ÖTÖDIK FEJEZET: AZ OLASZ EGYSÉG

Az olasz egységmozgalom III. Napoleon szemében a dinamikus elv érvényesítését, a diplomáciai siker lehetőségét és esetleges területi nyereséget jelent. A világ, elsősorban az angol liberálisok szemében e mozgalom a szabad-kereskedelmi elv győzelmével, az alkotmányos rendszer megszilárdulásával s az osztrák és a pápai hatalom gyengülésével egyértelmű. Ausztria attitüdje: egy elhagyatott, belső ellenségektől megtámadott ország védekezése. A mazzinista olasz hazafi számára ugyanez élethalálharcot, a pillanat nagyszerű lehetőségeinek megragadását, az önfeláldozás alkalmát jelenti. Az olasz nemzeti ideológia viszont a programmot abban látja, hogy a nemzet és az állam határai egybeessenek, egész Olaszország olasz legyen. Cavour, a szárd miniszterelnök szemében az olasz mozgalom lényege, posztulátuma abból európai ügyet csinálni. Amikor résztvesz Szebasztopol ostromában és ennek következtében egyenrangú félként szerepel a párizsi kongresszuson, ügyes magatartásával eléri, hogy Olaszország egysége európai kérdés lesz. Az olasz egységmozgalomban diplomáciai attitüd kezdi játszani a főszerepet. A francia diplomácia az olasz kérdéssel természetesen már régóta olaszbarát irányban számolt. Olaszország teljes egységének kialakulása a negyvenes években nem állt a francia diplomácia érdekében, hiszen Ausztria teljes letörése a félelmes rajnai hatalom, Poroszország váratlan megerősödését jelentette volna.

Az angol közvélemény tekintélyes része gyűlölettel eltelve a pápasággal szemben, fenntartás nélkül az olasz törekvések mellé állott. Palmerston rá akarta venni az olasz uralkodókat arra, hogy adjanak alattvalóiknak liberális alkotmányt. Követet küldött a pápai udvarba és biztosította IX. Pius pápát, hogy megvédi őt a liberális berendezkedések következtében esetleg fenyegető beavatkozásokkal szemben. Az olasz kérdés jelentőségének tudatában küldte ki Itáliába Palmerston Minto-t. Egyesek kigúnyolták Minto-t, aki mint „az angol kormány kereskedelmi utazója, liberális árucikkekben utazik.” A követ megbízása azonban rendkívül fontos volt, békét kellett volna teremtenie Szicilia és Nápoly között. Fáradozása nem járt sikerrel, mert az 1848-as események meghaladták céljainak időszerűségét.

A forradalmi idők zürzavara közepette az olaszellenes orosz kormány nem avatkozhatott az ügyekbe, területileg igen távol esvén Itáliától. Hathatós beavatkozást csak a fegyveres expedíció jelentett volna, a hadsereg odaszállítása azonban leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Minthogy Franciaország csupán szép szavakkal támogatta az olasz törekvéseket, sőt a beavatkozás fejében Szavója és Nizza átengedését követelte, a szárd király annál kevésbbé folyamodott francia segítséghez veresége után, mert tartott a francia köztársaság propagandájától, mely szélsőségesen világforradalmár és antidinasztikus volt.

Igazi támogatást csak Anglia jelentett, az a hatalom, amely nem akarta, hogy Ausztria és Szardinia között háborúra kerüljön a sor. A háború kitörése után minden törekvése arra irányult, hogy Szardinia érdekeit megvédje. Ezt elősegítette az osztrák udvar ijedelme, amely 1848 május végén reménytelennek látta a helyzetet és angol közvetítéssel akarta menteni a menthetőt. Május végén a bécsi udvar Londonba küldi Hummelauer bárót, hogy Palmerston közvetítését kieszközölje. Első javaslatát, mely szerint osztrák részről a Lombard-velencei királyságnak bizonyos önkormányzatot biztosítottak volna, egy főherceg alkirálysága alatt, saját minisztériummal, – Palmerston elutasította. Annál inkább egyetértett azonban a második javaslattal, mely Lombardia kiürítését tartalmazta és az osztrák szuverénitást, egy alkirály vezetése alatt, csupán Velencében tartotta volna meg. Ez a javaslat sem került megvalósításra, mert Piemont ellenállása meghiúsította a kedvező lehetőségét. A piemonti kormány kijelentette, hogy nem tárgyal addig Ausztriával, amíg egy osztrák katona olasz földön áll.

Az olasz nemzeti törekvések megvalósítására irányuló 1848–49-es kísérletek balsikerrel jártak, a katonai vereség, az egységes fellépés hiánya és végül a kedvező diplomáciai pillanat elmulasztása következtében. A fejlődés további sorsát az határozta meg, vajjon az olasz nemzeti törekvések továbbra is a Szardiniából kiinduló mozgalom mögé fognak állni, vagy sem. Ebben az esetben Mazzini s hívei felfogása szerint, ismét fejedelmek, diplomaták, külföldi államférfiak tárgyaltak volna, egyik sikertelen diplomáciai sakkhúzást követte volna a másik. Mazzini már 1831-ben reménytelennek látta a megoldásnak ezt a módját. Szerinte a helyes út a forradalom, a közvetlen akció, az alulról induló, fejedelmektől független, nagy népi megmozdulás tevékenysége a végső siker felé. Mazzinival ellentétes irányt követett II. Viktor Emánuel uralma alatt Szardinia, készen állva arra, hogy a haladás bázisa legyen. Minisztere, Cavour, Európa uralkodóival karöltve akar eljárni Ausztria ellen.

Cavour, elgondolása szerint, a nagy nemzeti erőfeszítés előfeltételeként, már 1850-ben megkezdi a belső szociális reformot, amely lehetővé teszi a nemzeti erők igazi egységét. Helyzete sokkal nehezebb, mint Bismarcké, ki egy erős Poroszországra számíthatott, Cavournak előbb egy erős államot kellett kiépítenie. Ez az átalakítás liberális szellemben történik. Piemont tehát teljesen ellentétes irányban halad, mint az 1849-i események után a reakciós irányhoz csatlakozó többi államok. Eltörli az egyházi törvénykezést. Szabályozza a holtkéz vagyonát. A belső ellenállás letörése érdekében a Ratazzi vezetése alatt álló mérsékelt baloldal együtt működik a mérsékelt jobboldallal. 1850 október 11-én Cavourt nevezik ki a gazdasági ügyek miniszterévé, majd 1852-ben miniszterelnökké. Sikerül a mérsékelt pártok koaliciójával legyőznie az ellenállást és gyors ütemben végrehajtani programmját. Belpolitikájának lényege az ország gazdasági megerősítése, a szabadkereskedelmi elv alapján. Megszervezi a Turintól Genuáig vezető vasútvonalat, a mezőgazdasági hitel folyósításával megjavítja a földbirtokosok helyzetét. Egyes törvényjavaslatai a papság ellenállásába ütköztek, ő azonban keresztülvitte akaratát. 1855-ben szekularizációs intézkedéseivel szemben erőteljes jobboldali ellenállás mutatkozott, végül azonban mégis győzedelmeskedett.

Ez a tervszerű munkásság valóban komoly gazdasági fellendülést eredményezett, úgy, hogy Szardiniát és Piemontot általában az olasz nemzeti törekvések védőbástyájának tekintették. Az osztrákellenes hangulat fokozódott, amikor Cavour erélyesen állástfoglalt Ausztriával szemben, amely elkövette azt a hibát, hogy elkobozta a Lombardiából és Velencéből elmenekült polgárok birtokát. Cavour tiltakozott az olasz vagyonok elkobzása ellen, visszahívta Bécsből Szardinia követét és tiltakozását a nagyhatalmakhoz is eljuttatta, egyik igen korai kísérletként arra, hogy „kisebbségi” ügyből európai diplomáciai eseményeket teremtsenek.

Ennek a rendkívüli képességű olasz államférfinak alapvető diplomáciai tétele már itt is világossá válik. Szakadatlan törekvése arra irányul, hogy országa sorsát valamilyen vonatkozásban kapcsolatba hozza az európai üggyel, de ne csupán az európai közvélemény rokonszenvét állítsa maga mögé, hanem olyan helyzetet alakítson, amelyben az ország sorsa az idegen hatalmak érdekével fűződik egybe. Az ötvenes években eleinte nem számíthatott annyira Franciaországra. Napoleon ugyan hajlamos volt arra, hogy olasz barátságával tüntessen, a diktatúrának mégis kíméletesen kellett bánnia a legerősebb belső tényezővel, a katolikus klérussal. Ezért nem támogathatta teljes súllyal az antiklerikális piemonti politikát, olasz koncepciója pedig abban a gondolatban tetőződött be, hogy Olaszország államok szövetsége legyen, élén a pápával.

A diplomáciai tevékenység ragyogó művésze, Cavour, mint említettük, nem hagyta kihasználatlanul a krimi háború lehetőségeit. Ausztria semlegessége a Törökország épsége érdekében síkraszálló szövetségesek körében súlyos csalódást jelentett. Cavour éleslátása arra törekedett, hogy országát a hatalmak közös akciójába kapcsolja. Ha sikerül Nagy-Britanniával és Franciaországgal együtt résztvenni az akcióban, ezzel növeli kis országának erkölcsi súlyát és közeledik kitűzött célja, az olasz felszabadítás, illetve a nemzeti egység gondolatának megvalósításához, együtthaladva a nemzetközi diplomáciai áramlattal. Ezért bocsátott 15.000 főnyi hadsereget a szövetségesek rendelkezésére, mellyel az oroszellenes háborúban résztvett. A Csernaja mellett 1855-ben vívott győzelem kiküszöbölte azt a csorbát, melyet a szárd csapatok a novarrai vereséggel szenvedtek és a fegyveres közreműködés lehetővé tette, hogy Cavour Ausztria tiltakozása ellenére résztvegyen az 1856-i párizsi konferencia tanácskozásain. Itt tovább szőhette diplomáciai terveit és megerősítette országa helyzetét.

Cavour elképzelését immár csak két irányból fenyegette veszély. Az első Ausztria törekvése, mely arra irányult, hogy Lombardiában és Velencében az osztrák uralmat elfogadhatóvá tegye. A császár 1856 decemberében amnesztiát adott a politikai elítélteknek, visszaadta a menekültek elkobzott birtokát, majd meglátogatta Velencét és Milánót: A másik veszedelem a Mazzini-féle törekvések újraéledése volt. Ez ellen Cavour már jobban tudott védekezni, amennyiben 1857 augusztusában megalapította a forradalomellenes nemzeti társaságot, az olasz egységnek Szardinián, illetve a Savoyai-házon át való megvalósításának társadalmi szervét. Mégis a Mazzini irány egyik demonstrációja, az Orsini merénylet következtében kialakult helyzetben jutott el a döntő pillanathoz az olasz felszabadulás.

1858 január 14-én, este, a párizsi opera előadására érkezik III. Napoleon, kíséretében Eugenia császárnéval. A császár kocsijára három bombát dobnak, közvetlenül az uralkodó közelében nyolc ember pusztul el és közel 150 megsebesül. Orsini, a merénylő régóta küzd az olasz egységért és vállalja az antik tragédiák végzetének szerepét: tettével figyelmeztetni akarja III. Napoleont az olasz kérdés fontosságára.

Az újabb kutatás immár világot vetett arra, hogy mi lehetetett annak oka, hogy a merénylő által kivégzése előtt a császárhoz intézett híres levelet maga a császár diktáltatta és készíttette el, személyes közbelépéssel, a párizsi rendőrprefektus útján. Orsini e levélben Franciaország szemére veti, hogy Olaszország 1849-ben a franciák részvétlensége miatt szenvedett vereséget. A halálba induló férfi komolyságával kéri a franciák császárát, hogy szabadítsa fel Olaszországot, honfitársai számára pedig az erők egyesítését és az önfeláldozást tanácsolja.

A sokáig érthetetlennek látszó körülményt a történelmi kutatás egy érdekes jelenséggel hozza újabban kapcsolatba. Franciaország és Anglia viszonya az ötvenes évek vége felé megromlott, a két ország közvéleménye szemben állott egymással s az angolok féltékeny aggodalommal szemlélték a francia flottaépítést, valamint a diktatúra nagyhatalmi törekvéseit. A hivatalos sajtó hasztalan igyekezett a kedélyeket megnyugtatni, a független lapok szenvedélyes hangot ütöttek meg, s ez Orsini merénylete után – mikor a francia lapok szemrehányásokat tettek az angoloknak, hogy az ő országukban szabadon szervezkedhetnek a diktatúraellenes emigránsok s ezek sorában a merénylő Orsini is – valóságos sajtóhadjárattá fejlődött. A francia közvélemény angolellenes hangulatát III. Napoleon aggodalommal látta, hiszen mint illegitim uralkodó sem fordulhatott szembe a közvéleménnyel. Az angolellenes háború azonban rendkívül kockázatos vállalkozás lett volna, s a császár az európai térkép revízióját különben sem kívánta soha összekötni angolellenes katonai akcióval. Sőt éppen az angolokkal egyetértésben kívánt eredményeket elérni. Tehát a merénylet után a népszenvedélyt egy gyöngébb ellenfél, Ausztria ellen akarta fordítani, – erre szolgált Orsini levele, az olasz kérdés újrafelvétele. Természetesen óvatosan kellett eljárnia. Biztosítania kellett magát a felől, hogy Anglia nem veszélyezteti osztrákellenes itáliai tervének sikerét, az igazi szövetségest pedig abban az Oroszországban kellett megtalálnia, mely ebben az időben már franciabarát. 1858 őszén öccsét küldi Varsóba, hogy ott a tárgyalások során egy francia-orosz titkos szerződés alapjait lefektesse az olasz háború esetén. E terv szerint Oroszország a galíciai határon végrehajtott csapatmozdulatokkal kötné le az osztrák erőket, továbbá beleegyezne a független olasz királyság megalakulásába, Nizza és Savoya francia annexiójába, ezzel szemben Franciaország megszerzi Oroszországnak Galíciát és támogatni fogja a Fekete-tengerre és a tengerszorosokra vonatkozó párizsi szerződés megváltoztatására irányuló törekvésében. A terv szerint mindkét császár beleegyezik a független magyar állam megalakításába. Gorcsakov módosítja a tervet, elutasítja Galícia megszerzését, a független magyar állam megalakítását sem tartja szükségesnek, csupán arra vállalna kötelezettséget, hogy az olasz események következtében Magyarországon esetleg beálló zavarok által előidézett tényleges helyzetet elismeri, Napoleon 1856 revízióját kínálta cserébe 1815 revíziója fejében, de a nagy tervekből a megállapodás keveset valósított meg.

III. Napoleon itáliai akciója tehát Európa mélyenjáró átalakítására, 1815 revíziójára irányuló tervével volt összefüggésben. Ez a törekvés vezette a krimi háborúban, amikor Lengyelországot újra fel akarta támasztani, ezért bátorította Poroszországot az északnémetországi terjeszkedésre, ezért ajánlotta fel Galíciát Oroszországnak és ezért iparkodott a független magyar állam megvalósítására. Mivel a varsói orosz tárgyalások menete nem volt kielégítő egy nagy európai akció számára, az olasz kérdésben egy európai kongresszus összehívását tervezte, melyhez azonban Oroszország kezdeményezését vette igénybe. Viktória királynő 1859 március 15-én találóan jellemezte ezeket a törekvéseket, amikor így írt: „valahányszor egy háború fenyeget, a császár egy kongresszus összehívását javasolja, a kongresszus célja azonban mindig az 1815-ös szerződések megváltoztatása”.

Közben III. Napoleon 1858 július 25-én minisztereinek tudta nélkül, Plombières-ben találkozik Cavourral és megbeszéli Olaszország felszabadításának módjait. Cavour egyik barátjának írja: a dráma a krizis felé közeledik. A tanácskozás még nem Cavour elgondolása értelmében keresi a megoldást, mindenesetre elegendő arra, hogy a francia császárt Ausztriával szemben cinkosságba keverje a szardiniai király miniszterelnökével. A kitűnő olasz államférfiú szemében ez volt a legfontosabb a megindulásnál, ez a cinkosság volt a lényeg, nem pedig a megegyezés betűi, mely szerint Itália szövetséget alkotna a pápa vezetése alatt s ebben a szövetségben résztvenne Viktor Emánuel uralma alatt az északolasz királyság, Szardinia, Piemont, Lombardia és Velence, továbbá csatlakoznának hozzá a középolasz területek, Róma környéke, nemkülönben a nápolyi királyság. A középolasz hercegség élén, a régi francia terv szerint, Napoleon unokaöccse, Jérome Napoleon állna, ez az operettfigura, aki a szárd király ifjú leányát venné feleségül. A plombièresi pontok között találjuk a régóta óhajtott kompenzációkat, a siker esetén tehát Franciaország elnyerné Nizzát és Savoyát. A tervet katonai egyezménnyel támasztották alá, mely szerint Franciaország kétszázezer főnyi, Szardinia pedig százezer főnyi hadsereget mozgósít, ha Cavour ügyessége megteremti az alkalmat, amely igazolja az európai közvélemény szemében a császár beavatkozását. III. Napoleon részéről váratlan akadályok merültek fel. Nagy-Britannia a béke érdekében lépett közbe, Oroszország pedig nem támogatta – mint láttuk – megfelelően s ezután Franciaország óhajára 1859 márciusában azt javasolta, hogy hívjanak össze az itáliai kérdés rendezésére kongresszust. Nagy-Britannia ezt a javaslatot elfogadta, Ausztria azonban csak abban az esetben volt erre hajlandó, ha Szardinia nem jelenik meg a kongresszuson és lefegyverzi seregét. Ezeket a feltételeket Szardinia természetesen nem fogadhatta el s a kongresszus elmaradt. Ám ekkor III. Napoleon visszarettent az akciótól, mely már nem ígért „európai lehetőségeket”. Cavour a legkétségbeesettebb lelkiállapotban van, öngyilkosságot akar elkövetni, majd minden eszközzel Ausztriát belekényszeríteni akarja a háborúba, hogy Napoleon kénytelen legyen beavatkozni. Kapóra jött Ausztria ultimátuma, melyben – miután csapatait Piemont ellen megindította – 1859 április 19-én azt követelte, hogy a piemonti csapatokat három nap alatt szereljék le. A háború kitörését tehát nem lehetett megakadályozni. A piemonti parlament diktátorrá kiáltotta ki Viktor Emánuelt.

Ausztria gyorsan végezni akart Szardiniával. Csapatai április 29-én keltek át a Ticino folyón, amikor Napoleon is hadat üzent. A szövetségesek június 4-én, Magentánál győzelmet arattak az osztrák sereg fölött és felszabadították Lombardiát. Az osztrák haderő visszavonult és a Mincio vonalán gyülekezett, az erődítmények fedezete alatt. Június 24-én került a sor ismét összeütközésre a Garda-tótól délre, Solferinónál. A szövetségesek itt is győzelmet arattak, Ausztria katonai helyzete rendkívül hátrányos volt, sok nehézséget okozott az utánpótlás, valamint a magyarok magatartása.

Napoleon azonban békét akart. Annak tudatában, hogy a szövetségesek győzelme sok bonyodalom forrásává válhat, veresége viszont Franciaország tekintélyén ejtene súlyos csorbát, megelégedett a solferinói diadallal és nem merte megkockáztatni az erődítmények ellen indítandó támadást. Látta, hogy az itáliai törekvések sikere nem jelentené az ő tervének megvalósítását, hiszen ebben az esetben nem francia védnökség alatt álló föderáció keletkezne, hanem egyesült királyság, melynek érdekei már nem azonosak Franciaország érdekeivel. A német közhangulat Ausztria mellé állt, a cár figyelmeztette, hogy Poroszország csapatokat vont össze a Rajnánál, kész a támadásra. Napoleon attól tartott, hogy mielőtt még sikerülne elfoglalni a várnégyszöget, rajnai háború törne ki. Lendületét a belpolitikai nehézségek is visszafogták. A katolikus párt a pápa világi hatalmának gyengülésével járó olasz győzelmet nem tartotta kívánatosnak. III. Napoleon tehát 1859 június 8-án fegyverszünetet kötött Ferenc Józseffel a nélkül, hogy erről előzőleg Viktor Emánuelt értesítette volna, július 11-én pedig találkozott a császárral és Villa-Francában aláírta a békét.

E béke feltételei között szerepel az a pont is, mely szerint Ausztria Lombardiát Napoleonnak adja át, ki azt viszont Viktor Emánuelnek továbbítja. Ausztria Franciaországgal karöltve, a pápa fennhatósága alatt, megszervezi az olasz konföderációt. Ausztria megtartja Velencét és a Vár-négyszöget, Modenában és Toscanában visszaállítják a régi helyzetet. Ausztria megígérte, hogy nem fogja megakadályozni Parmának és Piacenzának Szardiniával való egyesülését.

E béke súlyos csapást jelentett az olasz hazafiak és elsősorban Cavour számára. A nagy piemonti államférfi megrendülten nyujtotta be lemondását, mert nem akarta elfogadni azt a békét, melyből „semmi sem származik Olaszország javára”. Elkeseredetten mondotta: „visszamegyek összeesküvőnek és lázadónak, de ez a béke nem fog megvalósulni”. Drámai jelenet után lemondott. Ratazzi lett a miniszterelnök, Cavour a háttérben dolgozott tovább.

Hamarosan súlyos nehézségek mutatkoztak Toscanában, Modenában, Parmában és Romagnában is, ahol a lakosság nem akarta, hogy a régi uralmat visszaállítsák. A Firenzében összegyűlt parlament egyhangúlag kijelentette, hogy Toscana az erős Itália része akar lenni, Viktor Emánuel alkotmányos uralma alatt. Viktor Emánuel megköszönte ezt az állásfoglalást, megdícsérte Toscana példás mérsékletét és egységes fellépését, ígéretet tett arra, hogy az eljövendő kongresszuson képviselni fogja érdekeiket. Parma, Modena és Bologna ugyancsak a Savoyai-ház uralma alá akart kerülni.

A villafrancai pontok megvalósulása elé más helyen is igen sok akadály gördült. Hasztalan találkoztak a francia, osztrák és szárd küldöttek Zürichben, az összeütközési felületek konturjai nem enyhültek.

Ilyen körülmények között újabb lehetőségek nyíltak Cavour számára, aki nem soká maradhatott távol az ügyek irányításától. 1860 januárjában ismét miniszterelnök s eléri, hogy a középitáliai államok csatlakozásának kérdését, a Napoleonnal folytatott tárgyalások után, a népek önrendelkezési elvének megfelelő népszavazás döntse el. Toscana és Emilia 1860 március 11- és 12-n 792.577 szóval 15.051 ellen a Szardiniával való egyesülés mellett döntött. Ugyanez volt a szavazás eredménye Bolognában, Modenában, Parmában és Piacenzában. Cavournak e sikere jelentős lépés az Olaszország egysége felé vezető úton. Savoya 130.538 szóval 235 ellenében, Nizza pedig 24.445 szavazattal 160-al szemben, a francia császársággal való úniót kívánta. Szardiniának megérte e területek átengedése III. Napoleon támogatását. A következő mozzanat Nápoly és Szicilia csatlakozása volt.

Az olasz egység megteremtésére irányuló küzdelem első korszakában még nem annyira az olasz egység, mint inkább a forradalom eszménye vezet, amikor a Carbonari-szövetség és a titkos társaságok küzdenek a zsarnokság ellen. A második időszakot Mazzini tevékenysége határozza meg. A harmadik korszak Szardinia vezetőszerepét alakítja ki és annak küzdelmével jár együtt. A negyedik korszak legfontosabb szereplője azután Garibaldi lesz, aki a többi területek bekebelezésére irányuló mozgalom élén áll. Ő tehát katonai akciókkal elégíti ki az 1850-es évek olasz nacionalizmusának teoretikus óhajait. Ez a nacionalizmus, mely a nemzeti elvben a legnagyobb értéket tiszteli, ezt az elvet a maga egészében akarja megvalósítani. Az egyéniség a maga önfeláldozásában szolgálja a nemzeti lét parancsszavát, a nemzeti szuverénitás viszont korlátlanul érvényesüljön a természetes határok között egész Itáliában. Garibaldi, a Mazzini-tanítvány, ezeket az elveket akarta érvényesíteni; szembe kellett fordulnia tehát azokkal az olasz államokkal, melyek nem engedelmeskedtek a nemzeti szuverénitás parancsszavának.

A legfontosabb e területek közül Nápoly és Szicilia, melynek trónján II. Ferenc foglalt helyet, aki nem volt hajlandó szövetséget kötni Szardiniával. Diplomáciai tevékenysége, ellenkezőleg, arra irányul, hogy Ausztriával szövetkezzék Szardinia ellen. A belpolitikában sem volt hajlandó engedményekre, hasztalan igyekezett meggyőzni őt a reformok szükségességéről, kívülről Anglia, bent pedig hivatkozva Szardinia példájára, a liberális párt. Néhány reformot kénytelen-kelletlen életbeléptetett, a reakciós körök azonban 1860-ban rábírták, hogy ejtse el reformer miniszterét.

Az egységmozgalom harcos vezére, Garibaldi 1860 május 5-én indult el 1136 önkéntessel és 11-én kötött ki a Szicilia nyugati részén fekvő Marsalában. A világtörténet egyik legvakmerőbb kísérlete volt ez, amikor ezeregynéhány ember egy ország meghódítására indult. A vakmerő kísérlet mégis sikerült. A lelkesedés ellenállhatatlan erőt kölcsönzött a kis seregnek, mely Calatafini mellett győzelmet aratott a nápolyi sereg fölött és immár Garibaldi büszkén mondhatta, vagy egyesíti egész Itáliát, vagy meghal. 1860 május 27-én foglalják el Palermót s a belső nehézségek Nápolyt arra kényszerítik, hogy Messinát is kiürítse. Garibaldi hűséges alattvalója Viktor Emánuelnek, Sziciliának Szardinia birtokába bocsátását azonban nem tartotta pillanatnyilag tanácsosnak. Attól félt, hogy a szárd kormány megtilthatná neki Nápoly ostromát. Ezért átvette a diktátori hatalmat Szicilia felett és Farinát, Cavour küldöttét deportálta. Megszervezte a sziciliai kormányzatot, melynek élére Crispit állította és e fontos tisztségekre mazzinistákat nevezett ki. Dupretist, Cavour újabb követét, néhány hét mulva elismerte Szicilia diktátor-helyettesének. Cavour tudta, hogy ha Garibaldinak sikerül is elfoglalnia a nápolyi királyságot, Szardinia felsőbbségét nehéz lesz a nápolyiakkal elismertetnie. Garibaldi rövid készülődés után csakugyan megindult. Augusztus 17-én kelt át a tengeren és 21-én már elkezdte újabb hódításait. A nép ujjongva üdvözölte, a nápolyi csapatok nem voltak hajlandók a garibaldistákra tüzelni. Szeptember 6-án II. Ferenc Nápolyból Gaetába menekül, szeptember 7-én Garibaldit Nápoly diktátorának kiáltják ki és a győzelmes hadvezér elhatározza, hogy Róma ellen indul, majd pedig, ha az örök várost elfoglalta, Velencét fogja megostromolni. Cavour és Garibaldi között bekövetkezik a szakítás, Garibaldi 1860 szeptember 17-én kijelenti, hogy nem hajlandó tovább együttműködni Cavourral.

Cavour, a reálpolitikus, rémülettel szemléli Garibaldi kockázatos vállalkozását, tudja, hogy ha Garibaldi Rómát megtámadja, Franciaország hadat üzenhet. Ebben az esetben megmozdul Ausztria és ez az újabb háború, immár franciák és osztrákok ellenében, súlyos következményekkel járhat Szardiniára.

III. Az egységes Olaszország kialakulása

IX. Pius pápa húszezer főnyi pápai hadsereget szervezett, melyben írek, belgák, osztrákok, de főleg francia legitimisták szolgáltak. A csapatok parancsnoka III. Napoleon esküdt ellensége. Lázadás tör ki az Egyházi állam területén, melyet a pápai csapatok kegyetlenül elfojtanak. Cavour keményhangú jegyzékben tiltakozik a vérengzés ellen és elhatározza, hogy a pápai sereget megsemmisíti. Szeptember 11-én a pápa válaszát be sem várva, foglalják el Viktor Emánuel csapatai a pápai államot. III. Napoleon visszahívja Turinból követét, Cavour azonban megnyugtatja, hogy Róma épségét tiszteletben tartja. A pápai sereg csapatait szeptember 13-án a Castel Figardo melletti ütközetben megsemmisítik. Október 1-én viszont Garibaldi Volturno mellett összeütközik a nápolyi sereggel, győzelme azonban nem töri meg teljesen az ellenséget. A döntő győzelmet Viktor Emánuel aratja, aki 1861 február 13-án elfoglalja Gaetát, a Bourbonok utolsó menedékét.

Rövid idő alatt, ilyen hatalmas eredményeket ért el ez a kétoldalú akció, amely Itália nagyrészét Viktor Emánuel jogara alatt egyesítette. Az 1860 október 21-i nápolyi népszavazáson 1,310.266 szavazat az egység mellett dönt, 10.102 ellenében. Sziciliában másnap folyik le a népszavazás; a többség itt is megsemmisítő: 432.053 szavazat, 667-tel szemben. November 4-én és 5-én Marchesben és Umbriában a népszavazás eredménye 230.847 szavazat, 1592 ellenében.

Viktor Emánuel átveszi az olasz seregek vezetését, Garibaldi üdvözli „Itália királyát”, visszautasítja a hercegi címet és visszavonul Capreaba. Az 1862 februárjában összeült parlament, Róma és Velence kivételével, immár egész Itáliát képviseli. Szardinia alattvalóinak száma, mely 11 millió volt, rövid idő alatt megkétszereződött. II. Viktor Emánuelt 1861 március 14-én koronázzák meg, Isten kegyelméből és a nemzet akaratából való olasz királlyá s március 27-én Cavour kijelenti, hogy Itália nem teljes, fővárosa, Róma nélkül.

Ezután a történelmi feladat az új olasz nacionalizmus számára a római kérdés megoldása és az osztrákok teljes kiűzése Itália földjéről. Az egységes olasz állam kialakításának küszöbén hunyja le szemét az egység nagy előkészítője és megvalósítója, Cavour. 1861 július 6-án meghal, ami az ifjú olasz állam szempontjából súlyos veszteséget jelent. Az új királyság elismerése nem megy könnyen, Nagy-Britannia magatartása barátságos, Oroszország ellenséges, legerősebben azonban Ausztria tiltakozik. III. Napoleon elismeri az olasz királyságot s ennek következtében a cár és a porosz király is tudomásul veszik a befejezett tényeket. A római kérdés megoldása azonban nem olyan könnyű. A teljesen egységes Itália kialakítását Mazzini és Garibaldi sürgeti s ugyanezt kívánja az olasz parlament. Róma bekebelezésének azonban külföldön III. Napoleon ellenállása, belföldön pedig Viktor Emánuel vallásos érzülete a legfőbb akadálya.

Garibaldi 1862 június 29-én hirtelen akcióra határozza el magát, mire III. Napoleon kijelenti, hogy a pápai államba való betörést casus bellinek tekinti. Ratazzi olasz csapatokat vonultat fel Garibaldi ellen. Közben mégis megváltozik III. Napoleon álláspontja, úgyhogy 1864 szeptember 15-én sikerül megegyezni. A megállapodás szerint Rómából két év alatt kivonják a francia csapatokat. Az olasz királyság elismeri a pápa világi hatalmát, lemond Rómáról s az olasz állam fővárosa Firenze lesz.

Ebben a helyzetben a másik feladat megvalósítása, Velence visszafoglalása az olaszok legfőbb törekvése. Támogatja ezt Bismarck, aki a közös ellenség, Ausztria ellen szövetséget köt Olaszországgal. 1866 április 8-án írják alá a szerződést, június 20-án Olaszország hadat üzen Ausztriának, a katonai vezetés azonban súlyos hibát követ el, amikor az olasz haderőt két részre osztja. Albrecht főherceg június 24-én Custozzánál győzelmet arat a krimi háborúban sikeres szárd fővezér serege fölött. Július 3-án azonban Ausztria elveszti a játszmát a poroszokkal szemben, Königgrätznél. Július 8-án az olaszok ismét támadnak, elfoglalják Velencét, csupán a Várnégyszög marad osztrák kézen. Bismarck ekkor Itália megkérdezése nélkül fegyverszünetet köt Ausztriával, amit az 1866-os bécsi béke követ, melynek értelmében, Olaszország az időközben Napoleonnak átengedett Velencét visszaszerzi Ausztriától. Trieszt azonban Ausztria birtokában marad. A békekötés határozatait népszavazás alá bocsátják és Olaszország javára 642.246 szavazat dönt, 69 szavazattal szemben. Viktor Emánuel 1866 november 7-én vonul be Velencébe.

Az egyesült Itáliából immár csak maga a főváros, Róma hiányzik. Amikor 1866-ban III. Napoleon a francia csapatokat Rómából visszavonja, Garibaldi ismét akcióba lép. Napoleon sereget küld Róma védelmére s 1867 november 3-án legyőzi Garibaldit. Minthogy azonban a császár nem érzi magát elég erősnek, szövetséget ajánl Viktor Emánuelnek és Ferenc Józsefnek Poroszországgal szemben. A szövetség nem jön létre, Olaszország semleges marad a porosz–francia háborúban, melynek bonyodalmait kihasználva, könnyűszerrel elfoglalja Rómát. A tényleges helyzetet 1870 október 2-án népszavazás szentesíti, 133.681 szavazattal 1507 ellenében.

1871 júliusában Itália fővárosa Róma és ezzel az olasz nemzet egysége tényleg és hivatalosan megvalósult. Az olasz csapatok 1870 szeptember 21-én az örök várost inkább formális, mint tényleges ellenállás után vették birtokukba, IX. Pius pápa azonban nem fogadta el az olasz kormány által nyújtott kárpótlást, illetve elégtételt. Olaszország biztosította a pápa számára a személyes szuverénitás jogát, birtokában hagyta a Vatikánt, Lateránt és Gandolfo várát, továbbá évi 3,225.000 líra járadékot garantált számára. IX. Pius, valamint utódai, azonban sem a pápai állam szekularizációját, sem a garanciák törvényét nem fogadták el. E kérdés az egyházellenes támadások idején az olasz fejlődés egyik súlyos és szinte megoldhatatlan problémája maradt, melyben a szintézist, éppúgy, mint az olasz élet többi súlyos belső ellentmondásában, egy későbbi kornak kellett megteremtenie. Ennek megvalósulása azonban már nem tartozik az 1870-ben kialakult liberális olasz állam belső történetének keretébe.