HATODIK FEJEZET: AZ EURÓPAI GONDOLAT BUKÁSA.
HÁBORÚS PROPAGANDA ÉS ÍGÉRET EREDMÉNYE

A föld a háború hosszú évei alatt a katonai védelem színtere, a háború után „béketárgyalások” anyaga. A harcban védelmet jelent a mindenfelől fenyegetett és támadott ember számára, mennyire más a helyzet a konferenciákon, amikor a legyőzött államok területén megszakítják a hagyományos területek évszázados összefüggését az emberrel, milliószámra fosztják meg a legyőzött népeket az anyaföld, az otthon, a polgári lét áldásos kapcsolataitól.

A francia főváros 1919 január 18-tól kezdődőleg sorsdöntő tanácskozások színhelye. Az antant legfőbb tanácsa már régebben Párizsban székel s 1918 november 2-a óta ott ülésezik a fegyverszüneti feltételeket meghatározó, szövetségközi antantkonferencia. A tanácskozások székhelye tehát nem semleges terület, nem is a reálisabb angolok fővárosa, mint egyesek józanabbul javasolják, hanem a „bombasokkot” kiállt Párizs, a győzelem paroxizmusában égő, a gyűlölt ellenféllel örök időkre leszámolást kereső francia nép nyugtalan metropolisa. A nagyhatalmak tízes tanácsa Amerika, Anglia, Franciaország, Olaszország és Japán 2–2 képviselőjéből alakult, a négyek tanácsa pedig a győztes államok egy-egy államférfiából. Ez utóbbinak elnöke Clémenceau aki mellett Wilson, Lloyd George és Orlando dönt a legnagyobb titokban a szóbanforgó kérdésekről. Hiányzott az a személyiség, aki a legfőbb tervező, alapelveket számontartó fórum hiányában a magasabb törekvéseket képviselte volna. Erre a szerepre Berthelot, a konferencia titkára mutatkozott alkalmasnak, minthogy azonban nem akarták őt a konferencia elnöke, a nyers „tigris”, Clémenceau szeszélyeinek kiszolgáltatni, e helyre szürke, jelentéktelen egyéniséget állítottak.

XIII. A Rajnavidék

A legyőzöttek, a törökök kivételével, teljesen meggyengülve, nem képviseltek reális hatalmat, nem állíthattak szembe a konferenciával tényleges erőt, sőt a továbbtartó blokád nehézségeivel küzdöttek. Abban azonban, hogy képviselőiket a konferenciára nem hívták meg, szerepet játszott az az elgondolás is, hogy egyelőre csak egy előzetes béke tárgyalása folyik, melynek csupán főbb vonalai és katonai határozmányai lesznek véglegesek. Ezeket a határozatokat tehát rá akarták erőszakolni az ellenfélre, sőt a franciák Berlinben szuronyok segítségével akarták feltételeiket diktálni. A konferencia után a végleges határozatok megállapítása céljából egyetemes európai kongresszust akartak összehívni, melyen nemcsak a legyőzöttek, hanem az összes semleges államok is képviseltették volna magukat. A tárgyalások során azonban kiderült, hogy még a szövetségesek között is rendkívül nehéz létrehozni a megegyezést. Más okok mellett tehát ez a szempont is visszariasztotta a konferencia vezetőit a további lépésektől. A preliminárisnak tartott, tehát a vesztesek meghallgatása nélkül megállapított határozatokból így lett végleges béke. Bár a világtörténelemben aligha fordul még elő, hogy a legyőzött a győztes által hangoztatott békeelvet oly mértékben magáévá tette volna, mint ahogy ez a wilsoni elvekkel történt, a legyőzött hatalmak a tárgyalásokon mégsem vehettek részt. A párizskörnyéki békekonferencia alakító tényezői tehát nem a győztes és legyőzött közötti vitából eredtek, hanem csupán a győztesek képviselői között felmerülő különböző szempontokból, az egyéniségek és elvek kompromisszumából. Bizonyos előzetes megállapodások és ígéretek jelentős szerepet játszottak. Érvényesülésre törekedett a főleg Foch által képviselt és a néha vele is összeütköző, valamivel mérsékeltebb Clémenceau személyében megtestesülő „biztonság” elve. Szerepel az ideológus Wilson, a maga örök pacifista ábrándjaival. E mellett jelentkezik az európai szempontokat szem előtt tartó reálisabb angol diplomácia, élén Lloyd George-zsal. Mindenekelőtt azonban állandóan hat, szinte szüntelen légköri nyomásként az angol-francia demokrácia szélsőséges és megtorlást követelő magatartása. Számottevő tényező az események folyamán Amerika visszahúzódása a békemunkától, ami megszilárdítja a túlzó álláspontot, természetesen főleg a „békéket” követő években. E sokféle tényező, e különböző egyéniségek és érdekek kombinációjából fejlődik ki a béketárgyaláson Európa tragédiája.

XIV. A schleswigi határvidék

XV. Német-Szilézia elcsatolt részei

A mérsékelt felfogással szemben korlátlanul érvényesülő nyugati demokrácia, illetve a hangos demokrácia, vagyis a hangos demokratikus jelszavakat hirdető mohó keleteurópai nacionalizmusok reális hatóerőt képviselnek. A nyugati demokrácia számos történeti beállításban szerepel a békekonferencia színvonal-süllyedésének közvetlen okaként. A tények vizsgálata arra mutat, hogy itt a demokrácia következtében korlátlanul érvényesültek azok az erők, amelyeket az antant a világháború megnyerése érdekében az eszme síkján mozgósított. A háborús propaganda tovább hat. Ennek frontján nem volt könnyű a szellemi demobilizálást végrehajtani. Amikor Lloyd George az 1918 decemberi angol választások idején mérsékelt beszédet akart vidéki választókerületében tartani és az „európai békét” meg akarta világítani, a szélsőséges hangulat láttára kénytelen volt tervezett beszédét módosítani és a németellenes könyörtelen békéről mondani frázisokat. Pedig eredeti választási jelszava a „Homes for Heroes” volt, amivel arra célzott, hogy Angliát szociális téren lakályossá és kényelmessé kell a hősök számára tenni. A tömegek azonban a háborús propaganda jelszavait akarták a valóságba átültetni, a német császár felakasztását kívánták és azt, hogy mindenért Németország fizessen. Ilyen jelszavakat kellett tehát kitűzni, ebben a hangulatban folyt le az 1918 decemberi sorsdöntő választás, az angol parlamentbe ilyen németfaló többség került, Lloyd George tehát a leszavazás veszélye nélkül nem képviselhette nyiltan és határozottan a maga európaibb programmját. A tömeg tovább is a Northcliffe-sajtó bűvölete alatt gondolkozott, e sajtó ugyan közvetlen a háború után egy pillanatra hangfogót alkalmazott, mikor azonban Lloyd George nem vitte magával Northcliffe-t, főszerkesztő delegátusként, Párizsba, a sajtó még erősebben folytatta uszításait, főleg azért, hogy Lloyd Georgenak kellemetlenkedjék és az eredményeket jelentékteleneknek tüntesse fel. A propaganda, Belgium megrohanása és más jelenségek hatása alatt, sikerrel terjesztette el a tudatot, hogy a világháborút Németország idézte fel. Az elsősorban érdekelt nemzedék más szemmel látta a helyzetet, mint a mai, amely józanabbul ítél. A weimari Németország példátlan méretű és intenzitású nemzeti munkával, a kutatás tökéletes eszközeivel tisztázta ezt a kérdést, elhárítva magáról a békének azt a megállapítását, amely szerint a világháborút Németország és a Monarchia idézte volna elő. Végül Hitler mondotta ki az utolsó szót, amikor 1937 februárjában nyiltan visszavonta Németországnak ez ügyben adott aláírását. A közhangulatot annak idején a propagandától függetlenül is elmérgesítették a Zeppelintámadások, Párizs bombázása. A nyugati demokrácia a propaganda következtében tehát a legszélsőségesebb irányzatot képviselte. De nemcsak a nyugati demokráciák viselkedtek így, hanem még Japánban is hasonló volt a hangulat, ami határozottan a propaganda terhére írható. A demokrácia nyugaton csupán azt akadályozta meg, hogy egyes vezető államférfiak emberségesebb, mérsékeltebb szándéka érvényesüljön. Amikor a demokrácia még nem szerepelt, amikor a közhangulat még nem befolyásolta ily mértékben a türelmesebb államférfiakat, mint száz esztendővel előbb, Metternich könnyen lehetett európai, minthogy nem kellett számot adnia egy franciagyűlöletben tobzódó parlamentnek. A szélsőséges döntés mellett küzdött az új keleti államok és a balkáni nacionalizmusok minden képviselője. A szerb régi szövetséges, az oláh kedvező titkos megállapodást kötött az antant-tal, a cseh nacionalizmusnak pedig sikerült a kedvező körülmények kihasználásával kitűnő helyzetet teremtenie a maga számára. Benes a nyugati közvéleményt dolgozta meg, Masaryk viszont Wilson intimusa volt. Az ú. n. kisantant államok e mellett elég nagyszámú amerikai fajtestvér támogatását élvezhették, akiknek szavazatai értéket jelentettek Wilson számára. A keleti nacionalizmus nem a Northcliffe-sajtó révén terjesztett hangulathoz járult hozzá, hanem ránk, magyarokra nézve más területen keltett veszélyes hatásokat. A döntő szakértő bizottságok tagjainál a kis népek területi kérdéseinek megállapításánál ezek az ügyes nemzetiségi vezetők meglehetős népszerűségnek örvendtek. A bizottságok tagjait, a győztes nagyhatalmak képviselőit s az angolszász „szemleembereket” fáradhatatlanul informálja a fürge Benes és e mellett a Northcliffe-sajtótól függetlenül dolgozó „tudományos” propaganda.

XVI. Bulgária a neuillyi béke után

A szakértők között számos jóhiszemű is akadt, akiknek szemében a Northcliffe-propaganda már elvesztette hitelét. Középeurópai kérdésekben ezek már régóta a „The New Europe” tanulmányaira támaszkodtak, amely folyóirat a szellemi embereket a szláv érdekeknek iparkodott megnyerni. Szerkesztője a Scotus Viator néven ismert Seton Watson, aki mellett a mozgékony újságíró Steed szerepelt a középeurópai kérdések szakértőjeként. Az ú. n. „tudományos” propaganda terén a magyarság jóformán teljesen ki volt szolgáltatva ellenségeinek, hiszen a magyarságról a külföld tudományos szempontból vagy semmit sem tudott, vagy teljesen félre volt vezetve. Hozzájárult ehhez az, hogy a gazdasági szakértőket csak kimondottan gazdasági kérdésekkel foglalkozó bizottságokba osztották be s a határmegállapító bizottságokból ezek kimaradtak. Nem volt jelentékenyebb ember, aki a figyelmet akár általában, akár a felmerülő részletkérdésekben felhívta volna a középeurópai egység feldarabolásának végzetes következményeire. A keleti nacionalizmusok fürge képviselői ellenőrzés nélkül, szabadon tevékenykedhettek. Mindez a béketárgyalások légkörére vonatkozik, de figyelmet kell szentelnünk a békehatározatok megállapításában döntő módon közreműködő tényezők között a gyakorlati francia érdekek szószólóinak is. Katonák, diplomaták és nemzeti politikusok fognak itt össze Franciaország jövő „biztonsága” érdekében. Hangulatuk a jövőt illetőleg a győzelem ellenére sem túl optimisztikus. Hiszen csak a népességi statisztikát kell megnézniök, világosan látják, hogy Németország már a 40-es években kétszerakkora hadsereget állíthat, mint Franciaország, a jövőben tehát hazájukat elkerülhetetlen túlsúly, vészes megtorlás fenyegeti. Minden törekvésük arra irányul, hogy ezt elhárítsák. 100.000 emberre akarják korlátozni a német hadsereget, meg akarják semmisíteni a német hadiipart, birtokba kívánják venni a Saar-vidéket, egész Felső-Sziléziát Lengyelországhoz akarják csatolni s a Rajna-vidéket el akarják szakítani. Németországot részekre bontani, kegyetlen jóvátétellel megbénítani, a szervezendő Népszövetséget a francia vezérkar irányítása alatt álló sereggel megerősíteni és Amerika békegaranciáját megszerezni, ezek mind Foch-féle francia „védelmi” intézkedések, melyekkel szemben Lloyd George és néhány társának mérsékeltebb, európaibb felfogása áll. Ez összhangba tudja hozni saját érdekeivel a németek számára tűrhetőbb intézkedéseket s törekvése arra irányul, hogy a gazdasági élet tűrhető rendje, az európai egyensúly valamilyen formában álljon helyre s a béke útját ne keresztezze örök, kiküszöbölhetetlen ellentét.

XVII. Törökország a sèvresi béke után

Már e két felfogás is lényegesen eltér egymástól, e mellett azonban más összeütközések is mutatkoznak. A Párizsban megjelenő Wilson nemcsak magával a védelem gyakorlati szempontjait érvényesíteni kívánó francia béketervvel, hanem a háborúba belépő szövetségeseknek titkos szerződésekben biztosított engedményekkel szemben is állást foglalt. Az antant vezető államai a háború alatt Olaszországnak, Romániának, Görögországnak határozott ígéret alakjában biztosítottak nagy előnyöket. Kezdetben Wilson álláspontja, melyet ugyan előre nem határozott meg, az, hogy az ilyen ígéretek Amerikát nem kötelezik. Ezt a felfogást az amerikai elnök érvényesíteni is kívánta, ragaszkodott a népek önrendelkezési jogának elvéhez, s kezdetben úgy látszott, hogy a békemunkát megfontoltabb, igazságosabb módszer, alapos tárgyalás fogja kialakítani. Ezt az eljárást várták maguk az egyes bizottságok is, melyeknek megoldási tervezeteiket 1919 február 1-től márciusig kellett beadniok. A tárgyalás módszere szerint a tízek tanácsa előtt jelent volna meg az egyik győztes állam képviselője, előadva kívánságait, majd ezt követte volna a másik s miután a tízes bizottság az összes követeléseket átvette, négy-öt nagyhatalom 2–2 szakemberéből bizottságot alakított volna. Így tehát a magyar kérdésben a román, vagy szerb, cseh határ megállapítása egy ilyen bizottság feladata, amelynek azonban természetszerűleg észszerű eljárás esetén csupán nyers felvázolás, kezdeményezés lehetett volna a szerepe, hogy azután a javaslat a másik fél meghallgatott ellenérveivel kontradiktórius eljárás alá kerüljön és így végül tűrhető kompromisszumot hozzon létre. Ez azonban nem történt meg. A bizottságok szigorúan a részletkérdésekkel foglalkoztak, egyes határok megrajzolásával és ott, ahol pl. a magyar-román határ megállapítása körül a románok és szerbek között nézeteltérés támadt, kihallgatta a két félt és javaslatot készített, azonban a harmadik, a tulajdonképpen valójában érdekelt, akinek területén osztozkodtak, még szóhoz sem juthatott.

A rövid határidőn belül elkészült bizottsági javaslatok a döntő fórum elé kerültek. Az egyetlen lehetséges és természetes eljárás azután az lett volna, hogy a megoldási tervezeteket valamelyest értelmes, egységes szempont szerint, akár a gazdasági összefüggések, vagy a legyőzött államok életképessége szempontjából átvizsgálják. Ez azonban nem történt meg. A négyek tanácsa és a tízek tanácsa éppen február végén és márciusban minden igyekezetét arra fordította, hogy a békét gyorsan meghatározza. A gyakran egymásnak ellentmondó részletintézkedéseket, az értelmetlen határozatokat még csak nem is egyeztették össze. Ha valamelyik győztes azután a másik győztessel szemben hátrányt szenvedett, a négyek tanácsa esetleg egészen más területen adott ezért kárpótlást. A sebtiben végzett munka lényege így tulajdonképpen már nem jelentett változást vagy éppen javítást, hanem többnyire csupán formába öntötte és a teljes ülésen beterjesztette azt a szakértői javaslatot, amelyről maguk a szakértők sem hitték, hogy végleges lesz. A teljes ülésen 32 győztes állam képviselője vett részt s ezek a javaslatot legtöbbször szó nélkül elfogadták, a legyőzött, a vesztes kötelessége nagyjában arra szorítkozott, hogy az ellenfelek közös határozatát elfogadja. Nemcsak a tárgyalások folyamán maradt szótlan szemlélő, hanem arra se méltatták, hogy országáról, mint összefüggő egészről döntöttek volna, akár az ellenséges szakértők. Ha pl. az antanthatalmak a szakértőkből „magyar” bizottságot alakítottak volna, az minden elfoglaltsága mellett bizonyára számolt volna az elemi létérdekkel.

Szinte csodálatos ez a rövidlátás és érthetetlen volna, ha erre magyarázatot nem adna a különböző érvényesülő szempontok között Amerika állásfoglalása, illetőleg Wilson döntő magatartása.

XVIII. Az Ausztriához csatolt terület

Wilson célja a világmegváltás, a militarizmus megsemmisítése, Európa rendbehozatala. A nonkonformista kálvinizmus presbiterének lelkében még él a régi amerikai küldetés tudata. Az ősi puritán hagyomány, a vezető egyéniséget az Úr hivatott eszközének tartja s Wilson e szerint akarta átalakítani a bűnös óvilágot. Reális érdekek, a tulajdonképpeni európai erők helyett e missziótudat elvont elveiből indult ki. Úgy ő, mint az egész amerikai delegáció valaminő kisebbségi komplexust palástolt Európával és az európaiakkal szemben, amikor meg akarta mutatni, hogy akaratát ráerőszakolja erre az annyira más világrészre. Gyengeségét önmaga előtt is titkolni igyekezett s helyzete már hazájában is megrendült, hiszen az amerikai szenátus hatalmasabb része, a republikánus párt, rossz szemmel nézi tevékenységét s nem akar részt venni olyan béke jóváhagyásában, amely Amerika számára a jövőre vonatkozólag újabb kötelezettséget, garanciát, Európa ügyeibe való esetleges beavatkozást ír elő. Amikor Wilson 1919 februárjában néhány hétre hazautazik, világosan látja ezeket a nehézségeket. A szenátus tehát nem lesz hajlandó kedvenc ötletét, a Népszövetséget ratifikálni. Pedig a háború vége felé a népek önrendelkezési jogát hirdető elv mellett a népszövetségi eszme Wilsonnak már szinte rögeszméje. Az önrendelkezési elv történelmi előzményei természetesen már hosszabb időre tekintenek vissza, azonban nem marad hatás nélkül Wilsonra, hogy a bolsevisták milyen határozottsággal vették azt programmjukba és terjesztették el. A népszövetségi gondolat elvét a háború alatt Lord Phillimore és a délafrikai Smuts generális dolgozta ki. A megoldási terv az angol szellemi emberek kétségbeesett kísérlete annak a pacifizmusnak biztosítására, amely a háborús propaganda folytán teljesen megsemmisülni látszott. Wilson magáévá tette a gondolatot, amely megfelelt egyéniségének.

E hiúságának is hízelgő, nagyszabású elgondolást látta veszélyben, ha az amerikai szenátus nem hajlandó azt jóváhagyni. Hiúságának áldozott, amikor önmaga előtt is palástolta a tényleges helyzetet. Azt remélte, hogy az amerikai szenátus nem foglal állást a népszövetségi terv ellen, ha az a békehatározmányokkal együtt elválaszthatatlan összességben kerül eléje. Ezért siettette a béke gyors megalkotását, mert félő volt, hogy helyzete az amerikai szenátusban tovább romlik. Ezért kellett a szövetségesek kívánságait többé-kevésbbé elfogadni, ezért nem gördíthetett akadályokat a titkos szerződések érvényesítése elé és kellett általában engednie a francia álláspontnak. Egyes államférfiak megismerték az elnök egyéniségét és meglehetős világosan látták motivumait, ezért békeelgondolásaik jelentős részét meg tudták valósítani. Az amerikai delegáció a lényeges kérdésekben nem támasztott nagyobb nehézségeket, ez az angol-amerikai diplomáciai együttműködést erőtlenné tette, pedig a mérsékeltebb béke csak ennek a közreműködésnek kialakulása és hatályossága esetén valósulhatott volna meg.

Az amerikaiak, sőt maga Lloyd George is, azt gondolták, hogy a Nemzetek Szövetsége majd lehetővé teszi a sebtében összeütött béketákolmány megszilárdítását. A gyors békekötést ezenkívül más körülmények is siettették. Az antant katonai ereje szemmelláthatóan gyengült, a fáradtság az egész vonalon jelentkezett. A középeurópai zürzavar egyre nőtt, a blokád következtében éhinség sujtotta a német lakosságot, a politikai események a radikalizálódás irányába haladtak és 1919 márciusában a magyarországi tanácsköztársaság megalakulása riasztotta a konferencia tagjait. Attól tartottak, hogy erejük kimerül, a propaganda az ő seregeiket is megfertőzi és megfelelő ellenállás esetén nem képesek erőszakos békeintézkedéseiket végrehajtani. 1919 március-áprilisában már egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a béke rendelkezéseit Amerika nem fogja fegyveres erővel garantálni, az elvont eszmék teréről tehát immár az angolszász diplomácia is visszatér a hatalmi egyensúly régebbi reális gondolatához.

A „békében” Európa tragédiája játszódik le. Az első felvonás már megadja az egész színjáték tragikus jellegét, nyilvánvalóvá lesz, hogy a béke nem ideiglenes, hanem végleges. Itt még szerepel azonban a népszövetség gondolata, mint a nyilvánvaló tévedések helyreigazítására alkalmas lehetőség. Ezután a színjáték német jelenete következik, az 1919 június 28-án kelt német békében, amely bizonyos mértékig még érvényesíti a kompromisszum szellemét. A békemunka többi jelenetei a nézőben a reménytelen sivárság érzetét keltik, sorra következnek 1919 szeptemberében az osztrákokkal, 1919 november 27-én valamivel enyhébb formák között a bulgárokkal, 1920 június 4-én, e gyászos emlékezetű napon, a magyarokkal és 1920 augusztusában a törökökkel közölt, illetőleg aláiratott békediktátumok.

XIX. Törökország a lausannei béke után

Ezután közjáték következik, amikor a legyőzött saját erejére appellál, így módosul a török béke, sőt Ausztriával szemben egy kis részletében a magyar. Európa tragédiájának jeleneteit az utolsó felvonás fejezi be, amikor a Népszövetség megalakul olyan körülmények között, melyek ennek az intézménynek értékét a jövő békelehetőségei szempontjából módfelett meggyengítik és végül midőn, hogy Amerika visszavonulásával a Népszövetség keretei közt sem érvényesülhetett az angol-amerikai együttműködés, tehát a béke szellemének biztosítéka, mert ez az intézmény az angol-francia együttműködés eszköze lett, a dinamikus békegondolat, a reviziós törekvés rovására. Az igazságos béke alapján nyugvó Európa-gondolat tehát már itt, csírájában megbukott.

Ezek az elvekből, erőkből és a győztesek helyzetéből fakadó körülmények határozták meg a békekonferencia irányát, ezek idézték elő annak gyászos sötétségét és az európai gondolat teljes csődjét.

A világháború nagy eseményei gyökeresen megváltoztatták az ember és föld viszonyát, a nemzetek nagy részének férfi lakossága a földbeásott lövészárokban küzdött és élt éveken át. Mi ez azonban ahhoz az alkati változáshoz képest, mellyel a világháborút követő békék történetileg kialakult területeken, országokban bontották meg a magasabb egységnek, az államnak kapcsolatát a földdel és mindazzal, amit a föld jelent, a bányák anyagával, a földek termésével, a nélkülözhetetlen nyersanyagokkal és természetes határokkal. E kapcsolatokat bűnös tudatlansággal bolygatták meg annyira, hogy a középeurópai ember azóta se nyerte vissza békéjét és nyugalmát. A békék területi rendelkezéseiről, a veszteségekről és nyereségekről a mellékelt térképek tájékoztatnak; keserű tapasztalatok azt is megvilágítják, milyen következményekkel járt a békerendelkezés egyes országok számára a nyersanyagellátás, az elemi szükségleti cikkek megszerzése szempontjából.

Az ember sorsa nem javult abban a viszonylatban sem, amely az új Európában és az új országokban ember és hatalom között kialakult. A békeszerződések irányítóinak homályos lelkiismerete még gondolt egy magasabb védőszervezetre, az új államok felett álló, legfelsőbb szuverénitásra. Ez volt a Népszövetség eredeti elgondolása, mely nek helyébe azonban a kisállamok szuverénitása lépett. Sem területi szempontból, sem a terület feletti elven át nem sikerült javítani annak a sorsán, aki minden történés és minden történelem legértékesebb anyaga és alanya, nemcsak történelmet alakító, kiemelkedő hőseiben, hanem legkisebb egységében, otthonában, családjában, államában, valamint Istennel kapcsolatot kereső magatartásában: az Emberén.