A KASSAI MAGYAR MUSEUM, AZ ELSŐ ÖNÁLLÓ MAGYAR NYELVŰ FOLYÓIRAT (1788–1793)

FEJEZETEK

A Magyar Museum és a Batsányi elleni hajsza

Magyar nyelvű folyóiratirodalmunk megindítása felvilágosodás kori irodalmunk kiemelkedő képviselőihez: Batsányi, Kazinczy, Péczeli és Kármán nevéhez fűződik. A mintát számukra nem a kezdetleges hazai előzmények, az egyes újságokhoz csatolt melléklapok, hanem leginkább a 18. század legnépszerűbb folyóirattípusából, a morális hetilapokból különösen német területen kifejlődő új sajtóműfaj: az irodalmi folyóirat nyújtotta. A Gottsched által megindított fejlődés során a német írók legkiválóbb személyiségei – Lessingtől Goethéig – kapcsolatba kerültek irodalmi folyóiratokkal, amelyekben szépirodalmi tevékenységük mellett, illetve azon keresztül, élénken kivették részüket a feudális ideológia elleni harcból és a felvilágosodás eszméinek terjesztéséből is. E folyóiratok tudatosan fordultak szembe a korábbi tudományos-irodalmi folyóiratok száraz, csak szaktudósok szűk köréhez szóló pedantériájával és az általánosabb érdeklődésre igényt tartó témák, a politikum és világnézet irányában orientálódtak. Ugyanakkor azonban – a német polgári fejlődés elmaradottsága miatt – a gyakorlati politikai életre – miként ezt az angol folyóiratok tették – nem tudtak befolyást gyakorolni. Hatásuk a polgári értelmiség eszmei nevelése és a nemzeti irodalom fejlődése szempontjából így is igen jelentős volt.

Batsányi a Magyar Museum első számában félreérthetetlenül utal arra, hogy a német folyóiratok példája mily jelentős indítékul szolgált számára:

„Tudva vagyon, mennyit használnak más nemzeteknél a tudományoknak a hazai nyelvnek előmozdítására az e végett hetenként vagy holnaponként közrebocsáttatni szokott írások. Az afféle gyűjtemények, ha különbféle válogatott jó darabokból állanak, mind a nemzetnek kedvet adnak az olvasásra, mind pedig az íróknak alkalmatosságot szolgáltatnak holmi jeles munkácskáikat, mellyel különben talán esméretlenül maradtak volna, számos kézbe, s közönséges esmeretségre juttatni. A német litteratura egy ilyen gyűjtemény által jött leginkább virágzásba, úgy mint a Bremische Beiträge által, mely e század 5. évtizedében kezdődött. A legújabb ilyen munkák: der Deutsche Merkur, melyet Wieland ád ki, kezdődött 1773-ban, és most is folytatódik; Deutsches Museumja, amely legelőször 1776-ban jött ki, s hasonlóképpen most is folytatódik.”

Saját folyóiratának, amelynek még nevére is hatással volt a Deutsches Museum – miként Batsányi későbbi visszaemlékezéseiből kitűnik –, szintén nagy jelentőséget, sőt egyenesen korszakalkotó szerepet tulajdonított irodalomtörténetünkben: „1780-ig a hírlapok is latinul jelentek meg. 1788-ban egy tudós társaság alakult Kassán; ez Magyar Museum címen egy időszakonként megjelenő munka {I-212.} kiadásához fogott, mely új korszakot nyitott a nemzeti irodalomban mind Magyarországon, mind pedig Erdélyben.” E megállapítás indokolt sajtótörténeti szempontból is: az első magyar folyóirattal valóban új, magas színvonalú laptípus jelent meg hazánkban.

A Magyar Museum megindítását az úgynevezett kassai magyar társaság: Batsányi, Kazinczy és Baróti Szabó 1787 végén határozta el. Batsányinak csakúgy, mint a korabeli német folyóiratirodalmat ismerő és számontartó Kazinczynak már egymástól függetlenül is szándékában volt valamilyen folyóiratalapítás; kettejük tervének ideiglenes összeegyeztetéséből jött létre a Magyar Museum. Együttműködésük azonban már a kezdeti időszakban sem volt zavartalan: már a folyóirat elnevezésében sem értettek egyet. Nézeteltéréseik mélyén az az ellentét feszült, ami a jozefinisták és a nemesi ellenzékhez tartozók között megvolt, hiszen Kazinczy II. József híve, Batsányi pedig nemesi reformer volt. Kazinczy a Magyar Parnassus címet ajánlotta, és olyan szépirodalmi jellegű lapra gondolt, amelybe fordításokat és kritikákat szánt elsősorban. Batsányi ennél általánosabb és főleg gyakorlatibb folyóiratot akart létrehozni. Az ellentétek tovább mélyültek a programadó cikk kapcsán. Ennek első megfogalmazása Kazinczytól származott és még magán viselte a jozefinista korszak művelődéspolitikai eszméinek hatását. Batsányi nem találta ezt megfelelőnek, alaposan átdolgozta: kiküszöbölte a jozefinista motívumokat és beledolgozta a nemesi mozgalommal kapcsolatos eszméket.

A Magyar Museum 1788 július – augusztusában megjelenő első száma élén, Bévezetés címmel, a Batsányi által átdolgozott program jelent meg. E szerint a folyóirat-vállalkozás csatlakozni kívánt a Bessenyei – Révai-féle programhoz: tudós társaság létrehozását sürgette és annak létrejöttéig a folyóirattal igyekezett pótolni annak hiányát. Áttekintette a nemzet történetét és sorra vette a nemzeti kultúra kifejlesztését gátló történelmi okokat. Vázolta az európai nemzeti irodalmak kibontakozását Dantétól a 18. század hatvanas éveiben kifejlődő német irodalmi mozgalmakig.

A folyóirat szerkesztéséből Kazinczy az első szám után kivált és ettől kezdve Batsányi Baróti Szabóval, de gyakorlatilag egyedül szerkesztette a lapot.

Az első szám még a három szerkesztő megállapodása értelmében, csak saját írásaikat tartalmazta. Összeállítása híven követte Batsányinak azt az elvét, hogy főleg poézissal kapcsolatos munkákat közölnek: négy eredeti vers, két műfordítás jelent meg benne, valamint Batsányinak Ányosról írt megemlékezése és a fordításról írt tanulmánya. Az első számban olvasható könyvkritika Kazinczytól származik. A kassai folyóirat későbbi számaiban is uralkodó műfaj maradt a vers.

A kortársak, amennyire örömmel fogadták a Magyar Museum megindulását, annyira fájlalták is a szerkesztők együttműködésének megszűnését. Úgy érezték, miként Földi János írta, hogy a magyar írók körében „a társaságbeli munka tartós és maradandó folyamatot nem kaphat”. Bár az első kötet további füzeteiben még szerepeltek Kazinczy munkái, a második kötetben már szerzőként sem fordult elő a neve. Különösen a „hízelkedéstől és a gáncsoskodástól” egyaránt mentes kritikái hiányoztak a folyóiratból: míg az első két számban két recenzió jelent {I-213.} meg – és mindkettőt Kazinczy írta – addig a következő hat füzetben összesen csak egy könyvismertetéssel találkozunk.

Az első kötet négy számát a pesti Trattner-nyomdában készítették; a pesti „szerkesztői” tisztet betöltő Ráday Gedeon gondozásában. A lappal kapcsolatos technikai teendőket kezdetben Földi János, majd Gindl József és Verseghy Ferenc látta el. Megnövekedett a 2. füzettel kezdve a folyóiratban publikáló szerzők száma is: köztük találkozunk Földi, Szentjóbi Szabó, Ráday, Ányos, Verseghy, Virág, Aranka, Dayka és még mások írásaival. Az első kötetben még szép számban találunk fordításokat, a másodikban azonban – Kazinczy kiválása után – az önálló irodalmi művek kerülnek előtérbe, és a fordítások háttérbe szorulnak.

A folyóirat folyamatos megjelenését már az első kötetnél sem sikerült biztosítani. A negyedévi időszakosság helyett a második számot csak háromnegyedévi késéssel, 1789 májusára tudták megjelentetni; a negyedik füzet pedig csak 1789 végére készült el. Batsányi Trattnert okolta, és elhatározta, hogy a második kötetet Kassán, Ellinger János műhelyében adatja ki. Noha Batsányi mindent elkövetett a Magyar Museum kiadásának korszerűsítése érdekében, nem hozott eredményt a nyomdacsere sem, sőt egyre több nehézséggel kellett megküzdenie. A második kötet első száma már kész volt 1790 júniusában, de csak 1792-ben küldték szét, a 4. szám pedig csak 1793-ban hagyta el a sajtót.

Még 1791-ben, mivel csalódnia kellett a főúri mecénásokban, elhatározta, hogy folyóiratára előfizetést hirdet. Előfizetési felhívásában ismét felvázolta a folyóirat programját, ragaszkodva a Bévezetésben kifejtett elvekhez, de ki is egészítve azokat hároméves szerkesztői gyakorlatának tapasztalataival. Fő céljának változatlanul a felvilágosult nemzetek példája nyomán, a nemzeti nyelv kiművelését tartja, hogy alkalmassá váljon a tudományok, a mesterségek és a kereskedés művelésére, egészen addig, amíg a régen óhajtott társaság létre nem jön. E cél érdekében a költészeten kívül a folyóiratban zenei, esztétikai, kritikai, filozófiai témákat ígér olvasóinak. Annak a reményének is kifejezést adott, hogy a 4 millió magyarból legalább 4-500 előfizető jelentkezni fog.

A hírverés nyomán az előfizetők száma elérte, sőt mintegy százzal túl is haladta a Batsányi által remélt 500 főt, s ezzel a korszak legolvasottabb magyar folyóiratává lett. Hogy mégis rövid időn belül lapjának végleg meg kellett szűnnie, azt az ő folyóirata esetében nem az érdektelenség, hanem az általános politikai és cenzúraviszonyok romlása eredményezte.

A Magyar Museumban az irodalom és a politikum szorosan kapcsolódott egymáshoz. Batsányi, aki az Orczy-féle ellenzéki nemesi körből indult, folyóiratában Bessenyei programjának a nyolcvanas évek végére aktualizált változatát képviselte. Az első szám II. József rendszere elleni nemesi-nemzeti ellenállás kifejlődésének tetőpontján jelent meg. Az 1789 májusában kiadott második füzetben Batsányi idézte II. József cenzúrarendeletének azt a részét, amelyben a saját személyével kapcsolatos bírálat engedélyezéséről volt szó, de hozzáfűzte azt a reményét is, hogy az uralkodó meg is változtatja rendelkezéseit, ha meggyőzik arról, hogy azok károsak a népre. E megjegyzést még II. József rendeletei visszavonása előtt írta lapjában.

{I-214.} A II. kötet első számában, amely 1790 nyarán készült el, de szétküldésére csak 1792-ben került sor, Batsányi A franciaországi változásokra című versével lelkesen üdvözli a francia forradalmat, valamint a nemesi ellenállás győzelmét és Orczy László beiktatását. De a második füzet élén Bessenyei Sándor levele és az arra adott felelet már arra utal, hogy a nemesi mozgalom győzelme nem azt eredményezte, amit Batsányiék vártak. Bessenyei Sándor ugyanis azt írja, írna szívesen a lapba, de nem tudja, meg lehet-e írni az igazat? Igaz, hogy a Bastille helyén már a Szabadság temploma álll, de „vajon áll-e már Kassán a Fanatismus és rab gondolatok helyén épített Szabadság temploma”? Batsányi válaszában arra utalt, hogy bár az igazság a fő törvényük, de azért az igaz hazafiaknak, ha igazán használni akarnak nemzetüknek, „mindenkor vigyázva, s valami kis félénk bátorsággal” szabad csak írniok.

E témához Batsányi 1793 elején, a viszonyok kedvezőtlenebbre fordulásakor ismét visszatért. Egyik glosszájában, melynek Vélekedés és javallás címet adta, az újságírói hivatással foglalkozik. E témáról korának több hazai újságírója is elmélkedett már, de általában könnyedén intézték el az újságok szavahihetőségének a kérdését, és eleve fel is mentették az újságírókat az igazmondás kötelezettsége alól azzal az indokolással, hogy amit írnak, úgysem evangélium. Voltak ugyan olyanok, akik fontosnak tartották az újságok közleményeinek a hitelességét; de főként csak arra hivatkoztak, hogy az utókor számára hiteles forrásul kell hogy szolgáljon az újság. Egyedül Batsányi volt az, aki felvetette az újságírásnak a kortársakkal, tehát az egykorú olvasók tájékoztatásával kapcsolatos felelősségét.

Batsányi úgy látta, hogy az újságírók, mivel nagyon sokan, rendszeresen olvassák írásaikat, igen sokat használhatnak, de ugyancsak nagyon sokat árthatnak is. Egyaránt felismerte a sajtó társadalmi hatékonyságának és az ebből származó felelősségének a szerepét. Azt kívánta az újságíróktól, hogy „hízelkedés és csúszás-mászás” helyett az igazságot szolgálják. Tisztában volt az adott lehetőséggel és a politikai helyzettel, de amíg hazánkban is megvalósul az angol és más országokban már meglevő sajtószabadság, azt kérte az újságoktól, hogy amiről nyíltan nem írhatnak, arról inkább hallgassanak, de ne vétsenek az igazság ellen.

Batsányi e cikke nemcsak magas színvonalú etikai megfogalmazása volt az újságíró társadalmi hivatásának, hanem egyszersmind búcsúcikké és szellemi végrendeletté is vált, hiszen az ellene megindult hajsza, és meghurcoltatások következtében a Magyar Museumnak több száma már nem jelenhetett meg. Foglalkozott még Batsányi ugyan a sajtószabadság kérdéseivel, de már nem a nyilvánosság előtt, hanem csupán azokban a beadványokban, amelyekben az ellene emelt vádak alól szerette volna tisztázni magát.

Védőiratában több helyen foglalkozott folyóirata és általában a publicitás kérdésével. Nem érezte szükségét annak, hogy mentegesse magát, hanem ezúttal is büszke önérzettel mutatott rá vállalkozásuk úttörő jelentőségére, és arra, hogy a Magyar Museummal új korszak kezdődött, s hogy példájukat többen is követték.

A nyilvánosság és a sajtószabadság kérdésében, szorongatott helyzetében is megismételte azokat a gondolatokat, amelyeket Bessenyeinél is megtaláltunk. {I-215.} Ő 1781-ben, folyóiratában Helvetius nyomán azt hangoztatta, hogy a józan felvilágosodás, a gondolat- és a sajtószabadság az uralkodónak és a polgároknak egyaránt érdeke, és hogy a figyelmeztetés, s a nevelés még a zsarnokot is jó útra térítheti. Batsányi, bírái előtt szintén hasonló gondolatokat fejtegetett, hozzákapcsolva még a nyilvánosság nagy jelentőségét:

„Nyilvánosság az állam alkotmányának első támasza; e nélkül a szabadság csak üres szó! Nyilvánosság nélkül, ismétlem, nem jöhet létre lelki egység, semmiféle kapcsolat, semmiféle kölcsönös bizalom a polgárok között, semmiféle közszellem; e nélkül pedig nincs nemzet sem! Bizonyára éppen a királyi udvar életbevágó érdeke, hogy meg ne romoljék egy nemes nemzet szabad közszelleme; – hiszen az tartja és őrzi meg a monarchiát sértetlenül fényében és fenségében.”

A Védőiratban Batsányi elismerően emlékezett vissza II. Józsefre – bár szóvá tette, hogy vétett az ellen az elv ellen, hogy „az uralkodónak erőszakkal, népük akarata és ellenszegülése ellenére, még jót tenni sincs joguk”. De önmagáért a gondolkodás és az írás szabadságának visszaadásáért is – úgy érzi – megérdemli a tespedtségből felocsúdott népek háláját. II. Józsefben még azt az uralkodót is tisztelhette, aki – a nemesi mozgalom és a publicisztika hatására – visszavonta és módosította rendeleteit.

E gondolatok I. Ferenc bírái előtt azonban inkább súlyosbító, mint enyhítő és megfontolásra méltó tényezőknek számítottak. Az alkotmányosság irányába forduló uralkodó eszméje éppen úgy irreális elképzelésnek bizonyult, mint ahogy a forradalomtól megrémült nemesség sem alkotta a felvilágosult értelmiségiek számára azt a bázist, amit korábban reméltek tőle.

A Magyar Museum és a Batsányi elleni hajsza

Bár e korban legtöbb újságunk és folyóiratunk szerkesztője összeütközésbe került valamilyen módon a cenzori hatóságokkal, a legtöbb és legsúlyosabb meghurcoltatás Szacsvay mellett Batsányit érte. Jellemző a II. Lipót halálával előállt új helyzetre, hogy hamarosan a jozefinista érzelmű Szacsvay Sándort, a bécsi Magyar Kurír szerkesztőjét és a nemesi reformizmustól elinduló Batsányit egyaránt súlyos, egész életükre kiható sérelem és meghurcoltatás érte sajtótevékenységük miatt. Ennek oka kétségkívül abban rejlett, hogy ők ketten látszottak a legtehetségesebb publicisztikai egyéniségeknek, akik – bár különböző formákban – de a legerősebben áttörték azokat a falakat, amelyeket az abszolutizmus emelt a sajtó működése elé. Mindketten többnek látták az újságíró szerepét annál, hogy egyszerűen híreket, vagy esetleg aktualitásoktól megfosztott, száraz közleményeket referáljanak; mindkét szerkesztő már befolyásolni is akarta olvasóit a felvilágosultság és a nemzeti kultúra fejlesztése irányában. Nézeteik különbözőségei ellenére megegyeztek abban is egymással, hogy „vigyázó szemüket” mindketten a francia forradalomra vetették.

Mindezt megbocsáthatatlan vétségnek találta az 1792 tavaszán hatalomra lépő, és a legmagasabb arisztokrácia befolyása alatt álló új uralkodó, I. Ferenc, akinek {I-216.} a legreakciósabb elemekből kiépített apparátusa nyomban hozzálátott a haladó sajtó elfojtásához. Ekkor már hű szövetségesükké vált a francia forradalomtól és saját rendi kiváltságainak elvesztésétől félő megyei nemesség többsége is.

Az új áramlatnak már az első hullámai elérték a Magyar Museumot. Ugyanakkor, amikor – még 1792 áprilisának elején – elrendelték a Strassburger Kurier és mindazon folyóiratok cikkeinek a szigorú betiltását, amelyek a „fanatikus és káros eszmék ellen izgatnak és a közrend megzavarására törnek”, megindították a Magyar Museum elleni hajszát is. A kassai könyvcenzortól, Sahlhausen Mórtól az előző folyóiratszámok cenzorai után érdeklődtek. Bár a válasz az volt, hogy a korábbi számokat – a közben elhunyt – Novák István, majd ő, az előírásoknak megfelelően cenzúrázta, a vizsgálat tovább folytatódott. A kassai magisztrátus bizottságot küldött ki a folyóirat kiadójához, és most már azt nyomozták, miért nem küldött be a kiadó a folyóiratszámokból 3–3 példányt a Helytartótanácsnak? A régi számokból már nem találtak példányokat, de a II. kötet 3. negyedéből, amely éppen július végén készült el, felküldték az előírt 3 példányt.

Ezek után került sor 1792 december elején Péchy József Sáros megyei főszolgabíró feljelentésére, amelyben Batsányi folyóiratát, Sáros megye közgyűlése előtt, a békesség és a köznyugalom megsértésével vádolta, különösen A franciaországi változásokra című vers közlése miatt. Követelte a cenzúra megszigorítását és mindazon munkák betiltását, amelyek az uralkodó tekintélyét, vagy az ország biztonságát veszélyeztetik.

Ilyen körülmények között jelent meg 1793 januárjában a kassai folyóirat utolsó száma. A vizsgálat azonban, amelynek irányítását a Helytartótanács Rietaller budai cenzorra bízta, most már a kritikus II. kötet l. számára terelődött. A budai cenzor felterjesztése részletes tartalmi analízist készített a Magyar Museum e füzetéről, és az eddig kifogásolt versen kívül számos egyéb helyet is talált, amelyeket sérelmeseknek tartott az uralkodóra, a vallásra és a köznyugalomra nézve. A legveszélyesebbnek azt vélte, hogy e szám nemcsak hogy az előfizetők körében terjedt el, hanem még ráadásul a kassai olvasókabinetben nyilvánosan is olvasható volt. Elrendelte ezért e szám valamennyi példányának az elkobzását, a vétkesek megbüntetését, és utalt arra az 1787-ben kiadott rendelkezésre, amely szerint az ilyesféle folyóiratokat nem a helyi cenzornak, hanem a budai könyvrevizori hivatalnak kellett volna cenzúrázni.

A vizsgálat most már Kassán folytatódott, ahol a városi tanács által kiküldött bizottság a kérdéses folyóiratszámból Batsányi tulajdonában még 75 példányt talált. Megállapították: e füzetből összesen 800 példányt nyomtak, de Batsányi nem volt hajlandó nyilatkozni arról, hogy – a kinyomtatott előfizetői névsoron kívül – kikhez került a többi példány. A Helytartótanácshoz küldött beadványában pedig arra hivatkozott, hogy – mivel nem követett el cenzúravétséget – nem engedi a jogos tulajdonában levő példányokat elkobozni.

Abaúj vármegyéhez írt felterjesztésében szintén ártatlanságára hivatkozott, és arra, hogy vállalkozását a megye is támogatta. Nem érti Sáros megye vádjait, mert ő nem sértette sem az uralkodót, sem a vallást és az erkölcsöket. Kifogásolt {I-217.} versében csupán a zsarnokot ítélte el, de évekkel azelőtt nem is láthatta még az események ilyenfajta alakulását.

Batsányit Abaúj vármegye ezek után védelmébe vette, megismételve az általa használt érveket, hozzáfűzve még ezekhez Batsányinak a nemzeti nyelvű művelődés kifejlesztése terén szerzett érdemeit. Ezek nyomán a Helytartótanács 1793 augusztusában visszavonta a folyóiratpéldányok elkobzására hozott határozatát, bár fenntartotta azt a véleményét, hogy nem volt helyes ezt a számot terjesztésre bocsájtani, a benne található „viszályt keltő” vers miatt.

Bár ezzel Batsányi az elkobzástól és a további zaklatásoktól egyelőre megmenekült, de már nem tudta folyóiratát tovább folytatni. Még mielőtt a rendelkezést visszavonták volna, 1793 júliusában a Magyar Hírmondóban bejelentette, hogy lapjának megjelentetését „bizonyos okokra nézve” kénytelen volt beszüntetni.

De az üldözés csak átmenetileg szünetelt. Decemberben Tolna megyéből érkezik bejelentés egy bizonyos Cseh Lászlótól, hogy a földvári kerületben felbukkant a Magyar Museum egy füzete, amelynek 56. lapján található verse sérti az uralkodó iránti hűségüket és érzelmeiket. Ennek nyomán utasítja a Kancellária a Helytartótanácsot, hogy a Tolna megye területén fellelhető Magyar Museum-példányokat valamennyi könyvkereskedőtől kobozzák el.

Még ezzel sem ért véget a Magyar Museum és Batsányi üldözése; a Helytartótanács nem felejtette el, és nem tért napirendre felette. Amikor év végén Batsányi Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz című kéziratának kiadását a bécsi hatóságok megtagadták, újra szóbahozzák, hogy a szerző már korábban is „viszálykodó” verseket írt; és most sem gondolkodik másképpen. Ezért utasították a Helytartótanácsot és a kassai magisztrátust, hogy bocsássák el Batsányit hivatalából és őrködjenek éberen fölötte.

Az elmozdítás megtörtént, de Batsányi már korábban eltávozott Kassáról. A megtorlás azonban – az el sem követett vétkek miatt – csak késett, de nem maradt el: 1794 szeptemberében a magyar jakobinusokkal együtt őt is elfogták és az ellene emelt vádat részben ismét a Magyar Museum közleményei képezték.

Mindezek az üldözések és a kufsteini várfogság, majd száműzetése sem homályosította el folyóiratának emlékét. Visszaemlékezéseiben többször is meleg hangon emlékezett azokra az évekre, amikor a Magyar Museumot szerkesztette. A kassai folyóirattal nőtt össze az aktív politikai szerepre készülő költő ifjúsága-reményeivel és csalódásaival együtt. Az általa kiadott nyolc füzet volt meghurcoltatásának is egyik oka, de ezektől várta azt is, hogy az utókor előtt tanúságot tegyenek küzdelmeiről.

„Fennmarad – írta 1808-ban – reménylem, fennmarad még egynéhány nyomtatvány a Magyar Museumból mind Magyarországban, mind Erdélyben. És minthogy azon munkának egybeszedése s kiadása volt sokféle üldöztetésemnek első valóságos oka, s mintegy kútfeje, bizonyságot tehet azok előtt is, akik majd utánunk jőnek, és mindnyájunknak bírái lesznek, legalább arról: hogy gyenge tehetségemhez képest, híven igyekeztem, hogy Hazámnak, Nemzetemnek igaz szívvel és lélekkel szolgáltam; s hogy ha azon nehéz és veszedelmes időkben több jót, nagyobb hasznot nem tehettem, valóban nem én rajtam állott.”

{I-218.} Az első magyar nyelvű folyóiratot a nyolcvanas évek végére kifejlődő nemesi ellenállás és a jozefinista korszakban elterjedő felvilágosult eszmék iránti érdeklődés együttesen hozta létre; majd – rövid idő után – 1793 elején, a forradalomtól megrémült nemességnek az udvarral megújított szövetsége és a kormányzati szervek közös fellépése fojtotta el. Jelentőségét nemcsak úttörő jellege, hanem magas színvonala, és publicisztikai fejlettsége is biztosítja.

A Magyar Museum épített is elődeinek, elsősorban Bessenyeinek és Rát Mátyásnak a publicisztikai hagyományaira – főleg ami a nemzeti kultúra ügyének szolgálatát illeti – de a tudatos szerkesztői elvek alkalmazásával, újat is hozott sajtónk történetében.

A szerkesztők határozott programmal indították meg folyóiratukat és szemük előtt – hazai előzmények hiányában – főként a korabeli németországi irodalmi-politikai folyóiratok példája lebegett. Miként a Batsányi által emlegetett Der deutsche Merkur szerkesztője, Wieland, aki 1789 végén lelkes ódával köszöntötte a francia forradalmat, Batsányi szintén Párizsra irányította olvasói figyelmét a folyóiratban 1790-ben közölt Franciaországi változásokra című versében. Ezt, és hasonló haladó megnyilatkozásait azonban, valamint az újságírással és általában a publicitással kapcsolatos fejlett nézeteit nem tűrhette el a II. Lipót halála után gyorsan újjászerveződő hazai és bécsi reakció.

A Magyar Museum volt e korszakban az a folyóiratunk, amely magas irodalmi színvonalat és közéleti érdeklődést – a társadalmi realitások között – a legjobban egybe tudta ötvözni. Viszonyaink között nagy népszerűségnek számító hét-nyolcszázas példányszámát és az elszigetelődéstől való megmenekülését is főként annak köszönhette, hogy Batsányi fel tudta ismerni kora társadalmi és politikai erőit és azok igényeit.

Kazinczy kiválása a Magyar Museum szerkesztőségéből – már a kortársak szerint is – fájó veszteséget jelentett; különösen hiányzott a későbbiek során az általa megindított, színvonalas irodalmi kritika a lapból. Ennek elmaradásáért és felvilágosult publicisztikájának egyéb elsikkadt értékeiért azonban kárpótolta az olvasókat: rövidesen önálló folyóiratot indított.