Változások a hazai újságcenzúra szervezetében

1784-től lényeges változás állt be a pozsonyi újságcenzúra szervezetében. A Helytartótanács – Budára helyezése miatt – a pozsonyi újságok cenzúrázását nem tudta ellátni, ezért a városi tanácsra szállt át a feladat. „A dolgok rendje és a helyes politikai belátás szükségessé teszi, hogy az újságokat, terjesztésük előtt cenzúrának vessék alá, és csak azután nyomassák ki” – mondja ki ismét az újságcenzúra szükségességét a Helytartótanács átirata. Utasítja a magisztrátust, hogy saját kebelén belül jelöljön ki egy személyt, aki jártas a literatúrában és a politikában, és helyes ítélőképességgel rendelkezik. A kiválasztott személynek megküldik majd a szükséges tájékoztatást a szabályokat és a formákat illetően. A magisztrátus október 1-én kijelölte azokat a személyeket, akik a városban megjelenő három újságnak: a Magyar Hírmondónak, a Pressburger Zeitungnak és a szlovákok cseh nyelvű lapjának, a Presspurské Novinynak a revízióját fogják végezni a jövőben. A magyar újság revizora Vancsay Mihály, a szlováké Schütz Balthazár, a németé pedig Windisch Károly Gottlieb lett, aki korábban maga is szerkesztője volt a pozsonyi német újságnak.

Az október 18-i ülésen röviden összefoglalták a magisztrátus revizorainak a legfontosabb teendőket. Mindenekelőtt serényen és éberen kellett a revíziós munkát elvégezni, hogy az újságokba ne kerüljön be semmi olyasmi, ami az uralkodót, az államot, vallást vagy a jó erkölcsöket sérti. Észrevételeikről rendszeresen jelentést tartoztak tenni a magisztrátusnak.

A városi tanács hatáskörébe került újságcenzúra az első hetekben nem bizonyult különösebben szigorúnak. Röviddel ezután azonban, az erdélyi események megélénkítették a pozsonyi újságrevíziót végző tisztviselők munkáját, és magára az újságcenzúrára is hatással voltak.

A 18. század legnagyobb méretű jobbágyfelkeléséről beszámoltak a pozsonyi lapok. Bár e hírek egy részét már a revizorok is törölték, mégis egyre-másra érkeztek a pozsonyi magisztrátushoz az újság cenzúrájának szigorítását követelő levelek, átiratok. Sőt: az uralkodótól származó átirat, amely a Kancellárián keresztül jutott el a pozsonyi magisztrátushoz, és amely a pozsonyi újságok túl enyhe cenzúráját – különös tekintettel az erdélyi jobbágyok felkeléséről beszámoló és általában az államot érintő cikkekre – szigorú bírálat tárgyává teszi, nemcsak megismétli az eddigi előírásokat, hanem szigorú büntetéseket is helyez kilátásba az újságszerkesztők számára.

{I-175.} 1785. január 3-i keltezéssel átirat érkezett a pozsonyi magisztrátushoz Bécsből, gróf Eszterházy Ferenc főkancellártól, amely kizárólag a pozsonyi hírlapokkal foglalkozott. Eszerint igen gyakran közölnek a pozsonyi újságlevelek nem megfelelő, főleg az erdélyi mozgalmakra vonatkozó híreket. Ezért az uralkodó a Helytartótanács útján elrendelte, hogy e nyilvánosságnak szánt leveleket, kinyomtatás előtt vessék alá a szükséges cenzúrai vizsgálatnak, és ne tűrjenek meg bennük olyasmit, ami a birodalomra nézve veszélyes lehet, és amit azelőtt a Helytartótanács sem engedett publikálni. Ez a legfelségesebb rendelkezés minden nyelvű újságra egyaránt vonatkozik. Amíg a Helytartótanácstól megkapják a szükséges utasításokat, figyelmeztessék a kebelbeli revizort és valamennyi pozsonyi újság íróját, hogy őfelsége rendelkezésének engedelmeskedjenek, különben elveszthetik privilégiumukat. A magisztrátus január 7-i dátummal ellátott levele már nyugtázza is a főkancellár átiratát. Nem sokáig váratott magára a Helytartótanács beígért utasítása sem. Január 11-i dátummal indították útnak Budáról azt az átiratot, amelynek tartalma lényegében megegyezett Eszterházy gróf levelével. Bevezetésében emlékezteti a pozsonyi magisztrátust, hogy az elmúlt év októberében utasították már a helyi revizorokat, gondosan őrködjenek azon, hogy az újságokba vagy a nyilvánosságnak szánt levelekbe semmi ne kerüljön bele, ami az uralkodó, az állam, a vallás vagy a jó erkölcsök ellen irányul. Mégis megfigyelték, hogy különösen a pozsonyi újságok, gyakran nagyon nem megfelelő dolgokat tartalmaznak, főleg az erdélyi zavargások tekintetében. Az uralkodó január 3-i rendelete értelmében az újságokat nem szabad addig kinyomtatni, amíg nem revideálták és cenzúrázták. És nem engedélyezhető olyasmi, ami az ország belső állapotára vonatkozik. E rendelkezést ki kellett terjeszteni az egész országban és a hozzákapcsolt provinciákban, mindegyik újságra és minden nyomdára, a privilégiumok elvesztésének terhe alatt. A pozsonyi magisztrátus január 24-én foglalkozott a helytartótanácsi átirattal.

Közben befutott gróf Pálffy Károlynak, az udvari Kancellária tanácsosának is a levele a magisztrátushoz. Ez még egyszer hangsúlyozza, hogy nemcsak az erdélyi felkelésre, hanem minden olyan hírre vonatkozik a tilalom, ami az állam biztonságát veszélyezteti. Erre nézve is figyelmeztetni kell az újságok íróit és cenzorait.

E bécsi intervenciók hatására a pozsonyi újságrevizorok tevékenysége észrevehetően megélénkült, és különösen a szóvátett erdélyi és az „állam biztonságát veszélyeztetni” látszó politikai hírekkel kapcsolatosan egyre szaporodik a kicenzúrázott helyek száma. Az eddig viszonylag enyhébbnek látszó szlovák és magyar újságrevizorok is több kifogásolni valót találnak.

A pozsonyi magisztrátus február 9-én részletesen válaszolt a Helytartótanács január 11-i rendelkezésére. ígéretet tesznek, hogy a jövőben a revizorok igen tüzetesen fogják átnézni az újságokat, hogy kifogásolt közlemények meg ne jelenhessenek, és a nyomdász-kiadókat, illetve az újságírókat is figyelmeztetik arra, hogy privilégiumuk elvesztésébe kerülhet a fejedelmet, az államot és a jó erkölcsöket sértő cikkek közlése. És mégis, a fokozottabb revízió ellenére, néhány hónappal később, a Helytartótanács újra panasszal fordul a magisztrátushoz a magyarországi újságok cikkei miatt. Ezúttal már nem is annyira a híreket magukat, {I-176.} hanem főleg az uralkodó rendeleteivel kapcsolatban közölt glosszákat, interpretációkat és recenziókat kifogásolták, mert ezek állítólag igazságtalanok voltak. Emellett a kifogás ezúttal is kiterjedt arra, hogy olyan témákkal foglalkoznak a lapok, amelyek legkevésbé sem tartoznak az újságokra. Ebből pedig világosan látszik, hogy az újságok cenzúráját és revízióját nem végzik kellő figyelemmel. A Helytartótanács, az uralkodó rendeletére, felszólítja a pozsonyi tanácsot, hogy fordítson gondot a lapok revizorainak munkájára abból a szempontból is, hogy azok a rendelkezések és instrukciók, amelyek bizalmas természetűek, ne kerülhessenek az újság útján nyilvánosságra. Itt is megnyilvánul II. Józsefnek az a törekvése, amellyel a hivatali titok megőrzését a jozefinista hivatalnokok egyik legfőbb kötelességének tartotta. Így azonban nagyon szűk térre korlátozódott az a lehetőség, amely az államigazgatás állítólagos szabad bírálata számára rendelkezésre állt. És ezt legjobban a sajtóval kapcsolatos intézkedések bizonyítják. A Helytartótanács átirata még azt a jelentős utasítást tartalmazta, amelynek értelmében a jövőben a magisztrátusnak valamennyi újságból egy-egy példányt hetenként fel kellett küldenie Budára, a Helytartótanács számára. Ezzel lényegében kezdetét vette az újságoknak az a szervezett utólagos ellenőrzése, amelyet – miként az eddigiekből kiviláglik – a Helytartótanács, sőt a Kancellária és maga az uralkodó, kevésbé szervezetten ugyan, de eddig is gyakorolt a pozsonyi újságok és revizorok felett. Ettől kezdve a magisztrátus hetenként továbbította a Helytartótanács számára a magyar, a német és a szlovák újságnak az előző héten megjelent új számait. A szlovák lap német fordítását is mellékelnie kellett a szerkesztőnek. E rendelkezés 1787 márciusában ismét módosult. Ettől kezdve ugyanis, egy udvari dekrétum nyomán a Helytartótanács úgy intézkedett, hogy a pozsonyi újságokból egy-egy példányt az udvar részére is kell küldeni. A gróf Niczky által aláírt levél elrendelte még, hogy a jövőben a magisztrátusnak egy helyett két példányt kell az újságokból bekérni és továbbítani. Egy évvel később, 1788 márciusában pedig egy újabb helytartótanácsi rendelet jelent meg, amely már háromra emelte a beküldendő pozsonyi újságpéldányok számát. Ennek értelmében az újságírókat és a nyomdászokat felszólították, hogy amint a pozsonyi német és magyar lap a sajtót elhagyta, nyomban küldjenek egy példányt Bécsbe, a magyar és erdélyi udvari Kancelláriának, egyet Budára, a Helytartótanácsnak, és egyet pedig Nyitrára, az ott működő főhivatalnoknak. A lapokat borítékban, minden kísérő sor nélkül kellett a megadott helyekre elküldeni.

A nyolcvanas évek második felében, főleg az erdélyi jobbágyfelkelés, majd a németalföldi mozgalmak és a török háború hatására, tehát egyre szigorúbbá vált az újságok ellenőrzése. A magisztrátus előzetes cenzúráját 1788-ban már három szerv is felülbírálta, és az uralkodó maga is többször beavatkozott a magyarországi lapok ellenőrzésébe. Az erdélyi felkelés hírei mellett különösen a belpolitikai vonatkozású közlemények közül kifogásoltak sokat, de utóbb már azokat a megjegyzéseket, recenziókat, glosszákat kárhoztatták elsősorban, amelyek az uralkodó rendelkezéseit kommentálták. Mint emlékezetes, II. József már 1784 márciusában hangoztatta: a bécsi újságok jobb, ha csak a rendeletek közlésére korlátozzák tevékenységüket. Ezt igyekezett – ha egyik helyen sem sok eredményel – {I-177.} a magyarországi újságokkal kapcsolatban is elérni. Annyi megvalósult, hogy az újságokat számos alkalommal kötelezték arra, hogy az uralkodó rendeleteit leközöljék.

A pozsonyi újságírók közül kétségtelenül a legtöbb kifogás Tállyai Dániel, a Pressburger Zeitung szerkesztője ellen merült fel. Jórészt ennek is köszönhette, hogy önálló újságalapítási tervét nem támogatták. Különösen két közleménye váltott ki általános felzúdulást. Az egyik a Pressburger Zeitung 1786. január 28-i számában jelent meg, és II. Józsefnek az általános adózást elrendelő terve közeli megvalósításáról adott hírt. Az uralkodót ezekben a hónapokban valóban foglalkoztató kérdésnek a publikálása mind az udvari, mind pedig a nemesi körökben általános elégedetlenséget váltott ki.

A másik nagy vihart támasztó közleménye Tállyainak egy a váci püspökkel kapcsolatos híre volt. Ez a Pressburger Zeitung 1786. augusztus 31-i számában jelent meg. Tállyai a hírrel kapcsolatban nem volt hajlandó a revizor kérésének eleget tenni és forrását is tévesen jelölte meg. Ezért a Helytartótanács szigorúan megdorgálta.

Tállyai volt a szlovák újság kiadója is egyben. Több esetben érte megrovás e lapot is, részben vallási téren kifogásolható cikkei, részben pedig „a magyar nemességet sértő” kitételei miatt.

A II. József által elrendelt összeírások során ismét előfordult olyan adatok publikálása, amilyenekre nézve már 1781-ben tilalmat rendeltek el. A Helytartótanács 1787 júniusában felhívta a magisztrátus figyelmét arra, hogy a magyar újság 32. számában a lakosság számáról közöltek adatokat. Intést kaptak a revizorok, hogy a jövőben ne engedélyezzenek ilyesmit.

A török háború kitörésével kapcsolatban az újságokban mind gyakrabban jelentek meg híradások katonai eseményekről. 1788 végén megtiltják, hogy a magyar és a német újság a hadsereg áthelyezéséről hírt adjon.

A nyolcvanas évek végére tehát így festett az újságokkal kapcsolatos „cenzúrakönnyítés”. A pozsonyi tanács kijelölt revizorainak előzetes cenzúráján túl a budai, majd a bécsi és a nyitrai államigazgatási szervek is beleszóltak az újságok ellenőrzésébe, és tartalmukkal kapcsolatban számos kifogással éltek. Különösen jellemző, hogy noha az 1781-i cenzúrarendelet eltörölte a privilégiumokat, mégis 1785 elején maga II. József a pozsonyi újságkiadókat a privilégium megvonásával fenyegette meg. Gyakorlatban tehát az újságok kiadása terén továbbra is érvényben maradt Paczkónak a magyar, Landerernek a német és Webernek a szlovák újság kiadására szóló kizárólagos joga. A pozsonyi nyomdászok egy évvel később, amikor Tállyai és Szacsvay új lap indítását tervezték, szintén meg tudták őrizni az ország területére érvényes privilégiumukat.

Amikor 1789. június 10-én II. József bevezette az újságbélyeget, (vagyis az újságok megadóztatását) ezzel egycsapásra megritkította és anyagilag erősen megterhelte az újságokat, tulajdonképpen csak annak a gyakorlatnak vonta le a végső következtetéseit, amelyet tíz éven át folytatott a hírlapokkal szemben.

Az újságbélyeg bevezetése alkalmat adott a magyar újságíróknak is arra, hogy a sajtószabadság kérdésével foglalkozzanak. Már korábban is, főleg 1781 táján {I-178.} hangzottak el nyilatkozatok magyar részről e kérdéssel kapcsolatban. Ezek főleg II. József cenzúrarendelete alkalmából, többnyire reménykedést fejeztek ki egy igazi szólás- és véleményszabadság megvalósítása iránt.

E munkák azonban többnyire csak általánosságban beszéltek gondolat- és véleménynyilvánítási szabadságról, külön az újságokkal nem nagyon foglalkoztak. Ennek oka ugyanaz, amiért II. József is elhanyagolta 1781-ben még a sajtót cenzúrarendeletében: az újságokat ekkor még csak híreket referáló orgánumoknak tekintették, és nem véleménynyilvánító eszköznek. De éppen ennek az évtizednek a során változik át a referáló sajtó Európa sok országában, és nyomul be a hírek közé az elmélkedés. Láttuk, hogy II. József és cenzúra-gyakorlata e fejlődést nem fogadta lelkesedéssel.

A magyar újságok írói azonban, akiket meglehetősen próbára tett az újságcenzúra, érthető sóvárgással tekintettek az angliai szabadabb sajtóviszonyok felé. De ha II. József évtizede magyarországi hírlapcenzúrájának részletes áttekintése után nem is beszélhetünk tovább „szabadabb szellemben kezelt cenzúráról”, és „könnyen kiadott lapengedélyek”-ről, hangsúlyoznunk kell azért azt is, hogy e korszak mégis fontos szerepet játszott időszaki sajtónk megindulása szempontjából. Ha a jozefinista újságcenzúra, különösen az erdélyi parasztfelkelés hatására, egyre szigorúbb és – különösen politikai téren – egyre kevésbé engedékeny is lett, mégis lehetőséget nyújtott arra, hogy nemzeti nyelvű újságírásunk megvesse a lábát, hogy azután már ne is hiányozzék többé szellemi és politikai életünk fontos tényezői közül. És mivel magyar nyelvű időszaki sajtónk indulása éppen egybeesett az európai hírlapirodalomnak a referáló fázisból egy véleményt is nyilvánító korszakba való átfejlődésével, nem csoda, ha ezeket az új vonásokat már felfedezhetjük rajta. A politikai kérdésekkel kapcsolatos szigorú ellenőrzés mellett időszaki sajtónk a véleménynyilvánítás lehetőségével főként a jozefinista törekvésekkel megegyező reformokkal kapcsolatban, és az ezeken túlnövő, de a nemzeti nyelv, irodalom és kultúra területére korlátozódó kérdésekben tudott élni.

A II. József uralkodása végén fellépő cenzúraszigorítások folytatódtak II. Lipót alatt is, de a kibontakozó nemesi mozgalom és főleg a felvilágosult és a nyugati sajtó szabadabb viszonyaira felfigyelő újságíróink tevékenysége következtében még általában nem sikerült érvényt szerezni e rendeleteknek. Ennek köszönhető, hogy 18. századi sajtónk éppen ezekben az években írhatott viszonylag a legnyíltabban: ekkor indultak a jelentős folyóiratok és ekkor váltak újságjaink többezres közönség által olvasott lapokká, amelyek iránt viszonylag széles körű érdeklődés alakult ki. Bár már II. Lipót alatt is fokozódni kezdett az újságok elnyomása, az igazi üldözés mégis csak I. Ferenc trónra lépésével indult meg.

A francia forradalom nyomán több ízben is felújították azt a már korábbi cenzúrarendeletet, amely szerint a forradalmi eseményekről csak a bécsi hivatalos lap nyomán szabad írni. A cenzúraszigorítások egyébként is – az esetek többségében – csak azt jelentették, hogy a már korábban hozott rendelkezéseknek most már határozottabban igyekeztek érvényt szerezni. Ez 1790 körül, a rendi ellenállás következtében, nem mindig sikerült. A rendek sem akartak polgári sajtószabadságot, hanem csak azt szerették volna, hogy az ő kezükben legyen a {I-179.} cenzúra. Ezért tartották szükségesnek a kormányzati körök 1790-ben ismételten leszögezni, hogy a cenzúra a királyi jogok közé tartozik.

Az újságok elleni fellépés másik eszköze az újságbélyeg bevezetése volt, amely anyagilag tette nehézzé az újságkiadást, hiszen a megdrágult újságokra kevesebben fizettek elő.

Az a korábbi, már Sonnenfels által is felvetett aggodalom, hogy az újságok esetleg „nem kívánatos” rétegek és személyek kezébe is eljutnak, ezekben az években tovább fokozódott. Ez a szorongás töltötte el Sándor Lipót nádort is, aki 1792 novemberében, I. Ferenchez írt levelében a bécsi magyar újságok miatt panaszkodott. Attól tartott, hogy az általuk közölt franciaországi hírek és az azokhoz fűzött elmélkedések eljutnak a parasztokhoz is. Az 1795. április 16-i memorandumában pedig ismét arra hivatkozott, hogy a magyar újságok károsak, mert közlik a franciaországi eseményeket, sőt az ottani beszédeket is; e lapokat pedig falusi jegyzők felolvassák a parasztoknak. Azt javasolta, hogy ha nem is tiltják be ezeket az újságokat, utasítsák a Kancelláriát, hogy intézkedjen: az újságokban csak ártalmatlan belföldi hírek vagy gazdasági közlemények jelenhessenek meg. Ezáltal ugyanis elvesztik olvasóik érdeklődését és előreláthatólag meg is szünnek majd.

1792 végén indult meg a Batsányi folyóirata elleni üldözés is. A Magyar Museum elleni hajsza, egy évekkel korábbi, az akkori cenzor által jóváhagyott folyóiratszám miatt. Ez jól mutatja, hogy udvari és rendi körök mennyire összefogtak ismét, megrémülve a francia forradalomtól, saját hatalmuk és osztályérdekeik védelmére. Az üggyel kapcsolatban ugyanis több, nemesi körökből érkező feljelentés sürgette a lap betiltását; ugyanakkor akadtak olyan megyék is – mindenekelőtt Abaúj megye – amelyek védelmükbe vették Batsányit és folyóiratát.

1793 elején állítólagos cenzúravétség miatt elmozdították Szacsvay Sándort is a Magyar Kurír éléről. Az újság szerkesztését – két hónapi szünetelése után – Decsy Sámuelre bízták. Az Ephemerides Budenses című latin újság meg is szűnt, de a többi hírlapot nem tiltották be. A Kancellária, melyre a bécsi magyar újságok cenzúrázását bízták, úgy vélekedett : legjobb az lenne, ha magyar újságok egyáltalán nem jelennének meg, de eltiltásuk esetén csak megnőne a külföldi újságok iránti érdeklődés. A megfelelő alapossággal cenzúrázott lapokkal viszont korlátozni lehet a külföldi hírek terjedését.

A francia forradalomtól megrémülő nemesség miután saját rendi előjogait biztosítani tudta, ismét feladta ellenzékiségét és azt a csekély társadalmi progresszivitást is, amellyel egyáltalán rendelkezett. És amikor I. Ferenccel a legreakciósabb elemek kerültek hatalomra, már a nemesség körében is alig akadtak olyanok, akik tiltakoztak volna az újabb cenzúraszigorítások ellen. Az 1793-as, majd a magyar jakobinus mozgalom leverése után, az 1795-ben kiadott újabb cenzúrarendeletek nyomán időszaki sajtónk teljesen elnyomorodott: több újság megszűnt, de a megmaradtakat is teljesen érdektelenné tette a cenzúra.

Amikor 1803-ban megszűnt a Magyar Hírmondó, a magyar Kancellária ismét azt hangsúlyozta: kívánatos, hogy magyar újságok ne jelenjenek meg, és a Helytartótanáccsal is közli azt a kívánságát, hogy a megszűnt újság kiadási jogát {I-180.} senkire se ruházzák át. Így ugyanis már csak a Magyar Kurír marad életben és remélni lehet, hogy az is lassan megszűnik. De hasonlóképpen vélekedett a Kancellária a hazai német nyelvű lapokról is. 1799-ben, amikor a budai és pesti német újságok egyesítésére került sor, szintén azt hangsúlyozta, milyen kívánatos a politikai lapok számának csökkentése. Ugyancsak így vélekedett 1804-ben, amikor a Helytartótanács engedélyezte Belnay György részére az Ephemerides Statistico Politicae című újság kiadását. Újra aláhúzta: e lapok szaporítása nem kívánatos, a jövőben a lapengedélyezéshez a legmagasabb hely hozzájárulását kell kérni.

Ilyen körülmények között nem csoda, ha azok a lapjaink is, amelyek 1795 után még megjelenhettek, elszürkültek, érdektelenné váltak. Folyóirat ebben az időszakban egyáltalán nem indult; mindössze egy mezőgazdasági szaklap indítására nyílt lehetőség.

Az államhatalom és az udvar szerepe ilyenformán a magyar sajtó 18. századi fejlődésében – eltekintve II. József uralkodásának első felétől – csaknem teljesen negatív volt: az újságokban főképpen csak a hatalomra káros tájékoztató és a társadalom „nyugalmát” veszélyeztető eszközöket láttak, és ezért a legszigorúbb cenzúrával igyekeztek fejlődésüket és hatásukat meggátolni. Még annyira sem jutottak, mint a francia abszolutizmus, amely saját hivatalos lapját kívánta beállítani az abszolút hatalom érdekeinek szolgálatába.

A 18. századi magyar sajtó története szempontjából a jozefinista korszak – minden korlátjával és tárgyalt negatív vonásával együtt is – nagyjelentőségű volt, hisz alkalmat adott hírlap- és folyóiratirodalmunk kibontakozásának. Miként az egész jozefinista cenzúrára az volt jellemző, hogy átmenetet képezett a korábbi egyházi és a későbbi rendőri cenzúra között és mindkettőtől el is tért, az időszaki sajtó szempontjából is azt mondhatjuk: mind az előző, mind pedig a következő cenzúrai rendszereknél több lehetőséget nyújtott a fejlődésre. Igaz, hogy az ismertetett korlátokat a kortársak is nagyon gátlóknak érezték, ha az általuk is eszményképül tekintett angol, francia és svéd sajtószabadsággal hasonlították össze a hazai viszonyokat. Viszont az is tény, hogy ugyanezek a bírálók II. József halála után, s főként az I. Ferenc hatalomra lépésével fokozatosan súlyosabbá váló helyzetben már a jozefinista korszak viszonyait ideálisnak tartották. Bizonyíték erre Batsányi és mások nyilatkozata.

Ez a viszonyítás azonban nem eredményezheti azt, hogy – miként a szakirodalomban sok nyomát találjuk ennek – II. Józsefet valamiféle polgári sajtószabadság megvalósítójának tekintsük. Erre még több mint fél évszázadot kellett várakozni Magyarországon, hiszen ezt csak az 1848-as forradalom harcolta ki.

Szükség volt a jozefinista sajtócenzúra pontosabb bemutatására azért is, mert másként kellene megítélnünk a korszak egész hírlap- és folyóiratirodalmát abban az esetben, ha valóban lehetősége lett volna újságíróinknak a szabad véleménynyilvánításra. Hisz ebben az esetben azt kellene mondanunk, nem is voltak egyéb eszméik, gondolataik, közlendőik, mint amit lapjaikban olvashatunk. A korabeli cenzúrahelyzet valódi bemutatásával és felvilágosult szerkesztőink egy-egy megjegyzésének idézésével (melyekben az előttük meglevő véleménynyilvánítási korlátokra utaltak) természetesen másként látjuk a helyzetet.

{I-181.} Az I. Ferenc által 1801-ben felállított „Polizei-Zensur-Hofstelle” közreműködésével a cenzúra szinte kizárólag rendőri ügy lett. Igaz, hogy Metternich – Napóleon nyomán – felismerte azt a nagy lehetőséget, amit a sajtó játszhat a kormány számára, de ő figyelmét főként a külföld felé fordította. „Egy fénysugár se maradjon ezután – bárhonnan is jön az – figyelem és felhasználás nélkül a Monarchiába” – így fogalmazták meg 1810-ben az osztrák cenzúrai utasítás alapelvét. Ugyanakkor azonban belpolitikai vonatkozásban a hírhedt rendőrminiszter, Sedlnitzky és rendőrkém-szervezete kezébe került a cenzúra gépezete, amely már rendőri módszerekkel nyomta el az egész birodalom sajtóját.