket illeti, e téren továbbra is fenntartotta és gyakorolta a legszigorúbb cenzúrát.

Az egyházpolitikai küzdelmekben, hogy az egyház ellenállását megtörje, mindkét fél számára szabadságot biztosított. Ugyanakkor nem engedélyezte a vallást rendszeresen támadó, vagy azt „nyilvánosan gúny és nevetség tárgyává tévő” munkákat. A protestánsok számára biztosított sajtószabadság sem volt korlátlan, hanem számos megkötést tartalmazott. II. József szerint a barokk vonásaitól megszabadított katolikus vallás inkább képes a haladást szolgálni, mint a protestáns. A jórészt katolikus reformok híveire támaszkodó egyházpolitikájával éppen abszolutizmusának szellemi eszközévé kívánta tenni újra a katolikus egyházat, amelyet az egyházi körök merev konzervativizmusa alkalmatlanná tett erre a szerepre. Végső {I-171.} fokon minderre II. Józsefnek hatalmi okokból volt szüksége : a parasztmozgalmak elfojtása céljából, az egyházban látta a legjobb eszközt ahhoz, hogy a népből jó és engedelmes állampolgárokat és alattvalókat neveljen.

Politikai téren még kisebb volt a cenzúra által engedélyezett szabadság. Jellemző, hogy amikor Raynalnak, a magyar felvilágosultak előtt is népszerű és ismert Histoire philosophique et politique des Etablissements et de Commerce des Européens dans les deux Indes című, 1770-ben kiadott, majd 1780–81-ben újra megjelent művére a konzervatív egyházi ellenzék feje, Migazzi érsek 1781. október 20-án felhívta a kormányzat figyelmét és a francia példa alapján annak betiltását követelte, a legfelsőbb hely rövidesen intézkedett, és az uralkodó döntése nyomán mindkét kiadásra nézve tilalmat rendelt el a „keresztény vallás, minden fejedelem és állam számára igen veszélyes” könyvet illetően.

Politikai téren nem tért el lényegesen II. József azoktól az elvektől, amelyeket Sonnenfels a sok kiadásban megjelent államjogi kézikönyvében a cenzúra szükségességéről és az általános véleménynyilvánítás szabadságának veszélyeiről kifejtett. Már a francia forradalom előtti kiadásokban is állandóan ott szerepel a zendülésektől és a felkelésektől való félelem, és az angol forradalom példájára az a lehetőség, hogy szónokok, prédikátorok, tanítók, színészek, újságírók és írók, miként Milton, a forradalmak résztvevőivé lehetnek. Ezért tűnt ajánlatosnak a nyomtatott újságokat és könyveket a rendes cenzúrán kívül állami cenzúra alá is bocsátani, és a kéziratos újságokat pedig teljesen megszüntetni.

Látszólag, az újságok cenzúráját illetően, mégis lényeges változás következett be II. József cenzúrarendeletével, hiszen ezek vizsgálatát a hirdetésekkel és az imádságokkal együtt csupán rövid úton kellett az egyes országok hatóságainak, tehát nem is a központi, bécsi cenzúrahivatalnak elvégeznie. Sajtótörténeti irodalmunk egy része csupán ennek a mondatnak az alapján ítélte meg II. Józsefnek a hírlapcenzúrához való viszonyát, és így méltán gondolhatta azt liberálisnak. Ma már tudjuk azonban, hogy a gyakorlat mást mutatott. Miként Strasser írja a jozefinista sajtóról szóló munkájában: az uralkodó nem volt tudatában, milyen szellemeket szabadított fel. De a folytatás ezen a téren sem igen tért el a sonnenfelsi elvektől. Wiesner és Zenker azon a véleményen volt, valószínűleg Winckler nyomán, hogy II. József azért becsülte csak le a sajtó szerepét, és helyezte rendeletében a hirdetésekkel egy szintre, mert ezzel védeni akarta a régi szellemű cenzorok szigorától. Az újabb kutatások azonban e föltevést legendának nyilvánítják, hiszen kétségtelen, hogy elsősorban ő maga avatkozott bele a hírlapok cenzúrázásába, és mint Gnau írja: az újságok üldözése tőle indult ki. Valószínűbbnek látszik, hogy II. József a teréziánus kor szintelen referáló hírlapjait nem tartotta veszélyeseknek. Uralkodása során azonban, amikor a bécsi újságok mellett – éppen az általa megkönnyített lehetőségekkel élve – birodalmának többi országában is megindult a hírlapirodalom, e lapok egyre több gondot kezdtek okozni számára. Egyébként is : éppen ezekben az években – jórészt az észak-amerikai függetlenségi háború hatására – jelentős fejlődésen ment át az európai sajtó a referáló iránytól a véleménynyilvánítás felé.

Még a cenzúrapátens kiadásának napján, udvari rendeletet adott ki, amely {I-172.} megtiltotta, hogy újságokat és kalendáriumokat kinyomassanak az „Imprimatur” nélkül. Egy félévvel későbbi kormányrendelet az e vétségért járó büntetést 6–12, sőt 24 Dukátban állapítja meg. Egy év múlva már 100 Dukátos büntetés is előfordul. Túlzás nélkül beszélhetünk tehát már ekkor alapos, előzetes cenzúráról.

A jozefinista újságcenzúra további gyakorlata azt bizonyítja, hogy ez az előzetes cenzúra a továbbiak során erős utólagos ellenőrzéssel is kiegészül. Jellemző II. Józsefnek az a feltűnő beavatkozása az újságok cenzúrázásába, amelyre 1781-ben az egyik bécsi lapban közölt, Galíciával kapcsolatos cikk adott alkalmat. E cikk nem tartalmazott mást, mint statisztikai adatokat a legutóbbi népszámlálás alapján. Az uralkodó azonban nyomban szigorú vizsgálatot indított, és a kiadók – mint kiderült, az Ungrisches Magazinban is megjelentek ezek a kimutatások – csak azért menekültek meg a felelősségre vonás elől, mert az adatokat a cenzúra hozzájárulásával egy berlini folyóiratból vette át a belföldi sajtó. II. József a jövőre nézve azonban úgy intézkedett, hogy a cenzúra ne engedélyezze olyan hírek közlését, amelyek az állam belső viszonyaira vonatkoznak. Az ügy a bécsi cenzúrabizottságban is nagy visszhangot váltott ki. A bizottság elnöke, Chotek gróf, védelmébe vette a cenzúrabizottságot, és arra hivatkozott, hogy a 18. században már nem lehet eltitkolni ilyen adatokat, hiszen a politikai aritmetika segítségével úgyis ki lehet számítani a lakosság számát. Az ügy folytatása azután az lett, hogy az uralkodó elrendelte: a jövőben az állam hatalmát érintő írásművek engedélyezése előtt ki kell kérni az illetékes udvari hatóság véleményét. Chotek gróf és az udvari Kancellária rámutatott arra, hogy a hatóságok lassú ügykezelése sok zavart okozna. Végül is a császár elfogadta Chotek gróf javaslatát. Ennek értelmében az udvari hatóságok szerepe a politikai cenzúra terén csak a tanácsadásra korlátozódott. Tehát II. József már uralkodása elején határozottan beleavatkozott az időszaki sajtó cenzúrázásába és nem kis megdöbbenésére magának a bécsi cenzúrabizottságnak, egy statisztikai jellegű cikkből hatalmas ügyet kavart fel. A cenzúrabizottság elnökének, Chotek grófnak az angliai sajtóviszonyokra utaló megjegyzése, tudniillik, hogy ott a legnagyobb nyíltsággal tárgyalják az újságok az ilyenféle híreket, jól mutatja, mennyire félreértették még ők is II. József szándékait. „Minden titkolódzás bizalmatlanságot kelt – volt Chotek gróf véleménye, de az uralkodó nem kívánt belpolitikai vonatkozásban a közvélemény tájékoztatása árán bizalmat szerezni magának, ehhez még túlzottan abszolút uralkodó volt. Ez az eset is élő cáfolata annak, mintha József a cenzúrával szemben védelmébe akarta volna venni a sajtót, hiszen éppen ő igyekezett azt korlátozni.

Egy 1784. március 17-én, Kollowrat grófhoz intézett levelében azt rosszallta, hogy egyes bécsi lapok csupán az ő személyével foglalkoznak. Kéri, tiltsák meg ezt a szerkesztőknek, és a lapok csak a nyilvánosságnak szánt rendeletek és intézkedések közlésére szorítkozzanak. Az az uralkodó tehát, aki néhány évvel korábban még engedélyezte, sőt megkívánta a személyét illető kritikát is, 1784-ben már azt kérte, hogy az újságok csak rendeleteket közöljenek. Az átirat szerint ugyan e fordulatot nem a bécsi sajtó kritikái váltották ki, hanem a személyével foglalkozó nagyszámú dicsőítő és hízelgő cikk. De az a körülmény, hogy az uralkodó ezúttal már nem is emlegeti a sajtónak azt a feladatát, hogy bírálja az államigazgatásban {I-173.} előforduló visszásságokat vagy magát az uralkodót, hanem egyszerűen rendeletek publikálására kívánja az újságok tevékenységét korlátozni, azt bizonyítja: a levél megírásának ez volt az igazi oka, és nem valamilyen szerény tiltakozás a dicsőítés ellen. E dicsőítés ugyanis a továbbiak során is megtalálható volt a lapokban, anélkül, hogy komolyabb következményekkel járt volna.

Pozsonyban az uralkodó rendelkezése értelmében az újság cenzúrázását a Helytartótanács kebeléből választott revizor végezte. Bár magyar területen csak 1782. június 8-án lépett életbe az új rendelkezés, lényeges változást nem ez eredményezett; előtte is, utána is vannak nyomai az újságcenzúrának. Szervezeti változást hozott a Helytartótanács Budára költözése 1784-ben. Ennek következménye az lett, hogy ettől kezdve a pozsonyi magisztrátusnak kellett az újságok revíziójáról gondoskodni. Érdemi változást és fordulatot az erdélyi román parasztfelkeléssel kapcsolatos hírek közlése jelentett. Ezeknek az átengedése általános rosszallást keltett, és maga az uralkodó is intézkedett a cenzúra megszigorításáról. Majd, az évtized második felében, a belgiumi felkelés és a török háború kitörése befolyásolta a pozsonyi újságcenzúrát, és azt egyre jobban megszigorította.

A Magyar Hírmondó 1781. január 31-i számában Rát Mátyás egy megjegyzéséből kitűnik, hogy az újság 8. levelében a „Felső Hatalmasságtól okozott üresség”-et pótolni kívánták, de a nagy sietség miatt sok hiba maradt a szedésben. Működött tehát már a cenzor, bár levéltári nyoma nem maradt ekkori tevékenységének. Mivel Pozsonyban jelent meg az a lap (az Ungrisches Magazin), amely az egyik, már említett cikket közölte Galícia és Lodoméria népesedési viszonyairól, utasítás érkezik az uralkodótól a magisztrátushoz, amely szerint meg kell inteni a revizorokat, hogy a jövőben ne engedélyezzék ilyen tárgyú cikk megjelenését. Ezzel kapcsolatban utasítani kell a nyomdászokat is arra, hogy az újság levonatát legalább 24 órával a postázás előtt nyújtsák be a revizoroknak és a többi példányt csak a revízió után nyomják ki. E rendelkezés értelmében a Helytartótanács a magisztrátuson keresztül utasítja Paczkó Ferenc nyomdászt, a Magyar Hírmondó kiadóját, a rendelkezés tudomásul vételére. A pozsonyi Kundschaftsblatt az általa közölt „ártalmas hírek” miatt, szintén figyelmeztetésben részesült. A jövőben e lapot sem szabad kinyomtatni addig, amíg a Helytartótanács revizora körültekintően át nem nézte. A következő év elején, mivel néhány újság olyan könyveket hirdetett eladásra, amelyek tiltottak voltak, felhívja a Helytartótanács a magisztrátus figyelmét, hogy a hirdetett könyveket a revizorok mindig vizsgálják át. 1783 nyarán jellegzetes utasítást küld a Helytartótanács a magisztrátusnak. Ebben azokra a fiatalokra hívja fel a figyelmet, akiket gyakran lehet látni, amint tereken összejönnek, és hangoskodva beszélik meg egymás között a különböző, a közre nemcsak, hogy nem hasznos, hanem mind erre, mind pedig saját magukra nézve igen ártalmas, igazságtalan és előítéleteket tartalmazó röplapok és füzetek híreit. Ezeket felolvassák és nyíltan megtárgyalják egymás között; noha e munkákat nem látta sem revizor, sem cenzor. Utasítja a Helytartótanács a magisztrátust, gondoskodjék róla, hogy az ilyen ártalmas, mind a köz, mind pedig egyesek szempontjából előítéletekkel teli és jogosulatlan írások a jövőben ne terjedhessenek nyilvánosan, amíg nem cenzúrázták vagy felsőbb hely elé nem terjesztették őket. {I-174.} Az át nem nézett és nem helyeselt röplapokra és füzetekre nézve pedig elkobzást rendelt el. E szinte szorongó félelem attól, hogy fiatal fiúk bizonyos kiadványokat – ezek sorában valószínűleg újságok és folyóiratok is voltak a röplapok mellett – nyilvánosan megvitassanak, és ezekből tereken egymásnak felolvassanak, tipikusan sonnenfelsi aggodalom. Ő figyelmeztette arra a rendőrséget, hogy az utcákon nem szabad eltűrni semmiféle csoportosulást, különösen nem a nép nyugtalansága idején, hiszen a III. Henrik elleni felkelés is párizsi iskolásfiúk csoportosulásával kezdődött.