NEGYEDIK FEJEZET: A NYUGATRÓMAI BIRODALOM BUKÁSA

Mikor Theodosius rövid egyeduralma után 395 január 17-én meghalt, a birodalom kormányzását már korábban augustussá emelt két fia, Arcadius (395–408) és Honorius (395–423) között osztották meg. Együttes kormányzásuk külsőleg abban nyilvánult meg, hogy mindegyik kormány egy-egy konzult nevezett ki évente. A nehézkes észjárású tizennyolc éves Arcadius tanácsadójával, Rufinus praefectus praetorióval továbbra is csak a keleti praefecturával törődött. A többit mind a tizenegy éves Honorius kapta a vandál Stilicho felügyelete alatt, aki a császár unokahúgának és fogadott leányának, Sermának férje és a magister utriusque militiae, a legfőbb hadvezér méltóságának egyedüli birtokosa volt. Császári gyámoltját Stilicho 398-ban összeházasította leányával, Máriával, majd ennek halála után 408-ban második leányával, Theramantiával. Az új rend az Imperium Romanumban 395 óta az, hogy a császárok személye erősen háttérbe szorult a barbár vezérek mellett. A római és konstantinápolyi szenátusban erősen képviselt ősi származású arisztokrácia, amely az új uralommal szemben ellenséges állást foglalt el a politikában, szintén mindig nagyobb befolyáshoz jut, különösen nyugaton.

„Keleten szinte 200 év telt el, amíg uralkodó császár (Mauritius 592-ben) ismét maga szállt táborba.” A nyugati birodalom a most már csaknem állandó „gyermek- és asszonyuralom” alatt halálán volt. A társadalmi és gazdaságpolitikai átalakulás, amely a császár tekintélyét leszállította, itt még inkább végbement, mint a keleti birodalomban. A birodalom egyenlőtlen elosztásából keletkezett a hírhedt viszálykodás a két birodalom határának megállapítása körül, amely megmérgezte Theodosius fiainak uralkodását. Ennek kapcsán keleten Rufinust félretolja Gainas magister militum (395 november 27), akit azután 399-ig Eutropius főkamarás eunuch követett. Így Stilicho kénytelen volt polgárháborút viselni Illyricumért, a mellett, hogy a mindenfelé betörő ellenség ellen harcolt. A barbár támadások egészen Britanniáig elhatoltak, erről a földről a római hatalom röviddel 400 után ki is vonult. Az Illyricumért folyó küzdelmet még megnehezítették a keleti császárság szolgálatában álló keleti gótok rablóhadjáratai Alarich vezérletével. Az eredmény az lett, hogy a dák és makedon tartomány, mint már egyszer, átmenetileg, 379–380-ban, a keleti részhez került és a nyugaté csak a pannon kerület maradt a Szávától délre a Drináig – ezt a területet nevezték most már szűkebb értelemben Illyricumnak. Olyan viszonyok alakultak ki, mint egykor a III. század legszerencsétlenebb idején. A gót Gainas 399-ben a felkelő gótok segítségével kierőszakolta a bevonulást Konstantinápolyba. A felkelőket I. Theodosius telepítette volt meg Phrygiában 386-ban. Ezek szálltak most szembe Eudoxia császárné germánellenes politikájával. De miután a gótok elhagyták a várost, 7000 esett el közölök Konstantinápoly népe ellen és Gainast 400 december 23-án egy hún vezér ölte meg. Alarich nemcsak a Balkán-félszigetet dúlta fel a Peloponnesosig, amikor az antik kultúra sok más helyével együtt Athént és Eleusist is elfoglalta, hanem 401 óta Itáliában is pusztított. 402 április 6-án volt az eldöntetlen csata Pollentiánál, nyár végén Alarich veronai veresége. Stilicho kivégzése (408) után 410 augusztus 24-én magát Rómát is kirabolták Alarich gótjai. Közvetlenül Theodosius halála után Gildo vezetésével Észak-Afrikában támadt új felkelés, amelyet csak 398-ban vertek le. Ennek hatása volt azonban még sokáig érezhető a donatista „circumcellio”-k bolsevista mozgalmában. Honorius a donatisták ellen új törvényt hozott 405 február 12-én. Ezekben a nehéz időkben, röviddel 400 után Milano helyett Ravenna lett a nyugati birodalom fővárosa, mert mint keleten, csak a tenger közelsége adott elég biztos menedéket a barbárok ellen. Ezzel egy időben, 405-től kezdve, a birodalom határain germánok özönlöttek be. 405 végén keleti gótok, más törzsek töredékeivel együtt Radagaisus alatt a Dunán és az Alpeseken át betörtek Itáliába. Firenze előtt vereséget szenvedtek, Fiesolénál kiéheztették őket, Radagaisust 406 augusztus 23-án elfogták és később kivégezték. 406-ban alánok, vandálok, suebek (quádok) nyomultak a Duna középső folyásától a rajnai határ felé, amely védtelen volt, mert az ott állomásozó csapatokat Itália védelmére vonták össze. 406 december 31-én keltek át a Rajnán. Megindult a barbárok megtelepedése a birodalom területén egészen Hispániáig. 409-ben sorsvetéssel elosztották az országot. A suebek és a vandálok egy része Gallaeciát kapta, az alánok Lusitániát, a vandálok többi része Baeticát. A nyugati gótok Athaulf vezérlete alatt 412 óta álltak Galliában és 414–15 telén jöttek Hispániába. Az országot Arcadius 398 február 6-án kelt törvénye alapján szállták meg, amely szerint a beszállásolt harcosok a ház és a föld egyharmadát kapták. A nyugati gótok kiterjesztették ezt a jogot és az egész tulajdont követelték. Észak-Afrikába 429 májusában keltek át Dél-Spanyolország vandáljai gót csapatokkal és alánokkal, Bonifacius comes Africae hívta át őket. A nyugati birodalom lassanként az Appennini-félszigetre zsugorodott össze, terjeszkedésének kiinduló pontjára. Honorius (395–423) és III. Valentinianus (424–455) kerek harminc-harmincéves uralkodása alatt már folyamatban volt a nyugati birodalom nagy felbomlása. A hatalom a birodalmi generalissimusokká emelkedett hadvezérek (magistri utriusque militiae) kezében volt, – Stilicho után a legnevezetesebb ilyen egyéniség Aetius. A nyugati birodalom V. századbeli történetét joggal foglalták össze így: „A század küszöbén Stilicho áll, a végén Theodorik. A két férfi helyzete között lévő különbség mutatja az addig megtett utat, az egyezés és a fejlődés folytonosságát.”

Stilicho bukásától (408) kezdve a keleti rész lett a hatalmasabb, majd pedig egymaga maradt meg a birodalomból. Konstantinápoly csak most lett valójában főváros, mert a legutolsó nyugati császári székhely, Ravenna, helyi jelentőségén nem tudott túlemelkedni. A nyugati birodalomban Stilicho után rövid ideig Allobich vezette az államot. Bukása után egy Naissusból származó római, Flavius Constantius magister utriusque militiae került a vezetés élére. Gallia és Spanyolország germán betörésektől megzavart provinciáit akarta rendezni, úgy ahogy lehetett. Gallia akkor éppúgy, mint a III. században, az ellencsászárok földje volt. A visszamaradt alán töredék királyának, Goarnak és az alsó Rajnánál lakó burgundok királyának, Gundaharnak segítségével 407–411-ig Constantius, 411–413-ig Iovinus voltak trónkövetelők. Constantius újította föl (413) a déli gall kerület országgyűlését Arlesban. Galla Placidia, I. Theodosius leánya, akit a gótok 410-ben Róma elfoglalásakor elraboltak, Galliában Athaulfnak, Alarik sógorának neje lett. Most a mindenható patrícius hadvezérhez kellett nőül mennie – ebből a házasságból született 419 július 2-án Flavius Placidus Valentianus, aki később III. Valentinianus néven lett császár. Constantiust (III. Constantius) 421 február 8-án a nyugati birodalom második augustusává emelték, de a keleti birodalom nem ismerte el. Az új augustus ezért háborúra készült a Kelet ellen, de már 421 szeptember 2-án meghalt. 423 augusztus 15-én meghalt Honorius is. A nyugati trónt átmenetileg Johannes primicerius notariorum bitorolta (423–424). Utána Placidiát és fiát, III. Valentinianust ismerte el a keleti udvar. A császári gyermeket Eudoxiával, II. Theodosius kétéves leányával jegyezték el és ezért a keleti Illyricumról végleg le kellett mondania a keleti birodalom javára. A gyengeség volt a nyugati birodalom ismertetőjele. De a keleti birodalom helyzete is nagyon súlyos volt, mikor Arcadius már 408-ban meghalt és kiskorú gyermekére, II. Theodosiusra hagyta a birodalmat, aki „mint igazi bíborban született, hosszú uralkodása alatt se lett soha nagykorú”. Kezdetben Anthemius praetorianus praefectus érdemes kormányzása után (414-ig) okos nénjének, Pulcheriának adta át a hatalmat, akit 414 július 4-én, 16 éves korában augustává emeltek. II. Theodosius uralkodásának idejére esnek Egyiptom első súlyos zavarai, ahol Cyrillus, Theophilus patriárka unokaöccse és 412 óta utóda erőszakosan támadt a zsidókra és pogányokra. 415 vagy 416-ban ölték meg Hypatiát, Theon matematikus leányát, aki a Museumban az újplatonikus filozófiát tanította. A patriárka ezzel ellentétbe került az államhatalommal, amelyet ott Orestes praefectus augustalis képviselt. Az egyházi hatalom emelkedése mellett jellemző erre a korra Egyiptomban a nagybirtok növekedése is. A patrocinium-mozgalom ellen 415 december 3-án hozott törvény a kérdést csak úgy tudta megoldani, hogy a parasztokat jobbágyokká tette és földjüket a védő urak tulajdonába adta. A belső ügyekben ennek a kormányzásnak két nagy emléke maradt. Az egyik Konstantinápolynak még ma is fennálló védőfala. 412-ben épült és a város határát több mint egy kilométerre tolta ki a constantinusi határokon túl. A város nyugati részén lapos ívben húzódott a Márvány-tengertől az Aranyszarvig. Hármas rendszere volt: főfala, előfala, árkai. A másik emlék a Codex Theodosianus, amit 429-től 438-ig alkottak és a császári konstitúciókat tartalmazza 312-től 433-ig. Külpolitikai tekintetben a nyugat-római birodalom megsegítése a vandálok ellen Afrikában (431–434) nem sok eredménnyel járt. Kelet perzsa nagyhatalmasságával és királyával, I. Jezdegerddel már Arcadius óta barátságos kapcsolatok létesültek, bár a perzsa királyok üldözték a keresztényeket és a keresztény Örményország nagy része 387 óta függött Perzsiától – 428-tól kezdve nem is mint kliens-állam, hanem mint tartomány. Ezt a barátságos közeledést Arcadius fia alatt csak átmenetileg szakította meg háború. 421–422-ben győzelmesen vonultak be a rómaiak Arzanene dél-örmény tartományba. 441-ben II. Jezdegerd támadott és kötött békét, amely a rómaiakat évi pénz fizetésére kötelezte. Ennek annál nagyobb volt a jelentősége, mert ugyanebben az időben (420 körül) mind a keleti, mind a nyugati birodalmat a déli Oroszországból a Rajnától előnyomuló hún nagyhatalom fenyegette. 434-ig Rua volt a királyuk, azután Bleda és Attila, majd 445 óta Attila egyedül. Leigázott germán törzsekre támaszkodtak. Birodalmuk, mint az újkorban I. Napoleoné, csak rövid ideig állt fenn és a római birodalom összeomlása nem volt több, mint epizódszerű jelenség. Igaz, hogy a keleti birodalom nagy területeket vesztett el a Dunánál a húnokkal szemben és már 430-ban kénytelen volt magát szerződéssel 350 font arany fizetésére kötelezni. Rua utódai alatt 434-ben meg kellett újítani ezt a szerződést és az évi adót kétszeresére kellett emelni, ehhez járultak még egyéb súlyos kötelezettségek. 441-ben, akkor, amikor a keleti birodalomnak a perzsák ellen kellett harcolnia, súlyos hún támadás jött. Sirmium, az északi határ katonai védelmének kulcsa, a szomszédos Singidunummal akkor veszett el először. Ezután mégegyszer támadtak keleti Róma ellen 447-ben és mindkét hadjáratot még súlyosabb békekötés fejezte be. A nyugati birodalomban 430 óta a vezetés Flavius Aetius kezében volt. Állásának szilárdságát annak köszönhette, hogy szövetséget tartott fenn a mindenható senatusi arisztokráciával és hogy jó kapcsolatai voltak az északi hódító királlyal, akinél egykor túszként élt és akinek seregei rendszerint rendelkezésére álltak az ő személyének. Aetius volt Gallia utolsó újraszervezője. A 439-ben kötött egyességben ugyan el kellett ismerni a nyugati gótok függetlenségét Aquitaniában, míg a frankok, hosszú harcok után, a negyvenes években Rómával szövetségben maradtak. A ripuári frankoknál belső viszály támadt, két testvér harcolt a királyi hatalomért. Az egyiket a húnok támogatták, ezért Aetius 448 óta szembehelyezkedett velük. Attila a keleti birodalom megalázása után a nyugatiak ellen is hasonló gőggel lépett fel. Népek nagy csatája zajlott le nem sokkal II. Theodosius halála után (451) a catalaunumi mezőkön, a Champagneban Troyes és Châlons között. Szerencsés kimenetelét végül a bátor nyugati gót királynak, Theodoriknak kellett köszönni. Ez volt az első lépés a húnok betörése előtti állapotok visszaállítása felé. A második esemény Attila halála volt (453), amely után birodalma széthullott (454), mert a leigázott germánok függetlenné tették magukat. Ezzel a keleti birodalom Marcianus (450–457) alatt ismét szabaddá lett. Marcianus Pulcheria férje volt, aki azzal a feltétellel kapta meg a kezét, ha az augusta régen tett szüzességi fogadalmát a házasságban is megtarthatja. Itáliának 452-ben még egy utolsó hún támadást kellett elszenvednie, ekkor pusztult el Aquileia, a félsziget északi védőbástyája. Azután Itália felszabadult ugyan a hún veszedelem alól, de helyette germán uralom alá került. Aetius, az „utolsó római” 454-ben megbukott, erre 455 március 16-án III. Valentinianust meggyilkolták és ez év júniusában a vandálok elfoglalták Rómát: mindez a nyugati birodalom végét jelentette. Germán vezérek 476-ig még ültették az egyik császárt a másik után a trónra, különösen a mindenható sueb Rikimer, a barbár szoldateszka vezetője Itáliában. Még Marcianus életében gyors egymásutánban következtek mint „primi inter pares” a hatalomban és gazdagságban egyre növekvő senatusi arisztokráciából Petronius Maximus, aztán Flavius Eparchius Avitus (455–456), nagybirtokos a galliai Arelatéből. Erre némi szünet következik, amikor csak Marcianus neve szerepel a törvényeken, azután I. Leon keleti császár akaratából Maiorianus (457–461), „az utolsó nagy alak a római birodalom történetében”. Maiorianust a keleti császár által patríciussá emelt magister militum praesentalis, Rikimer támogatta. Az új császár az utolsó átfogó – konzervatív irányú – reform-törvényhozás megteremtője. Utána árnyékcsászár jött, Libius Severus (461–465), akit a keleti császár nem ismert el. Dalmácia mindig jobban elszakadt a keleti birodalomtól, most Marcellinus kormányozta a keleti császár akarata szerint. A nyugati birodalomnak 465-től 467-ig nem volt császára, Rikimer egymaga vezette. 467-től 472-ig Anthemius, Marcianus veje volt a császár, 472-ben átmenetileg Olybrius, akinek uralkodása alatt 472 augusztus 19-én Rikimer meghalt. 473-ban a burgund Gundobad Glyceriust emelte a trónra, de őt keleten nem ismerték el. 474-ben Iulius Nepos az uralkodó, akit Orestes magister militum Dalmáciába űz, 475–476-ban Romulus, Orestes fia. Vele szemben kiáltotta ki királynak a barbár szoldateszka 476 augusztus 23-án a szkír Odovakart, aki letette Romulust, Campaniát jelölte ki neki tartózkodási helyéül és 6000 solidus évi díjat adott neki. Ettől az időtől, vagy még inkább 480-tól kezdve amikor a nyugati trón utolsó követelőjét Iulius Nepost a dalmát parton meggyilkolták, már csak egy császár volt, a keleti. De ez rendületlenül fenntartotta a jogát a nyugati birodalomra. Így győzött nyugaton a mindig barbárabbá alakuló katonaság és a senatusi nagybirtokosság, amely hatalmas hűbérúri renddé fejlődött Itáliában. Ez a Diocletianus óta kifejlődött két hatalom szüntette meg a császárságot, miután az már előbb visszasüllyedt a régi principatus állásra.

I. Theodosius birodalomosztása óta, ugyanabban a 80 évben, amikor a római állam, különösen a nyugaton ilyen módon süllyedt és pusztult, hatalmasan emelkedett tekintélyében az egyház. De az egyház kettészakadása is ekkor készült elő, a 395-iki birodalom-felosztás szerint. Nyugaton, különösen a IV. században, helyi alakulatok képződése nyugtalanította az egyházat. De jellemzi a további fejlődést, hogy ezek a helyi alakulatok a benyomuló ariánus germánokkal szemben szorosabb egységbe tömörültek és Róma körül csoportosultak, a nemzeti rómaiság még mindig itt látta, még pedig egyre fokozódó mértékben, középpontját. A IV. század végén, a keletkező pápaság idején, I. Damasus alatt, a világi birodalom akkori székhelyének, Milanónak püspöke és a fiatal Gratianus mentora, Ambrosius, volt a nyugati kereszténység szellemi vezérlője. Ő foglalkozott először komolyan azzal a törekvéssel, hogy az egyházat az állam fölé emelje. I. Damasus 366-tól 384-ig volt Róma püspöke. Indítványozta az egyházi és világi törvénykezés teljes szétválasztását a római egyházmegyében. A jelszava volt: Róma püspökségének emelkedése az állammal és az állam által; alatta használják először az „apostoli szék” elnevezést. Ambrosius törekvésének az volt a lényege, hogy az imperiumot akarta az egyházba olvasztani és nem megfordítva. Harcos kedvben nem állt Athanasius mögött, leginkább hozzá lehet hasonlítani. A halála után következő korszakban sikerült csak a római apostoli széknek a tartományi egyházak fölött a felsőbbséget megszerezni. Ambrosius óta, ami a római felsőbbség fejlődését illeti, nincs jelentékenyebb püspöke a Nyugatnak, mint a római I. Leó (440–461). „Nem nagy theológus, de elsőrangú egyházpolitikus”, bevégzője annak, amit I. Ince (401–417) a pápaság eszméje javára, Péter apostol utódlására hivatkozva elkezdett. A két gyakorlati ember között működött az afrikai Augustinus, a latin egyház legnagyobb elmélkedője, a Nyugat valódi egyházi atyja. „De civitate Dei” munkájában egy süllyedő világ közepette – röviddel azután, hogy Alarik elfoglalta Rómát (410) öntudatlanul is azt az „isteni államot” készítette elő, amely a középkorban, a pápa vezetése alatt, a nyugatrómai birodalom örökét átvette. Óriás alakja hatalmas szellemi termelésével minden eddigit felülmúl és betetőzése az afrikai iskola kétszázéves elmélkedő munkájának. Hármat jelent egyben: Isten egyházát és az Imperium Romanumot; alapot és egyúttal kőfejtést a középkori világnézet fölépítéséhez; és végül oszlopot az idők folyamának árjában, a Pál apostoltól Lutherig ívelő híd pillérét. A pápai uralom kezdetei így állnak ebben az időben. Nemcsak a római püspökök építették fáradhatatlanul követ kőre rakva, olyan hagyományba-gyökerezettséggel, amilyet a világ még csak egyet látott: a római köztársaság senatusánál. Közrehatott a római laikus-tisztviselői világból származott Ambrosius hatalmi akarata és a problémákat éles elmével átgondoló afrikai egyházatyák a mélységesen szenvedélyes Augustinusig. Mommsen mondja, hogy a kereszténység Afrikában lett világvallássá. De Ambrosius milanói pápasága jelzi a kezdődő ellentétet is a keresztény egyetemes állam és a keresztény egyetemes egyház között, amely a középkorra rányomta bélyegét. Constantinus és fiai arra törekedtek, hogy a császár uralkodjék az egyház fölött, de a hirtelen feltámadt „nyugati egyházi szellem” már most megtörte ezt az irányzatot. A középkori pápaság és nyugati császárság közti küzdelem már előreveti árnyékát.

A nyugati birodalom a latin szellem utolsó fellobbanása után szétbomlik és germán államalakulatok sokfélesége lép a helyébe. A katolikus egyház Ambrosius milanói átmeneti időszaka után Róma középponttal eggyé erősödik. Keleten ellenkező irányban halad a fejlődés. Itt az állam egysége marad meg és az egyház hull szét különböző alakulatokra. A szétválás a keleti és déli határon kezdődik. Ezeket a tartományokat a hellenizmus sohasem hatotta át mélyebben, és most, hogy ez a kulturális hatalom rohamosan hanyatlott, vallási formákban megjelennek a nemzet egyéni vonásai. Egyiptom és Szíria, mint egykor Irán, az uniformizáló görögség ellen támadnak. Alexandriának és Antiochiának Újrómával, a császári akarat újkeletű alkotásával szemben egészen más a tekintélye, mint a régi Rómával szemben a provinciák városainak. Mindenekelőtt az alexandriai patriarchátus Constantinus óta roppant hatalommal volt fölruházva. Egész Egyiptom mögötte állott mint egységes egyházi tartomány. Ehhez járult, hogy az egyiptomi egyházpolitikát hosszú időn keresztül Athanasius irányította, az első papi ruhába öltözött nagyméretű politikus. Theodosius tudatosan tovább akarta fejleszteni a constantinusi gondolatot és a második egyetemes zsinaton, 381-ben, Konstantinápolyból vallási tekintetben is második Rómát akart teremteni. Arcadius alatt Johannes Chrysostomus a zsinat egyik határozatával szembehelyezkedve ezt a szándékot azzal akarta megvalósítani, hogy Kis-Ázsiát igyekezett Konstantinápoly egyházi uralma alá hajtani. De új dogmatikai vita támadt. A szíriai Nestorius lett a főváros patriarchája (428–431). Nestorius az antiochiaiakkal azt vallotta, hogy Krisztusban két természet létezik egymás mellett, egy isteni és egy emberi. Az alexandriaiak Krisztus emberi természetét is isteninek vallották és Jézus anyját „istenszülőnek” nevezték. Ezzel kitört Alexandriának – ahol Cyrillus volt a patriarcha – régi ellentéte a fővárossal és Antiochiával. Az efezusi zsinaton és még azután is Cyrillus győzött a római pápával szövetkezve és a fanatikus kopt szerzetességre támaszkodva, amelyet az atripéi Senute vezetett. Ezzel a győzelemmel az egyiptomi egyházfejedelem olyan hatalomra jutott, amilyennel keleten eddig egyetlen püspök sem bírt. Bár I. Leó pápa a második efezusi zsinaton (449) követe útján tiltakozott az alexandriai tan ellen, Cyrillus és utódja Dioscorus (444–451) közel voltak ahhoz, hogy Egyiptomot és idővel az egész keletrómai birodalmat egyházi állammá változtassák. Velük szemben az edessai theológiai iskola néhány tanítója Nestorius tanához ragaszkodott és a perzsa Nisibisbe költözött át. Később sokan követték; így lett a perzsa kereszténység nesztoriánus.

Közvetlen II. Theodosius halála után a chalkedoni zsinaton (451) I. Leó római pápa és az új császár megegyezése alapján Dioscorust megfosztották alexandriai patriarchiai méltóságától. Ez a zsinat a pápa követével együtt megállapított hitvallást fogadta el. Egyidejűleg a 28. kánonban – Róma tiltakozása ellenére – a keleti Róma egyházi előjogait megerősítik. A politikai dualizmust tehát átvitték az egyházra is és lehetővé tették, hogy a keletrómai császár a fővárosi patriarcha útján maga kormányozhassa az egyházat. Kelet államegyháza ezzel udvari egyházzá lett és most már a zsinatok közreműködésére sem volt szüksége. Az érvényes hitvallást császári rendeletek hirdették ki a birodalom alattvalóinak. Az alexandriai tanítás, az ú. n. monophysitismus megmaradt a legtávolabbi kelet jámbor népének hitében. Még véres forradalmak is robbantak ki miatta Palesztinában és Egyiptomban a szerzetesek izgatására. A legveszedelmesebb a dologban az volt, hogy ebben a korban, amikor minden politikai gondolat egyházi kérdéssé alakult, a görögellenes szíriai és egyiptomi nemzeti öntudat a chalkedoni zsinat határozataival szembehelyezkedő papi tanításokba vetette minden bizalmát. A kereszténység beleilleszkedett ugyan állami intézményként a bizánci birodalom szervezetébe, de túlnagy árat kellett érte fizetni. Azok a területek, amelyek akkor a művelődési és gazdasági élet terén legjobban hatottak a birodalomra, délkelet provinciái, nem vállaltak közösséget a rendszerrel. Ez annál veszedelmesebb volt, mert II. Theodosius alatt 421- és 422-ben a perzsa háborúk újból kitörtek és az volt a végük, hogy a rómaiaknak évi adót kellett fizetni az ú. n. kaspitengeri kapuk megerősítésére és őrzésére a derbendi hágón.

Ebben az időben, amikor a kereszténység ilyen módon összeforrott a keleti birodalommal, ennek az időnek a másik új hatalma, a germánság is nagy jelentőséghez jutott a Boszporusznál. A hatalmas hún birodalom elviselhetetlen nyomásának ellensúlyozására már Pulcheria is nagyban támogatta a germánokat és közölök igen sokat fogadott szolgálatába. Marcianus halála után (457) Aspar hadseregparancsnok akaratából lettek a császárok. I. Leon császár uralkodásának legnagyobb része alatt is ez az alán vezér parancsolt Konstantinápolyban. Ugyanebben az időben volt ez, amikor nyugaton a sueb Rikimer emelte fel és buktatta meg az utolsó báb-császárokat. De nyugat árnyékuralkodóival ellentétben Leon meg tudta buktatni Aspart, mert új isauriai testőrségével fegyveres hatalmat teremtett maga számára. A főváros népének és katonaságának segítségével 471-ben nemcsak egy terhes major domusztól szabadította meg a birodalmat, hanem általában a germán uralomtól. Mint Gainasszal szemben, most másodszor menti meg Bizánc népét az ariánus hatalomtól az állandó vallási vitákban megerősödött nemzeti öntudat. De az északi barbárok befolyása helyébe a kisázsiai isauriaiaké lép. Közülük kerül ki a következő császár, akinek nevét Zenonra hellenizálták és aki Leon lányát, Ariadnét vette feleségül (474–491). A császár özvegye, Verina, testvérét, Basiliscust emeli ellencsászárrá. Polgárháború tör ki, melyben a régi vallási ellentétek újra szembekerülnek egymással, mert Basiliscus a monophysitákra támaszkodik. Zenon mindenütt győz (476) és az egyházi szakadást át akarják hidalni azzal, hogy Zenon és patriarchája Acacius közelednek a monophysitákhoz és ilyen módon igyekeznek az egész birodalom számára egységes hitvallást teremteni. Ezzel hátat fordítottak a chalkedoni tannak és az egységes keleti egyház felé törekedtek a császár és a patriarcha fennhatósága alatt. De ez az egység csak akkor valósult meg, amikor teljesen szakítottak Rómával, amely nemsokára megkezdte a harcot Acacius politikája ellen. A végső eredmény az volt, hogy a keleti és nyugati Róma egyházi szétválása, a politikai és nemzeti szétválást követve, négy évtizedre bevégződött.