HARMADIK FEJEZET: ÁLLÓ HARC, ANYAGCSATA, ANYAGSZTRATÉGIA

A német vezetők szemében az ember kezdetben milliós összetételeiben is gép módjára kezelhető eszköznek látszott. E felfogás tévedésein bukott meg haditervük. Conrad viszont kíméletlen támadásaival gép helyett használja fel a Monarchia emberanyagát az orosz gőzhengerrel szemben, amelyet végül is sikerül megállítani. Az ember, gyakran a vezetők akaratától függetlenül, ösztönösen a földben keresi menedékét, majd az anyag összes lehetőségeivel védekezik. A támadással szemben a védekező egységek megerősített állásai valóságos várként állnak. Kialakul az állásharc, melyből mindkét fél hadvezetősége ki szeretne mozdulni. Az anyag védelmével szemben azonban a legkitűnőbb gyalogság is erőtlennek és tehetetlennek mutatkozik. A támadás, az áttörés előkészítésére ezzel a védelemmel szemben ugyancsak az anyagot kell igénybe venni, amivel megkezdődik az „anyagcsata”, melynek lényege az anyag segítségével fosztani meg az embert attól a védelemtől, melyet az anyag biztosít számára. Ez csak a tűzharc segítségével történhetik, olyan méretű és erősségű tűzharc révén, amely jóformán mindent elpusztít, a föld színével egyenlővé tesz és megnyitja a szabad utat a támadó előtt. A taktika módosul, gyalogsági erőket helyeznek készenlétbe, ezeknek feladata lesz behatolni a tüzérség által megtisztított, anyagtól, védelemtől mentesített területbe. A tüzérség által támogatott új áttörési eljárás első része harcászatilag az áttörés, vagyis az ellenség összeköttetésének megszakítása, a szabad szárnyak megteremtése, a következő lépés ismét a manőverezés, emberanyagtól, vezéri tulajdonságoktól függő mozzanat, az áttörés kiaknázása, a szabad szárny átkarolása. Gyakran sikeres áttörések nem vezettek eredményre, azért, mert a feladat másik részét nem sikerült megoldani, a szabad szárny átkarolására nem volt elegendő erő, a nagy áldozat hiábavaló volt, a front ismét megmerevedett.

Mindezekben csupán csak a harctéri részt néztük, pedig az anyagcsata, tehát az áttörés tüzérségi előkészítése, hazai összefüggésében volt immár jelentősebb, az anyagcsaták sorsa az ipari termelés vonatkozásában a munkás kezek tevékenységétől függött.

A világháborúban a katonai küzdelem mögött egy másik, végtelen kiterjedésű gazdasági küzdelem körvonalai bontakoznak ki. Az anyagcsata módja a municiónak soha el nem képzelt tömegét feltételezi, egyúttal azonban elhasználja a lövegeket s a törekvés mindig nagyobb tömeget latba vetni, fokozott feladatok elé állítja az utánpótlást, a hadianyaggyártást. Az összes országokban első sorban tehát ezt a hatalmas szükségletet kell kielégíteni, a normális hadviselés fokozott gazdasági tevékenységet követel. A németek hatalmas lendülettel fejlesztik úgy a lövegek, mint a lövedékek gyártását, az antant követi őket. A nagy ipari államok hadianyaggal látják el kisebb szövetségeseiket, a békeipar helyére a hadiipar lép, megkezdődik a háborús gazdálkodás. A háborús gazdálkodás logikus folyománya végül a gazdasági háború.

Németországban a béke éveiben már komoly gondokat okozott az eljövendő háború gazdasági feltételeinek megteremtése s a német vezérkar éppen ilyen gazdasági megfontolások alapján határozta el a gyors katonai döntést. Anglia ezzel szemben gazdaságilag készítette elő a hosszú háborút, de főleg azzal tűnt ki, hogy a háború elején megragadta a gazdasági tényezőt és elhatározta a gazdasági háborút. Évszázados tapasztalatok után, a napoleoni kor tradícióira emlékezve, tudta, hogy a háborúnak mennyire jelentős része a gazdasági küzdelem, mekkora az anyagi összeköttetések s az ellenfél gazdasági megsemmisítésének szerepe. Az első lépés, hogy a maga részéről felkészült, a második, hogy a gazdasági érdekek és összefüggések ismeretében felnőtt, liberális vezető emberek kidolgozzák a gazdasági haditervet, ugyanakkor, amikor a németek szemében a háború gazdasági része sokáig nem jelentett mást, mint az anyagütközetek ellátását. Németország békegazdálkodása nem készült fel előre a háborúra. Angliában már az „entente cordiale” megkötése után megszervezik a birodalom legfőbb védelmi tanácsát, melynek elnöke az angol miniszterelnök. E tanács dolgozza ki a Franciaországgal való együttműködés feltételeit s az általa 1910-ben nagy titokban összeállított „War Book” az összes gazdasági tennivalók részletes tervét tartalmazza. Így az egész angol pénzpiac háborút megelőző működésében már egy nagyszabású rendszer valósult meg, amely megteremtette a legszorosabb kapcsolatot az Egyesült Államok pénzpiacával.

Angliában tehát nagy körvonalaiban már előzetesen kidolgozták az eljövendő háború gazdasági haditervét. Amikor a hadviselés módszere megváltozott, a nagy fordulat idején, Anglia vezető körei felismerték az új helyzetet. Az átkaroló, vagy gyors előretöréssel végrehajtott megsemmisítés eljárása helyet adott a tüzérségi előkészítéssel, tehát az anyag tömeges felhasználásával szándékolt áttörés módszerének, az anyagcsatának. Lloyd George 1915 február 15-iki beszédében mondotta: „Felszerelésre nagyobb szükségünk van, mint emberre. Ez a háború mérnökháború… ha hadseregünket nem szereljük fel eléggé, úgy emberekben való fölényünk nem segít rajtunk. Szükségünk van emberre, a fegyver azonban még szükségesebb. A hadianyag előállításának minden késedelme a haza legnagyobb veszélyét jelenti.”. Az 1915 április 17-iki francia offenzíva balsikere még jobban meggyőzött mindenkit e tétel helyességéről. A háború tehát indusztrializálódott, hatalmas üzemmé vált, lövegek, fegyverek, lövedékek és más anyagok tömegtermelésével. Az anyag és munició előállítása önállósult, 1915-ben felállították az angol municiós minisztériumot. Az ellátást nem alkalmazták a szükséglethez, hanem határtalannak fogták fel a fogyasztást, annyi municiót termeltek, vagy vásároltak az Egyesült-Államoktól, amennyit csak lehetett. Kialakult a nagyszabású gazdasági sztratégia.

Az anyag eddig a harc eszközeként szerepelt. A németek célja mindig az volt, hogy annyi anyag álljon rendelkezésre, amellyel a harcot le lehet bonyolítani. Az antant már elejétől fogva, főleg azonban 1916-tól kezdve, többre törekedett ennél, olyan helyzetet akart teremteni, hogy hadianyagával ne csak az anyagcsatát tudja táplálni, hanem a központi hatalmakét jóval felülmúló hadianyaga, döntő túlsúlya legyen. Ez a lényege az úgynevezett gazdasági háborúnak, az anyagsztratégia terén. Túlhaladva tehát az egyes anyagütközeteket táplálni kívánó taktikai célokon, a szempont itt már sztratégiai: anyagban tökéletesen túlszárnyalni az ellenfelet és a döntő fölény segítségével győzni. E tevékenység kísérő jelensége természetesen az ellenfél anyagutánpótlási nehézségeinek növelése, az aránytalanság fokozása. E másodcél egyik mellékjelensége a központi hatalmak, főleg a németek frontmögötti lakosságának teljes kimerülése, hiszen az aránytalan túlsúlyt még az anyagütközet terén is csak kétségbeesett eszközükkel lehetett ideig-óráig elhárítani. A háború elhúzódásával nyersanyagutánpótlási zavarok jelentkeznek s már a lakosság élelmiszerrel való ellátása is veszélyben forog, különösen akkor, amikor 1915–16 telén észlelhetők a blokád következményei. Németország és a Monarchia központilag szervezi az élelmiszerellátást, áttér a jegyrendszerre. Ekkor alakul ki az ostromlott várhoz hasonló helyzet. A hadműveletek szempontjából e központi fekvés nem jelent hátrányt, hiszen a csapatokat sokkal könnyebb így egyik helyről a másikra irányítani. A balkáni offenzíva megnyitja az utat délfelé és megteremti a kapcsolatot a bolgár és török szövetségesekkel. A nyersanyagellátás terén azonban rendkívül nagyok a nehézségek s a háború vége felé Ukrajna megszállása már az ostromlott vár kitörési kísérletéhez hasonlítható. Németország egyelőre a skandináv államokból szerzi be élelmiszerszükségletének tekintélyes hányadát.

Az antant polgári lakosságának ellátása csupán szervezeti és pénzügyi problémát jelent. Ezt az angol pénzpiac kitünően oldja meg, amikor az amerikai Morgan bankház támogatásával kölcsönöket folyósít Francia- és Oroszországnak. Elsősorban Oroszország küzd nehézségekkel az élelmezés terén, a háború ugyanis alaposan próbára teszi gyenge organizációját. Az oroszok épp olyan feladatot jelentenek a fejlett iparú nyugati szövetségesek számára, mint a balkáni szövetségesek Németországnak. Az orosz hadsereg lőszerutánpótlása nagy nehézségekbe ütközik, a hadiipar jóformán alig fejlődik az első háborús évhez képest, ugyanakkor, amikor a municiófogyasztás megnégyszereződik. Havonta 100.000 puskát állítanak elő és 120 millió töltényt, amikor ennek kétszeresére volna szükség. A nyugati szállítmányok csak Archangelszken és Murmanon át érhetik el Oroszországot, ahol a szárazföldön új vasútvonalat kell építeni. Az antant-ipar egyébként az Egyesült Államokkal fennálló összeköttetés segítségével megfelelően ellátja a könnyű és nehéz tüzérség anyagszükségletét úgy, hogy a nyugati hadseregek e szempontból nem szenvednek hiányt.