HATODIK FEJEZET: AUSZTRIA ÉS A BUND

Az ellenforradalom után a győztes Ausztria a bosszú méltatlan eszközével torolta meg a bécsi és a magyar forradalmat, de nem mutatkozott hálásnak az ellenforradalom hűséges támaszaival, az ausztriai cseh és a magyarországi szerb-horvát nemzetiségekkel szemben sem. Nemcsak a méltányosságról feledkezett meg, hanem a humanitásról s Európáról is, annak nemes polgári közvéleményéről. Ugyanakkor nem felejtette el a maga sajátos középeurópai hivatás-tudatát se. Metternichi örökséghez ragaszkodva, megerősödve erőben és önbizalomban, hozzálátott ahhoz, hogy középeurópai megoldást teremtsen. Háromféle irányba haladhatott a középeurópai államok fejlődése. Az egyik 1848 után természetesen pillanatnyilag nem volt aktuális az ellenforradalmi légkörben. A diadalmas új erők által felépített Közép-Európa, a nemzeti államok, a nemzeti népszuverénitáson felépülő szervezetek új világa volna ez az elv, melynek körvonalait és szervezetét törökországi magányában tervezgeti Kossuth s a maguk módján más középeurópai menekültek és balkáni emigránsok. Ennél az elgondolásnál jóval nagyobb hatóerővel rendelkezett volna a második megoldás: a történelmi gondolat, az évszázados együttélés formái, a régi alkotmány figyelembevételével restaurált osztrák-magyar monarchia legyen Közép-Európa bázisa. A részletekben lehetne visszatérés a metternichi hagyományokhoz, esetleg federális irányban, esetleg az 1848 előtti alkotmány felhasználásával, vagy pedig az 1848 idején szentesített dualizmus formái között. A „történeti elv” régi és modern formája helyett az osztrák elképzelés a forradalom élménye nyomán az erőben és az állami cenralizmusban bízva, egységes, központosított birodalmat akart teremteni, a különböző népfajok tradicionális életformája helyén. E megoldással az új uralkodó, a sokban jozefinista, központosítással rendet teremtő Ferenc József is rokonszenvezett. A központosított államszervezeten túl e megoldás hívei középeurópai koncepciót akartak megvalósítani a gazdasági élet erőforrásainak felhasználásával.

E hatalmas gazdasági egység, melynek megvalósítása felé az 1849 március 4-i birodalmi alkotmány az első jelentős lépés, csak kezdete lenne egy még nagyobb szabású megoldásnak. Bruck elképzelése nem állt meg a Bund határainál, hanem számított Dánia, sőt az egész Észak csatlakozására, Délen viszont arra, hogy a Balkánon a német érdekek érvényesülését Ausztria biztosítja. E terület vonzóereje azután hatni fog Németalföld, Belgium és Itáliára is. Bruck Lajos kereskedelmi miniszter, Schwarzenberg hű munkatársa, előzőleg az osztrák gazdasági élet egyik vezetője s a trieszti Lloyd-Társaság megalapítója. Nagyszabású elgondolása vámegységbe kívánta tömöríteni egész Ausztriát, a német Bundot és ilymódon Közép-Európát a világgazdaság hatalmas tényezőjévé fejleszteni. Ha ez sikerül, a tőke kiegyenlíti a német ellentéteket s a gazdasági élet előnyei hozzájárulnak a várva-várt német egység kialakulásához. Amikor Ausztria Németország számára megnyitja a délkeleti piacokat, ugyanakkor részesül a német piac vásárlóerejében. Ferenc József az elgondolásból elsősorban a központosítást, a hivatalnokállam kiépítésének lehetőségét ragadta meg. A jozefinista Stadion személyében liberális hivatalnokembert állított az ügyek élére, majd amikor Stadion elmebeteg lett, Bach Sándor váltotta őt fel. Bruck, a kapitalista középosztály képviselője, a helyén maradt s ott tevékenykedik a kultúrliberális polgári beállítású Schmerling. A terv nem sikerül, a forradalom alatt és után elkövetett súlyos hibák a magyarságot még távolabb vitték, mint valaha volt, az osztrák nagyhatalmi gondolattól. Ettől függetlenül a magyar királyság területén teljesen hiányzott az a német, vagy német beállítású hivatalnokréteg, amelyre a terv kivitelénél támaszkodni lehetett volna. Ugyancsak hiányzott az az ipari és tőkekapitalizmus, melynek egy ilyen központosított, bürokratikus szervezet messzemenő gazdasági lehetőségeket nyujtott volna. Mint ahogy a Windischgraetzzel szemben elkövetett hálátlanság is tanusítja, a magasabb arisztokráciával mindkét országban meglehetősen rosszul bántak; a polgári tervek politikusai tehát sem az osztrák, sem a magyar konzervatívok körében nem örvendtek népszerűségnek. A régi bürokrácia is elégedetlen volt. A császár viszont arra törekedett, hogy a hatalmat egy kézbe összpontosítsa. Az egységesítés munkája 1848-tól 1851 végéig nagyot haladt. Azonban az osztrák nagyhatalmi centralizáció realista polgári gondolata önmagában halálra volt ítélve s a kegyelemdöfést számára az olasz és német egységre irányuló mozgalmak eseményei adták meg. Bebizonyult, hogy a kapitalizmus, az iparosítás kizárólagos polgári gondolata alapján, helyesebben a történelmi elv elhanyagolásával Közép-Európában lehetetlen új birodalmat építeni, a régi osztrák birodalmat viszont Cavour, a Bund rendszerét pedig Bismarck energiája bontotta meg.

A középeurópai vámegység gondolatának legélesebb ellenzője éppen Poroszország, mert bármennyire előnyösnek látszott gazdaságilag Schwarzenberg terve, keresztezte Poroszország hatalmi törekvéseit. Ausztria ennek ellenére folytatta tevékenységét. 1850 február 25-én vezette be a német váltórendet és április 26-án megkötötték a német-osztrák postai egyezményt, röviddel később pedig a német-osztrák sürgönyszövetséget. Poroszország azonban nem óhajtotta, hogy az egész Ausztria belépjen a Bundba, vagy a középeurópai vámúnió kialakuljon, minderre legfeljebb abban az esetben lett volna hajlandó, ha Ausztria politikai hatalmi törekvéseiről lemondva, megosztotta volna vele a vezetést.

E terv ellen foglaltak állást általában a külföldi kormányok is. Anglia attól tartott, hogy a terv elfogadása fejében Ausztria jelentős kedvezményeket nyujtana Oroszországnak esetleg a tengerszorosok kérdésében. Palmerston véleménye szerint Ausztriának és Poroszországnak összes tartományaikkal együtt való belépése a Bundba, csupán az 1815-i békeszerződések aláíróinak beleegyezésével volna lehetséges. Palmerston, aki szívesen látta volna Felső-Itália függetlenségét, Károly Albert jogara alatt, főleg attól tartott, hogy e nagyszabású gazdasági tömörülésbe Lombardiát és Velencét is bekapcsolnák, ami földközitengeri érdekeket sértene. Az osztrák diplomácia tehát hibát követett el, amikor nem tüntette fel törekvéseit úgy, hogy azokban az oroszellenes angol kormány védelmi lehetőséget lásson Oroszországgal szemben, III. Napoleon hű maradt a hagyományos francia politikához, amikor arra törekedett, hogy Közép-Európa maradjon részekre osztva a maga gyengeségében, hiszen féltette az itáliai francia érdekeket, szem előtt tartotta a nemzetiségi elvet és nem kívánta az orosz-osztrák barátság kimélyülését. A magyar emigráció Kossuthtal az élén, 1851 elején tiltakozott az ellen, hogy az egész Habsburg-birodalom belépjen a Bundba. Végül pedig maga Oroszország is szembefordult a tervvel, amikor a porosz diplomácia intrikáinak sikerült a cárral elhitetnie, hogy Schwarzenberg terve Oroszország ellen irányul…

A nagyszabású középeurópai kísérlet nem sikerült, Közép-Európát nem lehetett az osztrák-német terv szerint a gazdasági erők alapján átalakítani. A fejlődés további lépése a krimi háború, melynek során Ausztria Oroszország rokonszenvével elvesztette legerősebb diplomáciai támaszát. III. Napoleon dinamikus politikája immár veszélyessé vált s a német probléma, vagyis a Bund-hegemónia kérdésének legegyszerűbb megoldási módja megérett. 1858 végén és a következő év elején III. Napoleon jelentős engedmények kilátásba helyezésével olyan akcióba akarta vonni Poroszországot Ausztriával szemben, amely azt végleg letörte volna. Bismarck ezt az ajánlatot kész örömmel fogadta volna el, a porosz király azonban elutasította. A konzervatív uralkodói szempont, a gerlachi irány nagyobb erőnek bizonyult Bismarck realista dinamikájánál, Poroszország fenyegető készülődése Franciaország ellen irányult, Napoleonnak tehát gyorsan cselekednie kellett és kiegyezett Ausztriával.

Ausztria számára az ötvenes évek után így két lehetőség nyílt. Kibékülhetett volna őszintén francia ellenfelével, ami lehetővé tette volna az orosz barátság fenntartását, lemondva az olasz területekről és minden további balkáni nagyhatalmi törekvésről. A másik lehetőség, ha viszont lemond németországi vezető szerepéről, kiépíti az őszinte barátságot Poroszországgal és ilymódon megerősödik a balkáni akciók esetére, valamint az olasz hatalmi szféra fenntartására. Ez utóbbi IV. Frigyes Vilmos elgondolása. Noha porosz politikusok egyrésze már régebben azt a felfogást vallotta, hogy Németország élére a porosz királyságnak kell állania, mégis a dualizmus alapján való megoldásnak 1865-ig tulajdonképpen egyik oldalról sem mutatkozott nagyobb elvi akadálya. Természetesen a küzdelmek és intrikák tömege szerepel ezalatt s mindkét ország belpolitikája e kérdéssel függ össze. Ferenc József 1860-ban, Villafranca után, szakított a centralista irányú liberális polgári berendezkedéssel, melynek vezető egyéniségei Schwarzenberg után Bruckon kívül Bach és Buol-Schauenstein voltak. A Goluchovszki–Rechberg kabinettel az autonómista-feudális-föderális iránnyal való kísérletezés következett. E rendszer jegyében kelt a császár 1860 március 5-i pátense, amely megalakítja a birodalmi tanácsokat. Ebben a főhercegek, vezető bürokraták és egyházi méltóságok mellett 38 főben állapítja meg az egyes országgyűlések által kiküldendő delegátusok számát. Az októberi diploma azután a monarchia minden történelmi országának visszaadja a maga képviseletét, helyreállítja az országgyűlést azzal, hogy a közös ügyek tárgyalására tagokat delegáljanak a birodalmi gyűlésbe. Az új adók behozatala a birodalmi gyűlés feladatai közé tartozik, a többi ügyek tárgyalása azonban az októberi diploma értelmében az egyes országgyűlések hatáskörében marad. Ez az intézkedés magyar viszonylatban visszaállította az 1848 előtti rendszert, a régi kormányzati szerveket. A vezető helyeket ókonzervatívok foglalják el, Vay Miklós magyar kancellár, Szögyén László alkancellár, Majláth György gróf a helytartótanács elnöke, Sennyei annak alelnöke. A diploma kibocsátásánál nagy szerepet játszó Széchen Antal tárcanélküli miniszter lett. E megoldás a történelmi elv megalkuvása, hirtelen fordulat, sem a magyaroknak, sem az osztrák-németeknek nem kellett, csupán a monarchia szláv és szélső-feudális rétegei fogadták szívesen. Deák Ferenc az 1860 decemberi országgyűlési értekezleten kifejezést adott a közhangulatnak: az ország az 1848-as alkotmányt, a nemzet és uralkodó által szentesített állapot helyreállítását várja.

A rövid ideig tartó föderalista kísérletezés a közbejött események folytán hamarosan megbukott. A magyar konzervatívek megoldási kísérlete több okból nem sikerült, a legfontosabb ok az osztrák-porosz viszony változása, amely a Habsburg-birodalomban egy újabb centralisztikus törekvés mellett bizonyosfokú „német megoldás”-ra vezetett.

1859 után ugyanis a francia császár magatartása döntő jelentőségűvé kezd válni a német kérdésben. III. Napoleon természetesen az olasz háború előtt is arra törekedett, hogy befolyását a német Bundban erősítse, szövetségesekkel rendelkezzék, megbontsa a német erőket, elsősorban pedig, hogy Európa átalakítására irányuló dinamikus külpolitikája számára hátvédet nyerjen. Régóta igyekezett elfogadtatni Poroszországgal azt a gondolatot, hogy a két szomszédos nemzet természetes szövetséges. A poroszoktól azt várta, hogy a német Bundban támogatásával biztosított kisebb előnyök fejében beleegyeznek a franciák számára nyujtandó rajnamenti területi engedményekbe. Arra törekedett, hogy Poroszország terjeszkedését Észak-Németország felé irányítsa. Franciaország számára az 1814-es, vagy az 1792-es határokat szerette volna Landauval és Saarbrückennel helyreállítani. E területeken francia ügynökök tevékenykedtek, hogy a talajt Napoleon kedvenc megoldása, a népszavazás számára előkészítsék. Olykor Pfalzra és a rajnai balpartra is igényt tart. Villafranca után III. Napoleon félelmes szövetségest jelenthet Ausztria számára. A monarchiára kedvezőtlen jelenségek, az 1859 őszén megalakuló „Nationalverein”, a porosz hatalmi gondolat kifejezője, az olasz egység gyors előhaladása, a föderális rendszer bukása, mind arra kényszerítik Ausztriát, hogy az esetleges olasz támadással szemben hátvédről gondoskodjék. A magyarokat nem sikerült kiengesztelni, Kossuth jó viszonyban áll az olaszokkal. Ausztria mégsem vállalja a francia szövetséget. Hátvédjét a Bundban keresi, ezzel függ össze a „német” belpolitikai irányváltozás, a márciusi patens liquidálása. Ennek a Bund-politikának a következő okai vannak. Ha Ausztria nem veszi igénybe a francia szövetséget, akkor Poroszországnak kellene garantálnia támogatását egy olasz támadás esetén, ami a saját erejére, hatalmi súlyára mindjobban ráeszmélő realista Poroszország számára nem a legrokonszenvesebb gondolat. Ilyen helyzetben következik be 1860 júliusában a teplitzi összejövetel, amelyen a két kormány a francia veszedelemmel szemben egyetért, vonatkozzék ez akár III. Napoleon belgiumi, hollandiai vagy svájci annexiós terveire, viszont az olasz támadással szemben való katonai segítség kérdésében már nem könnyű a megegyezés. Ezt a kérdést Poroszország egybeköti a Bund reformjának követelésével, hatalmi elgondolását abban a kérdésben akarja érvényesíteni, amely az előzetes Bund-szerződések szerint nem képezhetné vita tárgyát.

Ausztriának tehát új megoldást kell keresnie, amit nem a francia szövetségben vél megtalálni, hanem abban, hogy létét szorosabban össze kívánja a Bunddal kapcsolni. Ez már nem schwarzenbergi, hanem defenzív német politika. A délnémetországi államokban valóban élt bizonyos törzsi öntudat és vallásos ellenszenv a porosz előretöréssel szemben, ugyanakkor, amikor Poroszországban a konzervatívok egy része, a földesúri kiváltságok megnyirbálásától való félelmében, a teljes egyesítést ugyancsak ellenezte. Ausztria tehát tevékeny politikát folytat a Bundban, meg akarja azt reformálni, az 1861-es terv azonban teljesen kivihetetlen s maguk az állítólag nagynémet föderalista megoldás mellett álló középnémet államok is csupán a saját előnyüket keresik.

A német birodalmi gondolathoz visszatérő Ausztria tevékenységének főcélja annak kierőszakolása, hogy beléphessen a német vámúnióba. A vámúnió szelleme azonban polgári liberális, az alább ismertetendő 1861 februári Habsburg-alkotmány tehát már a liberális német irány mellett való tüntetés. A további cél az erősen porosz jellegű vámszövetség átalakítása. Az új gazdasági erőket azonban sikerül Poroszországnak hegemóniája biztosítására felhasználni, 1862-ben kereskedelmi szövetséget köt Franciaországgal, az 1860-as francia-angol kereskedelmi egyezmény mintájára. Ausztria kétségbeesetten dolgozik, szövi a kapcsolatokat a kisebb államokkal, Bajorország, Württemberg, Hessen-Nassau, Hannover kilép a porosz vámszövetségből. Ebben az időben Ausztria kísérletezik a demokratikus eszmékkel, Bundreform tervében demokratikus elveket hangoztat.

Mélyebb okai vannak tehát, hogy Goluchowszkyt, a federalista-feudális gondolat hívét, – 1860 decemberében Schmerling váltja fel, a polgári gondolat és a centralizmus megtestesítője. Az ő műve, az 1861 február 28-án kiadott februári patens, tüntetés a liberális németirányú megoldás mellett, elfordulás a hagyományos történelmi gondolattól. A kétkamarás birodalmi ülésben a német fölény biztosítása az uralkodó szempont. A birodalmi tanácsba azonban nem mennek el a magyarok, horvátok, szerbek, csupán a csehek jelennek meg, akik történelmi jogaik hangoztatásával kellemetlenkednek. A magyar országgyűlés mindkét pártja tiltakozik a pátens ellen s a képviselők magatartása azt bizonyítja, hogy a központosító törekvéssel szemben a lényegben mind egyetértenek. A felirati javaslat határozata a negyvennyolcas alkotmány hatályba helyezését sürgeti. A király feloszlatja az országgyűlést, az ellentétek kiélesednek.

Ugyanakkor a porosz államban vezetőszerephez jut Bismarck, ki a német kérdés megoldásában a való élettel és lehetőségekkel számoló „kisnémet” realizálást hajtott végre. A romantika annak idején az egész németséget egységnek fogta fel, az objektív jegyek, a nemzethez való tartozás faji tudata alapján. A német egység tényleges megvalósítása nem a romantika nemzetfelfogása, hanem Bismarck államszemlélete alapján történt meg. Eltért a negyvennyolcas elvektől is, amelyek a nemzeti szuverénitás demokratikus gondolatával, alulról, népi forradalmi eszközökkel akarták az egységet kiépíteni. Bismarck elsősorban realista porosz állampolitikus, ki a porosz állam tényleges erőire támaszkodva, a diplomácia eszközeivel és a katonai erők segítségével alkotta meg az új német valóságot, s ha néha kacérkodott is a forradalmárokkal, a magyar emigrációval, ez csak a porosz államegoizmus céljai érdekében történt.

Az állampolitikát nem hajlandó abszolút elveknek alárendelni, legyenek azok az elvek forradalmiak vagy konzervatívek.

Bismarck előtt a porosz politika egészen más jellegű volt. Gerlach iránya 1857-ig érvényesül, amikor Vilmos mint régens átveszi az uralmat. Gerlach rendszere a népszuverénitással szemben a tekintélyi állam elvét hangsúlyozta. Az államban az örökérvényű igazság védelmezőjét látta, az általános keresztény szempontokat érvényesítette és az uralkodói szuverénitással az elvi konzervativizmust, a forradalommal szembenállást kapcsolta össze. Az uralkodók e szerint a konzervatív felfogás alapján elvi közösségben együttműködnek; a porosz király tehát legyen az osztrák császárnak hű szövetségese. A mellett az individualizmus azon új mítoszával szemben, mely a vallást az egyéni élet körébe utalta, Gerlach azt tanította, hogy Isten országát meg kell e földön valósítani és minden állam „Isten birodalmának egyik tagja”. E felfogás a Bundban a konzervatív elvek érdekében eltűri az osztrák vezetést.

Bismarck eleinte Gerlach köréhez tartozott, azonban hamarosan új útra tért és az államon kívül álló abszolút értékekkel szemben az állam belső reális érdekét helyezte előtérbe. Uralkodók és államok kapcsolatát nem a keresztény szolidaritás szempontjából nézte, hanem azt kereste, hogy a különböző helyzetek, az erők játékában milyen lehetőségek nyílnak a porosz államban rejlő energia érvényesítésére. A frankfurti Bund-gyűlésen Bismarck Poroszország követe, majd Párizsban fejt ki diplomáciai tevékenységet s a gerlachi irány likvidálása után, 1862-ben, amikor Vilmos összeütközik a liberális parlamentáris politikai erőkkel, elsősorban a porosz véderő, tehát a reális erőforrás-kérdésben, kénytelen a Párizsból hazahívott követet bízni meg a kormány vezetésével, 1851 után ugyanis Westphalen bukásával a parlamenti választásokon megerősödik a liberális ellenzék, a „Fortschrittspartei”, mely az alkotmány teljes érvényesítésére tör s a költségvetés megszavazását az alkotmányos élet további kiépítésével köti össze. A porosz haladó párt nem ellenzi a német egység megvalósítását, de feltétlenül parlamentáris, alkotmányos alapon áll. A király nem hajlandó engedményre s végül 1862-ben Bismarck vállalja, hogy ha kell, erős kézzel is letöri az ellenállást. Ekkor jut döntő befolyásra az a politikus, akinek fellépte a Gerlach-féle elvi konzervativizmussal való végleges leszámolást jelenti, ugyanakkor amikor a német egység kiépítésében mellőzni kívánja a liberális demokrácia parlamenti eszközeit.