NEGYEDIK FEJEZET: A 4. SZÁZADI GÖRÖG ÁLLAM ÉS TÁRSADALOM

Érdemes a politikai történet vázolását itt abbahagyni és a 4. század görög világának műveltségére vetni egy pillantást. Hogy az állammal kezdjük, a polisok élete ugyanazt a politikai nyomorúságot mutatja, mint az egész nemzet sorsa. A rendes alkotmány a demokrácia: még pedig mindig növekvő mértékben az ügyvédköztársaság. A nép vezetője a retorikai művészet. Az iparosok letűnnek a közélet színpadáról. A szabadság és közjó rendületlenül ismételgetett frázisai mögött a való élettel nem számoló kormányzat áll, meg az etetőjászol kormányzata, amely hivatalnokok és bírák felpüffedt testületét napidíjakkal táplálja. Athénben 400 körül elkezdtek a népgyűlés látogatásáért fizetni, 360 körül a polgároknak kezdték visszafizetni a színházi belépődíjakat. A politikusok magukról sem feledkeztek meg. Megvesztegethetetlen népvezért alig lehetett már elképzelni. Csak az tett különbséget, hogy a saját országa közpénzein gazdagodott-e meg a politikus, vagy idegen országokkal fizettette magát. Fülöp fellépése óta két részre oszlanak a köztársaságok vezetői: a Makedoniától és a Perzsiától pénzelt személyekre. És amikor az euboiaiak Demosthenes szolgálataiért pénzt adnak, akkor csak az kelt felháborodást, hogy ezt nyilvános határozat alapján tették. A városok féltékenyen tiltakoztak a polgárjog kiterjesztése ellen, mert az etetőjászolnál nem akartak tűrni új igénylőket. Nem csoda, hogy az államról való ilyen anyagias felfogás hatására, a háborúkban és forradalmakban gyökértelenné vált emberek között társadalmi reformok eszméi vetődtek fel. A földosztás és az adósságelengedés gondolatai kezdenek kísérteni. Athén 400 körül az ilyen gondolatok ellen való harcot, mint polgári kötelességet az esküdtek fogadalmába is beillesztette.

A pártoskodás elvadul, a hatalomért klikkek marakodnak, amelyek már egy célban sem hisznek. A belső politika per-háborúkban és sok helyütt véres száműzetésekben oldódik fel; a száműzöttek vagyonát elkobozzák. A peloponnesosi államokban a spártai felügyelet bukása után minden városban mészárolják egymást a pártok, Szicíliában a két Dionysios uralma után éppígy. Az athéniek nagyon emberségeseknek tartották magukat, mert tömeges „Justizmord”-jaikat szónokoktól felbujtott esküdtszékek útján intézték el. Tárgyilagos külpolitikára egy népgyűlés sem volt képes. Ha a szónokok nem pénzért vallják a nézetüket, elvakult dogmatizmus uralkodik, amely mennydörög minden uralkodó, minden „zsarnok” ellen és a helyzet szükségességeire nincs tekintettel. Minden népgyűlés, sőt csakhamar minden törvényszéki tárgyalás is zavargó tömegek uralma alá kerül. Aki a kisemberek barátjának vallja magát és jómódú polgártársakat, vagyonelkobzás céljából, reakcióval vádol, az megnyerte a tömegeket a maga számára. Nagyon gyakran csak önvédelem volt, ha a felső társadalmi réteg kezdte meg zsoldosaival a polgárháborút, ahelyett hogy le hagyta volna mészárolni magát. Hasonló volt az eset, amikor egy athéni hadvezér, a perének tárgyalása közben, zsoldosait botokkal felfegyverezve a törvényszék körül állította fel. A hivatalnokok pénzt akartak, de kötelességeket nem. Egyik hatóságnak sincs rendben a számadása. Tárgyilagos igazgatásra úgysem képes egyikük sem, mert a felbujtott nép minden pillanatban vérpadra küldheti. Egy hatóság sem hajthatja végre az akaratát. Athénben még a hadvezér is csak úgy vonhatja felelősségre a katonaszökevényt, hogy a hadjárat befejeztével feljelenti a polgári törvényszéken – ha meri. A hadipénztárak üresek, Athén hadvezérei kifosztják a szövetségeseket, vagy lázadó perzsa szatrapáknak szolgálatába állnak, hogy az embereiket kifizethessék. Mert különben perbefogják őket olyan pénzek elsikkasztásáért, amelyeket soha meg nem kaptak.

A politikai szokások elvadulásán kívül az államszervezet kezdetlegessége is hibás mindebben. Szabályos jövedelmi adó egy városban sincs. Esetenkint vetnek ki durván megszabott vagyonadókat, amelyek minden esetben a tőkét dézsmálják meg. A vámokat bérbeadják és senki sem tudhatja, hogy mennyi pénz ragadt meg a bérlők keze között. Különösen nyomasztóak voltak Athénben az úgynevezett leiturgiák. A vagyonos osztályoknak minduntalan ki kellett állítaniok egy-egy énekkart vagy atlétacsapatot az ünnepekre, vagy felszerelniök egy háromsorevezős hajót a háborúban. Előre kiszámíthatatlan volt, hogy mikor fogja ilyen új adó sujtani a gazdagokat és hogy mennyi pénzbe fog kerülni. Egész irodalma keletkezett a pénzügyi politika javított rendszereinek, de a demokrácia radikalizmusa lehurrogott minden reformkísérletet, mint a népjogok csorbítását.

A polgárhadsereg csaknem mindenütt kivész. Zsoldosok foglalják el a helyét. A hadvezérek maguk sem szívesen tűrik a seregben a fegyelemnélküli, függetlenkedő zöldségesszatócsokat, akiknek hiába parancsoltak. Elmultak azok az idők, amikor egy hirtelen kiállított polgárseregnek nagy katonai értéke volt. A hadvezetés bonyolultabbá válik, új fegyvernemek keletkeznek. Aki katona, annak egészen annak kell lennie. Az athéni hadvezérek nem űznek többé politikát, a politikusok nem lesznek többé hadvezérekké. Mikor Athénnek békéje van, akkor a hadvezérek elmennek zsoldosvezetőknek Perzsiába, Egyiptomba, a thrák fejedelmekhez vagy máshová. Földdel és néppel jutalmaztatják meg magukat, és nem egy szerez magának fejedelemséget azok közül, akik az athéni ordítozó csőcselék elől hagyták el hazájukat. Az athéni tengeri hatalom nevetséges torzképpé lesz. A leiturgiák háromsorevezőseinek parancsnokai – tengerészeti ismeretek híjával – tekintélynélküli kapitányok. A matrózok akkor jönnek a hajókra és akkor mennek el, amikor nekik jólesik. Pherai Alexandros egyszer kifosztotta Peiraieust, az elméletben legerősebb görög hajóhad kikötőhelyének kellős közepén. A hivatásos katonasággal azonban együtt jár a hadi technika már említett gazdagodása. A hajítógép uralkodóvá válik. Tábori erődítéseket emelnek. Ostromgépek bukkannak fel. Fülöp hadseregében nagy szerepet játszanak mérnök-tisztjei. A tengeren a háromsorevezősök helyébe a nagyobb ötsorevezős hadihajók lépnek; hajítógépekkel ezek is el vannak látva.

A zsoldosokat és hivatásos katonákat el sem lehet képzelni a minden görög város számüzötteinek beláthatatlan tömege nélkül. A városi polgárok nemzete mellett ott van a gyökértelenek második nemzete. Ezek úgy boldogulnak, ahogy éppen tudnak. Tele vannak velük a szatrapák zsoldosseregei – így túljutnak a nemzet életének régi területén. Nagy központokban mint politikai jogok nélkül való metoikosok telepednek le. Így távol maradnak a politikai élet szennyétől és kezükbe veszik azokat a gazdasági ágakat, amelyeket az etetőjászlak körül tolongó nép elhanyagol. A hellénizmus megértéséhez feltétlenül szükséges annak a tudatosítása, hogy a 4. században a görögök nagyrészének már nem volt hazája a régi polis értelmében. A görög egység látnoka, Isokrates elpanaszolja, hogy a férfiak, akik hazátlanul bolyonganak, akik idegen katonai szolgálatban állanak, kik minden lehető hivatással a tágas perzsa birodalomban szívódnak fel, elegendőek lennének, hogy a világot meghódítsák a hellének számára.

Világos fejek mindenütt látják, hogy a nemzet fordulóponton áll és hogy a megbomlott demokrácia, a kiélt polis minden bajnak forrása. Az egyik a tisztességes emberek régi mérsékelt demokráciájának visszatéréséről álmodik, mások Leuktráig Spártában látják az eszményt, az öregedő Platon a „Törvényeket” írja s azon gondolkodik, hogyan lehetne mindig fínomabban kicsiszolt alkotmányrendszerekkel az emberek egyetemes boldogságát megvalósítani. Akinek a gondolkodása kevésbbé idegen a földi világtól, az pheraii Iasonban vagy Dionysiosban sejti az eljövendő megmentőt. Xenophon történetírásban és regényben a parancs és engedelmesség dícséretét zengi, és az agg Isokrates a makedon ezredek döngő lépéseire figyel föl. Még a demokrácia leghangosabb szócsövének, Demosthenesnek is meg kell vallania, hogy egy ember ökle teremti meg a rendet, ha megterem valahol. És Fülöp hatalmi köre volt az, ahol létrejött a rend, továbbá Kis-Ázsia perzsa uralom alól felszabaduló helyi államai. Kis-Ázsiában az elgörögösödött Karia uralkodója, Maussolos adott példát. A fölvilágosodottak lassankint megtalálják az utat a monarchiához. Xenophon, a katona és Isokrates, a hazafi az ideális fejedelmekről írnak könyvet. Amit a valódi republikánusok a legszentebbnek tartanak, alkotmányi kérdéseket és paragrafusbölcseséget, azt ők gúnyosan félrelökik. Isokrates nem bölcseséget és erényt magában egyesítő államférfit kíván, mint Platon, hanem hadsereggel rendelkező parancsolót. Dionysios Szicíliában, Maussolos Kariában, Lykophron Thesszáliában, Klearchos a Pontos mellett Herakleiában alapít – görög nyelvterületen – több-kevesebb ideig fennálló uralkodóházat. A Peloponnesos, Euboia, a szigetek egyes városaiban a zavargások között város-uralkodók lépnek föl. Az egyeduralkodó gondolata ismét elgondolhatóvá válik, bármilyen rövid is egyelőre az új fejedelmek uralkodása. A tömeg gyűlölete a zsarnok ellen persze tovább élt: az átlagos görög szemében a tyrannos gonosztevő volt, akit leszúrni polgári és emberi kötelesség. Az ilyen módon állandóan fenyegetett életű uralkodók kormányzatának elkerülhetetlen keménysége hozzájárult még ezekhez a gondolatokhoz – és nagyon kevesen is multak ki természetes halállal. Időre volt szükség, hogy az új eszmék és velük együtt az új uralkodóházak is gyökeret verhessenek. De a nemzetet ki kellett menteni a kaoszból: itt nem lehetett jobb időket kivárni. Így a nemzet egyesítői nem az új tyrannosok közül lettek egyesek. Az egységet a leghatalmasabb teremtette meg a görög világ északi szélén még fennálló régi monarchiák közül. Makedonia volt ez hűbéruraival és nemesi birtokaival, paraszthadseregével és dinasztiájával, amelynek nem kellett létéért aggódnia, hanem minden erejét a külső politikára fordíthatta.