A magyar nagyhatalom
Írta Hóman Bálint

A magyar Renaissance • Mohács
Írta Szekfű Gyula

Világuralmi tervek.

A Karolingok isteni elhivatása és Európa francia dinasztiái. Nagy Lajos szellemi öröksége, nevelése, eszményei, egyénisége. A magyar külpolitikai koncepció. Európa politikai képe Lajos trónraléptekor: szerb birodalom, havaselvi oláh vajdaság, Litvánia és Lengyelország, Németország és a Luxemburgok emelkedése, francia imperializmus. Nagy Lajos első hadjáratai: Macsó és Havaselve hódoltatása, litván és cseh-lengyel hadjárat, tatárbetörés, dalmáciai kudarc. Endre herceg trónöröklése és az anyakirályné nápolyi útja, Johanna trónfoglalása és Endre meggyilkolása, VI. Kelemen pápa és Nagy Lajos jegyzékváltása. Külpolitikai irányváltozás: a nápolyi-magyar-lengyel-unió imperiális terve, német-angol-olasz szövetség Johanna és a franciák ellen, a nápolyi hadjárat diplomáciai és katonai előkészítése. A gyilkossági per és Johanna készülődései. Nagy Lajos király első nápolyi útja, hadi és politikai sikerei, Károly Durazzói herceg kivégeztetése és a nápolyi trón elfoglalása. A fekete halál. Johanna és Tarantói Lajos harca a magyar megszálló sereggel, Nápoly visszafoglalása. Lackfi István hadjárata. Lajos király diplomáciai tárgyalásai Velencével, fegyverszünet; István herceg nápolyi trónörökösségének terve, az avignoni pápa halogató taktikája. Nagy Lajos második nápolyi hadjárata 1350-ben: katonai sikerek és diplomáciai kudarcok. Lajos megsebesülése és visszavonulása, Nápoly újra Johannáé. A nápolyi vállalkozás mérlege.

A középkor államjogi felfogása szerint az isteni eredetű fejedelmi hatalom törvényes gyakorlásának előfeltétele az egyház elismerése volt s ehhez képest a törvényesség jelvényeivel – koronával, karddal, kenettel – a római pápa, Krisztus földi helytartója ruházta fel az uralkodókat. A pápák ezt a császár- és királyavató jogukat az egyház egyetemes érdekeinek figyelembevételével gyakorolták s az isteni elhivatás, más szóval: a törvényesség kérdését nem a törvényes öröklés, a származás (legitimitás), hanem az alkalmatosság (idoneitás) szempontjából bírálták el. Az alkalmatosságnak ez a kései császárkor Rómájának hagyományaira visszavezethető elve azonban nem tudott megbirkózni a vérségi szervezeten felépült középkori társadalomnak a nemzetségi jogszokásban gyökerező felfogásával. Ez a társadalom továbbra is megkövetelte uralkodóitól a rangbeli származás és törvényes öröklés bizonyítékait s az alkalmatosság szempontjának érvényesítését csak a legitim dinasztia keretén belül tartotta jogosultnak. Ez a társadalom nem a személy, hanem a család isteni elhivatásában hitt s az első Karolingokban sem az uralomra alkalmas kiváló egyéniségeket tisztelte, hanem az uralomra hivatott régi dinasztia oldalági leszármazóit, Meroving Clodió leányának uralomratermett ivadékait. Nagy Károlynak az egész keresztény világ élén elfoglalt császári méltóságát ehhez képest családjában öröklődőnek, ivadékait ez isteni jogon és elhivatáson alapuló méltóság és a velejáró hatalom egyedül jogos örököseinek tekintette.

Az „alkalmatosság” címén császárrá avatott Nagy Károlytól származó Karoling-ház legitimitásának társadalmi elismerése szükségszerűen hozta létre más uralkodó családokban azt a törekvést, hogy a keresztény világ vezetőhatalmául az Anyaszentegyház feje által elismert és Isten nevében megkoronázott első császár családjával rokonságba kerüljenek. A pogány Rómában egykor az első Divus Augustustól való leszármazás, a Juliusokra és Juliákra visszavezethető családfa szerezte meg az istenség hírével együtt az uralom jogcímét a császári trónért versengőknek. A második császár halála után részeire töredezett Frankbirodalom tartományurai az „Isten-koronázta” első császártól való leszármazásban találták meg hatalmuk isteni eredetének, törvényességének bizonyítékát. Az egykori Frankbirodalom területén – Franciaországban, Burgundiában, Németországban és Itáliában – a IX. és X. században királyi avagy hercegi méltóságra csak Karoling ősanyától, vagy Karoling-asszony fitestvérétől származó személyek emelkedhettek s az általuk alapított új dinasztiák tagjai rendszerint hasonló születésűekkel házasodtak össze. A szakrális színezetű császári méltóságot viselő Karoling és Karoling-származású dinasztiákkal való rokonság hamarosan az előkelőség, rangbeliség legfontosabb kritériumává lett s lassanként a birodalom határain túl is nagy megbecsülésben részesült. A maguk nemzeti önkormányzatát és függetlenségét egyébként féltékenyen őrző s a Frankbirodalom utódállamainak hatalmi törekvéseit mindig mereven visszautasító szomszédos népek dinasztiái rokoni kapcsolatba léptek, a Karoling-házzal és annak francia, német, olasz leszármazóival. A Karolingokénál régebbi és előkelőbb gót királyi leszármazással dicsekvő spanyol uralkodók kivételével, így szerezték meg előkelőségüknek, elhivatásuknak és hatalmuk törvényességének bizonyítékát. A latin kereszténységhez tartozó valamennyi uralkodóháznak rokoni összeköttetései nyomán egy nagy európai uralkodóház, vagy inkább egy nemzetfeletti uralkodóosztály alakult ki, melynek tagjai származásuk tisztaságának biztosítása végett egymásközt házasodtak s mintegy arisztokráciáját alkották az egyházi univerzalizmus szellemében zárt egységül tekintett nyugati keresztény társadalomnak.

A Karoling-származás fontosságának tudata időnként elhalványodott, hogy utóbb újra feléledjen, de a Karoling-törzsről sarjadt dinasztiák társadalmi és vérségi összetartozásának és rangbeliségének tudata állandóan erősbödött. A régi császári birodalom határain kívül élő nemzetek dinasztiái mindsűrűbben keresik az összeköttetést a nagy nyugati családokkal, ezek viszont isteni elhivatásukba vetett erős hittel igyekeznek ily kapcsolatok útján idegen nemzetek trónjára is igényt szerezni. E kölcsönös törekvés eredményeként a XII–XIV. században – a három skandináv ország kivételével, hol a nemzeti dinasztiáknak csak később szakadt magva – leányági leszármazás alapján valamennyi római hitű keresztény ország trónjára a francia uralkodóháznak, a Karoling-ős Heristalli Pipin egyik fiától levezetett Capet-háznak fi- és nőági ivadékai kerültek. Egy dinasztiáé, mely történetének első századaiban valósággal melegágya volt az uralomratermett és uralomranevelt egyéniségeknek. Minden nemzet legkiválóbb dinasztiaalapító és államszervező fejedelmeinek vérét és képességeit egyesítő okos házasságpolitika és céltudatos fejedelmi nevelés eredményeként e nagy nemzetség fáján sok jeles hajtás fakadt s ennek a kitűnő – mondhatnók: tudatosan kitermelt fejedelemtípusnak volt egyik legkimagaslóbb képviselője a Capet-ház nápolyi Anjou-ágából sarjadt Nagy Lajos magyar király, kinek egyenes ősei közt egész sorával találkozunk az európai történetben kiváló szerephez jutott, nagy egyéniségeknek.^[1]

Nagy Lajos király (1342–1382) ősfája a legkedvezőbb átöröklési lehetőségek perspektíváját tárja elénk s alig támadhat kétségünk afelől, hogy nagy emberi kiválóságai és jeles képességei a kiváló ősök örökségeképen szálltak reá. Ezek teljes kifejlődése mégis környezetének és gondos nevelésének volt köszönhető. A fogékony gyermeki lélek első benyomásait Lajos – szinte kivétel nélkül korai árvaságra, avagy félárvaságra jutott többi királyainkkal ellentétben – derűs családi kör hangulatából merítette. Születésekor már negyvenedik éve felé közeledő, lehiggadt, komoly, de mégis vidámkedélyű apjának és a visegrádi merénylet óta vallásos buzgólkodásra hajló, de gyakorlatias észjárású s a nagypolitika útvesztőiben is járatos, melegérzésű édesanyjának harmónikus házasélete, az udvar vallásos, de komorság helyett a lovagkori társadalom derűjét sugárzó levegője jótékonyan hatott jellemére és érzéseire. Kicsiny korában IV. Bélához hasonlóan ő is keresztülesett egy döbbenetes, nagy lelki megrázkódtatáson, ő is szemtanuja lett a szülei életét kioltással fenyegető gyilkos merényletnek. De míg Bélából a tett sikere, édesanyjának szemeláttára történt felkoncolása s a tettesek könnyű menekülése a tehetetlen fájdalom és elkeseredés érzését, komor gondolatok sorát váltotta ki, Lajos igazságkereső, derűs lelkében a merénylet kudarca nyomán a hála érzése vert gyökeret a szüleit és őt magát megmentő isteni Gondviselés s a szánalomé a családfő meggondolatlan tettéért ártatlanul bünhődő nemzetség iránt.

Gyermekkorának kedélynemesítő és jellemnevelő családi köréből Lajos herceg korán átlépett a visegrádi várban apja által elővarázsolt, franciás modorú és lovagi szellemű udvari életbe s ott test- és elmefejlesztő, nemes szórakozások közt, jeles lovagok, előkelő udvari hölgyek, tudós papok társaságában ért ifjúvá. Világi nevelői, Poháros Péter, Gyula fia Miklós és Druget Miklós – kinek már elődei is a nevelő tisztét töltötték be apja és nagyapja mellett – nagy gonddal vezették be a fegyverforgatás, vadászat, lovagi párviadal, komoly harc titkaiba, a lovagi és udvari élet szertartásaiba, buzgón oktatták a fejedelem és lovag kötelességeire. A tudományokban Károly király sziléziai származású udvari papja, Neszmélyi Miklós és Lackfi Dénes ferencrendi szerzetes oktatták az ifjú herceget, ki a fejedelemtől megkívánt jogi, politikai és történelmi ismeretek mellett a teológiában, csillagászatban és más stúdiumokban is szép előhaladást tett. A magyaron kívül, minek ismeretét Károly nemcsak fiaitól, hanem leendő menyétől is megkövetelte, már a szülői házban megtanulta őseinek ezidőtájt már az előkelők nemzetközi érintkezési eszközévé lett francia nyelvét, megtanult latinul és németül is; csupán szláv nyelvek tanulásához nem volt kedve, aminek hátrányait később lengyel király korában nagyon megérezte. Apjának és nevelőinek gondjuk volt rá, hogy családja történetét, magyar és francia őseinek és a világtörténet más nagy uralkodóinak életét és tetteit megismerje s a történeti hősök közül különösen két nagy uralkodó egyénisége ragadta meg fantáziáját: a hozzá hasonlóan magyar királyi apától és lengyel anyától született Szent Lászlóé és makedóniai Nagy Sándoré. Imperiális törekvéseinek, külpolitikájának gyökerei – látni fogjuk – a francia ősök imperiális politikájának talajába nyúlnak vissza, de személyes ideáljait nem közülük választotta. Eszményképeivé a Gesta Ungarorum harcias „kegyes királya”, a keresztes had vezérévé választott magyar lovagkirály és a Sándor-legendában már szinte elvont eszménnyé finomult világhódító makedón király lettek. Az ő emléküknek volt szentelve s Lajos király László- és Sándor-kultuszának tanujaként szól hozzánk könyvtárának korunkra maradt két kódexe: az ú. n. Bécsi Képes Krónika és az ál-arisztoteleszi Secretum Secretorum-nak Oxfordban őrzött példánya.

A „Titkok Titka” formája szerint Arisztotelésznek Nagy Sándorhoz írt királytükre s az arab imperializmus szellemi műhelyében készült. Nyugaton Tripoliszi Fülöp és Roger Baco latin fordításában vált ismeretessé és Arisztotelész hiteles munkájaként nagy tekintélyre tett szert. Elterjedése szorosan összefüggött a fejedelmek Sándor-kultuszával. E kultusz a klasszikus ókor örökségeképen szállt át a középkorra. A keleti Sándor-legendában szakrális tartalommal telített és Nagy Sándorban megszemélyesített világuralmi eszme ösztönző ereje már a római impérium fejlődéstörténetében megnyilatkozott s így közvetve a középkori imperiális törekvéseknek is egyik forrásává lett. E közvetett hatáson túl azonban a világszerte olvasott Sándor-regény, a XI. század óta pedig ez ál-arisztotelészi mű révén is közvetlenül termékenyítette meg sok középkori fejedelem fantáziáját. Ez a Sándor-kultusz Magyarországra is korán behatolt. Már Szent István Intelmeinek írója forrásul használta a Titkok Titkát s Anonymus megjegyzéséből következtetve a XII. századi udvarban is megvolt az érdeklődés a makedóniai király iránt. Ez az érdeklődés fokozódott határozott kultusszá Nagy Lajosnál, kinek életírója, Tótsolymosi Apród János küküllei főesperes, királya életéről és tetteiről írt művében éppen a Titkok Titkára hivatkozva elmélkedik a fejedelmek kötelességeiről és az uralkodói tulajdonságokról. A biográfus hivatkozásából nyilvánvaló, hogy Lajos uralkodásának első éveiben, mikor az író udvari szolgálatban állt, e műnek nagy tekintélye volt az udvarban s ez a tekintély később sem csorbult meg. Nagy Lajos utolsó éveiben díszes formában másoltatta le könyvtára számára s az illuminator magának a királynak koronás alakját festette címképül az első lap kezdősorának élére. Lajos dicsőségvágyó lelkét megragadta Nagy Sándor való méreteiben is hatalmas, de a legenda tükrében még nagyobbra nőtt alakjának varázsa s a – hite szerint használatára és okulására készült műből az ő példájának követéséhez igyekezett tudást és erőt meríteni.

Másik kedves olvasmánya Kálti Márkus szerémi prépost és székesfehérvári őrkanonok magyar krónikája volt. Az árpádházi királyok udvarában létrejött Gesták – a Szent László-kori, II. István- és II. Géza-kori írók, a Névtelen jegyző és Kézai Simon mester művei – ez utóbbinak III. Endre-kori átdolgozása óta feledésbe merültek. A királyi kancellária tudós papjai, az udvar és a mult iránt érdeklődő írástudók a XIV. század eleje óta a III. Endre-kori névtelen író Kún László-ellenes átdolgozásából ismerték a magyar történetet. Ezt az 1292-ig terjedő művet használta fel és folytatta az a Nagy Lajos-kori író is, akinek Cronica Hungarorum című műve az összes későbbi krónikák – az 1473-ban megjelent Budai Krónika, az ugyanezidőtájt létrejött Dubnici Krónika, a Turóczi János-féle Krónika és a velük rokon változatok – forrásává lett. Ez az író minden lényegesebb változtatás nélkül másolta le az 1342 és 1349 közt írt Cronicát. Azt vette alapul Kálti Márkus is 1358-ban megkezdett művéhez de ő, ha általában ragaszkodott is forrásához, azt némely részeiben kritika tárgyává tette, más részeiben pedig lényegesen kibővítette.

A magyar nemzet és az Árpádok leszármazásáról szóló bevezető fejezetben – Josephus és Szent Jeromos tekintélyére hivatkozva kirekesztette az ősök sorából a hámita Nimródot s a jáfetita eredet mellett tört lándzsát. Pontosan felsorolta Jáfet fiait és a tőlük leszármazó népeket, közöttük első helyen Gomert – a frankok ősét – és Mágógot – a szkiták, húnok és magyarok ősét – s míg a többi jáfetitáról röviden szól, Gomernél megemlékezett trójai leszármazóiról, Pórisról és ennek fiáról Francióról is, akik Trójából Pannónián át a Szajna partjára költözve, alapítóivá lettek a dunaparti Sicambria és a szajnaparti Párizs városainak. A XII. századi historikusok legendás Sicambriáját már Kézai azonosította „Attila városával,” vagyis Óbudával, de Kálti – Guillermus Armoricus nyomán, ki az Anjou-ház francia ősének, Fülöp Ágostnak volt életírója – a két város alapításának történetére is kitért. Célzata nyilvánvaló. A magyarok és franciák – nemzet és dinasztia – egy testvérpárra visszavezethető közös eredetét s a francia és hún-magyar főváros alapítójának azonosságát igyekezett bebizonyítani. Másik lényeges módosítása az 1050-től 1152-ig terjedő korszak történetének alapos kibővítése volt. E bővítéshez forrásul a Szent László-kori Gesta II. Gézakori folytatását használta s ennek I. Béla, I. Géza és főleg Szent László érdemeit a későbbi átdolgozások során megcsonkított szövegeknél bővebben és több szeretettel méltató elbeszélését állította helyre. Krónikájában a XI. század végén Szent László személyes varázsának hatása alatt kialakult keresztény királyeszmény – III. Béla korának Árpád ideálját és IV. László pogány attilai eszményét háttérbeszorítva – újra élő ideállá lett.

A nemzet és dinasztia vélt történeti kapcsolatainak erőteljes kidomborítása és a kegyesszívű lovagkirály alakjának a történet központjába állítása kétségtelenül a krónikaíró udvari pap királyának gondolatvilágát tükrözi vissza s talán egyenesen az ő kívánságára történt. De ha a kezdeményező nem is a király, hanem maga az író volt, Lajos tetszését a mű mindenesetre megnyerte, mert két évtizeddel később, Katalin leányának Lajos orleansi herceggel tervezett házassága küszöbén díszes formában másoltatta le a francia udvar számára. Ez a miniatürökkel gazdagon ékesített s utóbb a bécsi udvari könyvtárba – került kódex – nyilván a házassági terv meghiusulta miatt befejezetlenül maradt, I. Károly havaselvi szerencsétlen hadjáratának elbeszélésével egy mondat közepén szakadt meg, de így csonkán is jellemző emléke a szövegéből minden más krónikánál teljesebb alakban megismerhető XI–XII. századi magyar történetírásnak és Nagy Lajos király Szent László-kultuszának. Ezt az intenzív László-kultuszt illusztrálja Lajosnak koronázása után a szent király nagyváradi sírjához tett zarándokútja, Szent László váradi székesegyházának felajánlott nagy adománya, az aacheni Szent László-kápolna alapítása, Szent Lászlónak a régebbi Keresztelő János-kép helyett aranypénzeire vert képe s a László-mondakörnek az ő korában bekövetkezett teljes kialakulása is. A László-kultuszban egyébként Lajos apja nyomdokain haladt, ki nagy tisztelője volt a Gesta Ungarorum igazságért küzdő, elnyomottakat védelmező, lovagias, „kegyes királyának” s az ő példájának követésére buzdította fiait is. Elsőszülött gyermekét a dinasztiaalapító Anjou Károly emlékére családjában immár az ötödik ízen szokásos Károly névre kereszteltette, de ennek csecsemőkori halála után az új trónörökös már László nevet kapott annak kifejezéséül, hogy apja a szent király szellemében kívánta nevelni. Ugyanez a szellem érvényesült a kis László herceg halála után 1329-ben trónörökössé lett harmadik testvér nevelésében is, akit szülei Martell Károly 1316-ban már szentté avatott testvéröccsének, a jámboréletű toulousei püspöknek emlékére kereszteltek Lajosnak s talán eredetileg papnak is szántak, mikor azonban bátyja meghalt, inkább a család másik Szent Lajosának – a francia királynak – és Szent Lászlónak követésére unszoltak.

Lajos király lelki fejlődésére és egyénisége kialakulására nagy hatással volt az a politikai környezet, mely őt életének első óráitól kezdve körülvette. Károly király gyermek- és ifjúéveit idegen trónkövetelőként egy bomladozó államszervezet központjában, örökös harcok fegyveres küzdelmek és diplomáciai fondorlatok világában töltötte el. Lajos az új életre kelt és új erőre kapott királyság békés és nyugodt légkörében nevelkedett. Az első Anjou-király utolsó éveiben már az „országok királynőjeként” tisztelt „archiregnum” növekvő tekintélye, emelkedő hatalma és konszolidált belső viszonyai ösztönző erővel hatottak a trónörökös, majd az ifjú király fejedelmi erényeinek és kivételes képességeinek egyenletes fejlődésére. S hogy így legyen, maga Károly király segítette elő. Korán bevezette fiát a kormányzás titkaiba és az államügyek vezetésébe. Lajos nem volt még tízéves, mikor a trón örököseként személyes hozzájárulásával és saját függő pecsétjével kellett biztosítania a cseh királlyal és fiával kötött szövetségi szerződést. Ugyanekkor tanuja volt a három királyok visegrádi találkozója alkalmából rendezett ünnepségeknek. Az eszes gyermek lelkébe mély nyomot vésett az ellenséges cseh és lengyel királyok közt békét teremtő édesapjának a külsőségekben is felismerhető tekintélye és döntő politikai szerepe. Látnia, hallania kellett, hogy apja egyik vezetőhatalmassága Középeurópának. Tudta, hogy öccsét, a kis Endrét már két évvel előbb elvitték Nápolyba, hogy majdan francia ősei sziciliai trónjára üljön. Érezte a szomszédok nagy tiszteletét, mikor hároméves kis menyasszonyáért 1338-ban maga ment kíséretével Luxemburg Károly udvarába. A hadi életről is fiatalon szerzett tapasztalatokat. Tíz éves volt, mikor Druget Miklós társaságában apját és szövetségeseit az osztrák hadjáratra elkísérte. Mikor pedig minden benyomásra fogékony ifjúi korban, alig tizenhetedik évében trónralépett, akkor sem zavarták meg lelkét másoknak trónigényei, avagy belső felkelések, lázadások és a királyi hatalom nyugodt birtoklását veszélyeztető oligarchikus törekvések.

Lajos igényeit a trónra senki még csak meg sem kísérelte kétségbevonni s bár koronázása „a főpapok, bárók és nemesek egyhangú hozzájárulásával és szándéka szerint” történt meg, „a magyar királyságot” – saját szavai szerint „születése jogán és rendjén őt megillető atyai örökségképen,” mint természetes örökét vette át. Az atyja udvara körül kialakult új arisztokrácia, a papság és nemesség minden hátsó gondolat nélkül szegődött egész hatalmával ifjú királya szolgálatába, kinek kormányzata kezdetben mi újat sem hozott. Az udvarban és az államigazgatás terén a trónváltozás után is minden tovább folyt a két évtized óta megszokott mederben. A folytonosságot, az eddigi elvekhez és irányokhoz való ragaszkodás eszméjét Erzsébet anyakirályné személye képviselte, kit Lajos uralkodótársként tartott maga mellett s akinek fia előtt minden fontosabb államügyben később is mindig döntő szava volt. Az országos főtisztségekben személyi változások történtek ugyan, némelyek a korábbinál hangadóbb szerepre tettek szert s Károly udvarának ifjabb nemzedéke is szóhoz jutott, de a személycsere nem jelentett rendszerváltozást. A kormányzat iránya, alapelvei és törekvései tekintetében mind a belpolitika, mind a diplomácia terén Károly kezdeményezései maradtak irányadók. Újításokra nem is volt szükség, mert a királyság hatalmi szervezete, a hadsereg, államháztartás, közigazgatás teljesen rendezett állapotban került Lajos kezére. Ez a politikai környezet segítette elő, sőt – bízvást mondhatjuk – ez tette lehetővé, hogy Lajos minden zavaró mozzanattól menten szentelhette magát lelkében zsenge gyermekkora óta ápolt ideáljai és törekvései szolgálatára.

Mindezek a tényezők: – származás és nevelés, társadalmi és politikai környezet, családi hagyományok és a lovagkor szelleme együttesen alakították ki az ifjú király nemes vonásokban gazdag jellemét, együttesen határozták meg a kortársaktól annyira magasztalt egyéniségét. Külsőre Lajos nem volt az a daliás, szép férfi, aminőnek ideálját, Szent Lászlót rajzolják forrásaink, de „szálas termete, nyílt tekintete, dús göndör hajjal és szakállal övezett vidám arca” és határozottsága mellett is mindig megnyerő fellépése feledtették „kissé duzzadt ajkait és alig látható félvállúságát.” A nyílt tekintet és vidám arc hű tükre volt lelke arculatának, melyen hiába keressük a középkor sok nagy emberét – köztük a mi Szent Istvánunkat, Kálmánunkat és IV. Bélánkat is – jellemző komor vonásokat. Lelkéből a tehetség duzzadó ereje mellett az etikus életfelfogás nyugalma, a lelki béke derűje sugárzott; egyéniségét az assizii Szent ember- és életszerető filozófiájának és az igaz lovag nemes életelveinek békés harmóniája hatotta át. Benső vallásosság és a nemes világi szórakozások – vadászat, torna, tudomány, művészet – kedvelése, keresztényi alázat és erős öntudat, bölcs önmérséklet és félelmet nem ismerő bátorság, komoly jogtisztelet és hajthatatlan erély, mértéktelen könyörület és a bűnt megalkuvás nélkül üldöző igazságérzet, lovagias nőtisztelet és a tiszta élet vágya, békés hajlandóság és szenvedélyes dicsőségvágy, politikus tapintat és harcos erő csodálatos összhangban olvadtak össze egyéniségében s avatták a legtisztább értelemben vett lovagkirály magasztalt eszményévé. Örökölt hibáján, lobbanékony természetén az ifjúi évek elmultával meglepő fegyelmezettséggel uralkodott; más emberi gyöngeségei – anyja részéről néha túlságig érvényesülő befolyásolhatósága és erős hatalomvágya – morális talajban, határtalan gyermeki tiszteletében és a királyi hatalom isteni eredetébe vetett meggyőződéses hitében gyökereztek. Mint életírója, ő is hitte, hogy „Isten az uralkodásban békeszerető, de a harcban diadalmasan győzedelmeskedő fejedelmet szükségképen a hatalom tetőpontjára kell, hogy emelje, nagy hírnévvel kell, hogy élesítse és a hadak seregével kell, hogy erőssé tegye, mert csak így fog magasztos nevének és dicső tetteinek híre a föld kerekségén elterjedni és az égig felszárnyalni, hogy kiérdemelje a különböző nemzetek dicséretét és magasztalását Istennél, ki az egész föld uralkodóinak parancsolója, a királyok királya, … erős és hatalmas úr, kitől mint sugarak a naptól, minden nagyság ered s kinek gondviselése alatt történik a királyok uralkodása.” Dicsőségvágyának és hatalmi törekvéseinek vallásos és etikus felépítése, a már mindinkább divatjukat múló lovagi szellem és lovagi életnormák követése szerezte meg számára kortársai hódolatát, kik „hozzá hasonló, nemes és jószívű, erényes és tiszta szellemű, barátságos és egyenes lelkű embert” nem ismertek s ez avatta őt apja nagyvonalú politikájának hivatott örökösévé, a magyar hatalom legnagyobb építőmesterévé, kit az utókor – annyi nagy királyunk közül egyedül – éppen erkölcsi életelveken alapuló emberi nagyságának elismeréseül tisztelt meg a „Nagy” jelzővel.

*

Európa a középkorban három – faji, kulturális, világnézeti és politikai tekintetben egyaránt önálló egységet alkotó – területi körzetre tagolódott. A Nyugatrómai-birodalom és a vele északon szomszédos Germánfa területén az összes latin, kelta, germán népeket és néhány nyugati szláv törzset is felölelő latin-germán keresztény kultúrközösség alakult ki. Az egykori Keletrómai-birodalom örökébe a keleti görögszláv kultúrközösség lépett, mely az északkeleti nagy erdőségből délre húzódó orosz-szlávokat is magába szívta. Az oroszok és balkáni szlávok közé ékelődve, az egykori szarmata-szkíta világ helyén ázsiai hún-török népelemek nomád jellegű kultúrkörzete terült el. E három kultúrkör határa nem volt állandó. Az V–VIII. századig az ázsiai török kultúrszféra az Alpesekig és az Adriáig terjedt, a VIII. század végén viszont a Don és a Volga vidékére szorult vissza. A nyugati latin-germán és keleti görög-szláv közösségek a IX. században a Közép-Duna vonalánál közvetlen szomszédokként érintkeztek, e század végén azonban ismét visszahúzódtak megelőző századi határaik mögé. A magyarok megjelenése vert közéjük éket, kik a Duna-Tisza síkjára húzódva a három körzet határzónáján telepedtek meg s az északi és déli szomszédságukban élő pogány lengyel és századok óta keresztény, de Róma és Bizánc közt ingadozó horvát néppel együtt mintegy eleven választófalként ékelődtek a nyugati, délkeleti és keleti kultúrák közé. A pánszláv elmélet, mintha a magyarok honfoglalásukkal a szláv egységet bontották volna meg, hiú feltevés, mert a különböző kultúrkörhöz tartozó szláv népek sohasem alkottak ilyen egységet. Megbontották azonban Középeurópa addigi hatalmi egyensúlyát, éket verve a Dunavonalnál találkozó nyugati és keleti keresztény közösségek közé s mindkettőjüket elválasztva a nyugat felé tóduló ázsiai törökségnek a Kelet-Kárpátokig hatoló besenyő előhadától.

A magyar nemzet hovátartozásának kérdése a nyugati kereszténységhez való csatlakozással, sőt voltaképen már Árpád fejedelem nyugatranéző politikájával eldőlt. Korántsem jutott azonban megoldáshoz biztonságos elhelyezkedésének, a határain találkozó ellentétes erők egyensúlyozásának nagy problémája. A keleti határon egymást gyors egymásutánban felváltó besenyők, úzok, kúnok, tatárok ugyanannak az ázsiai nomád kultúrának, a keresztény világgal ellenséges török-tatár hatalomnak a képviselői, a déli határon váltakozva emelkedő és hanyatló bolgár-szláv, bizánci, szerb hatalmak ugyanannak a görögszláv kultúrának hordozói, nyugaton a bajor és lombard, cseh, osztrák, karantén és velencei tartományuraságok, a német-római császárság és pápaság ugyanannak a latin-germán kultúrvilágnak reprezentánsai voltak a történet más-más korszakában. S a magyarság – a rokonsorsú lengyelekkel és horvátokkal együtt – minduntalan szembekerült a három világtáj felől váltakozva feléjük irányuló támadások elhárításának, a nyugati, keleteurópai és ázsiai erők egyensúlyozásának örökké aktuális kérdésével. Külpolitikai történetünk minden jelensége ennek a problémának függvénye s ehhez képest a külpolitikai orientáció irányát is mindig a keleti vagy nyugati veszedelem időszerinti aktualitása szabta meg.

Első, nemzeti dinasztiánk – Szent István egyetemes békekoncepciójáról és az időnként epizódszerűen felmerült keleti tájékozódásról nem szólva – két reálpolitikai értékű külpolitikai koncepciót termelt ki. Ezek egyike az egész német és észak-olasz komplexumot felölelő császári birodalommal való szövetségnek keleti veszedelem esetén időszerű, honvédelmi koncepciója. Másik a nyugati kultúrkör határán élő népeket egyesítő lengyel-magyar-horvát-(bosnyák) szövetségnek dél és kelet felé expanzív tartalommal telített császárellenes koncepciója, hátterében a császárral elégedetlen német tartományurak és valamelyik nyugati hatalom – a pápa, Franciaország, Velence vagy Nápoly szövetségével. Amannak a tatárjárás után IV. Béla, majd Zsigmond és Mátyás király ennek – a XIII. század elején már nagyhatalmi méretekre szélesbült, majd közel egy százados szunnyadás után újra imperialisztikus keretben jelentkező – koncepciónak III. Béla fiai és 1324 óta I. Károly voltak a főképviselői s ennek lett megszemélyesítőjévé Nagy Lajos is.

Európa képe a tatárjárástól Lajos trónraléptéig eltelt század alatt teljesen átalakult. Magyarország déli szomszédságában a kún eredetű Terterij-ház és az utolsó Sismanidák uralma alatt a hanyatlás útján haladó Bolgária és az oszmán-törökséggel szemben Kisázsiában lépésről-lépésre tértvesztő, belső viszályokkal küszködő bizánci császárság rovására Szerbia szerezte meg a Balkán hegemóniáját. Dusán István (1331–1355) szerb király – a Nemanja-ház legkiválóbb tagja, III. Urosnak egy előkelő magyar hölgytől, a híres László vajda leányától született fia – gyors elhatározással használta ki Palailogosz János császár (1341–1391) és társcsászárrá emelt hadvezére, Kantakuzénosz János, fegyveres küzdelmét. Sorra meghódította Albániát, Makedóniát, Epiruszt és Thesszáliát. Birodalma határait délen a Korintusi-öbölig, keleten a Struma völgyéig, sőt a Rhodope-hegységig tolta ki. 1346-ban Üszkübben a konstantinápolyi egyháztól függetlenített szerb egyház pátriárkájával a szerbek és görögök császárává koronáztatta magát. Szerb királyi címét ugyanekkor megkoronázott Uros fiára ruházva, magát ezidő óta „Rácország és Románia császárának, Larta (azaz-Epirosz) despotájának, Oláhország (azaz Tesszália) comesének” nevezte s komoly diplomáciai és katonai előkészületeket tett Konstantinápoly elfoglalására. Tervbevette a magyar korona hatósága alá tartozó szávántúli terület: a boszniai, ozorai, sói és macsói bánságok, valamint a nápolyi királyt uraló albániai és peloponnézoszi tartományok: a durazzói és achájai hercegségek meghódítást is. Magyarország, Bizánc és Nápoly ellen irányuló politikai törekvéseiben hasznos támogatókra, talált a dalmát partvidéket 1326 óta hatalma alatt tartó Velencében s a magyar király ellen éppen Velence bíztatására folyton lázadozó dél-horvát főurakban, Nelipics knini és cetinai, Gergely és Budiszláv korbáviai, Subich Pál osztrovicai, Subich György brebiri és Subich Mladen szebenikói zsupánokban. Rajtuk kívül Dusán a bolgár cári családot és a havaselvi oláh vajdát, sőt egyidőben a bosnyák bánt is megkísérelte házassági kapcsolatok létesítésével a maga érdekkörébe vonni. Ez utóbbit azonban sikertelenül.

Bosznia a XIV. század első negyedében több kisebb kenézségre oszlott, melyeket Subich Pál és Mladen tengermelléki bánok saját hűbéruraságuk alá hajtottak. Mladen bán bukása (1324) után azonban a felszabadult bosnyák és hulmi zsupánok – élükön a banicai, zemleniki és urbanjai kenézségek birtokában nagy hatalomra szert tett Stepanicsokkal, Hrvatinnal és fiaival – a XIII. századi Prijezda bán családjából sarjadt Kotromanics István bán hűbérurasága alá húzódtak, ki utóbb Károly királytól Bosznia mellé apósának – Dragutin Istvánnak – ozorai és sói tartományait is hűbérül kapta. István bán (1320–1353) anyja és felesége, révén a magyar királyi ház közeli rokona s majdan nagy Lajos apósa, a Szávától a Narenta-völgyig s a keleti horvát határtól a Drináig terjedő tartománya élén a rohamosan emelkedő Szerbia cárjának komoly vetélytársává lett.

V. István magyar király; Mária f. II. Károly, Martell Károly, I. Károly magyar király, Nagy Lajos; Katalin f. Dragutin István, Prijezda, Erzsébet, Kotroman István, István bosnyák bán; Kázmér kujáviai herceg, Zimomisl, Kázmér, Erzsébet; Erzsébet; Lokietek Ulászló lengyel király, Erzsébet f. I. Károly m. kir., Nagy Lajos.

Nagy Lajos ősei.
Anna; Konrád; Zähringen Bertold karintiai herceg; Hedvig; Ulrik kyburgi gróf; Henrik bajor és szász herceg; I. Welf bajor herceg; I. Rudolf német király; Albert habsburgi gróf; Magnus szász herceg; Ordulf; Billung Hermann szász herceg; Ulfhild; Szent Olaf norvég király; Albert; Rudolf; Ida; Rudolf pfullendorfi gróf; Wulfhilda; Wulfhilda; Zsófia; I. Béla magyar király; Klemencia; Anna hohenbergi grófnő; Beatrix; Beatrix; Tamás; III. Szent Humbert; III. Amadé; Gizella; Vilmos burgundi gróf; Rajnáld; Ottó Vilmos; II. Berengár; Adalbert ivreai őrgróf; Gizella; II. Humbert savoyai gróf; Popa; I. Berengár császár; Eberhard friauli őrgróf; Gizella; Rajmond Berengás provencei gróf; Alfonz; II. Alfonz arragón király; III. Rajmond Berengár barcelonei őrgróf; Petronella; II. Ramiro; Sancho; I. Ramiro arragón király; Sancha; VIII. Alfonz kasztiliai király; III. Sancho; VII. Alfonz; Urraka; VI. Alfonz; Rajmond burgundi gróf; I. Ferdinánd kasztiliai király; III. Sancho navarrai, leoni, kasztiliai, arragóniai király; Sancha; V. Alfonz; III. Nagy Alfonz asturiai király; Blanka; Eleonóra; II. Henrik angol király; Plantagenet Geoffroy; Anjou Fulko jeruzsálemi király; Matild; Matild; III. Malkolm skót király; I. Henrik; Hódító Vilmos angol király; II. Róbert; II. Richárd; I. Richárd; Vilmos; Emma; I. Róbert (Rollo) normandiai herceg; I. Károly Róbert; Martell Károly; II. Károly; I. Károly nápolyi király; Eleonóra; X. Szent Vilmos; IX. Vilmos; VIII. Vilmos aquitániai herceg; Hildegard; Henrik; Róber burgundi herceg; II. Róbert; Capet Hugó francia király; VIII. Lajos francia király; II. Fülöp Ágost; VII. Lajos; VI. Lajos; I. Fülöp; I. Henrik; VIII. Lajos francia király; Izabella; VIII. Balduin flandriai gróf; IV. Balduin; Richildisz; V. Reginár hennegaui gróf; I. Reginár lotaringiai hg.; Giselbert maasgaui gróf; Irmingard; Lotár; I. Balduin hennegaui gróf; II. Balduin; Elftrud; I. Vas Balduin flandriai gróf; Alix; Geoffroy; I. Albert namuri gróf; Irmingard; Károly; IV. Lajos; Edgiva; Edvárd; Nagy Alfréd angol király; III. Károly; II. Lajos francia király; Judit; II. Kopasz Károly; I. Lajos; Nagy Károly; Erzsébet; Kötöny kún király; Mária; V. István; Mária; Laszkárisz Teodor nikeai császár; Iréne; Sámuel bolgár cár; Anna; III. Alexiosz; Teodor; Teodora; Komnénosz I. Alexiosz bizánci császár; Angelosz Konstantinosz; IV. Béla; Gertrud; Andechsi Bertold meráni herceg; Endre; Anna; Chatillon Rajnáld antiochiai fejedelem; Konstancia; II. Boemud; I. Boemund; Guiscard Róbert fejedelem; Tankréd hautevillei gróf; III. Béla; Eurfrozina; Misztiszláv; Vladimir; Vsevolod; Ingegerd; III. Olaf; Győzelmes Erich svéd király; II. Géza; II. Béla; Predszláva; Szvjatopolk; Izjaszláv; Nagy Jaroszláv; Szent Vladimir kievi nagyfejedelem; Álmos; I. Géza; I. Béla király; Vászoly; Mihály; Taksony; Solt; Árpád magyar fejedelem; Ilona; Uros szerb nagyzsupán; Richeza; II. Miciszláv; I. Vitéz Boleszláv lengyel király; Nagy Lajos; Erzsébet; Hedvig; Jolán; Boleszláv; Ulászló; Ottó; Gertrud; Miciszláv; I. Ulászló lengyel király; Kázmér; Konrád; Kázmér; III. Boleszláv lengyel herceg; I. Ulászló; Kázmér; Richeza; Este Azzo Pfalzgraf; Matild; II. Ottó császár; Adelhaid; II. Rudolf burgundi király; Nagy Ottó; I. Henrik német király; Ottó szász herceg; Hedvig; II. Lajos; Judit; II. Vratiszláv; I. Bretiszláv cseh herceg; Capet Hugó; Hedvig; Hugó párizsi gróf; Teofano; Ii. Romanosz; VII. Konstantin; VI. Bölcs Leó bizánci császár; Eufrozina; Kázmér; Miciszláv; II. Ulászló; Ágnes; IV. Szent Lipót; II. Lipót; Ida; Erdnő; Froila; Ottó; Orseolo Péter velencei doge; Adalbert; Babenbergi I. Lipót osztrák őrgróf; Ágnes; IV. Henrik; III. Henrik császár; II. Konrád császár; Eberhard frank herceg; Alfais; Beggo párizsi gróf.

A Balkán-félszigetnek az Alduna és Erdélyi-havasok, másfelől az Alsó-Szeret, Putna és Olt folyók határolta északkeleti részén ugyanezidőben alakult ki a havaselvi oláh vajdaság. Az oláh nép és nyelv szülőhazája a VII. század végén bolgár uralom alá került Moesia volt. A Morava völgyétől keletre, az Aldunától a Felső-Vardarig s a Struma és Marica forrásvidékéig terjedő terület hegyeiben lakott az az újlatin – más szóval román, avagy oláh – nyelvet beszélő pásztornép, melyből később a makedó- és meglén-oláhok, az isztro-oláhok vagy morlákok és a dunai oláhok – utóbb más-más nyelvi és kulturális hatások alá került – ágazatai kiszakadtak. Az oláh ősnép nyelvének és hegyvidéki pásztorkultúrájának tanusága szerint a régi állattenyésztő illiro-trákok (ősalbánok) s a szláv és bolgár beáramlás idején közibük olvadt latin telepesek ivadéka volt. A harcos germán és hún-török népek zajos népvándorlási mozgalmainak nyomában északról lassú folyamként aláhömpölygő s Európa keleti felét elözönlő szlávság szinte minden nyom megsemmisítésével szívta magába a birtokába vett területek kelta, illír, trák, géta, germán, szarmata, szkíta őslakosságát, sőt az idők folyamán reátelepedett államszervező – varég-orosz, bolgár, avar – népek ivadékát is. A Balkán-hegység tráko-románjaival mégsem boldogult. A hegyvidéken szláv és bolgár kenézek fennhatósága alatt, de csekély adó – az állatszaporult ötvenede – és katonai szolgálat ellenében szabadon és uraiktól elszigetelt helyzetben élő pásztorok átvették nyelvükbe a szláv nyelv sok művelődési elemét, megőrizték azonban annak oláh (vlach = újlatin) jellegét és eredeti szerkezetét s megőrizték azt később is, mikor az őshazából szerteágazva, albán, görög, szerb, horvát, kún-besenyő, magyar szomszédságba jutottak. Szétszóródásuk minden jel szerint a VII. században indult meg. Az isztro-oláhokat nyilván a nyugatra hatoló horvát-szerb áradat sodorta Isztriába és a horvát hegyvidékre. A makedó- és meglén-oláhok viszont a bolgár hatalom déli és délkeleti terjeszkedése nyomán vándoroltak a VIII-IX. században dél felé. Költöző rajaik tömegesen lepték el Trákia, Makedónia és Epirosz hegyvidékét, majd a bizánci határon átlépve, Tesszáliát és Hellász hegyeit is. Költözésük nem járt a fegyveresen fellépő, katonailag megszervezett germán és török népek vándorlásának zajával. Mint egykor a szlávok, feltűnés nélkül hagyták oda régi szállástelepeiket és foglalták el új tanyáikat. A Balkánon megszokott jelenség volt a hegyvidéki oláhok folytonos barangolása egyik tartományból, országból a másikba. Nyaranta a magas hegységek embernemjárta füvét taposták birkanyájaikkal, télvíz idején visszahúzódtak földmíves gazdaságot űző kenéziek alföldi, folyóvölgyi, lejtős-vidéki szállásának közelébe. A nyári legeltetés közben igen távoli vidékekre kalandoztak. A hellászi, tesszáliai oláhok a bolgár hegyeket, a moldovaiak századokkal később Erdély havasait járták, sőt a Krimi-félszigetig is el-elkalandoztak. Ily szokások mellett szinte észrevétlenül mehetett végbe egy-egy tavasszal útrakelő csoportjuknak elköltözése. Uraik csak akkor vették észre távozásukat, mikor ősszel az adóért küldve téli szállásaikra, már csak hűlt helyüket találták. Így jöttek át az Alduna balpartjára is, de ez jóval későbben történt.

A bolgár hatalom, miután délfelé Makedónia szívéig hatolt, a IX. században északnak fordult. Krum és utódai az Avarbirodalom bukása után az Alduna balpartján s a Duna-Tisza völgyében élő szlávokat és a teljes elszlávosodás útján haladó gepida- és avartöredékeket is uralmuk alá vetették s a bolgár hódítók nyomában – úgy lehet – az oláhok első csapatai is megjelentek az Aldunától északra eső havaselvi síkon és az Erdélyi-havasok déli lejtőin, sőt talán már ezidőben elbarangoltak a Prut, Felső-Szeret, Beszterce és Moldova völgyébe és az Erdélyi-havasok északi lejtőjére is. De számuk ezidőben a Dunáninnét még nagyon csekély volt, csak egy század multán kezdett rohamosan gyarapodni. Az oláh pásztorok jól megfértek bolgár és szláv uraikkal, kik – mérsékelt adószolgáltatásuk és katonai szolgálatuk ellenében – szokásaikat tiszteletben tartották, életmódjukon változtatni nem kívántak. Annál nehezebben viselték a hódolt népeket keményen adóztató, különféle közigazgatási rendszabályokkal zaklató bizánci hatalom jármát, ellene többször fellázadtak s mikor a Makedón-császárok a X. század végén elindultak Bolgária meghódítására, az egész oláhság mozgásba jött, a déli részekről nagy tömegekben indult észak felé. A makedó- és meglén-oláhok közül egyre többen költöztek át a Balkán-hegység vidékére s az ott lakó dunai oláhságot északnak szorítva, bolgár földön szálltak meg. A bizánci elnyomás ideje alatt szorosabb kapcsolat keletkezett a már elszlávosodott bolgárok és a közibük telepedett makedó-meglén-oláhok közt s a XII. század végén együtt vívták meg szabadságharcukat, minek eredménye „a bolgárok és oláhok fejedelmeinek” nevezett Asenidák ifjabb Bolgárbirodalmának megalapítása lőn. E második bolgár birodalom lakói oláhok és bolgárok voltak s ha később mégis a bolgár-szláv elem jutott ismét túlsúlyba, ez a XIV–XV. századi török hódítás következménye volt. A földmívelő bolgárság török uralom alatt is megmaradt ősei földjén, a pásztorkodó oláhság, melynek vlach vagy valach népneve ezidőben lett a barangoló balkáni pásztorok életmódot és foglalkozást jelölő nevévé, kivándorolt s a hozzá hasonlóan nomadizáló szláv pásztorok népes csoportjaival a dunabalparti oláh fejedelemségekben és Magyarországon lelt új hazára.

A X–XI. század fordulóján lezajlott makedó-oláh vándorlás elől egész tömegében északra húzódó s az Alduna balpartjára érkező dunai oláhokat, új adózó és katonáskodó elemet nyervén bennük, a besenyők szívesen látták Havaselve és Moldova gyéren lakott vidékein. Helyzetük a Szeret-folyótól délnyugatra csak gyéren megszállt besenyők uralma alatt kedvező volt s a XI. század derekán ezeket felváltó úzok és kúnok fennhatósága idejében sem változott meg. A kúnok első megjelenése és kegyetlen sarcolásai egy-egy csoportjukat még a XI. század második felében újabb vándorútra késztette. Ekkor jelentek meg az Erdélyi-havasok északi lejtőin a királyföldi szászok, barcasági németek és háromszéki székelyek tőszomszédságában a besenyő- és úz-töredékek társaságában egy század multán már nagyobb számban feltűnő erdélyi oláhok ősei. A többség azonban Kúnországban maradt s a havaselvi síkon már földmíves életmódra térve, a hegyvidéken még mindig nomád állattenyésztő gazdálkodást folytatva, adózott és katonáskodott a kún hatalom szolgálatában. A tatárjárás után a krimi tatár kánoknak, majd Nogáj dnyeszteri kánnak (1266–1295) lettek adófizető alattvalóivá, de – az Olttól keletre eső szörényi tartomány lakóiról nem is szólva – hegyvidéki ágazatuk a tatárok elől most már tömegesebben magyar földre költöző rokonaival együtt az új erőre kapott magyar királyság védelme alá húzódott s a szörényi bánok és erdélyi vajdák közigazgatási, az erdélyi püspök egyházi fennhatósága alá került. Miként az erdélyi határvidéken Magyar-Bodza, Brassó, Kerc, Talmács és más községek az ide bevándorolt oláhok lakótelepei közé, úgy ékelődtek Havaselvén is a magyar és német telepesközségek – Oláh-Bodza (Buzeu), Putna (Focsani táján), Hosszúmező (Campolung), Vásárhely (Tirgoviste) – az ottani oláhság közé. E központokból kiindulva készült a magyar hatalom tatár uralom alá került tartományát lépésről-lépésre haladva visszahódítani és megszervezni. De a századfordulón egyre súlyosbodó belső zavarok szárnyát szegték e terveknek s mikor a tatár hatalom – Nogáj bukása és Csaka balsikerű bolgáriai trónfoglaló kísérlete után – kénytelen volt lemondani Havaselvéről, a hatalmában meggyengült és pártos alattvalóival küszködő magyar király képtelen volt hűbérúri jogainak érvényt szerezni. Havaselve déli szomszédságában az erélyes Szvetoszláv bolgár cárt ugyanekkor a bizánci és szerb hatalommal vívott küzdelme foglalta el s így északon ő sem gondolhatott hódításra. Havaselve uratlanul maradt. Ezt a kedvező helyzetet használta ki a fogarasi oláhok vajdájának, a család első személyneveiből ítélve kúnszármazású Tokomérnek fia Basarába – a román hősmonda legendás Radu Negru-ja – független fejedelmi hatalom alapítására. Házanépével odahagyta Fogaras földjét s a Havasok déli lejtőjén eredő Argyes-patak völgyének egy jólvédett zúgába helyezve át udvarát (Curtea d’Arges), sorra hódoltatta az összes havaselvi kenézeket és vajdákat. 1324-ben már mint a róla kezdetben Basarábiának, majd Munteniának, magyarul Havaselvének (Transalpinia), görögül Magyar-Oláhországnak (Ungro-Vlachia) nevezett tartomány nagyvajdája, a Szörénység elfoglalására is kísérletet tett. De Magyarországon Károly király ekkor már ura volt a helyzetnek. Nagy sereggel ment ellene, hadait kiverte s a szörényi bánságot Szécsi Dénes kormányzatára bízta, az oláh vajdát pedig hűbérurasága elismerésére kényszerítene. Hat évvel később Basarábának mégis sikerült függetlenségét újra kivívnia, miután Károly büntető seregét tőrbecsalta és lemészároltatta. Nemsokkal Nagy Lajos trónralépte előtt Basarába meghalt s fia, Sándor követte vajdai méltóságában, ki 1343-ig a szomszédos hatalmaktól független fejedelemként uralkodott havaselvi tartományában.

A balkáni helyzetképet az oszmán-törökök kisázsiai előnyomulása tette teljessé. Első portyázó csapataik – későbbi veszedelmek előhírnökeként – 1332-ben jelentek meg Európa földjén, miután Kisázsia északnyugatán, az egykori nikeai császárság területén végleg megvetették lábukat.

A balkáni szerb hatalom emelkedésével egyidőben és hasonló gyors ütemben nőtt számottevő hatalommá Lengyelország keleti szomszédságában a pogány litvánok független fejedelemsége. Az indoeurópai népcsalád balti ágazatához tartozó porosz, lett, semigall, smud és egyéb törzsek – a tőlük nyugatra és északnyugatra lakó balti szlávokkal s a Balti-tenger keleti partján élő finn-fajta észtekkel és kúrokkal együtt – a XIII. század dereka óta egyre erősbödő német befolyás alá kerültek. A kardvitézek és a német lovagrend erélyes uralma s a nyomukban járó német telepesek kultúrmunkája legtöbbjüknek teljes elnémetesedésére vezetett. A Njemen és Düna közt lakó litvánok azonban megőrizték függetlenségüket s bár a lovagrend többször megkísérelte hatalmát rájuk is kiterjeszteni, hódítótörekvései mindannyiszor megtörtek a litván fejedelmek következetes ellentállásán. Ezt az ellenállást először Mindvog fejedelem (1240–1263) szervezte meg, ki a frank Klodvig és a magyar Géza példájára nemzeti egységbe forrasztotta össze a korábban széthúzó litván törzseket s az egyeduralmat vaskézzel megalapítva, uralmát a tatárhódítás óta komoly ellenállásra képtelen Grodno- és Novogrodek-vidéki oroszokra is kiterjesztette. 1252-ben a keresztséget is felvette s magát királlyá koronáztatta, de tíz évvel később visszaállította a pogányságot, mert népe főellenségét az erőszakosan térítő és németesítő német lovagrendben ismerte fel. Gedimin (1315–1340) fejedelem – a Jagellók őse – a lovagrenddel szemben defenzív állásba helyezkedett és minden erejével az oroszok ellen fordult. Sorra meghódította a szomszédos tartományokat. Volhinia, Csernigov, Ladomér, Novgorod, Pszkov s végül Kiev is litván uralom vagy főhatóság alá került. A Dnyeper-vonalig terjeszkedő litvánokat az oroszok nagyrésze megszabadítóként üdvözölte. A fejedelmek sietve szövetséget, avagy hűbéri szerződést kötöttek Gediminnel, ki szokásaikat, jogaikat, vallásukat tiszteletben tartotta és biztos védelmet nyujtott nekik korábbi hűbérurukkal, a krimi tatár kánnal szemben. A Litvánia fővárosává lett Vilnát alapító Olgerd és Kestut (1345–1377) fejedelmek – apjuk nyomdokain haladva – meghódították Vitebsk, Mohilev, Szevéria, Kamenec, Podolia tartományait s miután az egész Dnyeper-medencét birtokukba vették, 1368-ban fegyveres sereggel hatoltak a pontusi tatár tartomány szívébe.

A litván hatalom a XIV. század derekán a Balti-tengertől egészen a Fekete-tengerig terjedt s a lengyel királyt uraló Halics kivételével az összes fehérorosz és kisorosz tartományokon uralkodott. Mivel e tartományok később a lengyel-litván unióval mind lengyel uralom alá jutottak, a litván hódítás közvetve a nyugati kultúra térhódításának útját egyengette, másrészről azonban a tatár hatalomra mért érzékeny csapásokkal Oroszország felszabadulását is előkészítette. A teljes felszabadulás csak száz év mulva következett be, mégsem véletlen, hogy éppen Gedimin kortársa, Kalita Iván moszkvai fejedelem (1328–1340) vette fel újra a nagyfejedelmi címet s hogy ennek fia, Gőgös Simon (1340–1353) – Olgerd és a mi Nagy Lajosunk kortársa – nevezte magát először „egész Oroszország nagyfejedelmének.” Litvánia hatalmának ez a hirtelen emelkedése szükségképen ellentétet teremtett közte és Lengyelország közt, melynek mazóviai és halicsi tartományai kész célpontul kínálkoztak a harcias pogányok támadásának, s ők ezt a helyzetet nem is hagyták kihasználatlanul. E torzsalkodások, folytonos határszéli háborúskodások révén került Litvánia vonatkozásba Magyarországgal is, melynek fiatal királya nemcsak rokona és szövetségese, hanem egyszersmind szerződésileg kijelölt örököse is volt Kázmér lengyel királynak.

Nyugaton a Németbirodalom még mindig nem bontakozott ki a nagy császári dinasztiák bukását követő belső zavarokból. A trónért versengő három fejedelmi ház – a Habsburgok, Wittelsbachok és Luxemburgok – küzdelme Szép Frigyes bukásával és Bajor Lajos győzelmével ugyan nyugvópontra jutott s a békeszerető II. Albert osztrák herceg, sőt János cseh király is ellenkezés nélkül hódoltak a Wittelsbachnak, de ez a nyugalom csak látszólagos volt. Bajor Lajos (1313–1347) negyedfélévtizedes uralma idején soha nem ült biztosan trónján. XXII. János pápával (1316–1328) mindjárt ennek trónralépte után Itália miatt keletkezett viszálya egyre inkább kiélesedett. Bár a pápai beavatkozás és a mögötte meghúzódó francia befolyás ellen lázadozó németség a legválságosabb időkben híven kitartott mellette, s a francia uralmat szintén megelégelt római nép segítségével a császári koronát a pápai átok ellenére is fejére tehette, hatalmának szilárd alapjait megteremteni, Németország elvesztett európai hegemóniáját visszaszerezni nem tudta. Uralkodásának szinte egyetlen pozitív eredménye családja vagyonának és hatalmának megnövelése volt. Ebben azonban a Habsburgok és Luxemburgok is lépést tartottak vele. Míg a Wittelsbach-ház Pfalz, Hollandia, Frízland és Brandenburg birtokbavételével gyarapította örökös tartományait, a Habsburgok Ausztria és Stájerország mellé Karintiát, Krajnát, majd Tirolt, Triesztet és Görzöt szerezték meg, a Luxemburgok pedig Csehországból északkelet felé terjeszkedve Sziléziát, a két Lausitzot s utóbb a Wittelsbachok bukása után Brandenburgot vetették uralmuk alá.

A három keleti tartomány – Bajorország, Ausztria és Csehország – dinasztiáinak hatalmi emelkedése a XII. század dereka óta aktuális keletre törekvésnek – a Drang nach Osten históriai folyamatának – egyik jellemző tünete volt. A frank és sváb császári házak bukásával és a francia hatalom egyidejű emelkedésével a németség nyugaton és Itáliában talaját vesztve, kelet és észak felé fordult s expanzív törekvéseinek új célpontjául a birodalommal szomszédos pogány szláv törzsek földjét és a keleti keresztény országokat választotta. A kereszteshadjáratok nyomán európaszerte megindult s a nyugati országok ember- és energiafölöslegét lecsapoló nagy népmozgalomnak a franciák, olaszok és normannok kisázsiai és balkáni térhódításával párhuzamos jelensége volt a keleti irányú német kivándorlás és a birodalmi politika súlypontjának keletre tolódása. Magyar-, Cseh-, Lengyel- és Oroszország földjét sűrű rajokban lepték el a német telepesek, kik addig műveletlen erdős és puszta területek művelésére és virágzó iparos-kereskedő községek alapítására vállalkozván, mindenütt szívesen látott vendégek voltak. Ugyanekkor indult meg az Elba-Odera-közi szlávok és a balti népek meghódítására és elnémetesítésére irányuló akció, minek eredményeként a régi szász őrgrófságoktól és Csehországtól északra és északkeletre eső hatalmas területek hamarosan német uralom, vagy legalább is német befolyás alá kerültek.

A meisseni és thüringiai őrgrófok hatósága alá került dalaminci szlávok, a bennszülött szláv fejdelemmel 1134–ben kötött szerződés alapján a birodalomhoz csatolt és az Askáni-ház uralma alatt őrgrófsággá szervezett Brandenburg szorb és vilc lakói, a mecklenburgi obodriták, a tengerparti pomeránok s a német lovagrend katonai uralma alá került poroszok a XIV. században már teljesen felszívódtak, beolvadtak a rájuk telepedő németségbe. A poroszok és pomerániak kivételével még ősi törzsnevüket sem tudták megőrizni. Hasonló németesítő munka folyt a Rigát, Revalt, Dorpatot és más városokat alapító telepesek és német földesurak vezetésével Livlandban, Észtlandban és Kurlandban is, de itt nem vezethetett oly teljes eredményre, mert a német lovagrend birtokába került (1237) Livland területileg nem függött össze Poroszországgal. Közibük ékelődött a Düna és Memel folyók közt lakó független litván és smud törzsek tartománya, melyet a lovagok sikertelenül kíséreltek meg elfoglalni. A németségnek e nagy északkeleti rezervoárban hatalmas friss erői gyűltek össze s irányító erőivé lettek a későbbi német történeti fejlődésnek. E bázison épült fel a modern Németországot megteremtő újkori porosz hatalom s e bázison emelkedett már a XIV. században a Németbirodalom vezérlő hatalmának rangjára a francia Luxemburgok cseh királysága, melynek először sikerült ezt az újnémet területet a maga érdekszférájába kapcsolni. Mialatt az ököljog korának harcaiból nagy erőgyarapodással kikerült két délkeleti német dinasztia – Habsburg és Wittelsbach – a főhatalomért harcolva pazarolták erejüket, János cseh király (1310–1346), hol egyiket, hol másikat támogatva s ügyes diplomáciával mindkettejüket gyengítve, szinte észrevétlenül emelkedett fölibük és lett a birodalom legtekintélyesebb tartományurává, Magyarország szomszédságában a leghatalmasabb politikai tényezővé.

A Luxemburg-ház hatalmának és tekintélyének gyors emelkedése a németországi belső viszonyokon kívül a vele szövetséges francia királyi ház hatalmi pozíciójának egyidejű megszilárdulásával is összefüggött. Franciaország az utolsó nagy császári dinasztia – a Hohenstauf-ház – bukása után, már a XIII. század derekán Európa vezető hatalmasságává lett s királyai e század utolsó negyedében az egykori frank császárokéhoz hasonló imperiális politika útjára tértek. A Capet-ház világuralmi törekvéseinek első megnyilatkozása Szent Lajos testvéröccsének, Anjou Károlynak szicíliai és nápolyi trónfoglalása, a dinasztia itáliai uralmának megalapítása volt. Alig egy-két évvel később Károly teljes tudatossággal indult el a keleti császárok trónjának megszerzése felé vezető úton. Fülöp fiának Villehardouin Izabella kezével megszerzi a bizánci császársággal délről szomszédos achájai hercegséget és a thesszalonikéi király címét. Durazzót megszállva, állandó bázist teremt későbbi hadműveleteknek és gazdasági érintkezéseknek az albániai partokon. Az Árpádházzal kötött kettős házassági kapcsolat útján a balkáni hegemóniát akkor még birtokló magyar hatalom barátságát és szövetségét biztosítja. Végül 1273-ban Beatrix lányát házasítja össze a latin császári címet ősei jogán viselő utolsó Courtenayval. Ugyanezidőtájt Anjou Károly unokaöccse, III. Fülöp francia király, a Cornwall Richárd halála után gazdátlanul maradt német királyi és római császári koronák után nyujtotta ki a kezét, majd az Anjouktól elszakadt Szicília szigetét próbálta pápai támogatással birtokába venni. Három évtizeddel később IV. Fülöp az Avignonba költöztetett pápa fölött a régi nagy császárokéhoz hasonló befolyást és hatalmat kezd gyakorolni s új kísérletet tesz a német és római koronák megszerzésére. Saját testvérét, Károly valoisi grófot próbálta Nagy Ottó trónjára segíteni, kinek leánya, Katalin – anyjáról Courtenay Fülöp és Anjou Beatrix unokája s Anjou Fülöp tarantói herceg felesége – ezidőben a konstantinápolyi császárnő büszke címét viselte. A nápolyi ág ekkor már magyar földön is gyökeret vert. II. Károly és Árpádházi Mária fiai közül az elsőszülött Martell Károlynak ivadéka Magyarországon, a harmadszülött Róbert Nápolyban uralkodott, Fülöp tarantói herceg felesége jogán császár volt, János gravinai gróf pedig az achájai hercegséget kapta meg hűbérül. Sikertelenül bár, Szerbia hódoltatását is megkísérelték s a családjukra szállt császári cím birtokában a keleti birodalomra is igényt formáltak. A császári trónért Bajor Lajos és Szép Frigyes közt folyó küzdelem során Róbert nápolyi király pápai kinevezés alapján egyideig egész Itália birodalmi helytartójaként szerepelt, IV. Károly francia király (1322–1328) pedig Frigyes bukása után az avignoni francia pápa segítségével újra megpróbálkozott a német királyi és római császári koronák megszerzésével.

Minde törekvések a Capet-Anjou-ház Karoling származásának jogalapjára felépített francia imperializmus megnyilvánulásai voltak s a császári dinasztiák bukása után megszerzett hatalmi állás megszilárdítását, a francia hegemónia intézményes biztosítását célozták. A Capetingek Karoling-eredetük jogán nemcsak a franciák, hanem az összes francigenák, vagyis az egykori Frankbirodalomhoz tartozó burgundok, németek és olaszok örökös urainak is vallották magukat s e joguknak előbb a német korona és a császári méltóság megszerzésével, majd e törekvésük kudarca után a német király hagyományos jogainak megnyirbálásával igyekeztek érvényt szerezni. Anjou Károly egyenesen kétségbevonta a császári méltóság létjogosultságát, mert a keresztény világ egységét az isteni természetű pápai hatalom amúgyis biztosítja, az egyes országok kormányzata pedig az Isten kegyelméből uralkodó nemzeti dinasztiák joga és kötelessége. Az avignoni pápák viszont a hagyományhoz ragaszkodva és a francia királyok császári aspirációit élesztve, elismerték a császári hatalom szükségességét, de a méltóság viselését és a felségjogok gyakorlását a pápa által Rómában végrehajtott koronázástól próbálták függővé tenni. Kétségbevonták, hogy a német fejedelmek által megválasztott német-római királynak e koronázás előtt Burgundiában és Itáliában bárminő felségjogai lennének s a császári trón üresedése esetére ez országokban maguknak követelték a birodalmi helytartó kinevezésének jogát. Mikor pedig Bajor Lajos 1328-ban haddal támadt a pápa jóvoltából Itália birodalmi helytartójává lett Róbert nápolyi király ellen, XXII. János még a német királyválasztás törvényességét is pápai megerősítéstől tette függővé, egyházi átkot mondva az ily megerősítés híján uralkodó Bajor Lajosra.

A francia világuralom elméleti megalapozására IV. Fülöp igénybevette Dubois Péter normandiai jog- és hittudós tollát s ez De recuperatione terrae sanctae című művében (1306) a világuralom megszerzésének gyakorlati programmját is kidolgozta ura számára. Hosszadalmasan kifejtette, miként kellene Itália, Spanyolország és a bizánci császárság hódoltatása után a magyar trónért épp akkor küzdő Anjouk útján Magyarországot s végül Németországot is francia főuralom alá vetni, más szóval a régi Római-birodalmat tetemesen bővített alakban feltámasztani. Ez a fantasztikus világhódítási terv beleillett ugyan Szép Fülöp korlátot nem ismerő hatalmi törekvéseinek eszmevilágába, de ellentétben állt az újkori nemzetállam-rendszer e korban már élő erőként jelentkező alapeszméivel. Dubois könyve ezért inkább csak a franciák „gloire”-os elmejárásának egyik korai megnyilvánulásaként érdemel figyelmet, nagyobb reálpolitikai jelentőséget maga Fülöp se tulajdonított neki, a Capet-ház idősebb ágának 1328-ban bekövetkezett kihalása után pedig minden aktualitását elvesztette. Valois Károly fia, VI. Fülöp (1328–1350) király, szakított elődeinek romantikus világuralmi ábrándjaival. Annál erőteljesebben fogott és pedig sikerrel a franciák európai hegemóniájának reálpolitikai biztosításához. Ez a rokoni kapcsolatokon és politikai szövetségeken felépült koncepció aratta diadalát Bajor Lajos császár lassú, de következetes elszigetelésében és a vele szemben 1346-ban ellenkirállyá megválasztott Luxemburgi Károly morva őrgróf trónfoglalásában. Párizsnak és Avignonnak a régi Frankbirodalom feltámasztására s a francia-német perszonális unió megteremtésére irányuló korábbi törekvése meghiúsult az ébredező német nemzeti öntudat erős és következetes ellenállásán, de VI. Fülöp francia származású, francia műveltségű és franciabarát sógorának, a pápai trónt VI. Kelemen néven 1342-ben elfoglaló Rosiers Péter fécampi apát tanítványának német királlyá választása és császárrá koronázása a reálpolitika útjára tért francia imperializmus döntő győzelmével volt egyértelmű. IV. Károly németországi trónfoglalásával befejezéshez jutott annak a nagy francia koalíciónak kialakulása, mely egy egész Európát behálózó hatalmi szövetségben egyesítette az egytőről szakadt francia, nápolyi, magyar dinasztiákat, a francia eredetű cseh-német királyi házat, az avignoni francia pápát és a magyar udvar révén Lengyelország királyát is.

Lajos magyar király apjának 1342 július 16-án bekövetkezett halálakor ennek a hatalmas európai koalíciónak tagja volt, de nem állt ellenséges lábon a német császárpárttal sem. A békeszerető II. Albert osztrák herceg – Bajor Lajos császár híve – békés szomszédja és jó rokona volt már Károlynak s most Lajosnak is, unokaöccsét, Frigyes herceget meg éppen barátság fűzte a fiatal magyar királyhoz.

VIII. Lajos francia király; IX. Szent Lajos, Anjou Károly a nápolyi és magyar uralkodóházak őse^[2]; III. Fülöp, IV. Szép Fülöp, Valois Károly; Bourbon Róbert, Lajos; Beatrix f. 1334: János cseh király, Mária f. 1347: Róbert c. cszászár, Péter; VI. Fülöp (1328–1350), János francia trónörökös f. (1332:) Jutta cseh hgnő, Károly; Blanka f. Károly cseh trónörökös, Margit j. (1338: ) Lajos magyar király; Mária f. Károly nápolyi trónörökös, Johanna 1. f. (1338.) Endre magyar herceg; Katalin c. császárnő f. Tarantói Fülöp, Lajos tarantói hg., (1346.), Róbert császár f. Bourbon Mária; Izabella, Johanna; (1350.)

*

A kedvező külpolitikai helyzetet Lajos (1342–1382 ) és reá nagy befolyással bíró édesanyja mindjárt a trónváltozás után teljes mértékben igyekeztek kiaknázni. Tüstént hozzáfogtak a déli tartományokban Szerbia és Velence hatalmi törekvései miatt szükségesnek látszó katonai és diplomáciai akciók előkészítéséhez. A tizenhatéves király Macsó, Havaselve, majd a tengermellék hódoltatására készült. Az anyakirályné a nehezebb, több tapintatot igénylő részt, Endre herceg nápolyi trónutódlásának biztosítását vállalta magára.

A Száva és Alduna jobbpartján a Drina alsó folyásától a Timok völgyéig húzódó macsói és kucsói bánságokat Barancs, Szendrő és Nándorfehérvár váraival együtt 1286-ban a szerb királyi tróntól megfosztott Dragutin István kapta hűbérül sógorától, IV. László magyar királytól. Ő és fia, László, kormányozták azt az első Anjou-király idejében is, mígnem László 1321-ben szerbiai trónigényével kudarcot vallott, fogságba került s tartományára II. Uros szerb király tette rá a kezét. Ezidő óta a szerb hegyvidék lejtőjéig terjedő folyóparti sík területért állandó küzdelem folyt a magyar és szerb királyok közt. A Nemanjidáknak többízben sikerült hatalmukat egészen a Dunáig kiterjeszteni, hogy azután újra visszavonuljanak a magyar túlerő nyomása elől. Legutóbb 1339-ben került a tartomány szerb kézre s Lajosnak trónralépte után első gondja volt annak visszaszerzése. Hogy és miképen folyt le a harc, nem ismeretes, de 1342 végén már újra magyar főúr – Ostfi Domokos – állt a bánság élén s mivel Dusán Istvánt ekkor már délfelé irányuló hódító törekvései kötötték le, a magyar kormányzat hamarosan megszilárdult, bár a határszéli harcok ezután sem szüneteltek.

Macsó, Nándorfehérvár, Galambóc és a régi kucsói bánság elfoglalásával egyidőben állította Lajos király Losonczi Istvánt – a mohi csatában elesett Tomaj-nembeli Dénes nádor unokáját – a szomszédos szörényi bánság élére, hogy az 1330 óta hűtelen havaselvi oláh vajda ellen tervezett hadjáratában biztos támasza legyen. Basarába-fia Sándor ellen 1344 tavaszán készült fel a király. A szörényi bán nyugat felől, maga Lajos észak felől szándékozott támadni. Dömötör váradi püspök diplomatikus közbenjárása, de méginkább a királyi had erdélyi felvonulása azonban megakadályozta a háborút. Sándor vajda személyesen jött el Brassóba a királyhoz; a tizennégy év előtti árulást jóváteendő, nagy ajándékokat hozott és földreborulva hódolt hűbérurának.

Lajos király apósa hívására még ugyanez év végén kisebb sereggel Brünnbe ment, hogy résztvegyen a pogány litvánok ellen tervezett kereszteshadjáraton. A had, melyben Lajoson kívül János cseh király és Károly morva őrgróf sógorukkal – Bourbon Péter francia herceggel – s a schwarzburgi, nürnbergi, hollandi grófokkal vettek részt, Szilézián át vonult Poroszországba s onnét a német lovagrend csapataival egyesülve indult Vilna ellen, de a litvánok ügyes taktikája miatt eredményt elérni nem tudott. Hazatérőben a német, cseh és magyar seregek Lengyelországon át vették útjukat s itt Kázmér király emberei tőrbecsalták a morva őrgrófot. Károly majdnem fogságba került, de ügyessége mégis megmentette s megtorlásul még 1345 nyarán apjával együtt erős had élén támadt Lengyelországra. A magyar királynak nem tetszett nagybátyja eljárása, a régi szövetség értelmében mégis elküldte támogatására segítőcsapatait. A cseh király már Krakkót ostromolta, mikor az északmagyarországi hadak élén Szécsi Miklós és Poháros Péter megérkeztek, a várat felmentették s a küzdőtelek közt fegyverszünetet létesítettek, amit egy év mulya béke követett. A lengyel-cseh háború veszedelme keresztezte Lajos délvidéki terveit s ezért VI. Kelemen pápa felhívására örömest közvetített harcbakeveredett két rokona és szövetségese közt. Ő maga a krakkói harcok idején már útban volt Horvátország felé, hogy fegyveres kézzel erőszakolja ki a hűtlen főurak és a dalmát városok hódolatát, mialatt az erdélyi végeket Lackfi András székely ispán védelmezte a Dnyeper-vidékről idáig kalandozó tatár csapatok portyázó becsapásaival szemben.

A királyi sereg – számát a hozzácsatlakozó bosnyák hadakon felül húszezerre teszik – 1345 júliusának derekán ért az Unna-menti Bihács-vár alá. Jövetelének hírére Subich Pál és Mladen kivételével az összes horvát urak hirtelen frontot változtattak s hűségüket hangoztatva járultak hódolatra Lajos király elé. Eljöttek a dalmát városok követei is váraik kulcsával, noha Velence nagy előkészületeket tett védelmükre és sok hadiszert küldött nekik. Előljárt a hódolatban és magyarbarátsága hangoztatásában a koronához mindenkor leghívebbnek bizonyult Zára városa, melynek polgárai már torkig voltak Velence kéretlen gyámkodásával. Hűségéért azonban nagy árat kellett fizetnie, mert Lajos királyt az ország dolgai hamarosan hazaszólították s az ország védelmére csak kisebb sereget hagyott hátra a horvát bán vezérlete alatt. Dandolo András doge e hírre tüstént hadat indított s a legnagyobb eréllyel készült Zára megbüntetésére, nehogy példáját a többi városok is kövessék. Partraszállított gyalogos és lovasseregei és hajóhada teljesen körülzárták a várost; a többi parti városok és a Velencével újra szövetkező horvát urak csapatai pedig tűzzel-vassal pusztítani, rombolni kezdték az ostromzáron kívül levő birtokait. A védelmükre rendelt horvát és bosnyák hadak tétlenül nézték az ellenség garázdálkodását, mert a két bán – Kotromanics István és Alsólendvai Miklós – Velencével állandó összeköttetésben állt s még Zára elvesztése árán is a béke fenntartására törekedett. Zára polgársága így magára maradt s a magyar és nápolyi segítség reményében egyedül látott a város védelméhez.

A várt segítség nem érkezett meg. Zára követei Endre hercegtől és Lajos királytól is bíztatást kaptak, de Endrét épp a követjárás utáni napon meggyilkolták s e miatt a magyar felmentősereg hadbaszállása is elmaradt. Lajos király politikájának központjába a nápolyi kérdés került. Velencével és a szerb királlyal – épp a tervbevett nápolyi hadjárat érdekében – béketárgyalásokat kezdett. Dusánnal sikerült is békét kötnie, de Velence elfogadhatatlan feltételekkel állt elő. Mindössze 80.000 aranyat – mintegy 925.000 aranykoronát – ajánlott fel kártérítésül egész Dalmáciáért s maga a kikötővárosok egyikéről sem volt hajlandó lemondani. Ezt Lajos, bármennyire vágyott is a béke után, nem fogadhatta el. 1346 nyarán fegyvert fogott s a kortársak szerint nyolcvanezer emberrel a tengerpartra vonult. A hadsereg zömét a horvát és bosnyák csapatok alkották, de az anyaország bandériumai, a kún és jász könnyű lovasság, a koronához mindig hű vegliai Frangepánok zászlóaljai, Bertrand aquilejai pátriárka segítőcsapatai s a hadjáratra felfogadott német és cseh zsoldosok hada is a királlyal volt. A királyi had teljesen bekerítette a Zárát körülvevő velencei támadósereget, mely így két tűz közé szorítva, a vár bástyáival párhuzamosan kiépített fabástyáinak öve mögé húzódva védekezett. Néhánynapi heves előcsatározás után július 1-én került döntő ütközetre a sor. A királyi sereg és a zárainak kétoldalról szorongatták a velencéseket, mikor a hajóhad legénysége partraszállt s a fabástyákat ostromló záraikat hátbatámadta. Meglepő közbelépésükkel a küzdelem Velence javára dőlt el. A zárai sereg vesztesége igen nagy volt, de a királyi hadból is sokan sebesültek meg, köztük a horvát bán is, kit utóbb a zárainak a bosnyák bánnal együtt árulásról vádoltak. Lajost a vereség lesujtotta, de a háborút mégsem folytatta, mert Záráért nem akart lemondani nápolyi terveinek gyors végrehajtásáról, amihez Velence jóakaratú semlegességére feltétlenül szüksége volt. Ezért megfogadta a velencei béke létrehozásán fáradozó bosnyák bán tanácsát s a megsebesült Alsólendvai Miklós helyébe kinevezett Szécsi Miklós horvát-szlavón bánt kisebb sereggel hátrahagyva, maga a derékhaddal hazatért.

Velencében jól tudták, hogy Lajos az első ütközet után nem gyengesége miatt adta fel a küzdelmet, hanem nápolyi vállalkozásának sikere érdekében s tudták azt is, hogy evégből a köztársaság barátságára, sőt esetleg pénzére is szüksége lehet. Ezért azonnal békét kínáltak, mégpedig a győzelmüket megelőző ajánlatuknál kedvezőbb feltételek mellett. Most már 160.000 aranyat – az előbbi összeg kétszeresét – kínálták fel a dalmáciai joglemondásért s bizalmasan azt is közölték Lajossal, hogy Johanna nápolyi királyné és Dusán szerb cár szövetségajánlatát iránta és igazságos ügye iránt való tiszteletből ridegen visszautasították. A király ezt a hírt örömmel fogadta s a város autonómiájának és polgárai biztonságának garanciája mellett Záráról lemondani is hajlandónak mutatkozott, de dalmáciai felségjogainak eladásáról még tárgyalni sem akart. Mivel Velence mereven ragaszkodott álláspontjához, a békekötés meghiúsult. Zárát védői 1345 végén az éhínség miatt kénytelenek voltak feladni s evvel a hadjárat véget is ért. Buda és Velence közt nemsokára újra megindultak a tárgyalások, mert a nápolyi ügy fejleményei mindsürgetőbben követelték a békeállapot helyreállítását.

*

A nápolyi kérdés még 1343 januárjában Róbert király halálával lett aktuálissá. A szentszék hűbérurasága alá tartozó szicíliai királyság trónöröklési rendjét VIII. Bonifác pápának az 1264. évi hűbéri szerződés magyarázataképen 1297-ben kiadott rendelkezése olykép szabályozta, hogy a királyhoz viszonyítva ugyanazon fokon álló családtagok közül a férfiak minden nőt megelőzzenek, az ugyanazon az ágon állók közül mindig az elsőszülött örököljön, elsőszülött férfinak pedig – ez volt Bonifác hozzátoldása – a király halálakor élő családtagok közül az tekintessék, aki neki legközelebbi fokon álló rokona s a többinél idősebb. Ez a szabályozás megfelelt a szentszék és II. Károly azon törekvésének, hogy a magyar trónra szánt gyermek Károly Róbertet – ki a lineális szukcessziót biztosító hűbéri szerződés szerint a trón örököse volt – kizárják az uralkodásból és nagybátyját, a harmadszülött Róbertet segítsék trónra, de – személyre lévén szabva – az elvi kérdést nem tisztázta. Inkább homályossá tette, hogy a lineális, avagy a graduális öröklés van-e érvényben? Róbert király egyetlen fiának, Károly kalábriai hercegnek halála után kétség is támadt, vajjon az ő idősebb leánya, vagy János achájai herceg – Róbert testvéröccse –, avagy I. Károly magyar király – Róbert legidősebb unokaöccse – lett-e a trón törvényes örökösévé? Mivel Bonifác pápa csak primogenitusról és nem primogenitáról szólt, az ő rendelkezéseinek szószerinti értelmezése mellett János – a későbbi durazzói hercegek apja – lett volna az örökös. Az eredeti Anjou Károly-féle rendelkezések viszont a lineális öröklés jogán következő I. Károly magyar király jogigényét támogatták. Róbert evvel szemben a hozzá rokonsági fokuk szerint legközelebb álló kiskorú unokáinak – Johannának és Máriának – trónutódlását vitatta, Bonifácnak az elsőszülöttségre vonatkozó magyarázatát a leányágra is kiterjesztve. Nehogy azonban a család összes férfitagjai összefogjanak a kis leányok ellen, egyességre lépett a magyar királlyal gyermekeik összeházasítása tekintetében s miután 1332-ben az örökösödésre nézve megegyeztek és gyermekeiket egymással eljegyezték, Johannát és Endrét trónja örököseiül jelölte ki. A magyar szövetség jó védelmet látszott biztosítania kis leányoknak a nápolyi hercegek esetleges trónkövetelői aspirációival szemben. Endre herceg – akkor járt hatodik évében – megkapta a trónörökösöket megillető kalábriai hercegséget és magyar dajkája, magyar nevelői és kamarásai s az öreg Róbert király által melléadott papi nevelője – frà Roberto di Mileto – társaságában Nápolyban maradt, hogy az uralkodásra alaposan elkészüljön. 1342 tavaszán, mikor ő maga tizenötödik, Johanna tizenhatodik évében járt, az esküvőt is megtartották. I. Károly jogigénye közben a nápolyi trónra az achájai hercegségről a tarantói ág javára lemondani kényszerült János durazzói hercegnek 1335-ben történt halála miatt még erősbbödött: mint II. Károly nápolyi király legidősebb férfiunokája most már a graduális öröklés címén is ő lett az örökös. 1342 derekán bekövetkezett halála azonban egészen új helyzetet teremtett.

Róbert király ifjabb testvéreinek – Fülöp tarantói és achájai hercegnek s János durazzói hercegnek – fiai a családfán egy fokkal közelebb álltak Róberthez, mint a magyar Anjouk s közülük a húszéves Durazzói Károly és Tarantói Róbert, idősebbek is voltak náluk.

II. Károly nápolyi király; Martell Károly, I. Károly magyar király † 1342, I. Lajos magyar király 1326, Endre kalábriai herceg 1329; Róbert nápolyi király † 1343, Károly † 1328; Johanna; Margit f. Valois Károly, Mária † 1328, VI. Fülöp francia király, Katalin; Fülöp tarantói herceg † 1331; Róbert 1323, Lajos 1325, Fülöp; János durazzói herceg † 1335 f. Talleyrand Périgord Ágnes; Mária, Károly 1322, Lajos 1324, Róbert.

A Bonifác-féle rendelkezés értelmében így I. Károly halálával trónigényük keletkezett s ezt a két ifjú édesanyja – Valois Katalin császárnő és Talleyrand-Périgord Ágnes durazzói özvegy hercegnő – előkelő rokonságuk segítségével azonnal érvényesíteni igyekeztek. Katalin hatalmas pártfogóra talált testvérbátyjában, VI. Fülöp francia királyban, ki anyja révén édes unokaöccse volt az öreg Róbertnek és patrónusa az avignoni pápának. Ágnes a párizsi és avignoni udvarokban egyaránt nagy befolyással bíró testvérbátyjára – Talleyrand bíbornokra támaszkodhatott. Könnyen meg tudták nyerni a trónörökösül kiszemelt hercegnőket is, kik Katalinnak anyjukról unokahugai voltak s elhagyatott árvaságukban inkább vonzódtak élvezetvágyó és élvezeteket szerző rokonaikhoz, mint szigorú erkölcsű mostohanagyanyjukhoz, a pietisztikus hajlamú spanyol Sanziához, kinek hatása alatt maga Róbert is mindinkább elmerült teológiai studiumaiba. Az öreg királyi pár bizalmas környezete ezidőben már szinte kizárólag tudósokból, papokból, franciskánus szerzetesekből állt, maga Róbert mélyen belebocsátkozott a korszerű teológiai vitákba, míg felesége valami misztikus buzgólkodás rabja lett. A kormányzást átengedték a főméltóságviselőknek, az udvari élet vezetését pedig könnyűvérű és hatalomvágyó sógorasszonyaiknak. kik így szabad kezet nyertek a kis leányok „nevelése” körül is. Katalin bizalmasai Artois Károly és Bertrand – Róbert király természetes fia és unokája – és sógoruk, a firenzei kalmár fiából Katalin császárnő mindenható kegyencévé és gyermekei nevelőjévé lett Acciajuoli Miklós voltak. Mellettük az alacsonyszármazású és alacsonylelkű De Cabanisok .jutottak még befolyáshoz. E család feje a mosónőből udvari szoptatósdajkává, majd Valois Mária kalábriai hercegné komornájává, Johanna maestrájává, nevelőanyjává és udvarhölgyévé előlépett Cataniai Filippa volt, a mór szakácsból lovaggá ütött és udvari tisztségekre emelt De Cabanis Rajmund szenesál özvegye. Ő volt leányaival és menyével – a hírhedt Ceccanói Margittal – együtt Johanna bizalmának letéteményese s egyúttal lelkének és erkölcseinek megrontója is. Ezek a hitvány emberek – nyilván Katalin utasításai szerint – tervszerűen ócsárolták és gyalázták, „durvának”, „barbárnak” csúfolták Endrét fiatal felesége előtt s míg férje hitelét ilyképen lerontották, magát a hercegnét könnyelmű élvezetekhez szoktatták s egyik kedves után a másiknak karjaiba vezetve, igyekeztek a hatalomra éhes császárnő terveinek s a maguk silány érdekeinek engedelmes eszközévé nevelni. Szándékuk e részben kudarcot vallott Johannának hamar kibontakozó erőszakos természetén, hatalomvágyán és ellentmondást alig tűrő határozottságán, de bizalmát és vonzalmát meg tudták nyerni, erkölcseit pedig teljesen megrontották. A szelídebb lelkületű Máriánál nem értek el ily sikert, nem is fordítottak oly nagy gondot megrontására. Ő a Katalinnál kevésbbé romlott, inkább csak ravasz és intrikus Ágnes hercegnő befolyása alá került, ki Károly fia számára próbálta a kis leány szívét és kezét megnyerni, mialatt Katalin a maga fiát – Tarantói Róbertet Endre férji jogainak sérelmével segítette Johanna ágyába.

Ebben a környezetben, a teológiai miszticizmus légkörében ájtatoskodó öregek és a korai renaissance világi örömeit hajszoló fiatalabbak ellentétes érdekű és ellentétes felfogású tábora közt, idegenként állt a gyermekből még alighogy ifjúvá serdült Endre herceg. Magyar nevelői és a szegénységi vita kérdésében Avignonnal szembekerült frà Roberto a finomkodó francia és olasz udvaroncokhoz viszonyítva tán nehézkes, érdesebb modorú, de Petrarca szavai szerint – „mélyérzésű, szelídkedélyű,” egyeneslelkű és lovagias ifjúvá nevelték s Endre herceg így a középkori miszticizmus és az ébredő humanizmus egymásmellen élő, ellentétes világai közt a lovagkor eszméinek, a magyar Anjouk szellemének volt lépviselője. A nápolyi nemesség, sőt a királyi család körében is sok híve volt Endrének s köztük oly komoly és tekintélyes férfiak is, mint De Baux Bertrand országbíró, Róbert király unokaöccse. De a hercegnők környezete ellenségeiből tellett ki s ezeknek sikerült Johannát tőle, Máriát pedig a magyar házasságnak még a gondolatától is elidegeníteniük. Cselszövéseik az öreg királyra sem maradtak hatástalanul. Endrét és Johannát ugyan összeadatta, de végrendeletében már egyedül Johannát s az ő magtalan halála esetére Máriát nevezte ki örököseivé; Endrének felesége netáni halála után a salernói hercegséget szánta kárpótlásul, a kormányzást pedig Johanna huszonötödik életévének betöltéséig saját özvegyére és néhány főúrra – köztük Artois Károlyra – bízta.

Képek Szent László király életéből, 14. századi kéziratból.
Szent László király életéből vett képek a Vatikáni Könyvtárban. (A 8541. számú, XIV. századi kéziratnak 82. lapjáról.) Felső baloldali (IX.) kép: szent László a kereszttel kiűzi a halottból a gonosz szellemet. Felső jobboldali (X.) kép: Szent László harca a tatárokkal (kúnokkal). Alsó baloldali (XI.) kép: Szent László kopjaütéstől megsebesül. Alsó jobboldali (XII.) kép: Szent László megszabadítja az elrabolt magyar leányt és segítségével legyőzi a rabló kúnt.

Róbert király unokáinak zavartalan uralmát vélte végrendeletével biztosítani; e helyett az elégedetlenség és testvérharcok magvát vetette el. Rendelkezései senkit sem elégítettek ki. A pápai hűbérúr rossz néven vette, hogy a kormányzókat az ő megkérdezése és jóváhagyása nélkül jelölte ki. Sanzia királyné inkább kolostorba vágyott, semmint az ország kormányzására. Endre herceg és hívei az 1332. évi szerződés értelmében őt megillető jogoknak elkobzása és a neki szánt lealázó szerep miatt lázongtak. Johannát uralkodói jogainak korlátozása és a szigorú életű Sanzia gyámkodása keserítette. Katalin és Ágnes fiaik mellőzése miatt elégedetlenkedtek, akik felfogásuk szerint méltóbbak voltak Endrénél a királyi férj szerepére. Az általános elégedetlenség hamarosan családi viszállyá fajult s Johanna ezt kihasználva, nagynénje segítségével kezébe ragadta a tényleges hatalmat. VI. Kelemen pápa pedig elfogadta az új királynő hűbéres hódolatát és megerősítette öt királyi méltóságában. Egy szava sem volt Endre mellőzése, az elődje közvetítésével létrejött örökösödési szerződés megszegése ellen. Ha gondolt is rá, hogy Endrét jogsérelem érte, mikor a királyi férj dicstelen szerepére alázták, gondolatait bölcsen elhallgatta, mert a szentszék fölött gyámkodó hatalmas francia király testvére és húga ellen fellépni semmi kedve sem volt.

Endrét hívei magyar segítség igénybevételére unszolták s ő meg is fogadta tanácsukat. Követeket küldött Visegrádra. Anyja és bátyja támogatását kérte durván megsértett jogainak biztosításához. Lajos és Erzsébet nem is késlekedtek a közbelépéssel s mivel a trónkérdés elintézése elsősorban a pápai hűbérúrtól függött, őt igyekeztek Endre ügyének megnyerni. A király éppen Visegrádon tartózkodó rokonával, Habsburg Frigyes herceggel tüstént Prágába utazott, hogy Luxemburg Károly morva őrgrófot – Lajos ifjú menyasszonyának apját és Frigyesnek nagybátyját – VI. Kelemen pápa informálására kérjék. Károly mindjárt el is küldte követeit egykori tanítómesteréhez, hogy Endre szerződésileg biztosított trónöröklésének elismerését és megkoronáztatása elrendelését szorgalmazzák. Lajos király pedig hazatérve, levélben szólította fel nápolyi rokonait és az országnagyokat, hogy Endrének, mint a trón jelenlétükben és hozzájárulásukkal kijelölt örökösének hódoljanak.

Erzsébet anyakirályné ezalatt útrakészült, hogy a nápolyi udvarral fia érdekében személyes tárgyalásokat kezdjen s a helyszínén szerzett tapasztalatok birtokában adja meg az utasításokat az avignoni udvarba küldendő követeknek. Fellépésének súlyát és külső tekintélyét biztosítandó, 1343 júniusában nagy és fényes kísérettel indult el útjára. A főrangú udvari dámákon, szolgálattévő kamarásakon és testőrző vitézeken kívül a politika és jogtudomány útvesztőiben járatos főurak és főpapok egész sora kísérte, köztük Gilétfi Miklós nádor, Nagymarton Pál országbíró, Csór nb. Gönyüi Tamás lipóti, Apponyi Tamás nyitrai és Frangepán Duim modrusi ispánok, Vid nyitrai és Miklós egri püspökök, Vásári Miklós esztergomi, Kanizsai István budai és Gergely csázmai prépostok. Zenggben népes küldöttség élén az akkor még barátságos velencei köztársaság három előkelő polgára várta a királynét, hogy őt a magyar király iránt érzett tiszteletből felszerelt három gályán Manfredoniába kísérjék, hová Endre és Johanna hasonló ünnepélyes kísérettől követve személyesen jöttek elébe.

Erzsébet nápolyi bevonulásának pompájáról a szemtanúk nagy elragadtatással írnak. Hasonló magasztalással emlékeznek meg a magyar királyné páratlan bőkezűségéről is, aki a férje életében felhalmozott kincstári készletből 21.000 márka színaranyat, 27.000 márka ezüstöt és félköböl aranypénzt vitt magával és küldetett maga után Itáliába; hogy – a kegyes célokra, alamizsnára és szolgálatok jutalmazására fordított bőkezű adományokról nem is szólva – fia híveit megjutalmazhassa, s a nápolyi és avignoni udvarokban irányadó személyeket fejedelmi ajándékaival lekötelezze. Az avignoni udvarba egy évvel utóbb küldött a kincstár kimerültsége miatt adóból behajtott 44.000 márka ezüsttel együtt mintegy huszonkét millió aranykoronára, vagyis a Velencéből Dalmáciáért kínált váltság tizenháromszorosára rúgó hatalmas összeg bizonyítja, mily nagy fontosságot tulajdonított a magyar udvar a nápolyi trón megszerzésének. Áldoznia azonban hiábavalónak bizonyult.

A bányakincsekben gazdag Magyarország hat-hét évi aranytermésének megfelelő érc és pénz hasztalanul ömölt szét Itáliában és Avignonban. Erzsébet Nápolyban ígéretnél, fogadkozásoknál, hízelgéseknél egyebet elérni nem tudott s a nyitrai püspök és Pál országbíró vezetésével Nápolyból Avignonba küldött követségnek is csak hosszú alkudozással és a már említett 44.000 márka ezüst – közel három millió aranykorona – felajánlása árán sikerült Johanna velük ment követeinek és Talleyrand bíbornoknak aknamunkáját ellensúlyoznia s a döntést kierőszakolnia s ez a döntés korántsem volt kielégítő. A pápa csupán arra adott engedélyt, hogy a királyság ideiglenes kormányzatával megbízott Aymerik bíbornok a herceget „mint Johanna férjét” vele együtt királlyá koronázza és felkenje, ha „engedelmességet fogad” a bíbornoknak: Endre és édesanyja tisztában voltak vele, hogy Endre poziciója a puszta cím birtokában alig fog megjavulni s felesége és rokonai mindent elkövetnek majd tényleges uralmának meghiúsítására. Ily körülmények közt a királyné legjobbnak vélte, ha fiát hazaviszi, de utóbb mégis engedett De Beaux Bertrand rábeszélésének s 1344 tavaszán egyedül indult haza. Nápolyban pedig a királyné távozása után új erővel tört ki a küzdelem.

A könnyűvérű Boccaccio múzsáját gáláns történetek írására ösztönző ifjú királynőnek és nagynénjének erkölcstelensége és könnyelműsége, alantas lelkű híveiknek pénzéhsége és hatalomvágya ledér örömök, gonosz ármányok, ádáz küzdelmek tanyájává alacsonyította a szellemében és erkölcseiben már a „bölcs” Róbert és „kegyes” Sanzia idejében átalakult nápolyi udvart. Az öreg pár a maga vallásos és karitatív kedvteléseibe merülve, talán észre sem vette miképen alakult át körülöttük minden Katalinnak és környezetének hatása alatt, de Petrarca – az Italia unita félezerév multán megvalósult gondolatának költőapostola – Nápolyban jártában elszörnyedve tapasztalta a nagy erkölcsi sűlyedést ott; ahonnét még nemrégen az olasz egység megvalósítását várta. Keserű szavakkal emlékezik meg a napirenden levő tobzódásokról, utcai verekedésekről, orgyilkosságokról, pogány gladiátori küzdelmekről és az udvaroncok romlottságáról. Az udvarban ekkor már Johanna és Katalin kegyencei, Artois Károly és Bertrand, Acciajuoli Miklós, De Canabis Filippa és gyermekei voltak a hangadó személyek. Artois Károly főkamarássá, Terlizzi gróf – a Filippa veje – főmarsallá, De Cabanis Róbert főudvarmesterré és Eboli grófjává, Filippa menye és leányai, három elvetemedett asszony, Johanna legbizalmasabb udvarhölgyeivé léptek elő s amint hatalomra jutottak, nyíltan és szemérmetlenül láttak asszonyaik terveinek előmozdításához. Utjukban már nem állt senki. Sanzia királyné Erzsébet hazautazása Után néhány hónappal zárdába vonult s ott nemsokára meg is halt, Aymerik bíbornok pedig visszatért Avignonba. A tarantóiak emberei nyílt harcba kezdtek Endre és a durazzóiak híveivel. Ezek színleg Endrét pártolták, de titkon maguk is áskálódtak ellene. Ágnes hercegné Talleyrand bíbornok útján szerzett pápai felmentés birtokában Károly fiát titkon összeeskettette Máriával s evvel meghiúsította annak István magyar herceggel, másrészről az ifjabb tarantói herceggel tervezett házasságát. A császárnő erre titkos paráznaság vádjával illette sógornőjét és Ceccanói Margit útján méreggel veszejtette el, holott ugyanekkor ő maga Acciajuolival, Johanna pedig felváltva Artois Bertranddal, De Cabanis Róberttel, Capano Jakabbal és Tarantói Róberttel szinte a nagy nyilvánosság szemeláttára szőtték szerelmi viszonyaikat. S a tarantóiak, durazzóiak és maga Johanna folytonos torzsalkodásuk ellenére a legjobb egyetértésben áskálódtak a pápai udvarnál Endre ellen, ki egyre-másra küldte követeit Avignonba a megígért koronázás időpontjának kitűzését sürgetve, de határozott választ kapni nem tudott. Végül is újra bátyja közbenjárását kellett kérnie s ennek meg is lett az eredménye. Gergely csanádi püspök és Pál országbíró avignoni követsége rávette VI. Kelement ígérete beváltására. A pápa, miután 1345 januárjában már elrendelte Johanna környezetéből többeknek eltávolítását, ugyanez év szeptemberében kitűzte a kettős koronázás idejét is.

Endre nem titkolta, sőt fennen hirdette, hogy megkoronáztatása után ellenségeivel erélyesen le akar számolni s ez megpecsételte sorsát. Ha a koronázás tüstént Róbert halála után megtörténik, minden jóra fordulhatott volna, hiszen volt egy rövid időszak, mikor Johanna komolyan vonzódni kezdett urához s ha akkor Endrének hatalom van kezében, eltávolíthatta volna környezetükből a cselszövőket. De mire a pápai rendelet megjött, késő volt. Katalin és Johanna kegyencei tovább élvezték már a hatalmat, semhogy küzdelem nélkül lemondhattak volna róla s mivel Endre trónralépte egyértelmű volt bukásukkal, összeesküdtek élete ellen. A főmozgató maga Katalin császárnő volt, ki Endre holttestén át saját fiát akarta a trónra emelni. A gyilkosság tervét kedvesének, Acciajuolinak, sógora s egyszersmind Johannának természetes nagybátyja – Artois Károly főkincstartó – főzte ki fiával, Bertranddal, ki Johanna kedvese lévén, szálka volt Endre szemében. A segítőtársak az udvaroncok, elsősorban a De Cabanis-család tagjai közül kerültek ki s maga az áldott állapotban levő királyné is tudott a dologról. Merényletük színhelyéül az összeesküvők Aversát választották, hova jól sikerült vadászat után szeptember 18-án nyugovóra tértek be. A herceg híveit a kastélyban szállásolták el, ő maga azonban feleségével a várfalon kívüleső kolostor vendég-lakosztályában szállt meg s ugyanitt ütöttek tanyát a gonosztevők is. Éjszaka valami ürügy alatt kiszólították a herceget hálóterméből s mikor ez hálóköntösben, fegyvertelenül kisietett, megrohanták, nyakába erős küzdelem után hurkot vetettek és megfojtották, miután felesége az ajtót magárazárva, menekülése egyetlen útját is elvágta. Holttestét azután a kolostor kertjébe vetették, ott talált rá a zajra felébredt magyar dájkája.

A királyné a részvét minden látható jele nélkül vett tudomást férje haláláról s még a halottat megtekinteni sem volt hajlandó. A nápolyi gyászszertartás után azonban súlyos bánatról panaszkodó levélben adta tudtára az eseményt pápai hűbérurának, a magyar rokonoknak, Itália fejedelmeinek és városainak. Leveleinek célja a gyilkosok leplezése volt. Endre hűtlenségére és könnyelmű kalandjaira célozgatva, szerelmi bosszú áldozatának igyekezett őt feltüntetni. De szava sehol sem talált hitelre. Erzsébet asszony, a magyar dajka mindent elmondott, amit tudott, a szerencsétlen herceg híveinek s az egyik ajtónálló kamarás sem tudta a titkot megőrizni. Így lassanként kiszivárgott a valóság s mindenütt suttogni, majd nyíltan is beszélni kezdték, hogy a tettesek udvari emberek, a királyi hölgyek legbizalmasabb hívei, a felbujtók pedig maguk a hölgyek voltak. Voltak, akik a hencegeket is részességről vádolták s a magyar udvarhoz a durazzóiak nagybátyjának, Talleyrand bíbornoknak, bűnrészességét hangoztató értesítések is jöttek. A híreket ide Endre híveinek küldöttei és a koronázásra Avignonból Nápolyba érkezett magyar követek hozták. Az ő elbeszélésükből értesült Lajos király és édesanyja is a gyásztett előzményeiről és körülményeiről, de arról is, hogy a nápolyi nép velük együtt bosszú után kiált s hogy a derék De Beaux Bertrand titkon már meg is kezdte a bűnösök kinyomozását. Lajos király a gyalázatos merénylet minden részletéről tájékozódást szerezve, szenvedélyes hangú levélben kérte a pápától és Nápoly nagyjaitól öccse gyilkosainak haladéktalan perbefogását és kivégeztetését, míg a nápolyi és itáliai közhangulat a hercegeket kényszerítette cselekvésre. Az egész néppel együtt Durazzói Károly, sőt az anyjuk vétkébe be nem avatott tarantóiak is a bűnösök elfogatását és szigorú megbüntetését követelték. A pápai udvar azonban egyelőre még halogatta az ügy erélyes elintézését. VI. Kelemen kiadta ugyan az ismeretlen tetteseket becstelenné és jogfosztottá nyilvánító generális perlevelet s erről a gyilkosság után tíz nappal írt levelében Lajos királyt is értesítette, de a nyomozásra felhatalmazó speciális perlevél kiadását – úgy mondá: „rövid időre” – elhalasztotta.

Az avignoni pápa halogató eljárásának oka a Johanna bűnösségéről szárnyrakapott és alapos gyanúra okot adó hír volt. Ha a királynéra csakugyan rábizonyul bűne, trónján tovább meg nem maradhatott volna s ez a pápai udvart kellemetlen helyzet elé állította volna. Magyar felfogás szerint Johanna után Lajos király volt a trón várományosa, a VIII. Bonifác-féle rendelkezések értelmében viszont Károly durazzói herceg, Róbert végrendelete alapján Károly felesége igényelhette a koronát. A szentszéknek kellemetlen lett volna ez ügyben döntenie s ezért a per megindításával mindaddig késlekedett, amíg Johanna gyermeke meg nem született. Fiú születése esetén ugyanis a trónöröklés kérdése a magyar udvart is kielégítő módon látszott megoldhatónak, ha ugyan Lajos és édesanyja el fogják ismerni Johanna fiát Endre törvényes gyermekének. Bármennyire méltányolta és jogosnak tartotta is VI. Kelemen az anya és testvér felháborodását – mint ez Lajossal és Erzsébettel szemben a legkényesebb helyzetekben is követett engedékeny és tapintatos fellépéséből, valamint Johannával szemben használt kemény korholó szavaiból világosan kitűnik – a nápolyi és magyar koronák egyesítéséhez hozzájárulni semmiképen sem akart.

A pápa-nevelte II. Frigyes császárral szerzett tapasztalat óta a szentszék nem tartotta megengedhetőnek, hogy Itália déli részében más országában nagy erővel rendelkező, hatalmas fejedelem kerüljön uralomra. Ezért akadályozták meg, hogy a császári cím a nápolyi királyok tekintélyét gyarapítsa. Ezért egyeztek bele, sőt talán kezdeményezték, hogy II. Károly után a dinasztia magyar ága az öröklésből kizárassék. S ezért igyekezett most VI. Kelemen is Lajos igényeit születendő unokaöccse trónutódlásának biztosításával leszerelni. Hasonló hatalmi okok szólították sorompóba Lajos ellen a szentszék fölött gyámkodó francia királyt is, akinek semmiképen sem lehetett ínyére, hogy Itáliában a magyar Királynak döntő szerep és elhatározó befolyás jusson. Ez a veszedelem pedig közvetlenül fenyegetett, mert Lajos király az aversai gyilkosság után tüstént jelentkezett igényeivel s a nápolyi királyság nagyjait hódolatra szólította fel, Endre után ő lévén – nagyapja, az elsőszülött Martell Károly jogán – a szicíliai korona örököse. Kelemen pápa ezért érdemleges nyilatkozatot mindaddig nem tett, míg 1345 karácsonyán Endre utószülött fia világra nem jött. Alig született azonban meg a kis fiú, kit anyja éppen a magyar rokonok iránt való kedvezésből Martell Károlynak nevezett el és Endre magyar dajkájának gondozására bízott, tüstént útnak indította követeit Magyarországba, de mire ezek megérkeztek, már Lajos követei – Albert oppelni herceg, Apponyi Tamás és Ugodi Csenek – is útban voltak Avignon felé.

Követei útján és velük küldött levelében Lajos király elkeseredett hangon tett szemrehányást VI. Kelemennek, hogy Endre koronázásának halogatásával – akaratlanul bár – okozója lett korai halálának. Követelte a bűnösök szigorú megbüntetését s – azokat, köztük magát a királynét és Talleyrand bíbornokot is névszerint felsorolva – Johannának a szicíliai hűbértől leendő megfosztását. Kérte továbbá a pápát, hogy a megüresedett hűbért VIII. Bonifác trónöröklési rendelkezései értelmében neki, mint a főág „elsőszülöttének” és István öccsének adományozza. Tiltakozást jelentett be végül Johannának Róbert tarantói herceggel tervezett házassága ellen, mire nézve az – hír szerint – pápai diszpenzációt kért, holott a büntetőjog szabályának értelmében, mint gyanusított, perének befejeztéig nem is léphet házasságra.

A kemény hangon írt levélre VI. Kelemen meglepően tapintatos választ adott. Mentegetődzik a vád ellen, mintha a koronázást ok nélkül halogatta volna; a halasztást a jogkérdés bonyolultságával indokolta meg. Bizonygatta, hogy a gyilkosok felett való ítélkezést sem kívánja késleltetni, hiszen az eljárást tüstént a tett hírére elrendelte és csak azért függesztette fel, hogy Lajos kívánságára az ő izenetét és bizonyítékait bevárja. Megígérte, hogy Johanna házasságához egyelőre nem járul hozzá s amennyiben bűnösnek fog bizonyulni, a hűbér új birtokosának megválasztásakor gondolni fog a magyar királyra és öccsére is. Kijelenti azonban, hogy amíg Johannára a bűn kétségtelenül rá nem bizonyul, őt trónjától megfosztania nem áll módjában. Lajos háborús szándékára célozva, még azt is figyelmébe ajánlotta a királynak, hogy az egyház ellenére semmit se kezdjen az ügyben.

A levélváltás és a pápai követek meghallgatása után Lajosnak nem lehetett kétsége, hogy Avignonban diplomáciai úton nem érheti el Johanna megbüntetését és saját nápolyi igényeinek elismerését. A pápa óvatos, de a főkérdésben mégis határozott válaszából azt is kivehette, hogy a szentszék mindent el fog követni Johanna tisztázására, nehogy őt – a francia király hugát – a tróntól megfosztania s a szicíliai hűbérről újra rendelkeznie kelljen. Mindezek tudatában elhatározta, hogy fegyverrel kezében szerez érvényt jogainak.

*

A nápolyi kérdés fegyveres megoldásának terve irányváltozást jelentett a magyar külpolitikában. Károly király nápolyi törekvései szerves láncszemként illeszkedtek a Capet-Anjou-ház imperiális politikájának keretébe s benne a magyar Anjou-ház hatalmi terjeszkedésére irányuló dinasztikus törekvés szempontjai is felismerhetők, világuralmi célzatuk mégsem volt. Károly nem törekedett a szicíliai és magyar koronák egyesítésére, az 1332. évi tárgyaláson ilyesmiről nem is esett szó. A szerződés csupán szövetséget létesített a két királyság között s ez a velencei-szerb-koalíció ellen irányuló szövetség a magyar királyság hagyományos balkáni törekvéseit volt hivatva alátámasztani. Nagy Lajos most ezt a reálpolitikai koncepciót imperiális méretű világpolitikai koncepcióvá bővítette. Nápolyi trónigényének bejelentésével és fegyveres fellépésével az aversai gyilkosság következtében felborult szövetséget perszonális unió alakjában kívánta feltámasztani s egyúttal a lengyel trón örököse is lévén, a régi császárokéval vetekedő hatalmas világbirodalom alapítására tört. Fellépésének közvetlen indító oka a kor felfogása szerint családi kötelességként reáháruló bosszú vágya volt, de emellett más, lelkében lappangó nemesebb vágyak is ösztönözték. A húszéves ifjú minden lelkességével vágyott hírre és dicsőségre s eszményképeinek – a krónikából egész Európa kereszteshadainak vezéreként ismert Szent Lászlónak, a világhódító makedón királynak és világuralomra törő rokonainak – példájára maga is a világhódítók közé óhajtott emelkedni. A magyar koronával fején és a lengyel korona ígéretével tarsolyában indult el a harmadik koronáért Nápolyba, hogy azt megszerezve, három hatalmas országot felölelő világbirodalmat alapítson. Nagy vállalkozását céltudatos diplomáciai akcióval készítette elő s egész Európát behálózó szövetséghálózat létesítésével fogott célja kiviteléhez.

Az aversai gyilkosság nemcsak Endre ifjú életét ontotta ki, végzetes csapást mért a francia imperalizmus jegyében kialakult európai koalicióra is. A magyar király eddigi szövetségesei közül Nápoly királynője nyílt, a francia és cseh királyok, sőt az avignoni pápa is leplezett ellenségként kerültek vele szembe. A pápát aggodalommal töltötte el Lajos trónigénye s ezért a gyilkosság felett érzett felháborodását a tettesekre korlátozva, koronás bűntársuk védekezését és mentségeit elfogadta, sőt trónja védelmében is támogatta. A francia királyt közeli rokoni kapcsolatai és Avignonnal fennálló szoros politikai összeköttetése, a császári koronáért Bajor Lajossal épp ezidőben küzdelembe induló Luxemburgi Károlyt hasonló politikai érdekközösség és VI. Kelemen iránt érzett tanítványi tisztelete vitték a nápolyi királynő táborába. A régi szövetségesek közül egyedül Kázmér tartott ki hűségesen magyar unokaöccse mellett, de az ő támogatása a nápolyi ügyben vajmi kevés reálpolitikai értékkel bírt. Lajosnak új barátok után kellett néznie s ezeket a francia koalicióval ellenséges hatalmak közt találta meg.

Osztrák rokonai útján érintkezést keresett és talált a kiátkozott Bajor Lajos császárral, vele szövetségre lépett s ennek megpecsételéséül ifjabb testvérét – István herceget – a császár leányával jegyezte el. Ugyanekkor szövetkezett a császár barátjával, III. Edvárd (1327–1377) angol királlyal is, aki a nápolyi rémtett hírére maga ösztönözte Lajost bosszuló hadjáratra. Az angol szövetség volt hivatva a franciák esetleges közbelépésének akadályozására, míg a bajor-osztrák szövetség a Luxemburgok Magyarország elleni támadásának vehette elejét. Déli ellenségeivel is tárgyalásokat kezdett s ezek eredményeként Dusán István szerb királlyal a bosnyák bán közbenjárására 1346-ban békét kötött, míg Velencével a zárai szerencsétlen harc után újra felvett béketárgyalások előbb hallgatólagos, majd szerződésileg biztosított fegyver szünetre vezettek. Diplomáciájának ezek az eredményei defenzív értékkel bírtak, elhárították minden meglepetés veszedelmét. A tervezett itáliai hadjárat szempontjából még fontosabb volt az apró részekre töredezett Észak- és Közép-Itália helyi hatalmasságainak megnyerése.

Lajos diplomatái – legkiválóbbjaik garai Bánfi János, Kanizsai István, Jägerndorfi Pál, Vásári Miklós, Fraknói Miklós, a világi urak közül Apponyi Tamás, Kont Miklós, Treutel Miklós, Ugodi Csenek voltak – két év alatt keresztül-kasul járták Itáliát s a Johanna ellen kelt általános felháborodás hangulatát kiaknázva, az összes városok, tartományurak és fejedelmek barátságát megnyerték uruk számára, Padova, Bologna, Firenze, Genova, a mantovai Gonzagák, modenai Esték, vicenzai Della Scalák, forlii Ordelaffók, a riminii Malatesta, a polentai, folignoi, fondii, collaltói grófok s a régi római köztársaság feltámasztásáról ábrándozó „néptribun,” Cola di Rienzi – ezidőben még a pápaság római helytartója – szinte versenyeztek barátságuk minél erősebb hangsúlyozásában. Az ifjú király a diplomáciai lángelme biztonságával építette ki egész Itáliát behálózó szövetségeinek hálózatát s a barátságos hatalmakon kívül még az ellenséges, sőt vele formaszerint hadban álló Velencével is sikerült hallgatólagos megállapodásra jutnia hadainak átengedése tekintetében. Ez a meglepő eredmény a gyilkosság után kétszer is megkezdett, de mindkétszer eredménytelenül végződő béketárgyaláson tanusított ügyes magatartásának volt köszönhető. A főkérdésben – Dalmácia felségjogának kérdésében – merev, határozott és a végletekig őszinte volt, de a békés kiegyezés lehetőségének reményét mindenkor ébren tartotta.

Ugyanezt a politikát követte a pápai székkel szemben is. Kemény, sőt szenvedélyes hangon tett szemrehányásokat a szentszék politikájának kétszínűsége, Endre koronázásának késleltetése, a bűnös királyné pártfogolása miatt s amit maga – királyi szavának nagy súlya miatt kereken kimondani nem látott észszerűnek, azt is elmondatta anyjával, kit nagy gyásza minden udvariaskodás kötelezettségétől mentesített. Egy pillanatig sem leplezte, hogy a változott viszonyok közt Nápoly és Szicilia trónjára igényt tart s erre vonatkozó jogát támadhatatlannak véli. Nem titkolta azt sem, hogy Johanna perbefogását minden tárgyalás előfeltételének tekinti. Másrészről azonban hangsúlyozta, hogy fegyverhez csak végső esetben nyúl, ha meggyőződik róla, hogy hiába várja igazságos ügyének méltányos elintézését s bármily éles hangon bírálta is a pápa halogató politikáját és érveléseit, konklúzióképen mégis mindig az ő döntésére appellált. Mikor seregei már céljukhoz értek, ő maga pedig Aquila felé közeledett, még akkor is tanuságot tett békés szándékairói és az egyház feje iránt – úgyis, mint a szicíliai királyság hűbérura iránt – érzett tisztéletéről. Hangoztatta, hogy nem betolakodóként, hanem öccse megbosszulása végett, a királyság nagyjainak hívására jön Nápolyba s bár az ország lábai előtt hever, mégis a pápától kéri trónigénye jogosságának elismerését és a szicíliai koronát. Ennek az ügyes és tapintatos politikának eredménye volt, hogy a szentszék jóideig útjába állt Johanna második házasságának, hogy a királyné és Durazzói Károly alkuját érvénytelenítve, a kis Martell Károlyt – Endre fiát – ismerte el kalábriai hercegnek és trónörökösnek s hogy Lajossal szemben nem vette igénybe a szicíliai hűbér megtámadóira XXII. János bullájában kiszabott egyházi fenyíték, az Itáliába jött német fejedelmeket a múltban annyiszor sujtó egyházi átok fegyverét. VI. Kelemen tisztában volt vele, hogy bűnös asszonyt és rossz ügyet védelmez s mikor a szentszék hűbéruraságára veszélytelen megoldás kínálkozott – így a kis trónörökös megszületésekor, majd a gyermek halála után, István herceg és Nápolyi Mária házassági tervének felmerülésekor – nem idegenkedett Johanna elejtésétől sem. A pazarló és ledéréletű királynő védelme, ha politikai okokból rákényszerült is, kezdettől fogva kényelmetlen volt ennek a kifogástalan életű, tudós, de a cselekvésben ingadozó, gyengeségre hajló s az etikai elveket a politikának, nem egyszer alárendelő főpapnak. Ez az állandó feszélyezettség, mit a közvélemény Johanna-ellenes hangulata még kínosabbá tett, eleve engedékenységre késztette az igazságát kereső magyar királlyal szemben. A pápa e hangulatának kiaknázása és politikai gyümölcsöztetése mégis Lajos tapintatos diplomáciájának érdeme volt. Enélkül Kelemen végül is csak rákényszerült volna az egyházi fenyíték alkalmazására.

A hadjárat diplomáciai előkészítése tökéletes volt s ugyanez a politikus érzék jellemezte katonai előkészítését is. Hadseregét Lajos, három elemből állította össze: magyar bandériumokból, zsoldosokból és nápolyi híveinek lovagcsapataiból. A zsoldosakat nem idehaza toborozta zászlaja alá, hanem az itáliai tereppel és harcmodorral ismerős, a nép előtt korábbi harcokból ismert német és lombard condottieriket fogadott szolgálatába. Ezek képviselték seregében a nyugati értelemben vett hivatásos katonai elemet s ezekből került ki a helyi politikai és terepviszonyok mellett nélkülözhetetlen gyalogos had is. A magyar fősereg alkotta az egész had minden tekintetben megbízható törzsét s bár túlnyomórészben nehéz fegyverzetű lovagokból állt, nem nélkülözte a meglepő támadásokra, portyázásokra kiválóan alkalmas könnyű lovasságot sem; a kúnok és székelyek még mindig a régi keleti harcmodorban küzdöttek. A nápolyiak helyi tájékozottságuk és várvédő alkalmatosságaik mellett a néphangulat irányítására alkalmas pártpolitikai lelkesedést hoztak Lajos táborába. Ez a három különböző elemből összetett hadsereg magában hordta a siker biztosítékát.

A magyar hadsereg itáliai felvonulása talán legékesebben szóló bizonyítéka Nagy Lajos kiváló politikai tapintatának. A császárok és császárjelöltek Nagy Károlytól és Nagy Ottótól Luxemburgi Henrikig és Bajor Lajosig mindig nagy hadsereggel vonultak Itáliába, hogy hatalmukat fitogtassák, tekintélyüket emeljék és magukat minden meglepetéstől biztosítsák. Ellenségeiket sikerült is így megfélemlíteniük, de rendszerint elvesztették a bejövetelük előtt velük szemben barátságos és semleges néprétegek rokonszenvét és bizalmát. Nehezen fegyelmezhető, nagy hadsereg, nagyszámú idegen katonaság bevonulása s a velejáró terhes kötelezettségek mindig az ellenség képzetét idézik fel a beszállástól, átvonulástól sujtott népben, a tartós megszállás pedig szükségképen ellenséges érzéseket vált ki a vagyonában, családi békéjében, testi és lelki nyugalmában megzavart bennszülött lakósságból. Fegyelmezett kis seregek szukcesszív felvonulása viszont magában is cáfolatául szolgál az ellenséges szándék, hódító célok feltevésének s ellátása semmi sérelemmel és aránylag kevés teherrel járván, barátságos érzéseket válthat ki. Lajos király ezt az útat választotta és eljárásával mindenütt bizalmat keltett. Látták belőle, hogy a király komolyan és lovagiasan fogja fel az előzetes megállapodásokat, nem hódító szándékkal jön, hanem barátként a barátok földjére, hogy azon keresztül eljusson az öccse halálával reászállt országba.

*

Lajos király nagyszabású készülődéseinek híre hamar eljutott Nápolyba. Velence már 1346 márciusában közölte a pápával, hogy Lajos seregeit hadba hívta és Nápoly ellen támadásra készül. Johanna még előbb hírt kapott róla s azonnal mozgósított. Alattvalóit és az idegen zsoldosakat fegyverbe hívta, hadiszemléket tartott, várait felülvizsgáltatta. Sereggyűjtésre, felszerelésre azonban alig volt pénze, mert nagyapjától örökölt aranyát-ezüstjét és koronajavait – Kelemen pápa korholó szavai szerint – „esztelenül elpazarolta,” hogy a gyilkosság óta egyre fogyatkozó híveit jutalmazhassa. Diplomáciai próbálkozásai sem jártak sikerrel, bár a szentszék megkísérelt mindenkit eltéríteni a pápai hűbéres tartomány megtámadására készülő magyar király támogatásától. Az olasz tartományurak és városok mind megvetéssel fordultak el a férjgyilkos királyi asszonytól s még a királlyal nyílt harcban álló Velence is kereken elutasította szövetségkérő ajánlatát. A nápolyi néppel együtt valamennyien igazságosnak tartották s várták Lajos fegyveres fellépését. De ennek ideje még nem következett el. Lajos a nyár elejére hadbahívott seregét nem Nápoly ellen, hanem Dalmáciába vezette, a zárai kudarc után pedig hazatért Magyarországba, hogy a következő évre tervezett itáliai hadjárat diplomáciai előkészítését befejezze s ezidőre félévig tartó fegyverszünetet kötött Johannával.

Nápolyban ezalatt megindult a bűnösök rendszeres üldözése. VI. Kelemen egész Itália népének, a magyar udvarnak és más hatalmaknak sürgetésére 1346 februárjában kiadta bulláját, melyben a gyilkosokat szigorú egyházi büntetéssel sujtotta s a megtorlást a kinyomozásukat követő időre kilátásba helyezte. A pápai bulla hangjától s méginkább Lajos fenyegetéseitől megrémült hercegek maguk álltak a büntetést sürgető tömegek élére s Durazzói Károly fegyveres erővel támadt az egyik erődbe zárkózó királynőre, tőle a bűnösök kiadatását követelve. A harc folyamán Károly kezébe került Cataniai Rajmund udvarmester s ez a kínpadon kivallotta az összesküvők nevét, a királyné iránt táplált gyanúját sem leplezve. A herceg hada erre fegyveres támadással erőszakolta ki Johannától a környezetében élő De Cabanisok kiadatását. Filippa és leánya, Róbert főkapitány és Terlizzi grófja kínos vallatás után halállal lakoltak, noha Johanna ártatlanságukat bizonyítgató ediktummal akarta szabadonbocsátásukat kierőszakolni. Artois Károlyt és fiát azonban nem sikerült kézre keríteni s mikor a pápa végre szabályszerű vizsgálatra és a bűnösök könyörtelen megbüntetésére utasította De Beaux Bertrandot, ő sem tudott ezek vallomásához hozzájutni. A királynő ugyan a néphangulat nyomása alatt ekkor már maga is felhatalmazta De Beauxt a nyomozásra és büntetésre, de Katalinnal együtt gondoskodott róla, hogy bűnösségüknek ezek a közvetlen tanui ne kerüljenek a főbíró kezébe. A két Artoist nehány kisebb bűnössel együtt maga a császárné és Acciajuoli – felbujtóik – fogták el s míg a többieket De Beauxnak adták át, Artois Károlyt és Bertrandot, azon a címen, hogy a királyi család tagjai, a pápai bíráknak szolgáltatták ki, utóbb pedig a börtönben – úgy beszélték – méreggel tétették el láb alól. Így a pápai bíróság sem juthatott a két fejedelmi hölgy bűnösségének világos bizonyítékához s ellenük az eljárás sem indulhatott meg. Mialatt bűntársaik, eszközeik elvették méltó büntetésüket, ők maguk vígan élték világukat kedveseikkel, Katalin Acciajuolival; Johanna pedig hol Róbert, hol meg Lajos tarantói hercegekkel, kik anyjuk és nevelőjük kényszerítésének engedve s az uralkodás jövő reményében tettek eleget szerelemre éhes királynőjük vágyainak.

Velence zárai győzelmének híre új bizalmat öntött Johanna híveibe s a királyi családnak addig egymással szembenálló tagjait is békességre hangolta. Valois Katalin mindent elkövetett, hogy a rokonságot egy táborba hozza össze, nehogy a viszálykodások a magyar pártot erősítsék. A pápa segítségével rávette Johannát, hogy Róbert herceget fogadja vissza kegyeibe s mint jegyesével és Endre jogainak örökösével új viszonyt kezdjen. Lajos herceget kárpótlásul országos főkapitánnyá nevezték ki, Károly durazzói herceget pedig a mindenkori trónörököst illető kalábriai hercegség odaígérésével vonták pártjukra. Károly nemrégen még maga is hívta Itáliába a magyar királyt, hűséget esküdött neki s a bűnösök kinyomozásában és vérpadra juttatásában buzgólkodva egyenesen Johanna vesztére tört, most mégis megbékélt. Mivel Katalin mesterkedései következtében a Johanna bűnösségét ismerő koronatanuk vallatására nem került sor s maguk e tanuk is elpusztultak, nem lehetett többé remény, hogy a pápa Johannát trónjától megfossza és az ő feleségét ültesse helyére. A magyar király fegyveres győzelme esetén pedig a magyar kézről elütött Mária igényeinek respektálására egyáltalában nem számíthatott. Megelégedett tehát a kalábriai hercegséggel s a királyné parancsára mindjárt ostrom alá vette a magyarpárti Aquilát. A tarantói és durazzói hercegek kibékülése egymással és királynőjükkel kétségtelenül rontott a magyar párt helyzetén s bizonyára számításba jött, mikor Lajos a pápa kérésére 1346 őszén a fegyverszünetet megkötötte. E fegyverszünet alatt azonban a családi békén újra csorba esett. Johanna a békességszerző Katalin halála után megint csak Lajost, az ifjabb tarantóit fogadta kegyeibe és mindent elkövetett, hogy a pápai udvartól egybekelésükhöz az engedélyt és felmentést megkapja. Róbert császárt a nép megbotránkozására is okot adó szép napok után egyszerűen kizárta házából, mire ez duzzogva félrevonult. Nem sokkal utóbb Károly is elkedvetlenedett, mert Johanna a pápa tanácsára saját fiát, a csecsemő Martell Károlyt jelölte ki trónja örököséül s a durazzói hercegnek ígért kalábriai hercegséget is neki adományozta. Károlyt e csalódásért kevéssé kárpótolta kis leányának eljegyzése az új trónörökössel s ezért csak immel-ámmal vezette tovább Aquila ostromát; csupán alkalomra várt, hogy feltünés nélkül visszavonulhasson.

*

Lajos ezalatt teljesen felkészült a háborúra s Kelemen pápa 1347 júniusában már az első magyar csapatok Itáliába érkezéséről, a nápolyi határ átlépéséről és Aquila várának elfoglalásáról adott hírt a francia királynak. Garai Bánfi János veszprémi választott püspök és Kont Miklós pohárnokmester – Tót Lőrinc tárnokmester fia – a lombard síkságon és Itália keleti partvidékén haj nélkül átvonulva, június elején értek seregükkel a nápolyi királyság északi határára. Útjukon mindenütt szíves fogadtatásra találtak, az Abruzzók vidékének nápolyi uralom alá tartozó lokóssága pedig felszabadítóként üdvözölte őket. Az urak, élükön Lallo Campanescoval, Aquila parancsnokával, mindjárt fel is esküdtek a nápolyi trón örököséül elismert magyar király hűségére s csapataikat Kont Miklós rendelkezésére bocsátották. Ezekkel egyesülve, a magyar vezérek bevonultak Aquilába s ott biztos hadműveleti bázist teremtve, értesüléseket szereztek a nép hangulatáról. A kedvező hírekkel azután János püspök hazautazott, hogy királyát és az útrakészülő seregek vezéreit tájékoztassa.

Lajos király hadseregét nem egyszerre indította útnak. Július eleje óta egyik bandérium a másik után vonult át a velencei tartomány határvidékén s különböző útvonalakon példás rendben haladtak az Abruzzók felé, hogy a király ügyével rokonszenvező olasz népet minél kevésbbé károsítsák és terheljék. Augusztus elején Vásári Miklós nyitrai püspök érkezett több főúr bandériumát egyesítő nagyobb sereg élén, majd az Itáliában fogadott német és olasz zsoldosvezérek – Wolfhard Ulrik és Konrád, Landaui Virtinger, Urselingeni Verner és frà Moriale – egyesült seregei jöttek magyar vezetés alatt Aquila alá, honnét Durazzói Károly nemsokára duzzogva elvonult. A magyar haderő szaporodtával Lajos nápolyi hívei is akcióba kezdtek. Fegyverrel támadtak a királynő és a tarontói hercegek híveire, kik ekkor már a durazzói párttal is új viszályba keveredtek. Javában állt a harc, mikor november elején a kún lovasokat is magábafoglaló nagy bandériumával Gilétfi Miklós nádor útrakelt, hogy utána tíz nappal induló királya útjából minden akadályt elhárítson, fogadását előkészítse és ellátását biztosítsa.

Lajos király az itáliai utat már jólismerő Bánfi Pál veszprémi püspök, a három Lackfi testvér – István erdélyi vajda, Dénes lovászmester, András székely ispán – és Pipino János minervinoi gróf kíséretében kelt útra, miután országa kormányát anyjára bízta. Seregével egy jelentéktelen, helyi összeütközésről nem szólva, akadálytalanul jutott el másfél hónap alatt Aquilába s éppen karácsony estéjére érkezett előttejáró hívei körébe. Az útbaeső várak és városok urai – Padovában Carrara Jakab, Vicenzában Della Scala Albert, Mantovában Gonzaga Fülöp, Modenában Este Obizzo, Bolognában Pepoli Jakab, Forliban Ordelaffi Ferenc, Riminiben Malatesta, Polentában Bernát, Folignoban Trinci – határaikon hódolattal fogadták, vele kötött szövetségüket megújították s közülük sokan fegyvereseik kíséretében hozzája csatlakoztak. De elküldte tiszteletére követeit az útvonalon kívül eső Velence és Firenze is. Itália népe és fejedelmei valóságos diadalmenetté varázsolták a magyar király nápolyi útját, kinek mindössze egyízben; Imola vidékén került előcsapata fegyveres harcba az olaszokkal. Karácsony napján már Aquilában fogadta nápolyi hívei hódolatát, kik személyesen vagy követek útján seregestül jöttek el új királyuk üdvözlésére és hűbéri esküjük letételére. Újév első napjaiban azután az egész had felkerekedett és Nápoly felé indult. A magyar, német, lombard és nápolyi csapatokból alakított előhad Fondi grófjával az élén Capuánál találkozott a hercegek vezérlete alatt ott táborbaszállt nápolyi fősereggel s azt rövid harc után megfutamította.

Tarantói Lajos és rokonai Teanon át Nápolyba menekültek, honnét Johanna a vereség hírére tengeren azonnal útnak indult Marseille felé. Két nap mulva Lajos herceg is követte, de a többiek a vesztett csata után a magyar királynak készültek hódolatukat bemutatni. Leginkább Károly buzgólkodott Johanna ügyének elárulásában s miután Nápoly városa Beneventumba küldött követei útján ünnepélyesen meghódolt Lajosnak, Róbert császárral együtt ő is Aversába ment, hogy a királynál tisztelegjen s vele a nápolyi ünnepélyes fogadtatás részleteit megbeszélje. Lajos látszatra szívesen fogadta rokonait s távolmaradt testvéreiket is Aversába hívta. Mikor azonban mind az öt herceg együtt volt, elfogatta s a magyar királyi tanács jelenlevő tagjaiból megalakított királyi ítélőszék elé állította őket. Károly herceget hűtlenséggel és felségárulással vádolták, mert az ellenséghez átpártolva és Lajos híveit támadva, megszegte neki önként felajánlott hűségét, sőt – a szállongó hírek szerint – élete ellen is összesküvést szőtt, előzőleg pedig Endre koronázásának tudatos késleltetésével előmozdította gyilkosainak munkáját s a magyar hercegek egyikének eljegyzett Mária nőülvételével is árulást követett el. Az ítélőbírók többsége nápolyi ellenségei, nehány főpap és főúr vallomása alapján bűnösnek is találta a herceget s kétízben is megkérdeztetvén, mindkétszer halálára szavazott. A király erre kimondta az ítéletet és Endre halálának színhelyén fejét vétette. A többi hercegeket – Róbert császárt, Tarantói Fülöpöt, Durazzói Róbertet és Lajos gravinai grófot – pedig túszként Magyarországra küldte.

Néhány nappal később a király bevonult Nápolyba s a trónt elfoglalva, címei közé Szicília és Jeruzsálem királyának, Apulia hercegének és Capua fejedelmének címeit is beiktatta. A legfontosabb várakat magyar vitézei és német zsoldosai őrizetére bízta, de az országos méltóságokra olasz főurakat emelt nápolyi hívei közül s a kormányzatban az ország régi szokásaihoz alkalmazkodott. Bár méltányossága, lovagiassága, nyájas modora és bőkezűsége megszerezte számára a nemesség és nép nagy tömegeinek tiszteletét és szeretetét, Lajos jól tudta, hogy uralma tartós csak úgy lehet, ha Magyarország és Nápoly állandó és közvetlen érintkezését a tengeren át biztosítania sikerül. Ezért a békét sürgető Velencével a dalmát tengerpart kikötővárosainak átengedésé iránt új tárgyalást kezdett, de előrelátva ennek sikertelenségét, egyidejűleg Genovával és arragóniai Lajos szicíliai királlyal is egyességét kötött, hogy Velence megtámadása esetén hajókat bocsássanak rendelkezésére. Velence békekövetei és a hadra felkészült genovai hajók egyidőben érkeztek Nápolyba, de a tárgyalásoknak és hadikészülődésnek hirtelen gátat vetett a borzalmas erővel fellépő pestis-járvány.

A „fekete halál” 1347 végén genovai hajókon érkezett Itáliába. Miazmái a következő tavaszon már az egész országot elárasztották, hogy onnét kiindulva Európa minden nemzetét meglátogassák. Olaszország népének mintegy harmadrésze esett áldozatául az ismeretlen keleti betegségnek. Firenze, Bologna, Siena lakósságának fele elpusztult s májusban már Nápolyban is százával hullottak az emberek. A védekezésnek csupán egy eszköze volt, elzárkózás a betegektől s általában minden érintkezéstől. Tárgyalásokra, hadikészülődésre ily körülmények közt gondolni sem lehetett. Tétlenségre kárhoztatva Lajos céltalannak vélte nápolyi tartózkodása meghosszabbítását, a járvány is távozásra késztette. Május végén a kormányt Wolfhardt Ulrik német zsoldoskapitányra, a fontosabb várakat magyar vezérei kezére bízta s maga Lackfi István, Gilétfi Miklós és más főurak kíséretében hazaindult, honnét édesanyja már amúgy is sürgette visszatérését.

*

A hadjárat diplomáciai előkészítésében, katonai lebonyolításában és a nápolyi kormányzatban egyaránt megnyilvánuló politikai érzék és tapintat Nápolyban és egész Itáliában, sőt a külső hatalmaknál is oly kedvező hangulatot teremtett a magyar király vállalkozásával szemben, hogy az országnak szinte egyetlen kardcsapás nélkül történt elfoglalása után még a pápai udvarban is komolyan foglalkozni kezdtek Lajos tartós nápolyi uralmának gondolatával. VI. Kelemen 1348 tavaszán le is számolt evvel a lehetőséggel. Követét – a magyar király elé el sem jutott Bertrand bíbornokot – ugyan Lajos trónigényének merev tagadására és hazatérésének kierőszakolására utasította, de az esetre, ha nem sikerülne a királyt meggyőznie, jelentős engedmények felajánlására is felhatalmazta. Johannától pedig, miután készületlenségéért s az emiatt bekövetkezett kudarcért megrótta, azt kívánta, hatalmazza fel ő is a bíbornokot, hogy nevében teljes hatalommal köthessen oly egyességet, aminőt éppen lehet. A bíbornoknak felhatalmazása volt, hogy Lajos kívánságára a kis Martelt Károly trónraemeléséhez is hozzájárulhasson, a kormányzatot kiskorúsága idejére a szentszék és a király által kijelölendő két férfiúnak tartva fenn. A tárgyalások teljes eredménytelensége esetére pedig végső lehetőségként még attól sem zárkózott el a pápa, hogy – hallgatólag bár és a hűbérátruházás formaságainak mellőzésével – a szokásos évi adó fizetésének és az egyházi alattvalók törvényes védelmének kötelezettsége mellett Lajos uralmát megtűrje. Alig nehány hónappal később azonban ezeket a Lajosra kedvező megoldási módozatokat elejtette, minden fenntartás nélkül Johanna mellé állt, felmentést adott Lajos tarantói herceggel kötendő házasságához s a férj királlyá koronázásához is hozzájárult. VI. Kelemen nyílt állásfoglalása a nápolyi néphangulat megváltozásának következménye volt, ezt pedig Lajos király fiatalos felhevülésben elkövetett apolitikus cselekedete – a már ismert aversai törvénylátás – idézte elő.

Károly durazzói herceg – ha nem is volt bűnös Endre halálában – Lajosnak önként felajánlott hűségét megszegve, a hűtlenség és felségárulás bűnébe esett, amiért magyar joggyakorlat és lovagi felfogás értelmében halál és jószágvesztés büntetése járt. A gyilkosság előidézésében is részesnek bizonyult, mert nagy része volt Endre koronázásának elódázásában. Szigorú bűnhődése tehát lovagkori magyar etika szerint igazságos és megérdemelt volt. Az egykorú itáliai közfelfogás tükrében mégis méltánytalannak tetszett. A hűbérurak és hűbéresek egymás elleni fegyveres harcait, kisebb hatalmak és zsoldos seregek pálfordulásait napról-napra átélő feudális Itáliában a hercegek királyukkal egyenrangú küzdőteleknek tűntek fel s átpártolásukat egyik trónigénylőtől a másikhoz semmiesetre sem tekintették főbenjáró bűnnek. A gyilkosságban való részesség vádja meg egyenesen képtelennek látszott azok szemében, akik Károlyt Endre gyilkosainak ádáz üldözőjeként ismerték. Tüstént az ítélkezés után, sőt már előtte felmerült a magyar király és a magyar bírák illetékességének kérdése is. Lajos, mint a szicíliai korona törvényes örököse és az Anjou-ház családfője, legjobb meggyőződése szerint jogosan ítélkezett hűtelen alattvalója és rokona felett s viszonyuk hűbéres, vagyis magánjogi természetéből következőleg a bírákat is jogosan választotta magyar tanácsosai közül.

Magyarország zászlósurai 1342–1386.
1342–1346
Gilétfi Miklós (1342–1356), Nagymartoni Pál (1328–1349), Szécsényi Tamás (1339–1342) Lackfi István (1343–1344) Tót Lőrinc (1344–1346), Garai (Bánfi) Pál (1334–1353), Sirokai Miklós (1342–1344), Peleskei Micsk (1325–1343) Alsólendvai Miklós (1343–1346), Ostfi Domokos (1342–1353), Losonczi István (1342–1350), Becsei Töttös István (1342–1353), Lackfi István (1326–1343), Szécsi Dénes (1323–1342) Szécsi Miklós (1342–1346), Haraszti Miklós (1342–1345), Treutel Miklós (1323–1348)
1346–1354
Szécsényi Tamás (1349–1354), Paksi Olivér (1347–1352) Lackfi István (1353), Lackfi István (1344–1350) Gönyüi Tamás (1351), Szécsi Miklós (1346–1349) Paksi Lesták (1349) Ugali Pál (1349–1350) Lackfi István (1350–1352), Lackfi András (1353–1354), Szécsi Miklós (1350–1355)
Nápolyi helytartó: Volfárt Ulrik (1348–1350) Lackfi András (1350–1352), Lackfi Dénes (1343–1359), Szécsi Ivánka (1346–1349) Paksi Lesták (1349–1351), Kont Miklós (1345–1351) Tót Bertalan (1351–1352), Tót Lőrinc fia Kont Miklós (1348–1351)
1354–1356
Druget Miklós (1354), Pomázi Cikó (1353–1358), Ujlaki Miklós (1354) Lackfi András (1355–1356), Kont Miklós (1351–1356), Alsólendvai (Bánfi) Miklós (1353–1356), Ujlaki Miklós (1355–1358), Lackfi Dénes (1355–1356), Gönyüi Tamás (1353–1358), raholci Tót Lökös (1351–1359), ujlaki Tót Lökös (1352–1359), Medgyesi Simon (1351–1360)
1356–1359
Kont Miklós (1356–1367), Szécsi Miklós (1355–1359) Ujlaki Miklós (1359), Paksi Olivér (1359), Alsólendvai Miklós (1356–1358), Lackfi András (1356–1359), Paksi Lesták (1356–1357) Paksi Lesták (1357–1362), Csúz János (1357–1358), ?
1359–1367
Bebek István (1360–1369), Gilétfi János (1360–1371), Lackfi Dénes (1359–1366), Kanizsai István helytartó (1362–1366) Szécsi Miklós (1366–1368), Szécsi Miklós (1359–1366) Szécsényi Kónya Miklós (1366–1367), Garai Miklós (1359–1375), Lackfi Miklós (?–1366), Bolgár bán: Lackfi Dénes és Imre (1365–1366), Gönyüi János (1359–1373), Lackfi Imre (1359–1367), Liszkai Pál (1360–1380), Czudar Péter (1360–1372), Szécsényi Kónya Miklós (1360–1362) Himfi Benedek (1362–1365) Szobonya fia László (1365–1367)
1367–1372
László oppelni herceg (1367–1372), Szécsi Miklós (1369–1372), Lackfi Miklós (1367–1368) Lackfi Imre (1369–1372), Czudar Péter (1368–1371) De Sourdis János helytartó (1372), Lackfi Imre (1368) Medgyesi Simon (1369–1371) ifj. Lackfi István (1371–1372), Basarába Lajk oláh vajda (1368–1374), Szeglaki László és Szécsényi Kónya (1366–1367) Himfi Benedek (1367–1368), Simontornyai legifj. Leckfi István (1367–1384), László nádor (1367–1372)
1372–1375
Lackfi Imre (1372–1375), Szepesi Jakab (1372) Czudar Péter (1372–1373), Dunajeci János (1372–1376), Csáktornyai ifj. Lackfi István (1372–1376), Szécsi Miklós (1372–1373), Orosz vajda: László oppelni herceg (1372–1378), Czudar Mihály (1374–1377), Gönyüi? János (1373) Czudar György (1373–1382), Herr Mihály (1372–1373) János fia János (1374–1375)
1375–1380
Garai Miklós (1375–1385), Szepesi Jakab (1373–1380), Szepesi Jakab országbíró (1376–1379), Bebek György (1361–1389), Losonczi László (1376–1391), Czudar Péter (1373–1381), Szécsi Miklós (1374–1380), Horváti János (1375–1381), Treutel János (1376), Czudar Péter (1378–1382), Czudar István (1378–1379), Garai Miklós nádor (1375–1376) Himfi Benedek (1378–1380)
1380–1382
Szécsi Miklós (1381–1384), Szentgyörgyi Tamás (1379–1384), Alsólendvai Bánfi István (1381–1385), Bebek Imre (1380–1383), Liszkai Pál (1381–1382), Radul vagy Mircse oláh vajda, Liszkai Pál (1380–1381) Korógyi István (1382), Drágfi Sándor (1381–1382), Szécsi Miklós (1381–1382)
1382–1385
Szentgyörgyi Tamás (1385), Zámbó Miklós (1382–1384), Csáktornyai Lackfi István (1383–1384) Szentgyörgyi Tamás (1384), Korógyi István (1383–1385)
–
Kaplai János (1382–1384), Telegdi Miklós (1383–1384), Vesenyi László (1383–1386), Forgách Balázs (1383–1386), Zámbó Miklós (1382–1384) Jolsvai Lesták (1385), 1385 X. 1–XII. 31, Szécsi Miklós (1385–1387. III.), Kaplai János, Zámbó Miklós (1385 X.–1388), ?Garai Miklós, Garai Miklós, Horváti János és László, ?Szécsi János (1386), Bebek Imre (1385–1386), Alsáni Pál (1385–1386), Simontornyai Lackfi István (1386), Zámbó Miklós, 1386 I. 15–II. 24, Bebek Imre, Korógyi István, 1386 II. 24–1387, ?

Az olaszok azonban több magyar főúrral együtt másként gondolkoztak. Szerintük Lajos a nápolyi nemesség és nép többségének hívására, Itália hatalmainak helyeslése mellett foglalta ugyan el az öröklés rendjén reászállt országot, de még nem volt Szicília törvényes királya. Mivel a pápai hűbérúr elismerését és megerősítését még nem tudta megszerezni s a hűbér nem volt reá átruházva, fejedelmi hűbéresei fölött ítélkeznie sem állhatott jogában. Az ő szemükben a törvénylátás jogtalaja volt. A magyar bírák egyrésze ezért szavazott a herceg halála ellen, Lajos hű olasz kapitánya – Lallo Campanesco – ezért késztette Károlyt még az ítélet előtt menekülésre s a hercegek hívei ezért fordultak el mindjárt az ítélkezés után Lajostól. Johannának és pápai védnökének persze kapóra jött a király meggondolatlan eljárása s azt a maguk javára aknázták ki. Johanna Nápolyban maradt hívei kezdetben csak sugdolódzva, majd Lajos távozása után teljes nyíltsággal katonai erőszak, jogtalan hatalmaskodás, önkényes politikai bosszú színében tüntették fel eljárását s ez úton nemcsak a hercegek híveit, hanem a nemesség és nép addig közömbös rétegeit, sőt a magyar király híveinek egyrészét is táborukba vonták. Az avignoni diplomácia pedig a harag sugallotta lépést jogtalannak és szégyenletesnek deklarálva, újult erővel szállt szembe Lajos törekvéseivel. Ha a király – eredeti szándékához képest – hosszabbra szabja nápolyi tartózkodását, méltányos kormányzatával, nemes cselekedeteivel falán ellensúlyozhatta volna ellenei aknamunkáját. Ha már ekkor sikerül, mint szándékában volt, Dalmáciát akár békés úton, akár fegyverrel visszafoglalnia s így két királysága közt a közvetlen érintkezés útját megnyitnia, uralma tartósságát is biztosíthatta volna. De Nápolyt elhagyva, szabad teret adott Johanna agitációjának és a szentszéki befolyás érvényesülésének.

Az Avignonba menekült királyné híveinek folytonos lázítása, a kápai diplomácia csendes aknamunkája, Lajos Itáliában hagyott német zsoldosainak nem egyszer véres összeütközéseket előidéző erőszakoskodásai és árulásai hamar megteremték gyümölcsüket. Az idegen uralom elűzésének jelszavával zászlót bontó elégedetlenek már június derekán birtokukba vették Nápoly városát. Mikor pedig a magyar szolgálatból elbocsátott Urslingeni Werner nagy zsoldos seregével Johanna szolgálatába lépett, hadsereget szerveztek, a magyar csapatokat a várakba szorították és visszahívták királynéjukat. Johanna, miután Avignon városát nyolcvanezer aranyért és nagy pénzügyi engedményekért a pápának eladta s ezúton elég pénzt szerzett vállalatához, a pápa által királyi címmel felruházott férje társaságában szeptember közepén érkezett haza. A várak és városok őrzésére országszerte szétszórt magyar csapatokon sorra erőt vettek Tarantói Lajos és Werner hadai. 1349 januárjában már csak a keleti partvidék néhány városa és vára – Foggia, Lucera, Manfredonia – volt az Adriai-tenger felé visszahúzódó Wolfhardt Ulrik és magyar vezértársai kezén. Ekkor érkeztek Manfredoniába a nápolyi kormányzó kérésére Lackfi István vezérletével gyors gályákon Itáliába küldött magyar hadak.

A vajda mintegy háromszáz magyar nemesúrral és hadi kíséretükkel jött Ulrik segítségére s kétezer lovas és harmadfélezer gyalogos katona élén áprilisban indult meg Nápoly felé. Tarantói Lajost Trojánál megverte és sorra elfoglalta Cornetot, Ascolit, Capuát, majd Aversát is. A döntő ütközet Aversa és Nápoly közt folyt le s a magyarok teljes győzelmével végződött, mire a felek – Avignon közvetítésével fegyverszünetet kötöttek. Az 1350 tavaszáig tervezett fegyverszünetet azonban a magyar fogságba került s ezután Lackfihoz visszapártolt Werner embereinek és más német zsoldosoknak lázadása meghiúsította. A német condottierik a vajda szigorú fegyelemtartása és háromhavi zsoldjuk elmaradása miatt több magyar vezért elfogtak, tőlük nagy váltságdíjat erőszakoltak ki, majd Lackfi elfogására és kiadatására tettek ajánlatot Nápolynak. Ennek hírét véve, a vajda megfogyatkozott seregét szeptemberben kénytelen volt a keleti partvidék védelmére összevonni.

*

Mialatt a magyar hadak Itáliában ily változó szerencsével küzdöttek, Lajos király a budai várban – udvarának új székhelyén – fontos diplomáciai lépésekre határozta magát. Velencével a béketárgyalások a két félnek a főkérdésben elfoglalt merev álláspontja miatt mindeddig nem vezettek eredményre s már-már új háború kitörésétől kellett tartani, mikor a király követei útján az ideiglenes megoldás gondolatát vetette fel. Velence ellenséges magatartása mind a tengeren, mind pedig a szárazföldön súlyos akadályokat gördíthetett nápolyi akciója útjába. Ezért a végleges leszámolást későbbi időre halasztva, ötéves fegyverszünetet ajánlott fel. Velence hajlandónak is mutatkozott erre a megállapodásra, de a határidőt tíz évre óhajtotta kitolni. Végül is 1348 nyarán sikerült nyolc évben megállapodniuk. Velence a szerződésben vízen és szárazon szabad átkelést biztosított a Nápolyba induló és onnét érkező magyar hadaknak, kikötötte azonban, hogy Lajos a fegyverszünet tartama alatt hűtlen alattvalójával, Subich Mladennel szemben se lépjen fel s a béke végleges megkötése végett mielőbbi új tárgyalásokra kötelezze magát. Ez a béketárgyalás másfél évvel később meg is indult, de a fegyverszünet megerősítésénél többet nem eredményezett.

Az itáliai magyar hadsereg ezidőben bekövetkezett visszavonulása és Tarantói Lajos sikerei Lajos királyt a nápolyi ügyben is új lépésekre késztették. VI. Kelemen az aversai gyilkosság óta állandóan a halogatás politikáját folytatta. A királynő megbüntetését és bajos szicíliai jogainak elismerését követelő levelekre és jegyzékekre kitérő és kétértelmű válaszokat adott s miután 1346 júliusában a per megindításáról értesítést küldött, többé követet sem indított a magyar udvarba. Lajos követeinek egyre azt ígérte, hogy a magyar udvarba nunciusul kiszemelt Bertrand bíbornok fogja majd válaszát élőszóval átadni. A király nápolyi tartózkodása idején Bertrand küldetése már komolyabb formát öltött s – láttuk – a pápai utasítást is megkapta a béke és egyesség megkötésére, ha kell, nagy engedmények árán is. De ez a követ sohasem érkezett el Lajoshoz, aki ezért 1349-ben az új nyitrai püspök – Vásári Miklós – és Bebek György személyében ismét követeket küldött Avignonba, hogy támadó fellépését és aversai ítélkezését jogi érvekkel igazolva, újra nyomatékosan kérjék Johanna megbüntetését s a szicíliai hűbér formális átruházását. Utasításul kapták azonban, hogy ha a pápa semmiképen sem volna hajlandó királyi jogainak elismerésére, tiltakozzanak a bűnös királynő további uralma s az ő trónfosztása esetére Mária, avagy más családtagok trónraemelése ellen is, de fejezzék ki – s ez volt a novum – Lajos készségét a tartomány átadására, ha azt a pápai hűbérúr saját közvetlen kormányzata alá kívánná venni és megfelelő biztosítékot adna Johanna eltávolítása tekintetében.

A magyar-nápolyi perszonális unió elismerését kívánó korábbi jegyzékekkel szemben Lajosnak új állásfoglalása visszavonulást jelentett. A királyt az Itáliában távozása után lejátszódott események megrendítették fegyveres uralmának biztonságába vetett hitében. Viszont remélte, hogy engedékenységével a pápát rábírhatja uralmának jogszerű elismerésére, a kezeibe visszabocsátott hűbér önkéntes átruházására. Avignonban ajánlata valóban kedvező benyomást keltett s ha a főkérdésben nem is engedtek, kompromisszum létesítésére utasították a követségre kiszemelt Guido lyoni érseket.

Guido bíbornok – egyébként a francia, magyar és nápolyi királyi család közeli rokona – 1349 nyarán érkezett Budára, mikor Lackfi hadai Nápoly alatt nagy győzelmüket aratták s a válasz, amit hozott, a helyzethez képest engedékeny volt. A szentszék most is óvakodott a határozott ígéretelvtől, de felvetette a Róbert-féle végrendeletben Johanna örököséül kijelölt Mária özvegy durazzói hercegné és István magyar herceg összeházasításának gondolatát. Ez a házasság, Johanna elítéltetése esetén, biztosította volna a magyar befolyás érvényesülését. Lajos a tervet felkarolta. Mint korábban az 1348 nyarán elhalt Martell Károly trónöröklését, öccse trónraemelését is szívesen látta volna, mert ebben az 1332. évi szerződésen alapuló statusquo helyreállítását látta s útat a perszonális unió későbbi megvalósításához. A házasság feltételéül azonban Johanna azonnali elmozdítását és az új pár trónraemelését jelölte meg. Evégből ajánlatot tett, hogy ha Tarantói Lajos és Johanna is készek erre, kivonja seregeit a nápolyi királyságból s azt a pápa kezére adja, hogy azután a hűbérúr önszántából adhassa át azt Istvánnak és Máriának. Mindezek lebonyolítására időre lévén szükség, másféléves fegyverszünetet ajánlott fel.

A bíboros követ nagy sikerként könyvelte el Lajos engedékenységét, de Avignonban másként vélekedtek, mert a követ jelentésének vételekor Lackfi István helyzete már rosszra fordult. Azt hitték, hogy Lajos a kivonulás felajánlásával csupán az ország nagyrészét ismét kezében tartó Johannát kívánta hasonló lemondásra bírni. Újra a halogatás útjára tértek tehát és nem tettek komoly lépést Tarantói Lajos seregeinek eltávolítására és a királynő perbefogására. A pápai diplomácia a királyi pár vonakodásával mentegette a tőle várt erélyes fellépés elmulasztását, a Magyarországon időző Guidót mondotta egyedül alkalmasnak az ő vonakodásuk legyőzésére s ígérte, hogy káplánja útján ennek megérkeztéig is igyekezni fog őket elhatározásuk megmásítására bírni. De Lajos már nem hitt e biztatásokban. Az Itáliából hazatérő Lackfi István tanácsát is meghallgatva, elhatározta, hogy személyesen megy Nápolyba s ha a királyságot újra Uralma alá vetette, kezd csak újabb alkudozásokba. Ezt az útat azonban el kellett halasztania a Magyarországon is teljes erővel fellépő járvány miatt.

A pestis már az 1348. év végén útat talált Magyarországba s különösen Erdélyben igen nagy pusztítást okozott, de nyárára megszűnt. A nyár végén Lajos király már el is utazott Erdélybe, hogy személyes tapasztalatokat szerezzen a kór nyomán támadt pusztulásról. Az év második felében azonban a nyugati részeken újult erővel lépett fel a járvány. Áldozatul vette Lajos fiatal hitvesét, Luxemburgi Margitot s magát a királyt is ágyba döntötte. Erdélyi útja alkalmával kapott-e fertőzést, vagy felesége betegágyánál, kétséges, állapota azonban oly súlyos volt, hogy Velencében novemberben már halálával is számoltak s a trón jövő sorsáról kértek felvilágosítást a magyar földre jött követektől. A király ifjú és erős szervezete mégis legyőzte a kórt. Decemberben már élénk tárgyalásban találjuk a velencei követekkel, de az itáliai útat télvíz idején legyengült állapotban nem merte megkísérelni. Csak 1350 áprilisában indult meg.

Velence a fegyverszünet értelmében szabad útat biztosított Lajosnak a tengeren, de hajókat – semlegességére hivatkozva – nem bocsátott rendelltetésére. A király így mindössze egy gályával és néhány bárkával indulhatott el Lackfi István, András, Miklós, Pál és Dénes, Gilétfi Miklós és fiai, Kont Miklós és Bertalan, a Bebekek, Szécsi

Miklós bán, Szécsényi Kónya, más főurak és több főpap kíséretében. Partraszállta után tüstént hozzálátott a parti városok – Manfredonia, Teano, Barletta és Bari –hódoltatásához, majd tarlettai táborában várta be a pénzt, kincset Magyarországból utánahozó Paksi Lesták étekhordómestert és öt gályán érkező kétezer magyar vitézét. A német zsoldosoknak a táborozás alatt fegyelmezhetetlennek bizonyult csapatait elbocsátva szolgálatából, Lajos június derekán indult el 15.000 magyar, 8000 német lovas és 4000 olasz gyalogos vitéz élén Nápoly ellen. Canosa, Melfi, Consa, Eboli, Salerno, Castellamare és más városok hódoltatása után a hozzácsatlakozó nemesurak csapataival gyarapodott seregét Aversa alá vezette, melynek ostromát az előhad hont Miklós vezérletével már napokkal előbb megkezdette.

A hosszúra nyúlt ostrom ideje alatt Lajos még egy kísérletet tett saját trónigényének biztosítására. István herceg és Mária összeházasításának még Margit királyné életében felkarolt tervét elejtve, maga lépett fel kérőnek a durazzói herceg sokat szenvedett özvegyénél. Mária, kit egykor nagyapja amúgyis Lajosnak szánt, hajlandónak mutatkozott a házasságra. Követeik útján tárgyalni is kezdtek, de a pápa állásfoglalása meghiúsította tervüket. VI. Kelemen ellentmondott a „vonzalom helyett érdek sugallotta” házasság megkötésének, mert Lajos ezúton – Johanna elítéltetése esetére – kétségbevonhatatlan jogot szerzett volna a trónra. A tárgyalások megszakadtak. Máriát a bosszús Johanna fogságra vetette. Lajos pedig nemsokára végleg feladta nápolyi terveit.

Az aversai ostrom idején ismeretlen okból felmentett Lackfi helyébe fővezérségre emelt Kont Miklós e vár meghódolása után Nápoly elfoglalására indult. A nápolyi nép ellenséges érzéssel s kezében fegyverrel fogadta a magyarokat. Lajos méltányos, de mégis szigorú uralmát kevesebbre becsülte a visszatérés óta neki mindenben kedvező, mulatságokat rendező és a pazarlásig bőkezű Johanna kormányzatánál. A lázadást sikerült ugyan Kont Miklósnak megfékeznie, a főváros erősségeibe magyar őrség került, de a néphangulaton változtatni nem tudtak.

*

Lajos király ismét ura volt ősei királyságának, de győzelmének már nem tudott örülni. A közhangulat szemmellátható romlása, zsoldosainak meghízhatatlansága és reá gyalázatot hozó erőszakoskodásai, nagy hadserege ellátásának egyre nehezebbé váló gondjai, a pápa szemrehányása Guidóval kötött egyességének „álnok megszegése” miatt, az egyházi átok emlegetése és házassági tervének kudarca mindinkább elkedvetlenítették s eddigi terveinek feladására ösztönözték. Aversa ostrománál szerzett és majdnem halálát okozó sebesülésével azután betelt a pohár. Veszedelmesnek mutatkozó lábsebét a végzetes aversai vár tövében, azon a helyen kapta, ahová Endrét gyilkosai, Károlyt a magyar bakó vetette. Ez a megdöbbentő találkozás, a sötét emlékű hely és az alig kihevert kór után másodszor is átszenvedett halálos veszedelem szuggesztív hatása a nehéz fájdalmak idején gondolkodásra és magábaszállásra késztette. Lázas képzeletében az önkényt, erőszakot emlegető pápai szózat világításában jelent meg az aversai törvényszék képe s a büszke haraggal kiontott rokonvér kínzó emléke kétségeket támasztott benne, vajjon erőszakos fellépése, fegyveres támadása és kemény ítélkezése jogos és igazságos volt-e, vajjon helyes volt-e egyháza fejével szembeszállania, saját országát és népét odahagyva, más ország, más nép gondját és baját magára vennie? A nápolyi hadjáratok lustruma alatt férfivá érett ifjú király a keresztényi alázat és szigorú önbírálat fórumánál keresett és talált e kétségekre feleletet. Hosszú tépelődés után erőt vett ifjúsága mértéktelen dicsőségvágyán. Lemondott nagy szeretettel és gonddal ápolt tervéről, a nápolyi-magyar-unió és a középeurópai világbirodalom szép ábrándjáról. Erőt vett lobbanékony természetén is, Istenre bízta öccse megbosszulását.

Végleg elhatározván, hogy ősei hűbéres királyságát a szentszéknek visszaadja, Lajos a nápolyi tróntól emiatt elesett öccsét, István herceget, mintegy kárpótlásul, Horvátország és Szlavónia hercegévé tette s mellé támaszul az aversai ostrom idején fővezéri tisztétől elmozdított, de a tépelődések napjaiban újra kegyeibe fogadott és horvát-szlavón bánná kinevezett Lackfi Istvánt rendelte. Nápolyi helytartóvá viszont a fiatalabbik Lackfit, a tatárgyőző Andrást, nevezte ki s a várak őrizetére megfelelő haderőt hagyva az ő rendelkezésére, maga szeptember derekán tábort bontott. Útját Rómának vette, hogy a jubileumi búcsú évében zarándokok ezreitől ellepett szent városban adjon hálát az Úrnak a halálos kórból és halálos sebből kétízben történt megmeneküléséért s az apostol sírjánál nyerve el bűnei bocsánatát, megújhodott lélekkel térjen haza.

A város kapuinál a rövid időre új hatalomra kapott Cola di Rienzi száz bíbor tógába öltözött római polgár élén fogadta és kísérte Lajost Szent Péter templomához. Rienzinek az avignoni pápával ellenséges viszonyban álló pártja barátot, szövetségest, pártfogót vélt találni a szentszékkel éles diplomáciai harcot vívó hatalmas királyban s őt „a római nép urának” címével díszítette fel. De Lajos lelkében már megbékélt egyháza fejével s a pápa érzékenységét sértő megtiszteltetést visszautasította. Hosszú ájtatoskodás és a vikárius kezéből vett pápai feloldozás után seregével együtt hazaindult. Veronáig zárt rendben vehette el hadait, nehogy a barátságos itáliai uraknak és városoknak károkat okozzanak. Itt azonban szélnek eresztette idegen zsoldosait; csak a hű Wolfhardt Ulrik jött vele tovább Magyarországba, hogy itt egy új magyar főúri nemzetség, a vöröskői Volfárt-család megalapítójává legyen.

A király hazatérte után azonnal megindultak a tárgyalások Avignonnal az egyesség részletei tekintetében, miután Johannával és férjével még Itáliában megkötötték a fegyverszünetet. A fegyverszünet feltételei értelmében a végleges béke megkötéséig mindkét fél birtokában maradt a nápolyi királyság területén csapatai által megszállt váraknak és városoknak, de ők maguk odahaza – Lajos Magyarországon, Johannáék pedig Provenceban – tartoztak bevárni az 1351 tavaszára kitűzött, majd ugyanez év nyarára halasztott béketárgyalásokat. Eredetileg személyes találkozást terveztek, de Lajos visszariadt a közvetlen érintkezéstől s még követek útján sem bocsátkozott Johannával tárgyalásba. VI. Kelement kérte közvetítésre s a nehéz helyzetből menekült pápa örömmel tett eleget kívánságának. Bár a főkérdésben Johanna érdekeit igyekezett megvédeni és a tárgyalással megbízott két bíbornokot is erre utasította, mindent elkövetett Lajos érzékenységének megnyugtatására és tekintélye csorbítatlan biztosítására. Mikor Johanna és Tarantói Lajos támogatásában bízva, alkudozni kezdtek a hadikárpótlás összege tekintetében és vonakodtak a szerződéstervezetnek más, Lajosra kedvező pontjainak elfogadásától, kemény szavakkal intette és ügyük elejtésével fenyegette őket. Erélyes fellépésének meg is volt az eredménye. 1351 októberében Garai Bánfi János püspök-kancellár és Volfárt Ulrik főispán végleg megállapodtak a pápai megbízottakkal, hogy a tartomány kiürítik és a pápának átadják. De a béke ügye még e megállapodással sem jutott megoldáshoz. Lajos nem hagyta jóvá az egyességet, minden kétséget kizáró biztosítékokat követelt nápolyi híveinek biztonságát és büntetlenségét illetőleg s ennek megszerzéséig a magyar udvarban egyébként fejedelmi tartásban élő fogoly hercegeket sem bocsátotta haza. Mikor ezt a biztosítékot megkapta és nápolyi magyar hadainak zavartalan hazatéréséről is gondoskodott, a többi kérdésben már engedékeny volt.

A béke 1352 októberében, két hónappal VI. Kelemen halála előtt vált valóra. Lajos a hadikárpótlást elengedte Johannáéknak a magyarországi főpapi jövedelmek négyesztendei pápai tizedének ellenében s az ellen sem emelt kifogást, ha a pápa továbbra is Johannát ismerné el Szicília királyának. Ő maga azonban nem volt hajlandó Johanna uralmát jogosnak és törvényesnek elismerni, nemcsak a férjgyilkosság bűne miatt, hanem saját jogainak fentartása miatt sem. Visszaadta ugyan a pápai hűbérúrnak a szicíliai hűbér kezére került részeit, reá bízva, hogy legjobb belátása szerint intézkedjék annak sorsa felől, Johanna bűnének megítélését is a szentszékre hagyta, de a maga törvényes igényét mégsem adta fel. Ennek jeléül a trónörököst régebben megillető salernói hercegségnek és szentangyalhegyi javadalom uraságának apja által is viselt címét megtartotta, így biztosítva Johanna halála esetére utódainak nápolyi trónöröklési jogát, amiről ő saját személyére nézve a jó béke kedvéért lemondott.

[1] V. ö. a II. kötet 288. lapja mellett közölt térképet s az e kötethez mellékelt táblákat.

[2] Leszármazóit lásd II. köt. 24. tábla és e kötet 31. l.