ÖTÖDIK FEJEZET: IUSTINIANUS KORA ÉS AZ ANTIK RÓMAI BIRODALOM VÉGE

A belső küzdelmek mellett Zenon idejében a keleti gótok ellen is folyik a háború. Ebben a küzdelemben ismét az a veszély fenyegeti a keleti birodalmat, hogy a germánoktól jut függésbe. Az ellenfél hadvezéreinek, a két Theodoriknak vetélkedése hárítja csak el a veszélyt, és az, hogy 488-tól kezdve sikerül a veszedelmes népet Itáliába költöztetni. Vezetőjük az említett két hadvezér egyike, az amal Theodorik. De a dunai határ így védtelenül kiszolgáltatva maradt a szlávok betöréseinek. A szláv törzsekhez más népek is csatlakoztak, pl. a korán szlávvá lett antok a Kaukázusból. A következő császár, I. Athanasius (491–518), nem tudta őket feltartóztatni. Végre a határvédelem régi eszközéhez nyúlt és 507-től 512-ig, Konstantinápolytól mintegy 65 kilométernyire nyugatra a „hosszú falat” építette a thrák félszigeten át. Befejező részlete volt ez annak a láncolatnak, amely erődítményekkel vette körül a birodalmat és a hadrianusi limes-rendszerből fejlődött ki. Valódi kínai fal támadt Bizánc körül. Ezzel egyidőben a fővárost is óriási erődítménnyé alakították át. Erre páratlan fekvésénél fogva különösen alkalmas is volt. Ennek az uralomnak a korára jellemző, hogy megindul a Balkán-félsziget elszlávosodása, de az is, hogy a század fordulóján újra kitör a szinte száz év óta szünetelő perzsa viszály (503–505). Az okot a szerencsétlenül megosztott Örményország szolgáltatta és a perzsa uralom állandó mohósága: újra követelte az évi adót, amelyet II. Theodosius megígért, de amelyet már rég nem fizettek. A harcok a status quo helyreállításával egyelőre véget értek, de az lett az eredményük, hogy a határt itt is megerősítették Dara (Anastasiopolis) várának megépítésével. Ebben az időben a nyugati birodalom is új életre támad, korlátozott kiterjedéssel ugyan. A keleti gót Nagy Theodorik (megh. 527) uralkodása alatt Itáliát, Sziciliát és a déli Galliát foglalja magában. Vezető miniszterének, a római Cassiodorusnak támogatásával úgy megőrizte a római hagyományokat, mint előtte vagy utána egyetlen germán hadvezér sem. „Ezt a korszakot nem a római-germán királyságok kialakulásának kell tekinteni, hanem a római birodalom államrészekre való széttagolódásának. Beteljesedése ez annak az állami fejlődésnek, amelynek első kezdete Postumus és Tetricius galliai császársága volt. Rendszerük nem akkor keletkezett, hanem a kliens-államok szervezetében alakult ki”.

A Keleten mindjobban elmélyül a vallási ellentét a birodalom európai része és a monophysita keleti provinciák között. Anastasius eleinte becsületesen közvetíteni akar, élete végén azonban teljesen a monophysiták mellé áll és ezzel elveszti fővárosa rokonszenvét. Nehéz küzdelembe bonyolódik Vitalianusszal, a dunai provinciák fellázadt vezérével, aki az orthodoxiát támogatja.

Anastasius 518-ban meghal és a thrák paraszti származású, latinul beszélő, írni-olvasni nem tudó I. Iustinus (518–527) kerül trónra. Kezdettől fogva unokaöccse, Iustinianus állt mellette, teljes nevén Flavius Petrus Sabbatius Iustinianus. Velük a helyzet teljesen átalakul. A kormány visszatér az orthodox hitre, ezért Vitalianust rövid időre rehabilitálják. Azután helyreáll a béke Rómával: feláldozzák érte Zenon vallási-egység rendeletét és annak megteremtőjét, Acacius patriarchát. Végre kiközösítik a monophysiták akkori fejét, Severus alexandriai püspököt (519). Ezzel a vallás teljesen a politika szolgálatába került, mert csak a Rómával való kibékülés tette lehetővé Nyugat ariánus germán országainak visszafoglalását.

Iustinianus szellemével találkozunk itt, akinek első műve ez az egyházi béke a régi és az új Róma között. Egyházi egység és egységes törvénykezés, mindkettő a birodalom egységének érdekében – ez a császár legfőbb célja, aki 527-től 565-ig intézi a keleti birodalom sorsát. Eget ostromló politikája a lehetetlent akarta lehetővé tenni. Ezzel többet ártott a birodalomnak, mint használt, de az utókor örök nyeresége maradt, hogy fenn tudta tartani és át tudta hagyományozni azt a nagyértékű szellemi munkát, amit Róma, főleg a császárok kora, a jog és jogtudomány terén alkotott. Tribonianusnak sokszorosan a nyugati Rómára visszatekintő kompilációja nagymértékben antik jellegre törekszik. Sok indítékot és ösztönzést ad ez a jogtörténeti kutatás számára. Élő jog csak a kódex újabb konstitúcióiban van és a görögül szerkesztett novellákban. Az „álmatlan császár”, aki birodalmának gyarapítója akart lenni, az emberiség jótevője lett. Emlékeztet Róma első princepsére. Ugyanolyan kötelességtudással és szorgalommal szolgálta uralkodói hivatalát, de a katonai tehetség is épúgy hiányzott belőle. Egész tevékenységét találóan jellemzi az, amit egyházpolitikájáról mondtak: hogy danaida-munka volt.

Amit az egyház egységének érdekében nyugaton nyert, annak keleten fizette meg az árát. A monophysita területek, Szíria és Egyiptom lemorzsolódtak a birodalmi egyházról: épp azok a provinciák, amelyeken, mint említettük, a birodalom gazdasági és műveltségi alapjai nyugodtak. De ha a császár csak a legkisebb engedékenységet is mutatta velük szemben, a Nyugat felháborodott. Pedig maga, a valószínűleg Szíriából származó Theodora császárné is a monophysitismus felé hajlott. Theodora a Nika-lázadás leverése után mindenható lett. A minisztertanácsban arról volt akkor szó, hogy meneküljön-e az udvar vagy maradjon. Theodora ekkor azt mondta: Én a magam részéről maradok. Szeretem a régi mondást, hogy a bíbor jó szemfedő. – Nagy felzúdulást okozott nyugaton például az, hogy 535-ben a császárné határozott monophysitát emelt Kontantinápoly patriarchájává. Agapetus pápa személyesen jelent meg a császári udvarnál és sikerült is neki a császárt engedékenységre bírni. Ettől kezdve az egyházi és birodalmi politika mind szorosabban kapcsolódik össze. Miután Iustinianus hadvezére, Belizár 533-ban gyors diadalával leigázta az afrikai vandál birodalmat, 534-ben az itáliai keleti gótok ellen indult meg a küzdelem, amely hosszú évekig változó eredmények között folyt és csak 553-ban ért véget. 554-ben következett a hispániai déli és keleti part egy részének visszafoglalása a nyugati gótoktól. Amíg otthon a konstantinápolyi birodalmi zsinat (553) – az első több mint száz év óta – a monophysitákat ki akarta ellenfeleikkel békíteni, valójában azonban ennek az ellenkezőjét érte el, a birodalmi politika látszólag diadalmaskodott. A nyugati birodalom legfontosabb államai ismét a császár lábainál hevertek. De itt is úgy volt, mint az egyházpolitikában: a Nyugat felé való terjeszkedés Kelet elhanyagolása árán történt.

Perzsiával 524 óta ismét háborúban állt a keleti birodalom. Ha a császár kevésbbé lett volna eltelve nagyzási hóbortjával, keleten gyűjtötte volna össze minden erejét, a helyett, hogy a Földközi-tenger egész kerületén forgácsolta volna szét. Annál nagyobb szükség lett volna erre, mert keleten újra megjelentek az arab sejkek. „A két birodalom között mint kliens-fejedelmek éltek ezek és a két nagyhatalomnak csak addig és annyira engedelmeskedtek, amennyire nekik tetszett.” De még nagyobb veszedelem volt az, hogy a perzsa trónon 531 óta I. Chosrau (Chosroes) ült, aki a Szasszanida-ház történetében hasonlóan kiváló helyet foglalt el, mint ellenfele Bizáncban. 532-ben mégis megkötötték az ú. n. „örök békét”, olyan szégyenletes feltételekkel Bizánc számára – hatalmas összegű évi adókötelezettséggel – hogy az ellenfél győzelmének kell tekinteni. Iustinianus csak azért kötötte meg ezt a békét, hogy nyugat felé szabad keze legyen. De alig aratta nyugaton az első sikereket, 539 őszén Chosrau megszegte a békét, mert félt Róma hatalmának túlságos megnövekedésétől. Iustinianusnak így mégis két oldalon kellett harcolnia. A nagy perzsa háború (539–561) azzal kezdődött, hogy Chosrau hatalmas rablóhadjáratot indított Szíriába (540), még Antiochia is a kezébe került. Két csatatéren folyt a hosszú küzdelem, Mezopotámiában és Lazistanban (Kolchis) a Fekete-tengernél; pénzen vásárolt fegyverszünetekkel néha megszakították. Azzal végződött a háború, hogy 561-ben „ötvenéves” békét kötöttek. A békeszerződés meghagyta ugyan Lazistant római befolyás alatt és ezzel továbbra is elzárta a perzsákat a Fekete-tengertől, de Iustinianus nagy évi adóra kötelezte magát. Ha erre gondolunk, meg az említett egyházpolitikai kudarcra, azután arra, hogy a szlávok, húnok és antok az egész Balkán-félszigetet elárasztották és egészen Hellasig nyomultak előre a főváros falai alatt – akkor világossá válik, hogy mekkora árat fizetett Iustinianus tiszavirágéletű sikereiért a Nyugaton. Igaz tehát, hogy Iustinianus katonai tevékenységének nem voltak állandó eredményei, és az erők szétforgácsolása következtében nagyhatalmi törekvései is sokat szenvedtek. De a jelentősége Iustinianus uralkodásának más területekre esik. A bizánci birodalom igazi rendeltetése az volt, hogy összefogja Nyugat és Kelet szellemi erejét. Ezt mozdította elő, ezt domborította ki egész valójában Iustinianus. Kis-Ázsia, Szíria, Egyiptom művészete bizánci földön egységgé olvadt össze. Nyugat jogrendszere, a kereszténységgel megbékülve, áthatja a világot és megakadályozza a törvényalkotás visszafejlődését. A római idők államkormányzása szétágazik, megfinomul és átfogja az emberi életműködésnek jóformán minden területét. Kelet udvari pompája fénybe borítja a trónust. A theologiai vitákat, amelyekbe a gondolatszabadság maradéka menekült, a világi uralkodó maga intézi el, – ezzel szemben siettette Kelet és Nyugat szétszakadását. Mint a világtörténelemben számtalanszor, Iustinianus esetében is világosan mutatkozik meg, hogy az egyes ember, bármekkora is a hatalma és a tehetsége, a kor irányának és áramlatainak nem tud hosszabb időre ellene szegülni. Az imperium Romanum korát visszahozni többé nem lehetett. Azért Iustinianus maradandó alkotásai nem hosszú élete álmának, a római birodalom helyreállításának, hanem a kor egyedül életképes intézményének, a bizánci államnak váltak javára.

A nyugaton visszahódított birodalom-részek közül a legfontosabb, Itália, már Iustinianus halála után három évre elveszett. A longobárdok foglalták el (568), az a nép, amely az összes germán hódító közül a legmerevebben utasította el a római hagyományokat. Ők már nem mint római szoldateszka és szövetséges hatalom jöttek, hanem mint független hódítók, akik saját maguknak foglalják el az országot. Azzal, hogy megszállták Itáliát, ott kezdetét vette a középkor. Három város ellentéte körül forog ezentúl a félsziget története. Ezek: Róma, az I. Gergely (590–604) óta hatalmasan emelkedő pápaság székhelye, Ravenna, a bizánci exarcha fővárosa és Ticinum (Pávia), a longobárd székváros. A bizánci műveltség három legfontosabb összetevő tényezője, a görögösített rómaiság ill. görögség, a kereszténység és a germánság itt területükben elkülönítve, részben ellenségesen, állnak itt szemben egymással. Keleten ugyanezek a tényezők eggyéolvadva áthatják egymást. A ravennai exarchátus mellett Afrika lesz Bizánc külső területévé. Az itáliai birtokok csak a birodalom előőrsei az Ioni-tenger túlsó partján. A hidak pilléreihez hasonlítanak, amilyeneket egykor a rómaiak a Duna balpartján építettek Raetiában. A szárazföldi összeköttetést megszakítja a szlávok újabb előnyomulása, és az avaroké, akik 568 óta mögöttük, Magyarország területén telepedtek meg és gepida birodalom megsemmisítése után a nagy Baján khán alatt nagyhatalommá lettek, mint egykor a húnok. Bizánc csak arra szorítkozhatott, hogy egész figyelmét a mindig jobban fenyegetett északi határ oltalmára és a birodalomnak a perzsa nagyhatalom ellen való megvédésére fordítsa. Ez a törekvés azonban nem sok eredménnyel járt. Annak, hogy Iustinianus túlfeszítette a húrt, főleg pénzügyi tekintetben voltak súlyos következményei. Unokaöccse, II. Iustinus (565–578) kénytelen volt újra elkezdeni a perzsa háborút és csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudta az állam pénzügyi alapját fenntartani, pedig ez volt a birodalom hatalmának egyetlen forrása. A hatodik század végének két fontos eseménye van. Az egyik, hogy a Balkán-félszigeten állandóan megtelepednek a szlávok, főleg akkor, amikor Sirmium határ-erődítménye végleg elvész (582), bár átmenetileg, rövid időre még egyszer visszahódították. A másik a borzasztó perzsa háború, amely az 561-iki béke után tíz évvel megint kitör és – megszakításokkal ugyan – a perzsa birodalom összeomlásáig tart. A szláv település hatása alatt a félsziget északi része, amelyen a főváros feküdt, teljesen szláv lett, ill. szláv-bolgár. Még Hellasban is nagy a szláv és illír (albán) behatás.

A római birodalomnak ezzel vége van és megkezdődik a középkori Bizánc története. Belsejében szláv, keleti és görög. Tiberius, 574 óta a megőrült Iustinus társuralkodója, 578-tól 582-ig augustus, az első görög a trónon. Longobárd és görög krónikások, szintén nem egészen helytelenül, Mauritiusszal (582–602) kezdik meg a görög császárok sorát. A birodalom frontja most már egész egyoldalúan kelet felé fordul. A mindenható nagybirtokosok kasztja uralkodik az országban. A szláv bevándorlással egyidőben tomboló perzsa harcok a vég kezdetét jelentik. Kezdetben hatalmas sikereket vív ki a birodalom. 591-ben a perzsa Örményország legnagyobb részét meghódítják, Dara és Martyropolis – régi Tigranokerta – erődei a rómaiak kezére jutnak. De ezekre a győzelmekre borzasztó vereségek következnek. 605-ben elesik Dara és Amida, 607-ben Edessa és Berhoia. 608-ban a perzsák Kis-Ázsián keresztül Chalkedonig nyomulnak előre, 611-ben kifosztják Antiochiát és másodszor pusztítják el Kappadokiát. 614-ben elesik Damaszkusz és Jeruzsálem a szent kereszttel a perzsák kezére kerül. A szíriai provinciákat szörnyű módon pusztítják el. 616-ban foglalják el Egyiptomot, 617-ben Chalkedont. Az Achaemenida-birodalom visszaállításának régi terve mintha megvalósult volna. Már arra gondolnak, hogy a fővárost Karthagóba helyezik át. Végre Heraclius császárnak (610–641) sikerül megállítania a pusztulást: újra egyesíteni tudta az erőket kelet felé, az egyháztól kölcsönt vett fel, Sergius patriarcha segítségével a keresztes hadjáratok lelkesedését ébresztette fel a népben. Hat évig tartott a 622-ben kezdett kemény küzdelem. A perzsák az avarokkal szövetkezve még egyszer Konstantinápoly faláig nyomulnak. De azután a háború színterét mindig mélyebbre szorítják vissza az ellenség földjére és a Ktesiphon falai alatt aratott győzelem fejezi be a küzdelmet. II. Chosrau Parvez bukása és halála öt esztendeig tartó súlyos zavarokat okoz a perzsa birodalomban. Visszaadnak mindent, amit elfoglaltak, a jeruzsálemi keresztet is és Heracliust győzelem övezi. De a kereszt felállítása Jeruzsálemben (629 szeptember 14) csak rövid időre szólt. Máris rávetik magukat az arabok a hanyatló világ két egymást marcangoló hatalmasságára. Vallási okoknak ebben csak másodrendű szerepe van. Gazdasági és katonai célok az irányadók, Az arabok Róma és Perzsia határvidékén a nemzedékek óta tartó harcokban megtanulták a két nagyhatalom katonai tudományát, és most, mint nyugaton a germánok, mestereik ellen fordították azt, amit megtanultak. A határon szervezett kliensállam-rendszer itt is a birodalom szerencsétlensége lett. A kadesiai csatával (637) Perzsia és a Szasszanida-ház eltűnik a történelemből, bár a harcok még 641-ig tartanak. Bizánc elveszti a provinciákat, amelyek vallásilag már régen elszakadtak tőle: Szíriát és Egyiptomot. Jeruzsálem 638-ban adja meg magát, Egyiptom 640–642-ben. Észak-Afrika ellen 647–648-ban van az első támadás, 670-ben ez a föld is végleg behódol az araboknak. Konstantinápoly nagy vetélytársai, Antiochia és Alexandria elestek. De elesik nyugaton Karthago is, amelynek püspöke egyedül volt a római pápa komoly ellenzéke, bár a Péter apostol örökéről szóló tanítás az afrikai iskolában (Cyprianus) keletkezett. Kelet politikai, Nyugat egyházi hatalmasságát tehát a kereszténység legnagyobb ellensége, az iszlám erősítette meg hosszú időre. „A régi világ kimerítette minden lehetőségét, keleten és nyugaton egyszerre hal meg: Nyugat-Róma, Kelet-Róma és Irán”.

Azok a nagy területek, amelyeket egykor Nagy Sándor a Nyugat és a hellén műveltség számára megnyitott, azóta visszakerültek Kelethez. A birodalom, amelynek élén még nemrég olyan uralkodó, mint Iustinianus, a nagy makedont követte eszméiben, most a Balkán-félszigetre és Kis-Ázsiára zsugorodott össze. Száz évre a most vázolt események után a longobárdok a ravennai exarchátust is 751-ben végleg megszüntetik. A perzsák legyőzése után Heraclius kitűnő államszervezete katonailag és gazdaságilag mindent az uralkodó kezébe fogott össze. Az országot újból a földművességre alapozták. A csonka birodalom két fele, az ázsiai és európai rész között fekvő főváros, Bizánc jelentett most mindent. Az egész, ami új bizánci életet kezdett, szinte megint görög, vagy jobban mondva hellenisztikus polis lett a régi hellén város-államok helyén. Keleten, ázsiai földön, a perzsa és bizánci birodalom közös örökében az arabok új nagyhatalma uralkodott, amióta a babiloni (bagdadi) Abbaszidák vették át a vezetésüket. A római birodalom külső megcsonkításával együtt jár a 650-től 750-ig tartó száz esztendőben a belső felbomlás is. Szellemi elsötétedés áll be keleten is, ezt a korszak irodalom-nélkülisége mutatja. Vallási tekintetben is nagy átalakulás megy végbe. A képrombolás ellenére is elpogányosodik a görög egyház és ezzel befejeződik a folyamat, amely már a IV. században kezdődött meg. A keresztény hellenizmus utolsó gyenge maradékai is eltűnnek, csak a rendkívül erős felvevőképességű arabság fogad magába és őriz meg valamit belőlük. Az arabok a maguk módja szerint, hagyományaikba gyökerezetten élték tovább az antikvitást. „Az iszlám nem is egyéb, mint tovább élő, de az idők folyamán mindinkább ázsiaivá váló hellenizmus”, – lehet bizonyos túlzással állítani.

Mint nyugaton már száz évvel előbb, most Bizáncban is az antik világ sírjánál állunk. Itt is, ott is új élet gyermekkora ébred fel az Adria mindkét partján. A nyugaton felnövekvő román-germán államok és műveltségek világát csakhamar – és hosszú időre – ismét összefogja az imperium Romanum gondolata. Keleten még a Heraclius (610–611) uralmával újra szorosan egybefogott bizánci államépület áll, amely feladta a diocletianusi rendszert és igen különösen fest az új környezetben. Körülötte az új görög néplélek, a görög-szláv kultúra nem marad érintetlen a közelebbi Kelet hatásaitól. Így él a két római birodalom és kulturális kettőssége abban a nagy ellentétben, amely a szláv Kelet-Európát politikai és vallási tekintetben még ma is elkülöníti a többi Európától.