A köznemesi-értelmiségi rétegek szerepe az újságkiadásban

A foglalkozás szerinti polgári elemek helyett a polgári ideológiát, a felvilágosodás eszméit valamint az iparosodás és kereskedelem szükségességének elveit, a nemzeti irodalmi és nyelvi mozgalmakat többnyire azok az újságírók és szerkesztők képviselték, akiket – az újság szellemi részének előállítására – a nyomdászkiadók alkalmaztak. Köztük is jelentős különbségek voltak ugyan, származásuk, műveltségük, látókörük szerint, de bizonyos közös vonások is megfigyelhetők velük kapcsolatban.

Az egyik legfontosabb jellegzetességük az volt, hogy az újságírásra és a társadalomra vonatkozó progresszív ismereteiket túlnyomórészben külföldi forrásokból és példákból tették magukévá. Vagy maguk is jártak fejlettebb nyugati országban – mint például Bél Mátyás Jénában, vagy néhány évtized múlva Rát Mátyás Göttingában –, ahol közvetlenül kapcsolatba kerültek a korszerű eszmékkel, valamint megismerkedtek az időszaki sajtó szerepével ezek terjesztésében és a {I-184.} tájékoztatásban; vagy pedig itthon vagy Bécsben kerültek kezükbe azok a külföldi újságok, amelyeknek szerkesztői tevékenységük során rendszeres olvasóivá lettek és amelyek segítségével ők is kapcsolatba kerülhettek a nyugat-európai publicisztika fejlettebb formáival. Ilyen volt többek között Windisch Károly Gottlieb, Szacsvay Sándor és Révai Miklós.

E szerkesztők többnyire köznemesi-értelmiségi rétegekhez tartoztak: többnyire elszegényedett nemesi családokból próbáltak tanulmányaik révén kiemelkedni. Az újságírás számukra egy olyan, hazánkban új, értelmiségi munkának és hivatásnak tűnt, amely vonzónak látszott a tanulmányait éppen befejező és valamilyen hivatali állást kereső fiatalembernek.

Az újságírói és szerkesztői tevékenység során azonban meg kellett ismerkedniök e tevékenység fárasztó és küzdelmes gyakorlatával. Legtöbbjüknél magukra hárult az újságelőállítás csaknem egész folyamata, beleértve a levelezést és az expediálással járó adminisztratív tevékenységet. Az újság tartalmának folyamatos biztosítása, a hírszolgálat megszervezése (az ennek forrásaiként számító külföldi újságok rendszeres járatása és átnézése, valamint a hazai levelezőhálózat kiépítése), a hetenként kétszer megjelenő újság kéziratának összeállítása, a cenzorhoz való gyors eljuttatása, majd a szükséges változtatások végrehajtása, a nyomdai korrektúra elvégzése (amely különösen azért volt nehéz, mert a szedők gyakran nem is tudtak magyarul), az egyes újságszámok borítékolása és postára adása: valóban nem egy emberre méretezett feladatot jelentett. Számos esetben panaszkodtak is a szünet nélküli, fáradságos elfoglaltság miatt, ami alól csak egy-egy nagyobb ünnep előtt menekültek meg olyanformán, hogy ilyenkor egy-egy szám megjelenése kimaradt.

Mindehhez hozzá kell vennünk azokat a „stressz-hatásokat” is, amelyektől nem volt megkímélve a korabeli szerkesztő sem. Különösen azok nem, akik az újságírásban nemcsak pénzkeresési eszközt, és valamilyen hivatalt, hanem olyan hivatást láttak, amelynek segítségével hatni is próbáltak koruk társadalmára.

Mert a híreket pusztán felsoroló újságok szerkesztése lényegében csupán másolási, fogalmazási és adminisztratív jellegű feladatokat jelentett. Azoknál a szerkesztőknél azonban, akiknek látóköre, szellemi és politikai fejlettsége nagyobb volt, és akik kapcsolatban álltak a hazai társadalmi erjedéssel: a felvilágosult reformtörekvésekkel és a nemesi mozgalmakkal, valamint akik megismerték tanulmányútjaik során a 18. század végi nyugat-európai hírlap- és folyóiratirodalmat, az előbbi terheket más gondok is tetézték. Munkájuk alapvető konfliktusát közölni- és mondanivalójuknak a lehetőségek adta határokkal való összeütközése okozta. Hogy ez mennyire alapvető fontosságú kérdés volt, jól mutatják azok a megjegyzések, nyilatkozatok, amelyek Rát Mátyástól Batsányin keresztül Szacsvayig a különböző szerkesztők részéről nem egyszer elhangzottak. „Nem lehet, nem tanácsos, nem illő, nem is szabad mindent kimondani, nemhogy írásban hirlelni” – írta Rát újságírói programjában. „Az okos, becsületes szívű, tudós hazafi, ki igazán akar használni nemzetének, mindenkor vigyázva, s valami kis félénk bátorsággal ír; mindenkor szorgalmatos figyelmetességgel megfontolja, vajjon… az időnek környülállásaihoz képest micsoda foganatja lehet közre bocsátandó munkájának” – válaszolta Batsányi a Magyar Museumban egy {I-185.} kérdésre, mely az igazság kimondásának lehetőségeit firtatta. Szacsvay Sándor közleményeit pedig talán a leggyakrabban kurtította meg a cenzúra, amelynek nyomait ő tüntetőleg meg is hagyta lapjában, sőt még gúnyos megjegyzésekkel is kísérte gondolatainak megrostálását.

E nemesi-értelmiségi újságírói réteg jutott legközelebb ahhoz az eszmei szinthez, amelyet a korabeli véleményformáló eszközök Nyugat-Európában már elértek; az ő lapjaik vették ki leginkább részüket a felvilágosodás eszméinek terjesztéséből, de ugyancsak ők tettek a legtöbbet annak érdekében is, hogy a hazai gazdasági, nyelvi és irodalmi reformtörekvések népszerűbbé váljanak. Az időszaki sajtóban ők már nem csupán a hírek száraz felsorolásának eszközét látták, hanem egy olyan lehetőséget is, amelynek segítségével az elmaradt hazai társadalomra jelentős mértékben hatni is lehet. E hatni akarás természetszerűen kapcsolódott az adottságokhoz és politikai szempontból szükségszerűen messze elmaradt például az egykorú angol sajtó adta lehetőségektől. Sokkal inkább a németországi felvilágosult publicisztika, elsősorban az egykorú német folyóiratok gyakorlata lehetett számukra követendő példa, ahol a közvetlen politikum helyett inkább csak irodalmi téren nyílt lehetőség a feudális viszonyok bírálatára és a polgári nemzetállam irányába mutató fejlődés előmozdítására.

Elsősorban e nemesi-honorácior-értelmiségi rétegből toborzódó szerkesztőknek, újságíróknak köszönhető, hogy hírlap- és folyóiratirodalmunk a kilencvenes évek elejére áttörte annak a 17. századi referáló stílusnak a kereteit, amelyik még nem tűrt meg véleménynyilvánítást és személyes állásfoglalást. Többnek érezték magukat, mint a laptulajdonos nyomdászok egyszerű alkalmazottjai, ezért némelyek meg is kísérelték függetleníteni magukat tőlük olyan formában, hogy önálló lapkiadásra gondoltak. De Szacsvay és Tállyai ilyen irányú tervei éppenúgy meghiúsultak, mint Révaié, aki újonnan indítandó lapjával egyenesen Bessenyei akadémiai programjának megvalósulását és a hazai irodalmi-nyelvi törekvések anyagi támogatását kívánta biztosítani. A nyomdászoknak sikerült megőrizniök a 18. század folyamán az újságkiadásra szóló privilégiumukat, az ország területén nem tudtak az újságszerkesztők még egy újságot indítani, noha II. József eltörölte a nyomdai privilégiumokat. Sajátos módon alakult az az analógia, amelyet a forradalom előtti francia abszolutizmus sajtóviszonyai és a hazai újságkiadás helyzete közt meglevőnek éreztünk : míg az újabb francia lapokat külföldön, főként Hollandiában élő emigránsok adták ki, addig nálunk szintén egy Magyarországon kívüli város, de a Habsburg-birodalom fővárosa, Bécs lett az országból kiszoruló magyar újságok kiadásának központja. A bécsi magyar lapok megjelentetői részben II. József híveiből ― miként Szacsvay Sándor ―, részben pedig a nemesi ellenállás jellegzetes képviselőiből ― miként Görög Demeter és Kerekes Sámuel ―kerültek ki.

E különböző pártállású lapszerkesztőket a gyorsan változó viszonyok időnként eltávolították, majd közelebb hozták egymáshoz, de a reakció teljes győzelmét jelentő fordulat: I. Ferenc trónralépése valamennyi újságíró és szerkesztő addigi tevékenységének végét jelentette. A szélsőségesen konzervatív társadalmi erőkre támaszkodó új uralkodó visszaállította az abszolutizmus legmerevebb formájára {I-186.} jellemző sajtóviszonyokat, amelyek között az újságok – amelyek egyáltalán életben maradtak – visszazsugorodtak a korábbi, véleménynyilvánítás nélküli, száraz hírközlő lapokká.

Maguk az újságírók is felcserélték más foglalkozásokra a szerkesztői hivatást: lelkészként, nevelőként működtek tovább, vagy éppen Spielberg és Kufstein börtöneiben sínylődtek. Az a csaknem másfél évtized azonban, amely alatt publicisztikai tevékenységüket kifejtették, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a 18. század eszméi, a felvilágosodás gondolatai az értelmiség és a köznemesség bizonyos rétegei között elterjedjenek. Ugyancsak nagy szerepük volt a hazai újságolvasó – és egyáltalán az olvasó – közönség megszervezésében és kialakításában.