Horvátország, Dalmácia és Ráma megszerzése. Összeütközés a görög hatalommal.

A horvát történet legrégibb szakaszára vonatkozó forrásokat Raćki (Documenta Historiae Chroatiae Peridum antiquum illustrantia. Zágráb, 1877) és Šišič (Enchiridion fontium historiae Croatiae. U. o. 1914) gyüjtötték össze. A kornak külpolitikai történetére vonatkozó fontosabb kútfők a magyar krónikán kívül Bernold, Aurai Ekkehard, Freisingeni Ottó, Odo De Deogilo, Ansbertus, Lübecki Arnold, Johannes De Piscina, a cseh Cosmas, a lengyel Gallus és Krakói Vince, a sziciliai Malaterra, a velencei Dandolo, az orosz krónikák, Kinnamosz János és Nikétasz görög históriaírók s a XIII. századi Tamás spalatói főesperes. Az általános oklevéltárakon kívül v. ö. Fraknói: Szent László levele a montecassinoi apáthoz, 1901.; Fejérpataky: Kálmán király oklevelei, 1892, Oklevelek II. István korából, 1895, III. Béla oklevelei, 1900.; Baumgarten: A saintgillesi apátság összeköttetései Magyarországgal (Századok, 1906).

Az egész korszak külpolitikájának megítélésére v. ö. Angyal: Az Árpádok a világpolitikában. A keresztes hadjáratokról az idézett műveken kívül Bréhier: L’église et l’orient au Moyen Âge. Les croisades. Paris, 1921. és Áldásy: A keresztes hadjáratok története, 1924 (bibliográfiával). A horvát történetre legjobb összefoglalás Šišić Geschichte der Kroaten, Zágráb, 1917. de v. ö. Marczali: Az Árpádok és Dalmácia, 1898.; Hóman: A zágrábi püspökség alapításai éve (Turul, 1910) s az ott idézett műveket; Sufflay: Zu den ältesten kroatisch-ungarischen Beziehungen. (Ung. Rundschau, 1914.) és Deér József id. értekezését.

Šišićnek a Száva-Dráva-köz Horvátországhoz tartozását vitató felfogását több más merész hipotézisével egyben nem tettem magamévá, mert annak bizonyítására Tamás spalatói főesperes XIII. századi elbeszélésén kívül egyetlenegy történeti adatot és érvet sem tudott felhozni. A sziszeki püspökség újjászervezésének 925-ben felmerült, de meg nem valósult terve, Tomiszláv és a magyarok harca s a horvát-karantán szomszédság csupán a Száváig terjedő horvát uralmat bizonyítják. Ez derül ki Tamás főesperes elbeszéléséből is, aki nyilván hiteles spalatói hagyományok alapján beszél a spalatói érseknek „egész Zágráb vidékéig”, tehát a Száva völgyéig terjedő joghatóságáról s aki szigorúan megkülönbözteti „a minden ellentállás nélkül birtokba vett” kapeláninneni területet a tulajdonképeni Horvátországtól. Ha ugyanez az író másutt egész Szlavóniát horvát tartománynak mondja s a knini püspök „Dráváig terjedő” joghatóságáról szól, ebben csupán saját kora politikai viszonyainak a multba vetítését látjuk. A tévedés oka nyilvánvaló: Szlavonia Tamás idejében – a magyar királyok jóvoltából – már másfélszázad óta Horvátországgal közös kormányzat alatt állt. Tamás e kérdésben éppoly kevés hitelre tarthat számot, mint mikor Horvátország „meghódításáról és leigázásáról” (ad capiendum et subiugandum) beszél, holott maga László és udvari történetírója csak „megszerzésről” (acquisivi) tudnak s mikor kétségbevonja, amit egykorú források bizonyítanak, hogy László a tengerpartig hatolt volna. A multban ezt a kérdést s a vele kapcsolatos egész problemakomplexumot horvát és magyar történetírók egyaránt politikumként kezelték. Ez volt az oka, hogy Šišić a szlavóniai gyepüelvére vonatkozó fejtegetéseimet a horvát álláspont gyengítésére kifundált erőszakos hipotézisnek mondja, holott én csak levontam a konzekvenciát immár közel harmincesztendős gyepükutatásaink eredményeiből s a rendelkezésünkre álló forrásadatokból. Tagányi, Karácsonyi és mások alapvető megállapításai után a honfoglaló magyarok honvédelmi gyerpürendszerében kételkednünk nem lehet s igazán megmagyarázhatatlan lenne, ha a magyarok a délnyugati határon és éppen csak itt mellőzték volna a nyugati, északi, keleti és délkeleti határon következetesen alkalmazott ősi honvédelmi rendszerüket. Šišić egyébként elődeihez viszonyítva igen sokban közeledett a magyar állásponthoz, midőn Szlavónia és Horvátország különállását félreérthetetlenül elismerte. Kár, hogy nem tudott teljesen szabadulni a politikai szempontoktól s igen sok kritikus kérdésben – így pl. a szlavón kérdés mellett a bizánci és pápai hűbérességnek, Magyar- és Horvátországok államjogi helyzetének, a koronázás kérdésének, Péter horvát király mozgalmának stb. – megítélésében merész hipotéziseket szőtt s azokra épített újabb hipotétikus elméleteket. A nyolcszázéves horvát-magyar államjogi kapcsolat felbomlása ezeket a kérdéseket megfosztotta politikai mellékízüktől. Reméljük, hogy a változott helyzetben azok tárgyilagos megítélését immár semmi sem fogja akadályozni. – A szlavón és horvát megyéket illetőleg Šišić műve mellett még mindig jó hasznát vettem Pesty kutatásainak (Az eltűnt régi vármegyék. II. 1880. és A magyarországi várispánságok története, 1882.) A kérdés újabb és helyes megvilágítását adja Csánki: Kőrös megye a XV. században, 1893.

Az orosz hadjáratokra v. ö. Hodinka: Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai, 1916. Mánuel politikájának és a kor történetének megítéléséhez hasznomra volt Kap-Herr: Die abendländische Politik Manuels, 1881. és Chalandon: Les Comnène. Tome II., Jean II. et Manuel I. Paris, 1912. III. Béla egyéniségét és korát helyes világításba állították a Forster Gyula szerkesztésében megjelent III. Béla emlékezete 1900. c. díszmű dolgozatai s különösen Thallóczy: III. Béla és a magyar birodalom c. tanulmánya.