A középkori magyar nagyhatalom.

Litván és tatár hadjáratok 1350 és 1354 közt. Szerb háború 1353–1354-ben, Dusán szerb cár veresége. Dalmáciai bonyodalmak: Clissa szerb kézen, Scardona velence birtokában. Szerb hadjárat terve, Dusán halála, Lajos Velence ellen fordul 1356-ban. Velencei háború: Piave- és Brenta-vidéki harcok, Dalmácia visszafoglalása, az 1358. évi zárai béke: Dalmácia magyar kézre kerül, Raguza a magyar király fennhatósága alatt. Magyar királyi hajóhad szervezése, Erzsébet királyné Dalmáciában. Ellentét Ausztriával és kibékülés a nápolyi Anjou-hercegekkel. Magyar katonák Tarantói Lajos és az egyházi állam szolgálatában, VI. Ince és Lajos viszonya, az itáliai „Nagy Magyar Sereg.” Háborús készület IV. Károly császár ellen, trencséni hadbaszállás, az 1364. évi brünni béke. Boszniai bonyodalmak, Tvartkó bán meghódolása. Az 1358. és 1359. évi szerb hadjáratok, a Szerb birodalom szétesése, Észak-Szerbia magyar fennhatóság alatt. A Marica-menti török-szerb összeütközés. Lajk havaselvi vajda és Stracimir viddini bolgár cár függetlenségi törekvései, Nagy Lajos bolgár hadjárata, a Bolgár bánság, harc a török-bolgár szövetséggel, Lajk és Stracimir hódolata. A moldovai oláh vajdaság kialakulása. Összeütközés IV. Károly császárral, bajor-lengyel-magyar szövetség a császár és Ausztria ellen. Durazzói Károly horvát-szlavón hercegsége, Tarantói Fülöp és Magyar Erzsébet házassága. Morva hadjárat, végleges béke a császárral és a habsburgokkal, Lajos leányainak eljegyzése Luxemburg Zsigmonddal és Habsburg Vilmossal. Nagy Lajos lengyel királysága, az anyakirályné lengyelországi kormányzata. Litván háborúk, Halics és Ladomér visszaszerzése. A török veszedelem kibontakozása, Dél-Bolgária és Dél-Szerbia török fennhatóság alatt, keresztes hadjárat terve, szerencsétlen háború Velencével pádovai szövetségben. Murád szultán előnyomulása, Lajk vajda, Sracimir bolgár cár és Lázár szerb kenéz török adófizetők, szövetségük Tvartkó bosnyák és szerb királlyal. Nagy Lajos török hadjárata 1377-ben, a déli hűbéresek újrahódoltatása. Egyházpolitikai és missziós szempontok Lajos politikájában. Genova, Pádova, Ausztria és Magyarország szövetsége Velence ellen, győzelem szárazon és tengeren, az 1380. évi chioggiai diadal. Velence ajánlata a magyar király hűbéruraságának elismerésére, a szövetségesek túlzott követelései, Velence önvédelmi harca, Chioggia visszafoglalása, a torinói béke. Magyar-Francia szövetség a nápolyi trón elfoglalására, a francia imperializmus tervei. A nyugati egyházszakadás, Kis Károly durazzói herceg Lajos támogatásával megszerzi a nápolyi koronát, Johanna bukása és kivégeztetése. Lajos király külpolitikája.

Nagy Lajos második nápolyi hadjárata idején Kázmér lengyel király a halicsi tartományát fenyegető Lubart litván fejedelemmel keveredett háborúba s tőle nemcsak Halics elfoglalt részeit, hanem egész Ladomért is sikerült elragadnia. Egy évvel utóbb azonban Lubart és Kestut fejedelmek megint csak haddal támadtak Lengyelországra. Az orosz tartományokat visszafoglalták s már az anyaországot fenyegették, mikor Kázmér hívására Lajos király nagy sereg élén Krakkóba érkezett. A magyar és lengyel hadak egyesülésével a szerencse tüstént megfordult. A litvánoknak pusztulniuk kellett Halicsból és Ladomérból. Maga Lubart is fogságba került s az egyesült seregek Lublinban a litván határon álltak, mikor a lengyel király hirtelen megbetegedett. A vezérletet nagybátyja helyett is Lajos vette át. Seregeivel benyomult Litvániába s annak határvidékét megszállva, békére kényszerítette ellenfeleit. Kestut litván fejedelem maga jött el Lajoshoz s a békét a statusquo alapján kötötték meg, de a litván fejedelmek kötelezték magukat, hogy a kereszténységet felveszik, érsekséget és püspökségeket alapítanak, Lajos viszont megígérte, hogy a pápánál kieszközli Kestut számára a koronát és királyi címet. A béke pontjai kiterjeszkedtek a kölcsönös katonai segítség és a litván-magyar kereskedés biztosítására is. A két litván fejedelem mindjárt csatlakozott is a királyhoz, hogy, mint mondották, Budán megkeresztelkedjenek. Útközben azonban megszöktek s 1352 elején litván, orosz és zsoldjukba fogadott tatár csapatokkal újra portyázni kezdtek Halicsban és Ladomérban. A hitszegésen felbőszült két király márciusban Belc vára ellen indult s annak hosszadalmas ostroma után Kont Miklós közvetítésével két évre fegyverszünetet kötöttek.

E hadjárat után Lajos király régi jogon a magyar koronához tartozó halicsi és ladoméri fejedelemségeit Kázmérnak ajándékozta, avval a kikötéssel, hogy ha Kázmérnak fia születnék s emiatt Lengyelország nem jutna Lajos uralma alá, azokat visszaválthassa. A fegyverszünet lejárta után a litvánok tatárokkal szövetkezve újra megkezdték portyázásaikat, mire VI. Ince pápa lengyel, cseh és magyar földön kereszteshadat hirdetett ellenük. A hadjárat megint csak lengyel és magyar erővel, 1354 májusában indult meg s ezúttal teljes sikerrel járt.

Lajos a litvánokon Halicsban aratott győzelme után a tatár határra ment seregével és mint egyik krónikása írja: „az Etul-folyó – vagyis a Dnyeszter – partján, hol a magyarok Pannóniába vándorlása idején Attila király született,” békét és szövetséget kötött a kereszténység felé hajló Dzsamibég kipcsaki tatár kánnal. E szövetséggel megszűntek a tatárok Magyarország ellen indított portyázó hadjáratai, de a litvának is felhagytak lengyelországi támadásaikkal. Harci kedvüket teljesen megbénította tatár szomszédaik megtérése és a magyar királlyal kötött barátsága. Egy évvel később, nem ugyan maga Lajos, de Lackfi Pál a király háromszáz válogatott vitézével messze nyugaton, Zürich vidékén harcolt a svájci felkelőkkel Habsburgi Albert osztrák herceg ősi birtokainak védelmében s nagy része volt a hercegre kedvező feltételekkel megkötött béke kivívásában.

*

A litván és tatár hadjáratoknak megvolt az az eredménye, hogy Lajos a lengyel szövetséges ellenségeinek megfélemlítésével mentesítette magát a délvidéki akciót bénító északi hadjáratok nyűgétől. Erre pedig épp ezidőben nagy szükség volt, mert a nápolyi törekvések csődje után ismét a dalmát és szerb kérdés került a magyar külpolitika központjába. A cél Magyarország közvetlen keleti kereskedelmi kapcsolatainak biztosítása és az elvesztett balkáni hegemónia visszaszerzése volt, amit csak a dalmát tengerpart visszahódítása és a szerb hatalom megtörése által lehetett elérni. Lajos ezért hazatérte után tüstént hozzáfogott a szerb-dalmát hadjárat diplomáciai előkészítéséhez.

Mindenekelőtt István bosnyák bánt igyekezett végleg magához láncolni, kit Velence izgatása és ígéretei majdnem az ellenfél táborába csábítottak. Lajos, hogy kettős rokonságukat még szorosabbra fűzze, eljegyezte a bánnak a visegrádi udvarban nevelkedő leányát, magát a bánt pedig Dusán cárnak 1350-ben a déli bosnyák és horvát határokat fenyegető, sőt Bosznia déli részén már foglalásokkal is dicsekvő csapatai ellen küldte. Három évvel utóbb esküvőjét is megülte bosnyák Erzsébettel, míg az anyakirályné udvarában evvel együtt nevelkedett Anna hercegnőt – édesapja törvénytelen leányának Piaszt Henriktől, az utolsó sveidnici hercegtől született leányát – a nemrégen özveggyé lett IV. Károly császárhoz és cseh királyhoz adta nőül. Ugyanekkor szerződést kötöttek, hogy Lajosnak első gyermekét a császár egyik gyermekével fogják összeházasítani, mikor pedig ez a várt gyermek három év alatt sem érkezett meg, a kis Erzsébet hercegnőt, István szlavóniai herceg lányát jegyezték el Jodok morva őrgróffal, a császár unokaöccsével. Röviddel utóbb pedig a régi viszonyt felelevenítve, formális szövetségre lépett a császárral, Albert osztrák és Lajos bajor hercegekkel. E szövetség éle Velence, de egyszersmind Szerbia ellen is irányult, de főcélja az északnyugati és nyugati magyar határ biztosítása volt a szerb-dalmát hadjárat idejére. Már előbb sikerült Genovával is megújítania régi szövetségüket, sőt 1353-ban genovai szövetségben majdnem hadrakelt Velence ellen magyar alattvalóinak velencei kikötőben szenvedett igazságtalan sérelmei miatt. A köztársaság azonban tagadta vétkességét és a fegyverszünetre hivatkozva Károly császárhoz fordult közbenjárásért. Ezúton sikerült is elérnie, hogy Lajos lemondott a támadásról s a fegyvernyugvás hátralévő idejére, 1356-ig a béke fenntartását megígérte. Velence helyett Lajos így Szerbia ellen ment. A bosnyák bán után Velence barátságát is eljátszó szerb cárt kétízben megverte, Hulmot visszafoglalta és azt apósától felesége hozományaként vette át.

A vereséghez nem szokott Dusánt megrendítette ellenfelének győzelme; a pápai szék védelme alá húzódva igyekezett a további támadásoknak elejét venni s Avignonba küldött követei útján ígéretet tett az egyházi unió megvalósítására. Mire azonban a pápai követek hozzáérkeztek, mást gondolt. Az unióról tudni sem akart s Lajosnak még a Subich Mladen szerb özvegyétől megszerzett dalmáciai Clissát is vonakodott átadni. Alkudozásai így sem a pápával, sem Lajossal nem vezettek eredményre. A magyar király erre új hadjárat indítására határozta magát s ezúttal Horvátország felől készült támadni, hogy a szerb kézen levő várak visszafoglalása és a déli határ biztosítása után egy füst alatt a dalmát tengerpartot is visszafoglalhassa. Ez utóbbi szándékát mégis gondosan eltitkolta, mert a lejáróban levő fegyverszünet tartama alatt nem akarta Velencével szemben az ellenségeskedést megkezdeni.

A háború megindultakor István herceg már nem volt életben. A régi méltóságába nemrégen visszahelyezett Alsólendvai Miklós horvátszlavón bán vette át a vezérletet s a Magyarországból leküldött csapatokkal erősbbödött serege 1355 végén elfoglalta Clissát. A következő év elején egyre-másra érkeztek a magyar csapatok Horvátországba, maga Lajos pedig a fősereggel április végén indult el Zágrábból. Közben mégegyszer megkísérelte Velencével a békés megegyezést, mert Dalmácia birtokában könnyebben számolhatott volna le szerb ellenségével. De Velence az eddigieknél is súlyosabb feltételekkel állt elő s mialatt követei a királlyal alkudoztak, Mladen özvegyétől titkon megvásárolta Scardona várát is eddigi dalmáciai birtokai mellé. A két hó mulva lejáró fegyverszünetnek ily nyilvánvaló megsértését Lajos nem tűrhette el, császári szövetségesével együtt hadat izent. Az időpont nagyon alkalmas volt a támadásra, mert Szerbiától ekkor már nem kellett tartania. Dusán cár még 1355 év végén meghalt s a fiatal Urost uralomravágyó nagybátyjának és a függetlenségre törekvő kenézeknek hatalmi törekvései teljesen megbénították. A nagy Szerbbirodalom tüstént alapítójának halála után bomlásnak indult és ádáz belső harcok közepette rohamos léptekkel haladt másfélévtized multán bekövetkezett bukása felé. Lajos minden erejével a dalmát partvidék bitorlója ellen indulhatott.

Velencébe talán meg sem érkezett még Lajos és IV. Károly hadüzenete, mikor a bihácsi vár alatt összegyűlt magyar sereg – mintegy félszázezer harcos – útrakelt. Június 26-án már a magyar királlyal szövetséges aquilejai pátriárka területén jártak s ugyanekkor útban volt Avignon felé Lajos követe – Kanizsai István prépost – is, hogy VI. Ince pápát a skizmatikus szerbekkel paktáló Velence álnokságáról és a magyar király támadásinak jogosságáról meggyőzze. A követ ura nevében felajánlotta, hogy seregeit visszavonja a velencei területről, ha a szentszék – Velence hozzájárulásával – vállalja a döntést kettejük ügyében. Esküvel ígérte továbbá, hogy a szentszék követét súlyosan megsértő szerb cár ellen a dalmát kérdés tisztázása után azonnal kereszteshadra kel s a Boszniában újra tért hódító bogomil eretnekséget is elnyomja. Végül a pápa kérésére azt is megígérte, hogy az egyházi birtokot Itáliában kegyetlenül pusztító bandák ellen sereget küld a szentatya segítségére. A követség a legteljesebb sikerrel járt. Ince pápa kegyes levélben válaszolt Lajosnak, őt az „egyház főkapitányának” nevezte s a velencei signoriát szigorú hangon eltiltotta a szerb szövetségtől.

Velence szárazföldi birtokainak törzse a Brenta-Piave-közén és az utóbbi folyó balpartján elterülő síkság volt, központjában Trevizó várával. Az aquilejai pátriárka tartományúri hatósága alá tartozó friauli őrgrófság és Padova város birtokai közt elterülő trevizói tartomány – a Terra Ferma – állandó élelmezője volt a szigetvárosnak, mely lakósságának nagy száma miatt tengeri kereskedelmének minden fejlettsége mellett is – reá volt utalva e vidék mezőgazdasági terményeire. Lajos az aquilejai pátriárka csapataival gyarapodott serege élén ezen az érzékeny ponton kezdte meg hadműveleteit. A Piavén innen fekvő kisebb helységek elfoglalása és a folyó átúsztatása után maga a fősereggel Trevizót fogta ostrom alá. Többi hadai a Brentáig, sőt azon is túl kalandozva, Padova határáig nyomultak, mire a város ura, Carrara Ferenc, kivel Lajos még az első nápolyi hadjárat óta barátságos viszonyt tartott fenn, szövetségre lépett vele s a padovai határ kímélete ellenében a nagy sereg élelmezésének gondját is elhárította. Trevizót a király hazatérte után Vásári Tamás vezetésével folyt négyhavi ostrom után már a kiéhezés veszedelme fenyegette, mikor a háborús felek november 11-én öt hónapra fegyverszünetet kötöttek s a pápa, majd a padovai Carrara is megkezdték békeközvetítésüket. A tárgyalások vontatottan haladtak előre, mert Velence még mindig nem volt hajlandó a magyar király feltételeit elfogadni. Scardonát, Spalatót, Sebenicót és Traut már adták volna a polgárok. Negyvenezer forint hadikárpótlás és Zára birtokáért évi bér fizetésére is hajlandóknak mutatkoztak. Zára szabadságának és a magyarbarát polgárok jogainak elismeréséről is tárgyalni kívántak. De a magyar király dalmáciai felségjogát elismerni és Záráért adót fizetni semmiképen sem akartak. Lajos pedig e feltételek teljesítése nélkül nem békülhetett, mert a magyar korona jogait feladnia nem lehetett.

Az ellenségeskedés 1357 májusában újra megkezdődött. Vezér magyar részen Vásári Miklós, majd Kont Miklós nádor volt, mert Lajos maga nem mehetett le a harctérre. Tavasszal Bécsben ítélkezett osztrák és cseh szövetségeseinek – Albert hercegnek és János Henrik morva őrgrófnak – viszályában. Később az anyakirályné aacheni útja idején a kormányzás gondjai tartották idehaza, amiket idáig anyja mindig megosztott vele, sőt az ő háborús elfoglaltsága idején egyedül viselt. Erzsébet királyné IV. Károly császár és felesége társaságában zarándokolt Marburgba magyarországi Szent Erzsébet sírjához s innét Aachenbe, hogy a magyar fegyverek győzelméért és a velencei bonyodalom békés befejezéséért könyörögjön. A harctéren ezalatt gyors egymásutánban peregtek le az események. A velencei Terra Fermán több kisebb vár hamarosan magyar kézre került, Trevizó és Castel Franco őrsége azonban vitézül tartotta magát. Dalmáciában már teljes volt a siker. Ludbergi Csuz János, kit Lajos hadvezéri talentumáért a háborús évekre állított a szlavón bánságtól függetlenített tengermellék élére, ostrom alá vette a parti városokat. Ezek nem sokáig bírták a magyar-horvát hadak pusztítását és megszállását. Spalató és Trau polgársága július elején önként meghódolt, tisztes elvonulást biztosítva a velencés várparancsnokoknak és katonáiknak. Zárát velencei őrsége és a polgárságnak hozzájuk szító rétegei vitézül védték, de a padovai segítőcsapatokkal és Ellerbach Konrád német zsoldosaival erősbödött magyar sereg a királyhű záraiak segítségével szeptember közepén mégis bevette az összeütközésben döntő szerephez jutott várost. Az év végén Sebenico, majd 1358 elején Nona városa, Brazza és Lessina szigetek is kapituláltak.

A magyar győzelmek hírére Velence újra elküldte követeit Zárába, a tengerpartra érkezett király főhadiszállására és másfélhavi tárgyalások után megszületett a béke Velencére sokkalta súlyosabb feltételek mellett, mint Lajos bármikor is kívánta. A dalmát tengerpart, valamennyi városával és szigetével a magyar király birtokába került s a doge kötelezettséget vállalt a dalmát hercegi cím letételére, minden későbbi jogorvoslat teljes mellőzésére és a magyar király dalmáciai felségjogának korlátlan elismerésére. Egészen új hódítás volt a Boszniával szomszédos déldalmát partvidék, hol a velencei uralom idején tengeri kereskedelmében korlátozott Raguza – kiterjedt önkormányzatának teljes biztosítása mellett – örömmel fogadta hűbérurául Lajost. A dalmát tartomány evvel az új szerzeménnyel a durazzói hercegség és Zéta határáig terjeszkedett s az összes partvidéki szigeteket is felölelte. Lajos mindezek ellenében csak a Piave-Brenta-menti velencés terület sürgős kiürítésére és visszaadására kötelezte magát.

*

A dalmát kikötővárosok visszaszerzésével és főleg Raguza hódoltatásával a magyar királyság tengeri hatalommá lett. Saját hasznára gyümölcsöztethette a dalmát kikötőkön át Szerbia és Bosznia, Magyar-és Lengyelország felé irányuló levantei kereskedelmet, minek haszna eddig szinte kizárólag Velence jövedelmét gyarapította. Másrészt pedig szilárd hadműveleti bázisra tett szert a zárai béke után újult erővel éledő itáliai törekvéseihez. Lajos nem is késett ennek a kedvező helyzetnek kihasználásával. Első gondja a hajóhad megszervezése volt, amire IV. Béla rövidéletű kísérlete óta senki sem gondolt. Már 1358-ban feltűnik a magyar katonai méltóságok közt Cessanói Jakab királyi tengernagy neve s ezidő óta Dalmáciának 1420-ban történt elvesztéséig állandóan szerepel az amiratus maritimus regis Hungariae. A hajóhad zömét a városok és szigetek szolgáltatták; kereskedelmi célokra is használt hadigályáik száma elérte a tizenötöt, a bárkáké és egyéb kisebb hadra alkalmas hajóké tíz-húsz között ingadozott s mind ezeknek felét Raguza állította ki. De Lajos maga is vásárolt és építtetett hajókat, három gályáról biztos tudomásunk van, tíz más hajót Provenceban rendelt meg, de ezek megérkezéséről már nincsenek adataink. A tartomány szárazföldi és tengeri haderejének megszervezése s az 1359. évi szerb hadjárat lezajlása után a katona-bán helyét Szécsi Miklós országbíró foglalta el. Szécsi már a nápolyi hadjárat diplomáciai előkészítésének s a velencei béketárgyalásoknak kritikus idejében nagy tapintattal kormányozta három éven át Szlavóniát és Horvátországot, majd hat évig a Szörényi bánságot s az udvari életben és országos politikában is jelentős szerepet vitt. Most, hogy a korán elhunyt István horvát-szlavón herceg árva kis fiának, János hercegnek 1360-ban bekövetkezett halála után maga az anyakirályné vette át az uralmat a délnyugati tartományok felett, ő hajtotta végre Erzsébet nevében a háborúk és belső pártharcok miatt oly sokat szenvedett ország „reformálásának” nagy munkáját. Horvát- és Dalmátországok belső viszonyainak rendezésére, a meglazult erkölcsi és jogrend helyreállítására nemcsak a magyar király uralmának megszilárdítása és népszerűsítése céljából, hanem a dalmát hódítás után újra aktuálissá lett itáliai politika sikere érdekében s a velencei és osztrák részről minden béke és barátság ellenére is várható támadások elhárítása végett is szükség volt.

Az osztrák herceg Friaul megszerzésére irányuló törekvései miatt került Lajos királlyal ellentétbe. Karintiát és Krajnát a régi hercegi ház fiágának kihalta után II. Albert még 1335-ben Ausztriához csatolta. A nagyratörő ifjú II. Rudolf (1358–1365) ezt a délvidéki szerzeményt Tirol, Görz és Friaul birtokával igyekezett kibővíteni. A tiroli grófságra vonatkozóan sikerült is 1359-ben Maultasch Margittal és ennek fiával – Wittelsbach Meinharddal – az örökösödési szerződést megkötnie. Néhány év mulva a görzi grófokkal is hasonló megállapodásra jutott. Della Torre Lajos aquilejai pátriárkával azonban Friaul miatt háborúba keveredett. 1360 tavaszán ugyan egy évre fegyverszünetet kötöttek, de ennek lejárta után a fegyveres összeütközés elkerülhetetlennek látszott. A pátriárka – kinek elődei Lajos királynak nápolyi és velencei vállalkozásai idején sok és jó szolgálatot tettek – hozzá fordult segítségért, amit a magyar király saját érdekében sem tagadhatott meg. Bár Rudolf eddig hű szövetségesnek mutatkozott, a pátriárka támadásával Velence érdekeit szolgálta s közel állt a feltevés, hogy ha Lajos a pátriárka mellé áll, váltakozásához igyekezni fog a szigetváros aktív támogatását is megnyerni. Ennek megelőzésére, az esetleges velencei-osztrák szövetség ellensúlyozására Lajos a nápolyi szövetség gondolatát elevenítette fel, mert a magyar és nápolyi tengeri haderő a két hatalom Adria-kétparti helyzete mellett komoly ellenfélként szállhatott küzdelembe Velence hajóhadával, a régi genovai szövetség felújítása esetén pedig még adriai hegemóniáját is vitássá tehette volna.

Johannával békülni és barátkozni a magyar udvar most sem volt hajlandó, de a királyi ház többi tagjaival kötendő szövetségnek mi sem állt útjában. Az idő régen elsimította a régi ellentéteket. Az őrizetbevétele miatt komolyan neheztelő Róbert durazzói herceg már nem volt az élők sorában; a többiek pedig kellemesen emlékeztek vissza a magyar udvarban töltött évekre, Lajos királynak a fogság terhét könnyítő lovagias magatartására. Viszont a tarantóiak és durazzóiak egymással és Johannával szemben is szinte engesztelhetetlen gyűlölettel viseltettek. Érzéseikben maga Tarantói Lajos is osztozott, ki már annak idején is lovagias ellenfélnek bizonyult, most pedig rossz és civódó házaséletet élt feleségével. Békülékenységre ösztönözte őket az is, hogy Nagy Lajosnak hét év előtt kötött házassága mindeddig gyermektelen volt s így a magyar trón öröklésének lehetősége is megnyilt előttük. Az érintkezést először – úgy látszik – a dalmáciai tartománnyal szomszédos Durazzó hercegével vette fel Lajos, ki nemrégiben véres polgárháborúba kezdett, hogy Johannát megbuktassa. Mikor azonban Tarantói Lajos izenetéből kiderült, hogy Lajos durazzói herceg igaztalan ürügygyel tört rokonaira s valóságos rablóhadjáratot vív, a király elfordult tőle s ellenfeleihez, a tarantói hercegekhez közeledett. A durazzói seregében harcoló magyar katonákat nemcsak eltiltotta ennek további támogatásától, hanem egyenesen a másik fél támogatására utasította őket. A magyar katonák nagy szerepet játszottak akkoriban Itália történetében. Sokan maradtak ott és szegődtek az idegen zsoldosseregekhez már a nápolyi hadjáratok lezajlása után. Mások a pápa támogatására 1358 óta küldött magyar seregekből kerültek ki. VI. Ince kérésére Lajos király még a velencei hadjárat idejében avatkozott bele az egyházi állam és nehány olasz főúr elkeseredett harcába. Előbb békés úton igyekezett a nápolyi hadjáratban őt támogató forlii Ordelaffi Ferencet és szövetségeseit – a faenzai Manfredi testvéreket és a milanói Viscontiakat – az egyházi birtokot szörnyen pusztító s a pápai államot létében veszélyeztető támadásaik megszüntetésére bírni. Mikor pedig közbenjárása kudarcot vallott, nagyobb csapattal küldte Lackfi Miklóst Albornoz pápai vikárius segítségére. A bíbornok két esztendei kemény küzdelem után győzte csak le Ordelaffit s az egyházi állam integritásának helyreállításában nagy része volt Lajos katonáinak és diplomatáinak. Kevesebb dicsőséggel végződött a Mórócz Simon vezérlete alatt 1360-ban a Viscontiak ellen küldött hétezer főre rúgó magyar sereg szereplése. Móróczék zsoldosok módjára viselkedtek s mikor Albornoz bíbornok pénze kifogyott, elhagyták, idegen szolgálatba szegődtek. Egy részük azután hazajött, mások az Itáliában maradt többi magyarokkal Aba nembeli Atyinai Miklós kapitány vezérlete alatt a „nagy magyar seregben” – Societas Magna Hungarorum – egyesültek s 1361 tavaszán „a magyar királynak is szolgálandó, a magyar királyi Felséggel egy nápolyi Felség”, vagyis Tarantói Lajos zsoldjába szegődtek s a Durazzói Lajos pártján harcoló Baumgarten Hannes zsoldosseregét megverve, őt győzelemhez, a durazzói herceget pedig fogságra juttatták. Ezután Provence-ban fékezték meg a nápolyi királyi pár uralma ellen lázongókat. Nemsokkal utóbb a sereg feloszlott; egy nagyobb töredéke, mintegy 1600 vitéz, a legendás hírhez jutott Toldi Miklós – később hevesi, majd bihari és szabolcsi főispán – vezetésével a „fehér sereg” néven ismert angol zsoldos-sereghez csatlakozott és annak kötelékében még éveken át szerezte Itáliában a pénzt és dicsőséget.

A régi ellenfelek kibékülése sehogysem volt ínyére Károly császárnak; Lajos király itáliai politikája, akit – tudtán kívül bár – a papi választófejedelmek és Rudolf osztrák herceg alig egy évvel előbb ellenkirályul akartak vele szemben felléptetni, nagy aggodalommal töltötte el. Tíz év előtt az ő barátja, VI. Kelemen, meghiúsította Lajos nápolyi királyságát, de most VI. Ince ült a pápai trónon, „az egyház zászlótartójául” tisztelt magyar király őszinte barátja és politikai szövetségese, kinek segítségével Lajos még a császári korona után is kinyujthatta kezét. E veszedelem megakadályozása és a nápolyi-magyar szövetség ellensúlyozása végett felbontotta a magyar szövetséget és magához édesgette a magyar király osztrák szövetségesét is, kit – bár nemcsak hűbérese, hanem veje is volt – alig néhány hó előtt fegyverrel kellett hódolatra kényszerítenie. A szövetséget Rudolf herceggel 1361 augusztusának első napján kötötték meg. Egy nap mulva az osztrák hadak bevonultak Friaulba, a tartományt rövidesen elfoglalták s a pátriárkát Bécsbe kísérték, hogy ott várja be a császár végső döntését. Szeptember végén pedig Rudolf már Velencében mulatott, a magyarellenes német-cseh-osztrák-velencei szövetség előkészítésén fáradozva. A hatalmi egyensúly a tengermelléken egyszerre félrebillent Velence javára. De Lajos király sem maradt tétlen. Tüstént a friauli osztrák győzelem után szorosabbra fűzte barátságát nápolyi rokonaival. Tarantói Lajoshoz intézett barátságos levélben meghívta udvarába ennek testvéreit: Róbert császárt és Fülöp Hercegeket, hogy anyja és felesége, „kik azt hiszik testvérek és rokonok nélkül van, meglássák, vannak még e földön neki is rokonai és testvérei.” A nápolyi rokonok előtt a trónöröklés reményét megcsillogtató levél elküldésével egyidőben a katonai készülődések is megindultak s két hó mulva már egész Horvátországot és Dalmáciát védelmi állapotba helyezték, mert – a királynak a városokhoz intézett levele szerint – „a császár és az osztrák herceg hadra készülnek.” A tengerparti városok védelmének előkészítéséből azonban nyilvánvaló, hogy a király nem is annyira ezeknek, mint inkább Velencének támadásától tartott. Háborúra mégsem került sor, mert az osztrák herceg 1361 december 31-én újra frontot változtatott.

Rudolf herceg semmiképen sem tudott belenyugodni, hogy a hét választófejedelem előjogait körülíró s ezeket – élükön a cseh királlyal – valamennyi más német tartományúr fölé emelő 1356. évi Aranybulla rendelkezéseivel többszörösen császárságot viselt dinasztiája kimaradt a birodalom sorsát intéző hatalmak sorából. Ezért tüstént trónralépte után okleveleket koholtatott a régi császárok – Julius Caesar, Nero, IV. Henrik, I. Frigyes, II. Frigyes, I. Rudolf – nevére s ezekben az eleddig ismeretlen főhercegi rangot és a választófejedelmi jogokat meghaladó példátlan előjogokat, szinte teljes függetlenséget igyekezett biztosítani magának és utódainak. Károly császár Petrarcát kérte meg a neki bemutatott kiváltságlevelek bírálatára és mikor ez hamisnak találta azokat, a bennük foglaltak megerősítését kereken megtagadta, sőt a Habsburgok tiroli és friauli igényeinek elismerésére sem volt hajlandó. Szövetségük megkötése alkalmával Rudolf azt remélte, hogy apósa jutalmul változtatni fog merev álláspontján. De Károly ezután sem akart mindezekről tudni, s még a friauli kérdésben is a pátriárka szabadonbocsátását szabta döntése előfeltételéül. A reményeiben csalatkozott herceg erre bűnbánóan visszatért Lajos királyhoz, ki ekkor már maga készült támadásra Csehország ellen, mert Károly császár – akkor még az osztrák és velencei szövetségben bizakodva – hozzáküldött követei előtt durva becsmérléssel nyilatkozott a közügyekbe – szerinte – mértéken túl beavatkozó magyar anyakirálynéról. Nyilván neki, a horvát-dalmát tartomány úrnőjének tulajdonította az itáliai orientáció felelevenítését s az ellene irányuló erőteljes diplomáciai lépéseket. Lajos király mindenekelőtt békét teremtett Lajos pátriárka és Rudolf herceg közt. Friaul régi birtokosáé maradt, de Rudolf megkapta ennek összes ausztriai és krajnai birtokait s ezenfelül Chiusa várát és vámját is. Öccsét, a kiskorú Albert herceget pedig eljegyezték a néhai István herceg leányával, Erzsébettel, azidőszerint a magyar királyi ház egyetlen élő sarjadékával és Lajos trónjának prezumtív örökösével. Az örökösödési szerződést is megkötötték, családjuk kihalása esetére egymásnak, illetőleg utódaiknak hagyományozva országaikat.

A császár mód nélkül felháborodott Rudolf árulásán. A birodalmi gyűlésen a választófejedelmekkel nemcsak törvény elé idéztette, hanem arra is esküt tétetett, hogy utódjává Habsburgot sohasem fognak megválasztani. A választófejedelmek meg is ígértek mindent, de katonát nem adtak császáruknak. Pedig Lajos király, az osztrák herceg, Meinhard tiroli gróf és Kázmér lengyel király ezalatt felkészültek a támadásra s Lajos hadaival a morva határra vonult. De a császár nem akart háborút. Mint mindig, most is a diplomácia fegyvereit becsülte többre. Közös rokonuk, Boleszláv sveidnici herceg útján béketárgyalásra tett ajánlatot. Lajos el is küldte Brünnbe követeit s bár a tárgyalás nem vezetett eredményre, mire Kont Miklós és Bebek István visszajöttek Trencsénbe, a had élelemhiány miatt eloszlott. A következő évben azután Károly kérésére az új pápa, V. Orbán (1362–1370) vette kezébe a béke ügyét s miután az újra özvegységre jutott császár pomerániai Erzsébetet – a megsértett magyar anyakirályné és Kázmér lengyel király unokahúgát – nőül kérte, a háborúskodást felfüggesztették. A császár és Lajos király Krakkóban találkoztak Kázmér király palotájában, ott ülték meg a lakodalmat is, míg a békét Brünnben 1364 februárjában kötötték meg. Rudolf, miután öccsének megszerezte a magyar trón prezumptív örökösének kezét, most Csehországra vonatkozólag is örökösödési szerződést kötött császári apósával, ki az osztrák csapatok által már 1363-ban megszállt tiroli hűbért s két felsőitáliai várat is átruházott Rudolfra, mialatt ő maga a bajor hercegek viszályát kihasználva, szerződésekkel Brandenburg és Lausitz birtokát biztosította családja számára. Nagy Lajos a Dalmáciát fenyegető veszedelmet elhárítva és az anyját ért sérelemért elégtételt nyerve, megelégedett az erkölcsi győzelemmel. A békekötést megelőző fejedelmi találkozásoknak nemcsak politikai, hanem kulturális következményei is voltak. Ekkor fogamzott meg végleg a császár kiengesztelődött ellenfeleiben a gondolat, hogy az 1347. évben alapított prágai egyetem mintájára ők is hajlékot építenek a magasabb tudományoknak s elhatározásukat tettre váltva, gyors egymásutánban meg is alapították a krakkói (1364), bécsi (1365) és pécsi (1367) egyetemeket. Egyházi szempontból is jelentős eredményeket hozott a ciprusi király részvételével lefolyt krakkói találkozó. Itt határozták el, hogy a török ellen keresztes hadjáratra indulnak s a balkáni népeknek a római egyházhoz leendő visszatérítését megkísérlik.

*

Még a velencei hadjárat idején az új bosnyák bánnal Kotromanics István alig tizenhatéves unokaöccsével, támadt Lajosnak konfliktusa. Az ifjú Tvartkó, a nagy bán halála után újra felszínre került bogomil főemberek tanácsára, szabad útat engedett tartományában a patarénizmus terjedésének s bár maga nem hagyta oda egyházát, akadályokat állított a boszniai katolikus püspök működése elé. Ekként széles körökben népszerűséget szerezve és új híveinek támogatásában bizakodva, a magyar királynét hozományképen megillető Hulm földére is rátette kezét s azt Lajos király többszöri sürgetésére is vonakodott a horvát bánnak átadni, sőt a horvát határvidéket is nyugtalanítani kezdte becsapásaival. Lajos sem az egyház, sem pedig saját felesége jogainak ily megcsorbítását nem tűrhette. Komoly összeütközésre mégsem került sor, mert a délvidéki bogumil urak pártolása miatt az északi zsupákat birtokló hatalmas Stepanicsok – Hrvatin kenéz ivadékai – az egy Vulkac kivételével, elfordultak uruktól s a magyar király hűségére tértek vissza. Segítségükkel Lajos minden nagyobb erőfeszítés nélkül hódolatra kényszerítette magáról megfeledkezett hűbéresét. Tvartkó már 1357-ben kénytelen volt Hulm kiadását és a bogomilok kiűzését ünnepélyesen megígérni s arra is kötelezettséget vállalt, hogy királyát hadban segíteni és udvarában ifjabb fitestvérével egymást váltogatva állandóan szolgálni fogja. A király viszont hűségesküjének megújítása ellenében megerősítette őt Bosznia és az ozorai bánság birtokában, Stepanics Gergely és Vlatko kenézeket pedig hűségükért s a kezére adott boszniai váraikért kőrösmegyei nagy birtokokkal jutalmazta. A béke így biztosítottnak látszott, de Tvartkó megtérése nem volt őszinte. Péter püspök térítő és hitterjesztő működését a bán bogomiljai továbbra is akadályoztak, az egyház jogait tudatosan csorbították és a hulmi részeken sem tisztult a helyzet. Végül is Lajos 1363-ban kénytelen volt fegyveresen fellépni, de teljes sikert ekkor sem érhetett el. A Boszniában maradt Hrvatinics Vulkac a magas hegyeknél Pliva zsupában feltartóztatta a király és Kont Miklós nádor seregeit. Két évvel utóbb azonban saját hívei lázadtak fel a bán ellen, mert – úgy látszik anyja és öccse óhajára – most már szabad útat engedett az új püspök erőteljes térítőakciójának. Tvartkó anyjával együtt a magyar udvarba menekült és csupán a király által segítségül adott hadsereg támogatásával foglalhatta vissza fejedelmi székét. Ezidő óta azután megmaradt Lajos hűségében, bár magatartása az egyházi kérdésekben később sem volt egészen őszinte. Ez lehetett az oka, hogy 1367-ben magát az egyház hű fiának valló testvéröccse, Vuk bán, fellázadt ellene. A lázadáson Tvartkó ekkor is erőt vett, de Senko tengerparti zsupán elszakadását megakadályozni nem tudta. Bosznia legdélibb tartománya egyidőre a szomszédos trebinjei szerb fejedelem, Altomanovics Miklós uralma alá került. Miklós kenéz egyike volt a központi hatalomtól magukat ezidőtájt függetlenítő szerb törzsfőknek, akiknek önző hatalmi törekvései alig egy évtized alatt a teljes romlás szélére sodorták hazájukat s evvel útat nyitottak a Balkán-félsziget déli részén 1352 óta lesben álló oszmán törökségnek.

*

Szerbia népe még nem érett meg a Dusán cár energiájával és tehetségével megszerzett nagyhatalmi állás terhének viselésére. Az erős kéz elhanyatlása után tüstént felütötték fejüket a nemzetségi hagyományokon, családi hiúságon és egyéni hatalomvágyon alapuló centrifugális törekvések. IV. Uros István (1355–1365) alig volt tizenkilenc esztendős, mikor a „szerbek és görögök császárjának” rövidmultú címe és koronája reászállt. Dusán cár halála előtt szegénysorból felemelt és a császári fővárossá tett Üszküb környékén nagy birtokkal megadományozott hívét, a horvát Hlivno vidékéről Szerbiába szakadt Marnavics Vukaszin deszpotát rendelte gyámul és kormányzótársul melléje. Az ifjú vak bizalommal tüntette ki apja nagytehetségű munkatársát, pedig a bizalom indokolatlan volt. Vukaszin a nagy cár életében az ő erős egyéniségének varázsa alatt ura szolgálatára szentelte képességeit, a jószándékú és jólelkű, de kissé gyámoltalan fiatalember oldalán azonban saját hatalmának gyarapítására, császárja háttérbeszorítására tört. Uros cár névleg utódja lett apjának, de a tényleges hatalom gyámja kezébe került, ki azt vele és családja tagjaival szemben sem átallotta felhasználni. Az anyacsászárné ösztönös ellenszenvtől vezéreltetve, Vukaszin hatalomrajutása után tüstént elhagyta fia udvarát s a birodalom délkeleti határán levő Szerai – ma Szeresz – várába költözött, unokaöccse, Alexiosz Asen bolgár herceg bizánci hűbérbirtokának – a mai Kavala várának, más parti váraknak és Thazosz szigetének – szomszédságába. Dusán cár görög anyától született féltestvére, Simeon délmakedóniai deszpota pedig az idegen kalandor megbuktatásával maga készült a trónt, avagy öccse mellett a társcsászári méltóságot elfoglalni. Kasztóriai táborában magát „a görögök, szerbek és egész Albánia császárává” proklamálva, hadra kelt s apósának, Komnénosz János valonai és berati deszpotának támogatásával indult a birodalom meghódítására. De készülődésének szárnyát szegték a déli tartományokban kitört harcok s a Dusán császárrá koronázásakor görög módra deszpotész, szevasztokrator, kaizar (= caesar) címmel felruházott tartományurak függetlenségi törekvései.

Kelet felől a tengeren átszállított görög és török csapatokkal Orsini Nikefor, az 1339-ben elűzött epirusi deszpota tört Thesszaliába s azt elfoglalva, régi tartománya visszafoglalására indult. Epirus déli részén és Makedóniában – saját függetlenségét és a Preliub György janinai cézár özvegyével szerzett mostohagyermekeinek jogait védelmezve – Hlapen berrhöei kenéz szállt hadba Simeonnal. Őt támogatták Spatas János argirokasztrói és Ljosa Péter artai deszpoták is. Albániának a Simeon-párti Valonától és Beráttól északra eső vidékén – Elbasszantól egészen Alesszióig, a kis durazzói hercegséget körülölelve – Topia András albán főnöknek Róbert nápolyi király természetes leányától született fia, Károly alapított független fejedelmi hatalmat, mely utóbb unokájának házasságával a Kasztriota-házra szállt át. Feljebb, a tengerpart Budváig terjedő szakaszán s e mögött egészen a Drina és Lim forrásvidékéig, északkeleten a Fekete-hegyek belsejéig terjedő területen a román (francia?) eredetű Balsicsok alapították meg zétai fejedelemségüket. Dél-Hercegovinában, a raguzai köztársaság birtokainak és Bosznia hulmi tartományának szomszédságában – Trebinje és Gacsko vidékén – Vojnovics Vojszláv és Altorrán kenézek tettek szert teljes függetlenségre. A birodalom keletén, a Struma-Vardar-közén Sztrumicáig – Helena anyacsászárné tartományától nyugatra – Gercsinics Olivér deszpota családja, fentebb Sztrumicától Küsztendil és Kumanovo vidékéig Deján szevasztokratornak és Dusán cár nőtestvérének fiai, a Dejanicsok voltak az urak. Az Ochrida-tó környékén a Topiák szomszédságában Mladen fia Branko szevasztokrator – a fejedelmi Brankovicsok őse – jutott önállósághoz. Az ország szívében a Felső-Vardar völgye s a Bisztra, Sar-Dag és Kara-Dag hegységek mindkét lejtője, Bitoliától a Rigómezőig már a Marnavics testvérek – Vukaszin és Ugljesa – hatalma alá tartozott. Ettől északra a Nemanja-ház ősi fészkétől – Rásától – fel egészen a macsói bánság déli határát alkotó rudniki hegységig s a Drinától a Moraváig húzódó terület Nemanja Vuk király (1201–1204) utolsó leányivadékának férjét, Hrebljanovics Lázár kenézt uralta.

A görögpártoló, szerbet tűrő, de albángyűlölő Nikefor deszpota thesszáliai és epirusi pünkösdi királyságának az uralma ellen fellázadt albánok fegyveres felkelése hamar végét vetette; az acheloosz-menti csatában ő maga is életét vesztette. Mire azonban Simeon e siker után a Preliubovicsokkal egyességre lépve, 1358 nyarán hadra kelhetett, az ochridai Brankovicsok területén át eljutott ugyan Skutari vidékéig, de onnét eredmény nélkül kellett visszatérnie. A déli tartományokban – a Preliubovicsokkal, Spatasokkal és Ljosákkal kötött megegyezés alapján – úr maradt, de az egység helyreállítására irányuló törekvése teljes kudarcot vallott. Császári székhelyéül Simeon Uros a thesszáliai Trikalát választotta s a vejéül fogadott Preliubovics Tamást janinai deszpotává, ennek sógorát, Spatas Jánost achelooszi deszpotává, Tamás vejének apját, Ljosa Pétert pedig artai deszpotává nevezte ki, míg Nyugat-Makedóniát Hlapen családjának kezén hagyta. A déli tartományok végleg elszakadtak Szerbiától s az északi fejedelmek közül Altoman és fiai is teljesen függetlenítették magukat zord tartományukban. A Balsicsokat és Topiákat is inkább szövetségi kötelék, semmint a hűbéres hódolat fűzte az üszkübi udvarhoz s az északi részeken uralkodó Lázár kenéz is mindinkább függetlenítette magát a cárt hatalmában tartó Vukaszin befolyása alól. Lázár hatalma meggyarapodott, mikor az Ochrida vidékéről 1358 és 1365 közt a Rigómezőre költöző Brankovicsokkal lépett szoros szövetségre. A Brankovicsok közeli rokonságban voltak Altomanovics Miklóssal, kinek anyja az öreg Brankó testvére volt. Brankovics Vuknak 1360 táján Lazarevics Máriával kötött házassága Lázár kenézt is bekapcsolta a családi szövetségbe s így a zétai és rásai magas hegységektől északra eső szerb határvidék a tengerparttól, illetőleg Trebinje vidékétől egészen a Moraváig ennek hatalmi körébe került.

Lázár és sógorai elismerték uruknak Uros cárt, Vukaszin mégis rossz szemmel nézte növekvő hatalmukat s 1358-ban ellenük fordult. Lázár a hatalomvágyó deszpota befolyása alatt álló cárnál hiába keresett védelmet; a magyar királyhoz fordult tehát segítségért. Mint másfélszázaddal előbb feleségének, Milicának, őse – Nemanja Vuk zétai ellenkirály – ő is felajánlotta a hűségesküt; Lajos pedig – mint akkor Imre király – elfogadta hűbér hódolatát s miután a kenéz és népe katolizálására ígéretet kapott, azonnal sereget küldött támogatására. Lázár magyar segítséggel vissza is verte Vukaszint, a horvát bán pedig ezalatt a tenger felől nyugtalanította a vele egy húron pendülő Balsicsokat. Félévvel később, 1359 májusában Lajos király személyesen vezetett hadat Szerbiába, hogy Lázár után magát Urost is hódolatra kényszerítse. Seregével – az egykorú olasz krónikás szerint – „a rónán áthaladva, egészen Rácország nagy hegyéig nyomult s ott a síkon, jó messze a hegyek oldalától talált a rácországi király nagy seregére, mely ott gyülekezett, hogy az országot megvédje.” Mivel a Dunához legközelebb lakó „rácországi báró”, vagyis Lázár kenéz, ugyane firenzei író – Villani Máté – szerint már: „a magyar király embere” volt, a „nagy hegy” alatt csak a Lazarevics-tartomány határhegységét, az Ibar-menti Kapaonik-hegységet érthetjük s a csata színhelyét Krusevác alatt kell keresnünk. Az ütközet Uros és Vukaszin seregének teljes vereségével végződött s a menekülők nyomába hatoló magyar katonaság utána „az egész nagy hegységet” hatalmába kerítette. Ellenállásra azonban még a Rigómezőn – a mai Koszovopoljén – sem találtak. A szerb cár a hegyekbe húzódott megmaradt hadával s mivel onnét a folyóvölgyeken át szerte kalandozó magyar csapatok pusztítására sem jött elő, Lajos visszatért Magyarországba. Lázár kenéz és Brankó fiai ezidő óta hív emberei maradtak a királynak s Lázár leányát Garai Miklós macsói bán hasonló nevű fiához adván nőül, még szorosabbra fűzte e hűbéri kapcsolatot.

Észak-Szerbia 1358-ban újra a magyar király hűbéres tartománya lett, Altomanovics Miklós trebinjei kenéz azonban rokonainak meghódolása miatt hirtelen Vukaszin oldalára állt és 1359-ben három évig tartó háborút indított a zárai béke óta magyar fennhatóság alatt álló Raguza ellen s meghódolására a békekötés után sem került sor. Vajjon Uros cár 1363 és 1365 közt, mikor Vukaszin hatalmaskodásait megsokallva, a Brankovics-Lazarevics-párt felé kezdett hajolni, valóban meghódolt-e maga is Lajosnak, – mint némelyek állítják, – kétséges, de ennek az ő eddig is csak névleges hatalmának teljes leáldozása után amúgysem volt már semmi jelentősége. Vukaszin nem hajolt meg s így a Brankovicsok és Lázár tartományaitól délre és délnyugatra eső Szerbia megóvta függetlenségét. Vukaszin ezidőben már eldobta álarcát s ha még hivatkozott is itt-ott intézkedéseiben császárjára, a többi tartományurakkal szemben önálló s a főhatalmat ténylegesen birtokló fejedelemként viselkedett. Röviddel utóbb a Balsicsokkal, Gercsinicsekkel, Dejanovicsokkal és Topiákkal szövetségre lépve, magát királlyá is választtatta. Uros cár a görögökhöz menekült Thesszalonikébe s birtokáról elűzött anyjával együtt száműzetésben élte le még hátralévő éveit. Vukaszin (1365–1371), miután jótevője özvegyét és fiát méltóságuktól, hatalmuktól és vagyonuktól megfosztotta, a déli országrész élére saját testvérét, Ugljesát állította deszpotául, aki székhelyét az anyacsászárnő egykori udvarába tette át. Ugljesa a görögökkel tervezett szövetséget a Drinápolyt 1363-ban elfoglaló s már Szerbia és Bolgária határait fenyegető török hatalom ellen, bátyja pedig az uralmát elismerni nem hajlandó Altomanovics Miklóssal s utána a magyar király védelme alá húzódó Brankovics–Lazarevics-koalícióval készült leszámolni. De ez a leszámolás elmaradt, mert a Drinápoly alatt gyülekező török sereg ellen 1371-ben indított hadjáraton a Marica-folyó mellett vívott csatában Vukaszin király Ugljesa deszpotával együtt elesett.

*

Vukaszin deszpota a királyi hatalomért vívott küzdelmében szövetségesek szerzéséről sem feledkezett meg s azokat bolgár földön és Havaselvén találta meg. Nőtestvérét Sándor havaselvi vajda fiához és örököséhez adta nőül s evvel megszerezte nemcsak az oláhok, hanem a vajdával közelrokoni kapcsolatban álló Stracimir bolgár trónörökös barátságát is. A szövetkezés első következményeként Sándor vajda 1357-ben felmondta a hűséget Lajosnak, de a király gyors szerbiai sikere után újra meghódolt. Komolyabbra fordult a helyzet nyolc év mulva, mikor Havaselvén már Sándor-fia László – vagy mint forrásaink nevezik: Lajk vajda – uralkodott. Lajk unokatestvére és sógora volt Stracimir Jánosnak – Sándor bolgár cár fiának – és sógora Vukaszin szerb deszpotának is. Hármuk családi szövetsége a magyar király hatalmának ellensúlyozására szolgált s mikor 1365-ben Vukaszin a főhatalmat tehetetlen uralkodója kezéből kiragadta, Stracimir pedig Vaddinben trónra ült, Lajk is elérkezettnek vélte az időt hűbéri kötelezettségeinek lerázására. Függetlenségének jeléül „Isten kegyelméből Havaselve vajdájának” kezdte magát címezni s a hódolatot jelző hűbéres szolgáltatások alól is kivonta magát. Lajos király a vajda hűtlenségéről értesülve, tüstént hadbaszállt, de a havason át nehezen megközelíthető vajdaság helyett Vaddin felé vette útját, hol Lajk sógora épp ezidőben kezdett berendezkedni s kinek jogilag a magyar király hűbérurasága alá tartozó tartományát Lajos az 1364. év krakkói találkozón elhatározott török hadjárat bázisául kívánta felhasználni.

Stracimir János (1364–1396) a bolgár trón törvényes örököse volt, de apja zsidó születésű második feleségének ösztönzésére ettől szülelett kisebbik fiát tette örökösévé. Stracimir nem nyugodott meg e döntésben s erre az öreg cár még életében megosztotta vele országát. Sismán Jánost (1370–1393) társuralkodónak vette maga mellé, örökös tartományát Közép-Bolgáriában jelölve ki, Stracimirnek viszont már 1364-ben átadta az északnyugati Bolgáriát – Ratiszláv és Szventiszláv egykori magyar hűbéres tartományát – Vaddin városával. Az északkeleti részén Dobrodis deszpota ugyanezidőtájt alapította meg Kaliakra székhellyel a Fekete-tenger mentén róla később Dobrudzsának nevezett független tartományát. Lajos király hódolatra szólította fel Stracimirt s mikor ez kétségbevonta a magyar királynak Bolgária 1255. évi hódoltatása óta a királyi címben is feltüntetett hűbérúri jogait s a katolikus egyház befogadását megtagadta, a magyar király uralmát szivesen látó bolgár párt biztatására támadásba kezdett. Vaddin várát bevette, az országot elfoglalta, Stracimirt pedig feleségével – az oláh vajda testvérével – együtt magyar földre küldte s ott túszként őrizetbe vétette. Vaddinbe magyar bán – előbb Lackfi Imre és Szeglaki László, majd Himfi Benedek – került s az új tartományt a többi magyar kormányzat alatt álló bánságokhoz hasonlóan kormányozta. Lajk vajda sógora és testvére balszerencséjének hírére sietett hódolatát jelenteni a királynak. A bolgáriai magyar kormányzat megszilárdulásáról és a szerb támogatás reménytelenségéről meggyőződve, odaadó hűséget színlelt s ennek elismeréséül Lajos nemcsak Havaselve birtokában erősítette meg, hanem egy év multán a szörényi bánságot is reá bízta és engedelmet adott a lakatlan fogarasi erdőség betelepítésére, most már kettős címe mellé harmadikul Fogaras hercegének címét adományozva neki. A vajdát ért kitüntetés okát abban láthatjuk, hogy Lajos ezidőben a tirnovoi bolgár cárokkal – az öreg Sándorral és Sismánnal – is összeütközésbe került V. János bizánci császár elfogatása miatt.

A császár nemsokkal a dunai Bulgária elfoglalása után érkezett segélykérő körútján a magyar udvarba s az egyházi unió tekintetében tett komoly ígéreteivel, birodalma szorult helyzetének és a keleti kereszténység veszedelmének ecsetelésével sikerült Lajost a török ellen szövetségre bírnia. Visszatérőben Tirnovó felé vette útját, hogy a bolgár cárral is szövetséget létesítsen a mindkettejüket fenyegető veszedelem elhárítására. De Sándor cár nem tudta elfelejteni a korábbi háborúkban Jánostól szenvedett sérelmeit s mivel időközben adó és katonai támogatás árán Murád szultántól is sikerült békét szereznie, a segélykérő császárt elfogatta. A kereszténység ügyében járó uralkodó elfogatása világszerte nagy megütközést keltett. Amadé savoyai gróf Konstantinápoly védelmére toborzott kereszteshadával azonnal útra is kelt s a Gallipoli-félszigetről a tengerparton Várna felé indult. Lajos magyar hadainak ugyanakkor észak felől kellett volna segítségére jönnie, de még el sem indulhatott, mikor a császár kiszabadulásának híre megérkezett. A tengerparti várak eleste után Sismán sietve kiengedte fogságából és békét kötött a francia-olasz lovagsereg vezérével. Lajos a török háború gondolatát mégsem adta fel. Már 1367-ben hadrakészült a tirnovói cár és török szövetségesei ellen. Velencétől gályákat kapott a dunai átkeléshez, Padovából háromszáz gyalogos vitéz érkezett seregéhez s ugyanekkor részesítette Lajk vajdát is az említett adományban és kitüntetésben. Lajk vitézül meg is állta a helyét, visszaverte a Dunánál támadó bolgár–török hadat és benyomult Bolgáriába; a magyar fősereg viselt dolgairól azonban nincsenek biztos adataink.

E háború után Sismánnak sikerült valamikép érintkezést találnia a havaselvi vajdával. Lajk valószínűleg megneheztelt királyára, hogy hű szolgálatai ellenére sem bocsátotta szabadon testvérét és sógorát. Ráállt tehát Sismán ajánlatára, szövetkezett vele s 1368-ban együttes erővel indultak a magyar uralom és erőszakos térítés miatt felkelésre kész bolgár bánság felszabadítására. A cár seregével szemben Himfi Benedek bán védte Viddint és az egész bánságot, mialatt Lackfi Miklós erdélyi vajda észak felől, Lajos király és Garat Miklós macsói bán pedig a Dunán a Vaskapunál átkelve, nyugat felől Havaselvére támadtak. Lackfit és seregét az oláhok a hegyvidéken az 1330. évi kelepcére emlékeztető csellel tőrbecsalták és a vezérrel együtt jórészben lemészárolták. A király több szerencsével járt, elfoglalta Szörény várát, az egész bánságot s a vajdát az Olt mögé szorította vissza, de a bolgáriai hadjárat az erdélyi sereg pusztulása miatt a következő évre maradt. Lajos maga ekkor sem szállhatott hadba Sismán ellen, mert figyelmét már az időközben támadt nyugati bonyodalom kötötte le. Ezért egyességre lépett Lajk vajdával és Stracimir cárral. Ez utóbbit hűségeskü ellenében kibocsátotta fogságából s hűbéreseként küldte vissza tartományába, amazt pedig, miután hűségéről és katolikus meggyőződéséről eskü alatt tett új bizonyságot, újra kegyeibe fogadta és szörényi báni, fogarasi hercegi méltóságaiban is megerősítette. Kettejükre hárult a megtorlás végrehajtása és a délkeleti határ védelme, mialatt a király az osztrák hercegekkel és IV. Károly császárral kelt viszályának fegyveres elintézésére készült.

E délvidéki eseményekkel egyidőben és velük szoros összefüggésben indult meg a moldovai oláh fejedelemség megalapítására vezető és 1365-ben befejezéshez jutott mozgalom. Az egykori Kúnországnak a Háromszéki-, Csiki- és Gyergyói-havasoktól a Dnyeszterig, a Putnától, Alsó-Szerettől és Dunatorkolattól a Szucsava és Felső-Dnyeszter völgyéig terjedő tartománya még a XIV. század derekán is a krimi tatár kán fennhatósága alá tartozott. A tatárok itt sem szálltak meg, csak adót szedtek gyér lakosságától s portyázó csapataikkal erre jártak Magyarországba és Lengyelország halicsi tartományába. Lackfi András 1345. évi győzelme után pedig Üzbég kán utóda visszavonult a Dnyeszter mögé s bár a tatár kánok 1354-ig még gyakorta zaklatták adóköveteléseikkel, a Magyarországhoz legközelebb eső folyóról Moldovának nevezett tartomány a magyar király uralma alá került. Az új tartomány élére Lajos a máramarosi, ungi, beregi részekre immár évtizedek óta sűrű rajokban bevándorló s mind a három vármegyében saját választott vajdáik – ezidőben Juga fia János máramarosi, Karácsony beregi és Szaniszló ungi vajdák – katonai és bírói hatósága alatt autonóm szervezetben élő, de a székely ispán főhatósága alá rendelt, katonáskodó és határvédő oláhok egyik kenézét, Drágost (1346–?) küldte vajdának. Ő kezdette meg és fia, Szász vajda (?–1364) folytatta a székely ispáni tisztet viselő Lackfiak irányítása mellett a nagy területen elég gyéren lakó oláh népség megszervezését, a lakatlan területek benépesítését s a tartományi szervezet kiépítését. Munkájukban a havaselvi részek telepesközségeihez hasonló célzattal a szorosok kijárójánál még a tatáruralom idejében, majd a belső részeken is egyremásra alapított szász és magyar községek római hitű és szász jog szerint, avagy a magyar várak népének módjára várnagyi (porkolábi) hatóság alatt élő lakosai támogatták őket. Ily magyar alapítású telepesközségek voltak Békás (Bikasiu), Bakó (Bakau), Tatros (Trotus), Botos (Botosani), Szűcsi (Szucsava), a hamarosan eloláhosodott Piatra városa s talán a Prutmenti Falciu is, míg Moldovabánya (Baia), Németi (Neamt), Egyed (Agiud), Szépvásárhely (Tirgu Frumos), Husi és más német joggal élő községeket Erdélyből kivándorló szászok népesítettek be. Az új magyar tartomány megszervezésének munkáját alig egy-két év mulva akadályozni kezdték a tatár uralom utolsó éveiben aránylag nyugodtan és függetlenül élő s most az őket adóztató magyar uralom ellen lázadozó oláhok folytonos felkelései. E mozgalmak hátterében az 1335-ben Magyarországba telepített, máramarosi vajdaságot viselt, de e méltóságától erőszakoskodásai miatt még 1342-ben megfosztott Mikula fia Bogdán vajda – több jelből következtetve, a havaselvi Basarába-család egyik tagja s a havaselvi rokonok titkos szövetségese – állt. 1359-ben a lázadás már oly komoly jelleget öltött, hogy a király csak fegyveres közbelépéssel tudta Szász vajda uralmát biztosítani. Hat évvel később pedig a hűtlen Bogdán vajda máramarosi földjét titkon odahagyva, családjával és nagy csoport oláhval Moldovába költözött, Szász vajdát letaszította s magát Moldova – Bogdánia, Mauro-Vlachia – vajdájává kiálttatta ki. Bogdán fellépése kétségtelenül Lajk havaselvi vajda tudtával és támogatásával történt. Időben pontosan egybeesik ennek elszakadásával, a hűbéri viszonyt megtagadó új címének felvételével és mindenesetre ékes bizonyítéka a szerb-bolgár-havaselvi-moldovai szövetséget létrehozó Lajk diplomáciai tehetségének. A moldovai események viszont Bogdán és fia, Lackó képességeit helyezik kedvező világításba. Lengyelország felé irányuló ügyes politikával déli szövetségeseik és rokonaik behódolása után is sikerült nekik hatalmi pozíciójukat megóvniuk s ha Lajos király 1372-ben Lengyel- és Magyarország egyesítése után Lackó vajdát mégis hódolatra kényszerítette s ez „a hűség jeléül a szokott adó fizetését is vállalta,” lényegében akkor is független fejedelmek maradtak. Bogdán vajda testvérének, Jugónak Magyarországon maradt fiai a szarvasszói Gerhes-, sajói Dunka- és sajói Mán-családok őseivé lettek, de Bogdán elkobzott birtokait s vele a máramarosi vajda méltóságát Szász vajdának Moldovából visszaköltöző fiai, Balk és Drág – a főnemesi Drágfi-család ősei – kapták meg.

*

Magyarország nyugati szomszédságában a brünni béke után egészen új helyzet alakult ki. Az eddig egymással szemben álló Luxemburgok és Habsburgok megbékéltek és ezidő óta teljes egyetértésben igyekeztek családi vagyonukat és hatalmukat gyarapítani. Egyikük Tirol, a másik Brandenburg felé, főleg a Wittelsbachok rovására terjeszkedett, kik sehogysem tudtak belenyugodni Lajos császár idejében rohamosan emelkedő hatalmuk aláhanyatlásába. De az osztrák-cseh szövetségesek előnyomulása a magyar és lengyel királyok érdekeit is sértette. Ausztria még Rudolf herceg életében újra fegyveres összeütközésbe keveredett Lajos király szövetségeseivel, az aquilejai pátriárkával, Meinhard görzi gróffal és a padovai Carrara Ferenccel, amazoknak tartományára, ennek két várára és a hozzájuk tartozó, területre támasztva igényt. Ez utóbbi területet – Feltrét és Bellunót – Károly császár 1360-ban Nagy Lajosnak, ez pedig Carrarának adományozta, a békekötéskor azonban a császár – szándékos feledékenységgel Rudolfnak adta hűbérül s ő fegyverrel próbált jogainak érvényt szerezni. Az osztrák herceg tengermelléki és itáliai térfoglalása önmagában is veszélyeztette a magyar királyság délvidéki hatalmi állását, a feltre-bellunói terület elfoglalására irányuló akcióban pedig Lajosnak személyes sérelmet kellett látnia, amit azután az ifjú III. Albert herceg (1365–1395) aki Rudolf halála után testvérével, III. Lipóttal (1365–1386) együtt vette át az uralmat – még nagyobb sérelemmel tetézett. A császár kívánságára, mit a szentszék a dispenzáció megtagadásával tett nyomatékosabbá, felbontotta a magyar Erzsébettel kötött eljegyzését, hogy Károly leányát – Luxemburg Erzsébetet – vehesse nőül, Károly pedig saját fia – Vencel cseh király – részére kérje meg Lajos unokahúgát. A császár sakkhúzása mesteri volt. Nemcsak a sok kellemetlen órát szerző magyar-osztrák szövetséget robbantotta szét, hanem a két ország esetleges egyesítésének a reményét is meghiusította és ráadásul az 1353. évi szerződés szellemében a maga fiának szerezte meg a magyar trónutódlás reményét. Lajost lekötelezte a cserbenhagyott menyasszony felmagasztalásával; a tiroli hűbér birtokbavétele miatt háború előtt álló Habsburgokat pedig magához láncolta, mert ezek a Wittelsbachok ellen most már nem folyamodhattak a magyar király segítségéhez, csak a császáréhoz. Mindezért pedig Albertra hárítva a felelősséget, felidézte az osztrák-magyar háború veszedelmét, ami mindkét fél növekvő hatalma mellett reá és dinasztiájára csak haszonnal járhatott. Ravasz politikájával sikerült is Lajos királyt rövid időre megtévesztenie s a magyar udvar örömmel járult hozzá Vencel és Erzsébet összeházasításának tervéhez, az osztrákok ellen viszont megtorló hadjáratra készült.

A Tirolért harcbaszálló bajor hercegekkel 1367 novemberében kötötte meg Lajos király és lengyel nagybátyja a véd- és dacszövetséget s annak végső céljául az összes Habsburg-tartományok felosztását jelölték meg. Lajos kapta volna Alsó-Ausztriát és Stájerországot, aminek birtokáért IV. Béla egykor II. Otokár cseh királlyal harcra kelt. A nyugati és déli tartományok a Wittelsbachoknak jutottak volna. Ugyanezidőben vette fel Lajos – nyilván az osztrák-velencés szövetségtől tartva – a tárgyalás fonalát nápolyi rokonaival. Az 1361-ben megindult érintkezésnek akkor nem lett folytatása. Tarantói Lajos és Durazzói Lajos még 1362-ben, Róbert császár két évvel utóbb, sorra meghaltak. A császári címet és az achájai hercegséget bátyjától öröklő tarantói Fülöpöt pedig felesége – a szerencsétlen Mária – óvta Lajos király barátságától, ki első férjét – Durazzói Károlyt – kivégeztette s akinek házassági ajánlata miatt Johanna később őt magát oly sok méltatlanságban részesítette. Ily körülmények közt hívta fel Orbán pápa 1364-ben a gyermektelen király figyelmét Károly durazzói hercegre, Lajos herceg árván maradt tíz éves fiára. Lajos csakugyan elhozatta udvarába a herceget, s miután a magyar viszonyokkal megismerkedett, Horvátország és Szlavónia hercegévé nevezte ki és IV. Károly császár egyéves leányával, Annával, készült összeházasítani.

Mária császárnénak 1366-ban bekövetkezett halála után semmi akadálya sem volt, hogy Lajos ennek férjével, az Anjou-ház rajta és Károlyon kívül egyedül életben levő férfitagjával, Tarantói Fülöp császárral is érintkezésbe lépjen. Johanna házassága harmadik férjével – Arragóniai Jakab mallorcai királlyal – sem volt boldogabb a megelőzőknél s gyermeke Martell Károly és a második házasságból származott kis leány halála óta nem született. Fülöp így – nápolyi és pápai felfogása szerint – a sziciliai trón törvényes örököse volt, bár jogát feleségének első házasságából való leányai Róbert végrendelete alapján kétségbevonhatták. A magyar udvar szerint viszont Johanna halála után koronája Lajos királyt s az ő jogán Erzsébet hercegnőt illette meg. Amikor tehát Lajos 1368-ban meggyőződött róla, hogy az osztrák herceg politikai árulásának értelmi szerzője maga a császár volt s arról is értesülést szerzett, hogy Károly titkon támogatja az osztrákot, sőt Velencével is kacérkodik, elhatározta Vencel és Erzsébet, valamint Luxemburg Anna és Durazzói Károly eljegyzésének felbontását s a régi kudarcot vallott terv felelevenítésével a két trónigénylő – Fülöp és Erzsébet – összeházasítását vette tervbe. Csupán az alkalomra várt, hogy ezt a tervét megvalósítsa s ez az alkalom nem sokáig váratott magára.

A Wittelsbachok 1368 nyarán megkezdték támadásukat Tirol ellen s el is foglalták a tartomány nagy részét. Velence ugyanez évben megszállta és birtokába vette a bomladozó Szerbia tengeri kikötőit – Dulcignót és Antivarit – a skutarii kerülettel s így újra megvetette lábát az Adria keleti partján, honnét Lajos tíz év előtt kiszorította. Északon pedig Kázmér lengyel királynak és az oppelni hercegeknek támadt konfliktusa a cseh királlyal és császári apjával a Boleszláv herceg halála után, anyjuk – sveidnici Anna – jogán, Vencelre és Erzsébet osztrák hercegnére szállt Sveidnic-hercegség miatt. Az anyakirályné Kázmér királlyal együtt a császár ellen ingerelte fiát, de Lajos óvatos volt. Nem akart a császárral és a Habsburgokkal egyidőben harcot kezdeni. Készült a császár ellen, de másrészről békét közvetített bajor szövetségesei és a Habsburgok közt. A béke 1369 szeptemberében létre is jött. A győztes megint csak Ausztria lett. A Wittelsbachoknak meg kellett elégedniük nehány elzálogosított váruk és városuk visszaszerzésével s a pénzbeli kárpótlással. Tirol és vele az Itáliába vezető hegyi utakon uralkodó várak a Habsburgok kezén maradtak, kik ugyanakkor megvásárolták a svábországi Breisgaut is Freiburg városával.

A békekötés előtt két héttel az összes bajor hercegek Pozsonyban voltak a magyar királynál, ki Fülöp császár és Durazzói Károly társaságában fogadta őket s velük a császár megbuktatására formális szövetséget kötött. E szövetségről értesülve, IV. Károly a diplomácia fegyvereivel próbált éket verni ellenfelei közé. Kísérlete sikerrel is járt. Mivel Vencel és Erzsébet házassága az ellenségeskedés és Lajos nápolyi tervei miatt lehetetlenné vált, a császár Kázmér törvénytelen leányát kérte meg fia számára, hogy az öregedő lengyel király apai gyöngédségét kihasználva, Lajost ne csak szövetségesétől, hanem az évtizedek óta reáváró lengyel tróntól is elüsse. Kázmér az ajánlatot nem utasította vissza, komoly tárgyalásokba kezdett, sőt a pápánál is lépéseket tett leánya törvényesítése és trónutódlásának elismertetése iránt. Eljárásával súlyosan megsértette őt mindig lovagiasan támogató s a bajból nem egyszer kisegítő unokaöccsét. Komolyabb bonyodalom mégsem lett a dologból, mert V. Orbán a törvényesítésre és a házassági engedély megadására ugyan hajlandónak mutatkozott, de viszont Lajos király lengyelországi örökösödési jogát is megerősítette. Ezek után persze a házasság – IV. Károly annyi más házassági tervéhez hasonlóan – meghiusult. Vencel végül is a szövetségeseitől és rokonaitól elidegenített Albert bajor herceg leányával lépett házasságra. A magyar és nápolyi udvar közt viszont kettős házasság jött létre. Tarantói Fülöp császár nőülvette a sokszor el jegyzett Erzsébet hercegnőt, Durazzói Károly pedig – kit a magyarok alacsony termete miatt Kis Károlynak neveztek – Fülöp mostoha lányával, az Aversában kivégzett Durazzói Károly és Nápolyi Mária leányával, Margittal kelt egybe. A két házasság egyesítette az Anjou-ház hajdan szemben álló négy ágát: a nápolyit, magyarországit, durazzóit és tarantóit s – úgy látszott –minden trónviszálynak útját vághatja.

A sok diplomáciai készülődés után a háború apróbb határmenti villongásokban merült ki. Előbb az osztrák-magyar határon történtek inkább csak az ottani birtokos urakat érintő helyi jelentőségű összecsapások, majd Oppelni László és Czudar Péter kalandozták be Morvaországot, mialatt a császár Brandenburgban harcolt a Wittelsbachokkal. A délvidéken az osztrák hercegek Trieszt birtokáért szálltak harcba – ezúttal még eredménytelenül – Velencével, míg a velencei uralomtól tartó Cattaró városa önként a magyar királynak vetette magát alá. Komoly háborúskodásra azonban nem került sor. Károly császár nem volt hadvezér, semmi kedve sem volt Lajossal harcba bocsátkoznia. A király egyébként sem túlságos háborús kedve is lelohadt, miután nagybátyjának 1370 novemberében bekövetkezett halála után Lengyelország koronáját is elnyerte s így hatalomban meggyarapodva, mitsem kellett többé a császártól tartania. Az új pápa, XI. Gergely (1370–1378) – a császár barátja – is sürgette a kibékülést, mert Európa keletén egyre félelmesebb erővel kezdett kibontakozni a Szerbbirodalmat 1371-ben megsemmisítő, Bolgáriát, sőt Bizáncot is adófizetésre kényszerítő török veszedelem. Közben a trónöröklés kérdésében is fordulat állt be. Az ifjabb Erzsébet királyné – tizenhét évi meddő várakozás után – gyors egymásutánban három kis leánnyal ajándékozta meg férjét, akik magyar és lengyel ősanyáikról kapták nevüket:


IV. Béla; V. István, Katalin f. Dragutin István, Erzsébet f. Kotroman István, István, Erzsébet; Mária f. II. Károly, Martell Károly, I. Károly Róbert; Jolán f. Kalisi Boleszláv, Hedvig f. Lokietek Ulászló, Erzsébet; Nagy Lajos; Katalin 1370, Mária 1371, Hedvig 1373.

IV. Károly, a nagy házasító tüstént hasznára fordította a nápolyi hercegek terveit keresztező családi eseményt. Negyedik házasságából született négyéves Zsigmond fia számára nőül kérte a kis hercegnők egyikének kezét. Katalint apja más sorsra szánta, de a kisebbiket, Máriát, szívesen odaígérte a császár fiának, csupán azt kötötte ki, hogy a vőlegényt tízéves korában a magyar udvarba adják nevelésre. A békét mindjárt az 1372. év elején megkötötték s ezidő óta a két uralkodó viszonyát halálukig semmi sem zavarta meg. Félévvel később az osztrák hercegekkel is kibékült Lajos. 1373 januárjában már együtt harcoltak Velence ellen s egy év multán a kis Hedvig Habsburg Vilmosnak, a délosztrák tartományokon uralkodó III. Lipót herceg fiának jegyesévé lett. A bajor hercegek egyideig még harcoltak a császárral, de Lajos már nem avatkozott bele a küzdelmükbe s Bajor Lajos ivadékai 1373-ban a korábban elvesztett Hollandia és Tirol után Brandenburgról is kénytelenek voltak lemondani. A Wittelsbachok evvel ki is léptek a főhatalomért küzdő dinasztiák sorából, szabad útat engedve a szerencsésebb Luxemburgok és Habsburgok érvényesülésének.


Magyarország képes krónikájának pazar díszítésű címlapjai.
Felső részén Nagy Lajos királynak mennyezetes trónuson ülő képe látható, jobb oldalán nyugati fegyverzetű vitézei, bal oldalán keleties, nemzeti öltözetű főurai állanak. A szövegkezdő nagy A betű felső felében Alexandriai Szent Katalin képe van, előtte a betű alján Nagy Lajos és őszhajú anyja, idősb Erzsébet királyné térdelve imádkozik. Az alsó P kezdőbetűben a Megváltó képe, a lapkeret alján Magyarország és a magyar Anjou-uralkodóház címere és sisakdísze látható. A legdíszesebb magyar krónikát Nagy Lajos király udvari festője 1374–76. évek közt illuminálta s a király ajándékba kivánta küldeni Katalin leánya vőlegényének, Valois Lajos orleánsi hercegnek, V. Károly francia király fiának. A kéziratot a XVII. századtól a bécsi Cs. és Kir. Udvari Könyvtár őrizte, ezért nevezték Bécsi Képes Krónikának. 1933. év óta a MAGYAR NEMZETI MÚZEUM ORSZÁGOS SZÉCHENYI-KÖNYVTÁRÁNAK tulajdonában van.

*

Lajos királyt 1370 novemberének 17. napján koronázták meg Kis-Lengyelország fővárosában, Krakkóban lengyel királlyá. A koronázási ünnepségek után elment Gneznába – Nagy-Lengyelország fővárosába – is, hogy alattvalói hódolatát fogadja, de tartósan maradni nem volt kedve. Idegenül érezte magát a lengyelek közt, kiknek még nyelvét sem igyekezett megtanulni. A kormányt lengyel édesanyjára bízta s megbízható magyar tanácsosokat és testőrzőket hagyva szolgálatára, ő maga sietve hazatért.

Erzsébet királyné, ez az eszes, uralomvágyó és erélyes asszony nagy ambicióval fogott feladatához, de a kis-lengyel és nagy-lengyel ellentét, a nemesség pártoskodása, az adóztatás és a magyar uralom miatt kelt elégedetlenség s a trónváltozás hírére újra megmozduló litvánok támadásai súlyos akadályokat gördítettek kormányzata elé. Mint egykor apja és bátyja, ő is a kis-lengyelekre támaszkodott uralmában s evvel kihívta Nagy-Lengyelország nemeseinek elégedetlenségét, amit csak a tartomány kormányzata tekintetében támasztott kívánságaik teljesítésével tudott eloszlatni. Mazóviával is meggyűlt a baja. Ennek hercege, Ziemovit, ugyan nem állt útjába Lajos trónfoglalásának, de meglehetősen függetlenítette magát s a litvánokkal szövetségben Poroszország ellen indított rablótámadásaival 1372-ben majdnem háborúba keverte Lengyelországot a német lovagrenddel. Mikor pedig Erzsébet a pápa felhívására fellépett ellene, cserbenhagyott litván szövetségesei törtek be Ladomérba és Halicsba. Kujáviában egy évvel később, majd 1375-ben újra a Piast-ház egy másik tagja – a kolostorból előjött Ulászló gnievkovi herceg – szított lázadást. A törvényes, de gyakorta elmulasztott adók rendszeres behajtása miatt az egész nemesség lázongott, szűkkeblűségében csak a maga hasznára óhajtván gyümölcsöztetni az elnyomott pórnép gazdasági munkáját. Sokan elégedetlenkedtek az „idegen” uralom miatt is, mert bármennyire lengyelnek vallotta is magát Erzsébet, a király állandó távolléte s a regens-királyné környezetében levő magyarok befolyása kormányzatának mégis magyar színezetet adtak. A sok nehézség közepette mindúntalan igénybe kellett vennie fia segítségét, aki azután harccal vagy diplomáciával mindig el is simította a bajokat.

A litvánok betörése után Lajos megtorló hadjáratot indított ellenük. Halicsot és Ladomért visszafoglalta s a Kázmérnak halála idejéig átengedett tartományokat újra a magyar korona fennhatósága alá vetette. Az új kormányzat élére már 1372-ben a nádorviselt László oppelni herceget állította „Oroszország vajdájának” címével. Gnievkovi Ulászlót magyarországi birtokadománnyal és tartományáért fizetett pénzbeli kárpótlással szerelte le. Ziemovit mazóviai herceget – Oppelni László apósát – veje orosz vajdai kinevezésével engesztelte meg. Az adózás és idegen uralom miatt kelt nyugtalanságnak az 1374-ben Kassára összehívott lengyel rendi gyűlés eredményeként kiadott „nagy privilégium” enyhe intézkedéseivel szabott határt, jobbágytelkenként mindössze két garasban és a nemesek katonakötelezettségében állapítva meg a korona iránt tartozó kötelezettségeket s az idegeneket – családja tagjainak kivételével – kizárva a főtisztségek viseléséből. Az engedmények hatása alatt a lengyel főrendek ugyanakkor elismerték az Anjou-ház nőági örökösödését is. Hosszabb lengyelországi tartózkodásra azonban Lajos nem volt hajlandó; egészsége már nem volt a legjobb s az északi időjárást nagyon is megérezte. Pedig távolléte miatt a bajok újra meg újra kiütköztek s az anyakirályné 1376-ban végül is hazajött. Lajos ekkor mégis nehány hónapot töltött Krakkóban, hogy anyja további kormányzásának talaját megágyazza. Erzsébet vissza is tért, de alig ért Krakkóba, litván támadás híre jött udvarába. Olgerd és Lubart hadai most szinte a főváros kapujáig hatoltak. Az év végén meg a krakkói lengyelek és a királynét környező magyar katonák közt támadt viszály, ami valami félreértés következtében véres összeütközéssé fajult. Százhatvan magyart mészároltak le a feldühödött városiak. Erre a királyné újra elhagyta Krakkót és Lajos király 1377 nyarán nagy sereggel indult rendet csinálni. Hadát a hozzácsatlakozó lengyel zászlóaljakkal gyarapítva, Ladomériába vonult, Ladomér, Belc és Chelm várait visszacsatolta orosz tartományához, melynek élére vajdává Rátót-nembeli Kaplai Jánost – a Lorántffy-család ősét – nevezte ki, míg a korábbi vajda, László oppelni herceg, Lengyelország kormányzását vette át. A litván fejedelmek – még mindig Lajos huszonöt év előtti ellenfelei: Kestut és Lubart – a ladoméri tartományból kezükön maradt várak és területek birtokosaiként hűséget fogadtak a királynak s a hűbéres viszony vállalásával elhárították országuktól ennek támadását. A lengyelek örömmnel fogadták a régi lengyel királyi házból való László herceg uralmának hírét, de két év mulva az ő igazságos kormányzata ellen is kifogásokat tettek s a királyt elmozdítására kérték. Lajos, hogy leányai öröklését biztosítsa, ezt is megtette. Újra édesanyját küldte Krakkóba, ennek 1380-ban bekövetkezett halála után pedig Zavisza krakkói püspök vezetésével háromtagú kormányzó testületet nevezett ki.

*

Lajos király lengyelországi uralmának legfeltünőbb jelensége a lengyel ügyek iránt való mérsékelt, sőt lanyha érdeklődése volt. Ha bajok mutatkoztak, szívesen lépett közbe, de egyébként alig avatkozott be az országot teljhatalommal kormányzó édesanyja, majd Oppelni László s végül Zavisza püspök dolgába. Szinte úgy tünik fel, hogy trónralépte óta Lengyelország csak leányának trónöröklése szempontjából érdekelte. Ezt a feltünő jelenséget a délvidéki események s a trónöröklés problémájával kapcsolatban újra felszínre került nápolyi kérdés aktualitása magyarázzák meg.

Az évtizedek óta belső villongásokba és pártharcokba merült balkáni államok rohamos bomlása és széttöredezése elősegítette a magyar király hatalmi törekvéseinek érvényesülését, de ugyanakkor útat nyitott Európába a Gallipoli-félszigeten levő első európai birtokának megszerzése (1352) óta céltudatosan észak felé nyomuló török hatalomnak. I. Murád szultán (1362–1389) Drinápoly elfoglalásával már 1363-ban körülzárta a Konstantinápoly környékére és egy keskeny tengerparti földcsíkra visszaszorított bizánci császárságot. Két esztendővel később adófizetésre és szövetkezésre kényszerítette a török támadások kész prédájául kínálkozó tirnovói bolgár cárt s vele szoros fegyverszövetségben támadta – mint láttuk – a magyar király uralma alatt álló bolgár bánságot és Havaselvét. E támadás megtorlásául Stracimir – oláh sógora s talán a macsói bán és Lázár kenéz támogatásával – 1371-ben betört Sismán országába s annak északnyugati részét Serdika várával együtt elfoglalta. Ugyanez évben Murád a szerbek ellen fordult s a Marica-folyó mellett vívott ütközetben döntő csapást mért reájuk. Maga Vukaszin király Ugljesa makedóniai deszpotával együtt holtan maradt a csatatéren, a többi déli tartományfejedelmek – a Gercsinicsek, Dejanicsok és Vukaszin fia: a legendás Kraljevics Markó – pedig csak adófizetés és egyéb vazallusi kötelezettségek vállalásával menthették meg országukat a megszállástól.

A szerb nagyhatalmat megalapító dinasztia utolsó tagjai közül ketten élték túl e nagy katasztrófát: a száműzött Uros cár és Simeon egyetlen fia, de Uros alig nehány hó mulva meghalt, János Uros thesszáliai császár pedig nemsokára kolostorba vonult s görög helytartójának engedte át a trónt és kormánypálcát. A nyugati részeken a Topia-Kasztrióta család még egy évszázadon át megóvta függetlenségét, nehány évtizedig a zétai Balsicsok is tartani tudták magukat, a régi szerb királyok örököseként pedig a magyar főhatóság alatt élő szerb tartományurak léptek fel. Északkeleten Lázár kenéz – Balsics György, Brankovics Vuk, ifjabb Garai Miklós és Sismán cár apósa – volt az úr, kinek fia anyja révén a Nemanjidák ivadéka volt. Északnyugaton viszont Dragutin István leányági ivadéka, Tvartkó bosnyák bán igyekezett hatalmát a szomszédos szerb törzsekre kiterjeszteni. Lázár és Tvartkó kezdetben egy úton haladtak s 1374-ben Garai Miklós macsói bán támogatásával együtt foglalták el Vojnovics Miklós délhercegovinai tartományát: a Rásával szomszédos részekre Lázár tette a kezét, a tengerparti részt és Trebinje, Gacsko, Mileseva vidékét Tvartkó csatolta országához. Murád ezalatt a keleti részeken fokozatosan terjeszkedett észak felé. 1372-ben megszállta és birodalmához kapcsolta bolgár hűbéresének kelet-ruméliai tartományát, a Balkán-hegység hágóit és szorosait török őrséggel rakta meg s azután Sismánnal egyesülve Havaselvét támadta meg. A Magyarbirodalom határain elsőnek átlépett török hadat Lajk vajda és Stracimir visszaszorították ugyan, de győztes mégis a török maradt s ezt Lajos sem nézhette tovább tétlenül. Kereszteshadjárat indítását vette tervbe, de az anyagi eszközöket nem tudta rögtön megszerezni, mert a szentszék bármennyire sürgette is a király fellépését, a főpapi jövedelmek pápai tizedéről e célra lemondani nem volt hajlandó. Délnyugaton pedig ugyanekkor háború tört ki Velence és a magyar király padovai szövetségese közt s Lajos e háborúban semleges nem maradhatott.

Az ellenségeskedésre ürügyet holmi határsértések szolgáltattak, az igazi ok és cél azonban az 1356-ban a magyarokhoz pártolt és Lajos királlyal tartós szövetségre lépett Carrara Ferenc megbuktatása és Padova leigázása, vagyis a magyar király Velencébe vezető szárazföldi útjának elzárása volt. Velencében rossz szemmel nézték a zárai béke óta nagyot lendült dalmát kereskedelem térfoglalását s azt mindenféle fondorlattal állandóan bénítani és akadályozni igyekeztek. Még kevésbbé volt inyükre a tengeri hegemóniájukat veszélyeztető magyar–nápolyi-genovai szövetség létesítésére irányuló törekvés, aminek biztos jelét látták az 1370-ben megkötött házasságokban, Durazzói Károly szlavóniai kormányzatában s a genovai tengernagyok családjából való Doria Simonnak 1372-ben magyar-dalmát admirálissá történt kinevezésében. A magyar királyt a tizenöt év előtti tapasztalatok után közvetlenül támadni nem merték s ezért szövetségese személyén keresztül akartak rá döntő csapást mérni. Lajos király kezdetben a béke fenntartása mellett vetette latba egész befolyását. Közel tíz éven át sikerült is a fegyveres összeütközést megakadályoznia. Mikor azonban a harc már elkerülhetetlennek látszott, hadra készült s mikor az utolsó békekísérlet is kudarcot vallott Velence merev magatartásán, 1373-ban hadatizent a dogenek s a Carrarával korábban viszálykodó osztrák hercegeket is szövetkezésre bírta. Magyar részről az ifjabb Lackfi István erdélyi vajda szállt hadba, a padovaiakat maga Caurara és fia vezették s kezdetben sikerrel harcoltak. Mikor azonban Velence hajóin megérkeztek a „magyar királlyal ellenséges” törökök zsoldoscsapatai, a kocka megfordult. A szövetségesek hadát a túlnyomó erő mocsaras, süppedékes tengerparti ingoványokba szorította és jórészben fogságba ejtette. Carrara súlyos és lealázó feltételekkel tudott csak békét szerezni s ennek elfogadására maga Lajos király ösztönözte, ki a török hadjárat küszöbén nem akart Velencével súlyosabb viszályba bonyolódni.

A velencei háború tartama alatt a délkeleti határon Lajk vajda, majd fia, Radul vették fel a küzdelmet bolgár ellenségükkel s a Dunán átkelve, sikerült is Nikápoly várát a török-vazallus Sismántól elfoglalniuk. E fontos hídfőállás birtoka nagy jelentőséggel bírt a következő év tavaszára tervezett nagy felszabadító hadjárat szempontjából, de ennek a stratégiai sikernek gyors kihasználását Lajos király elmulasztotta. A háború 1374-ben sem indult meg, holott Gergely pápa még 1373 őszén kihirdette ez év tavaszára a keresztes hadat Lajos egész birodalmában, az összes templomokban általános gyüjtést rendelt el ennek céljaira és egyúttal felszólítatta a királyt, vegyen részt a keresztény fejedelmek török-ellenes szövetségét előkészítő thébai kongresszuson s ha a sor cselekvésre kerül, hatalmas seregével űzze ki Európából a hitetleneket. Lajos azonban a lengyel bonyodalmak és az időközben kitört velencei-osztrák háborúskodás miatt az északi határvidéken és a horvát-dalmát tartományban is kénytelen lévén jelentősebb haderőt készenlétben tartani, most sem tudott hadbaszállani. A lengyelekkel szemben a kassai gyűlésen tanusított engedékenysége és a velencei-osztrák béke létrehozására irányuló komoly törekvése azonban azt bizonyítják, hogy ottani kötelezettségeitől szabadulni igyekezett, hogy végre megindulhasson a török ellen. A halogatással mégis elmulasztotta a legkedvezőbb időpontot s Murád szultán az így nyert haladékot ügyesen kihasználta. Radul havaselvi vajdát megfélemlítéssel már 1374-ben a maga pártjára, vagy legalábbis semlegességre kényszerítette. Egy évvel később erős haddal indult Lajos bolgár és szerb hűbéresei ellen. Serdikát elragadta Stracimirtól és újdonsült apósának, Sismán cárnak adta hűbérül, hogy néhány év mulva tőle is elvegye és Szófia néven végleg birodalmához csatolja. Hadával azután északnyugatnak fordult és rövid ostrom után bevette Nist. Lázár kenéz – nyilván vejének, Sismánnak közbenjárására – csak évi adófizetés és egyéb hűbéres kötelezettségek vállalásával tudta tartományából visszatérésre bírni, de Nis így is török kézen maradt. Stracimirről hallgat a krónika, de kétségtelen, hogy oláh sógorával és szerb szomszédjával együtt ő is megalkuvásra kényszerült.

A három fejedelem – Radul, Stracimir, Lázár – magatartása etikai értelemben árulásnak tetszik s a magyar történetírás hajlandó is azt így felfogni, de a körülményeknek, főleg az országszerte kihirdetett és Boszniától Havaselvéig várva-várt felszabadító hadjárat elmaradása nyomán kelt csalódásnak figyelembevételével mégis enyhébb megítélésre tarthat számot. A délkeleti tartományok 1375-ben lettek ütközőállamaivá a magyar-török hadszíntérnek s e kis dinaszták két nagyhatalom közé ékelve, népük és maguk érdekében szükségképen kényszerültek annak a kétértelmű, jobbra-balra hajladozó politikának alkalmazására, amit ezidő óta „balkáni politikának” nevez a történelem. Színleges meghódolásukkal és adófizetésükkel még korántsem árulták el a kereszténység ügyét, csupán időt akartak nyerni, hogy később jobban felkészülve szálljanak szembe a veszedelmes „pogány” ellenséggel. Másrészről azonban kétségtelen, hogy a magyar királysággal szemben fennálló hűbéri viszonyuk ezidő óta meglazult s ha az elszakadást Lajos király idejében nem is kísérelték meg s a török hátamögött továbbra is ápolták magyar összeköttetéseiket, továbbra is teljesítették hűbéres szolgálataikat, a következő években inkább egymásra, semmint a magyar hatalomra támaszkodva óhajtották a küzdelmet török ellenségükkel felvenni. Ennek a törekvésüknek eredménye volt a moravavölgyi török hadjáratot nyomon követő bosnyák-szerb-bolgár-oláh szövetség. A kezdeményező Tvartkó bosnyák bán volt, aki, miután a trebinjei és tengermelléki zsupákat már hét évvel előbb elfoglalta, magát 1376-ban „Szerbia, Bosznia és Primorje királyává” koronáztatta és Stracimir leányát, Dorottyát, nőül véve, szoros szövetségre lépett Stracimirral és a havaselvi Radullal. A szövetségbe beletartozott Lázár kenéz és veje, Brankovics Vuk is, kik már két év előtt is Tvartkóval teljes összhangban harcoltak a Vojnovicsok ellen s a nagyratörő bosnyák bán rangemelése ellen sem tiltakoztak, maguk beérvén a szerényebb kenézi címmel. De összeköttetést tartottak fenn a szövetségesek Sismán cárral is, Lázár vejével, aki ezidő óta megszűnt ellenségeskedni Stracimirral. Viszont a töröknek teljesen behódolt prilepi Markó királlyal – Vukaszin fiával – és a zétai Balsicsokkal nem álltak jó lábon. Amazt, Tvartkó lévén a Nemanják legitim örököse, bitorlónak tekintették, ezek pedig a bosnyák király tengerparti hódítótörekvései miatt lettek ellenségeikké.

Legkülönösebb volt viszonyuk a magyar királlyal. Lajos tudott róla, hogy Radul, Stracimir és Lázár adóra és katonaszolgáltatásra kötelezték magukat Muráddal szemben. Viszont ő maga megkapta tőlük, amit hűbéri szerződésük értelmében szolgáltatniuk kellett s az új szövetség élén a magyar királyné rokona állt, aki ifjúi eltévelyedése óta iránta mindig hűséggel viseltetett s királlyá koronázása után – így Raguzával 1379-ben támadt viszálya alkalmával is – híven teljesítette hűbérúri parancsait. El kellett tehát hinnie, hogy a szövetség éle a török ellen s nem ellene irányul és szemet kellett húnynia a szultánnal kötött hűbéres viszonyuk felett is, ami – jól tudta az 1374. évre tervezett kereszteshadjárat elmaradása, tehát az ő hibája miatt következett be. Azt azonban nem nézhette tétlenül, hogy Radul vajda 1376-ban az alkalmat felhasználva, megintcsak megtagadta hűbéres kötelezettségei teljesítését. Büntetésül elvette tőle a Szörényi bánságot s nevnai Treutel Jánost nevezte ki oda bánná. A macsói bánságot a Lázár kenézzel szemben rokonságuk miatt esetleg elnézésre hajlandó Garai Miklós után, nyilván Durazzói Károly tanácsára, Horváti Jánosra bízta, Erdélybe pedig Losonczi Lászlót küldte vajdának. A temesi határmegye élén már újra Himfi Benedek, az egykori bolgár bán állt. Ezek a személycserék, a hadvezetésre alkalmasabb ifjú erők előtérbeállítása és a megválasztásuknál érvényesült politikai szempontok mutatják, mily gonddal készült Lajos a leszámolásra. S ez eléggé érthető, mert a török hadjárat sikerétől nemcsak a magyar királyságnak a veszedelmes ellenséghez való jövendő viszonya, hanem a déli tartományok további sorsa is függött. Uralmát ezek felett csak a magyar katonai hatalom erejének ellentmondást nem tűrő bizonyításával s a török háború késleltetése miatt megrendült tekintélyének helyreállításával biztosíthatta.

A hadjárat 1377-ben kora tavasszal indult meg. Ki volt a vezér, részt vett-e benne s mily erővel a délvidéki hűbéresek szövetsége, miképen és hol folyt le az ütközet, adatok híján nem tudjuk megállapítani. A király maga nem szállt hadba, de április derekán Erdélybe utazott és Tordán ütötte fel szállását. Ebből következtethető, hogy a felvonulás kétoldalról, Erdélyből Havaselvén és Szörényen át, másrészt Temes felől a Timok és Macsó felől a Morava völgyén át történhetett. Május derekán mindenesetre vége volt a háborúnak, mert Lajos 17-én már Besztercére ment s miután Székely-Vásárhelyt is meglátogatta, június végén diósgyőri várába érkezett. Szövetségesét, a padovai Carrarát június 20-án értesítette, hogy a „török Morado (Radomo) és a hitetlen bolgár király” negyvenezer főt számláló hadseregén hasonló nagyságú hadával döntő győzelmet aratott, a pápával pedig nemsokkal utóbb bizakodva közölte, hogy Havaselvét újra uralma alá fogja hajtani. E diadal emlékére emelte és ajándékozta meg Ausztriában a máriacelli templomot, mikor 1378 júniusában a kis Hedvig hercegnő vőlegényének szüleivel Hainburgban találkozott. A győzelem jelentőségét bizonyítja, hogy utána Murád tíz esztendeig elkerülte a magyar király szerb, bolgár és oláh hűbéres tartományait s a hűbéresek még tizenkét év multán is elég erőt éreztek magukban, hogy a hatalmas törökkel szembeszálljanak, viszont Lajos királlyal szemben haláláig a köteles hódolattal viseltettek.

*

A török hatalom térfoglalásában rejlő veszedelem jelentőségét Lajos király bizonyára nem ismerte, nem is ismerhette fel a maga teljességében. Mint egykor IV. Béla tanácsosai a tatárok gyors előnyomulását az orosz és kun fejedelmek gyengeségének és pártoskodásának, Lajos is a török sikereit a belső viszályokban elernyedt bizánci, bolgár és szerb hatalmak erőtlenségének tulajdonította. Hatalma tetőpontján álló királyságát, rengeteg birodalmát egyáltalában nem féltette a töröktől. A kis dinasztáknak a bolgár és szerb harctér eseményeit nyomonkövető behódolása után azonban alig lehetett kétsége, hogy viszálykodó és hűtlenségre hajló hűbéresei az ő erélyes támogatása, fegyveres fellépése nélkül délvidéki rokonaikhoz hasonlóan a török hatalom vonzókörébe kerülhetnek s ettől már csak egy lépés volna hátra a magyar királysághoz egyébként is laza kötelékkel fűzött déli tartományok elvesztéséig. Másrészt pedig a török előnyomulásával veszélyeztetve látta a hűbéres tartományokban nagy gonddal ápolt egyházi és vallási érdekeket is. Már pedig az ő külpolitikai célkitűzéseiben mindenkor igen nagy szerep jutott az egyházpolitikai és hitvédelmi szempontoknak. Nagy Lajos francia családja erős és meggyőződéses missziós hitével csüngött a maga és királysága hithirdető és hitterjesztő hivatásának gondolatán s ennek realizálására irányuló törekvése valósággal gerincévé lett balkáni és keleti politikájának. A hűbéres tartományokkal szemben követett változó, sőt néha ingadozónak tetsző magatartása meg sem érthető e vallási és egyházpolitikai szempontok ismerete nélkül. 1368-ban, mikor a bolgár bánság megszervezése után balkánpolitikai törekvései már a teljes megvalósulás útján haladtak, keserű hangon panaszolta el Orbán pápának, mennyire híjával van a hittudományban jártas, hitterjesztésre alkalmas, művelt papoknak, holott „hitetlen és félhitű népektől körülvett országában” azokra igen nagy szüksége volna. S ez a panasza nem volt üres szóbeszéd, frázis. A déli és keleti tartományok fejedelmeivel vívott küzdelmeinek hátterében teljes komolysággal bontakoznak ki hitterjesztő és egyházpolitikai koncepciójának körvonalai. A béke első feltétele mindig a katolikus hit és római egyház jogainak teljes elismerése volt s a győzelem vagy megegyezés után nyomban megindult a rendszeres térítőmunka, minek eredményességéről maga V. Orbán tett tanuságot, szokatlan melegséggel ismerve el Lajos érdemeit Bosznia, Szerbia, Bolgária ezer meg ezer lakójának megtérítése körül.

Tvartkó bosnyák bán ifjúkori elszakadási törekvéseinek kitervezői az udvarában nagy befolyáshoz jutott bogomil papok és urak voltak, kik a magyar király uralma alatt nemcsakhogy hitük szabad gyakorlatát nem látták biztosítva, hanem egyenesen üldözéseknek voltak kitéve. Ők ösztönözték fiatal fejedelmüket, hogy a nagy bán – Kotromanics István – és a franciskánus Peregrin püspök hagyományaival szakítva, királyi rokonának hűségéről letérjen s a magyar hatalom érdekeinek képviselőjeként feltüntetett Péter boszniai püspök hitterjesztő munkáját meghiusítva, a bogomil hitet tegye államvallássá. Lajos jól tudta ezt s a hódoltatás alkalmával biztosítékot szerzett a bogomilek eltávolítására és Péter püspök térítésének akadálytalan gyakorlására. A kalocsai és Csanádi egyházmegyéből számos papot küldött megtévelyedéséből kijózanított rokona tartományába s a szentszék engedelmével tizenkét kolostort alapított Itáliából jött minoriták számára. A tervszerűen előkészített térítés eredménye a bosnyák nép nagy többségének katolizálása s a bogomilizmus lassú, de következetes elhanyatlása lett.

A délkeleti és keleti tartományok skizmatikus tömegeinek ily gyökeres és erőszakos térítéséről már nem lehetett szó. A bogomil-hitet, mint tiltott eretnekséget, a nyugati és keleti egyház s az ingadozó bosnyák bán kivételével valamennyi fejedelem egyforma eréllyel tilalmazta és üldözte. A keleti skizma a szomszédos országok államvallása volt s a latin egyháztól, mint a magyar hatalom szövetségesétől függetlenségüket féltő hűbéres fejedelmek pártfogását élvezte. Ezért a délkeleti és keleti tartományok skizmatikus szerb, bolgár, oláh és rutén népével szemben erélyes fellépés helyett a csendes és kitartó térítőmunka eszközeihez kellett folyamodni. Lajos nem üldözte tartományainak ó-hitű lakóit. Lelki gondozásuknak sem állt útjába, de komoly és meggyőző térítéssel igyekezett őket a latin egyháznak megnyerni.

A szerb lakosságú Szerémség, Macsó és a szomszédos Lazarevicstartomány népének térítése s az ott élő magyar és német telepesek lelki gondozása a XIII. század eleje óta fennálló szerémi s az 1331-ben alapított nándorfehérvári katolikus püspökök feladata volt. Lajos gondoskodott róla, hogy ezeknek az egyházmegyéknek – éppúgy, mint a boszniai s a bogomil-tanoktól és a szerb skizmától veszélyeztetett knini, korbáviai, scardonai horvát püspökségeknek – élére hithirdetésre alkalmas, hitoktatásban jártas, jobbára szerzetes papok kerüljenek, holott ugyanakkor a magyar főpapi székeket rendszerint főúri származású politikus- és katona-főpapokkal töltötte be. A püspököket és papjaikat munkájukban a szerémi és macsói ferencrendi kolostorok buzgó szerzetesei támogatták. Szerémben térítésük teljes sikerrel járt. Macsóban is komoly és tartós eredményeket értek el a katolikus Dragutin István herceg, majd az egyházi érdekeket mindig szemük előtt tartó magyar bánok erélyes támogatásával. Vajjon a Lázár kenéz tartományában sikerült-e ennek hűbéres hódolata és leányának Garai Miklós macsói bán fiával kötött házassága után nagyobb eredményeket elérniük? nem tudjuk. Maga Lázár nem igen tért le ősei hitéről, 1375-ben a többi szerb fejedelemmel együtt az ipeki pátriárkaválasztáson is résztvett, de magyar kapcsolataiból, Lajos király másutt követett politikájából s Orbán pápának a szerbiai térítést dicsérő szavaiból nyilvánvaló, hogy hódolatával egyidőben a katolikus egyház papjai előtt is kitárta tartománya kapuit.

Bolgáriában a magyar bavatkozás idejében valóságos vallási anarchia dúlt. A bolgár szerzetességet újjászervező s utóbb szentség hírével övezett Teodosius apátnak nehéz harcokat kellett vívnia az újra ébredő bogumil-mozgalommal; a tölgyfa alatt pogánymódra áldozó Teodorit híveivel, a szalonikii Iréne körül csoportosuló neoplatonista tévelygőkkel, a bogomilséggel rokon adamita-tanok követőivel s a zsidó cárné védelme alatt az udvarban nagy befolyáshoz jutott és az előkelő társadalomban hitbeli közömbösséget szító zsidókkal. Bolgáriának ez a második apostola sikerrel vívta meg küzdelmét az ó-hit ellenségeivel, de a kétkedést gyökeresen ki nem irthatta. Ennek volt köszönhető, hogy főleg a szörényi magyar tartománnyal szomszédos északnyugati országrészben – 1364 óta Stracimir tartományában – sokan a katolikus hit és az egyházi unió gondolata felé hajoltak s mikor Nagy Lajos a bolgár bánságot megalapította, nyolc minoritának alig két hónap alatt a lakosság egyharmadrészét – a bolgárok kétszázezer emberről beszéltek! – sikerült megtérítenie. Stracimir, kinek felesége Sándor oláh vajdának katolikus magyar feleségétől született leánya volt, maga se nagyon idegenkedett az uniótól s trónja visszafoglalása után Lajossal szemben vállalt kötelességéhez híven nem háborgatta hitükben a nándorfehérvári magyar egyházmegyéhez tartozó katolikus alattvalóit. Később azonban újra az ortodoxia felé hajolt s még Lajos életében új bolgár érsekséget alapított Viddinben, az egyházi függetlenség biztosításával készítve elő politikai függetlenségének útját.

Hasonló politikai szempont vezette a katolicizmus felé hajló s egyik leányát Oppelni László herceg-nádorhoz nőül adó Sándor vajdát is a bolgár és szerb egyházaktól független havaselvi oláh érsekség megalapítására. A konstantinápolyi pátriárka 1359-ben szentelte fel Ungro-Vlachia metropolitájává Hiakintoszt, kit az első oláh kolostorokat alapító Nikodémosz támogatott szervező és hitvédő munkájában. E görög főpapoknak tulajdonítható, hogy Lajk vajda – mostohaanyjának, Dobokai Klárának befolyására visszavezethető hajlandósága ellenére – kitiltotta tartományából az erdélyi püspök papjait s magát – bizonyára megfelelő egyházi szertartás kíséretében – „Isten kegyelméből uralkodó” vajdának nyilvánította. A havaselvi katolikusok sorsa és a térítés szépen indult művének veszedelme erős ösztönzéssel szolgált Lajosnak, mikor a vajda megfenyítésére útrakelt, a győzelem és megegyezés után pedig erős biztosítékokat szerzett a hit és egyház védelmére. Maga a vajda hitvallást tett katolikus meggyőződéséről s élete végéig megmaradt hitében; utolsó oklevelei egyikében is a magyar szentek – István, László, Imre – védelme alá helyezte egyik adományát s mindjárt vajdai széke visszafoglalása után saját lelki üdvössége érdekében kérte meg Dömötör erdélyi püspököt, hogy helyettest küldjön Havaselvére, ki katolikus híveinek gondját viselje. De ugyanekkor új tartományában, Szörényben lakó ó-hitű alattvalóiról is gondoskodott a szörényi görög érsekség alapítása által, melynek élére 1370-ben Kritopulosz nevű szerzetest állította Konstantinápoly pátriárkája. Lajk fia Radul nemsokkal trónralépte után ellentétbe került királyával, ki büntetésül megfosztotta a szörényi bánságtól s Treutel Jánost küldte annak kormányzatára. Az 1377. évi török hadjárat sikere után azonban Nagy Lajos Havaselve közeli hódoltatását jelenti a pápának s ezidő óta Lajos haláláig nincs többé nyoma magyar bánoknak. Nyilvánvaló, hogy Radul, avagy már fia – Mircse vajda – a győzelem hírére újra meghódolt s a Szörényi bánságot is visszakapta.

A moldovai államalapítás hátterében szintén felismerhetjük az egyházpolitikai szempontokat. Lajos király kérésére VI. Kelemen pápa még 1345-ben helyreállította az egykori milkói kún püspökséget s első püspökül Német András ágostonos szerzetest küldte Moldovába. Két évvel később magyar minoritákat rendelt ki a moldovai térítés munkájára. Drágos és Szász vajdák idejében ez az akció szép eredménnyel biztatott, de Bogdán felkelése után megakadt s a magyar egyháznak többé nem is sikerült lábát e tartományban megvetnie. Bogdán fia Lackó vajda 1370-ben közvetlenül Rómába jelentette be katolizálási szándékát s onnét kért püspököt Szeret városába. V. Orbán el is fogadta ajánlkozását és a magyar püspöki kar mellőzésével a prágai, krakkói és boroszlói érsekeket küldte ki az unió végrehajtására s az első püspökül kinevezett krakkói András felszentelésére. A moldovai püspökség így a szentszék közvetlen hatósága alatt alakult meg s e helyzeten az sem változtatott, hogy Lackó 1372-ben kénytelen volt a magyar és akkor már egyszersmind lengyel királynak meghódolni. Lackó utódai, a Musat-ok skizmatikusok voltak s miután a halicsi orosz püspök hatósága alá tartozó Moldova – görög nevén Maurovlachia – is megkapta Konstantinápolytól a maga külön metropolitáját, a szereti, majd bakói katholikus püspökök hatáskörét a moldovai magyar és német telepesek elég nagy számú koloniáinak lelki gondozására korlátozták. Térítésre többé nem nyílt kilátásuk. Ugyanez a szerep jutott az 1381 és 1382-ben gyors egymásutánban alapított havaselvi és szörényi katolikus püspökségeknek a déli testvérországban.

A lengyel trón elfoglalása után Halics és Ladomér területén alapított orosz vajdaságában is gondja volt Lajos királynak a hit és egyház védelmére. A halicsi oroszok katolizálására már Dániel király kísérletet tett a XIII. század derekán s mióta a tartomány lengyel uralom alá került, a katolikus térítésnek misem állt útjában. De az unió ügye mindúntalan hajótörést szenvedett az ó-hitű papoknak és a nép egyrészének ellenállásán. Nagy Lajos a pápa engedelmével Halicsban katolikus érsekséget és több püspökséget alapított s ezek feladatává tette a tartomány népének áttérítését és az orosz katolikus egyház megszervezését. De figyelme még a birodalma határain túl lakó hitetlenek térítésére is kiterjedt. Uralkodása elején puszta lelkesedésből vállalkozott a német lovagrend által a litvánok ellen indított keresztes hadjáratban való részvételre. Egy évtizeddel később a cselszövő litván fejedelmek a megkeresztelkedés és egyházszervezés hazug ígéretével szerzik meg tőle a békét és szabadságukat. E hitszegő fejedelmek megfenyítése után pedig a keresztény hitre tért krimi tatár kánnal is eredményesen tárgyalt a hittérítők befogadásáról. Missziós hivatásának tudata ösztönözte a keleti egyházunió ügyének felkarolására Dusán cárnak a szentszékkel folytatott tárgyalása és V. János bizánci császár magyarországi látogatása alkalmával; ez késztette gyors és erélyes fellépésre a pápai uralom ellen lázadó itáliai urakkal, határozott állásfoglalásra a nyugati egyházszakadással szemben is.

A havaselvi és moldovai térítőkísérletekkel szoros összefüggésben indult meg a magyarországi oláhok és rutének rendszeres térítése. Itt azonban Lajos egészen más eszközökkel élt, mint a hűbéres tartományokban. Magyarország területén nem tűrt meg skizmatikus papokat s az összes oláhokat és ruténeket a magyar katolikus püspökök joghatósága alá rendelte. Ez a rendszer nem volt újság. A XI. században, még az egyházszakadás előtt Ajtony, az orosz Anasztázia királyné és a Szerémség meghódításában résztvett Radován nádor által alapított oroszlámosi (előbb marosvári), visegrádi, szávaszentdemeteri görög kolostorok a XIII–XIV. században bekövetkezett kihalásukig az illetékes megyéspüspökök hatósága alatt álltak s még a havaselvi skizmatikus oláhok főpapja is az erdélyi katolikus püspök volt. A havaselvi kolostorok megalapítása után azonban a délvidéki oláhok onnét kezdtek papokat hozni, kik az 1359-ben kinevezett havaselvi ó-hitű érsek joghatóságát ismerték el. Lajos ezt nem tűrhette s 1366-ban az összes skizmatikus papokat elűzte. A délvidéken kialakult oláh kerületek némelyikét – így a hátszegi, karánsebesi, miháldi (mehádiai), komjáti kerületeket – erélyesen megtisztította a skizmától, a betelepülés, ittlakás és kenézi adomány előfeltételéül állítva fel a katolikus hit elfogadását és gyakorlását. Más kerületekben s az északkeleten kialakult vajdaságokban inkább az egyéni térítés eszközeivel élt. Minoriták, többnyire az oláhok nyelvét könnyen elsajátító olasz szerzetesek mentek ki a nép közé. A kenézeket, kit meggyőzéssel, kit meg nemesi kiváltságok, birtokadományok ígéretével csalogatták a latin egyház hűségére, az ó-hiten maradt köznépet pedig elvonták a havaselvi és moldovai skizmatikus püspökök hatósága alól. A magyar főpapoknak a lelki gondozásuk alá került oláhokkal szemben tanusított magatartása azonban legkevésbbé sem volt alkalmas a nép hitének és bizalmának megszilárdítására. A pápa és király hiába intették őket tizedköveteléseik mérséklésére, szavuk a pusztában hangzott el s a görög egyházban szokatlan adóteher viselésére kényszerített oláhság elfordult a „magyar vallástól.” XI. Gergely pápa ezért 1374-ben külön magyarországi oláh katolikus püspökség felállítását vette tervbe, de ez a szándéka is megbukott a magyar főpapság ellentállásán. Az oláhság egész tömegének megtérítéséről le kellett mondani s alig két évtized multán végső reménye is megsemmisült az uniónak. A török balkáni előnyomulása következtében az oláhság újabb és újabb bevándorlókkal gyarapodott s ezek a XIV. században Máramaros, Bereg, Ung vármegyékbe telepített ruténekkel együtt az ó-hitű népelemek számát növelték. Ekkor merült fel a halicsi orosz, moldovai és havaselvi oláh püspökségektől független s a magyar udvar befolyása alatt álló magyarországi görög egyház alapításának gondolata. Az oláh kenézivadékok közül még a nagy király életében főnemesi rangra emelkedett Drágfiősök – Balk és Drág szatmári, ugocsai és máramarosi főispánok 1391-ben Máramarosban örökölt körtvélyesi kolostoruk élére katolikus létükre is konstantinápolyból kértek igument (apátot) s a későbbi igumenek kinevezési jogát maguknak és ivadékuknak tartották fenn. Antonius pátriárka szívesen fogadta a felajánlást, közvetlen hatósága alá vette a kolostort és Pachomius igument exarchosznak, vagyis pátriárkiai vikáriusnak is kinevezte, reáruházva a kolostorhoz tartozó szilágysági, szatmári (erdőd-vidéki), ugocsai, beregi, besztercei, belsőszolnoki és dobokai (csicsói és bálványosi) oláhok feletti püspöki joghatóságot. Nem sokkal utóbb Koriatovics Tódor litván herceg alapított Szent Miklós tiszteletére egy másik bazilita kolostort Munkács mellett a Csernek-hegyen, hogy Zsigmond királytól adományban kapott munkácsi uradalmának nemrégen betelepült rutén népét a litván, majd lengyel befolyás alatt álló prsemysli orosz püspökségtől függetlenítse. E kolostor lett később a munkácsi görög püspökség székhelyévé.

Sokkal nagyobb sikerrel járt és Lajos király missziós működésének tán legszebb eredménye volt a XIV. század elején még túlnyomórészben pogány mint akkor mondták: „a tatárok hitére tévedt” kúnok és jászok térítése. A hithirdetésben itt is Szent Ferenc fiai jártak elől s az ő fáradhatatlan oktató munkájuknak, szociális és karitatív tevékenységüknek eredményeképen 1365-ben már teljes befejezéséhez jutott Kötöny népének katolizálása. Ugyanezidőre tehető az Árpádkor végén még sűrűn szereplő mohammedán magyarok, kúnok, bolgárok megtérése is; az Anjoukor végén már nyomukat is alig találjuk a korábban gyakran emlegetett izmaelitáknak, szerecseneknek. Nagy Lajos – ha a skizmát ideig-óráig meg is tűrte a későbbi megtérés reményében erdélyi oláhjai körében – birodalma minden nemzetiségének megtérítésére törekedett s ehhez képest a zsidók megkeresztelését is megkísérelte, „de szándékát megátalkodott makacsságuk miatt keresztülvinni nem tudta s ezért azután az összes magyarországi zsidókat elbocsátotta és kiűzte, javaikat és uzsorával szerzett vagyonukat azonban nem vette el.” E kérdésben ugyanaz a missziós hit vezette, amely más „hitetlen és félhitű” népeinek megtérítésére, egyház- és kolostoralapításokra és egyházi rendeltetésű adományokra – a székesfehérvári Szent Katalin kápolna, a máriacelli és aacheni kápolnák, a nagyszombati káptalani templom és a lövöldi karthauzi kolostor felépítésére, a kassai dóm építkezésének folytatására, a veszprémi székesegyház helyreállítására, a minoriták támogatására és a magyar alapítású Pálos-rend felkarolására, több új rendházának, így a márianosztrainak, máriavölgyinek, göncinek alapítására, a többieknek bőkezű gazdagítására – is ösztönözte. Ez a missziós hit egyik legjellemzőbb vonása a nagy lovagkirály lelki képének, a belőle táplálkozó hitterjesztő és egyházvédő törekvés pedig egyik főmozgatóereje volt politikájának.

Még a magyarországi papi jövedelmek pápai adóztatásának és a főpapi székek betöltésének kérdésében a szentszékkel szemben követett erőteljes politikáját is ez a hit, ez a törekvés, maga és királysága missziós hivatásáról alkotott szilárd meggyőződése magyarázza meg. Mióta III. Ince pápa a kereszteshadjáratok céljára elsőnek vetett ki adót az egyházi jövedelmekre, a szentszék gyakran igénybe vette a katolikus papság dús jövedelmében rejlő adóforrást. Kezdetben a papi jövedelmek negyvenedét, majd huszadát, az 1274. évi második lyoni egyetemes zsinat óta pedig egytizedét szedték ily adó címén az egyházi javadalmasoktól. I. Károly korában a pápai adószedők szép eredménnyel működtek Magyarországon is. Az 1332 és 1337 közt itt működő Jacobus Berengárii és adószedőtársai kis híján 9400 márkát, vagyis 620.000 aranykoronát gyűjtöttek össze s mivel Károly király a pápai tized harmadrészét magának foglalta le a szomszédos félhitű népek – oláhok, rutének, szerbek – ellen tervbevett hadjáratok céljára, a magyarországi papi jövedelmek tizede – a be nem hajtható hátralékra 7,5%-ot számítva – közel egymillió aranykoronának felelt meg. A későbbi behajtás már nem járt ily eredménnyel, mert Nagy Lajos ugyanazon a címen, mint apja a pápai tized harmadára, maga tartott igényt az egész tizedre s a pápai adószedők működését inkább hátráltatta, semhogy előmozdította volna. 1352-ben pedig Johanna 300.000 aranyforintnyi – 3,475.000 aranykorona – hadikárpótlásának elengedésével tanusított engedékenységéért a pápai felhatalmazást is megkapta, hogy négy éven át maga szedheti be a papi jövedelem tizedét a litvánok és tatárok ellen induló kereszteshadjáratok céljára. A szentszék támogatására Itáliába küldött és „kereszteshadnak” minősített segítőhadak kiállítása ellenében azután ezt a felhatalmazást VI. Ince újabb három évre meghosszabbította s így a pápai tized lassanként a királyi kincstár rendes jövedelmévé kezdett válni. Annál kellemetlenebbül érintette Lajost, mikor 1359-ben újra megjelentek a pápai adószedők országában. A papság még alig heverte ki a velencei és szerb háborúk miatt rárótt adók és „önkéntes szolgáltatások” terhét s az újabb adózásra nem nagy kedvet mutatott. VI. Ince adószedőjének, Arnoldus de la Caucinának Lajos király engedélyével négy esztendő alatt nagynehezen mégis sikerült egyévi adó nagyobb részét – mintegy 550.000 aranykorona összegben – behajtania. 1363 tavaszán azonban a király eltiltotta őt a további adószedéstől. Mikor V. Orbán pápa ez eljárását bírálva, háromesztendei adóra való igényét bejelentette, elutasító választ adott neki, a régi hátralékok behajtását sem engedte meg s a tilalmat hét éven át következetesen fenntartotta. Magatartását egyrészt a jóbarát pápának, VI. Incének halála és a császárbarát Orbánnak trónfoglalása, másrészt pedig a skizmatikus bolgárok, oláhok és boszniai eretnekek ellen ez időszakban viselt keresztesháborúi indokolták. Csak 1371-ben sikerült XI. Gergely pápának a délkeleti probléma megoldása után ismét nyugat felé forduló s a nápolyi kérdés tervezett megoldásában a szentszék támogatását remélő Lajostól egy esztendei tized behajtására engedélyt szereznie. Adószedői még ez év őszén megérkeztek Magyarországba, de eredményt nem érhettek el, mert a török veszedelem küszöbén Lajos a maga hasznára kívánta a papság gazdasági erejét igénybe venni. Hosszú tárgyalások után végre 1373-ban kezdte meg az új pápai megbízott, Stefani Péter a behajtást, de a kincstár céljaira túlságosan igénybevett főpapok passzivitása miatt csekély eredménnyel. Félév alatt mindössze 11.900 aranyforintot – 137.802 aranykorona értékben – tudott begyűjteni. Még kevesebb sikerrel járt három év mulva Bernát bolognai püspök magyarországi pénzügyi kiküldetése, ő még a tized behajtásának kezdetéig sem jutott el. 1382 nyarán azonban, alig negyedévvel halála előtt, Nagy Lajos újra engedélyt adott VI. Orbánnak, kit az avignoni ellenpápával vívott küzdelmében minden eszközzel támogatni kívánt, hogy birodalma papságától jövedelme egytizenkettedrészét adóként behajtsa.

A pápai adók kérdésével némileg összefüggött Nagy Lajos összeütközése a szentszékkel a veszprémi püspökség betöltésének kérdésében. VI. Kelemen pápa több magyarországi egyházi javadalmat, így az esztergomi johannita perjelséget és a pozsonyi prépostságot francia bíbornokoknak adományozta s a Csanádi püspökségre egyik olasz adószedőjét, Galhardus de Carceribus prépostot nevezte ki. A király – neheztelt bár – belenyugodott a magyar érdeket sértő kinevezésekbe, de mikor a kancellári tisztet is ellátó István veszprémi püspök helyére ugyanezt a Galhardust szemelték ki, tiltakozott, mert a jelölt járatlan volt a kancellária vezetésénél és az udvari életben nélkülözhetetlen magyar nyelvben. Kelemen nem vette figyelembe a király óhaját s ebből bonyodalom támadt, melyet azonban még 1345 nyarán megoldottak. Galhardus Itáliába ment érseknek s helyét a pápa Lajos jó hívével, garai Bánfi János pécsi préposttal töltötte be, mint Johannának írta, a király megengesztelése végett. Az új veszprémi püspök a pápa bizalmát és elismerését avignoni küldetése alkalmával tanusított okos és tapintatos fellépésével nyerte meg s ezidő óta mind Kelemen, mind pedig két közvetlen utóda szívesen honorálták Lajos királynak a javadalmak adományozására tett javaslatait. A főszempont e kinevezéseknél politikai volt. Nagy Lajosnak gondja volt rá, hogy a magyar egyházmegyék élére a diplomáciában járatos, műveltebb és tekintélyes urak kerüljenek, de miként a veszprémi püspökség betöltésénél is láttuk, a tudományt és politikai műveltséget magukban nem tartotta elegendőnek. A magyar érzést, a nép nyelvének ismeretét, lelkének megértését is megkövetelte főpapjaitól. Az öreg Telegdi Csanád halála után Esztergomban egymást követő Vásári Miklós, Keszei Miklós, Telegdi Tamás, Kaplai Dömötör bíbornok, a kalocsai érsekséget kormányzó Harkácsi István, Lackfi Dénes, Keszei Miklós, Telegdi Tamás, Szigeti István s a többi egyházmegyék élére állított Bebek Domokos, Szécsényi Mihály, Szécsi Domokos, Alsáni Bálint, Kanizsai István, Horváti Pál, Lápai Olivér, Garai János, Gilétfi László mellett csak elvétve tűnik fel egy-két idegen főpap: a sziléziai származású Neszmélyi Miklós és Bergzaberni Vilmos pécsi püspökök, De Novolocco Domokos nyitrai püspök és a váci, győri egyházmegyék után Esztergom érseki székébe került De Sourdis János, kik azonban szintén a király bizalmának birtokában kerültek egyházmegyéik élére. A szentszék ragaszkodott a főpapnevezés pápai jogához, de a gyakorlatban sem VI. Ince, sem V. Orbán nem akadályozták a királyi bemutatás jogának érvényesítését. Csupán XI. Gergely támasztott e tekintetben kifogásokat, egyenesen „az egyház szervezete és a szentszék joghatósága ellen intézett merényletnek” bélyegezve Lajos kívánságát, hogy a főpapi székek az ő akarata szerint töltessenek be. A király se engedett a maga álláspontjából s ebből kifolyólag nehéz diplomáciai bonyodalmak keletkeztek a vránai perjelség, pannonhalmi apátság betöltése és főleg Czudar Imre fehérvári prépostnak váradi püspökké történt ki nevezése miatt. Lajos ez esetben megakadályozta a meghallgatása nélkül betöltött püspökség kormányának és javainak átvételét és csak akkor engedett, mikor Gergely pápa a korbáviai és zágrábi püspökségre az ő jelöltjeit nevezte ki. Ez a fellépése ellentétben állt máskor követett diplomatikus eljárásával s nyilvánvaló, hogy itt sem pusztán hatalmi kérdésről, hanem a maga isteni elhivatására visszavezetett jogának érvényesítéséről volt szó.


A Balkánfélsziget 1377-ben.

*

Az 1377. évi török és litván hadjáratok után 1378-ban újra Velencére került a sor. Lajos nem feledte el az öt év előtti kudarcot, pádovai szövetségese megalázását, saját vitézeinek tőrbecsalását és foglyulejtését. Velencének a dalmát kereskedőkkel szemben egyre ellenségesebbé és kihívóbbá vált magatartása, szövetségesének – az aquilejai pátriárkának – sérelmei is ingerelték. Mindezek megtorlása és a zárai békében kivívott eredmények biztosítása végett háborúra készült, mikor megérkezett Genova városának – a XIV. század másik nagy tengeri hatalmának – Velence megtámadására irányuló szövetségi ajánlata.

A két kereskedőváros között a levantei kereskedelem miatt támadt összeütközés; a közvetlen okot Velencének a bizánci császárral kötött szerződése szolgáltatta, aminek értelmében Tenedosz szigete velencei gyarmattá lett. A Dardanellák nyugati torkolatán uralkodó sziget birtokában Velence nemcsak Genova virágzó fekete-tengeri kereskedelmének jövőjét és pontusi hegemóniáját, hanem földközi-tengeri pozicióját és polgárainak legeminensebb gazdasági érdekeit is veszélyeztette. A hatalma tetőpontján álló liguriai város ezért végső leszámolásra határozta magát. Célja Velence tengeri hatalmának teljes megsemmisítése, az ádriai hegemónia megszerzése s a szigetváros százados függetlenségének megszüntetése volt. E végből ajánlott szövetséget Lajos királynak és barátainak, győzelem esetére a város feletti uralmat magának a királynak, Velence szárazföldi birtokait a vele együtt harcbaszálló pádovai podesztának, az aquilejai pátriárkának és az osztrák hercegeknek ajánlva fel. A szövetség létre is jött még 1378 tavaszán s mindezeken kívül a veronai Della Scalák is hozzácsatlakoztak, míg Velencének a milanói Visconti Barnabást és vejét – II. Péter ciprusi királyt – sikerült szövetségesül megnyernie.

A háború Velence tengeri támadásával májusban indult meg. Pisani Viktor tengernagynak a nyugatitáliai partokon szerzett tengeri győzelme után sikerült Cattarót, Sebenicót és Arbét elfoglalnia, de Trau ostromával már kudarcot vallott. Horváti János macsói bánnak a pádovaiakkal egyesült nagy magyar hadserege ezalatt megszállta a Terra Fermát és evvel elzárta Velencét minden szárazföldi összeköttetésétől. A tél folyamán pedig Genova is felszerelte új hajóhadát s Doria Lucián tengernagy 1379 májusában a Doria Simon vezérlete alatt álló magyar királyi flottával egyesülve, Póla alá hajózott. Itt folyt le a döntő ütközet, melyben a genovai admirális elesett, de hajóhada teljes győzelmet aratott. A velencei gályák közül Pisani alig egy-kettőt tudott Parenzóba vezérelni, a többi egész legénységével együtt zsákmányul esett. A nagy diadal után az egyesült hadak a megelőző évben velencei kézre jutott dalmát városokat és szigeteket foglalták el s azután a hajóhad Doria Péternek – Lucián utódának – vezérlete alatt Velence ostromára indult, hol Contarini András doge lázas sietséggel erősíttette meg a lagunák bejáró csatornáit. Követei ezalatt Budán jártak, hogy békét eszközöljenek ki Lajos királytól, kinek kilépése a küzdök sorából egyszerre Velence javára billentette volna a mérleget, de ha ez nem is sikerülne, minél tovább húzzák-halasszák a tárgyalásokat s evvel a védelmi készületekre időt nyerjenek. Küldetésük nem járt eredménnyel. A hadi tanács, melyben Genova és Padova követei is résztvettek, elutasító válaszra bírta a királyt, azt sem sikerült elérniük, hogy a béketárgyalások majd Budán, az „igazságos” király jelenlétében follyanak le. Lajos a harctéren leendő tárgyalások vezetésével Károly durazzói herceget bízta meg, aki erős magyar had élén épp akkor volt Itáliába indulandó, a nápolyi trón elfoglalására. Az egyetlen bíztató szót Lajos királytól kapták a követek. Ő határozottan kijelentette, hogy békét akar s ha a maga és szövetségesei követeléseit Velence teljesíteni fogja, azt meg is köti. Erre a királyi szóra pedig Velencének nagy szüksége volt, mert az egyesült genovai-magyar-pádovai hajóhad augusztus derekán elfoglalta Chioggiát s utána a lagunák összes védműveit.

A signoria kétségbeesetten kért békét Doriától és Carrarától, de azok még komoly válaszra sem méltatták követeit. Velence megrohanására, kifosztására és még fennálló belső erődítéseinek lerombolására készültek. Ekkor Lajos királyhoz fordultak kegyelemért. A követek – Morosini Miklós, Contarini Zakariás és Gradenigo János – Udinében járultak még Chioggia eleste előtt az oda éppen megérkezett Károly herceg elé, ki Vilmos győri püspök, Garai Miklós nádor, Szepesi Jakab országbíró, Czudar Péter szlavóniai bán, Himfi Benedek pozsonyi főispán, más főurak és az osztrák követek társaságában fogadta őket. Károly a béke barátjának mutatkozott, de a döntést a chioggiai ostrom eldőltéig halogatta. Ennek hírülvétele után pedig az országbíró és a pozsonyi ispán – az olaszoknak nagy jóakarói – azt ajánlották, helyezze magát Velence a magyar király védelme alá, ismerje el az ő hűbéruraságát, vállalja méltányos, inkább csak jelképes adó fizetését és azután tűzze ki a magyar lobogót; így megmenekülhet a végpusztulástól és a ki raboltatás veszedelmétől. A körülményekhez képest mérsékelt feltételek, amikből nyilvánvaló lett, hogy a magyar urak – királyuk békés intencióihoz híven – nem kívánják, sőt ellenzik a szép város kifosztását és lerombolását, nagy örömet okoztak Velencében s a követek már augusztus 23-ikán meghozták a választ: a velencei köztársaság hajlandó Lajos király hűbéruraságát elismerni és hódolata jeléül neki évi adót fizetni. Viszont Károly herceg nagybátyja nevében kilátásba helyezte, hogy a város önkormányzatát, hercegválasztó jogát és mindennemű kiváltságait tiszteletben fogja tartani. Ha a béke ily feltételekkel létrejöhet, ez lett volna a koronája Nagy Lajos életemunkájának, beteljesülése a lengyel-magyar-olasz szövetség megteremtésére és a balkáni hegemónia megszerzésére irányuló háromévtizedes törekvéseinek. Ha a pusztulását elhárító király és a békét szerző herceg – nemsokára Nápoly királya – iránt hálára kötelezett Velence újraépített hajóhadával a magyar király fennhatósága alá kerül, mily másképen alakulhatott volna a végzetes magyar-török küzdelem sorsa! De a béke nem jöhetett létre.

Genova ellenfele teljes megalázását és fegyveres megfenyítését, vagy legjobb esetben embertelen megsarcolását követelte. Carrara pedig magyar uralom alatt magát álmodva a dogék utódjának, a pátriárkával és az osztrák hercegekkel kívánt osztozni Velence minden szárazföldi birtokán s a békére törekvő királyt egyenesen szövetségesei elárulásával vádolta. Befolyásukra a herceg új követelésekkel toldotta meg az eddigi feltételeket: az egész Terra Fermát, Triesztet más isztriai birtokokkal, évi százezer arany adót és hadikárpótlásul előbb kétmillió, majd egymillió aranyforintot követelt, későbbre ígérve Genova és a többi szövetségesek igényeinek bejelentését. E feltételek elfogadása egyértelmű lett volna Velence teljes romlásával s ezért a doge és a tanács mást határoztak. A követek utasítást kaptak a tárgyalások folytatására, a részletkérdések feszegetésére, az egyezkedések céltudatos húzására-halasztására s mialatt ezek feladatuknak csodálatos ravaszsággal megfeleltek s a szövetségesek táborában a bizalmatlanság és gyanakvás magvait is elhintették, odahaza Contarini András doge s a korábbi vereség miatt szenvedett fogságából kibocsátott Pisani Viktor nyereségre vágyó kalmárokból áldozatkész hazafiakká és lelkes katonákká alakult honfitársaikkal csendben felkészültek a végső élet-halál harcra.

A várost erődítésekkel vették körül, új gályákat építettek, a bárkákat hadicélokra alakítottak át, új tengerészlegénységet képeztek ki, a lagunákból kivezető csatornákat víz alá sűlyesztett tárgyakkal eltorlaszolták s mikor mindezzel elkészültek, támadásra indultak Chioggia ellen. Az ostromló hajóhad élére maga az öreg doge állt Pisanóval s fél esztendei szakadatlan küzdelem után 1380 júniusában visszafoglaltak a várat és foglyul ejtették a védősereget, négyezer embert tizenkilenc gályával együtt. Contarini győzelmét Paolo Veronese örökítette meg, mint egykor Tintoretto a zárai diadalt. Velence megmenekült a végső romlástól, de a hadiszerencse nem pártolt oldalára. Mialatt Velence hajói a dalmát part pusztításával értek el némi sikert, Genova hajó hada a parti sereg támogatásával elfoglalta Triesztet, Pólát és más isztriai kikötőket.

1381 nyarán újra megindultak a béketárgyalások s ezek eredményeként Velence lemondott Tenedosz szigetéről, az ottani erődítések leromboltattak, az osztrák hercegek – kevés áldozattal minden háború legfőbb nyertesei – megkapták Trevizót és környékét s nem sokkal utóbb Triesztet is, a pátriárka és Carrara a területi statusquo alapján kaptak békét, de utóbbinak az 1373. évi békével szerzett fizetési kötelezettségeit elengedték. Magyarország a zárai béke pontjainak szabatosabb körülírása mellett, kiviteli kedvezményeket kapott s ezenfelül a velencei területről továbbra is kitiltotta dalmát sóból eredő haszon elmaradásáért 7000 aranyforint évi kárpótlást. A békét 1381 augusztusának 24. napján kötötték meg Alsáni Bálint pécsi püspök, Horváti Pál zágrábi püspök és társaik Torinóban. Egy nappal később fogta el Nápolyban Johanna királynét és férjét a magyar sereg élén ősei koronájáért harcbaszálló új szicíliai király, Durazzói Károly.

*

A nápolyi királyságot Lajos király leányainak születése előtt Erzsébet hercegnő örökségének tekintette s ennek Tarantói Fülöp császárral kötött házassága után a trónkérdést a maga részéről elintézettnek vélte. Durazzói Károlyt viszont – a trónörökösök tartományának tartott Szlavónia és Horvátország élén elfoglalt hercegi rangjából és más jelekből is következtetve – magyar királynak szánta. A szentkorona viselésére magyar nevelése, a magyar főurak körében szerzett népszerűsége és a királlyal szemben tanusított nagy tisztelete egyaránt alkalmassá is tették. Mennyire számított ebben az időben Károly a magyar trónra, mi sem bizonyítja inkább Johannával szemben tanusított magatartásánál. Johanna gyűlölt sógorának – Fülöp császárnak – Lajos király által pártolt trónutódlási tervéről és a salernói hercegségre támasztott igényéről értesülve, Károlyt próbálta ellene kijátszani. Mikor Lajos, híven a magyar ág örökösödési jogáról vallott régi felfogásához, Erzsébetet és ennek férjét jelölte ki nápolyi jogainak örökösévé, Johanna – ugyancsak régi felfogásához híven – a Róbert-féle végrendeletben az ő magtalan halála esetére örököséül kijelölt Máriának első férjétől született Margit leányát nevezte ki örökösének s annak kezét a durazzói hercegnek ajánlotta fel. Károly a magyar király tudtával nőül is vette unokatestvérét, de az esküvő után visszatért szlavóniai tartományába és Fülöp életében Nápoly ügyeibe egyáltalában nem volt hajlandó beavatkozni. Lajos leányainak megszületése után Károly elesett a magyar trón elfoglalásának reményétől, de ugyanekkor megnövekedtek kilátásai a nápolyi koronára. Fülöp császár 1373-ban gyermektelenül meghalt, nemsokkal utóbb felesége is követte a sírba. Az Anjou-háznak Nagy Lajoson és Károly hercegen kívül több férfi tagja nem volt életben s a nápolyi trónra igénnyel bíró nőtagok közül – nőtestvéreinek joglemondása után – egyedül Károly felesége jöhetett trónörökösként komolyan szóba. De a herceg nem lépett fel igényeivel. Hatalom hijján, várt míg a dolgok maguktól megérnek s nem elégedetlenkedett, mikor Lajos király ifjúkorú szép terveihez képest – még egy kísérletet tett, hogy a sziciliai királyok örökét saját családjának szerezze meg.

Lajos legidősebb leányát, a négyéves Katalint 1374-ben eljegyezte V. Károly francia király (1364–1380) hasonló korú fiával, Lajos orleansi herceggel, kit apja a Valois-ház ősanyjának – II. Károly nápolyi király Margit leányának – jogán igyekezett Johanna halála után a nápolyi trónra segíteni. A házasság tervét Avignonban és Párizsban főzték ki, hol az utolsó avignoni pápa és a francia király a nápolyi és magyar királyi házak fiágainak közeli kihalásával számolva, új alakban készültek Szép Fülöp, Anjou Károly és XXII. János imperiális terveit megvalósítani s a francia politikától öregedésével párhuzamosan eltávolodó IV. Károly császár növekvő hatalmát ellensúlyozni. A francia király már régebben szemet vetett a szicíliai örökséghez tartozó provencei grófságra és az Anjouk más francia tartományaira. Ezeket – ha lehet, Nápollyal együtt, ha úgy nem lehetne, Nápoly nélkül is – fiának igyekezett megszerezni, hogy délkelet felé befejezze királysága kikerekítésének apja idejében a Dauphiné bekebelezése által nagy lépéssel előrehaladt művét. Másrészt aggodalommal nézte a császári méltóság megszerzése óta mindinkább elnémetesedő és kelet felé orientálódó Luxemburgoknak a magyar–lengyel és osztrák dinasztiával kötött barátságát és házassági kapcsolatait. Az Anjouk korában nagyhatalommá nőtt Magyarország s a lengyel és cseh királyságok szinte kimeríthetetlennek látszó katonai erejére támaszkodó Luxemburg-császárság semmiképen sem lehetett kellemes szomszédja az egy század óta minden joggal Európa vezérlőhatalmaként szereplő francia királynak. Viszont a magyar királyi házzal kötött szövetség és házasság az aversai gyilkosság után szétrobbant nagy francia koalició új és szilárdabb alakban leendő feltámasztására vezethetett s még a német trón felé vezető út megnyílásával is kecsegtetett. XI. Gergely és V. Károly tehát jó okkal vetették fel a magyar házasság tervét. Lajos viszont gyermekeinek akarta a három trónt biztosítani, melyekre származásával és apjának Kázmér és Róbert királyokkal kötött szerződésével jogot szerzett s melyeken – habár az egyiken igen rövid ideig – maga is ült. E cél érdekében elfeledte Károly apjától és nagyapjától a nápolyi vállalkozás idején szenvedett sérelmeket, Johanna és a visegrádi fogság után vele szemben kihivóan viselkedő Róbert durazzói herceg támogatását, holott 1358-ban neheztelése még oly nagy volt, hogy II. János uralmának törvényességét is kétségbevonta, rokonának ismerve el a csecsemő korban elhalt I. János francia király (1316) képében trónkövetelőként jelentkező sienai Gucci Giannit.

Az előzetes eljegyzés után a francia udvar óhajára Lajos és Károly katonai szövetséget kötöttek Nápoly megszerzésére s arról is gondoskodtak, hogy ha a gyermekek valamelyike meghalna, a két királynak – a nápolyi öröklés jogával felruházandó – más gyermeke lépjen jegyesként annak helyére. Lajos elvállalta, hogy Durazzói Károly és felesége kártalanításáról gondoskodni fog s azután a szerződést hűbérúri megerősítés végett a pápa elé terjesztették, sőt a francia udvar Johannával is tárgyalásokat kezdett a gyermekek trónöröklésének elismertetése végett. Johanna tüstént tiltakozott a pápánál e terv ellen s ragaszkodott Margit hercegnő jogainak érvénybentartásához. A szentszék előtt hosszadalmas tárgyalások folytak, mindkét fél neves jogtudósokat vonultatott fel álláspontjának védelmére. Ugyanekkor a francia és magyar udvar közt is szakadatlanul jártak a követek. Az egyik vagy másik félnek trónfoglalás utáni halála esetén beálló jogi helyzetet próbálták tisztázni, majd a magyar korona öröklésének kérdése került szóba. Johanna a francia-magyar barátkozás láttára 1376-ban mindenek meglepetésére a zsoldoskapitányként kalandoréletet élő Ottó braunschweigi herceg személyében német embert emelt maga mellé a németirtó Anjou Károly trónjára. E „természetellenes” nász hírére XI. Gergely pápa, ki 1377-ben Avignonból visszaköltözött Rómába, nyiltan állástfoglalt a francia és magyar királyok terve mellett. V. Károly király 1378-ban Lajoshoz írt utolsó levelében Katalin magyar trónöröklésének országgyűlési rendezését kívánta, mert – mint írta – fiát már kétéves kora óta magyar királynak szánta és nevelte. Lajos állásfoglalását e tervvel szemben nem ismerjük. Gondolt-e rá, hogy ifjúkori álmát, a nápolyi-magyar uniót a szentszék és a francia udvar segítségével leánya és veje útján mégis megvalósítja, avagy csak a nápolyi trónt szánta legidősebb leányának s a magyar koronát már ekkor másik gyermekére készült hagyni, nem tudjuk. Lipót osztrák hercegnek a Luxemburgokkal nem sokkal utóbb folytatott tárgyalásaiból mégis arra kell következtetnünk, hogy a három korona egyesítése Lajosnak ezidőben már nem volt szándékában. Katalint nápolyi, Máriát lengyel, Hedviget magyar királynak szánta. Erre mutat az is, hogy Katalinnak 1378-ban bekövetkezett halála után másik két leányának nápolyi örökösödési jogát érvényesíteni meg sem kísérelte. Pedig Johanna órája éppen most ütött.

1378 tavaszán a bíbornoki kollégium olasz főpapot választott VI. Orbán (1378–1389) személyében pápává. A francia bíbornokok azonban korábbi befolyásuk teljes elvesztésétől tartva, Róbert genfi grófot, a francia király bíboros rokonát választották meg vele szemben ellenpápául. Ez VII. Kelemen néven foglalt trónt és székhelyét újra Avignonba tette át. A francia udvar Kelemen mellé állt s Károly császár és Lajos király minden figyelmeztetése ellenére melléje állt Johanna is, ki most a franciákhoz közeledett és V. Károly király testvéröccsét, Lajos anjoui herceget fogadta fiává és örökösévé. A törvényes pápa erre 1380 tavaszán megfosztotta trónjától és Sienai Szent Katalin útján Lajos királyt szólította fel, hogy a skizmatikus Johanna és trónjelöltje megbuktatására Nápolyba jöjjön. Harminc esztendővel a nápolyi hadjáratok után Lajos végre elérte, hogy az évtizedek óta első „római” pápa elégtételt adott neki avignoni elődeinek ítéletével szemben. De Lajos már betegeskedett, halálát érezte közeledni, fia sem volt s a nápolyi trónra szánt leányát is nemrégen eltemette. Megelégedett hát a morális diadallal és szicíliai jogairól végleg lemondott Kis Károly és Margit javára. Horváti János macsói bán vezérlete alatt nagy sereget is adott nevelt fia támogatására s tőle csak annyit követelt, fogadja meg, hogy leányait Magyar- és Lengyelország birtokában háborítani nem fogja. Orbán pápa tüstént átruházta a sziciliai hűbért Károlyra s mikor seregével Rómába érkezeit, meg is koronázta Szicilia királyává. Johanna francia pártfogoltja segítőhadára várakozva, védelemre határozta magát, de Károly hamar erőt vett a nápolyi hadakon. A királyné német férje is fogságba került s erre maga Johanna is megadta magát. Károly tisztes fogságban tartotta nagynénjét, de mikor ott sem szűnt meg ármánykodni, szigorúbb őrizet alá vetette s 1382 májusában az avignoni ellenpápa által sziciliai királlyá koronázott Anjou Lajos megmozdulásának hírére – úgy beszélték: négy magyar zsoldossal – megfojttatta.

A nápolyi sorstragédia betelt. „Az asszony elvette büntetését.” Trónját III. Károly (1381–1386) néven Nagy Lajos nevelt fia és az Aversában kivégzett Károly durrazzói herceg veje foglalta el. A nápolyi-magyar unió terve meghiusult, de a nápolyi-magyar szövetség a szentszék patronátusa alatt végre megvalósult s a sziciliai trónkérdés végleges rendezése után Lajos királynak egyetlen gondja a magyar és lengyel trónöröklés kérdésének rendezése maradt. Nagy Lajosnak – Szent Istvánhoz és Szent Lászlóhoz hasonlóan – nem volt fiutóda, két leányát kívánta ezért a magyar és lengyel trónra segíteni. Mikor azonban Hedvig apósa, Lipót osztrák herceg – a déli tartományok, Stiria, Tirol, Karintia és Trieszt ura – a francia skizmához csatlakozott, megegyezett Vencel császárral (1379–1400), hogy Máriát és Zsigmondot teszi nemcsak a lengyel, hanem a magyar korona örökösévé is. A tervhez Vencelnek sikerült Lipót beleegyezését is megnyernie s 1382 júliusában a lengyel rendek már ünnepélyesen hódoltak az ifú jegyespárnak, Lengyelország jövendő uralkodóinak, miután magyar trónutódlásuk amúgyis biztosítottnak látszott. Nemsokkal utóbb, 1382 szeptemberének 10. napján – hosszantartó lepra-jellegű betegség után sírbaszállt Magyarország leghatalmasabb királya.

*

Nagy Lajos helyreállította, Dalmáciában meg is gyarapította magyar elődeinek – II. Endrének, IV. Bélának, V. Istvánnak – birodalmát. Ujra hódoltatta az Árpádház kihaltával elszakadt összes tartományok urait. Ladomér, Halics, Kúnország, azaz most már Moldova és Havaselve, a viddini Bolgária, Szerbia, Bosznia, Horvátország és Dalmácia, a Pripet-folyótól a Balkán-hegységig, a Dnyesztertől és a Fekete-tengertől az Ádriáig, a Szávától le a Rigómezőig s a zétai és albániai hegyekig terjedő nagy terület népét újra a magyar korona uralma alatt egyesítette. Megvalósította apja terveit: a lengyel-magyar uniót és a nápolyi-magyar szövetséget. Békét szerzett osztrák, cseh szomszédaival, a császári hatalommal s az országait korábban annyiszor pusztító litvánok és tatárok fejedelmeivel. Megvívta az első győzelmes harcot nemzete imént támadt végzetes török ellenségével. Negyven évből összevéve öt teljes évet töltött táborban és külföldön s nem egyszer döntő erővel szólt bele Európa ügyeibe. Eldöntötte a nápolyi trón sorsát és megszabadította az egyházi államot ellenségeinek dúlásaitól. Csak szövetségesei mohó kapzsiságán múlott, hogy Velence nem került hűbérúri fennhatósága alá, saját belátásán és önmérsékletén, hogy Róma népének nem lett védnöke. Császárok és pápák, francia és angol királyok keresték barátságát és szövetségét s a kisebb hatalmak egész sora pártfogó támogatását. A magyar királyság általa lett igazi archiregnummá, főországgá; az ő diplomáciája és hadműveletei által teljesedett be az Árpádok külpolitikai álma: a középkori magyar nagyhatalom.

Katonai és diplomáciai eredmények tekintetében Lajos uralkodásának negyven esztendeje kétségtelenül a magyar történet legdicsőbb korszaka. Külpolitikájáról mégsem szabad e nem egy esetben múlónak bizonyult sikerek szempontjából ítélkeznünk. Másrészt azonban az eredmények tartóssága sem lehet ítéletünk értékmérője. Arányban álltak-e vállalkozásai királysága egykorú erőviszonyaival és megfeleltek-e maga elé szabott tudatos célkitűzésének? E kérdések eldöntésével juthatunk el politikája realitásának avagy kalandosságának felismeréséhez.

A magyar királyság I. Károly nagyszabású szervezőmunkájának eredményeként Lajos trónraléptekor oly gazdasági és katonai erőforrásokkal rendelkezett, amelyek birtokában nemcsak felvehette, de fel is kellett vennie a küzdelmet az elvesztett balkáni hegemóniáért s az ugyancsak idegen kézre került ádriai tengerpart birtokáért. Ugyanezek a gazdag erőforrások adtak reális alapot a Luxemburgok emelkedő hatalmát ellensúlyozó lengyel politikának s a kezdetben Dusán cár Szerbbirodalmával, majd a hirtelen emelkedő török hatalommal és mindkettő mellett Velencével szemben is hasznosnak tetsző nápolyi törekvéseknek. Még a sokszor kárhoztatott és kalandosnak minősített nápolyi uniós törekvés sem állt ellentétben Magyarország akkori hatalmi poziciójával s ha az Endre trónigényének biztosítására, majd a fegyveres vállalkozásokra fordított kiadások nagyon is megterhelték a magyar kincstárat, végső eredményben a nápolyi vállalkozás mégsem járt az erők túlfeszítésével. Méginkább számolt Lajos a reális erőviszonyokkal a régi tartományok visszaszerzésére, Lengyelország megszerzésére és megtartására irányuló akcióban. Gazdasági és katonai szempontból egyaránt legfontosabb tartományát, a magyar királysággal a százados birtoklás révén szorosabb kapcsolatba került Horvát- és Dalmátországot, valamint a Száván- és Al-Dunántúl fekvő, de az anyaországgal közvetlenül érintkező s a hegyek alkotta természetes határokig terjedő Macsót és – rövid megszakítással – Szörényt is királysága integráns alkotórészeiként magyar bánok útján, magyar módra kormányozta. Boszniát már a magyar országos kormányzattal lazább kapcsolatban álló provinciális kormányzat alatt hagyta meg, de bánjait szoros rokoni kapcsokkal igyekezett magához láncolni. A magyar anya országtól a macsói, Szörényi, boszniai bánságok, illetőleg a Kárpátok természetes bástyája által elválasztott déli és keleti tartományokban viszont megelégedett a benszülött fejedelmek hűbéres hódolatával, csekély adóval és háború esetén segédcsapatok szolgáltatásával. Itt, mint 1365 és 1369 közt Bolgáriában látjuk, legfeljebb rövid időre s pusztán hadi érdekből léptetett életbe magyar katonai kormányzatot. Tartósabbá vált ez a magyar kormányzat az orosz vajdaságban, hol a magyar király vajdája nem benszülött fejedelmek, hanem a korábbi lengyel kormányzók helyébe lépett s így uralma a nép természetes érzelmeit nem sérthette. Lajos tapintatát és politikája realitását bizonyítja, hogy első vajdául a nép nyelvén beszélő lengyel herceget állított e tartomány élére és csak a kormányzat megszilárdulása után küldött oda magyar főurat. Hasonló tapintattal és megfontolással intézkedett Lengyelország sorsáról is, mikor helytartójául saját lengyel édesanyját, majd az ugyancsak lengyel királyi származású oppelni herceget szemelte ki s a kormányzatot lengyel főurak és főpapok kezére bízta. Ha a nagy-lengyelek mindamellett „magyar uralomról”, idegen elnyomásról panaszkodtak, ez jogosult csak annyiban lehetett, hogy az anyakirályné Krakkóban kis-lengyel urakkal, magyar udvari emberekkel és magyar testőrző vitézekkel vette magát körül. A nép ezeknek – a külsőségekből és a vitézek itt-ott bizony előforduló garázdálkodásaiból ítélve – túlságosan nagy befolyást tulajdonított, holott Lajos Lengyelországban lengyel király volt s nem is akart magyar király lenni. Még az adóztatás tekintetében is sokkal enyhébben bánt új alattvalóival, mint magyarjaival s arról, hogy Lengyelországot a magyar királyság javára kizsákmányolta, vagy csak ki is használta volna, szó sem eshetik. Az unió inkább Magyarországot terhelte meg a lengyel érdekekért vívott harcok költségeivel.

Lajos reálpolitikai érzékét és a valóságos erőviszonyok alapos mérlegelését bizonyítja a nápolyi trón és Stiria megszerzésére irányuló terveinek hirtelen elejtése is. Amely pillanatban arra a belátásra jutott, hogy a sziciliai korona megszerzésének nehéz politikai és erkölcsi akadályai vannak, tüstént visszavonult, pedig a maga igazáról, trónigénye jogosságáról akkor és azután is tökéletesen meg volt győződve. Lemondásával éppúgy, mint vállalkozása mesteri előkészítésével megfontoltságának és politikai belátásának adta tanujelét. Ugyanez a belátás vezette a bajor szövetség idején felmerült és osztrák tartományok megszerzésére irányuló tervének gyors elejtésénél. Bár Stiriát IV. Béla egykori uralma jogán a maga örökségének tekinthette, elfoglalásáról mégis lemondott, mihelyt belátta, hogy az egyesült Habsburg-Luxemburg hatalommal szemben azt csak nagy erőfeszítéssel és súlyos véráldozatokkal szerezheti meg, még ily áron is nehezen tarthatja meg, sőt a német támadó háború veszedelmét is felidézheti. S ha mindezek a részletek Lajos politikájának realitása mellett bizonyítanak, méginkább erre vall egész külpolitikai koncepciója, az a célkitűzés, amit trónraléptekor maga elé tűzött s amihez élete végéig szigorú következetességgel ragaszkodott.

Nagy Lajos külpolitikai célkitűzése pontosan megfelelt annak az expanziv természetű koncepciónak, amely III. Bélától IV. Béláig, majd I. Károly uralkodásának második felében is irányadó volt. Ez a lengyel-magyar-katolikus délszláv (horvát-dalmát-bosnyák)-olasz szövetség bázisán épülő hatalmi koncepció nyugati irányban, a csehek, osztrákok és a birodalom felé harcra kész, de mindig defenzív politikát írt elő, északkelet, kelet és délkelet felé azonban határozottan expanzív politikára kötelezte a magyar királyt.

A keleti és déli expanziónak közelebbi célja Lajos trónraléptekor, a szerb és litván hatalmak megfelelő ellensúlyozása volt s a magyar királyság elvesztett melléktartományainak visszaszerzésére irányult. Végcélja azonban a magyar királyság keleteurópai és balkáni hegemóniájának s a katolikus hit terjeszkedésének biztosítása volt.

A magyar királyság politikai és katonai felsőbbségének biztosítására irányuló törekvés keretében tudatosan jelentkezik már Károlynál is, de méginkább Lajosnál a gazdasági érdek. I. Károly király nyugati politikájának, a visegrádi találkozón létrehozott cseh-lengyel-magyar szövetségnek valósággal alapgondolata volt a három országot Ausztriával szemben közös fellépésre és védekezésre kényszerítő gazdasági érdekközösségnek felismerése. Ez az érdekközösség Nagy Lajos korában is fennállott s a Morvaországon át Magyarországba jövő német és rajnai francia kereskedők részére kiadott számos biztosítólevél, valamint a kassai árumegállítási jog kifejlesztése bizonyítják, hogy Lajos azt fel is ismerte és politikájában az idevágó szempontoknak érvényt szerzett. Aligha csalódunk, ha a császárral szemben legélesebb összeütközésük idején is követett óvatos politikájának egyik rúgóját is ott keressük, hogy a cseh tartományok urával gazdasági okokból nem kívánt komolyabb viszályba bonyolódni. Még világosabban ismerhető fel a gazdaságpolitikai szempont a velencei háborúk indítóokai között. A zárai és torinói békeokmányok idevágó pontjai, a magyar-dalmát hajóhad megszervezése és a dalmát kereskedelem sérelmei miatt váltott diplomáciai jegyzékek tanúsítják, mily nagy, sőt elhatározó szerepe volt az adriai politikában a kereskedelmi érdekeknek s ugyane forrásokból derül ki, hogy Lajosnak jórészben sikerült is Raguza és a többi dalmát városok útján a levantei kereskedelem terén ugyanoly előnyöket szereznie, aminőket apja a nyugati kereskedelem terén biztosított. Nyilvánvaló, hogy Kassa, Nagyszeben, Brassó kereskedelmének kifejlesztése és kiváltságaiknak bővítése is összefügg Halics és Ladomér, Moldova és Havaselve újrahódoltatásával s hogy e hadjáratok indítóokai közt is ott szerepelt a feléjük és rajtuk túl Litvánia, Tatárország, Bolgária s a Fekete-tengeren át Konstantinápoly és Kelet felé irányuló külkereskedelem fejlesztésének szempontja. A hódításokkal megalapozott külkereskedelem fellendülésével kapcsolatos volt Nagy Lajosnak főleg az erdélyi és északkeleti részeken új emporiumokat teremtő várospolitikája s a kincstár vámjövedelmének gyarapítását és ellenőrzését megkönnyítő árumegállítási rendszer kifejlesztése is.

A régi magyar külpolitikai koncepcióból következő katonai, egyházpolitikai és gazdasági szempontok mellett Nagy Lajos uralkodásának egy rövid szakaszában a hagyományos magyar politikától idegen szempontok is érvényre jutottak. A lengyel-magyar-nápolyi szövetségnek I. Károly agyában megszületett terve eredetileg szervesen illeszkedett be a magyar külpolitika keretébe s ha voltak is dinasztikus vonásai, e politika reális céljait szolgálták. Nagy Lajos koncepciójában a három koronás testvér jövendő szövetségének eredeti gondolata a három királyság perszonális unióját célzó világbirodalmi gondolatnak adott – egyidőre – helyet. Ennek a régi magyar koncepció kereteit messze túlhaladó imperiális célkitűzésnek gyökere a királyi ház francia és nápolyi ágainál hét évtizeddel előbb jelentkező s utóbb is tudatosan érvényesülő világuralmi törekvéseknek, a francia imperiálizmusnak talajába nyúlt vissza és Lajos király Nagy Sándor kultuszából szívott új erőt magába.

A magyar érdek, a magyar politika szempontjából ez a dinasztikus érdekű célkitűzés, az ifjú királynak hatalmas birodalom alapítására irányuló törekvése közömbös volt, a terv utóbb életképtelennek is bizonyult. Abszolút értelemben tehát irreálisnak volna nevezhető, de ez a színezete tüstént elvész, ha abban a kormilieuben szemléljük, amelyben létrejött. A középkor dinasztikus külpolitikájában általában sok volt az irreális elem. Hiányzottak belőle az újkori államnak tudatos nemzetpolitikai szempontjai s az újkori világbirodalmaknak a reális erőviszonyok és lehetőségek alapos mérlegelésével kifejtett célkitűzései. A középkori uralkodók és diplomatáik sokkalta nagyobb súlyt tulajdonítottak a családi kapcsolatoknak és ezeken alapuló pillanatnyi érdekközösségeknek, mint aminővel azok rendelkeztek. S bármennyiszer tanui voltak is ily rokoni összeköttetéseken felépült politikai szövetségek és uralkodók személye által egybefűzött államszövetségek felborulásának, újra meg újra kísérletet tettek ilyenek létrehozására, aminek magyarázata a dinasztiájuk isteni elhivatásába vetett meggyőződésükben található meg. Ezért lettek az újkori külpolitika mestereivé és úttörőivé a realitások körében mozgó itáliai városállamok – Velence, Genova, Firenze, Milano – diplomatái s nem a középkor világhódító nagy dinasztái.

Mindezt megfontolva, Nagy Lajosnak öt küzdelmes év után elejtett fiatalkori világuralmi törekvése sem nevezhető kalandosnak, avagy irreálisnak. Lajos általa a magyar királyság pénzügyi és hadügyi szervezetét kétségtelenül nehéz teherpróbának vetette alá, de a királyság erői kibírták ezt a próbát. A nápolyi vállalkozás kitűnő diplomáciai előkészítése, a hadjáratok tagadhatatlanul kiváló sikere, a Velencével szemben később elért eredmények s a király lengyelországi és rövid nápolyi uralmát jellemző tapintat pedig azt bizonyítják, hogy magában Lajosban is megvolt minden képesség nagy terve megvalósításához. Ha fiatalos hevétől elragadtatva és anyjától unszolva, nem siet Nápolyba, mielőtt Velencével leszámolt és tengeri hatalmát megalapította volna, ha hirtelen fellobbanásában kimondott aversai ítéletével nem ad jó fegyvert ellenségei kezébe, még Avignon és Párizs politikája felett is győzelmet arathatott volna, hiszen 1347-ben VI. Kelemen már számolt a lehetőséggel, hogy nápolyi uralmát, habár csak hallgatólag is, el kell ismernie. A vállalkozás balsikerében e taktikai hibákon kívül, a fegyveres fellépés jogossága felől a sebesülés nyomán kelt lelki depresszió idején felmerült kétségeknek s ezek hatása alatt Lajos elméjén úrrá lett reálpolitikai megfontolásoknak volt döntő és elhatározó szerepe. Vereséget sem a diplomácia, sem a harc terén nem szenvedett s mégis visszavonult, mert nem akart egyháza fejével nyílt küzdelembe bocsátkozni oly célok miatt, melyek magyar népét és országát alig, inkább csak családját s őt magát érdekelték. Vállalkozásából mégis dicsőséggel és meggyarapodott tekintéllyel került ki. A hét császár korában, amikor Luxemburg Károlyon és a szerb nagyhatalmat megalapító Dusán Istvánon kívül még öt súlytalan fejedelem: Günter schwarzburgi gróf, Róbert tarantói herceg, János Sándor bolgár fejedelem, Palaiologosz János és Kantakuzénosz János hivalkodott a császári címmel, a magyarok fiatal királya régi nagy császárok energiájával és tehetségével bonyolította le európai méretű vállalkozását s világszerte tekintélyt és tiszteletet szerzett a magyar királyság diplomáciájának és a magyar katona vitézségének. Egyéni képességeivel és bölcs önmérsékletével pedig mindenek becsülését és bámulatát vívta ki magának. A nápolyi trónért folytatott ötesztendős küzdelem korszaka jó iskola volt, ott forrott ki és lett teljessé a nápolyi udvar ármányainak és testvérharcainak romlott légköréből tisztult lélekkel megtérő lovagkirálynak, a történelem „Nagy” Lajosának kivételes egyénisége. Ha visszavonulásával szétfoszlottak is világuralmi tervei, ha elenyészett is a lengyel–magyar–horvát–olasz unió öt évig hajszolt ábrándja, a magyar királyság morális erőiben meggyarapodva került ki a küzdelemből. S ha Lajos önkéntes visszavonulásával beismerte legyőzetését, ez sem volt személyes vereség. Nápolyban az ébredő renaissance módszerében és eszközeiben kevéssé válogatós, lovagi szemszögből nézve egyenesen amorálisnak tetsző politikája aratott diadalt a magyar király személyében megtestesült lovagkor politikai erkölcse és módszerei fölött. E két korszak etikáját szimbolizálja – az ellentétes pólusok felé hajló túlzásokkal – Lajos és Johanna morális egyénisége, a régi és új világ most kibontakozó erőviszonyát egymással vívott küzdelmüknek eredménye. A politikai siker, az anyagi győzelem Johannáé lett, de a morális diadal – éppen lemondása következtében – Lajosé maradt s ennek köszönhető, hogy Nápoly után újult erővel láthatott nagy történeti feladatának megoldásához, az Árpádok nemzeti érdekű külpolitikájának realizálásához.

A nápolyihoz hasonló kiábrándulás érte Lajost Lengyelországban is, hol a régi szövetségnek perszonális unióvá alakulása magyarellenes hangulatot váltott ki. Az unió nem bizonyult életképesnek s ezt maga Lajos is felismerte; ezért akarta 1374 és 1380 közt Mária lengyel- és Hedvig magyarországi öröklésének megállapításával az uniót megszüntetni, ami úgyis csak Lengyelországnak volt javára. Ha élete utolsó évében mégis Máriát és Zsigmondot jelölte ki örököseivé, ez már megalkuvás volt a Luxemburg-ház hatalmi törekvéseivel; a magyar-lengyel perszonális unió fenntartását ekkor már nem Lajos, „a mély belátású ember”, hanem a két koronát öccsének igénylő Vencel cseh király és császár kívánta, ki ezúton vélte az egykori lengyel-cseh uniót, hacsak családi szövetség alakjában is, feltámaszthatónak, ezúton remélte, hogy Magyar- és Lengyelországot birodalmával szorosabb kapcsolatba hozhatja. A következmények azonban Lajosnak adtak igazat: a két ország útjai elváltak egymástól.

A két idegen trón megszerzésére irányuló politika Lajos ifjúkori, túlméretezett imperiális célkitűzésében gyökerezett, egyébként azonban külpolitikája mindvégig a régi magyar koncepció szűkebb, de több reális tartalommal bíró keretébe illeszkedett. S politikájának volt a reálitáson túl még egy, igen jellemző vonása: a jogszerűség.

A firenzei Villani Máté a velencei háború elbeszélése során Nagy Lajosról adott s egyebekben magasztaló jelentésében – a nápolyi eseményekre célozva – szemére veti Lajosnak, hogy „nagy dolgokban sokszor adta példáját hirtelen és könnyelmű elhatározásoknak s jobban ért a kedvezőtlen vállalatok félbehagyásához, mert félbehagyja azokat, semmint az erélyes kitartáshoz.” A pádovai Carrara Ferenc – Lajosnak egy emberöltőn át hű szövetségese és pártfogoltja – pedig árulással vádolta patrónusát, mikor a chioggiai nagy győzelem után vonakodott Velence teljes tönkretételéhez, kifosztásához és megszállásához hozzájárulni és inkább a méltányos béke útját egyengette. Ezekből az ítéletekből kiderül, hogy a kortársak egy része nem értette meg Lajos külpolitikájának célkitűzését és alapelveit, könnyelműségnek és álhatatlanságnak vélték e célkitűzésből és alapelvekből szükségszerűen következő cselekvéseit. Nem értették meg, méltányolni sem tudták, hogy mikor a hatalmasok – élükön a császári koronáért versengő nagy német dinasztiákkal s a francia és angol királyokkal – minden eszközt megragadnak, minden homályos jogcímet felhasználnak, hogy családi vagyonukat és fejedelmi hatalmukat növeljék, akadjon egy hatalmas uralkodó, ki nagy terveket szőve és dicsőségre vágyva sem feledkezik meg soha a jog és méltányosság szempontjairól. A vérbeli diplomaták, akiknek módjukban állt bepillantani Lajos politikájának műhelyébe, akik megismerhették felfogását és intencióit, ha nem is értették, felismerték, mily nagy szerep jutott politikájában ezeknek a szempontoknak. A velenceiek ellenség létükre szinte babonás hittel bíztak igazságérzetében s a vereségek után minden törekvésük arra irányult, hogy vele személyesen tárgyalhassanak a békéről, mert – mint a békekövetségüket egyízben Lajos elé vezető Benintendi államkancellár mondotta – „nincs a világnak még egy ily királya, ki annyit tett volna birodalma becsületére és alattvalói javára, mint Lajos s aki mindamellett nem fuvalkodott fel, nem vált nagyralátóvá, sőt mentől inkább felemelte Isten, annál alázatosabb és kegyesebb lett” s akinek a megfontoltság és erély mellett főerényei a jogérzék és a mérséklet. Hasonlóképen ítélt De Cardailhac János alexandriai pátriárka, a szentszék egyik legkiválóbb diplomatája is Lajosról: „Istent hívom – írta – tanubizonyságul, hogy sohasem láttam fejedelmet, kivált ily hatalmasat és nagyot, aki annyi alázatossággal és szerénységgel minden zavar nélkül beszél s aki a békét és nyugalmat becsülete megóvása mellett annyira óhajtja.”

Lajos külpolitikai célkitűzésének vezető motívuma az őseiről reá szállott királyi jogoknak biztosítására, az őt születése, méltósága és koronái jogán megillető országok és tartományok visszaszerzésére irányuló tudatos törekvése, másrészről pedig a mások jogait tiszteletben tartó következetes béketörekvés volt. Jogai védelmében habozás nélkül fogott fegyvert, de ha azokat már biztosítania sikerült, győzelmét sohasem használta fel igazságérzetét sértő s a kibékülés őszinteségét és a békemű tartósságát veszélyeztető előnyök szerzésére, még kevésbbé nemtelen bosszúállásra. Legjellemzőbb e tekintetben a torinói békét megelőző tárgyalásokon tanusított feltűnő mérséklete, de többi háborúit követő békekötései is ugyanerről a szellemről tesznek tanuságot. Jogainak védelmében fogott fegyvert hűtlen hűbéresei, Velence, a lengyel örökség épségét veszélyeztető litvánok és a Kúnországban garázdálkodó, sőt Magyarországba is gyakorta betörő tatárok, valamint az uralkodása végén déli tartományait fenyegető törökök ellen. De jogérzéke nyilvánult meg a nápolyi terv hirtelen elejtésében is, amire elsősorban saját eljárása méltányosságába, törvényességébe vetett hitének megrendülése szolgáltatott okot. Erkölcsi felfogása és jogérzéke gátolta meg, hogy folytassa harcát a nápolyi trónért, mikor fegyveres fellépésének jogos voltáról már nem volt meggyőződve. Jogérzékét bizonyítja a nyugati bonyodalmakban, a császárral és az osztrák hercegekkel szemben követett higgadt, megfontolt, sőt néha már egyenesen halogató eljárása és minden ellentét mellett is határozottan békés törekvése is. A magyar és lengyel királyságokat összes tartományaikkal együtt saját sérthetetlen birtokának tekintette s azok épségének védelmére minden eszközt, a jogbitorlók elleni támadóharcot is jogosultnak tartotta. Más okért, hatalmának és tekintélyének gyarapításáért, kis sérelmekért fegyvert fogni nem szeretett, mert a békét szomszédaival többre becsülte a háborús eszközökkel elérhető jogtalan előnyöknél. Célkitűzésének ez a jogi és etikai megalapozása, a „történeti jogok” feltétlen tisztelete szükségszerűen avatta Lajost az Árpádok külpolitikai koncepciójának örökösévé, a déli és keleti tartományok birtoklásában gyökerező magyar imperializmus zászlóvivő harcosává. Ez a jogtisztelet és erkölcsi tudat avatta a hit és egyház védelmét lovagi kötelességének ismerő „kegyes királyt” egyszersmind keresztes vitézzé, az egyház zászlótartójává. Ez szerezte meg számára kortársainak és a kései utódoknak tiszteletét is.

Nagy Lajos külpolitikai célkitűzése, diplomáciája és hadivállalkozásai kalandosnak és irreálisnak csak úgy tűnhetnek fel, ha elfeledjük, hogy a magyar királyság a XIV. században a német-római császársággal és a francia királysággal egyenrangú, velük erőben és tekintélyben sikerrel versenyző nagyhatalom volt s hogy erre a rangra éppen az Anjou-királyok – I. Károly és Nagy Lajos – emelték.