A rendi társadalom szervezete.

Hűbériség és alkotmány, monarchikus és rendi tényezők harca a hatalomért. Magyar sajátosságok: rendi törekvések és nemzeti hagyomány. A szentkorona-tan alapjai. Az 1351. évi törvény: a nemesi szabadságjogok összefoglalása, ősiség és nemesi jogegyenlőség. A rendi társadalom főkategóriái: földesurak és más földjén élők. Új születési arisztokrácia: főpapok, bárók, előkelők. Köznemesség: nagy-, közép- és kisbirtokos nemesek. Familiaritás: nemes és nem nemes serviensek és familiárisok. Városlakók. A parasztjobbágyság kialakulása és alkotó elemei, szolgák, zsellérek. Jobbágyterhek. Az Anjou-kori társadalmi fejlődés emelkedő iránya. Nemzetiségi társadalmak: székelyek, kúnok és jászok, oláh telepítés és a kenézségek, erdélyi és szepesi szászok, rutének és nyugatmagyarországi németek. A nemzetiségi kérdés. A földbirtok megoszlása a királyi, egyházi és világi nagybirtokosok, a közép- és kisbirtokos nemesség közt. A társadalmi erőket egyensúlyozó politika. Új nagybirtokok kialakulása: a Lackfiak, Szécsiek, Gilétfiek, Czudarok, Himfiek és társaik katonaarisztokráciája, papi és diplomata-pályák, a Garai- és Horváti-hatalom előretörése és politikai célkitűzései, hármas pártalakulás kezdetei.

A hűbéri korszak szellemi hagyatékának a későbbi fejlődés szempontjából legjelentősebb, legmaradandóbb értéke a feudális társadalom eszmevilágából sarjadt alkotmányos gondolat volt. A királyi hatalom korlátozására és az alattvalók politikai befolyásának biztosítására irányuló törekvésnek kétségtelenül megvoltak a maga történeti előzményei mind a klasszikus ókorban, mind pedig az ősgermánoknál, de szerves összefüggés ez előzmények és a későközépkori fejlődés közt – némi formai kapcsolatokon túl – nem állapítható meg. Az újkori alkotmányfejlődés alapjává lett rendi alkotmány európaszerte feudális erők ösztönző hatása alatt indult kialakulásnak s a hűbériségből új politikai és társadalmi rendszerként kibontakozó rendiség politikai műhelyében jutott teljes kifejléshez. A latin földre telepedett germán népeknek római hagyományok alapján szakrális eredetre visszavezetett s ebből következőleg közhatalmi természetű keresztény királysága a Karoling-korszak után elvesztette közhatalmi színezetét. A hűbéri társadalom – magánjogias gondolkodásához képest – az uralkodó patrimoniumában, a fejedelmi méltósággal együtt örökölt magánvagyonában látta a királyi hatalom alapját s amíg a király patrimoniális magánhatalma túlnyomó, sőt főhűbérurasága révén kizárólagos volt, habozás nélkül elismerte annak korlátlanságát. Mihelyt azonban az örökös hűbériség kialakult s a hűbérurak kezén a királyi magánhatalmat túlszárnyaló magánhatalom halmozódott fel, ezek tüstént részt követeltek a törvényhozó, kormányzó és végrehajtó hatalomból. Az uralkodók hatalmuk isteni eredetébe és közhatalmi természetébe vetett erős meggyőződéssel következetesen elleneszegültek e követelésnek s ha időnként a körülményektől kényszerítve mégis belenyugodtak hatalmuk korlátozásába, a viszonyok változtával megintcsak visszatértek eredeti tagadó álláspontjukhoz. A királyi hatalmat korlátozó jogszabályok és intézmények érvénye ilyképen hosszú ideig pusztán hatalmi kérdés megoldásától, a monarchikus és rendi erőtényezők mindenkori erőviszonyától, illetőleg a fejedelmi politika egyensúlyozó képességétől függött s a két erőtényező küzdelmének változó szakaszaiban a fejlődés hol a korlátlan királyság, hol meg a rendi alkotmány irányába fordult, míg egyik helyt az újkori abszolutizmus megalapításával, másutt a királyi hatalom elvszerű korlátozásával nyugovóponthoz nem jutott.

A magyar alkotmányfejlődést is ez a folytonos küzdelem és állandó ingadozás jellemzi, de míg nyugaton a harc szinte kizárólag magánhatalmi eszközökkel folyt, hazánkban a magyar államfejlődés természetéből következő közhatalmi szempontok is érvényesültek. A magyar államfejlődés láncolatából hiányzott a tiszta hűbériség fokozata. Az állami, társadalmi és gazdasági szervezetet nálunk is át meg átitatták a királyság alapítása óta nyugatról beáramló hűbéri eszmék és formák. Az örökös király hatalmának anyagi bázisa itt is az uralkodó patrimoniális magánhatalma volt, a kormányzatban, közigazgatásban, birtoklási rendben hűbéri elvek jutottak érvényre, de a közhatalmi szervezeten teljes diadalt aratni nem tudtak. A keresztény királyságnak a nyugati hűbériség virágkorában – Ottó freisingeni püspök tanusága szerint – európaszerte példátlanul álló tekintélye és ereje gátat vetett a királyi hatalom elmagánjogiasodásának, a földbirtok és tisztségek teljes elhűbériesedésének. Mire pedig e tekintély és hatalom sűlyedése következtében a nyugati eszmék és törekvések érvényesülésének a király többé útját nem vághatta, a szó igazi értelmében vett hűbériség (Lehenswesen) átvételéről már nem lehetett szó. A hűbériség akkor már nyugaton is elhanyatlott s a közjogibb irányú rendiségnek (Ständetum) adott helyet. Ez a fejlődésbeli eltérés okozta, hogy a magyar birtokos osztályok a politikai jogokért vívott magánhatalmi harcukban közjogi színezetű fegyvereket is kénytelenek voltak igénybevenni a maga hatalmát isteni jogból származtató s annak közhatalmi színezetét gonddal őrző királlyal szemben. Ezt a fegyvert magánhatalmi talajon nyugvó feudális törekvéseik közjogi bázisát, a királyi méltóságot és hatalmat választásra visszavezető nemzeti hagyományban találták meg. Béla király névtelen jegyzője már a XII. században írásbafoglalta a hagyományt, mely szerint az Isten kegyelméből uralkodó királyok ősei örökös hatalmukat a honfoglaló vezérek választása alapján s ezek ivadékának, valamint a pusztaszeri gyűlésen törvényhozókként szerepeltetett többi nemeseknek korlátozó politikai befolyása mellett gyakorolták. Alig egy századdal később Kézai Simon már az egész birtokos nemességnek, a hadvezért és bírát választó pogánykori nemesi kommunitásnak tulajdonít politikai jogokat s ugyanez időben alakul át a szent korona a hatalom vallásos szimbolumából a gyermekkirály uralma idején rendi tényezők által gyakorolt királyi hatalom közjogi értékű szimbolumává, melynek használata a királyavatásnál már I. Károly koronázása alkalmával e hatalom törvényes gyakorlásának előfeltételeként tűnik fel. A birtokos osztályok politikai érvényesülésének jogalapját a pogánykori jogállapotban feltaláló nemzeti hagyomány a XIV. században élénken élt, sőt jogszokás tekintélyével bírt a birtokos nemesség köztudatában s erős támaszává lett a királyi hatalom korlátozására irányuló feudális törekvéseknek, alapjává a királyi hatalom forrását nem Isten rendelésében s nem a vérség jogán örökölt patrimoniumban, hanem a nemesi közösségnek az első fejedelemválasztáson gyakorolt hatalomátruházó ténykedésében kereső jogfelfogásnak. Ez a jogfelfogás később – látni fogjuk – a szentkorona elméletében csúcsosodott ki, de az Anjoukorban ennek a közjogi elméletnek még nincs és nem is lehet nyoma. A corona és corona sacra már Szent István Intelmeiben s ezidőtől kezdve négy századon át mindig a regia dignitas, regimen, regnum, vagyis a „királyi hatalom,” „királyság” (nem ország!) szinonimájaképen szerepel; ily értelemben szól róla valamennyi Anjoukori forrás is. Verbőczinél szabatosan körülírt értelmét tehát csak oly korban nyerhette, amikor e hatalom birtokosa, a királyság ura már nem maga a király, hanem a király és a birtokos rendek voltak. A szentkorona-tan alapeszméi azonban már az Anjoukorban adva voltak egyrészt a királyi hatalom átruházott természetét s ebből következőleg a nemesség politikai befolyásának jogszerűségét hirdető krónikás-hagyományban, a maguk hatalmi törekvéseinek történeti igazolását éppen e hagyományban kereső nemesség köztudatában, másrészt pedig a szentkorona szimbolikus tekintélyének általános tiszteletében. Ezeknek az eszméknek, illetőleg a nemesi kommunitás politikai szerepéről szóló történeti tanítás közvéleményformáló erejének tulajdonítható, hogy Nagy Lajos 1351-ben „a főpapok, bárók, előkelők és nemesek egész egyetemét képviselő gyülekezetnek” (coetus et universitatis idemptitas praelatorum, baronum, procerum et nobilium), vagyis a nagyobb királyi tanácsnak kérésére és javaslatára ellenkezés nélkül megerősítette az Aranybullának a királyi hatalom korlátozását megállapító alkotmányjogi rendelkezéseit, holott ő maga apjával együtt a korlátlan uralom elvi alapján állt.

Az Anjou-királyok kormányzatát a központi akarat tudatos és határozott érvényesítése, hatalmuknak a hit-, erkölcs- és szokásszabta keretek közt szinte teljesen korlátlan gyakorlása jellemezte. A szokásjogban és királyi adományban gyökerező jogokat és kiváltságokat – koronázási esküjükben vállalt kötelezettségükhöz híven – mindenkor tiszteletben tartották, a rendi erőtényezők – földesúri birtokszervezetek, nemesi autonómiák, polgári kommunitások – gyarapodását és erősbödését előmozdították; de a birtokos osztályok politikai akaratának országgyűlési nyilvánítására, politikai jogaik gyakorlására 1323 után egyszersem adtak módot. Törvényhozásuk és kormányzatuk véleményező szerve a nagyobb királyi tanács, a főpapok, bárók, előkelők és nagybirtokos nemesurak gyülekezete volt. Ez a testület az utolsó Árpádok és utódaik idejében működő országos főnemesi gyülekezettel látszik azonosnak, de összetétele és ehhez képest jogköre is egészen más volt. Az 1298. és 1307. évi végzések tanusága szerint a főpapságtól és köznemességtől elkülönülve ülésező országos főnemesi tanácsnak a királyi hatalomtól független, örökös főispáni, sőt tartományúri hatalmat gyakorló, nagybirtokos bárók voltak a tagjai, akik a királyét felülmúló katonai magánhatalom birtokában akaratukat vele szemben is érvényesíteni tudták. Részvételük a jogalkotásban, törvénykezésben, kormányzatban és közigazgatásban a királyi hatalom tényleges korlátozásával, sőt megosztásával volt egyértelmű. Az Anjoukor nagyobb királyi tanácsában az udvarhoz közelálló főpapok, kinevezett és bármikor elmozdítható főtisztviselők – zászlósurak, főispánok – és a régi nagybirtokos főnemesek bukása után megadományozott tisztségviselő uraknak nagybirtokos ivadékai ültek. E királytól függő, királyi kegyre utalt tisztviselő-arisztokratákból kikerült tanács képtelen volt a maga akaratának a királyéval szemben érvényt szerezni, működése pusztán véleménynyilvánításra és tanácsadásra szorítkozott s a tulajdonképeni kormány szerepét vivő szűkebb és állandó királyi tanács – a zászlósurak testülete – mellett inkább a korlátlan monarchia államtanácsának, semmint valami korlátozó politikai szervnek szerepét töltötte be. Károly és Lajos meghallgatták a tanács véleményét és javaslatait, de a határozat és döntés jogát kizárólag maguknak tartották fenn s pusztán belátásuknak és a rendi közvéleménnyel számoló reálpolitikai érzéküknek tulajdonítható, hogy alkalomadtán a tanács aktív kezdeményezésének is teret adtak, előzetes hozzájárulásának megszerzésére pedig minden fontosabb államügyben különös gondot fordítottak, mert miként Lajos maga mondja a lengyel-magyar örökösödési szerződést proklamáló oklevelében: „mind a gyakorlatból és jogszokásból, mind pedig a józan ész törvényéből világos, hogy amit a király országa főpapjainak, báróinak, előkelőinek és nemeseinek tanácsával és tetszésével elhatározott és érett megfontolással tesz, rendel és parancsol, azt országának minden lakósa helyeselni és szentül megtartani tartozik.” E felfogás tükrében bontakozik ki a nagyobb királyi tanács alkotmányjogi jelentősége. A nagyobb királyi tanácsnak a jogalkotásban, törvényelőkészítésben és jogszabályszerzésben, a kormányzatban és a közigazgatás irányításában való részvétele a rendi közvélemény szemében – országgyűlés híján – az uralom jogszerűségének és törvényességének, a rendi befolyás érvényesülésének biztosítékául tűnt fel. S erre a látszatra igen nagy szükség volt, mert a birtokos osztályok ellenkezés nélkül tűrték és szívesen elviselték ugyan a jó királyok kemény és korlátlan uralmát, de a maguk politikai jogait korántsem adták fel.

Az Aranybulla rendelkezéseinek minden forradalmi mozgalom, avagy más külső erőtényezők kényszerítő hatásától ment, önkéntes királyi elhatározással történt megerősítésében, másrészről Lajos királynak továbbra is korlátlan jellegű uralmában s az Aranybulla némely rendelkezéseinek – így a törvénynapra és tisztséghalmozásra vonatkozóknak – tudatos mellőzésében is kifejezésre jutott ellentét Nagy Lajos szinte már aggodalmas jog- és törvénytisztelete mellett csupán abban lelheti magyarázatát, hogy ő az Aranybulla rendelkezéseiben nem látott a királyi hatalmat elvben és általában korlátozó jogszabályokat, hanem csak jogsértő kényuralom és törvénytelen kormányzati intézkedések esetében alkalmazásra kerülő szükségrendszabályokat. Alig lehet kétségünk, hogy Lajos ily értelemben erősítette meg királyi elődének „minden gyanútól mentes,” hiteles kiváltságlevelének alkotmányjogi rendelkezéseit. Törvénye mégis korszakos határköve lett a magyar alkotmánytörténeti fejlődésnek. Vele jutott befejezéshez a birtokos osztályok politikai jogainak elismeréséért – hosszabb-rövidebb megszakításokkal bár – másfélszázad óta folyó küzdelem s noha e jogok érvényesítésére csak három évtizeddel később, Lajos király halála után került sor, alapjául mégis ez a törvény szolgált. Ez a törvény lett a monarchikus és rendi erőtényezők – király, nagybirtok és köznemesség – egyensúlyozott együttműködésére alapított magyar rendi állam fundamentális okmányává.

*

Az 1351. év i törvényhozás igazi célja nem az alkotmányjogi kérdések tisztázása volt. Nagy Lajos nem alkotmányjogi privilégiumot akart adni országa nemeseinek. Csupán „országa minden kedvező és szerencsétlen körülményei közt s különösen Szicília országában iránta leghívebb igyekezettel és szent buzgalommal tanusított hűségüket és hű szolgálataikat” kívánta jutalmazni az Aranybullában körülírt és más egyéb nemesi kiváltságaik és jogaik törvényes elismerésével. A szép sikerrel indult nápolyi hadjárat hirtelen befejezése és Lajos indokolatlannak tetsző visszavonulása semmiképen sem volt ínyére az Endre megbosszulására lelkesen fegyvert ragadó nemeseknek. Kedvetlenségük könnyen általános elkeseredéssé s a király további haditerveinek sikerét veszélyeztető elégedetlenséggé fajulhatott volna, ha a céltalannak bizonyult véráldozat és anyagi károsodás súlyát leginkább érző alsóbb nemesség valaminő kárpótlásban avagy komoly erkölcsi elismerésben nem részesül. Ennek a helyzetnek felismerése és megfontolása késztette a nagyobb tanácsot, hogy királyától a nemesi jogok megerősítését kérje, Lajost pedig a kérés teljesítésére. 1351. évi december havának 11. napján kelt dekrétumában édesanyja egyetértésével s a főpapok és zászlósurak – vagyis a királyi kormány – tanácsára „elfogadta, jóváhagyta, megerősítette és szóról-szóra átírta boldog emlékű elődének, II. Endre úrnak saját aranypecsétjével megerősített kiváltságlevelét és mindazokat a szabadságokat, melyeket azon oklevél szavai szerint Szent István, a magyar nép királya és apostola adott, kivéve egyedül azt a szakaszt, ’hogy az örökösök hátrahagyása nélkül elhaló nemeseknek jogukban és szabadságukban álljon az egyházak és mások részére, élők közt vagy halál esetére adakozni, hagyományozni, birtokaikat eladni vagy elidegeníteni’, ellenkezőleg – szól a dekrétum – éppenséggel ne legyen joguk így cselekedniük, hanem birtokaik a jog szerint, törvényesen, tisztán és feltétlenül, minden ellentmondás nélkül szálljanak legközelebbi atyjafiaikra és nemzetségeikre.” Az öröklési jogra vonatkozó eme módosítással megerősített Aranybulla rendelkezéseit Lajos huszonöt új törvénycikkel egészítette ki. Négyben ezek közül I. Károly királynak a háromgarasos vagy tizennyolcdenáros portális adóra és a földesúri bányaszabadságra vonatkozó országos rendelkezéseit újította meg, végleg eltörölve az Aranybullában még élő teherként jelentkező kényszerpénzváltási kötelezettséget és nyestbőradót s kifejezetten megállapítva a földesúri familiárisok (servientes), falusi bírák (villici) és szolgák (servi) mentességét a kapuadó fizetése alól. Három cikk foglalkozik a nemesi vámmentességgel oly értelemben, hogy a nemesek a törvényes vámhelyek és révek elkerülésével közlekedhessenek, az önkényesen felállított, hamis vámok s a lakodalmas menetekre szokás szerint kivetett felemelt vámtételek pedig végleg eltöröltessenek. A többi törvénycikkben a nemesek személyes szabadságának és birtokának hatályosabb védelmét célzó intézkedések vannak. Lajos a főpapokat eltiltotta az egyházzal perbenálló nemesek fenyítésétől és kiátkozásától, a nemesek rovására háromszori tanuvallatás alapján szokásos birtokfoglalásoktól és minden más hatalmaskodó úrral együtt mások jobbágyainak erőszakos elvételétől. A birtokperek végleges elintézésének határidejét három törvénykezési határnapban állapította meg. A tanuvallatás elrendelését a király, nádor és országbíró kizárólagos hatáskörébe, lebonyolítását pedig a vármegyei nemesség közgyűlése elé utalta. A jogtudósokban szűkölködő kisebb konventek hiteleshelyi működését eltiltotta; királyi emberül a tanuvallatáshoz csupán az alperessel egy vármegyében lakó nemesek, hiteleshelyi emberül az illető egyházban méltóságot viselő papok kirendelését engedélyezte. Bűnügyekben a törvényesen kimondott ítélet után háromnapi egyezkedési határidőt állapított meg, mely idő alatt a bíró köteles volt a felek kiegyezését szorgalmazni és csupán a megkísérelt kiegyezés meghiúsulta után szolgáltathatta ki a bűnöst ellenfelének ítéletvégrehajtás végett. Két törvénycikkben biztosította – nyilván a Záh-eset szomorú reminiszcenciáinak hatása alatt – a főbenjáró bűnben elmarasztalt nemesek fiainak és többi családtagjainak büntetlenségét. Az adományosoknak megtiltotta, hogy a király nevében fogják perbe a beiktatásuknak saját jogaik védelmében ellentmondó nemeseket. Pontosan megállapította az adománylevelek kancelláriai taksáját, a békebírák és hiteleshelyi emberek díját. Külön törvénycikkben intézkedett a kötelezettségeiknek szabályszerűen eleget tett jobbágyok szabad költözködésének biztosításáról. Egy másikban viszont egységesen szabályozta a jobbágyok terményadózását, az egyházi tized lerovása után megmaradó minden termény kilencedrészében, vagyis egy második tizedben állapítva meg a földesúri adó mértékét és szigorú tilalom alá vetette annak bárminő leszállítását vagy csökkentését. „Azoknak birtokán, – mondja a törvény – akik a mondottak beszedése tekintetében másként járnak el és jelen végzésünket megszegik, a terményeknek és bornak eme kilencedrészét minden lejebbszállítás és csökkentés nélkül minmagunk fogjuk saját hasznunkra behajtani, hogy ezáltal méltóságunk gyarapodjék és maguk az országlakosok nekünk annál hívebben szolgálhassanak.”

Nagy Lajos 1351. évi törvénye első teljes és a magyar nemesség egész egyetemét érintő összefoglalása a nemesi szabadságot alkotó jogoknak és kiváltságoknak és sokkal inkább nevezhető a nemesi Magyarország nagy szabadságlevelének, magna chartájának, mint akár II. Endre 1222. évi Aranybullája, akár bármelyik más törvényünk. Maga az Aranybulla is Lajos királynak e dekrétumban foglalt királyi megerősítésével lett tartósérvényű és törvényerejű okmánnyá. Az Aranybulla célja – láttuk – nem is a született nemesek örökölt szabadságának biztosítása, hanem egyrészt a királytól forradalmi eszközökkel kicsikart s utóbb épp keletkezésük körülményei miatt mellőzött alkotmányjogi kiváltságoknak, másrészt a nemesség alsó határán mozgó hűbéres vitézből lett serviens-nemesek ugyancsak királyi kegyből származó szabadságának elismerése volt. Ha ilyképen magában is foglalta a nemesi jogok túlnyomó részét, nem egy pontban eltért azoktól. Különösen szembeszökő ez az ellentét az öröklési jog terén. Szent Istvánnak és Kálmán királynak az öröklési jogot szabályozó rendelkezései óta háromféle öröklési rend volt érvényben hazánkban. A szerzett birtok tekintetében a tulajdonos szabad rendelkezési joga érvényesült. A teljesjogú szállásbirtokos nemesek s a hozzájuk hasonlóan nemzetségi közösségekbe tömörült és közibük olvadt régi adománybirtokosok örökölt vagyona, patrimoniuma, az ősiség (avicitas) vérségi jogszokása értelmében szállt ágról-ágra az első birtokos nemzetségében. A katonai szolgálat kötelezettségével terhelt, hűbéres természetű adománybirtokot hűbérjogi szokás szerint csak a birtokos egyenesági fiutódai, fitestvérei és ezek fiúgyermekei örökölték, ilyenek nem létében a királyra, mint adományozó hűbérúrra szállt vissza. A XIII. században a középbirtokos hűbéres-vitézek – királyi serviensek – népes rétege szabadulni igyekezett ez utóbbi öröklési rend nyűgétől s nagy többségük a rokonság törvényes öröklését biztosító ősiség elismerését szorgalmazta. A fiörökös híjával levő serviensek viszont, hűbérbirtokukban szerzett vagyont látva, a szabad rendelkezési jogot igyekeztek megszerezni s e törekvésük élénk támogatásra talált az örökös nélkül elhúnytak vagyonából gyarapodó egyházaknál. II. Endre e kettős törekvés kielégítése végett szabad végrendelkezési jogot biztosított az örökös nélkül elhalt serviensnek, végrendelet hiányában pedig a rokonok törvényes öröklését, vagyis az ősiséget ismerte el. IV. Béla e kiváltságot a harcban elesett serviensekre korlátozta, egyébként pedig a király háramlási jogának szerzett érvényt. E két felfogás küzdött egymással a XIII. és XIV. század fordulóján is, mikor a „nemes” és „királynak szolgáló vitéz” (nobilis és serviens regis) közti különbség már elenyészett. A régi nemesség és a hűbéres vitézek ivadékának összeolvadása szükségképen vezetett oly jogfelfogás kialakulására, mely a szállásbirtok és hűbéres adománybirtok jogi különbségét már nem ismerte el s mindkettőt a „nemesi birtok” egységes fogalma alá sorozta. E korban a nemesség túlnyomó része adománybirtokosok ivadéka volt, a foglaló nemesek leszármazói közt is kevesen akadtak, akiknek szállásbirtokuk mellett adományból származó birtokuk ne lett volna, a hatalmaskodó urak megfékezése után történt birtokkobzások következtében pedig a szállásbirtokosok száma méginkább megfogyatkozott. Ez az állapot jutott kifejezésre az új jogfelfogásban, mely minden nemességet s vele minden nemesi birtokot a király, illetőleg a – Kézai nyomán – jogelődéül és hatalmának jogforrásául tekintett pogánykori nemesi közösség adományából származtatott. E jogfelfogás kialakulásával egyidejűleg merült fel a kétféle öröklési rend egyöntetű rendezésének szüksége. III. Endre a kérdést – nyilván egyházi befolyásra – az Aranybulla intézkedései értelmében kívánta megoldani, mikor a nemesség szabad végrendelkezési jogát biztosította 1291. évi törvényében. Ez a megoldás azonban nem volt kedvére az ősei vagyonára magtalan rokonok halála után ősi jogon igényt tartó nemeseknek. A magtalan nemesek vagyonából legtöbbször öröklő egyházakon kívül legfeljebb a fiatlan birtokos uraknak tetszett, akik így leányukra, leánytestvéreik leszármazóira avagy feleségük rokonságára hagyhattak vagyonukat. Mivel pedig ezek nyilván nagy kisebbségben voltak, az Anjoukor joggyakorlatában a szabad végrendelkezést biztosító 1222. és 1291. évi törvénycikkekkel szemben továbbra is a nemzetségi öröklés, vagyis az ősiség elve érvényesült. Ezt a jogszokást ismerte el Nagy Lajos, miután előzőleg a másik felfogás híveit is kielégítette a fiúsítás korábban szórványosan jelentkező jogszokásának állandósításával. Ez alapon a fiörökös híjával levő birtokosurak vagyonukat különös királyi engedély alapján leányaikra is átörökíthették.

Az öröklési jog terén 1351-ig elvben még fennálló különbség éppúgy, mint a szlavóniai és erdélyi nemesek különleges adókötelezettsége csak a múltból ittmaradt, elavult válaszfalakként álltak útjában a különböző eredetű nemesi rétegek teljes társadalmi egybeolvadásának. Ezt a válaszfalat döntötte le Nagy Lajos, midőn az Aranybullának a királyi serviensek jogát a nemzetségi jogtól eltérően szabályozó szakaszát hatályon kívül helyezte, a nemzetségi öröklés, avagy ősiség érvényét valamennyi nemesre, tehát a serviens-eredetűekre is kiterjesztette, a szlavóniai és erdélyi nemesek különleges adóterheit – amazokét törvényében, emezekét külön kiváltságlevélben – eltörölte s végül az 1351. évi törvény 11. cikkében elrendelte, hogy „az országa határai közt lakó nemesek, még az országhatárokon belül levő hercegi tartományokban élők is, megannyian ugyanazonegy szabadsággal éljenek” (sub una et eadem libertate gratulentur). Az északi határvidék várjobbágyeredetű kisnemesei – a zólyomi, túróci, liptói és szepesi jobbágyfiúk s a szepesi tízlándzsás és arannyal adózó nemesek – egyideig még különálló, hűbéres társadalmi csoportokként szerepelnek, de nemsokára ezek is beolvadtak a köznemességbe.

A nemesi szabadság legfontosabb alkotóelemei a teljes személyes szabadság és alattvalói közvetlenség, a személyes adómentesség, a nemesi birtok törvényes öröklésének és az ősiség korlátain belül teljes tulajdonjoggal és teljes földesúri hatalommal való birtoklásának joga, a tisztségviselés és vármegyei önkormányzat joga s végül az országos kormányzatra való befolyást biztosító alkotmányos jogok voltak. A személyes szabadság joga egyértelmű volt a teljes magánjogi cselekvőképességgel, amit egyedül az örökölt nemesi birtok nemzetségi öröklésének jogszabálya korlátozott. Biztosítékául az előzetes letartóztatás és minden önhatalmú bíráskodás alól való mentesség szolgált, minek értelmében nemes embert – a főbenjáró bűnökben történt tettenérés esetét kivéve – szabályszerű idézés, eljárás és törvényes ítélet nélkül tilos volt őrizetbe venni. A nemesek alattvalói közvetlenségük, más szóval törvénykezési immunitásuk értelmében – kisebb jelentőségű vagyonjogi ügyek kivételével – mentesek voltak a vármegyei és minden egyéb alsóbbfokú bírói hatóság alól és csupán a király, avagy az ő képében és kúriáján ítélkező nagybírák előtt voltak perbefoghatók. Adómentességük kezdetben csak az adófelségjog alapján kivetett rendkívüli királyi adó (collecta) tekintetében teljes, de már az Anjoukorban megkezdődött az illetékből adóvá alakuló közszolgáltatásoktól való fokozatos felmentésük is. A pénzváltási illeték (lucrum camerae) helyébe lépett s még mindig e nevet viselő kapu- vagy telekadót a nemesek is fizették, de egyre többen kaptak alóla egyéni felmentést. A vámokat más utasokhoz hasonlóan még a nemeseknek is le kellett róniok a törvényes vámhelyeken, de az általános útkényszer rájuk már nem vonatkozott s így módjukban volt a vámhelyeket elkerülniök. Adómentességük familiárisaikra és szolgáikra is kiterjedt. Telkesszolgáik és jobbágyaik adókötelesek voltak, de rendkívüli adót jogszerint ezek is csak uraik előzetes hozzájárulása, a rendek adómegajánlása esetén fizettek. Az adómegajánlás jogát azonban az Anjoukorban a nemesi országgyűlés helyett még a nagyobb királyi tanács gyakorolta. Földesuri tulajdonjoguk alapján a nemesek szabadon élvezték földbirtokuk minden jövedelmét és hasznát; azon élő jobbágyaik és szolgáik felett adóztató hatalommal rendelkeztek s a vármegyei autonóm hatóság ellenőrzése mellett az úriszéken ítélkeztek. Minde jogokkal szemben a nemeseket csupán az alattvalói hűség és a személyes hadbaszállás, a módosabbakat ezenfelül a katonaállítás, a gazdagokat bandériumállítás és várfenntartás kötelezettsége terhelte. Országos veszedelem idején saját költségükön, külföldi hadjárat alkalmával a király költségén tartoztak fegyvereseikkel együtt hadbaszállni.

A valódi nemesek egységes öröklési jogának, általános adómentességének és az una et eadem libertas elvében kifejezett teljes jogegyenlőségének törvényes elismerése befejező mozzanata volt a XIII. század elején megindult társadalmi átalakulásnak,^[1] korántsem szüntette azonban meg a birtokos nemesség különböző rétegei közt fennálló társadalmi különbségeket.

*

Szent István királyságának társadalmi szervezete vérségi és hűbéri kötelékek által meghatározott személyi kapcsolatokon épült fel. A társadalmi rétegeződés egyrészt az egyének vérségi hovatartozása, másrészt pedig személyes természetű szolgálati kötelezettségeik minősége és mértéke szerint ment végbe. A vérségi elv ereje hozta létre és tartotta fenn a társadalom élén álló foglalónemesség s az idők folyamán belé olvadt nagyobb adománybirtokosok nemesi osztályának tagozatlan egységét. A magánjogi természetű szolgálati kötelezettségeknek időnként, helyenként, uraságonként és népcsoportonként változó minősége és mértéke viszont a földesúri hatalomtól – királytól, egyháztól, magánuraktól – függő hűbéres és szolgatársadalom szinte áttekinthetetlen tagozódására, az úri szolgálatok és szolgáltatások ezernyi változata szerint külön-külön egységeket alkotó, sokféle társadalmi csoportnak és rétegnek kialakulására vezetett. Ez a társadalmi szervezet a XIV. század első évtizedeinek politikai és társadalmi mozgalmaiban végleg megsemmisült. A vérségi közösségek felbomlottak, a hűbéri kötelékek elszakadtak, a társadalmi rétegeződés alapjául szolgáló személyes kapcsolatok elenyésztek. A perszonális kapcsolatokon épült vérségi és hűbéri társadalom a földbirtokon nyugvó s a földbirtok minősége és mennyisége, illetőleg a földhöz való viszony jogi természete szerint tagolódó „rendi” társadalomnak adott helyet.

Az Anjoukorban már teljes kialakulása felé közeledő rendi társadalom felső szintjén a földjüket teljes tulajdonjoggal birtokló s ehhez képest minden közadótól, majd a fejlődés további fokán mindennemű regálejogi szolgáltatástól is mentes, katonaállításra és személyes katonai szolgálatra kötelezett földesurak, alsó szintjén pedig a földesúri – királyi, egyházi, nemesi – birtokon élő, annak használatáért uruknak különféle szolgáltatásokkal tartozó s a közadók terhét is viselő népelmek helyezkedtek el. E minőségbeli (qualitativ) különbségek által élesen elhatárolt két nagy társadalmi rétegen belül a birtok nagysága és földesúri kiváltságok terjedelme, másrészt a földesúrnak tartozó szolgáltatások természete és mértéke, vagyis mennyiségbeli (quantitativ) különbségek alapján több osztály keletkezett.

Az Árpádkor nemesi társadalmának kebelében kétízben is megindult osztályképződésnek, a főnemesi osztály kialakulásának és renddé fejlődésének mindkétízben szárnyát szegte az új erőre kapott királyi hatalom, először IV. Béla, majd pedig I. Károly erőskezű központi kormányzata. II. Endre tartományúri hatalomról és országfelosztásról álmodozó báróinak és a Csák Máték tartományúri hatalmat gyakorló, egész országrészeken fejedelmi hatalommal uralkodó oligarchiájának a közhatalomból örökös jogon résztkövetelő, születési arisztokráciája egyaránt elbukott és elenyészett. Az európaszerte egy irányba haladó társadalmi fejlődés útját azonban az erőhatalom csak ideig-óráig keresztezhette s maguk a régi főnemességet megsemmisítő uralkodók, előbb Béla, majd Károly lettek az újnak megalapozóivá. Tisztség, birtok, kiváltságok adományozásával mozdították elő új tisztviselő arisztokrácia kialakulását, mely rövidesen születési főnemességgé alakult át.

Az Anjoukor nemesi társadalmából hivatali méltóság, vagyoni állás és különleges egyéni kiváltságok révén kiemelkedő új nagybirtokos főnemesség – összesen mintegy ötven birtokoscsalád – tagjai a Csák Mátéék bukása óta tekintélyben és hatalomban újra gyarapodó főpapok (praelati), a zászlósurak vagy igazi bárók (veri barones regni), az előkelők (proceres) gyűjtőneve alatt rejtőző főispánok és a korábban, de már az Anjoukorban főméltóságot viselt urak egyenes leszármazói és a főpapok oldalági rokonai voltak, kiket a tisztségviselő igazi bárókkal szemben „született vagy címzetes báróknak” (barones naturales vel solo nomine), később a maguk birtokán gyakorolt széleskörű bírói hatóságuk, mintegy főispáni hatáskörük kifejezéseképen „szabad ispánoknak,” németesen „szabad grófoknak” (liberi comites) neveztek. E főnemesség hierarchikus jellege nyilvánvaló. Társadalmi állása hivatali méltóságban gyökerezett s vagyonához, kiváltságaihoz is tisztviselői érdemek alapján jutott, de épp e vagyon és kiváltságok révén a köznemességtől hamar elkülönült s bár tagjainak kiemelkedő társadalmi állása még nem osztálykiváltságon, hanem egyéni (családi) kiváltságokon alapult, az Anjoukor végére már születési arisztokráciává alakult át. A főnemesek szabadsága egy volt a többi nemesekével, de náluk jogtöbbletként különleges kiváltságok járultak hozzá, így a királyi nagyobb tanácsban való részvétel, törvénykezési immunitáson alapuló széleskörű földesúri bíráskodás, bandériumtartás és várfenntartás joga, melyek együttes birtoka megfelelő nagy vagyonnal párosulva lett a főnemesség ismertetőjegyévé. Az anjoukori főnemesség és nagybirtokos köznemesség zöme a régi nagy nemzetségek, az Aba-, Ákos-, Bánca-, Balog-, Baksa-, Básztély-, Becsegergely-, Bór-, Bors-, Csák-, Csór-, Dorozsma-, Gutkeled-, Győr-, Hahót-, Héder-, Hermány-, Hontpázmány-, Kácsik-, Kán-, Kaplony-, Kemény-, Monoszló-, Osli-, Péc-, Pok-, Rátót-, Smaragd-, Szalók-, Szentemágócs-, Tétény-, Tomaj-, Türje-, Tibold-, Zovárd-, Zsadány-nem ivadékaiból került ki Elvétve akad köztük egy-két nemzetségileg meghatározhatatlan köznemesi eredetű család, mint a Debreceniek, Komáromi Dancsfiak s alig egy-két idegen, így a Nápolyból jött francia Drugetek, az olasz Jánkiak, Vöröskői Volfárt Ulrik, a cseh Ugodi Csenek, a németnek látszó Treutel Miklós és Szász moldovai vajdának fiai: a Drágfi-ősök. Számuk világos cáfolata annak a feltevésnek, mintha az Anjoukkal egész idegen kolónia jött volna Magyarországra. Károly és Nagy Lajos magyarokkal vették magukat körül, magyarokkal kormányoztak s ha udvarukban akadt is egy-két befolyásos indigena-főúr, ebben is csak árpádházi elődeik példáját követték, akiknek udvarában mindig szívesen látott vendégek voltak a királynék kíséretében, avagy más okból ideköltözött s rend szerint már a második-harmadik nemzedékben teljesen elmagyarosodó idegen lovagok.

A főnemesek csekély számával szemben a köznemesek (nobiles regni, veri nobiles) száma igen nagy volt. Az 1351. évi törvény értelmében ugyanazonegy szabadsággal élő köznemesek osztálya magában foglalta az udvartól és országos közélettől távolálló, de jórészt törvénykezési immunitással rendelkező nagybirtokos nemesurakat, a vármegyei középbirtokos nemességet s végül a faluszámra nemesített egytelkes és még szegényebb földmívelő nemesek, köztük a székelyek, kúnok és jászok népes rétegét. A nemesi jogegyenlőség elve értelmében jogilag egységes köznemesi osztálynak eme csoportjait és rétegeit mélyreható vagyoni és társadalmi különbségek választották el egymástól. A nagybirtokos elem tán egyszerűbb, patriarkálisabb keretek közt, de lényegében mégis a főnemesség társadalmi és életszínvonalán mozgott, főnemesi családokkal házasodott össze s a főnemességet a maga soraiból folytonosan új családokkal gyarapította. A középbirtokos nemesség, egy-két jobbágytelektől három-négy jobbágyközségig terjedő birtokának jövedelmeiből már szerényebb életmódot folytatott. Vármegyéje határait ritkán lépte át s a konzervatív középosztálybeliek szokása szerint az előkelőbb és alacsonyabb rétegektől egyaránt elzárkózva, saját társadalmi körében és a vármegyei önkormányzat keretében élte le életét. Ezzel a földesúri elemmel szemben a jobbágytalan egytelkes és szegény nemesek parasztmódra, földjüket önkezükkel művelve, éltek falujukban s életszínvonaluk sokkal közelebb állt a telkesjobbágyokéhoz, mint a birtokos nemesekéhez.

Ily nagy társadalmi és vagyoni különbségeknek szükségképen a jogegyenlőség elvének megcsorbulására kellett vezetniük. A hatalmaskodó urakkal szemben magukat másképen védelmezni képtelen kisnemesek a XIV. század vége felé már tömegesen szegődtek gazdag nagybirtokos urak szolgálatába, mint familiárisok. A gazdasági kényszerhelyzet és a nagybirtok folyton növekvő hatalma miatt magánjogi függésbe került, főúri familiák; kötelékébe lépett nemes familiárisok vagy serviensek elvben nem vesztették el nemesi szabadságukat, de korlátozva voltak jogaik és kiváltságaik gyakorlásában, illetőleg élvezetében. Szolgálati viszonyuk s főleg anyagi függésük következtében földesuruk törvénykezési, közigazgatási és katonai hatósága alá kerültek s ilyképen a magánföldesurak hatósága alatt álló alacsonyabb társadalmi rétegbe sűlyedtek alá.

*

A más földjén és más kenyerén élő népelemek legelőkelőbbjei éppen ezek a földesúrral hűbéri jellegű szolgálati viszonyban álló nemes és nem nemes familiárisok vagy serviensek – familiares, servientes, servitores nobiles et ignobiles – voltak. Ezek egy része a régi szabados és szolgatársadalom udvari, gazdatiszti, katonai szolgálatra kötelezett, előkelőbb elemeiből, más részük földesúri szolgálatba állt szegényebb nemesek közül került ki.^[2] Személyükre – a nem nemesek is – szabadok és adómentesek voltak. Szolgálati viszonyuk személyes természetű. Az uraiktól használatra kapott földért, mit ebben a vonatkozásban praedium-nak is neveztek, de nem egyszer készpénzfizetésért, avagy a tisztségükkel járó jövedelmek élvezetéért változatos természetű személyes szolgálatokra voltak kötelezve. Ellátásuk mértékére világot vet az a körülmény, hogy szegény nemesek nem egyszer saját földjüket ajándékozták nagybirtokos uraknak, hogy familiárisukká szegődve, egyéb előnyök mellett újra hűbérül kapják. A földesúrtól kapott hűbérföldön kívül saját birtokot is szerezhettek s ez után – ha maguk művelték – nemesek módjára semmi adót sem fizettek. A familiáris társadalmon belül két csoport különböztethető meg a szolgálati kötelezettségek természete szerint. A népesebb csoportba tartozó s legtöbbször egyszerűen serviensnek nevezett katonáskodó familiárisok a régi királyi serviensekhez hasonló hűbéres vitézek voltak. Ezek a régi királyi hadszervezet bomlása után kialakult banderiális hadseregben teljesítettek saját földesuraik zászlaja alatt hadiszolgálatot s ők láttak el a várakban is az őrséget. A királynak is voltak ily magánfamiliárisai, kiket néha udvari vitézeknek (milites aulae) neveztek, míg az egyházi birtokon földjüket örökhűbérül megkapott vitézeket prediálisoknak, vagy egyházi nemeseknek (praediales, nobiles ecclesiastici) hívták. A familiáris társadalom másik csoportját a földesúri tisztek – officiales, a királyi famíliában aulici regis, aulae juvenes is – alkották, kik az udvarban és a gazdaságokban teljesítettek szolgálatot. A király, főpapok és leggazdagabb urak udvarában ezek közül kerültek ki a kamarások, komornyikok, kulcsárok, pincemesterek, konyhamesterek, udvarbírák, íródeákok, sebészek, a gazdaságban ők látták el a vármegyei, ispáni, számadói, erdőtiszti, bányatiszti, adószedői s minden egyéb tisztet. E familiáris csoportba sorozhatók – némi fenntartással – az 1351 : 5. tc.-ben a serviensekkel együtt a portális adótól mentesített falusi bírák (villici) egy része és a felvidéki újabb telepes községek kiváltságos állású örökösbírái, a soltészek is, míg a keleti és délkeleti határra honvédelmi célzattal betelepített pásztorkodó oláhok kenézei inkább a katonáskodó serviensek közé sorozhatók.

Az országos, tartományi és vármegyei közigazgatás magánjogias természetéhez képest a familiáris-elemnek nagy szerep jutott a közigazgatásban. Soraiból kerültek ki a főtisztviselőket állandóan helyettesítő alnádorok, alvajdák, albánok, alországbírák, alispánok, a főméltóságok ítélőmesterei, nótáriusai, a királyi emberek, az adószedők, kamaratisztek s általában a közigazgatás összes alsóbbrangú tisztviselői a szolgabírák és autonóm városi tisztviselők kivételével. Az Ajnou-ház kihalta után pedig a politikai életben is fontos szerephez jutottak. A központi hatalom elhanyatlásával mindenható politikai tényezővé lett nagybirtok tekintélye és erőszakos fellépése mindtöbb és több nemest kényszerített familiáris kötelékbe. Az egytelkes és vagyontalan nemesek szinte kivétel nélkül a nagybirtoktól függő helyzetbe kerültek s a XV. század törvényhozása a királyi zászló alatt való hadbaszállás közjogi kötelessége és minden más közkötelesség teljesítése alól már generaliter felmentette és – ha korlátozott mértékben is – a földesurak joghatósága alá rendelte őket. A XIV. század vége óta azonban jómódú, sőt vagyonos birtokos nemesek is egyre többen léptek készpénzfizetésért, avagy földhasználatért familiáris szolgálatba s közöttük nem egy maga is ura lévén szegényebb nemes familiárisoknak, valami a láncolatos hűbériséghez hasonló intézmény indult kialakulásnak. A XV. század nagyurainak – a Rozgonyiaknak, Garaiaknak, Hunyadiaknak, Cilleieknek, Ujlakiaknak, Marótiaknak, Perényieknek – szolgálatában tekintélyes, nagybirtokú nemesurakkal találkozunk a szegényebb nemes és nem nemes familiárisok légiói mellett. A familiáritásnak ilyirányú fejlődése megváltoztatta annak jellegét. A közép-, sőt nagybirtokos familiárisok társadalmi és jogi helyzete egészen más volt, mint a szegényebbeké. Ezek földesúri joghatóság alatt álltak s bár nemesi szabadságukat nem vesztették el és sorsuk jobbrafordultával minden újabb közjogi aktus – nemesítés, avagy felszabadítás – nélkül juthattak újra összes jogaik és kiváltságaik élvezetébe, szolgálatuk tartamára azok gyakorlásának lehetőségétől meg voltak fosztva. Amazok inkább védencei, kliensei és egyben politikai érdektársai voltak uruknak, semmint állandó hűbéresei. Szolgálatuk gyakorta egészen ideiglenes jellegű szerződésen alapult s ha állandóbb természetűnek látszott is, a hatalmi viszonyok hirtelen változtával nem egyszer hirtelen megszakadt. A familiárisok ilyenkor sietve szegődtek addigi urukkal esetleg ellenséges lábon álló más urakhoz. Ezek a birtokos nemesek familiáris kapcsolataikból következő magánjogi függésük mellett is élvezetében maradtak nemesi szabadságjogaiknak és kiváltságaiknak. Résztvettek a vármegyei önkormányzat életében s az országgyűléseken; ezt patrónusuk is megkívánta tőlük, mert általuk és segítségükkel tudta a maga befolyását és érdekeit a legkönnyebben biztosítani. A XV–XVI. század hatalmaskodó és a közhatalom birotkáért versengő nagyurai ezeknek a szó legszorosabb értelmében „nemes” familiárisoknak tömegére támaszkodtak egymással és a koronával szemben vívott küzdelmeikben s ehhez képest mindnagyobb befolyást és hatáskört biztosítottak számukra a politikai életben. A köznemesség többsége viszont a XV. század dereka óta éppen az ország legnagyobb magánhatalmával – előbb a Hunyadi-, majd a Szapolyai-hatalommal – kötött familiáris kapcsolatai révén szerezte meg az 1458. évi királyválasztás alkalmával s a XVI. század első évtizedeiben döntő tényezőnek bizonyult politikai és közjogi hatalmát.

A familiaritásnak ezt az újabb értelmét s a vagyonosabb nemes-familiárisok társadalmi és jogállását ismerve, világosan láthatjuk, hogy familiáris osztályról csak magángazdasági viszonylatban lehet szó, a földesúri szolgálatban katonáskodó és hivataloskodó szabad-hűbéres népréteg összeségének jelölésére. Országos viszonylatban a familiárisok nem alkottak egységes osztályt. A familiaritás magánjogi intézménye át- meg átszőtte a társadalom szervezetét, egyaránt behatolt a nemesi és az adózó osztályokba, de azoktól mereven elkülöníthető, homogén társadalmi osztály, vagy éppen közjogi rend kialakítására nem volt ereje. Eredetében egy új, hűbéres társadalmi kategória csiráit rejtette magában, de az ezekből sarjadzásnak indult önálló és zárt társadalmi osztály kialakulásának útját vágta a hűbéri fejlődést keresztező magyar közhatalmi és társadalmi szervezet, a központi hatalomnak és a vármegyékben – többnyire egy-egy udvari összeköttetéssel rendelkező nagyúr védelme alatt – teljes politikai tudatossággal szervezkedő köznemesség önkormányzatának ereje. E tényezők működésének eredményeképen a familiaritásnak nyugaton még az igazi hűbériség korában kialakult intézménye hazánkban nem alakulhatott ki teljesen. A familiaritás befejezetlen, csonka hűbéri intézmény maradt s bár a gyakorlati életben jelentős tényezővé lett, kifejezetten elismert és szabatosan körülírt jogintézménnyé sohasem fejlődött. A XV. században vagyoni, társadalmi és jogállás tekintetében egymástól már lényegesen különböző népelemeket felölelő familiáris népréteg nem tudott önálló tagként beilleszkedni a társadalom osztályszervezetébe s a XVIII. században felszívódott a nemesi és jobbágy-paraszti osztályokba.

Zászlósurak területi hatásköre 1366-ban

A személyes szolgálattal tartozó familiárisokkal szemben adózónak nevezhető népelemek közül már a XIII. században kiemelkedett a szabad telepeseknek, vagy vendégeknek (coloni seu hospites) autonóm községi szervezetekben élő rétege, a szabad királyi városok, mezővárosok és szabad községek (civitates regiae, oppida et liberae villae) lakóssága. Király és nagybirtokosok a XIII. század dereka óta bőkezűen osztogatták népesebb és vagyonosabb telepes községeiknek a városi kiváltságokat s a XIV. és XV. század fordulóján már hét-nyolcszáz ily kiváltságos község volt Magyarország területén. Ezek lakói – akár a király, akár más földesúr hatósága alá tartoztak – az Árpádok korában németföldről importált városi jogok egyikével s ennek megfelelő szabadsággal éltek. Földjüket örökös jogon, mintegy örökbérletképen bírták, használatáért házanként, majd községenként egy összegben megállapított évi földbért s a községre rendszerint egy összegben kivetett rendkívüli adót is fizettek. A katonai szolgálattól egyrészük mentes volt, másrészük községenként mérsékelt számban meghatározott főnyi katona kiállítására volt kötelezve. Törvénykezési és közigazgatási önkormányzatuk birtokában az alsóbbfokú hatóságok – vármegyék, földesúri tisztek – minden beavatkozásától mentesítve, a királyi tárnokmester kúriai ítélőszékének, földesúri városokban a földbirtokosnak közvetlen fellebbezési bíráskodása alá tartoztak. Eladományozásuk, vagy zálogbabocsátásuk, ami a XIV–XV. században gyakran előfordult, nem járt szabadságjogaik és önkormányzatuk sérelmével s mivel a kiváltságolás után rendszerint megszerezték a király jóváhagyását és megerősítését, még a földesúri alapítású szabad községek és városok autonómiája is királyi védelem alatt állt. A városi népnek vagyona és önkormányzati joga kiváltságos helyzetet biztosított a többi földesúri népelemek fölött s ezt a kiváltságos állását a gazdasági erejét gyakorta igénybevevő közhatalom is elismerte; Zsigmond király 1405-ben a földesúri joghatósága alá tartozó összes szabad királyi városok, mezővárosok és szabad községek követeinek részvételével tartott országos gyülekezetük óhajainak és tanácsainak meghallgatásával szabályozta és foglalta össze jogaikat és kötelességeiket. Ebből a tekintélyes számú városlakó, de túlnyomórészben mezőgazdasági népelemből már a XIII. században kiemelkedtek a nagy kereskedő- és bányavárosok polgárai (cives). Az Anjouk céltudatos vám- és kereskedelempolitikájának, valutareformjainak és a külkereskedelem szempontjait szemmeltartó városalapításainak eredményeképen a főútvonalakon, egy-egy gazdasági körzet avagy bányatelep központjában fekvő városok virágzó kereskedelmi és ipari központokká fejlődtek, melyek polgárai vagyoni helyzet, társadalmi állás, foglalkozás, műveltség tekintetében messze fölibe emelkedtek a földművelő városok, mezővárosok és szabad községek lakóinak s a XIII. század derekán megindult fejlődéshez képest önálló polgári osztállyá sűrűsödtek. Ez a folyamat a XVI. század elején jutott teljes befejezéshez, mikor a többi városlakók kiváltságaiktól megfosztva, a paraszt-jobbágyosztályba sűlyedtek alá, a törvényhozás által elismert szabad királyi városok polgársága pedig közjogi renddé alakult.

A földesúri hatóság alá tartozó népelemeknek számra legtekintélyesebb rétege az úr földjéből örökös használatra kapott telkükön terményadó és más úriszolgáltatások ellenében önállóan gazdálkodó jobbágyok vagy parasztok népes osztálya volt. A „jobbágy” (a. m. jobb, előkelőbb) eredetileg a XI. századi latin „minister”-rel egyértelmű hivatali cím volt. Az udvari főtisztviselőket a király jobbágyainak, később jobbágyuraknak (a. m. báró), a királyi várak népének tisztjeit várjobbágyoknak, az udvari gazdaságok különféle szolgáltatásokra kötelezett egyes népcsoportjainak s az egyházi és magángazdaságok szabados és szolganépének előljáróit e népelemek jobbágyainak nevezték. A méltóságviselő jobbágyurakról nem szólva, a királyi, egyházi és világi birtokon tiszti és elöljárói szolgálatot teljesítő jobbágyok részben a földesúri szolgálatban álló szegény szabadok (liberi) közül kerültek ki, részben szabados- és szolgasorsú emberek (libertini et servi) voltak, de tisztségük jogán – Szent István törvénye értelmében – a törvény előtt ezek is szabadoknak tekinttettek s nemzedékről-nemzedékre híven végzett jobbágyszolgálatuk jutalmául még a XI–XII. század folyamán elnyerték a személyes szabadságot. E jobbágyok ivadékait később – akár viseltek jobbágyi tisztet, akár nem – általában jobbágyoknak vagy jobbágyfiaknak kezdték nevezni s ezek új helyzetének megfelelően a „jobbágy” név, mint osztályelnevezés szállt át a velük azonos – udvari, tiszti, katonai – szolgálatra kötelezett s hozzájuk hasonlóan részben eredetileg is szabadállapotú, részben felszabadított népcsoportokra, minők a XIII. századi várjobbágyok, udvarnokjobbágyok, tárnokjobbágyok, lovászjobbágyok, kamarásjobbágyok, egyházi és magánföldesúri lovasjobbágyok és harcosjobbágyok voltak. A „jobbágy” ezidőben a szabadállapotú és szolgasorsú „úrbéresekkel” (conditionarius) szemben a földesúri hatóság alá tartozó legelőkelőbb, személyes udvari, tiszti, katonai szolgálatra kötelezett, szabad népelemek összefoglaló osztályneve. A jobbágyság körében azonban – akárcsak később a nemesség körében az igazi, tisztségviselő báróktól származó „született báróknak” – még mindig megkülönböztetett helyzetük volt a régi valódi jobbágyoktól származó „született jobbágyoknak” (iobagiones naturales), kiket a várjobbágyság körében „szentkirály jobbágyainak”, avagy „várjobbágyfiaknak” (jobagiones sancti regis, filii jobagionum castri) is neveztek. A született jobbágyoknak ez a megkülönböztetése idővel mindinkább elhalványodott s az őket jobbára magukbaszívó köznemesi és familiáris osztályok kialakulása után végleg eltűnt. Legtovább Zólyom és a belőle kiszakadt Liptó és Turóc vármegyékben tartotta magát. A XIII. és XIV. század fordulójának társadalmi és gazdasági mozgalmaiban a szabad harcos jobbágyok egy része – így a királyi várjobbágyok és udvarnokjobbágyok szinte egész tömege – a királyi nemes serviensek köznemesi osztályába emelkedett fel. Másrészük a királyi, egyházi és földesúri magánfamíliák keretében mint szabad, de „nem nemes familiáris” – ignobiles familiares – helyezkedett el. Ezekkel az emelkedő elemekkel szemben az egyházi és világi nagybirtokon élő jobbágyok s a királyi udvarnokjobbágyok nagy része az önkormányzati jogot nem nyert régi telepes vendégek adózó parasztosztályába sűlyedt alá. Ez a folyamat a familiaritás kialakulásával függött össze. A „jobbágyak” régi kötelezettsége, az udvari, tiszti és katonai szolgálat a familiárisokra hárult s az új familiáris osztályban a nemes familiárisok egyre gyarapodó száma mellett a jobbágyok nagyobb részének nem jutott hely. A földesurak mitsem kezdhettek ennyi kiváltságos helyzetű jobbággyal s ezért régi kötelezettségeiket megszüntetve, adózásra kényszerítették őket. Az adózó úrbéresekké (conditionarii liberi) lefokozott jobbágyok a városi kiváltságban nem részesült telepes vendégek (hospites, coloni) földesúri hatóság alatt élő szabad földműves ivadékával egy sorba kerültek s velük együtt lettek magvává az új szabad-paraszt osztálynak. A szolgákkal (servi) és a lassanként teljesen eltűnő szabadosokkal (liberti, libertini) szemben ezidőóta jobbágynak, telepesnek, parasztnak (jobagiones sessionati seu coloni, jobagiones seu rustici, hospites seu jobagiones) nevezett szabad földműves osztály „jobbágy” nevét legelőkelőbb származású rétegétől örökölte, jogállása viszont a földműves telepesek régi jogállásának felelt meg. Személyükre a jobbágyok mindannyian szabadok voltak, ami egyébként már „jobbágy” nevükben is kifejezésre jutott. Bár földesuruk hatósága alá tartoztak, az ily esetre kiszabott törvényes földbérváltság lefizetése mellett szabadon elköltözhettek annak birtokáról, hogy más úr szolgálatába álljanak, vagy szabad városokba telepedjenek. A földesurnak tőle mintegy örökbérben bírt földjükért telkenként egy összegben meghatározott földbért (terragium) és a termés egytizedében, avagy hasonlómértékű állandó terménymennyiségben meghatározott földesúri adót, az egyháznak minden termésükből dézsmát (decima pars), a királynak a pénzváltási haszon helyett járó telek- vagy kapuadót (lucrum camerae) és kezdetben időnként, utóbb már évenként rendkívüli adót (collecta, subsidium) is fizettek. Ezenkívül uruknak helyenként és uradalmanként változó természetű és mértékű szekeres vagy gyalogos szolgálattal is tartoztat.

Az immár jobbágynak nevezett úrbéres szabad parasztokon kívül a földesuraknak még a XIII. század vége felé is voltak úrbéres szolgái (servi conditionarii), kik a jobbágyokhoz hasonlóan terményadó és úriszolgálat – de a jobbágyokénál sokkalta terhesebb szolgáltatások – ellenében önállóan gazdálkodtak a nekik használatra adott földön. A század vége felé azonban ezeknek száma rohamosan megfogyatkozott, majd a vagyontárgyul tekintett, jogtalan és röghözkötött telkesszolgáknak a jobbágyokénál eredetileg sokkal népesebb osztálya mindenestől felemelkedett amannak színvonalára. A földesúr vagyonához tartozó szolgák s a vele viszonylagos felszabadításuk után is elszakíthatatlan kötelékkel összekapcsolt szabadosok szórványos felszabadításának folyamata még a XI. században megindult az emberek közös származását és Isten előtti egyenlőségét hirdető keresztény tanítás és a felszabadításra buzdító egyház ösztönző hatása alatt. A XIII. században – mikor a szolgák száma külföldről vásárolt, hadjáratokon fogságba hurcolt és törvényes ítélettel szolgaságba taszított új elemekkel erősen megnövekedett s így a felszabadításra megérett régi szolganépség kellőszámú új szolgai munkaerővel volt pótolható – a szolgaszabadítás egyre gyakoribbá lett, a század végén pedig gazdasági okok következtében rohamos lendületet vett. A nagybirtok kialakulása és a közhatalommal vívott hosszú küzdelme nyomán kelt belső zavarok idejében némely országrészek igen sokat szenvedtek. A folytonos fegyveres harcok, hatalmaskodó támadások színhelyéül szolgáló vidékek népessége nagyon megfogyatkozott, földművelése megbénult. Ugyanekkor, de különösen az Anjou-kori békés fejlődés idején került sor a határvidék gyérlakósságú és lakatlan erdőterületeinek kihasználására is. Az elnéptelenedett és új művelés alá vett hatalmas területek benépesítéséhez és hasznosításához munkáskézre volt a birtokosuraknak szüksége s ezt a szükségletet csak részben elégítették ki a soltészek, kenézek vezetése alatt külföldről bevándorló szabad telepesek. A sűrűbben lakott országrészeken viszont a népesség e korban már túlságosan elszaporodott s a föld nem teremte meg az ellátására szükséges minimális terménymennyiséget sem. A régebben egy-egy család ellátására rendelt s vidékenként 20–70 hold közt ingadozó szolga- és jobbágytelkeket elaprózták, népes családok éltek fél-, negyed-, sőt nyolcadtelkeken, de sok volt olyan, akinek még ennyi sem jutott. Az elszegényedett nép természetesen nem tudta földesurának pontosan beszolgáltatni járandóságait, a nagyszámú földetlen zsellérnépség inkább terhére, semmint hasznára volt urának. Amott a munkaerő hiánya, itt a folyton emelkedő népsűrűség a földesurak gazdasági érdekévé tette a korábban röghözkötött szolganépség megmozdítását, felszabadítását. A parlagföldek benépesítésére és uradalmaik népfölöslegének lecsapolására törekvő urak ellentétesnek látszó, de egymást jól kiegészítő érdeke az úr földjén önállóan gazdálkodó szolgák egész tömegének gyors felszabadítására vezetett. A felszabadítás a korábbi gyakorlattal ellentétben sokhelyt nem az egyéni szabadonbocsátás (manumissio) szokásos jogi formaságai közt történt, hanem a jobbágyokkal elkeveredett, a földesúri falvakban velük együttélő telkesszolgák jobbágyságának, vagyis szabadságának hallgatólagos elismerésével. A földesúri hatalom egyszerűen tudomásulvette, hogy a telkesszolgák népes rétege beolvadt a parasztjobbágyságba. A régi szolga- és szabadostársadalomnak az úri szolgáltatások természete szerint tagolódó számos rétegét, az iparos és kereskedő polgári osztályba be nem olvadt, földműves telepes-vendégeket s a régi katonáskodó és udvari szolgálattevő jobbágyok adózósorba sűlyedt rétegét egyesítő, új földműves jobbágyosztály kialakulását a parasztok vagy jobbágyok szabadköltözködési jogát biztosító 1298 : 70. és 1351 : 18. tc. s a jobbágyok egységes terményadójának kötelező mértékét a termés második tizedében megállapító 1351 : 6. tc. tetőzte be.

Az egyházi tized levonása után fennmaradt termésből szedett kilenced (nona) fizetését szabályozó és e teher könnyítését eltiltó törvényes rendelkezés kétségtelenül a kisebb vagyonú, katonáskodó nemesség s emellett a kincstár érdekét szolgálta. A terményadó egységes megállapításával és beszedésének szigorú szankciójával Nagy Lajos útját akarta vágni, hogy parlag földjeik hasznosítására törekvő, kapzsi nagybirtokosok enyhébb terhek ígéretével magukhoz csábítsák a jobbágyszolgáltatásokra sokkal inkább ráutalt s azok elvesztése esetén katonai kötelezettségeinek teljesítésére is képtelenné váló köznemesek és a királyi uradalmak jobbágyait. Nagy tévedés volna azonban e törvényben a földesurak érdekeit egyoldalúan védelmező, aszociális, sőt jobbágyellenes irányzatot, a kilencedben a földesurak javára szolgáló, új és nehéz adóterhet keresnünk. Az egykorú társadalmi és gazdasági viszonyok ismerete minden ily feltevést halomra dönt. Az adózósorba sűlyedt harcos-jobbágyok számára a kilenced félszázaddal előbb valóban új és súlyos terhet jelentett, XIV. századi parasztjobbágy-ivadékaik s e szabad jobbágyosztály többi tagjai számára csupán e korban szokásos adójuk megrögzítésével volt egyértelmű. A röghözkötött szolgák és szabadosok jobbágysorba emelkedett ivadékainak, a jobbágyság zömét alkotó nagy paraszttömegeknek pedig ez a terményadó inkább enyhülést hozott, semmint új megterhelést. A terményeknek korábban sokkal nagyobb – néhol a termés felerészéig, sőt kétharmadáig is terjedő hányadában, avagy a mindenkori terméstől függetlenül, állandó mennyiségben megállapított s helyenként és szolgacsoportonként változó terményszolgáltatások mértéke messze meghaladta a későbbi kilencedet. Ennek egységes megállapítása és behajtásának szigorú szankciója tehát a szolgaeredetű jobbágyok szempontjából korábbi kizsákmányolásuknak megszüntetését, a földesurak önkényes adóztatásainak törvényes megszüntetését jelentette. Ha másrészről Lajos király útját vágta e terhek további könnyítésének, ez a kisebb vagyonú katona-nemesség érdekében történt, de végeredményben a jobbágyoknak sem vált kárára, mert a legszebb ígéretekkel idegenbe vándorló jobbágyok az egyre hatalmasabbá váló nagybirtok szervezetében ez ígéretek semmiféle biztosítékával sem bírtak s mikor uraik – számos későbbi példa bizonyítja – újra súlyosabb terheket róttak reájuk, a nagybirtokos bárókkal szemben még elköltözési joguknak sem igen szerezhettek érvényt. A jobbágyok egységes terményadójának és szabadköltözködési jogának 1351. évi megállapítása csak törvényes elismerése volt a gyakorlatban hosszú fejlődés eredményeként kialakult állapotnak, befejező mozzanata a régi harcos-jobbágyok és telepes-vendégek földesúri hatóság alatt maradt földműves ivadékait és a telkesszolgák népes rétegét magábaolvasztó szabad jobbágyosztály kialakulásának.

A „jobbágyság” s a vele azonos értelemben használt „parasztság” a XIV. században a „szolgasággal” szemben az alsóbbrendű, paraszti szabadság és egyúttal a vagyoni módosság kifejezője. A jobbágy mind telkesgazda volt. Úrbéres telkét házanépével s ha földjének terjedelme, avagy gyermektelensége miatt szüksége és módja volt rá, a szolganépségből fogadott cselédeivel minden úri beavatkozás nélkül, önállóan művelte. Igásbarmot, hasznos jószágot és mindennemű ingóságot szabadon szerezhetett s ha szabadköltözködési jogával élve urától megvált, egyéni tulajdonát alkotó jószágát és ingóit magával vitte. Törvénykezési tekintetben földesurának hatósága alá tartozott, de a naponta előforduló kisebb perpatvarkodások és apróbb kihágások dolgában a jobbágyközség jobbágysorsú választott bírája ítélkezett, az úriszék működését pedig a vármegyei hatóság mint fellebbezési fórum ellenőrizte és korlátozta. A magánjogi szabadságnak ily alacsonyabb mértékével rendelkező szabad jobbágyokkal vagy parasztokkal szemben a nemesek, polgárok, familiárisok, sőt módos jobbágyok szolgálatában is háztartási, földműves, ipari és mindenféle alsóbbrendű munkát végző népség még az Anjoukorban is szolga (servi) néven szerepel. Ezek a régi nagy szolgaosztályból felszabadítatlanul maradt szolgák teljesen jogtalanok voltak s bár adásvételükre már ritkán került sor, jogszerint még mindig vagyontárgyul tekinttettek, uraik korlátlan hatósága alá tartoztak s az egyházi védelmen túl semminő közhatósági védelemben nem részesültek. Urukat a legkülönbözőbb természetű robotmunkával szolgáltak s ennek ellenében az úrikonyhán ellátást, vagy terményeket kaptak. Kezdetben legtöbbjüknek megvolt földesura falvában a maga kis háza, viskója, de idők folyamán mindtöbb lett a más portáján munkáért, bérfizetésért lakó szolga.

A népesség természetes szaporodása, az Anjou-ház kihalta után bekövetkezett belső zavarok és hatalmaskodások, az adóterhek növekedése és a nagybirtok kizsákmányoló törekvései következtében a XV. században a jobbágyság egyrésze már nem tudta korábbi életszínvonalát fenntartani. A jobbágyivadékok közül sokan föld nélkül maradtak, a házas és házatlan szolgák gazdasági színvonalára sűlyedtek, velük azonos életmódra kényszerültek s tőlük hovatovább csak korábbi jobbágyállapotukból következő költözési szabadságuk tekintetében különböztek. E sűlyedő jobbágyrétegnek és a szolgáknak egyszintre helyezkedésével és társadalmi összeolvadásával alakult ki a jobbágyosztály alsóbb, szegényebb rétegeként a telkesjobbágyoktól (jobagiones sessionati) társadalmi és gazdasági tekintetben elkülönülő házas és házatlan zsellérek (inquilini et subinquilini, inquilini domos habentes et non habentes) legalsóbb társadalmi osztálya. A szolgaság, vagy – mint némelyek ma is nevezik – „rabszolgaság” intézménye megszűnt, elenyészett. A régi szolgatársadalom legalsóbb rétegei is eljutottak a magánjogi szabadság alacsonyabb, paraszti fokára. De a felszabadulási folyamat utolsó hullámcsapásaival egyidőben a társadalom felsőbb rétegeiben újraéledő magánhatalmi törekvések, a nagybirtok mértéktelenül növekvő terjeszkedési vágya a réginél is nyomasztóbb új szolgaság felé kezdik sodorni a jobbágyságot. A nagybirtok gazdasági hatalmának és politikai befolyásának gyarapodásával szoros összefüggésben már a XIV. és XV. század fordulóján megindul a szabad jobbágyok elszegényedésének és elnyomatásának a nemesi familiaritás elharapódzásával párhuzamos szomorú folyamata, minek végső konzekvenciáit az 1514. évi törvényhozás vonta le a szabadköltözködési jog elkobzásával és a földesúri hatalom szertelen kiterjesztésével. De ez már más lapra tartozik.

Az Anjoukorban a fejlődés még általában emelkedő irányba haladt. A nemességből kiemelkedőben volt a nagybirtokos főnemesi osztály. A hűbéres vitézek ivadéka csak most jutott birtokába a teljes nemesi szabadságnak. A szabad királyi városokban éppen csak kialakulásnak indult a polgárság. A szolga- és szabadostársadalom nagy tömegei most emelkedtek a jobbágyi szabadság magasabb színvonalára. A magasabb társadalmi régiók felé törekvő néprétegeknek korábban forradalmi tömegmozgalmak és fegyveres küzdelmek zajától kísért emelkedése szinte észrevétlenül haladt a beteljesülés felé s ebben nagyrésze volt a királyok kormányzati tapintatának. Károly és Nagy Lajos kitűnően értettek a társadalmi és gazdasági erők egyensúlyozásához, minden osztály érdekeinek és igényeinek kielégítéséhez. A századvégi zűrzavarban a hatalmaskodó urak erőszakoskodásaitól sokat szenvedett pórnép a társadalmi béke és gazdasági rend helyreállta után újra békén élvezhette szorgos munkája gyümölcsét s ha itt-ott el is kellett már szenvednie kapzsi földesurak szertelen kizsákmányoló törekvéseit, kötelességeinek egyöntetű szabályozása és szabadköltözködési jogának törvényes elismerése óta helyzete sokkal tűrhetőbbé, élete elviselhetőbbé, gazdálkodása gyümölcsözőbbé vált. Szórványosan feltünedező, elszigetelt panaszokról nem szólva, nincs is még semmi nyoma a nyugati országokban már egy század óta általános elégedetlenségnek és lépten-nyomon fellángoló pórlázadásoknak. A városi polgárság gazdasági fellendülésének első virágkorát élte. A külkereskedelem fejlesztésére irányuló céltudatos vámpolitika, az árumegállítás jogának és a külkereskedelmi úthálózatnak rendszeres kiépítése, Károly király nagyszabású városfejlesztő programmjának teljes végrehajtása, az aranybányászat fellendítése addig nem ismert jólétet és függetlenséget biztosítottak a városi népnek, főleg a fejlődésben előljáró nagy kereskedelmi emporiumok – Pozsony, Nagyszombat, Zólyom, Lőcse, Igló, Bártfa, Eperjes, Kisszeben, Kézsmárk, Kassa, Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó, Temesvár, Szeged, Zágráb, Sopron, Győr, Esztergom, Pest, Buda – és a nagyobb bányavárosok polgárainak. Az Anjoukor végén a városi polgárság már nagyon is számottevő gazdasági hatalom birtokosa s a következő időszakban egyik főtámaszává lett a gazdasági erőforrásaitól megfosztott, hatalmában korlátozott királynak. A belső rend és gazdasági fellendülés jótékony hatását a birtokos osztályok is megérezték. A szegény nemesek most sem tudtak menekülni a szomszédos nagybirtokosok befolyása és gyámkodása alól, de megszabadultak a belső harcok korában már-már elviselhetetlenné vált bizonytalanság érzésétől. A jobbmódú közép- és kisbirtokos nemességgel együtt nyugodtabban élhettek, jobb eredménnyel gazdálkodhattak s az érdemek szerzésére sok módot nyujtó folytonos hadviselés révén vagyonuk gyarapításának is szerét ejthették. A nagybirtok hatalmaskodásaival szemben a köznemesek hathatós védelemre találtak a királyi kúriába visszahelyezett, az uralkodó közvetlen befolyása alatt működő s a megyékbe most már évenként rendszeresen kiszálló és ott törvényt látó nádornál és az ilyképen állandó központi ellenőrzés alá került vármegyei önkormányzatnál. A nagybirtokos bárók viszont hatalmas kiterjedésű új adományok és törvénykezési önkormányzatukat biztosító immunitási kiváltságok útján gyarapíthatták vagyonukat és hatalmukat s a belső béke nyugalmas éveit kihasználva, rendszeres telepítéssel és erdőirtással hasznosították a keleti országrészben és a perifériákon addig műveletlenül heverő birtoktesteiket. Lajos király, apjához hasonlóan, örömmel látta minde népelemeknek a kincstár jövedelmeit és az ország katonai erejét gyarapító gazdasági erősbödését s azt nemcsak gazdasági természetű intézkedéseivel, hanem nagyszabású hadivállalkozásaival is előmozdította. Pénz-, zsákmány- és vagyonszerzésre módot adó külországi hadjáratai nem kis mértékben járultak a birtokos nemesség gazdagításához, de egyúttal a belső béke veszélyeztetésére alkalmas energiák levezetéséhez, a szertelen hatalmi törekvések bomlasztó működésének, a nagybirtok túlságos elhatalmasodásának megakadályozásához is.

*

A honfoglaláskor itt talált és később nagy számban bár, de szórványosan beköltözött nemzetiségi elemek a magyar társadalom imént vázolt szervezetébe illeszkedve éltek. A nagyobb zárt tömegben megtelepedett nemzetiségek ivadékai azonban a megszállás vagy betelepítés óta élvezett partikuláris szervezetük keretében különálló társadalmi egységeket alkottak. Az egykorú magyar közhatalom e közösségek belső társadalmi tagoltságára való tekintet nélkül egyetemlegesen állapította meg azok kötelességeit és jogait s az autonóm közösségekre hagyta, miképen osszák meg a maguk jogszokásai szerint társadalmuk osztályai és tagjai között azok terhét és hasznát. Az országos közigazgatási szervezetbe a király által kinevezett s a nemesi vármegye főispánjának szerepét betöltő főtisztviselők – a székelyek ispánja, a kúnok és jászok bírája (rendszerint a nádor), a szebeni ispán és királybíró – útján bekapcsolt e nemzetiségi közösségek társadalmi tagozódása ilyképen kívülről sokáig nem volt felismerhető. Csupán a területi szervezetek teljes kialakulása – a szászoknál a székek központjává lett városok felépítése, a nomadizáló székely, jász-kún, oláh népelemeknél a megtelepedett földműves életmódra való áttérés – után lett nyilvánvalóvá. Ekkor, a XIV. század folyamán tűnnek elő a korábban egységesnek látszó nemzetiségi társadalmak osztályainak egyre élesebben kibontakozó körvonalai.

A székely fejlődés – a szűkebb kerethez és szegényesebb gazdasági viszonyokhoz mért eltéréssel – analóg a magyarral. A székely társadalom mintegy kisebbített, hogy úgy mondjuk falusias jellegű képmása a magyar nemesi társadalomnak. A korábbi nemzetségi hadnagyok (szálláskapitányok) helyébe lépő „székkapitányok” (capitanei, sive maiores exercituantium, sive primipili) és a hét székely szék önkormányzatában székülő-bírói, esküdtbírói tisztet teljesítő „öregek”, tanácsurak (seniores) tisztviselőarisztokráciája ugyanazon vagyonos családok folytonos tisztségviselése révén hamarosan születési arisztokráciává alakult át. Tisztségük „primipilus” (a. m. maior primi pili = a vezércsapat hadnagya) és „senior” (a. m. tanácsúr) címe – a magyar „báró”-hoz és „jobbágy”-hoz hasonlóan – ivadékaikra és rokonaikra is átszállt s a forrásokban előljáróknak, gazdagoknak, előkelőknek (Siculi principales, potiores, maiores) is nevezett társadalmi réteg osztálynevévé lett, szemben a nagyobb tömegű közszékelyek (Siculi communes) alacsonyabb osztályával. Idővel e szegényebb réteg tehetősebb elemei és az előkelőknek elszegényedett ivadékai – akárcsak a magyar hűbéres vitézek és középbirtokos nemesek – társadalmilag összeolvadtak s a székely hadszervezetben lovasszolgálatra kötelezett kisbirtokos középosztállyá alakultak. Ez osztály nevét előkelőbb elemeitől örökölve, „primipilus”, magyarul „lófőszékely” nevet viselt, míg a székely arisztokrácia tagjait „főemberek”-nek (primores) kezdték nevezni. A főemberek és lófők osztálya pontosan fedi a főnemesi és köznemesi osztályokat, de a vagyoni és társadalmi különbségek természetesen sokkal kevésbbé szembeszökőek voltak, mint a gazdagabb társadalmakban. Főember és lófő közt a vagyoni határ három nyíl föld, vagyis három telek volt; főember csak az lehetett, akinek a falusi közösség földjéből legalább is három telek után osztottak földet. Lófő volt mindenki, aki saját lován szállt hadba. A közszékelyeket velük szemben gyalogosoknak, később puskásoknak is (pedites, pixidarii) nevezték. Ezek – a magyar familiárisokhoz hasonlóan – az előkelőbb és módosabb székelyeket szolgálták s ha volt, a maguk kis földjén, belső telkén gazdálkodtak. A székely társadalom szervezetét ismertető 1552. évi hivatalos jelentés szavaival élve: a főemberek mintegy bárók vagy patríciusok (quasi barones aut patricii), a lófők mintegy lovagrendűek (quasi equestri ordinis) voltak a köznéppel (plebeji) szemben, másrészt azonban ez utóbbiak is mind nemesek (nobiles). Nemesi szabadságuk jutott kifejezésre közkötelességeik természetében is. A nemességet kötelező hűségen és fegyveres katonai szolgálaton túl a székelyek egyedüli terhe az egykori önkéntes hódolás emlékeként a király koronázásakor, első házassága alkalmával és elsőszülött fia születésekor a mindenkori király, királyné és trónörökös iránt való hódolatuk jeléül minden telektől beszolgáltatott ökörajándék, az ú. n. „ökörsütés” volt. A székek önkormányzatában a három osztály (tria genera Siculorum) egyenlő joggal vett részt s mikor a XV. században a felsőbb osztályok megkísérelték az elszegényedett közszékelyek elnyomását és ezek emiatt felkeltek, az 1466. évi egyesség pontosan meghatározta, hogy a tizenkét székülő esküdt közül nyolcat mindig ezek közül kell választani. Ezidőben, sőt már a XIV. század vége felé is voltak a Székelyföldnek oly lakói, akik nem tartoztak a székely nemességhez: a „földönlakók” (terrarum incolae), vagyis a székely birtokosok földjére telepedett jobbágyállapotú székely és máshonnét bevándorolt földművesek. Ezek száma később folyton szaporodott s a XVI. században a közszékelyekkel olvadt egybe, azok nagyrészének jobbágysorba sűlyedését idézte elő.

A XIII. század derekán betelepített kúnok és jászok királyi földön telepedtek meg s e föld használatáért tartoztak a királynak, mint hűbéruruknak, hűséggel és fegyveres katonai szolgálattal. Az egykorú jogfelfogás szerint tehát szabad hűbéres vitézek voltak s jogállásuk – szemben az ősfoglaló nemesség szegényebb rétegével hasonló helyzetű, szállásbirtokos székelyekével – a régi királyi serviensekének felelt meg. Az egykorú magyar társadalmi fejlődés helyüket a többi hűbéres vitézeket – a nemes servienseket, erdélyi és szlavóniai nemeseket, zólyomi jobbágyfiúkat – magábaszívó egységes köznemesi osztályban jelölte ki. De a kúnok és jászok nagy tömegei nem jutottak el a köznemesi színvonalra; emelkedésüknek útjában állt a király továbbra is érvényesített hűbérúri hatalma és a jász-kún társadalomnak tüstént a végleges megtelepedés után megindult rétegeződése. Előkelőbbjeik kétségtelen nemesek voltak, a királlyal szemben fennálló hűbéri kapcsolatuk mégsem enyészett el, viszonyuk nem vált közjogivá. Továbbra is a király familiárisai maradtak s jogállapotuknak ez a magánjogi természete abban is kifejezésre jutott, hogy egyrészük királyi adományból a királynék hűbérúri hatósága alá került, királynéi familiárissá lett. A magyar társadalom szervezetébe e nemes kúnok és jászok valahol a köznemesek és nemes familiárisok közt illeszkedtek be. Saját nemzetiségi társadalmukban azonban annak legelőkelőbb, nemesi osztályát alkották.

A nemesi, vagy mint e korban nevezik, kúnkapitányi osztály a székely főemberek osztályához hasonlóan alakult ki. Tagjai az egykori nemzetségi kapitányok vagy szálláskapitányok ivadékai és az alsóbbrendűek közül később közibük emelkedett, keresztény hitre tért földbirtokos kúnok voltak, akiket – a székely primipilusokhoz, magyar jobbágyokhoz hasonlóan – az egykori tisztségnéven kún- és jászkapitányoknak (capitanei Cumanorum et Jazonum) neveztek. E kapitányok ősei előljárói voltak a települési helyük, „szállásuk” körzetében lakó összes kúnoknak, avagy jászoknak, ők maguk azonban már birtokosai e szállások művelés alá vett területének és földesurai az e földön lakó s már földművelésre fogott szegényebb kúnoknak, jászoknak, valamint az idetelepített magyar jobbágyoknak is. A lófőszékelynek megfelelő társadalmi osztály a XIV. század elején még pogány hitű, sátorozó, pásztorkodó kúnok és jászok személyes hadkötelezettséggel terhelt osztálya volt, melyet az egykorú források az alattuk álló legalsóbbrendű népelemmel együtt falusi kúnoknak és jászoknak (Cumani et Jazones rurales) neveznek. A gyalogos székelynek megfelelő legalsóbb társadalmi réteget a kúnkapitányok és jászkapitányok birtokain familiárisi vagy jobbágyszolgálatban élő s idővel a közadókkal is megrovott falusi kúnok és jászok alkották. A XV. század folyamán ez a szegényebb népelem mindinkább alászáll a paraszt-jobbágyság színvonala felé s ugyanekkor kísérletek történtek a pásztorkodó és törpebirtokos falusi kúnok földesúri hatalom alá vetésére is. Ezek a kísérletek gazdasági tekintetben jobbára eredménnyel is jártak, de inkább familiárisi, semmint jobbágyi viszony kialakulására vezettek. A falusi kúnok és jászok nem vesztették el korábbi szabadságjogaikat. Habár egyrészük adófizetővé lett, általában katonáskodó népelem maradtak s a végleges megtelepedés után a területi önkormányzatban is résztvettek. A székek (sedes) kapitányait a földbirtokos kúnkapitányok s a földműves és pásztorkodó falusi kúnok közösen választották, a székülő esküdteket pedig részben, vagy – mint Halasszéken látjuk – egészben a falusi kúnok választották maguk közül.

A XIII. század derekán egytömegben betelepülő kúnokkal szemben az oláhok kisebb rajokban érkeztek Magyarország területére. Első csapataik a besenyő hatalom bukása után besenyő- és úz-töredékekkel együtt húzódtak be a délkeleti határvidékre s a magyar közigazgatás szervezetébe még be nem kapcsolt barcasági, fogarasi, szebeni, hunyadi és krassói végeken szálltak meg. Innét terjeszkedtek észak felé s a XII. század derekán nyári barangolásaik közben már az Erdélyi-érchegység, a Gyalui-havasok és a Biharhegység legelőit járták. A következő század elején tartósan is megtelepültek e részeken, de nagyobb számban még mindig csak a határvidéken laktak s hol a székelyek ispánjának, hol meg a szebeni ispánnak vezérlete alatt vettek részt a határszéli harcokban. 1241 után számuk egyszerre megnövekedett. A tatárjárás nagy rendet vágott Erdély és a Tiszántúl lakósságából, az erdélyi püspök és más birtokosok még évek multán is panaszkodnak régi virágzó falvaik pusztulásáról, elnéptelenedéséről. Másrészt pedig az Erdélyi-havasokon át betört tatár hadak gyors sikere nyilvánvalóvá tette, mily nagy szükség van az addig megszállatlanul maradt erdős-hegyes határvidék népességének gyarapítására, védelmének újjászervezésére. Ezek az okok vezették a királyt és a birtokos urakat a Kúnország havaselvi részét is uralma alá vető, lakósságát keményen adóztató és folytonosan hadbahurcoló tatár hatalom elől a kún vándorlás nyomában most már tömegesen menekülő oláhak kisebb-nagyobb csoportjainak betelepítésére. A havasi végekről hamarosan eljutottak Erdély északi vármegyéibe, Szörényből, Krassóból, Hunyad déli részéről a temesi, arad-zarándi és bihari részekre, hol II. Endre idejében – a vármegye néprajzi képét híven rajzoló Váradi Regestrum tanusága szerint – mégcsak halvány nyomai mutatkoztak az oláh bevándorlásnak. Az 1285–1287. évi tatár becsapások után – nyilván a támadást visszaverő Aba Amadé nádor kívánságára – IV. László a védelmi harcban derekasan szereplő oláhok egy csoportját Máramarosba telepítette, alapját vetve az ottani oláh koloniának. A bevándorlás szakadatlanul tartott az Anjou-korban is. A Temes- és Cserna-folyóktól keletre a Barcaságig és a háromszéki székelység földjéig, az Erdélyi-havasoktól fel a Szamos és Körös völgyéig „új telepek” (novae plantationes) hosszú sora keletkezett s a déli határszéleken e telepek egész oláh kerületekké dagadtak. A XIV. században népes csoportok jöttek Máramaros, Ung és Bereg vármegyékbe is, hova Árpádházi királyaink magyar és német telepeseket csalogattak, de kevés sikerrel. I. Károly idejében egyik oláh telep a másik után tűnik fel ezen a vidéken s a benépesítés módjáról is tájékoztatnak a moldovai fejedelemség megalapítójává lett Bogdán máramarosi oláh vajda betelepítésének körülményei. A király megbízásából 1334-ben Jánki László kalocsai érsek ment el Bogdánnal tárgyalni ennek Magyarországba leendő telepítése felől s tárgyalásuk Krassó várában, a Szörénység határán, Mindszent napjától a következő 1335. év Nagyboldogasszony napjáig, tehát több mint háromnegyed évig folyt. Nyilvánvaló, hogy a legelőkelőbb országos és egyházi főméltóságok egyike ily hosszú ideig nem foglalkozhatott valami apró-cseprő telepítés ügyével, hanem csak oly nagyobb, ezerekre rúgó népcsoport befogadásának kérdésével, melynek átvonulása új lakóhelyére és egyházi hovátartozása nehéz probléma elé állította a hatóságokat. Bizonyára e tárgyaláson dőlt el a havaselvi fejedelmekkel rokon Bogdán leendő jogállásának, a kerületi vajdaság délvidékünkön ismeretlen intézményének kérdése is. E telepítés méreteit világítja meg Bogdán későbbi moldovai szereplése is. Népe elég nagyszámú, hatalma elég erős volt, hogy – bár egyrésze Máramarosban maradt – a magyar király többi oláhjainak és határvidéki vármegyéinek haderejével dacolva, függetlenségét kivívja.

Az ország belsejében kenéz és vajda néven szereplő telepesbíráik (soltészeik) vezetésével vármegyei területre telepített oláhok, más szabad telepesek módjára illeszkedtek be a társadalom és közigazgatás szervezetébe s a XIV. század folyamán azokkal együtt olvadtak be az egységes jobbágy-paraszti osztályba. Nem így a határvidéken. Ott a királyi hatalom katonai célokra használta fel a keleti végeket még mindig nyugtalanító tatárok szokásait és harcmodorát tapasztalatból ismerő s a tatárokban esküdt ellenségét látó, nyers erkölcsű, bosszúra éhes és a hegyvidéki cselvető harcra kiválóan alkalmas havasi pásztornépet. E hivatásukhoz képest szélesebbkörű önkormányzatot biztosított számukra s a Balkánról magukkal hozott társadalmi és közigazgatási szervezetüket érintetlenül illesztette be a magyar határvidéki közigazgatás szervezetébe. A temesi és krassai oláhok a szörényi bán, majd meg a temesi főispán, a hunyad-, szeben-, fogaras-, brassóvidékiek az erdélyi vajda, a máramaros-ung-beregi telepesek a vármegyei főispánok hatósága alá kerültek, a nemesi vármegye autonóm hatóságának azonban nem lettek alávetve. A délvidéken egy-egy királyi várral a központjukban külön oláh kerületek (districtus, provincia valachicalis) keletkeztek s e kerületek népe az illetékes királyi főtisztviselőt – a bánt, vajdát, főispánt – helyettesítő magyar várnagyok állandó felügyelete és ellenőrzése mellett működő s a nemesi vármegye kormányzatára emlékeztető kerületi önkormányzatok hatósága alá tartozott. A fogarasi, omlási, hátszegi, jófői, dévai, hunyadi, borzafői, krassófői, kövesdi, miháldi, almási, lugosi, komjáti, turdi, ikusi, zsidóvári, béli, zsupáni, suggyai és világosvári oláh kerületekben a várnagy oldalán tizenkét esküdt kenéz látott törvényt. Fontosabb kérdések felmerülése esetén maguk a főméltóságok, vagy nevükben a várnagyok tartottak a vármegyék nádori közgyűléseihez hasonló egyetemes törvénylátó gyűléseket (generalis congregatio), hol a kenézi széket az oláh köznépből választott esküdt székülőkkel egészítették ki. Az északkeleti határon megtelepedett oláhoknak még kiterjedtebb önkormányzatuk volt. Itt Nagy Lajos uralkodása idejében magyar várnagyok helyett a vármegyében lakó összes oláhok által választott máramarosi, ungi, beregi vajdák álltak az önkormányzat élén; ilyen vajda volt Moldovában is Drágos és Szász, mielőtt Bogdán a független oláh vajdaságot megalapította volna.

A régen kialakult országos szervezetbe organikusan beilleszkedő oláh kerületi közigazgatás hatósága minden ottlakó oláhra kiterjedt, az autonóm hatalom azonban egy osztálynak, a kenézekének kezében volt. Ezek a – személyneveikből, a kenézi intézmény bolgár-szláv eredetéből és bulgáriai, havaselvi analógiákból következtetve jobbára bolgár, szláv, kún-besenyő eredetű – kenézek (kenezii valachi) a pásztorkodó oláhok egy-egy települő csoportjának, közösségének bírái, katonai és közigazgatási elöljárói voltak s maguk már földműves gazdálkodást folytattak. A betelepüléskor ők egyezkedtek és állapodtak meg a királyi közegekkel a település feltételei tekintetében, ők hajtották és szolgáltatták be a szállásuk körzetébe, vagyis kenézségükhöz tartozó szabad pásztornéptől járó ötvenedadót, ők gondoskodtak teljes felelősség mellett a vállalt katonai kötelezettségek pontos teljesítéséről. Magyar jogfelfogás szerint tehát katonáskodó familiárisok felett rendelkező királyi hűbéres vitézek voltak. Kenézségük kezdetben ideiglenes jellegű, bármikor visszavonható és másra átruházható királyi hűbér volt s ebben különbözött a kún szálláskapitányok örökhűbér-jellegű kapitányságaitól. Mivel azonban a királyi hűbérúr ritkán, leginkább csak hűtlenség esetében, élt visszavonási jogával, a kenézi tiszt örökössé lett a telepítő kenézek családjában s ezek – a kúnkapitányi családokhoz hasonlóan – születési nemességként helyezkedtek el az oláh társadalom felső szintjén. Az örökhűbéres nemesi osztállyá alakuló kenézekkel szemben közoláhnak (valachus populanus) nevezett, nyaranta a hegyekben legeltető, télvíz idején a kenézek szállása körül fekvő kezdetleges falvaiba visszavonuló szabad pásztornép – a sátorlakó falusi kúnokhoz hasonlóan – kenézségenként megállapított számban katonáskodott és mintegy földbérül birkaszaporulata ötvenedrészében, más állatok szaporulatának tizedében vagy más kulcs szerint meghatározott földesúri terményadót fizetett, de minden más adózás alól mentesítve volt. A kenézek hűbérbirtokán dolgozó legalsóbb népelem, melyet a pásztor oláhval szemben románnak (rumin, rumun) is mondtak, más földesúri jobbágyok módjára adózott urának és a kerületi vár várnagyának.

A rétegeződés hasonló a kúnokéhoz és jászokéhoz s a fejlődés is hasonló irányt vett. A kenézek – akárcsak a kúnkapitányok – hűbérük örökös birtokká változtatására, a nemesi rang és nemesi jogok megszerzésére törekedtek s e törekvésük támogatásra talált a megtérítésükön fáradozó központi hatalomnál. Különösen Nagy Lajos fejtett ki itt is, mint mindenütt, nagy buzgalmat a térítésben s a siker érdekében kiváltságok osztogatásától sem tartózkodott. Némely kerületekben – így a hátszegi, karánsebesi, lugosi, miháldi (mehádiai), komjáti distriktusban – a katolizálás előfeltételévé lett minden kenézi adománynak, sőt utóbb az ottlakásnak is, minek ellenében e kerületek kenézei a XIII. századi nemes serviensekéhez hasonló nemes-kenézi rangot kaptak. Másutt egyéni térítés folyt és az olasz minoriták céltudatos térítőmunkája hamarosan nagy eredményekkel járt. A jórészt bolgár-, szláv-, kúneredetű s most katolikus hitre tért kenézek azután sorra egyéni birtokadományt szereztek kenézi hűbérbirtokukra s a korábban kenézi hatóságuk alá tartozó köznépet – a szabad pásztorokat csakúgy, mint a földműveseket – földesúri hatóságuk alá vetették s már mint magyar nemesek beolvadtak, felszívódtak a magyar köznemességbe. A kenézszármazású törzsökös magyar főnemesi és köznemesi nemzetségek hosszú sorának – a béltelki Drágfi, malomvizi Kendefi, gerlistyei Gerliczi, karánsebesi Fiáth, kisilosvai Ilosvai, nagyilosvai Kisfalusi, bilkei Lipcsei, dolhai Petrovai, ruszkovai Dolhai, apsai Méhelyi, gyulafalvi Gyulafalvi, csulai Móré, nádasdi Ungor, ponori Török, dobozi Dánfi, szaploncai Szaplonczai; demsusi Morsinai, csolnokosi Csolnokosi, mutnoki Zayk és más családoknak – esete bizonyítja, hogy e beolvadási és magyarosodási folyamat mily gyorsan és alaposan ment végbe. A korai településű kenézcsaládok ivadékai közül csak kevesen – így az apsai Mihályi, apsai Vlád, sajói Mán, petrovai Biláskó és más családok – maradtak meg, vagy tértek vissza később oláh környezetük hatása alatt oláhoknak. A többség elmagyarosodott. Asszonyaikat többnyire magyar családokból vették; így az Ilosvai családfa első ízein Dávidházi, Komlósi, Kende, Nagymihályi, Tibai, Morvai (Rákóczi), Semsei, Nádasdi leányok nevével találkozunk. A társaséletben, megyei közéletben, katonaéletben magyar környezet hatása alá, hitéletükben magyar káptalanok iskoláiban nevelt, magyarul prédikáló, oktató, gyóntató magyar papok gondozása alá kerültek. A birtokos nemesúrrá lett kenézivadékokat a korábbi osztálykülönbségen túl a nemzetiségi és vallási különbség mély szakadékai választották el a földesúri hatósága alá került oláh köznéptől, mely feltartózhatatlanul sűlyedt alá a paraszt-jobbágyok színvonalára s hozzá oly korban, mikor már az egész jobbágyosztály a fokozatos gazdasági sűlyedés útját járta. Hasonló sors jutott osztályrészül a nemesi rangot nem nyert kenézek ivadékainak is, kiknek tisztsége hovatovább a telepesbírák (soltészek), majd meg a közönséges falusi jobbágybírák tisztének színvonalára hanyatlott alá.

A székely, kún és oláh társadalomban észlelt tagozódáshoz hasonló folyamat indult meg a XIV. században az északi és délkeleti végeken zárt tömegben élő erdélyi szászok társadalmában is. A nagyobb forgalmú községeknek fallal körülvett kereskedő városokká alakulásával egyidőben kialakult területi szervezetben székbírói (Stuhlrichter) tisztet viselő, valamint a vagyonosabb városlakó polgárok körében itt is megindult a tisztségek örökössé tételére és a közösség adókötelezettségétől mentesített birtok szerzésére irányuló törekvés. A XIV. és XV. században az erdélyi Királyföldön lépten-nyomon találkozunk örökös „grófi”, vagyis székbírói családokkal, melyek a székely főemberekhez és kúnkapitányokhoz hasonló arisztokrácia színében tűnnek fel. E fejlődésben minden előfeltétele adva volt a szász társadalom tagolódásának, de a szász közösségek minden polgárának egyenjogúságát biztosító ősi kiváltságok s az ezek védelmére minden eszközt felhasználó közösség ereje útját vágta az osztályok kialakulásának. A szász közösség társadalma a városi polgárságéhoz hasonlóan a polgári jogegyenlőség alapján fejlődött tovább s a kebelükben később keletkezett társadalmi és jogi különbségek szintén városi természetű, gazdasági tényezők hatása alatt jöttek létre. A szász közösség joga egyébként is lényegesen különbözik a székely és kún jogtól. Míg ezek kizárólag katonáskodó népelemek voltak s ehhez képest az alsóbb nemesség és serviens vitézek színvonalán helyezkedtek el, a szászok, más földműves telepesekhez hasonlóan, pénzzel adóztak, földbért fizettek a királyi földesúrnak s csupán mérsékeltebb katonai szolgálatra, illetőleg közösségenként meghatározott számú katonák hadbaállítására voltak kötelezve. Még világosabban domborodik ki az önkormányzatnak s az egész társadalmi és jogrendszernek ez a városi jellege a huszonnégy városi közösség keretében élő szepesi szászoknál.

Ékszerek és ruhadíszek a XIV. sz. végéről való ágasegyházi kún sírokból.
A Kecskeméti Városi Múzeumban. Első sorban ezüst, gömbös hajkarikák, a sírokban párosával fordulnak elő. Második és harmadik sorban trébelt ruhadíszek (a sírokban egy-egy találtatott). Negyedik sorban áttört díszítésű ezüst pitykegombok, az ing összegombolására szolgáltak (többnyire egy, ritkábban kettő, esetleg négy fordult elő egy sírban). Ötödik sorban bronz övcsattok. Hatodik és hetedik sorban ezüst gyűrűk. A sírok nagy részében I. Lajos király, ritkábban Mária királynő dénárja, vagy obulusa találtatott. A sírok egy része, különösen a jobbmódúaké, vas hevederekkel díszített, zárral ellátott ládaszerű koporsó. I. Lajos király a Kecskemét mellett levő lakatlan Ágasegyháza pusztát 1353–ban adományozta Karla János kúnkapitánynak.

A máramaros-bereg-ungmegyei oláh telepítéssel egyidőben, a XIV. század elején indult meg Máramaros tiszajobbparti részének s a szomszédos Bereg megye keleti felének benépesítése Halicsból és Podoliából érkező rutén pásztorokkal és földművelőkkel, kiknek ivadékai azután a XVI–XVII. században nyugat felé Ung, Zemplén, Sáros vármegyék korábban magyarlakta vidékeire is áthúzódtak s ott a Garam- és Vág-völgyön át keletre áramló és egészen az Erdős-Kárpátokig hatoló tótokkal találkoztak. Ezek a rutén települők életmódjuk és kultúrájuk tekintetében közel álltak az oláhokhoz, de betelepítésük gazdasági s nem katonai célzattal történt. Ehhez képest oly autonóm szervezetük sem alakult ki, aminő az oláhoknál a délvidéki kerület és az észak-nyugati vajdaság volt. A ruténeket éppúgy, mint a nyitrai és zólyomi részekről keletre húzódó tótokat és a felvidékre Lengyel-, Cseh-, Morvaországból szórványosan bár, de elég nagy számban érkező s utóbb a tótságba felszívódott telepeseket a földesurak földműves és pásztorkodó jobbágyokul hozták addig műveletlen, lakatlan vagy elnéptelenedett uradalmaikba. A köznéptől elkülönülő, előkelőbb társadalmi rétegük nem lévén, mindenestül a szabad jobbágyosztály keretében helyezkedtek el s később is a jobbágyok sorsában osztoztak. Legfeljebb soltészeik részesültek más telepítő soltészekéhez hasonló örökös falusi bírói kiváltságban.

A keleti határvidék benépesítésével párhuzamosan, de szinte teljesen észrevétlenül lepték el a XIV–XV. században a korábbi osztrák-magyar háborúskodások idejében hadszíntérül szolgáló s emiatt elnéptelenedett nyugatmagyarországi határvidéket a bajor és osztrák földről beszivárgó bajor-német telepesek, a mosonmegyei heidebauerek, soproni ponzichterek, Vas- és Zala megyei hiencek ősei. Betelepedésük közel kétszázados lassú beszivárgás útján ment végbe s ehhez képest különleges társadalmi vagy önkormányzati szervezet náluk sem alakult ki. A ruténekhez, északkeleti tótokhoz, valamint a zárt tömegben élő északnyugati tótsághoz és Dráva-Száva-közi szlovénséghez hasonlóan a magyar földbirtokszervezetben élő jobbágyosztály keretébe illeszkedtek be.

*

Az Anjou-királyoknak és udvari főnemességüknek nagyszabású telepítő akciójával jutott befejezéshez az egykori gyepüntúli határterületek benépesítésének és gazdasági hasznosításának kétszáz év előtt megindult, de a tatárjárás és a belső harcok pusztításai miatt többízben megszakadt folyamata. A honfoglaláskor a népesség csekélyebb száma miatt, de honvédelmi okokból is lakatlanul hagyott határvidéken a változott viszonyoknak megfelelő honvédő katonai szervezet épült ki s a korábban gyümölcsözetlenül heverő egész határvidék bekapcsolódott a magyar gazdasági szervezetbe. A királyság teljes felkészültséggel nézett a jövőben kelet és nyugat felől várható ellenséges támadások elé. A nagybirtok előtt tág perspektívái nyíltak meg gazdasági ereje s vele politikai hatalma növelésének. Nemzetpolitikai szempontból azonban az idegen bevándorlók tömeges betelepítése egyértelmű volt a kései századokban oly sok gondot és bajt okozó s legutóbb az ország megcsonkítására vezető nemzetiségi kérdés csiráinak elültetésével. Nemzetiségi elemek korábban is laktak Magyarországon, de ezek a százados fejlődés során csekély kivétellel teljesen felszívódtak az államalkotó és uralkodó magyar népbe s beolvadásuk az egészséges vérkeveredés frissítő erejével hatott nemzeti egyéniségének fejlődésére. Az egész tömegükben magyarrá, sőt a fajfenntartás erős oszlopaivá lett székelyekről, kúnokról, jászokról s egyéb szórványosan betelepült keleti – besenyő, úz, bolgár, tatár – elemekről nem is szólva, a honfoglaláskor itt talált pannón-szlávok, bolgár-szlávok s egyéb néptöredékek mindenestül beolvadtak a magyarságba. Ugyane sorsra jutott az Árpádok idejében szórványosan betelepült nyugati jövevények többsége is. Nyelvüket, nemzetiségüket csak az északnyugati részeken élő s mindig újabb és újabb szláv betelepülőkkel gyarapodó nyitrai szlovének vagy tótok, a Dráva-Száva-közén Pozsegától nyugatra lakó szlovének, a XII. században betelepített erdélyi és szepesi szászok s a városi önkormányzatokban német jog szerint elszigetelten élő németek tudták megőrizni. Ezek az országban szerteszórt nemzetiségi közösségek csupán szigetek voltak a belső területről a folyóvölgyeken át már a XIII. század elején a természetes országhatárokig terjeszkedő magyar tengerben. A Dráva-Száva-közének nyugati felében a magyar települések határa a Kalnik-, Bilo- és Papuk-hegységek alkotta vízválasztó-vonal, Pozsegától keletre a Száva, Tiszántúl az Alduna Zimonytól Báziásig terjedő szakasza volt. Nyugaton csak egy keskeny sáv maradt megszállatlanul az országhatáron. Északnyugaton a Modor-Nyitra-Losonc-vonalig minden magyar volt és nagy számban éltek magyar várjobbágyok (köznemesek) és telepesek Zólyom, Turóc, Liptó, Észak-Gömör és Szepes folyóvölgyeiben is, a tótok és szepesi szászok sűrűbb lakótelepei közé ékelődve. Északkeleten Sáros megyét szász és vallón vendégeken kívül Heves és Abaúj vármegyékből kirajzó magyarok népesítették be, magyarok laktak a szomszédos Abaújvár, Zemplén s gyéren bár, Ung és Bereg megyékben is, mielőtt a nyugatról jövő tótok, az idetelepített havaselvi oláhok és halicsi rutének első csapatai megérkeztek volna. Erdélyben a besztercevidéki és királyföldi szászokat egymástól elválasztó székely-magyarok a Küküllők vidékéről már a XII. században keletre húzódva, a keleti határhegység déli szakaszáig hatoltak s a Szamos és Maros, valamint mellékfolyóik völgyén sűrű egymásutánban követték egymást a magyar lakótelepek. Csupán az Erdélyi-havasok és az anyaországot Erdélytől elválasztó hegyvonulat kietlen vidékét nem szállták meg az uralkodónépből kelet felé rajzó csapatok, de minden előfeltétel adva volt, hogy a XI. század vége óta oda szórványosan bevándorló oláh lakósság az erdélyi bolgár-szláv, orosz (rutén), besenyő és úz töredékek módjára hamarosan elmagyarosodjék. A határvidéki szász telepek lakóin, az északnyugati tótságon, Szlavónia népén és az ország szívében autonóm életet élő német városi közösségeken kívül valamennyi nemzetiség a teljes elmagyarosodás útján haladt, mikor a tatárjárás és a századforduló belső küzdelmei, majd pedig az 1347 és 1350 közt dúló borzalmas pestisjárvány nyomán kelt pusztulás útját vágta az etnikai egység kialakulásának. Az évtizedeken át tartó harcból és a fekete halál pusztító tüzéből nagy vérveszteséggel kikerült magyarság számra többszörös túlsúlyban volt az összes nemzetiségek fölött, de a pusztulás nyomán lakatlanná vált összes területek s a kezdettől fogva lakatlan határszéli hegyvidék benépesítésére már nem volt népfölöslege. E hiányzó fölösleg pótlására jöttek az oláhok, rutének, északi szláv és bajor telepesek az országba. Betelepülésük nem látszott aggályosnak, csak később vált azzá, mikor az újra fellángoló belső harcok, majd a török háborúk és a hódoltság emberpusztító századaiban a védtelen síkvidéken lakó magyar nép ezrével pusztult és veszett, mialatt az őt immár köralakban övező határvidéki nemzetiségek nemcsak a pusztulás ily mértékét kerülték el hegyeik védelme alatt, hanem mindig újabb és újabb bevándorlókkal, sőt a telepesek közt addig nem is szereplő, új nemzetiséggel, a szerbbel, gyarapodtak. A XIX. század nemzetiségi problémájának gyökerei ebbe az időbe, a XV–XVI. századba nyúlnak vissza, de a magyarság fölényes túlsúlyát veszélyeztető s a középkorban színmagyar területeknek vegyes lakósságú, vagy nemzetiségi területekké alakulását előidéző fejlődés előfeltételeit a tatárjárás óta követett telepítőpolitika teremtette meg, mikor királyaink a tatárvész előtti gyakorlattal szakítva, nyugati bevándorlók és fajrokon elemek behozatala helyett az ország közvetlen szomszédságában nagy tömegben élő, de a magyarságtól görög-szláv kultúrája miatt igen távol álló szláv és oláh népek költöző elemeinek nyitott utat az ország belsejébe.

A telepítő királyok IV. Bélától Nagy Lajosig nem láttak, de nem is láthattak veszedelmet a gazdasági és katonai szempontból egyaránt kívánatosnak tetsző bevándorlásban. A nemzetiségi kérdés jelentőségének felismeréséhez e kornak még nem volt érzéke. A faji és nemzeti öntudat korántsem hiányzott a középkor s még kevésbbé az újkorba átvezető XIII–XIV. század emberéből. De ez az öntudat nem terjedt a nemzeti egység és egynyelvűség fontosságának felismeréséig. Ha az állam, helyesebben királyság nemzetközi helyzetét, az országon belül az uralkodó faj felsőbbségét és politikai túlsúlyát s a nemzettel – a rendiség szellemében – egynek tartott birtokos osztályok nyelvi és etnikai egységét biztosítva látták, az alsóbb néprétegek nemzetiségi, faji és nyelvi hovátartozásával vajmi kevéssé gondoltak. Az uralkodó osztályok – mint később mondták: a politikai nemzet – szempontjából fontos volt, hogy idegenek az országban ne hatalmasodjanak el, de hogy a birtokaikon élő s nekik adózó nép, e politikailag merőben súlytalan tömeg milyen nemzetiségű, avval nem törődtek, sőt inkább rendén valónak találták, hogy a jobbágynép közt sok az idegen. Hiszen már Kézai s az ő művét átíró későbbi históriaírók nyomán Verbőczi is azt tanította, hogy magyar ember csak a nemesi közösség fegyverre hívó parancsának megvetése miatt, büntetésképen sülyedhetett paraszti sorba, míg a nemzetiségek – akár hadifoglyok, akár hódolt népek, akár önként bevándorlók ivadékai – természetszerűen élnek ily helyzetben. Másrészről a műveltségnek igen alacsony fokán élő köznépből is hiányzott a nemzetiségi öntudat. Az urat nem nemzetisége, hanem embersége szerint ítélte meg s ha az övékétől idegen nyelven beszélő úr bánásmódja különb volt a maguk fajából valóénál, szívesen hajoltak szolgálatára; a nemzetiségi és nyelvi különbség semmiféle nyomasztó érzést nem váltott ki belőle. Ahol mégis nemzetiségi színezetű összeütközések nyomaival találkozunk, az ok ott sem a faji különbségre, hanem gazdasági, politikai és legelsősorban vallási ellentétekre vezethető vissza.

A király és a birtokos osztályok égetően fontos problémát láttak a hitegységnek, a magyar katolikus egyház kizárólagos uralmának biztosításában. A pogány, muzulmán, ó-hitű köznép viszont a hívők komoly meggyőződésével ragaszkodott a maga és ősei jónak, helyesnek ismert hitéhez s idegenül fordult el a „magyar vallástól.” A XIV. században azonban a régebben itt lakó népelemeknél megtört az ellenállás ereje. A XIII. században még nagyszámú muzulmánok – izmaeliták, szerecsenek – ivadékai s a maguk „tatár hite” mellett egy századon át mereven kitartó kúnok és jászok megtértek és még az oláhság körében is szép sikerekre vezetett Nagy Lajos missziós tevékenysége. Ez az akció az oláhság elmagyarosodására, vagy legalább is a havasontúli rokonoktól való lelki elszakadására vezethetett volna. De Lajos halála után a térítő akciónak végeszakadt, az ó-hit részére nagy engedményeket tettek s az állandósult valláskülönbség mély szakadékot vont a különböző kultúrkörökhöz tartozó katolikus magyarság és ó-hitű oláhok közé. Ez a szakadék mélyült korunkban oly éles nemzetiségi ellentétté, aminő a katolikus tótság és a később uniált rutének körében a velük egy kultúrkörhöz tartozó magyarokkal szemben sohasem tudott gyökeret verni.

*

A földbirtok területi megoszlásáról nincsenek adataink, de azoknak nem is volna nagyobb jelentőségük, mert a vagyon mértékéül még e korban sem a földesúr tulajdonában levő föld területe, hanem a hatósága alá tartozó lakott helységek és azok népességének száma szolgált. A földesúr saját gazdasági kezelésében – a legszegényebb, egy-két telkes, jobbágytalan nemesek kisbirtokáról nem szólva – kevés föld volt. A majorsági (kúriális) gazdálkodás a közép- és nagybirtokon még csak kivételképen fordult elő s ha a kolostorok, nemesi kúriák és kastélyok körül itt-ott már folyt is némi gazdálkodás a familiárisokból kikerült tisztek vezetése alatt s a házi cselédek, szolgák munkájával, e gazdálkodás méretei nem igen haladták meg néhány jobbágyteleknyi föld mértékét s legtöbbhelyt csak a házi szükségletek ellátására szolgáló kisebb kertgazdaságról és az úri istállókban tartott állatok szükségletét fedező rétgazdaságról lehet szó. A termelés általánosan elfogadott formája a jobbágygazdálkodás, helyesebben a jobbágygazdaságokon nyugvó adógazdálkodás volt. Erről pedig megbízható képet kapunk ötvenhárom vármegyének a helységek és várak birtoklására vonatkozó pontos adataiból.^[3]

Az országos számarányt közvetett következtetéssel állapíthatjuk meg a várak számából, alapulvéve a négyötödrész országterület adataiból merített ama megfigyelést, hogy a királyi birtokon – a szabad városokról nem szólva – átlag 17, az egyházi birtokon 58, a világi nagybirtokon pedig 25 helység esik egy várra.^[4] E számítás alapján a statisztika hozzávetőleg így alakul:

Ha az egyes birtokoskategóriák földesúri hatósága alá tartozó helységek népességét is figyelembe vesszük, az arány méginkább eltolódik a király javára s a közép- és kisbirtok rovására, mert a 21.900 helység közül az Anjoukorban is városi kiváltságokkal rendelkező 687 város és mezőváros közül 292 s köztük a legnépesebb 49 szabad királyi város a király, 303 a világi nagybirtokosok, 92 az egyházi birtokosok földesúri, illetőleg adóztató hatósága alá tartozott. A falvak lakósságát a XV–XVI. századi adatok alapos mérlegelésével és minimális számítással átlagosan 120 lélekre, a magánföldesúri városokét, királyi mezővárosokét 500 lélekre, a szabad királyi városokét 1000 lélekre becsülve, a népesség szerinti statisztika következőképen alakul:

A nagybirtok megoszlása az Anjou-korban.

Negyvenhat magyar, hat erdélyi és a szlavóniai Körös vármegyének, vagyis az ország négyötödrészének birtokstatisztikai képe ez adatok világánál a következőképen fest:

E kísérletképen megállapított lélekszámban bentfoglaltatik a maguk földjét művelő kisnemeseknek – az egykori várjobbágyok, udvarnokjobbágyok, prediálisok faluszámra nemesített ivadékának s a székely, kún, jász nemeseknek – népes rétege, legalább 30.000–40.000 család körülbelül 150.000 lélekkel. A jobbágybirtokon gazdálkodó jobbmódú középbirtokos nemesek számát a helységek birtoklására vonatkozó adatok alapján hozzávetőleg 10.000 családra, 40.000 lélekre tehetjük, míg a nagybirtokosság legalsó kategóriájába tartozó 4–10 falura rúgó; birtokkal rendelkező, köznemesi családok^[12] száma mintegy 200-ra rúgott, két-háromszor annyi önálló háztartással és 2000–3000 lélekkel. A kis és középbirtokos nemesség és a nagybirtokosoknak ez az alsó rétege a maguk hatalmas tömegével, az ország földbirtokállományának 40%-ára rúgó vagyonukkal és vármegyei autonóm osztályszervezetükkel megfelelő vezetés mellett komoly és számottevő hatalmi tényező volt, amelyet sem a központi hatalom, sem pedig az érdekeiben divergáló nagybirtokos urak nem hagyhattak számításon kívül. Károly király a század elején éppen erre az elemre támaszkodva vívhatta meg győzelmes harcát a hatalmaskodó tartományurakkal, a Hunyadiak ennek segítségével számolhattak le a maguk korának hatalmasaival s a XV. század elején rohamosan gyarapodó nagybirtok is az ő erejüket igyekezett kihasználni, mikor a familiáris-intézmény segítségével a köznemességnek mind szélesebb rétegeit hozta a maga hatalmától függő helyzetbe. Nagy Lajos nyugalmas korában pedig ez az egyszerű erkölcsű, közepes módú köznemesi elem szolgált biztos bázisául a társadalmi és politikai egyensúlynak, de egyszersmind a nagy lovagkirály merész és nagyvonalú hadivállalkozásainak is. A társadalmi osztályok hatalmi egyensúlyának szemszögéből nézve a köznemességhez kell sorolnunk az egyházi birtokosok egy részét is. Nagy Lajos korának főpapjai közül tíz idegen származású,^[13] huszonöt kimutathatóan főnemesi vagy nagybirtokos köznemesi család sarja^[14] s mindössze kettőről-háromról tudjuk, hogy középbirtokos köznemesi családból származott. A főnemesi származású és idegen főpapokat rokoni és baráti kapcsolataik az arisztokrácia érdekkörébe vonták, de odaszítottak a maguk családjának emelésére törekvő köznemes-főpapok is. Az egyházi vagyonnak a püspökök kezén levő felét így a főnemesi vagyonhoz kell számítanunk. A káptalani és rendi uradalmak azonban az Anjoukorban még a nagybirtokos urak hatalmát ellensúlyozó gazdasági és katonai erőtényezők. Az egyházi vagyonból reájuk eső rész – az ország földbirtokállományának mintegy 6%-a – az uradalmak egy részének nagy kiterjedése ellenére is a középbirtokhoz számítandó, annak erőit gyarapította.

A nagybirtokos urak és főpapok, másrészről a közép- és kisbirtokos nemesség között az egyensúlyozó szerepét a föld és adózó nép 18,5%-a fölött földesúri hatalommal rendelkező királyi váruradalmak töltötték be. Szent István királyságában a többi magánhatalmak összességét meghaladó királyi magánhatalom ellensúlyozta a nemzetségi szervezetben rejlő centrifugális erőket, ez biztosította a közhatalom túlsúlyát s a király kizárólagos politikai tekintélyét. Az Anjouk már nem rendelkeztek ily túlnyomó magánhatalommal, de még mindig elég erejük volt a királyi magánhatalmat együttvéve négyszeresen felülmúló többi hatalmi tényezők egyensúlyozására, a legerősebbek túlnövekedésének megakadályozására s a maguk közjogi hatalmának és tekintélyének biztosítására. Láttuk, miképen törték meg a királyi hatalom és tekintély rovására feltörő nagybirtokos arisztokráciát, miképen segítették elő a nagybirtokot ellensúlyozó köznemesi és polgári társadalom megerősödését s miképen osztották meg a közhatalmi funkciókat az egyes osztályok között. Egyensúlyozó hatalmi politikájukra mégis a nagybirtokos főnemességgel szemben követett eljárásuk veti a legélesebb fényt.

Károly és Nagy Lajos minden eszközzel elősegítették a nagybirtokos főnemesség gazdasági hatalmának és evvel arányos katonatartóképességének gyarapodását. De gondjuk volt rá, hogy az új arisztokrácia a maga számottevő hatalmával ne járjon önálló útakon, hanem egész erejével a királyi hatalom súlyát növelje. A vármegyék eladományozásának törvénytelen szokásával végleg szakítottak. Néhány horvátországi örökös grófról nem szólva, egyedül az esztergomi érsek hagyományos örökös főispánságát ismerték el. Vármegyei, avagy éppenséggel tartományi méretű uradalmak keletkezésére sem adtak módot s ha egyik vagy másik főúrnak a hatalma valamely vidéken nyomasztóvá kezdett válni, szívesen segítették elő szomszédságában új magánhatalmak kialakulását. Az Alsó-Dráva két partján és a Szerémségben domináló Garai-Treutel-Nekcsei-hatalom kizárólagos tekintélyét az újlaki uradalom adományozásával e vidékre telepített Kont Miklós, majd a Horvátiak hatalmának növelésével ellensúlyozták. Erdélyben a Losonciak mellett a Szécsényieket és Lackfiakat juttatták számottevő hatalom birtokába. Ily egymást ellenőrző és ellensúlyozó magánhatalmakként tünnek fel Hont-Nógrád-Gömör vidékén a Szécsiek, Szécsényiek, Bebekek és Kaplaiak, északkeleten a Drugetek, Nagymihályiak, Czudarok, a bihari és szatmári részeken a Debreceniek, Báthoriak és Drágfiak, a nyugati határon az Ostfiak, Kanizsaiak, alsólendvai Bánfiak és Szécsiek, északabbra a Nagymartoniak, Vöröskői Volfártok, Héderváriak, Nyitrában a Szentgyörgyiek és Ujlakiak, az arad-csanád-temesi részeken a Telegdiek, Lackfiak, Himfiek és Pósafiak, Tolnában ugyancsak a Lackfiak és Becseiek, Körös megyében a Pekriek, Atyinaiak és Peleskeiek. Az Anjou-királyok folytonos birtokadományokkal mozdították elő a zászlósurak magánhatalmát korlátozó tekintélyes köznemesi uradalmak keletkezését s a magánhatalmak szertelen gyarapodásának útját keresztezte a tisztségek betöltésénél követett eljárásuk is. A tartományok és vármegyék élére leginkább az ország távoleső vidékein birtokos urakat neveztek ki. A Dráva-Száva-közén és Nyitrában birtokos Ujlaki Kont Miklós Erdélyben, majd a nyugati határmegyék élén hivataloskodott. A vas-zalai részeken otthonos Ostfiak és Kanizsaiak Szlavóniában és Macsóban jutottak báni tisztséghez. A győrmegyei Hédervári Miklós Fejér és Tolna megyék főispánja volt. A Felső-Tisza két partján – Szabolcsban, Szatmárban, Abaújban és Borsodban – uraskodó Czudar Péter az északnyugati határmegyék, majd Szlavónia kormányát tartotta kezében. Az erdélyi vajdaságot és a keleti vármegyék főispánságát viselő Lackfiak, arad- és csanádmegyei ősi jószágaiktól távol, a Dunántúl és ott is elszórtan kapták új birtokaikat: a csáktornyai és osztrogi, fejérkői, tátikai, rezi, simontornyai, döbröközi uradalmakat. A keleti országrészben évtizedeken át domináló Lackfi-hatalom ellensúlyozására Lajos a bánsághoz tartozó déli vármegyékben hatalmas magángazdasági erőforrásokkal rendelkező Garai Miklóst küldte Macsóba bánnak. Mikor pedig másfélévtized mulva a nádori székbe emelt Garai hatalma kezdett aggasztóvá válni, a Garai-érdekkörtől távol, sőt vele ellenséges lábon álló Horváti János és Czudar Péter kormányzatára bízta Macsót és Szlavóniát. Bár a kormányzatban állandóságra törekedett s jóhíveihez nagyon ragaszkodott, gondja volt reá, hogy a tisztségviselő urak hivatalos hatalmukat állandó és erős magánhatalom alapítására ki ne használhassák s ezért – a Lackfiak és Szécsi Miklós esetét kivéve, akik trónraléptétől haláláig folyton zászlósúri méltóságokat viseltek udvarában – a megüresedett tisztségekre mindig újabb és újabb családok érdemes tagjait szemelte ki. Az öregebb Anjou udvarában, sőt még az ő első uralkodási éveiben is vezető szerepet vivő főnemesi családok részben már a trónváltozáskor, részben a nápolyi hadjárat után háttérbeszorultak az ifjú király hadseregében és diplomáciájában szerzett érdemeikért birtokkal, tisztséggel jutalmazott urak mellett, a következő évtizedben pedig ezek egy részével együtt végleg eltűntek a közszereplés színteréről és új családoknak adtak helyet. Mivel a tisztségviselő urak legközelebb álltak az adományok forrásához és legkönnyebben szerezhettek érdemeket ilyenek szerzésére, a személyek folytonos cseréje a főúri vagyonok és magánhatalmak egyenletes fejlesztésének lett eszközévé. A birtok- és tisztségadományozásnak ezt a nagybirtokosok hatalmát ellensúlyozó és egyensúlyozó rendszerét Nagy Lajos uralkodásának második felében a vidéki közigazgatás és kormányzat időleges központosítása tette még tökéletesebbé. Az Aranybulla eltiltotta a tisztségek halmozását, mert II. Endre bárói több vármegyére kiterjedő hivatalos hatalmukat használták fel vagyonuk és magánhatalmuk mértéktelen gyarapítására s erre támaszkodva tettek – sikertelenül bár – kísérletet tartományúri hatalom alapítására. A tilalom a nagybirtok szertelen elhatalmasodásának megakadályozására szolgált. Nagy Lajos ugyanezt a célt egészen más eszközökkel, éppen a tisztségek egyesítésével és az udvarba központosításával igyekezett elérni. 1351 után mindsűrűbben fordult elő, hogy két vagy több vármegye főispánságát egy kézben, még pedig többnyire zászlósurak kezében egyesítette. A hatvanas évek derekán már országszerte zászlósurak viselték a főispáni méltóságot s közülük némelyek egész országrészek fölött gyakoroltak kormányzóhatalmat, úgyhogy az egész birodalom kormányzatának és közigazgatásának összes szálai az udvarban, tíz-tizenkét zászlósúr kezében futottak össze. Az új rendszer közvetlen befolyást biztosított a királynak és kormányának a vidéki közigazgatásba, megkönnyítette a folytonos külországi hadviselés mellett fokozottan igénybevett hadügyi igazgatás munkáját és jótékonyan ellensúlyozta a helyi magánhatalmak öncélú törekvéseit. Másrészről e rendszer tagadhatatlanul a tartományúri hatalom csiráit rejtette magában s az egész országrészeket kormányzó főurakat szertelen hatalmi törekvésekre csábíthatta. De Lajos megfelelő biztosítékokkal vértezte fel magát minden ily természetű meglepetéssel szemben. Személyi biztosítékul a kivételes hatalommal felruházott főurak személyes ragaszkodása és lovagi hűsége, tárgyi biztosítékul a király korlátlan kinevező és elmozdító joga szolgált. A tartományok és vármegyecsoportok élére Lajos a maga legbelsőbb udvari környezetéhez, lovagi társaságához tartozó, neki hálára kötelezett, személyes híveit állította, kik háborúban és békében számtalan tanubizonyságát adták odaadó hűségüknek és lelkes ragaszkodásuknak. S ha ezek közül valamelyik hűségében mégis megtántorodott és a lovagi törvényt megszegve királya bizalmával, tisztsége hatalmával visszaélt, miként Kanizsai István szlavóniai püspök-helytartó, majd Ujlaki Kont Miklós nádor is tették, habozás nélkül elmozdította. A magánhatalmi erők ily céltudatos egyensúlyozásával sikerült az Anjou-királyoknak hatalmuk túlsúlyát és közigazgatásuk közhatalmi természetét biztosítaniuk. Ennek az ügyes politikának volt köszönhető, hogy a nagybirtokos zászlósurak, egész országrészekre kiterjedő hivatalos hatalmuk és tekintélyes magánhatalmuk ellenére is, mindvégig királyi tisztviselők, a központi hatalom hív közegei maradtak.

*

A századforduló lázas mozgalmai után a nyugalom állapotába került társadalom a maga kiegyensúlyozott erőivel hatalmas, tömör pillérként támasztotta alá az Anjouk királyságának egyre monumentálisabb méreteket öltő épületét. De Nagy Lajos utolsó éveiben repedések támadtak e pilléren. A társadalmi erők egyensúlya lassan megbomlott, a magánhatalmak egyike-másika fölibe emelkedett a többinek s a nagy király utolsó éveiben már előreveti árnyékát a főnemesi társadalom élére sodródott nagybirtokos urak végzetes küzdelme. A földesúri társadalom élén álló csapatok vagyona ötvenhárom vármegyében Nagy Lajos halála idején következőképen oszlott meg:

A legnagyobb vagyonok közül a Pekrieké 5 várral és 235 faluval, a Losoncziaké 7 várral és 100 faluval, a Nekcseieké 3 várral és 100 faluval, a Telegdieké 1 várral és 60 faluval s a horvátországi Frangepán, Blagai, Zrínyi (Subich), Korbáviai (Gusich), Nelipics családoké árpádkori eredetű volt. A többiek mind az Anjou-korban keletkeztek, vagy duzzadtak fel. Birtokosaik a két Anjou udvarában és kormányában hangadó főurak voltak. Nagy Lajos uralkodásának második felében azonban e főúri családok egy része már nem igen szerepelt a közéletben. A Szécsényiek, Drugetek, Peleskeiek, Treutelek, Nekcseiek, Atyinaiak, Komáromiak, Ostfiak, Nelepecfiek, alsólendvai Bánfiak háttérbeszorultak más emelkedő családok mellett s a vezető helyet a király lovagi társaságához tartozó katonafőurak foglalták el.

A hirtelen magasbaszökő katonacsaládok leghatalmasabbika, 7 erős vár, mintegy 260 helység s a legnagyobb hivatali hatalom birtokosa a Lackfi-család volt. A családnak nevet adó Kerekegyházi Lack, akit a híres Kán-nembeli László vajdával együtt tévesen hoztak az erdélyi Apor-nemzetséggel kapcsolatba, a dunántúli Hermány-nemzetség Arad és Csanád megyébe szakadt középbirtokos ágának sarja volt s Károly idejében tizenhat éven át viselte a székelyek ispánjának tisztét. Nyolc fia közül kettő ifjan halt el. Dénes szerzetesnek ment s utóbb kalocsai érsekségig emelkedett. A többiek fegyverrel szolgálták királyukat. Ízig-vérig katonák, rettenthetetlen vitézek, tehetséges hadvezérek s a szó legnemesebb értelmében vett lovagok voltak. Ifjú királyuk oldalán egyforma lelkesedéssel és hűséggel küzdötték végig annak minden hadjáratát; önálló működési körben pedig kiváló tapintattal és tudással oldották meg a legnehezebb hadvezéri feladatokat. A nápolyi háborúban mind az öten résztvettek s közülük István fővezéri minőségben. Endre apja hivatalának örököseként az országra törő tatárokon aratott döntő győzelmet, később Lajos helytartójaként működött a nápolyi tartományban, majd meg Macsóban harcolt a szerbekkel. Miklós a litván háborúban, Pál a Svájcba küldött magyar had élén szerzett érdemeket. Hasonló tehetséggel és vitézséggel szolgálta Lajost a harmadik nemzedék, István vajda négy fia – Dénes, Miklós, Imre, István – is velencei, itáliai, bolgáriai és havaselvi vállalkozásai idején. Lovagi hűségük és rendíthetetlen személyes ragaszkodásuk megszerezte számukra királyuk teljes bizalmát. A lovászmester harcban rendkívül felelősségteljes, de békében is fontos, bizalmi tisztét negyven esztendőn át mindig Lackfi viselte Lajos mellett. Rövid hatéves megszakítással harminckét évig Lackfi állt Erdély kormányzatának élén; ugyanakkor az ő családjukból került ki a székelyek és besztercei szászok ispánja és több északkeleti vármegye főispánja is. Hatalmuk és befolyásuk Oppelni László és Lackfi Imre nádorsága idejében élte virágkorát, mikor Erdélyen kívül időnként tíz-tizenhárom vármegye, a szörényi és bolgár bánság, sőt rövid ideig Horvátország is a Lackfi-atyafiság kormányzata alá tartozott. László herceg lengyel földre távozása után Erdélyen és Szolnok megyén kívül csak Ung és Bereg maradtak hatalmuk alatt, de az elvesztett tisztségek helyett Lackfi Imre kapta meg a nádori méltóságot s vele Mosony, Sopron és Vas vármegyék főispánságát. Pályájuk tetőpontján a Lackfiak minden más főúri családét felülmúló hivatali hatalom és emellett Arad-, Zaránd-, Csanád-, Hunyad-, Tolna-, Somogy- és Zala megyei hatalmas uradalmaikban a közönséges mértéket messze meghaladó magánhatalmi erőforrások birtokosai voltak.

Hasonló tekintélyes birtok, 6 vár és 170 helység ura volt Balognembeli Szécsi Miklós, Károly király egykori szörényi bánjának, Szécsi Dénesnek unokaöccse, ki Nagy Lajos trónraléptétől haláláig állandóan zászlósúri méltóságot viselt. Kezdetben az asztalnokmester bizalmi tisztét töltötte be a király mellett, de e hivatalát már 1346-ban testvéröccsének, Ivánkának, adta át. Ő maga a nápolyi hadjáratok tartamára a horvát-szlavón tartomány, majd a szörényi bánság élére került. A nápolyi és szerb hadjáratok idejében igen nagy szükség volt e két tartomány nyugalmának biztosítására s ezt a nehéz feladatot Miklós bán a legnagyobb tapintattal oldotta meg. Ezért Dalmácia visszaszerzése után Lajos reábízta a Tengermellék és Horvátország konszolidálásának s kormányzata újjászervezésének kényes feladatát, majd Kanizsai István kegyvesztése után Szlavónia kormányzatát is. Oppelni László kormányában országbíró lett, de a velencei háború küszöbén újra Szlavóniába, majd Horvátországba küldték s csak a torinói béke után került ismét vissza országbírói székébe, honnét három évvel Lajos halála után a nádori méltóságra emelkedett. Testvérei közül Domokos erdélyi püspök lett Lajos bizalmából, de nagyobb szerepet nem játszott az udvari életben, Ivánka pedig csak három esztendőt töltött Lajos szolgálatában. Szécsi Miklós Károly király híres tárnokmesteréhez, Nekcsei Dömötörhöz hasonlóan, biztos judiciumával, politikus tapintatával és kiváló kormányzóképességével szerezte meg a király bizalmát. Tapintata és önzetlensége avatta később, a pártharcok idején is az ellentétek és viszályok elsimítására, kiegyenlítésére törekvő bölcs államférfivá.

A Lackfiak emelkedésével párhuzamosan növekedett Lajos uralkodásának első felében a Gilétfi- és Ujlaki-családok hatalma és tekintélye. Smaragd-nembeli Gilétfi Miklós tizennégy évig (1342–56) viselte ifjú királya mellett a nádorispán felelősségteljes tisztét, László fia előbb csázmai prépost és királyi titkos kancellár, majd veszprémi püspök, királynéi kancellár és királyi alkancellár, Domokos Hont megye, János pedig kezdetben Nógrád megye, apja halála után pedig emellett még Veszprém és Zala megyék főispáni tisztét s a tárnokmesteri méltóságot viselte. A Csák-nemzetség egyik Szlavóniába szakadt ágából származó Göge fia Tót Lőrinc királyi zászlótartó és tárnokmester fiai – az ifjabb Ujlakiak törzsatyjává lett Kont Miklós,^[22] Lökös, Bertalan – és unokatestvéreik: Raholczi Lökös és Ugrin, a Lackfiakéhoz hasonló szerephez jutottak. Miklós 1345 és 1351 közt királyi főpohárnokmester, Bars, Pozsony, Sopron, Vas, Varasd vármegyék főispánja, Ugrin királyi zászlótartómester és unokabátyjával együtt Varasd megye főispánja volt. 1351-ben Kont Miklós öt esztendőre Erdélybe került vajdának, hol a székelyek, besztercei és brassai szászok ispánjának, valamint Ugocsa és Máramaros főispánjának tisztét Raholczi Tót Lökös királyi asztalnokmester töltötte be mellette, míg a pohárnokmesteri hivatalt Miklós testvérei – előbb Bertalan, majd ennek halála után Ujlaki Tót Lökös – látták el. Maga Kont Miklós 1356-ban a Gilétfi Miklós halálával megüresedett nádori méltóságot nyerte el. Az apjától örökölt Nyitra megyei galgóczi és temetvényi s az idősebb Ujlaki-család kihalta után királyi adományban kapott ujlaki uradalmak birtokában az ország leggazdagabb főnemesei sorába emelkedett. Ez a szép pályafutás azonban 1367-ben egyszerre derékban tört. Kont Miklós valami okból kegyvesztett lett, az udvarból távoznia kellett. Utódai félszázadon át jobbára visszavonultan éltek, mígnem a XV. században újra felderült szerencséjük csillaga. Öt évvel később a Gilétfiek is eltűntek az udvarból. Domokos, László meghaltak, János pedig tárnokmesteri tisztétől felmentve, Nógrád megye főispánságával volt kénytelen beérni. Családjának nemsokkal Lajos halála után magvaszakadt.

Az Ujlakiak helyét a Lackfi-hatalom virágkorában a Szabolcs megyei – tán Zovárd-nembeli – bölcsi Czudar Domokos és Kállai Katalin fiai foglalták el. Domokos fiai közül a második nápolyi hadjárat után hatan teljesítettek Lajos udvarában apródszolgálatot s a legidősebb már az 1351. évi litván háborúban a legjobb vitézek sorában szerepelt. 1360 óta ez a fiú, Péter, majd mikor ennek pályája magasba kezdett szökni, György töltötte be Lajos király mellett együttvéve huszonkét évig a pohárnokmester bizalmi állását. Más két testvérük – Mihály és István – ajtónállómesterként, Simon és Miklós pedig egyszerű udvari vitézekként szolgálták urukat. Ketten papi pályára léptek s Imre 1376 óta végigülte a váradi, egri és erdélyi püspöki székeket, János fehérvári prépost, majd váradi püspök lett. Unokatestvérük, László, a szekszárdi, majd a pannonhalmi apát méltóságát viselte, míg egy másik Czudar Jánost a csanádi, majd a zágrábi egyházmegye élén találunk. Czudarék hatalma a Lackfiakéval egyidőben, Oppelni László és Lackfi Imre nádorsága idejében ért delelőjére. Az északi határvidéken nyolc vármegye – Trencsén, Árva, Zólyom, Szepes, Sáros, Abaúj, Torna és Borsod – tartozott Czudar Péter főispáni hatósága alá, paptestvérei révén döntő befolyása volt a Tiszántúl és testvéreivel együtt négy vár, százharminc falu fölött gyakorolt földesúri hatóságot. Ugyanekkor ő maga felváltva viselte az országbírói és szlavón báni méltóságot, míg testvérei a pohárnokmesteri és ajtónállómesteri szolgálatot látták el királyuk mellett. A hadseregben Lajos uralkodásának utolsó másfél évtizedében Czudar Péter olyan szerepet töltött be, mint a nápolyi korszakban Lackfi István és Endre; ő volt az 1368. évi itáliai expedíció, a morva hadjárat, valamint az 1373. és 1378–79. évi velencei hadjáratok egyik fővezére.

Zsigmond király származása.
Zsigmond; IV. Károly császár, cseh király; János cseh király; Margit; Margit; Matild; Béthune; Guido; Margit; I. Balduin konstantinápolyi császár; Flandria; Vilmos flandriai gróf; Dampierre; János; Alix; Jolán; Róbert dreuxi gróf; IV. Hugó burgundi herceg; Capet; Henrik; Mária; Hohenstauf; II. Henrik brabanti herceg; Brabant; VII. Henrik császár; Beatrix; Felicité; Coucy; Balduin; Margit; I. Balduin konstantinápolyi császár; Flandria; 2. férje: Burchard avesnesi gróf; D'Avesnes; Henrik; Margit; De Bar; Henrik; Ermesinde; Henrik luxemburgi gróf; Namur Valram arloni, larochei, montjoiei gróf; Arlon; Erzsébet; Judit; Anna; Hohenberg; I. Rudolf német király; Hedvig; Anna; Konrád; Bertold karintiai herceg; Zähringen; Ulrik; Kyburg; Albert; Rudolf habsburgi gróf; Habsburg; Ágnes; Hohenstauf; II. Vencel cseh király; II. Ottokár; Kunigunda; I. Vencel; I. Ottokár cseh király; Prsemysl; Konstancia; Anna; Chatillon; III. Béla magyar király; Árpád-ház; Kunigunda; Ratiszláv; Mihály csernigovi fejedelem; Rurik; Anna; Jolán; Mária; Anna; III. Alexiosz császár; Angelosz; Teodor nikeai császár, Laszkárisz; IV. Béla; Gertrud; Bertold meráni herceg; Andechs; II. Endre magyar király; Árpád-ház; Erzsébet; Erzsébet; III. Kázmér lengyel király; Hedvig; Boleszláv kalisi herceg; I. Ulászló; Eufrozina oppelni hercegnő; Piaszt; Kázmér kujáviai herceg; Anna; Gedimin litván fejedelem; Jagelló; Boguszláv pommerán fejedelem; Pommerán.

A Czudar Péteréhez sokban hasonló katonai pályát futott meg Szalók-nembeli Himfi Benedek, több jel szerint a Lackfiak rokona. Péter testvérével együtt mindig az ország legveszélyeztetettebb határvidékén látjuk feltűnni. 1362-ben a Csehország ellen tervezett háborús fellépés idején pozsonyi főispán. A brünni béke megkötése után a délkeleti végekre került s a Lackfiak mellett mint Keve és Krassó megyék főispánja, majd már önállóan mint bolgár bán vett részt a viddini Bolgária és Havaselve ellen indított hadivállalkozások irányításában s a bolgár tartomány katonai kormányzatában. 1370-ben a cseh-német háború kitörésekor királya újra a nyugati végekre szólította, Sopron főispánja lett, de egy év mulva már ismét délkeleten áll őrt mint temesi, csanádi, aradi főispán és csak a törökön aratott győzelem után kapta vissza megint a pozsonyi főispánságot, honnét hivatása a velencei harctérre vitte. Hadvezéri érdemeinek jutalmául királya – a Csák-nemzetség vagyonából 1330-ban kapott dunántúli döbrentei uradalom mellé – Temes és Krassó megyékben adományozott neki hatalmas uradalmakat. Ugyane vidéken hivataloskodott és szerzett nagy uradalmat Bór-nembeli Szeri Pósa kevei és krassói főispán – a Lackfiak sógora – is a bolgár hadjáratok idején. Poháros Péter Abaúj vármegyei főispánt – egyik nevelőjét – a szlavóniai Körös megyében ajándékozta meg Lajos király tekintélyes birtokokkal.

Inkább diplomáciai és egyházi, semmint katonai érdemek alapján emelkedtek Lajos udvarának legbefolyásosabb és leggazdagabb főurai közé Ákos-nembeli Bebek István országbíró, György királyi tárnokmester és Domokos csanádi püspök, Osli-nembeli Kanizsai István zágrábi püspök és János varasd-, szána-, orbászmegyei főispán, valamint Csanád-nembeli Telegdi Csanád érsek unokaöccsei – Vásári Miklós, Telegdi Tamás, Rátót-nembeli Kaplai Dömötör esztergomi érsekek, Telegdi Miklós ajtónállómester, Kaplai János orosz vajda- is, míg Paksi István szerémi püspök és Lesták horvát bán, Gönyüi János ajtónállómester, Szécsényi Kónya horvát bán és Mihály egri püspök, Druget Miklós országbíró és János ungmegyei főispán, Debreceni Jakab szabolcsi, Megyesi (Móróc) Simon pozsonyi s majd szatmári főispánok befolyásának és vagyonának alapjait még apáik – Rátót-nembeli Paksi Olivér, Csór-nembeli Gönyüi Tamás, Kácsik-nembeli Szécsényi Tamás, Druget János és Vilmos, Debreceni Dózsa és Pok-nembeli Megyesi Miklós vajda – vetették meg I. Károly idejében.

Az udvari főnemességnek ez a hatalmas tábora, Nagy Lajos szűkebb lovagi társasága – a Lackfi-Szécsi-Czudar-triász vezetésével – hosszú időn át egy emberként állt a király és édesanyja mögött. Az öreg királyné és László oppelni herceg Lengyelországba költözése után azonban a tábor egysége megbomlott. A gyűlölt anyós távozása és a férj elbetegesedése nyomán egyre nagyobb befolyáshoz jutó ifjabb Erzsébet királyné körül csoportosuló főurak rokoni és baráti társasága úrnője kegyét keresve, politikai szervezkedésbe kezdett s a kormányon levő főurak megbuktatására tört.

A szervezkedés élén Garai Miklós állt, a délvidék egyik leggazdagabb és leghatalmasabb főura. A Csongrád megyei Dorozsma-nemzetségből sarjadt István királyi kardhordómester 1269-ben kapta IV. Bélától az ivadékainak később nevet adó Pozsega megyei Gara helységet a hozzátartozó uradalommal. Ő maga a századfordulón Dragutin István macsói bánja volt, fiai valamivel később a Csák-nembeli Ujlaki Ugrin környezetében tűnnek fel s az Árpád-ház kihalta után vele együtt tüstént Károly király pártjára álltak. Pál, a legidősebb, előbb pozsegai várnagy, 1320-ban macsói bán, tíz évvel később pedig Erzsébet királyné udvarbírája, majd tárnokmestere lett s e méltóságot viselte 1353-ban bekövetkezett haláláig. Felesége Károly király nagyhatalmú tárnokmesterének, Nekcsei Dömötörnek, leánya volt, míg nővérét – Garai Katalint – maga Dömötör vette nőül első feleségének halála után. Fiait apjuk méltóságáról már garai Bánfi néven emlegetik s közülük István még Károly idejében Körös megye főispánja, János veszprémi prépost, majd püspök, a királyné kancellárja és Lajos király egyik legkiválóbb diplomatája volt. Pál bán öccsei – Keresztúri János, a harapkai Botos-család őse és Garai András – nem viseltek udvari tisztséget. Előbbinek ivadékai sem emelkedtek a nagyurak közé, de Andrásnak a dúsgazdag Nevnai László leányától született fia, Miklós, a báni ág hatalmát és vagyonát messze meghaladó családi hatalom és vagyon alapítójává lett. 1359-ben látszólag minden előzmény nélkül fiatalon került az északi szerbek hódolata után katonai jelentőségéből sokat veszített macsói bánság és a vele kapcsolatos vármegyék élére, hol a katona-bánok után most politikusra és tapintatos kormányzóra volt szükség, ki a szerbek bizalmát meg tudja nyerni s a háborúskodásoktól sokat szenvedett tartományban a belső rendet és nyugalmat biztosíthatja. Valószínűleg unokatestvére – garai Bánfi János veszprémi püspök – hívta fel reá a király figyelmét s mivel később legbensőbb bizalmasa lett Erzsébet királynénak, kinek oldalán János püspök a kancellár tisztét töltötte be, lehetséges, hogy a királyné már ekkor elősegítette gyors emelkedését. Mindenesetre feltűnő, hogy Lajos rendes szokásával szakítva, oly tartomány élére állította, hol nagykiterjedésű magánuradalmai is voltak. Ez uradalmak magva a Pozsega-, Valkó-, Szerém- és Baranya megyei Garai- és Nevnai-örökség volt, de Lajos adományából más nagy birtoktesteket is foglaltak magukban, úgyhogy bánsága idejében már ő volt a Pozsegától keletre eső Dráva-Száva-közi terület leggazdagabb nagybirtokosa. Hatalmát még nagyobbra növelték rokoni kapcsolatai e vidék más nagybirtokosaival, a Treutelekkel, Korógyiakkal, Alsániakkal, garai Bánfiakkal, Marótiakkal, kik benne lassanként családjuk magas polcra emelkedett fejét s egyszersmind politikai vezérüket kezdték látni. Macsói kormányzatának legnagyobb politikai sikere Lázár szerb kenézzel kötött barátsága volt, amit gyermekeik eljegyzésével pecsételtek meg. A királyné támogatásán kivül e sikerének és a havaselvi hadjáraton tanusított magatartásának köszönhette, hogy Lajos 1375-ben a Lackfi Imre halálával megüresedett nádori méltóságra emelte. Hatalomra jutva, a királyné támogatásával sikerült kivinnie, hogy Lajos a Garai-atyafisággal nem valami jólábon álló Lackfi-család éppen hatalmon levő tagját, a Csáktornyai Istvánt vajdai tisztétől elmozdítsa és helyébe az ő barátját, Tomaj-nembeli Losonczi Lászlót nevezze ki. Ugyanekkor az oláh vajda hűtlensége miatt újra magyar kormányzat alá került Szörénybe is Garai rokonát küldték bánnak Treutel János személyében. Pár évvel később a Czudarokra került a sor. István ajtónállómesteri tisztét Liszkai Pál foglalta el. Pétert Szlavóniában alsólendvai Bánfi Istvánnal váltották fel, őt magát pedig Halicsba küldték orosz vajdának. Horvátország kormányát a királyné környezetéhez tartozó Bebek Imre vette át. A tárnokmesteri méltóságot Szentgyörgyi Tamás, az ajtónállómesterséget Garai unokatestvére, Korógyi István kapta. Macsóba Horváti János nápolyi tartózkodásának ürügye alatt a Garai-hatalom szempontjából veszélytelen Liszkai Pál asztalnokmestert neveztették ki bánnak. A nápolyi hadjárat óta uralkodó katonapárt, a „lovagok” csillaga letűnt s a kormányzóhatalom mindenestől átcsúszott a királyné híveinek kezébe, akik között Garai Miklóson kívül Bebek György királynéi tárnokmester és Alsáni Bálint pécsi püspök vittek vezetőszerepet.

Mialatt Garai és barátai a királyné jóvoltából ily nagy hatalomra tettek szert, Durazzói Károly szlavóniai herceg környezetében a Bánca-nemzetségből való Horváti Péter fiai jutottak döntő befolyáshoz. A bácsmegyei Bánca és Orbóc körül csoportosuló ősi birtokaik mellé, melyek már Orbóc-fia István érsek – az első magyar bíbornok – idejében családjuk kezén voltak, Valkó megyében szereztek nagyobb birtokokat. János már a vidék legtekintélyesebb birtokos urai közé tartozott, mikor a király 1375-ben Garai nádori kinevezése után – nyilván a Garai-hatalom ellensúlyozására törekvő Károly herceg óhajára – macsói bánnak nevezte ki. Pál öccse ugyancsak Károly kívánságára került 1379-ben a zágrábi püspökség élére. A másik két testvér – László és István – is a herceg bizalmas környezetéhez tartozott. Az utolsó velencei hadjárat idején János és László a harctéren, Pál a diplomáciában vittek vezetőszerepet s mikor Károly Nápolyba indult trónja elfoglalására, a jórészben drávántúli magyar megyékből és Szlavóniából toborzott magyar segítőhad élén János bán és testvérei kísérték. Ugyanők vezették már Lajos halála után Itáliába a franciák ellen Károlynak küldött segítőhadat és családjuk tagjának látszik, talán magának János bánnak fia volt az az Orbóci János-fia Imre, akit a nápolyi király szolgálataiért gazdag birtokadományokkal jutalmazott és Trani várnagyává nevezett ki. Vagyon tekintetében a Horvátiak nem mérkőzhettek a Lackfiakkal, Czudarokkal, Garaiakkal, de Károly pártfogása, valamint bánságuk és püspökségük révén hamarosan a legbefolyásosabb főurak közé emelkedtek s a szomszédos Garai-hatalomnak legveszélyesebb ellenfeleivé lettek. A Károly herceget odaadó hűséggel és szeretettel körülvevő szlavóniai urak és a Garaiék hatalmának gyarapodását féltékenyen néző bács-baranya-valkómegyei nemesek bennük, Károly legbizalmasabb híveiben látták politikai vezérüket.

Nagy Lajos személyes tekintélye s az iránta érzett általános tisztelet haláláig megóvta a főnemesi társadalom egységének külső látszatát, de a láthatatlan háttér homályából már kibontakoztak a történeti fejlődést új irányba terelő hármas pártalakulásnak körvonalai.

[1] V. ö. II. kötet 60–63., 79–83., 191–201. l.

[2] V. ö. II. kötet, 200–201., 294–295. l.

[3] Ld. a 150. lapon.

[4] Ezt a nagynak tetsző eltérést a háromféle nagybirtok eltérő gazdasági rendszere okozta. A királyi gazdaságok az Anjou-korban már kivétel nélkül váruradalmak voltak, csupán a király földesúri hatósága alá tartozó jász-kún területen nem álltak várak. Az egyházi birtokosok közül viszont csak a püspökök és bencés apátok tértek át a várgazdálkodás rendszerére, a többiek – káptalanok, szerzetesrendek – többnyire megmaradtak a régi mezei gazdálkodás rendszere mellett, a világi nagybirotkosok közül pedig a kevésbé tehetőseknek – 270 közül 150 családnak – egyáltalában nem volt vára. Ld. a 151. lapon.

[5] Az első számoszlop a Hunyadi-kori állapotot tünteti fel, de az Anjou-kor végére is ráillik. Igaz, hogy 1386 és 1490 közt a délkeleti és keleti részeken többszáz oláh és szerb telep keletkezett, de az így előállt szaporulatot bőségesen ellensúlyozta a belső harcok, huszita-háborúk és török hadjáratok nyomán szenvedett veszteség, a déli végek és a Felvidék sok népes falvának teljes pusztulása. Mivel a falvak mintegy 10–15%-ának birtokosát nem ismerjük s ezek egy része kétségtelenül nagybirtokos volt, a jobbára kivétel nélkül nagybirtokon keletkezett új telepek hozzászámításával egy hibaforrást küszöböltünk ki. Az egyes birtokoskategóriák – király, egyházak, világi nagybirtokosok – birtoklására vonatkozó számok természetesen Anjou-kori adatokon alapulnak.

[6] Fallal kerített szabad királyi városok s az erdélyi szász és székely székvárosok várai.

[7] E számban csak a katonai szempontból fontos és jól felszerelt várak foglaltatnak, mint Nyitra, Eger, Kalocsa, Bács, Pannonhalma, Pécsvárad, Leveld, Cikádor stb. A kisebb erődítésnek számító többi kolostort – így Zircet, Pilist stb. – mellőztem.

[8] A Hunyadi-korból 682 várat ismerünk, melyek közül azonban 100 az 1385 és 1490 közti időszakban épült, avagy ily kései alapításnak látszik.

[9] Mintegy 130 fő- és köznemesi család 8–260 helységgel.

[10] Körülbelül 180 köznemesi család egyenként 4–10 helységgel, várbirtok nélkül.

[11] A XV. században az adózó jobbágyporták száma 200.000 és 400.000 közt ingadozott, tehát Nagy Lajos korában is minimálisan 300.000-re teendő. Egy telekre átlag 2 családot, egy családra mindössze 4 lelket számítva, 2,400.000 lélekszámot kapunk. Ehhez járul a jobbágylakósság 15–20 %-ára tehető szolga-, vagy zsellér-népség, körülbelül 360.000–480.000 lélek s a portális adó szempontjából számba nem jövő külön privilegizált városi polgárság, mintegy 50.000 lélek. Az eredmény fedi a fent másúton nyert számot.

[12] † Dunántúl (Baranya nélkül): Ábeli, Amadé, Antimfi, Ányos, Bábonai (Hathalmi), Béri, Botka, Ciráki, Csuzi, Darabos (Nádasdi), Fraknói (Gősfalvi), Geregyei, Hermantilaji, Hahóti, Hidvégi, Ivánci, Káldi, Kálozfalvi, Kemenyei, Kisfaludi (k. Mihályi), Kővágóörsi, Köveskúti, némai Kolos, kürtösi Messer, Niczki, csebi Pogány, Poki (Mérgesi), Polyáni, Rajki, Rumi, Sitkei, Szakadáti, Szerecsen, Szecsődi, Telekesi, laki Thuz, Óvári, Unyani, Viczai (Lósi), Vági, Zichi, vasi Zsidó, Dráva-Száva-köze és Baranya: Cserneki (Desőfi), Gyulai, Órévi, Orbovai (Jakusfi), Mekcsei, Monostori, Radovánci (Galyaljai), Szentpéteri, Besenyő, Gerebeni, Latkfi. Alföld: Agárdi (Tárkányi), Alpári, Bajoni, Bartányi (b. Peres), Bessenyei, iktári Bethlen, Czobor, Doroszlai, Hékédi, Irsai, Kereszturi, Mizsitei, Nagyvölgyi, Parlagi, Petneházi, szántai Morhát, Régyi, Tetétleni, Vezsenyi. Észak-Északkelet: Azari, Bánó (Kükemezei, Kálnai, Bagos), gagyi Báthori, Bertóthi (Hedri), Csicseri (cs. Orosz), Csirke, Császlóci, Daróci (d. Tibold), kövecsecsi Dancs, Dobi (Monoki, Izsépi), tussai Botfi, Fricsi, Göbelfalvi, Fügei, morvai Gyapoly (Rákóczi), Jánoki, Jánosfalvi, Jekelfalusi, lipóci Kecer, Liszkai, nádasdi Lackfi, Máriási, Méhi, Merse (Szinnyei), Nátafalusi, Petényi, Alsópetényi, Putnoki, Rédei, Roskoványi, Semsei, Svábi, Szentkirályi, Usz, Vadászi, Sirokai. Tiszántúk Csaholyi, álmosdi, Csire, Domahidi, Dorogi, pelbárthidi Majos, Menyei, Ivánkafalvi, Okányi, panaszi Pázmány, Sándorházi, nagyfalusi Toldi, Ujhelyi ,Zoárdfi. Erdélyi öt vármegye: Bikali, Bogáti, Bordfi, Cegei, Drági, Figödi, vingárti Geréb, Gerendi, harinnai Farkas, Haranglábi, Iklódi, Jankafi, Kabos (Gyerőmonostori, Kemény), Kecseti, Kendi (Baládfi), Mikefalvi, Mikola (Szamosfalvi), Petendi, Torockai, Ugrai, Urkundfi, Valkai, Vass, Peterdi. Máramaros-Bereg: Lónyai, Pósaházi, Urmezei. Hunyad-Temes-Krassó-Arad: Barcsai, Biszerei, Ittebei, Kendefi, Macskási, Majosi, Nexafi, Rápolti, Rékasi, Sálfalvi, Sidó, Csornai, Mutnoki. (Északnyugaton és az első kimutatásban nem szereplő többi országrészeken mintegy 20–30 család tartozik e csoportba.)

[13] De Carceribus Galhard, Neszmélyi Miklós, Bergzaberni Vilmos, De Sourdis János, De Novolocco Domokos, Vilmos győri püspök, Deméndi László, Piacenzai Jakab, Bonjohannes de Campello és a Boszniából áthozott Péter püspök.

[14] Telegdi Csanád és Tamás, unokaöccseik: Vásári Miklós és Kaplai Dömötör, Lackfi Dénes, Szigeti (Fraknói) István, Keszei (gersei Pető?) Miklós érsekek, Alsáni Bálint, Bebek Domokos, Czudar Imre és két János, Beregszói Péter, garai Bánfi János, Gilétfi László, Horváti Pál, a Lackfi-atyafisághoz tartozó Meszesi Dömötör, Szécsi András és Domokos, Szécsényi Mihály, Kanizsai István, Paksi (Lápai) Olivér fia István, Bátori András, Bátori István, továbbá Kálmán győri püspök, I. Károly természetes fia.

[15] Hermány-nembeli Lackfi, Tétény-nembeli Pekri.

[16] Balog-nembeli Szécsi, nevnai Treutel, Kácsik-nembeli Szécsényi.

[17] Ákos-nembeli Peleskei, olnódi Cudar, Hahót-nembeli alsólendvai Bánfi, bélteki Drágfi, Dorozsma-nembeli Garai, Tomaj-nembeli Losonci (losonci Bánfi), homonnai Druget, Aba-nembeli Nekcsei, Csák-nembeli ifjabb Újlaki (Kont Miklós családja), Aba-nembeli Atyinai.

[18] Smaragd-nembeli Gilétfi (Zsámboki), Szalók-nembeli Himfi, Bánca-nembeli Horváti, Bór-nembeli szeri Pósafi, Gutkeled-nembeli Maróti, szaploncai Poháros, Osli-nembeli Kanizsai és Ostfi, Komáromi (Dancsfi), nagylaki Jánkfi, dobrakucsai Nelepecfi, Csanád-nembeli Telegdi, Ákos-nembeli Bebek (Pelsőci és Csetneki), Becsegergely-nembeli Bátmonostori (Töttösfi), Szentemágócs-nembeli Alsáni. (Az északnyugati felvidéken e csoportba tartoztak a Hontpázmány-nembeli Szentgyörgyi és Bazini grófok s a Gilétfiek nádori ága.)

[19] Zsadány-nembeli Velikei, Héder-nembeli Tamási, Péc-nembeli Berzencei és Ludbregi, Tibold-nembeli Babocsai (Szenesei), Csór-nembeli Gönyüi, Pok-nembeli Megyesi Móróc, Debreceni (Dózsafi), Győr-nembeli Szerdahelyi (szerdahelyi Dersfi), Balog-nembeli Derencsényi, Gutkeled-nembeli Bátori, vöröskői Volfárt, Nagymartoni (Fraknói), Bors-nembeli Mikolai, Rátót-nembeli Paksi és Kaplai (Lorántfi), Héder-nembeli Hédervári, Kaplony-nembeli Nagymihályi (Sztárai, Tibai), Becsegergely-nembeli Betlen (Almakereki, Erdélyi), Pomázi Cikó, Kán-nembeli Siklósi, Aba-nembeli Kompolti (Domoszlai) és Lapispataki (Segnyei, Budaméri, Somosi), Türje-nembeli Szentgiróti, Kelád-nembeli Korógyi és Szeglaki, dobozi Dánfi, Básztély-nembeli Rozgonyi, Aba-nembeli Debrői, Tornai-Tekes atyafiság.

[20] Pálóczi-Dobó-Ruszkai atyafiság, szántai Lackfi, lomnici Berzeviczi (Dunajeci), Dombai (Gorbonoki), Héder-nembeli szekcsői Herceg, Ákos-nembeli Dienessi és Cselénfi, Baksa-nembeli sóvári Soós és Gálszécsi (Bocskai, Szerdahelyi), Szentemágócs-nembeli Kölcsei (k. Kende), Kaplony-nembeli Károlyi, Rátót-nembeli Jolsvai és Pásztói (Tari), Rupolujvári, Zsidó-nembeli Csáki, Ujudvari, Monoszló-nembeli Csupor, Perényi, Ujvári, Bakovcai, Salamonvári, Tarkői, toporci Görgei, Kemény-nembeli Matucsinai, kusalyi Jakcs, Bodolai, gordovai Fáncsfi, raszinyakeresztúri Apajfi, Dorozsma-nembeli harapkai Botos, Győr-nembeli Kéméndi. (Északnyugaton: Péc-nembeli Apponyi.)

[21] Balog-Semjén-nembeli Kállai, Szigeti, dárói Majos, Rezneki, Péc-nembeli Marcali, Kristolföldi, Gutkeled-nembeli Butykai-Ráskai-Málcai atyafiság, décsei Roh, Egregyi, Ozorai, Sólyági, Borics-nembeli Grabarjai (gr. Beriszló), Csolt-nembeli gerlai Ábrahámfi, Borsa-nembeli Nadányi, Orbonai, Héder-nembeli Rohonci, gyarmati Balassa, györgyi Bodó, Lőrente-nembeli Esegvári, Geregye-nembeli Egervári, Futaki, Rátót-nembeli Gyulafi, Hermány-nembeli Hermáni, Héder-nembeli Kemendi, Matolcsi, Nádasd-nembeli gersei Pető, Roji, Upori, Gutkeled-nembeli Várdai, Ugodi, Kökényes-Rénold-nembeli Dobokai. (Északnyugaton: Hontpázmány-nembeli Forgács, Divék-nembeli Bossányi-Rudnai-Divéki atyafiság, Erdélyben Gutkeled-nembeli vingárti Geréb stb.)

[22] „Kont” nem családnév, hanem a német Kunz-zal azonos keresztnév.