A renaissance felé.

A lengyel-magyar unió felbomlása, Nagy Lajos leányai: Mária és Hedvig, lengyel-litván unió. Tvartkó bosnyák király hatalmi törekvései és a vránai perjel lázadása. Erzsébet és Garai Miklós kormányzata, francia szövetség terve, külpolitikai bonyodalmak. Nagy Lajos katonafőnemeseinek felkelése Garai ellen. Három párt alakulása. Zsigmond és Mária házassága. II. Kis Károly trónfoglalása és meggyilkolása. Egyesség Zsigmonddal. Horvátiék lázadása, a királynők délvidéki útja, Garai nádor és Erzsébet anyakirályné meggyilkolása. Új korszak kezdetei, prérenaissance-életszemlélet. A lovagfőurak békeszerző kísérlete, 1386. évi országgyűlés. Nápolyi László híveinek szervezkedése, Lackfi nádor és kanizsai püspök. Zsigmond szövetsége az országnagyokkal, királlyá választása és megkoronázása. Birtokadományok. Mária királynő kiszabadítása. Harc a felkelőkkel. A török első betörése magyar földre. Tvartkó elfoglalja Dél-Horvátországot és Dalmáciát. László nápolyi király diplomáciai kísérlete a magyar trón megszerzésére, nápolyi-bosnyák-török szövetség. A Garai-párt hatalomrajutása, Horvátiék bukása, Dabisa bosnyák király meghódol Zsigmondnak. Kereszteshadjárat terve a török ellen, az oláh vajdák hódoltatása, Mária halála, az 1396. évi nikápolyi vereség. Országos elégedetlenség s ennek okai. Az 1388. és 1390. évi mozgalmak, Lackfi István pályafutása, fellépése Nápolyi László mellett és bukása. Az 1397. évi temesvári országgyűlés, telekkatonaság, a lovagfőurak titkos üldözése. Vencel és Zsigmond. Cseh és német felkelés, IX. Bonifác és a Luxemburgok viszálya. Az elégedetlenség újra kitör, az országnagyok 1401. évi összeesküvése, Zsigmond fogsága és kiszabadulása. A Zsigmond-Garai-Cillei Liga. Zsigmond cseh hadjáratai, Habsburg örökösödési szerződés. Albert osztrák herceg helytartósága és a Garai-kormány megalakulása. Az 1403. évi országos felkelés, Zsigmond letétele, IX. Bonifác beavatkozása László érdekében, Garaiék győzelme. Zsigmond megtorló intézkedései: a pápa főpapkinevezési jogának megszüntetése, Placetum Regium, birtokkobzások, büntetőhadjárat. A békeszerző Garai, Zsigmond kegyelemlevele és a felkelés elfojtása. Csehországi felkelés, Vencel győzelme Zsigmond felett. A városlakó és falusi nép jogviszonyainak 1405. évi szabályozása. Bosnyák ügyek: Ostoja király és Hervoja vajda elszakadási törekvései. Zsigmond házassága Cillei Borbálával. Cillei Hermann horvát-szlavón bán, győzelmes bosnyák háború, Bosznia, Dél-Horvátország, Dalmácia visszaszerzése, Szerbia hűbéres hódolata. Osztrák szövetség. A Sárkányos-társaság és a nagybirtok uralmának kezdete. Német királyválasztás. Bosnyák, lengyel és velencei ügyek. Zsigmond német-római király. Magyarország és a Német-Római Birodalom, a nyugati egyházszakadás következményei, reformtörekvések, a konstanci zsinat. Zsigmond cseh királysága, huszita-mozgalmak és huszita-háborúk. A császári koronázás, új magyar külpolitika. Zsigmond és a magyarok. A királyné árulása. A király halála. Albert király rövid uralma. Zsigmond politikája és egyénisége.

Nagy Lajos utolsó elhatározásával Mária leányát és ennek jegyesét, Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgrófot jelölte ki mindkét trónja örökösévé s bár a gyermekeket már nem házasíthatta össze, abban a tudatban húnyta le szemét, hogy országai sorsát sikerült rendeznie. De özvegye és alattvalói máskép határoztak.

A magyar főurak nem lelkesedtek a nőuralomért, a nagy király utolsó akaratához híven mégis elismerték királyukul a tizenegyéves Máriát (1382–1395) s Kaplai Dömötör bíboros-érsek 1382 szeptemberének 17. napján Szent István koronáját is fejére tette. A lengyelek azonban csak avval a feltétellel voltak hajlandók Lajos egyik leányát trónraemelni, ha az Krakkóba költözik. A kis leányok nevében uralkodó Erzsébet anyakirályné néhány havi habozás után el is fogadta a feltételt, a lengyeleket felmentette Máriának és Zsigmondnak még férje életében tett hűségesküjük alól és Hedviget jelölte ki a lengyel trón örököséül, kikötve, hogy koronázás után a tízéves leányka még három esztendőre visszatérjen anyja udvarába. A megegyezés ez alapon létre is jött, de a királynék krakkai utazásának sokáig útját vágták a nagylengyelek és kislengyelek közt napirenden levő torzsalkodások, Ziemovit mazóvi herceg trónfoglalási kísérlete, az emiatt lengyel földre indított hadjárat és Nagy Lajos egykori nádorának, a nagytekintélyű László oppelni hercegnek állásfoglalása. A herceg Czudar Péter orosz vajdával együtt Zsigmond és Mária trónöröklése mellett foglalt állást, mert mindkettőjüknek nagy része volt Nagy Lajos és IV. Károly császár kibékítésében és az eljegyzés létrehozatalában. Nagy volt ezért megütközésük, mikor Erzsébet királyné a trónváltozáskor lengyel földön tartózkodó és hódolatot, hűségesküt követelő Zsigmond jogos igényeit mibe sem véve, a lengyeleket a hódolattól eltiltotta. Elégedetlenségüknek – úgy látszik – nyíltan kifejezést adtak, mire a királyné és nádora Czudart elmozdították tisztéből s néhány kétes jogcímen birtokolt Zemplén megyei falvától is megfosztották. László oppelni herceggel nem lehetett ilyen könnyen elbánni. Vele tehát tárgyalásokba bocsátkoztak s ezek eredményeként 1384 március 7-én László herceg és Garai nádor békét, barátságot kötöttek s egymásnak kölcsönösen szabadkezet biztosítottak saját hazájuk ügyeinek intézésében. Oppelni László részéről ez a megállapodás egyértelmű volt Zsigmond ügyének és a lengyel-magyar-uniónak elejtésével. Félévvel előbb még ő békítette ki a magyar királyné seregének élén lengyel földre jött Zsigmondot a trónbitorló Ziemovittal. Az anyakirályné, a magyar kormány élén álló nádor és a lengyel nemesség Zsigmond-ellenes magatartása azonban álláspontjának feladására kényszerítette. Tehetségeit ezidő óta Hedvig ügyének szentelte s a Csehország részéről Zsigmond kisemmizése miatt várható támadás megelőzéséről, hazája katonai biztonságáról igyekezett gondoskodni. Mindenekelőtt saját sógorait, János és Ziemovit mazóvi hercegeket, békítette ki a magyar udvarral s egyrészről Erzsébet anyakirályné és Garai Miklós, másrészről János herceg, a mazóvi család szeniora közt szövetséget hozva létre, minden akadályt elhárított a kis királynő megkoronázásának útjából. Hedviget 1384 októberének 15. napján koronázták meg lengyel királlyá. Negyedév mulva új kérő jelentkezett Krakkóban és Budán. Jagelló litván nagyfejedelem ajánlotta fel kezét, országát, maga és népe megtérését az ifjúvá serdült Vilmos osztrák herceggel már régóta eljegyzett tizenkétéves királynőnek. Hedvig és édesanyja visszariadtak a leánynál huszonhárom évvel öregebb pogány fejedelemmel kötendő házasság gondolatától. Sietve tárgyalásba kezdtek Lipót osztrák herceggel az esküvő mielőbbi megtartása iránt s miután annak időpontját nyár derekára kitűzték, maga Vilmos is megérkezett menyasszonyához Krakkóba. A két gyermek boldogan készült az esküvőre, de a lengyel nemzet érdekei szárnyát szegték terveiknek. Jagelló ajánlata igen nagy előnyökkel kecsegtette a lengyeleket és a katolikus egyházat. A házasság Rómának új hívő népet ígért, Lengyelországnak pedig szabadulást egy régi, konok ellenség folytonos támadásaitól, szabad utat Oroszország szívébe és erős, hatalmas fejedelmet, aki Krakkóba telepedve, litván létére is igazi lengyel király kíván lenni s akinek hadereje biztos védelmül szolgálhat a csehekkel szemben. Ennyi előny Jagelló pártjára vonta az egész lengyel nemességet és papságot. Vilmosnak menekülnie kellett. A kis királyné pedig meggyőzve hívei által megadta magát sorsának; 1386 februárjában nőül ment Jagellóhoz s ennek oldalán apostolává lett Litvániának. Az ügyek alakulásában oroszlánrésze volt Oppelni Lászlónak, ki Hedvig mellett a legbensőbb rokoni tanácsadó, szinte a gyám szerepét töltötte be s az osztrák házasság folytonos halogatásával egyengette Jagellónak a trónhoz vezető útját. Jagellót 1386 március 4-én koronázták II. Ulászló néven Lengyelország királyává. A rövidéletű lengyel-magyar államszövetség felbomlott s a Magyarbirodalom északkeleti határán új hatalmas birodalom alakult ki, mely hamarosan elnyelte amannak kárpátontúli tartományait. A halicsi orosz vajdaság alig egy esztendő multán áldozatul esett Ulászló hatalmi törekvéseinek s ugyanekkor Moldova is a lengyel-litván hatalom vonzókörébe került.

Mialatt Nagy Lajos egyik országa, volt nádorának bölcs irányítása mellett, tetterős új dinasztia uralma alatt indult új virágzása felé, a másik ország ádáz belső viszályok és harcok színhelyévé lett. Elsőnek Tvartkó bosnyák király támadt fel s nemcsak a maga bosnyák és szerb tartományát függetlenítette, hanem Horvátországra és Dalmáciára is szemet vetett. Megbízottai sorra járták a tengerparti városokat és a horvát urakat s ha ezeket eltántorítania nem is sikerült, nyugtalanságot idézett elő és zavarokat szított. A hűséges zárai polgárok hódolatukat bejelentve, már 1382 októberében felhívták a királynők figyelmét Tvartkó üzelmeire s Erzsébet erre férjének egyik leghívebb vitézét, Bessenyei János veszprémi főispánt küldte le a városokban és horvát földön fel-fellobbanó lázongások lecsillapítására. Az erélyes intézkedés hírére Tvartkó visszavonult. A raguzai kereskedelem érdekeit sértő szentistváni vásár korlátozását is megígérte, de titkon tovább készült tervei megvalósítására. A dalmát városok polgárait messzemenő kedvezményekkel csalogatta a Cattarói-öböl partján évekkel előbb épített Szentistván – a későbbi Castelnuovo – vásárjára, a Knin-vidéki horvát urakat és Palisznai János vránai johannita perjelt különféle ígéretekkel vonta a maga pártjára, tengeri hatalmát biztosítandó pedig Velencével kezdett tárgyalásokat. Előbb néhány gályát vásárolt s azok parancsnokául Velencéből kért és kapott tengernagyot, majd formális szövetséget ajánlott a köztársaságnak, mely ezidőben Mária udvarával is állandó diplomáciai érintkezésben állt. A bosnyák király céltudatos lépéseinek hírére a királynők szigorúan eltiltották a dalmát városok polgárait a castelnuovói vásár látogatásától, Velencének szövetséget ajánlottak fel és 1383 nyarán Bebek Imre horvát bán helyébe a tartomány ügyeiben még korábbi bánsága idejéből otthonos Lackfi István volt erdélyi vajdát küldték le a tengermellékre, hol Palisznai perjel már kitűzte a felkelés lobogóját. Megmozdulására a közvetlen okot Tvartkónak Velencével kötött szövetsége szolgáltatta. Venieri Antal doge (1382–1400) barátságos érzelmekkel viseltetett Nagy Lajos leánya iránt s még július elején is komoly szövetségi ajánlattal küldte követét Budára. De három héttel később hirtelen elejtette ezt a tervet, visszavonta a követnek adott megbízást és a bosnyák királlyal lépett szövetségre. Gyors pálfordulásának okát Lackfi István báni kinevezésében kereshetjük, akit Velence a korábbi harcokból ellenségeként ismert s akinek erélyes katonai kormányzatától féltette a magyar-bosnyák viszályból reá háramló hasznot. Lackfi István valóban erélyesen lépett fel s miután a kedélyeket sikerült lecsillapítania, arra kérte úrnőit, jöjjenek el maguk is Dalmáciába híveik megnyugtatása és jutalmazása, az elégedetlenek megfélemlítése és kibékítése végett. Erzsébet és Mária ősz derekán érkezett Zárába. Megjelenésük nagy hatással volt horvát és dalmát alattvalóikra. A lázongó elemek visszavonultak, elhallgattak, Palisznait pedig a bán fegyverei kényszerítették hallgatásra. Vrána rövidesen kapitulált Lackfi bán ostromló serege előtt s maga a perjel méltóságától megfosztva menekült bosnyák pártfogójának védelme alá.

Tvartkóval és Palisznai Jánossal még egységesen állt szemben az egész magyar főnemesi társadalom. A brandenburgi őrgróf ugyanekkor a királyné seregének élén küzdött Lengyelországban sógornője jogaiért. Buda és Nápoly közt is a legmelegebb baráti viszonyról tanuskodó érintkezés folyt. III. Károly a jó rokon szívélyes szavaival üdvözölte kis hugát trónralépte alkalmával, a magyar királynők viszont 1383 februárjában erős hadat küldtek Horváti János vezérlete alatt a nápolyi rokon segítségére, aki ezidőben vívta döntő harcait francia ellenfelével, az avignoni pápa támogatásával Nápoly birtokáért harcbaszálló Lajos anjoui herceggel. Alig egy év multán maga a várnai perjelt megfékező horvát bán és az ország más tekintélyes zászlósurai tértek a felkelés útjára, egy újabb esztendő elteltével pedig Zsigmond és Károly is haddal vonultak Magyarország fővárosába. A hirtelen változásra a váratlanul nyilvánosságra jutott diplomáciai lépések adtak okot. Erzsébet és Garai titkon már hónapok óta tárgyaltak a francia udvarral Mária és Orleansi Lajos összeházasításáról s a Luxemburgok és a nápolyi király ellen irányuló szövetségről. 1384 elején a megegyezés is létrejött közöttük s ennek jutalmaként VI. Károly Garait március 7-én – Oppelni Lászlóval kötött egyessége napján – a francia királyi nagytanács tagjává nevezte ki. A házassági terv nem volt új. Maga Lajos király vetette fel éppen tíz év előtt. Csakhogy a külpolitikai helyzet azóta gyökeresen megváltozott. A szövetség akkor a római szentszékkel, Francia- és Magyarországgal egyaránt ellenséges lábon álló nápolyi királynő ellen irányult volna és a dinasztia szempontjából reális célt, a nápolyi trón megszerzésének célját szolgálta, a magyar udvarral baráti viszonyban álló császárt pedig legfeljebb távoli következményeiben aggaszthatta. Most két hatalmas szövetséges – Vencel német és cseh király, Károly nápolyi király – és a törvényes pápa ellen irányult, magyar részről pusztán az anyakirálynőnek nemtetsző házassági összeköttetés meghiúsításának efemer célját szolgálta. Ily könnyelmű, oktalan és a háborúra, egyházi beavatkozásra egyenesen kihívó diplomáciai ballépésre nemcsak a reálpolitikus Anjouk idejében, hanem – IV. László tatár-magyar szövetségi tervéről nem szólva – az Árpád-korban sem volt példa. Nem csoda, hogy nyilvánosságrahozatala a legnagyobb elkeseredést és elégedetlenséget váltotta ki.

Először Lackfi István horvát bán, mint régi hivataláról nevezték: „a vajda” mozdult meg. Nyilván ő kapott először hírt, talán velencei forrásból, a külpolitikai irányváltozásról. A nádor tüstént hűtlennek nyilváníttatta s helyébe Szentgyörgyi Tamást küldte le bánnak a tengerpartra, hol a lázadás újra felütötte fejét. A közhangulat lecsillapítására júniusban országgyűlést hívtak össze s az ott egybesereglett nemesek kérésére Mária törvényben erősítette meg apjának a nemesi szabadságjogokat biztosító 1351. évi dekrétumát. De az elégedetlenséget ilymódon eloszlatni már nem volt lehetséges. Az országgyűlésről szétoszló nemesség országszerte elvitte az események hírét s a nádor alig egy héttel a törvény szentesítése után kénytelen volt hadbahívni a kormányhű főurakat. A helyzet komolyságát jellemzi, hogy Losonczi László vajda a hadbahívó paranccsal együtt egy királyi várat kapott, hol családját biztos védelem alatt őriztethesse. Ha nagyobb vérontásra mégsem került sor, ez a Garaival szembenálló, higgadt és megfontolt politikusok érdeme volt.

Az ellenzéki mozgalom élére Csáktornyai Lackfi István mellett az öreg Szécsi Miklós országbíró, Zámbó Miklós tárnokmester, Kaplai János orosz vajda, Telegdi Miklós ajtónállómester, Simontornyai Lackfi István lovászmester, Czudar Péter és testvérei, Kanizsai Miklós – a néhai István püspök unokaöccse – és a Nápolyból nemrégen hazatért Horváti János állt. De velük érzett Kaplai Dömötör bíboros-érsek s az egész főpapi kar is, a győri francia püspök, Vilmos és talán Alsáni Bálint pécsi püspök kivételével. Erzsébet királyné 1385 augusztusában szigorúan eltiltotta alattvalóit a „hűtlen” Lackfi Istvánnal, Szécsi Miklóssal, Horváti Jánossal és társaikkal való érintkezéstől. Pedig ezek a főurak sem hűtlenek, sem lázadók nem voltak. Horváti János és testvérei kivételével, akik talán már ekkor is Károly trónraültetésének gondolatával foglalkoztak, egytől-egyig elhúnyt királyuk, ifjú királynőjük, ennek törvényes jegyese és az egyház iránt tartozó hűségüktől, az ország igaz érdekeitől vezéreltetve léptek fel a nagy király utolsó akaratát megcsúfoló és az országot háborús veszélybe döntő házassági terv s annak kieszelője, a hatalmaskodó és önkényes nádor ellen. Bár túlerőben voltak, hatalmukat nem használták fel akaratuk erőszakos érvényesítésére, inkább a meggyőzés eszközeivel igyekeztek célt érni. De Garaira ilyen eszközökkel nem igen lehetett hatni.

Buda és Párizs közt újra megindult a követjárás és 1385 áprilisában – a vőlegényt erre meghatalmazott követével helyettesítve – per procura a házasságot is megkötötték. Az egyházi szertartást Vilmos győri püspök, az avignoni ellenpápa titkos híve végezte, nyilván ennek a korábbi eljegyzést felbontó dispenzációjával. Mária és Lajos házasságát a római szentszékhez hű magyar főpapok és a Nagy Lajos végakaratához ragaszkodó főurak nem ismerték el érvényesnek s még kevésbbé ismerte el maga Zsigmond. Az esemény hírére bátyjával, Vencel királlyal és unokatestvéreivel, a morva őrgrófokkal, együtt tüstént hadrakészült, hogy szerződésen alapuló jogait kivívja. A nápolyi királyt az ügy egyházi oldala vajmi kevéssé érdekelte, hiszen épp ezidőtájt maga is ellenséges viszonyba került korábbi pártfogójával, VI. Orbán pápával, aki egyházi átok alá is vetette. Annál nagyobb felháborodással vett tudomást a rokoni és szövetségi hűség megszegéséről, az ellenséges francia uralkodóház egyik tagjával kötött házasságról. Mivel ellenfele, Anjou Lajos időközben meghalt s annak kis fiától egyelőre nem kellett tartania, ő is fegyveres beavatkozásra készült. A szentszék figyelő álláspontra helyezkedett, de erélyes beavatkozása csak idő kérdése volt. Nagy Lajos kiváló gonddal felépített egész külpolitikai koncepcióját a teljes összeomlás veszedelme fenyegette s az egyetlen, legnagyobb diplomáciai siker, amit Garai a sok veszteséggel szemben és a nagyon is kétes értékű francia szövetség mellett mérlegre tudott vetni, Tvartkó bosnyák királlyal Cattaro várának, városának, virágzó piacának és tengeri kikötőjének feláldozása árán kötött szövetsége volt. A ravasz bosnyák – ki épp ezidőben zétai szomszédjával, Balsics Balsával, keveredett háborús bonyodalomba – elérte célját, megvetette lábát a tengerparton s ezért hajlandó volt a nádorral összeölelkezni és – némi hátsó gondolattal – a királynéknak hűséget esküdni.

E nagyon is sovány diplomáciai siker után Garai a királynék közbelépésére Lackfiékkal is kibékült, de kiengesztelődésük nem volt őszinte. Az ellenzék csak a belső harc és vérontás elhárítása végett engedett, de ha színre bele is nyugodott a francia házasságba, titkon annak meghiúsításán dolgozott. Nagy Lajos leányát az egész főúri társadalom elismerte királyának, de férjül és uralkodótársul minden párt mást szánt neki. Garai Miklós a maga rokonaival, híveivel és politikai barátaival – Losonczi László vajdával, Szentgyörgyi Tamás országbíróval, Korógyi István macsói bánnal, az Alsániakkal, Marótiakkal, Forgách Balázzsal, a horvát Korbáviai és Frangepán grófokkal – s a királynék legszemélyesebb híveiül tekinthető Bebek Györggyel és Imrével továbbra is kitartott a francia házasság gondolata mellett. Június végén Losonczi vajda és Frangepán János vezetésével százötven lovagból álló díszes küldöttséget küldött Párizsba, hogy az orleansi herceget Budára kísérjék. A Lackfi-Szécsi-Czudar-Kaplai-párt tagjai lovagi kötelességüknek tekintették a halott király végső akaratának végrehajtását s ha a jóbéke kedvéért nem is tiltakoztak a francia királyfi meghívása ellen, bízvást bizakodtak, hogy Zsigmond előbb érkezik meg a francia hercegnél s titkon az ő útját egyengették. Horvátiék végül a nápolyi király kis fiát óhajtották Máriával összeházasítani és törekvésük erős támaszra talált a hagyományos magyar jogfelfogásban. Az Anjou-ház a közfelfogás szerint nem volt idegen dinasztia, hanem az Árpád-ház leányága. Egy XIV. századi író nyomán a Budai Krónika világosan megmondja, hogy „Mária királynővel szakadt magva mindkét nemen Magyarország szent királyainak” s ugyanezt vallja az 1505. évi rákosi országgyűlés is, midőn Nagy Lajost a magyar népből származó királyok közt, II. Endre, IV. Béla és Hunyadi Mátyás mellett sorolja fel. A két dinasztia azonosságát fejezte ki az Árpádok hétszer csikolt és az Anjouk liliomos címerét egy paizsban egyesítő Anjou-kori országcímer is, szemben az Árpádok címerét a királyság jelvényéül szolgáló kettős kereszttel egyesítő s a mindenkori uralkodóház címerét teljesen mellőző XV–XVI. századi országcímerrel. Mivel pedig az Árpádház férfitagjainak törvényes öröklési jogához szó sem férhetett, a legitim király e jogfelfogás értelmében kétségtelenül az Anjou-ház egyetlen nagykorú férfitagja, III. Károly nápolyi király volt, kit egykor maga Lajos is utódjául szemelt ki. E jogi szemponton kívül Horvátiék törekvése mellett személyi érdekek is szóltak. Az egykori szlavóniai herceg szerfölött népszerű volt a délvidéki urak körében s ezek mind tőle várták Nagy Lajos dicsőséges korának visszaidézését. Mialatt Horváti János – a nápolyi király legbizalmasabb híve – a Zsigmond-párti főurakkal együtt igyekezett Garai hatalmát ellensúlyozni, testvérbátyja, Horváti Pál zágrábi püspök titkon hajóra szállt és Nápolyba evezett, hogy Károlyt „az összes magyar főurak nevében” meghívja őseinek „törvény- és jogszerint őt illető” trónjára.

A korábban egységes főnemességet széttagoló pártalakulás szükségképen összeütközésekre, vádaskodásokra, fegyveres csetepatékra vezetett s pártharc ürügye alatt itt is-ott is megindultak a hatalmaskodások, önkényes birtokfoglalások, magánharcok. Minderről sötét színeivel és éles beállításával megkapó képet rajzol az 1385. és 1386. év fordulójának véres eseményeit verses formában megörökítő velencei diplomata. „Az első bajt, veszedelmet – írja Monaci Lőrinc – a nádor okozta, … tudta, miként kell a királynét csalárd kegyelettel megközelítni. Ahogy a gyenge hiszékeny nőt maga-részire vonta, bitorlóként a kormányt zsarnokmódra vezette s az ellene kelt gyűlöletet, haragot mind átvitte Erzsébetre. A főurak önkényről vádolták és hitüket szegve maguk is mind zsarnokok immár. Nőfejedelmét így tagadá meg most a nemesség, mely a fölényt gyűlölte, vad dölyffel viszályba keverte hazáját; egyiknek legfőbb vágya vezérség, az grófságot akar, ez bánságra törekszik, másokat kitúrva, magasabbra tör valamennyi, ádáz irigység fogja el őket, gyűlölik egymást, pártra szakadnak s magát a népet is pártokra szakítják. A szokatlanul szelíd, enyhe kormány az uraknak elkapatott lelkét dölyfös vágyakra hevíti s a szűz jogarát kicsinyelvén, bűnre, gonosz harcra keresve találnak ürügyet. Itt a királyi jegyest, Zsigmondot, védi az első, ámde amaz nem akar csehet a trónra, neki inkább francia kell s a leányt eljegyzi evvel-amavval, László, Pál, István pedig s János a bán, e testvérek, kiket uraságra s hivatalra királyuk, Nagy Lajos érdemesített, tőle kapott hatalommal Nápoly fejedelmét segítik. Iszonyú kardú testvéreinél is elvetemültebb Zágráb püspöke, Pál, a bajoknak kútfeje és nevelője, ki készebb még amazoknál is minden vétekre, gonoszra … s lángra, gonoszra hevíti a fejedelmet.” Jellemző, hogy a magyar viszonyokat közvetlen tapasztalatból ismerő s az anyakirályné igazolására törekvő olasz egyformán súlyos ítéletet mond Garairól és Horvátiékról, de a három pártot egyaránt illető vádakon túl egy rossz szóval sem illeti az Erzsébettel szembenálló Zsigmond-párti urakat, sőt mikor Kis Károly erőszakos trónraemeléséről beszél, – rájuk célozva – „félénk igazak”-at emleget. A pártatlan kortársnak ezt az ítéletét erősíti meg mindaz, amit ez urak korábbi és későbbi szerepléséről tudunk.

Zsigmond őrgróf 1385 augusztusában érkezett odahaza toborzott seregével az országhatárra. Nyitra és Pozsony rövidesen meghódoltak. Gyors sikereinek híre Garait is elsodorta a kormány éléről, a nádori méltóságot Szécsi Miklósnak kényszerült átengedni. Országbíró Kaplai János lett, Zámbó Miklós visszakapta tárnokmesteri, az ifjabb Lackfi István lovászmesteri méltóságát, sőt Horváti János is visszakerült régi tartományába, Macsóba, bánnak. Garai barátai közül Alsáni Pál, Forgách Balázs és a párizsi útról hazatért Losonczi László megmaradtak régi hivatalukban. Bebek Imre Halicsba ment vajdának, a bukott nádor pedig – Zsigmond haragjától tartva – a horvát bánság kormányzatát vette át. Az új kormány hivatalbalépésével Mária sorsa is eldőlt. Bármennyire ellenszenvesnek is találta jegyesét, ki már zsenge ifjúkorában léha és pazarló életmódjával, könnyelmű kalandjaival botránkoztatta az udvari népet, kénytelen volt meghajolni apjának végakaratára hivatkozó alattvalóinak érvelése előtt. Losonczi László és társai még a francia udvarban időztek, Károly király éppen csak tengerre szállt, mikor Zsigmond már megérkezett Budára s az anyakirályné ellenkezésére ügyet sem vetve, oltárhoz vezette jegyesét. Az új párt Dömötör bíbornok adta össze, minden tekintet nélkül az orleansi herceggel kötött érvénytelen házasságra. Nemsokára híre járt, hogy Erzsébet emiatt meg akarja fosztani érseki méltóságától Dömötört, de szándékában megakadályozta a nápolyi király megérkezéséről vett hír.

Károly október 23-án ért Zágrábba. Három nappal később a királynők igaz szeretetükről biztosították a királykoronázó érseket, akinek támogatására a Szlavónia felől várható támadás esetén nagyon is rá voltak utalva.

Zsigmond már egy hónapja férj volt, de felesége ágyához anyósának szigorú tilalma miatt nem közeledhetett. Az eljegyzéskor Nagy Lajostól vett ígéret beváltására, királlyá koronázására sem igen lehetett reménye. Mint jegyeskorában, most is meg kellett elégednie „Magyarország védőjének” semmitmondó és még kevesebb tartalommal bíró címével. Tekintély és hatalom híján helyzetét hamarosan tarthatatlannak kezdte látni. A nápolyi király zágrábi tartózkodása is nyugtalanította s magyar hívei hűségéről sem lévén meggyőződve, félt az esetleges összeütközés kimenetelétől. Odahagyta tehát az udvart. Hazament Csehországba pénzt-katonát szerezni, hogy majd fegyveres erővel vívja ki jogait. Vencel király s a morva őrgrófok – Jodok és Prokop – alaposan kihasználták ifjú rokonuk szorult helyzetét. Amaz a katonai segítség fejében Brandenburgot követelte, ezek néhány morvaországi várra és Trencsén, Nyitra, Pozsony vármegyékre támasztottak igényt. Zsigmond eleget is tett kívánságaiknak. Brandenburgi jogigényéről végleg lemondott királyi féltestvére javára. A magyar határmegyéket pedig kétszázezer aranyforintért unokatestvéreinek zálogosította el.

Mialatt Zsigmond idegen segítséggel és idegen katonákkal készült férji és uralkodói jogainak érvényt szerezni, a királynők a nápolyi király egyre növekvő népszerűségét igyekeztek intézkedéseikkel ellensúlyozni. A főurak után, akiket – úgy vélték – Garai eltávolításával máris kiengeszteltek, a köznemességet igyekeztek a maguk védelmére felsorakoztatni. Országgyűlést hívtak össze, hová – ezúttal első ízben – minden vármegye elküldötte a tehetősebb nemesek közül választott négy-négy követét és Mária újra törvényben erősítette meg a nemességnek elődei, apja, maga dekrétumaiban biztosított szabadságát. De mindez nem állíthatta meg Károlyt útjában. Olasz csapatainak és a Horváti-párt Szlavóniában toborzott seregének élén december első napjaiban Buda felé indult, hogy – miként üzente – kedves rokonainak segítségére legyen s a kormányzás nehéz gondjait velük megossza. A királynők nem igen hittek jószándékát váltig hangoztató rokonuknak, de a főurak tanácsára mégis szívesen fogadták s abba is belenyugodtak, hogy az ország kormányzójává, mintegy Mária uralkodótársává válasszák meg. Maga Károly – úgylehet – ekkor még nem is kívánt többet; de híveit nem elégítette ki a félmegoldás. A nemességet és népet lázadásra izgatták s Károly megkoronázását kezdték követelni. A lázongók „férfikirályt akartak, aki a sok gonosz és zsarnok urat megfékezze” s a forradalmi hangulat nyomása alatt maguk a kormányon ülő főurak kérték fel Károlyt a korona elfogadására. Ő eleinte – szívből-e vagy színre? – visszautasította a megtiszteltetést, de mikor magyar hívei bizonyságot tettek törvényes jogai mellett, engedett. Kikötötte azonban, hogy Mária önként engedje át a trónt. Az immár tizenötéves hajadonná serdült királynő vonakodott jogairól lemondani, de anyja színleg ráállt s őt is rávette az alkura, mert magát és leányát Johanna sorsától féltette, kit Károly trónjával együtt életétől is megfosztott. Félreálltak tehát és Dömötör érsek december 31-én jelenlétükben tette a szentkoronát Károly fejére.

II. Kis Károly (1385 december 31–1386 február 24) békülést és kiengesztelődést hangoztató ígéreteihez híven óvakodott egyoldalú párturalom létesítésétől. A királynőket szolgálattevő személyzetükkel együtt a budai palotában marasztalta s kormányát mindhárom párt embereiből állította össze. Főtörekvése a Zsigmond-párti főurak megnyerésére irányult. Szécsi nádort, Zámbó tárnokmestert, az ifjabb Lackfi István lovászmestert megtartotta hivatalukban, de Erzsébet és Garai híveit sem mellőzte. Bebek Imrét országbíróvá nevezte ki, Losonczit, Bebek Györgyöt, Forgáchot, sőt magát Garai bánt is meghagyta hivatalukban. Amazokat már-már sikerült is magához édesgetnie. Nagy Lajos vitézeinek bizonyára hízelgett, hogy – a nagy király leányának lemondása árán bár – végre megvalósult a magyar-nápolyi unió, amiért egykor apáik és ők maguk is oly sok vért és energiát áldoztak. Az anyakirályné és Garai azonban nem nyugodtak meg. Károly trónfoglalását rút árulásnak minősítve, maguk is ehhez folyamodtak. Híveik legszűkebb táborával összeesküvést szőttek az új király élete ellen. Az értelmi szerző Garai Miklós volt, aki leánya lakodalmának ürügye alatt erős fegyveres kísérettel jött fel Budára, de hív támogatókra talált Bebek Györgyben, az anyakirályné tárnokmesterében, Bebek Imre országbíróban, Alsáni Bálint pécsi bíboros püspökben és Forgách Balázsban. Merényletük színhelyéül a királynők lakosztályát választották. A királynők Garai kívánságára február 7-én fontos megbeszélésre hívták meg Károlyt. Ez mitsem sejtve, néhány olasz hívével ment látogatásukra s azokat is hátrahagyva vonult vissza a két hölggyel, mialatt Garai, Bebek és társaik Károly olasz kíséretével együtt a szomszéd teremben várakoztak. Forgách Balázs ezt a kedvező pillanatot kihasználva, fontos izenet örve alatt járult a király elé s őt köpenye alól előrántott kétélű rövid kardjával súlyosan megsebesítette. A csapások egyike szinte átszelte koponyacsontját s bal szemétől is megfosztotta. A merénylet után véres dulakodás támadt, melyben Forgách és az olasz Naccarela is nehéz sebeket kapott. Károlyt a palotában vették ápolás alá s a vele együtt ott őrizetbe vett néhány hívével együtt teljesen elszigetelték a városban időző Horvátiéktól. Egy héttel később saját kívánságára Visegrádra szállították, hol február 24-én belehalt sebeibe. Tetemét minden egyházi szertartás nélkül hantolták el a szentendrei bencéskolostor közelében.

A véres tragédia után újra Garai kezébe került a hatalom, de a kormány összeállításában semmi változás sem történt, csupán Horváti Jánost fosztották meg báni méltóságától. Horváti nyomban a merénylet után lázadásra kelt s a drávántúli részeken még március végén is Károly király nevében gyakorolta a kormányzóhatalmat. Nagyszámú híveivel serényen készült a végső leszámolásra. Károly halálának hírére özvegyének és fiának ajánlotta fel szolgálatait s a siker érdekében szoros szövetségre lépett a budai események hírére Knin és Vrána vidékén új lázadást szító Palisznaival és Tvartkó bosnyák királlyal. Az addigi ellenfelek szövetkezése egyszerre lángba borította a délvidéket s a kormány egyelőre mitsem tehetett a felkelés elfojtására, mert április elején Zsigmond is megindult Vencel király és a morva őrgrófok kíséretében Magyarország ellen.

Pozsony, Óvár, Győr kisebb csetepaték után hamarosan meghódoltak s erre a Zsigmond-párti kormányférfiak tanácsára a királynők azonnal tárgyalásokba kezdtek Vencellel s miután ő a közvetítést és békebíróságot elvállalta, nagyobb kísérettel személyesen mentek Győrbe. Garai és barátai, akikre Zsigmondnak legfőbb oka volt haragudni, távolmaradtak a találkozóról, melynek egyik célja éppen az volt, hogy Zsigmondot velük megbékéltesse. Vencel és a két királynő kölcsönösen biztosították egymást, hogy az őrgróf királlyá koronázását egymás tudta és beleegyezése nélkül sürgetni nem fogják. Megállapodtak, hogy a fiatalok most már végleg egybekeljenek s mint férjhez és feleséghez illik, együtt lakjanak. Külön gondoskodtak az anyakirályné hitbéréről és ellátásáról, valamint a királyi férj méltó tartásáról is, Zsigmondnak kötve le Vas vármegyét, Trencsén várát és több határszéli uradalmat. A királyné vállalta Zsigmond adósságainak s ezek közt a morva őrgrófoknak járó 200.000 aranyforint kifizetését, minek ellenében azok egy év multán kötelesek lesznek a Duna és Vág közét Zsigmond uralma alá visszabocsátani. Végül a viszályok következtében szenvedett károkért támasztott térítési igényeket, valamint az ez okból mások rovására tett adományokat és ígéreteket is semmisnek nyilvánították és valamennyien ünnepélyesen biztosították az ország és népe szabadságát.

A győri egyesség bármennyire korlátozta is Zsigmond jogkörét, az anyakirályné és Garai politikájának teljes és végleges kudarcával volt egyértelmű. A kibékülés után aligha lehetett valakinek is kétsége afelől, hogy Zsigmond mégiscsak eléri célját, királya lesz Magyarországnak. Jól tudta ezt maga Erzsébet is, eleve felkészült hát erre az eshetőségre. A kényszerű kiegyezés után egy hónappal Hedviggel és Ulászlóval kezdett tárgyalásba, hogy ha az ügyek kedve ellenére alakulnának, hozzájuk költözhessék Lengyelországba. Előbb azonban a drávántúli felkelést szerette volna leküzdeni s evégből leányával együtt személyesen indult útnak. Az út célja Gyakovár volt, a bosnyák püspök székhelye, hol úgy látszik Tvratkóval kívántak találkozni s őt – Horvátival kötött új barátságáról még nem lévén tudomásuk – a két év előtti szövetség alapján ez ellen óhajtották harcba hívni. Másrészt arra is számítottak, hogy a királynők megjelenése a Baranya-Valkó megyei nemesség hangulatát megfordíthatja, miként három év előtt Dalmáciában történt. Nem számoltak azonban avval, hogy akkor komolyabb ok nélkül elégedetlenkedő szervezetlen elemekkel, most királyukért véres bosszúra éhes hatalmas urakkal kerültek szembe. És nem számoltak avval sem, hogy a horvát földön köztiszteletben álló Lackfi István helyett most a drávántúli nemesség szemében gyűlöletes Garai-had társaságában utaznak. Ez a tévedésük borzalmasan megbosszulta magát. Július 25-én éppen Gara vára felé közeledtek, mikor Horváti János, Palisznai János, Korpádi János és Szerdahelyi Péter erős haddal rájuk támadtak. A felkelők rövid harc után erőt vettek a királynők kíséretén. A királyi kocsi körül védekező főurak közül a merényletéért nemrégen Gimes várával jutalmazott Forgách Balázst és garai Bánfi Jánost, már holtan, a királynők szemeláttára fejezték le, Botos Gergely elesett, garai Bánfi Pál, az ifjabb Garai Miklós, Alsáni Pál, Treutel János, Kanizsai István, Korógyi István, Maróti János sebekkel elborítva fogságba kerültek. A hintónak támaszkodva hősiesen védekező Garait csellel elgáncsolva teperték le s levágott fejét a királynők ölébe dobva elégítették ki bosszúvágyukat. A fegyveres nép egyrésze elesett, másrészük futásban keresett menedéket. A felkelővezérek ezután a két királynő poggyászát, kincseit, ékszereit közprédára bocsátva, őket magukat foglyokként Gomnec várába hurcolták. A foglyulejtett urakat a szlavóniai várakban verték bilincsbe, Forgách, Garai és garai Bánfi János fejét pedig maga Horváti Pál zágrábi püspök vitte el Nápolyba a szerencsétlenül járt király özvegyének.

Magyarország zászlósurai Zsigmond korában.

*

Nagy Lajos leányának négyesztendős uralma külső körülményei és a belső fejlődést irányító hatása tekintetében egyaránt IV. Béla unokájának, a gyermek Kún Lászlónak első éveit idézi emlékünkbe. Akkor is, most is egy kiváló képességekkel megáldott anyós lenyűgöző tekintélyének nyomása, nehezen elviselt gyámkodása, gyűlölt befolyása alól hirtelen felszabadult könnyelmű királyi asszony féktelen szenvedélye és csekély politikai tehetséggel párosult mértéktelen hatalomvágya nyitott útat a nagy szervező és alkotó királyok egyensúlyozó kormányrendszerét és uralkodásának eredményeit veszélybe sodró kegyencuralomnak. Ha Bosnyák Erzsébet erkölcsi tekintetben sokkal magasabb fokon állt is Kún Erzsébetnél s ha Garai Miklós és Alsáni Bálint nem is sűlyedtek le a Gutkeled Joákimok és Kán Miklósok alantas színvonalára, a két királyné jellemének és szeszélyének, kegyenceik célkitűzésének és korlátlan hatalomvágyának rokonvonalait s a kormányzatuk szellemében érvényesülő idegen – akkor kún, most szerb-bosnyák – hatások bomlasztó szerepét lehetetlen fel nem ismernünk. Kún Erzsébet udvarának erkölcsi képét a szilaj kúnok pogány moráljának szabadossága éktelenítette el. Bosnyák Erzsébet udvarának politikai morálján a bizánci politika emlőiből és a kezdetleges vérbosszúharc eszméjéből táplálkozó balkáni politika bélyege ismerhető fel. A kormányzati rendszer nyomán kelt oppozíció akkor is, most is tiltakozás volt a hagyományos szellemet megmásító idegen befolyás ellen s mint akkor, most is két forrásból – a hazai talajból és magyar érzésből s a régi kormányzathoz közelálló külföldi tényezők támogatásának reményéből – merített erőt az ellenállásra. A Horvátiak az egykor német segítségre támaszkodó Kőszegiekhez hasonlóan idegenben, a nápolyi királynál kerestek támogatást. Nagy Lajos lovagtársasága, mint hajdan IV. Béla legjobb hívei, hangsúlyozottan magyar érdekű és magyar törekvésű pártként foglaltak helyet a másik két párt között s az ellentétek végletes kiélezése helyett azok kiegyenlítésén, a normális viszonyok helyreállításán fáradoztak. De fáradozásuk éppoly hiábavalónak bizonyult, mint amazoké. Az áldatlan állapotok most is, mint akkor, a királyi tekintély teljes elhanyatlására és a központi hatalom kiegyensúlyozó hatása alól felszabadult társadalmi erők öncélú hatalmi törekvéseinek gyors kibontakozására vezettek. Kún László uralkodásának mozgalmas eseményei a királyi hatalmat elhomályosító magánhatalmak félszázados uralmát vezették be; Kis Károly legyilkolásával, Erzsébet és Mária foglyulejtésével a nagybirtokos urak uralmának, a nagybirtokos-ligákra támaszkodó pártkirályoknak korszaka köszöntött be.

A magyar főnemesi társadalom egységét megbontó hármas pártalakulás és a nyomában kelt éles pártharcok hátterében két korszak világnézeti harcának, a lovagi és prérenaissance-életszemlélet elvi küzdelmének körvonalai bontakoznak ki. Az Anjouk céltudatos társadalompolitikájának eredményeként hazánkban Nagy Lajos halálakor még a lovagi életeszmény és életstílus élték virágkorukat. Az Anjou-kor főnemessége a lovagi hűség tisztult eszményének jegyében sorakozott őt fölemelő lovagkirályai mögé s az elmult századforduló hatalmaskodó kiskirályainak magánérdekű célkitűzésével ellentétben a közérdek, az egész nemzeti közösség szolgálatát tekintette hivatásának. A közösség javára szolgáló erős központi hatalom támogatására, az ország nyugalmának és népe békéjének biztosítására, a királyság és nemzet tekintélyét gyarapító hadivállalkozásokra szentelte erejét és tehetségeit. Ha voltak is önös hatalmi törekvései, ha királya és nemzete szolgálatáért, „justum servitium” címén jutalomra és elismerésre tartott is számot, ha befolyását fel is használta vagyona és magánhatalma gyarapítására, cselekvésének és magatartásának rúgói közül sohasem hiányzottak a lovagi hűség és a közérdek szolgálatára való önzetlen törekvés elvszerű motívumai. Károly Róbert lovagias gondolkodása, Nagy Lajos egyéniségének ezernyi szép vonása rányomták bélyegüket a környezetükben élő, kormányzatukban részes, velük táborozó főurak lelkületére. Udvaruk előkelői, királyságuk főtisztviselői, hadseregük tisztjei lovagok voltak s ha netán vétettek a lovagi hűség és lovagbecsület, a lovagi törvények és lovagszokások ellen, maga a lovagi életeszménynek hódoló főnemesi társadalom közösítette ki őket a maga köréből. A főnemesség és a katonáskodó köznemesség széles rétegeit átható nemes lovagi szellem volt a társadalom oly sokáig nélkülözött egyensúlyának biztosítéka. Ez vetett gátat minden kirívó hatalmaskodásnak és öncélú hatalmi törekvésnek. Ez a szellem akadályozta meg, hogy a Lackfiakhoz, Szécsiekhez, Czudarokhoz hasonló hatalmas urak a közhatalom vetélytársaivá és önző hatalmi törekvések rabjaivá legyenek. Ez a szellem tartotta féken az Anjou-kort megelőző évtizedekben s majd Nagy Lajos halála után is oly vészes zavarok, küzdelmek és mozgalmak forrásává lett bomlasztó erőket. A lovagkor etikus életszemlélete és tisztult eszményei azonban nem tudtak elég mély gyökeret verni. Későn érkeztek hazánkba, mikor nyugaton már egy új, tán esztétikusabb, de etikai tekintetben alacsonyabbrendű életeszmény uralkodott a lelkeken s a lovagi életstílus helyét már a prérenaissance önkényurainak és a condottieri-társadalomnak életstílusa foglalta el.

A prérenaissance-életszemlélet az Anjou-királyok sűrűbb nyugati érintkezései nyomán hazánkba is hamarosan utat talált s a balkáni expanzióval állandósult délszláv kapcsolatok révén megismert balkáni életstílus elemeivel vegyülve a lovagi eszménytől egyre inkább eltávolodó életfelfogás és életformák s egy új életeszménynek hódoló új főnemestípus kialakulására vezetett. Ennek a közéleti gesztusokban rendszerint előkelő, de cselekvései lényegében gyakorta durva és erőszakos, szellemi képességekben gazdag, de erkölcsi erőkben sokkalta szegényebb, törekvéseiben önző és szertelen, eszközeiben ravasz és kíméletlen prérenaissance-arisztokratatípusnak első képviselője a két harcos ellenfél, Garai Miklós és Horváti János volt. Fejedelmüket – az Erzsébetet, emez Károlyt – ők is lelkes odadással, de már nem az igazi lovag önzetlen és eszményi hűségével, hanem a tudatos pártember önérdekű ragaszkodásával szolgálták. Nagy Lajos lovagtársaságának tagjai a nemzeti egység politikájának harcosai és a társadalmi béke munkásai, Garaiék és Horvátiék vérbeli pártpolitikusok, a nagybirtok öncélú hatalmi politikájának életrehívói, a nehezen megteremtett társadalmi egyensúlyt újra felborító családi ligák rendszerének megalapozói voltak. Egyéniségük és politikájuk újszerű vonásai már Nagy Lajos életében kiütköztek, de a maguk igazi mivoltában csak a nőuralom idején bontakoztak ki, átalakító erejük és bomlasztó hatásuk pedig csak a budai és garai véres események nyomán lángrarobbant még véresebb pártharcok korában nyilatkozott meg. E harcok kezdetén az új életszemlélet híveinek két csoportja – a Garai- és Horváti-had – állt egymással szemben, de az ő személyes és családi versengésük hamarosan új küzdelemnek, a régi és új felfogás, a régi és új arisztokrácia élet-halálharcának adott helyet. A Horváti-párton győzedelmeskedő Garaiak a lovagi hagyományokhoz hű főurakkal kerültek szembe s azokon keresztülgázolva törtek politikai céljuk, a méreteiben hirtelen megnövekedett nagybirtok uralma felé. A királyi kegyből nagyranőtt s addig a központi hatalom alátámasztására szolgáló nagybirtokszervezetek e harcok tüzében alakultak át a királyi hatalommal egyenrangú s annak tekintélyét csorbító politikai erőtényezőkké, melyek öncélú törekvéseinek és romboló munkájának hiába igyekeztek gátat vetni a királynők fogsága idején éppen kormányon volt lovagfőurak. A politikai ellentétek kiegyenlítésére és a közhatalom tekintélyének helyreállítására irányuló komoly törekvésük hajótörést szenvedett két vérbosszút lihegő párt sötét szenvedélyein.

*

A garai események hírére a királyi helytartó tisztét a főpapok és zászlósurak országos tanácsa vette át élén Szécsi Miklós nádorral és Kaplai Dömötör esztergomi bíborosérsekkel. Zsigmond őrgrófot, ki felesége elfogatásának hírére tüstént itthon termett, illő tisztelettel fogadták és korábbi politikai álláspontjukhoz híven királlyá leendő megválasztását és megkoronázását is kilátásba helyezték, de egyelőre csupán „Magyarország védőjének és főkapitányának” ismerték el; az ügyek intézését pedig maguk vették kezükbe. Kormányzati feladatuknak minden más kérdés kikapcsolásával pusztán a helyzet tisztázását, a királynők kiszabadítását, a pártellentétek elsimítását, a belső béke helyreállítását tekintették s evégből Szent István ünnepének nyolcadára Székesfehérvár városába országgyűlést hívtak össze. A Garai-párt vezetőtagjai – egy-két kivétellel fogságban lévén – nem jelenhettek meg. Horvátiék önként maradtak távol a koronázó várostól, ahol Mária királynő és Zsigmond híveinek környezetében nem igen érezhették volna magukat biztonságban. Annál nagyobb számban jelentek meg a nemzeti egység politikájához és a lovagi hagyományokhoz ragaszkodó Zsigmond-párti főpapok és főurak, valamint a vármegyei nemesség hozzájuk szító követei. Az országgyűlés lefolyása és határozatai ezek hangulatát és felfogását, a két másik párt felforgató törekvéseivel szemben a társadalmi béke és politikai egység megteremtésére irányuló komoly és elszánt törekvésüket tükrözik vissza. Az országgyűlés tagjai Szent Istvánnak a koronázótemplom oltárán elhelyezett fejereklyéjére tett kézzel ünnepélyesen megesküdtek, hogy csupán „az állam javára, a királyság és a szentkorona vele azonos érdekeire” lesznek tekintettel, ez érdekeknek még a királyi felséggel szemben is érvényt szereznek, az ország ügyeibe beavatkozó idegen hatalmaknak és az országgyűlés által létrehozandó békemű ellen fellépő hatalmasoknak pedig fegyverrel is ellenük fognak szegülni. Tanácskozásaik során végleg megérlelődvén bennük a meggyőződés, hogy minden baj kútforrása a királynőknek rossz tanácsokkal szolgáló Garai Miklós káros működése volt, fontos elvi határozatokat hoztak hasonló események megelőzésére. Töredékesen korunkrajutott törvénykönyvük első szakasza – III. Endre egykori tanácstörvényének szellemében – elrendelte, hogy komoly események, újítások és nehéz mozgalmak idején a király a főpapok és bárók mellé köznemeseket is hívjon meg tanácsába a tehetősebb birtokosurak közül. A következő szakasz az Aranybulla hasonló rendelkezéséhez képest a zászlósurak méltósághalmozását, világi uraknak egyházi, egyháziaknak világi méltóságok viselését tiltotta el. A harmadik szakaszban Garai nádor kormányzatát megbélyegző burkolt célzással elrendelték, hogy a tanácsuraktól jövőben esküt vegyenek annak biztosítékául, hogy nem csupán a királyi felség és a maguk érdekeire, hanem a közérdekre, az ország és szentkorona érdekére is mindenkor tekintettel lesznek s amennyiben bármelyikük ellenkezőleg cselekednék és káros tanácsokat adna, azt hivatalától megfosszák és a tanácsból örökre kizárják. A királyi és királynéi felségeket – Máriát és Erzsébetet – pedig, nyilván ez utóbbi indulataira való tekintettel, minden harag, gyűlölködés és ellenségeskedés beszüntetését biztosító eskü letételére kötelezték. A mult kormányzati hibáit megbélyegző elvi határozatok után három törvénycikkben Horváti János bánt, Palisznai János vránai perjelt és híveiket kötelezték a garai támadás alkalmával kezükbekerült királyi kincsek, az erőszakosan elfoglalt királyi, királynéi és nemesi javak, várak, városok, falvak, birtokok és haszonvételek haladéktalan visszaadására és összes foglyaik sürgős szabadonbocsátására. Másrészről viszont a pártharc okául Garai és Horváti régi személyes természetű ellenségeskedését jelölve meg, határozatilag kimondták, hogy a felkelők támadása nem irányult a királynők, hanem csupán Garai ellen s így felmentve őket a hűtlenség és felségsértés vádja alól, a királynőket felszólították, hogy az ország javáért bocsássák meg és felejtsék el, ha királyi és királynői méltóságukat „netán” mégis valaminő sérelem érte volna, adjanak kegyelemlevelet Horvátinak és társainak s őket a királyi udvarba újra befogadva, hozzájuk illő méltóságokkal díszítsék. Végül a béke és nyugalom állandóságának biztosítása végett a fegyveres harcok során sérelmet szenvedett feleket s a meggyilkoltak hozzátartozóit eltiltották minden további ellenségeskedéstől, az esetre pedig, ha gonosz tanácsra netalán a királynők terveznének ilyesmit, velük szemben az összes rendek ellentállását rendelték el.

Mindezek a rendelkezések az országgyűlés résztvevőinek a közérdeket minden pártszempont és magánérdek fölé helyező, a belső harc előidézésében részes urak és pártok szereplését elítélő, de az egység és béke érdekében büntetés helyett kiengesztelődést kereső felfogásáról tanuskodnak. Noha a bajok kútforrását – az események egykorú olasz írójához hasonlóan – Garai nádor működésében látták, pártatlan igazságérzettel állapították meg a másik fél teljes jóvátételi és kártérítési kötelezettségét Garai párthíveivel szemben s bár tisztán látták és tudták, hogy a felkelés nemcsupán Garai személye, hanem a királynők, főleg az anyakirálynő ellen is irányult, e tény elleplezésével büntetlenséget és tisztességes visszavonulást biztosítottak Horvátiéknak. A Szent István-napi törvénylátó gyülekezet keretében, az akadályozott királyt az Aranybulla rendelkezése értelmében helyettesítő nádor meghívására, a legszigorúbb törvényes formák közt tartott 1386. évi országgyűlés békeszerző törvényhozása utolsó kísérlet volt a végső veszélyben forgó társadalmi és politikai béke megmentésére. Sajnos, e kísérlet kudarcot vallott az egymással szembenálló felek makacs bosszúvágyán és szertelen hatalmi törekvésein.

*

Horvátiékat és Palisznait első nagy sikereik mámorában érte az országgyűlés határozatainak híre, mikor a drávántúli és marosontúli országrészek és tartományok feletti uralmuk már biztosítottnak látszott s a győzelmes előnyomulásra is komoly reményük volt. A horvát-szlavón bán halála és a macsói bán foglyulejtése után a két tartomány szinte ellenállás nélkül került a két bánság kormányzatát László nápolyi király nevében átvevő Horváti János uralma alá, a drávántúli királyi várak és az ellenpártokhoz tartozó főurak erősségei sorra meghódoltak s a bán csapatai már Pécs és Garavár ostromára készültek, hol Alsáni Bálint bíboros-püspök és Garai János szervezték a védelmet. Horváti László a Tiszán átkelve, a marosontúli vármegyék nemességét szólította a gyermek László lobogója alá. Jánki László és Dánfi Mihály támogatásával készült fegyvereit az Erdély felől várható Losonczi-hadakkal összemérni. Lajos kalocsai érsek, a csanádi, szerémi, boszniai püspökök Horváti Pál zágrábi püspökkel együtt a „legitim királyul” elismert Nápolyi László híveinek ügyét támogatták és oldalukra állt Tvartkó bosnyák király is, aki a belső zavarok kihasználásával igyekezett lábát Horvátországban és Dalmáciában megvetni. Palisznai János az ő támogatásával, bosnyák segítőcsapatok élén foglalta el Vránát, Knint és más délvidéki várakat, míg Horvátország északi részein Frangepán István, a pádovai Carrara Ferenc veje, tűzte ki a nápolyi király zászlaját. Nem csoda, ha e gyors és nem várt siker hatása alatt Horvátiék félreismerték az erőviszonyokat. Győzelmeiket meglepetésszerű támadásuknak, a vezérek halála és elfogatása miatt harcképtelenné vált Garai-párt időleges megbénulásának s a többi királyhű magyar és horvát főurak szervezetlenségének köszönhették, de ők a maguk erejének és lendületének tulajdonították. A gyengeség jelét vélték felismerni az országgyűlés nekik kedvező határozataiban is; a békeajánlatot ezért visszautasították. Foglalásaik visszaadásáról, a királynők szabadonbocsátásáról és kegyelmük elfogadásáról tudni sem akartak. A Garai-uralom ellen nemrégen még velük egysorban küzdő országnagyoknak a „törvényes király” jogait szerintük csak bitorló Mária és gyűlölt férje érdekeit szolgáló politikáját elítélték s a békéről velük komoly tárgyalásba nem is bocsátkoztak. Mikor pedig hírét vették, hogy Zsigmond a békés kiegyezés meghiúsulása esetére haddal készül felesége és anyósa kiszabadítására s a hadi készülődést már meg is kezdte, a koronás foglyokat a zágrábi püspök gomneci várából a tengerparti Novigrádba szállították át, hogy onnét szükség esetén hajón Nápolyba vihessék.

A Garai-párt éppily bizalmatlanul fogadta a kormány békítő kísérletét. A nádor családja, rokonai és barátai semmiképen sem tudtak belenyugodni, hogy az őket ért súlyos sérelmek megtorlatlanul maradjanak. Mikor azután az ifjabb Garai Miklós fogságából váratlanul kiszabadult és a párt élére állt, tüstént harcra kezdtek készülődni s a királyi tanácsban is a gyors fegyveres föllépés mellett emeltek szót. De miután Horvátiék elutasító magatartása ismeretessé vált, a többi urak is a harc felé kezdtek hajolni, különösen Lackfi István, akit a felkelők csáktornyai várának és uradalmának elfoglalásával már előbb súlyosan megsértettek. Maga Zsigmond őrgróf a háborútól várta élete vágyának teljesülését, magyar királlyá koronáztatását, amit elsősorban a háborúspárt hívei sürgettek. A felkelés fegyveres letörése és koronás hitvestársának kiszabadítása – úgy vélte – alkalmas lesz az ellenzéki hangulat leszerelésére s a korábban ellenséges indulatú Garai-párt rokonszenvének biztosítására.

A háborús gondolat térhódítása miatt Szécsi Miklós, a békepárt feje, visszavonult. Negyvennégy esztendei önzetlen közszolgálat után lemondott nádori méltóságáról. A rendek és Zsigmond egyetértő bizalma az uralkodó párt fejét, Lackfi Istvánt emelte helyébe. A főpapi kar élére viszont a Kaplai bíbornok halálával megüresedett esztergomi érseki szék várományosaként Kanizsai János egri püspök állt. Ők ketten indultak Zsigmonddal 1387 első napjaiban a délvidéki felkelők ellen. A hadjárat jó siker reményével indult. Kaproncát, Kőröst, Zágrábot hamarosan elfoglalták, de egyhavi táborozás után kénytelenek voltak a horvát hegyvidék és Bosznia felől nagy haddal közeledő Horváti és Palisznai elől visszavonulni. A királynők kiszabadítása érdekében még a hadjárat megindulta előtt megkezdett diplomáciai lépések több sikerre vezettek. Az ifjú királynő iránt nagy tiszteletet tanusító velencei kormány hajóhadát a dalmát partokra vezényelte, hogy a foglyok netáni Nápolyba szállításának útját vágja s a szárazföldi siker esetén a tengerről támogassa Zsigmond szabadító akcióját.

A felkelő vezérek Zsigmond és Lackfiék fegyveres támadásának és a tengeri ostromzárnak hírére végleg letértek a korona hűségéről és az ellentétek békés kiegyenlítésének mindörökre útját vágó tettre vetemedtek. A novigrádi várból Velencébe titkon követet küldő anyakirálynét leánya szemeláttára megfojttatták s Horváti Pál püspök Palisznai Tamással Nápolyba utazott, hogy Margit királynénak a bosszú művéről jelentést téve, a kis László királyt ünnepélyesen meghívja Magyarország trónjára. A kis király nem jöhetett. Anyja az előzményeken okulva nem is engedte volna Magyarországba. De sereget sem adhatott hívei támogatására, mert még nápolyi uralma sem volt biztosítva, sőt alig pár hónap mulva fővárosa is ellenfele, Anjou Lajos kezére került. A királyné ezért megelégedett egy ünnepélyes proklamáció kibocsátásával, melyben fia magát Magyarország és társországai törvényes királyának nyilvánította. Magyarországi helytartójává, valamint Szlavónia és Macsó bánjává Horváti Jánost, Horvát- és Dalmátországok bánjává pedig Palisznai Jánost nevezték ki. Mire azonban ez intézkedések hírével Horváti Pál hazaérkezett, Magyarországon gyökeresen megváltozott a helyzet.

*

Horvátiék elszánt fellépésének hírére a háborús kedv országszerte fellángolt s nyomában mind erősebbé lett a férfikirály erős keze utáni vágyódás. Lackfi István nádor a többi országnagyokkal és Zsigmonddal egyetértésben teljesen újjászervezte a déli tartományoknak Garai halála és Korógyi elfogatása óta gazdátlan kormányzatát. A macsói bánság és a hozzákapcsolt öt vármegye élére ifjabb Garai Miklóst állították, az új korszak legnagyobb tehetségű államférfiát, aki innét, a lángbaborult országrészek központjából céltudatosan irányíthatta a macsói ellenforradalom megszervezésével egymástól elszakított keleti és nyugati felkelő seregek ellen tervezett hadműveleteket. A délnyugati tartományokban a báni kormányzat helyreállítása egyelőre még kivihetetlen lévén, Szlavónia és Horvát-Dalmátországok kormányzójává főkapitányi címmel Losonczi Istvánt, a szörényi bánság és temesi főispánság élére pedig testvéröccsét, Losonczi Lászlót nevezték ki. A vránai perjelség élére harmadik testvérük, Losonczi Albert került, a felkelőktől veszélyeztetett Marosvidékkel északkeletről szomszédos Erdély kormányzata pedig továbbra is nagybátyjuknak, az öreg László vajdának kezében maradt. A dalmát városok egyelőre megközelíthetetlenek lévén, a tengerpart védelmére az országnagyok a magyar király – most Velencével is baráti lábon álló – régi szövetségesét, Genovát kérték fel. Ugyanekkor került sor a kisebb zászlósúri méltóságok betöltésére is. E tisztségekre a Zsigmond köré sereglő fiatalabb felvidéki nemesurak közül szemelték ki a Paksiakkal és Kaplaiakkal egy törzsről szakadt Jolsvai Lestákot, a Bebekekkel rokon Csetneki Györgyöt és a köznemes sorból vitézsége révén gyorsan emelkedő Perényi Miklóst. A lovászmesteri tisztet újra Simontornyai Lackfi Istvánra ruházták, mikor azonban néhány hó mulva gyanú támadt, hogy a Horvátiakkal tart fenn összeköttetést, a háborús időben fontos bizalmi állást maga a nádor vette át.

Az újjászervezett kormányban Horvátiék kivételével minden pártárnyalat képviselve volt, de a politikai vezetés Lackfi nádor és Kanizsai János püspök kezében összpontosult. Az ő érdemük volt a különböző pártok vezérférfiait egyesítő kormány megalakítása és Zsigmond trónraemelésének tapintatos előkészítése.

A helyzet példátlan és egyedülálló volt a nemzet történetében. A trónt törvényes öröklés címén magának követelő nápolyi király híveinek kivételével az egész nemzet által elismert koronás király mellé készültek hitvestársa személyében – mintegy uralkodótársul – más királyt választani s hozzá oly királyt, aki korábban hatalmas külföldi összeköttetéseire támaszkodva, néhányszor már összeütközésbe került az őt most királlyá választó pártok egyikével. Ezek a körülmények kötelességévé tették az országnagyoknak, hogy Zsigmond megválasztását oly feltételekhez kössék, melyek teljes biztosítékot nyujtanak az uralom törvényes gyakorlása, a magyar korona, a nemzet és a rendek jogainak tiszteletbentartása tekintetében. Ezt a problémát Laczkfiék nem a korábbi koronázásokról már ismert, szokásos koronázási eskü szövegének új kidolgozásával, hanem a királyjelölt és a választásában résztvevő tanácsurak közt kötött formális szövetség létesítésével oldották meg. A választás feltételeit e „liga” megkötéséről kiállított szövetségi szerződésben foglalták össze.

Zsigmond ez okmány tanusága szerint kötelezettséget vállalt, hogy alattvalóinak szabadságát és jogait tiszteletben fogja tartani, tanácsosait a magyar főúri családok tagjai, elődei tanácsosainak leszármazói közül fogja választani, idegenek tanácsával nem fog élni, külföldieknek egyházi és világi méltóságokat nem ad, egyházi javadalmaknak idegenek részére tervezett adományozását a pápa úrnál megakadályozza, bármely alattvalója ellen a vele és a királynékkal szemben tanusított korábbi magatartásáért gyűlölséggel nem fog viseltetni, a törvényesség kellékeit nélkülöző összes eddigi ígéreteit és adományait visszavonja és megsemmisíti, a magyar királyság és bármely alattvalója ellen bárkivel korábban kötött szövetségét felbontja és semmisnek nyilvánítja, a megelőző évben cseh segítséggel vívott küzdelmében foglyulejtett országlakosokat haladéktalanul szabadonbocsátja s ha szövetségeseinél volnának fogságban, kiváltja, az őt királlyá választó liga tagjait elhagyni, nekik károkat okozni, őket e ligából kizárni a liga összes tagjainak errevonatkozó egyértelmű határozata nélkül nem fogja, hanem ellenkezőleg valamennyiüket pártfogolni és védelmezni köteles. Végül pedig az Aranybulla ellenállási záradéka értelmében elismerte, hogy amennyiben minde feltételeket meg nem tartaná s azok ellen cselekednék, mindazok a főpapok, bárók és nemesek, akik pecsétjüket ez okmányra függesztették, egyenként és összesen, minden hűtlenség vétke nélkül elleneszegülhetnek és őt azok megtartására kényszeríthetik.

Lackfi István és társai, pártjuk korábbi politikájához híven, a köz érdekét tartották szemük előtt. A választási feltételek minden tekintetben megfeleltek a nemzet érdekeinek és a törvényerejű régi jogszokásoknak s mivel a választás előtt kötött szövetségben az immár nyilvánvalóan hűtlen Horváti-csoporton kívül a nemzet egyetemét képviselő valamennyi párt és csoport képviselve volt, még a liga tagjainak különleges védelmet biztosító szakasz sem állt a közérdekkel ellentétben és semmiesetre sem volt egyoldalú pártérdekből felállított követelés. Az egész szövetségi okmány ugyanazt a pártszempontok fölé emelkedő, nemesebb politikai felfogást tükrözi vissza, mint az ugyane műhelyben készült 1386. évi törvény, azzal a különbséggel, hogy a nemzetből hűtlenségük által magukat kiközösítő Horvátiakra most már nem voltak tekintettel.

A liga megalakítása és a választási feltételek szerződéses megállapítása után 1387 március 31-én Zsigmondot Székesfehérvárott királlyá koronázták. A szertartás elvégzése a legidősebb főpapra, Benedek veszprémi püspökre hárult, mert az esztergomi szék az év eleje óta üresedésben volt, Lajos kalocsai érsek pedig Nápolyi László táborához tartozott. Koronázása után Zsigmond gazdag birtokadományokkal jutalmazta mindazokat, akik kezdettől fogva hívei közé tartoztak és trónraemelése körül is érdemeket szereztek. Lackfi István nádor két unokaöccsével, István lovászmesterrel és Döbröközi Lackfi Andrással együtt a komáromi uradalmat kapta a várral, várossal, húsz faluval s a váruradalomhoz tartozó gazdag vám- és révjövedelmekkel, Szécsi Miklós és két fia a vasmegyei Dobra várát harminc falura terjedő tartozékaival, Szécsényi Frank és Simon a barsmegyei Saskőt huszonöt faluval, Losonczi László vajda a belső-szolnokmegyei Csicsóvárát harminc faluval, Kaplai János és Dezső a borsodi Boldvát és a szabolcsi Reinbachot, Bebek Imre és Detre a sárosmegyei Szakalyavárat kilenc faluval. Perényi Péter, Miklós, János és Imre Beregben kaptak három falut, Toldi Miklós mester, az egykori itáliai zsoldosvezér, Szatmár megyében a daróci uradalmat. Az adománylevelekben felsorolták a megjutalmazott urak Lajos királynak, Erzsébetnek, Máriának és magának Zsigmondnak tett érdemes szolgálatait, de különös melegséggel szólnak e levelek a két nádor, Szécsi és Lackfi hűségéről és érdemeiről. Szécsinél kiemelte Zsigmond immár a negyedik koronás királyhoz való „törhetetlen hűségét, jeles hűségének szilárd állhatatosságát és megmérhetetlen érdemeit.” Lackfi nádorról szólva, ugyancsak megemlékezett elődeinek tett hű szolgálatairól, de különösképen kiemelte neki magának „minden ügyében, dolgában és nehéz vállalkozásában, különböző helyeken és időben, saját személyének és vagyonának kímélete nélkül tett szolgálatait, a szerencse változó körülményei közt hozzávaló rettenthetetlen és rendületlen ragaszkodását s érette és uralma megalapításáért kifejtett buzgalmát.” A kancellária szóvirágaival ékesített jellemzés szép világításba állítja e később méltatlanul meghurcolt jeles hadvezért és államférfit, a nápolyi háborúból ismert nagy vajdának apjához mindenben méltó fiát.

*

Az ünnepségek lezajlása után Zsigmond és nádora erélyesen hozzáláttak a felkelés és pártviszályok fegyveres megfékezéséhez. Horvátország és Dalmácia királyhű lakósságának külön kiáltványban hozták tudomására az új király trónfoglalását s a felkelők ellen tervezett hadikészülődéseket. Velencével sürgősen megkötötték a nádor, Kanizsai püspök és Barbo Pantaleon velencei követ korábbi tárgyalásai során már előkészített szövetséget, minek értelmében Venieri doge Barbadico admirálist hajóhaddal tüstént Novigrád ostromára küldte, hova szárazföldi úton ugyanekkor nagy magyar-horvát sereg indult Losonczi István főkapitány és Frangepán János modrusi és vegliai gróf vezérlete alatt. E sereggel voltak a Kaplai-testvérek és a Korbáviai grófok, míg Lackfi nádor több zászlósúr kíséretében a macsói részekre ment, hogy Garai bánnal egyesülve, az egész hadjárat vezetését átvegye.

A hadműveletek teljes sikerrel jártak. Garai Miklós és Losonczi László még a nádor megérkezte előtt döntő győzelmet arattak Temesvár alatt Horváti László, Jánki és a Dánfiak seregén. Maguk a vezérek futásban kerestek menedéket. A Maros-Tisza-közének elfoglalása és nyugalmának helyreállítása után Garaiék gyors mozdulattal fordultak a Dráva-Száva-közén táborozó Horváti János ellen s őt Cserevicénél megverték, majd a nádor hadával egyesülve, a felkelők kezén levő várak ostromához kezdtek. Cserevice, Újlak, Kásvár, Gyakovár sorra birtokukba kerültek s a Pozsega várába húzódó Horváti János is kénytelen volt meghódolni. Kegyelemért hódolatát és a királynő azonnali szabadonbocsátását ígérte. Nyugaton ugyanekkor Losonczi és Frangepán támadták meg a foglyokat – Korógyit, a két Alsánit, Kanizsai Istvánt – Novigrád felé kísérő Palisznai hadát. A perjel Pacsitel várába zárkózott, de rövid ostrom után kénytelen volt azt feladni. A foglyokat szabadonbocsátotta, maga Horvátihoz hasonlóan hódolatot ígért és Mária szabadonbocsátását. A vezérek kézrekerülésével a mozgalom – úgy látszott – véget ér. De a győztesek nem számoltak ellenfeleik ravaszságával. Lackfi István lovászmester, kire nagybátyja a Horvátiak és társaik örízetét bízta, talán a pártütők közt lévő rokonának, Lackfi Imrének kérésére, enyhített őrizetükön s ezzel – ellenségei később úgy mondták: szándékosan – módot adott szökésükre. Horvát János élt is az alkalommal. Ugyanezidőben Palisznai is kisiklott a Frangepánok kezéből és Novigrádba menekült. De soká tartani magát ott sem tudta. Frangepán a szárazföld felől, a velencések tengerről ostromba kezdtek s a perjel június 4-én kénytelen volt Mária királynét az admirálisnak kiadni. Az olaszok nagy diadallal szállították a mindannyiuk rokonszenvét megnyerő szép, ifjú asszonyt Zenggbe, honnét már magyar alattvalói kísérték a kiszabadulás hírére Zágrábba siető Zsigmondhoz. A házastársak sok viszontagság után végre egymásra találtak. Ha életük Zsigmond hibájából ezután sem lehetett zavartalanul boldog, a békés egyetértést többé komoly viszályok nem veszélyeztették. Mária továbbra is gyakorolta a királyi jogokat, udvart tartott, ítélkezett, adományozott, de a tényleges uralkodás és kormányzat gondjait férjének engedte át. A királyi pár egész nyáron át Szlavóniában maradt s ott a helyszínen várta be a Horváti-párt kezén levő várak – Csáktornya, Gomnec, Medvevár, Peker és a többiek – elfoglalását. Augusztus derekára Zsigmond hadai már végeztek Szlavónia s a Frangepán és Korbáviai grófok hatalmi körzetébe tartozó Észak-Horvátország pacifikálásával. Losonczi Istvánt felmentették háborús jellegű főkapitányi tisztétől és László testvérével együtt horvát-dalmát bánná nevezték ki, míg Szlavónia kormányzatát Peleskei Ákos bán vette át. Dél-Horvátország és Dalmácia visszafoglalásának azonban nehéz akadálya támadt.

*

A Horvátiak és Palisznai a felkelők hadának maradványaival bosnyák földre menekültek s mivel további küzdelmeikhez sem hazulról, sem Nápolyból nem várhattak segítséget, szerb-bosnyák-horvát szövetség létrehozásával reméltek helyzetükön segíteni. Tvartkó király könnyen hajlott szavukra, mert régi vágya volt Horvát- és Dalmátországok meghódítása. Lázár szerb kenéz, a bosnyák király régi szövetségese is rokonszenvvel fogadta a felkelők tervét, kiket már megelőző küzdelmeikben is segítőcsapatokkal támogatott. A horvát nemesség körében szintén akadtak a magyar uralommal elégedetlen elemek, akik most örömmel fogadták a bosnyák invázió hírét. A haditerv szerint Tvartkónak és Palisznainak a horvát-dalmát részek hódoltatása volt a feladata, Horváti János pedig Lázár kenézzel Macsó és a Szerémség felől készült Magyarországba és Szlavóniába törni. A dalmát-horvát hadjárat azonban váratlan akadályokba ütközött. Tvartkónak gyors és meglepő támadással sikerült Klisszát, Osztrovizát, sőt Trau városát is hódoltatnia, de Spalato ostromával már kudarcot vallott. A dalmát főváros polgárai Sebenikóval, Zárával s a leghatalmasabb délhorvát urakkal – a Brebiri grófokkal és knenini Nelipiccsel – együtt hívek maradtak a magyar koronához; fegyverrel fogadták Tvartkó hadait. Palisznait pedig Vránában az északhorvát urak, Frangepán János és a Korbávaiak támogatásával Losonczi Albert fogta ostrom alá. Horvátinak így, eredeti tervével ellentétben, az ő segítségére kellett sietnie. Bosnyák-magyar seregével sikerült is Vránát hamarosan felszabadítania. Losonczi perjelt a tengerparti Nona városába szorította vissza, Frangepánékat pedig visszavonulásra kényszerítette. Horvátországnak a Velebittől délre eső része, néhány város kivételével, így mégis a támadók hatalmába került s Tvartkó bosnyák kormányzókat küldött Horvátországba Hranics Vlaskó, Dalmáciába Hrvatin Hervoja és Vuk személyében.

A horvátországi sikereken felbuzdulva, Horváti János 1388 januárjában szerb és bosnyák segítőcsapatoktól támogatva a Szerémségbe és Valkóba tört, de támadása kudarcot vallott Garai bán és a közelben birtokos főurak – Korógyi István, Alsáni Pál és Miklós s az apja méltóságáról Vajdafinak is nevezett Lackfi Endre fia György – éberségén. A harcban ezek győztek. Horváti újra bosnyák földre menekült, de fegyvertársai közül néhányan, élükön Korpádi Jánossal, Szeglaki Lászlóval – Nagy Lajos egykori bolgár bánjával – és Hédervári Kont Istvánnal fogságba kerültek. Korpádit a király kínhalálra ítélte. Lófarkára kötve hurcoltatta meg s utána fejét véve, négybe vágatta. A többi foglyokat lefejezték.

Horváti a következő év elején új támadást kezdett s vállalkozását ezúttal maga Lázár kenéz – Garai apósa – támogatta, de a magyar vőnek mégis sikerült Lázárt az utolsó pillanatban a támadástól visszatartania s így Horváti terve újra kudarcba fulladt. Néhány hónappal később új ellenség megjelenése és pusztító becsapásai zavarták meg a belső harcokból alighogy éledő Délvidék nyugalmát.

*

A török hatalom közel tízesztendős nyugovó után 1385-ben újra megkezdte észak felé irányuló hadműveleteit. Timurtás ruméliai beglerbég nagy hadsereggel indult Makedónián át a zétai szerb fejedelemség ellen. Monasztirt, Prilepet – Markó király tartományát – végleg a Törökbirodalomhoz csatolta s a Vojussa-folyó mellett döntő csapást mért a zétai hadakra. Balsics György fejedelem maga is odaveszett az ütközetben s halálával a tengerparti Szerbia is török kézre került. Az oszmán hatalom e győzelemmel három oldalról körülzárta Lázár kenéz kis Szerbiájának a Rigómező körül elterülő déli tartományát és közvetlen szomszédságába hatolt Boszniának is, míg Bolgáriával a Balkán-hegység vonalán már évek óta egész szélességében határos volt. A veszedelem megújulása régi szövetségük felújítására késztette a fenyegetett országok fejedelmeit s 1387-ben Murád kisázsiai elfoglaltságát kihasználva, Lázár kenéz és Tvartkó király nyíltan, Sismán bolgár cár pedig török hűbérurának bosszújától tartva, egyelőre csak titkon hadra készültek. Mozgolódásuk hírére a szultán mintegy húszezer fegyverest küldött ellenük, de az egyesült szerb és bosnyák hadak ezeket Plocsniknál véres ütközetben tönkreverték és szétszórták. A győzelem után Sismán bolgár cár is nyíltan a szövetséghez csatlakozott. Murád azonban 1388-ban büntetőhadjáratra küldte ellene nagyvezírjét s fővárosát, Tirnovót elfoglalva, lealázó békére, hódolatra és a drinaparti Szilisztria várának átadására kényszerítette, majd mikor szavát megszegte, a feltételek teljesítését elmulasztotta, országát az addiginál is szorosabb hűbéri kötelékkel csatolta birodalmához. A török hadsereg közeledésére Stracimir viddini bolgár cár is kénytelen volt a szultán hűbéruraságát elismerni és magát adófizetésre kötelezni. Egy évvel később maga Murád jött el a plocsniki vereség megbosszulására. A Rigómezőn 1389 júniusának 15. napján lezajlott döntő ütközetben Tvartkó hadait Hranics Vlaskó és Horváti János, a szerbeket maga Lázár és veje, Brankovics Vuk vezették. A kemény harcban Murád szultán áldozatául esett egy szerb vitéz gyilkos csapásának, de Brankovics Vuk gyáva magatartása miatt a szerb-bosnyák hadirend megbomlott és a harcot új szultánjuk, Bajazid, vezérlete alatt továbbfolytató törökök diadalt arattak. Maga Lázár kenéz is elesett s halálával Szerbia török uralom alá került. Lazarevics István kenéz (1389–1427) már mint a szultán adófizető hűbérese lépett apja örökébe. A győzelem után szerb földről, a Dunán és Száván átkelve, először léptek magyar földre török portyázó csapatok, az új hűbéri viszonyhoz képest rác martalócok társaságában. S harmadikul a természetellenes szövetségben újra megjelent Horváti János is a maga bosnyákjaival. A betörések megbosszulására és a hűtlenségbe esett szerb kenéz megbüntetésére Zsigmond gyors egymásutánban három hadjáratot indított Szerbiába. Az eredmény nehány dunaparti vár visszafoglalása és a törökök egy nagyobb seregének tönkreverése volt.

Mily következménnyel járt a rigómezei csata kimenetele a közvetlen szomszédságba került törökök és bosnyákok viszonyára, nem tudjuk. Tvartkó horvátországi fellépéséből, az ő horvát politikáját átöröklő nápolyi udvar későbbi török-cimboraságából és a boszniai török becsapások elmaradásából mégis valami egyességre kell következtetnünk. Valószínű, hogy Tvartkó a vesztett csata után valaminő megállapodást kötött a törökkel akár béke, akár fegyverszünet alakjában. Ez az egyesség magyarázhatja meg a horvát politikában Tvartkó nyomába lépő Nápolyi Lászlónak alig két esztendő mulva Horvátiék kezdeményezésére a törökkel tervezett szövetségét és magának Tvartkónak nyomban a rigómezei csata újult erővel megkezdett horvát-dalmát hadjáratát is.

Zsigmond király délnyugati tartományainak védelmét teljesen a Losonczi testvérekre, a királyhű horvát főurakra és dalmát városokra hagyta. Losonczi Lászlónak sikerült is 1388 nyarán Zára városába hatolnia. Egy év multán Frangepán János támogatásával Klisszát is visszafoglalta Tvartkótól, sőt Trau polgárait is visszatérítette Zsigmond hűségére. De sikerei csak epizódok jelentőségével bírtak. A tartomány igazi ura Tvartkó maradt, ki fokozatosan előnyomulva, újra elfoglalta Klisszát, majd a régi horvát fővárost, Knint is. 1390 nyarán Spalató, Sebeniko és Brazza, Lessina, Curzola szigetek is meghódoltak, miután három esztendeig hiába kértek-könyörögtek Zsigmondtól segítséget. Tvartkó címei sorába Horvát- és Dalmátországok királyának Szent László utódait ilető címét is beiktatta. Ez volt a helyzet, mikor Bebek Detre, az új bán 1390-ben hivatalát elfoglalta.

Bebek kinevezése a délvidék katonai kormányzatának a török és bosnyák támadások következtében szükségessé vált átszervezésével kapcsolatos intézkedés volt. A két oldalról is fenyegető háborús veszedelemmel szemben mind Garai, mind a Losoncziak gyengének bizonyultak. Amaz nem tudta útját vágni szerb sógora ellenséges fellépésének és a török becsapásoknak. Ezek nem voltak képesek Tvartkó előnyomulásának megakadályozására. Az országnagyok, élükön Lackfi nádorral és Bebek Imre országbíróval egyébként is bizalmatlanul és aggodalommal szemlélték Garaiék befolyásának gyarapodását s ezért most jó okra hivatkozva, kivitték Zsigmondnál eltávolításukat. Garai Miklóst a király felmentette báni hivatalától és Macsó kormányzatát, a Szörényi-bánság, Temes vármegye és Horvát-Szlavón-Dalmátországok éléről elmozdított Losoncziakra bízta. Szörénybe a szerb hadjáraton kiváló vezérnek bizonyult Perényi Miklós és Gerebeni Szemere kerültek bánnak. Temesi főispánná Sárói Lászlót, a Lévai Cseh Péter apját nevezte ki Zsigmond, aki a Perényiekhez hasonlóan gyors emelkedésnek indult főúrnak hűségeért és vitézi érdemeiért már előbb három nagy uradalmat adományozott: Hrussót, Lévát és Világosvárat mintegy ötven faluval. Szlavónia, Horvátország és Dalmácia bánja pedig Bebek Detre, az országbíró testvéröccse lett. A nyugati végeken már két esztendeje Zsigmond lengyel vitéze, Stiborici Stibor pozsonyi főispán állt őrt. Az erélyes katonai intézkedések nagyon is helyükönvalók voltak, mert a helyzet nyugaton és keleten egyre súlyosabbá vált.

A Cillei–Garai–liga.

László nápolyi királyt zsenge kora és nápolyi trónjáért francia ellenfelével vívott küzdelme eddig távoltartotta minden aktív beavatkozástól a magyar és horvát ügyekbe. Tétlenül nézte, hogy Tvartkó színleg az ő érdekeiért és jogaiért harcolva, miként foglalja el Délhorvátországot és a dalmát városokat s miként gyümölcsözteti a maga hasznára az ő honukat vesztett híveinek mozgalmát, kik közül Palisznai perjel idővel teljesen a bosnyák király szolgálatába szegődött, Horváti pedig kénytelen-kelletlen szintén ez útra tért. Komoly közbelépésre László nem is gondolhatott. VI. Orbán saját unokaöccsének szánta a nápolyi trónt s a pápai átok terhével meghalt Kis Károly fiának elismerését egyre csak halogatta. Az ország nagy részét pedig a fővárossal együtt II. Lajos ellenkirály vezérei tartották kezükben. IX. Bonifác (1389–1405) trónralépte után azonban a helyzet megenyhült s engedélyével Lászlót 1390 májusában ünnepélyesen királlyá koronázták. Nem sokkal utóbb, 1391 tavaszán meghalt Tvartkó király és Palisznai perjel s ekkor László elérkezettnek látta az időt nápolyi és magyarországi terveinek megvalósítására. Odahaza az új pápa pénzbeli támogatásával újjászervezte hadseregét, hogy ellenfelét végleg kiűzze Itáliából. A magyar korona országainak elfoglalására pedig Horváti János és Pál tervei és tanácsai alapján komoly előkészületeket tett. A bosnyák földön tartózkodó Horváti Jánost Magyarországra és összes tartományaira kiterjedő hatáskörrel helytartójává, generalis vikáriussá, Hervoja és Vuk vajdákat, kik már Tvartkó megbízásából is a horvát kormány élén álltak, Horvát- és Dalmátországok bánjaivá nevezte ki. Horvát, bosnyák és magyar híveinek – egyelőre papiroson, ígéretképen – nagy birtokokat adományozott, részben a kezén sem lévő királyi uradalmakból, részben az apjával és vele szemben elkövetett hűtlenségük miatt birtokuktól képletesen megfosztott főurak, a Garaiak, Treutel János, Harapkai Botos Gergely örökösei és mások terhére. Ily adományok tételére hatalmazta fel helytartóját is, melyeket azután külön kiváltságlevélben általánosságban megerősített. A magyar országnagyok körében Zsigmonddal szemben keletkezett elégedetlenségről túlzott hírekkel szolgáló Horváti Pál biztatására két magyar vitézét titkos küldetéssel Magyarországra indította s ezek barátságos elfogadására és előterjesztéseik meghallgatására külön levélben kérte fel a királlyal elégedetlennek vélt Kanizsai János érseket, Czudar Imre váradi és Beregszói Péter váci püspököket, Lackfi István nádort és a másik Lackfi Istvánt, Zámbó Miklós tárnokmestert, a Bebekeket, Czudarokat, Szécsieket és Magyarország valamennyi, névszerint fel sem sorolt főpapját és főurát. E követség céljáról Lászlónak egy év mulva kelt levelei tájékoztatnak, melyekben Horvátit, Hervoját és – csatlakozásában reménykedve – Lackfi nádort is felhatalmazta, hogy egyetemes bocsánatot és kegyelmet hirdessenek nevében mindazok számára, akik Zsigmondot és Máriát odahagyva, neki, mint törvényes királynak, hódolni készek. Egyidejűleg követeket küldött Bajazid török szultánhoz és leánya kezét kérve, szövetségre szólította fel Zsigmond ellen.

A keresztény világban nagy megütközést keltett e szövetség terve, mikor nyilvánosságra jutott. De még nagyobb volt a felháborodás Magyarországon, hol ezidőben már mindenki a négy esztendő óta folyton megismétlődő török támadások hatása alatt állott s a király és katonai környezete nagyszabású keresztes hadjárat indításának gondolatával foglalkozott. Legjobban megütközött azonban az új bosnyák király, Dabisa István (1391–1395), aki testvérbátyjától örökölt horvátországi és dalmáciai uralmának veszedelmét látta Lászlónak e tartományokra vonatkozó intézkedéseiben, Bosznia veszedelmét az 1392. évi újabb török-magyar háború idején már a bosnyák határon is átlépő törökkel kötött szövetségben. Horvátiéknak a kétségbeesés-szülte s már hazaárulásszámba menő terve a magyar királlyal való kiegyezés útjára vitte Dabisát, de a László leveleiben aposztrofált bosnyák, horvát és magyar urakat is megerősítette királyuk iránt tartozó hűségükben. Hervoja és Vuk bánok Dabisa felhívására fegyverrel ragadták el Palisznai örököseitől a kezükön levő horvát várakat s azután királyukkal együtt lemondtak azok birtokáról és egész Horvát-Dalmátországról Zsigmond javára. Bajazidnak 1393 nyarán Bolgária ellen indított s annak végleges meghódítását eredményező diadalmas hadjárata még nem zajlott le, mikor Zsigmond és Dabisa személyes találkozóra jöttek össze Gyakováron. A bosnyák király lemondott Horvátországra és Dalmáciára való minden igényéről, Bosznia tekintetében örökösévé nevezte ki Zsigmondot, ez pedig a somogyi főispánságot adományozta neki s a magyar főnemességbe vette fel koronás hűbéresét. Ugyanekkor hűséget esküdött Zsigmondnak Hervoja bán is több más bosnyák főúrral együtt.

A bosnyákokkal kötött egyesség nagy diplomáciai siker volt a török hadjárat küszöbén, de nem az egyedüli. Zsigmondnak már előbb sikerült szövetséget szereznie Anjou Lajos nápolyi ellenkirállyal s ezúton a franica udvar rokonszenvét is megnyerte, ami a tervezett kereszteshadjárat szempontjából bírt nagy jelentőséggel. Velencével még Mária kiszabadítása után újították meg a barátsági szerződést s most a török elleni szövetségről kezdtek tárgyalni, miután a doge Horvátinak nápolyi-velencés-török szövetség kötésére tett ajánlatát ridegen visszautasította. A török háború előkészítésével összefüggő lépés volt még Zsigmondnak unokatestvérével, Jodok morva őrgróffal, IV. Albert osztrák herceggel, Vilmos meisseni őrgróffal és Vencel királlyal kötött, illetőleg megújított szövetsége is.

*

Nápolyi László elhibázott lépése a magyar belpolitikában is fordulatot idézett elő. Az országnagyok, kiket elpártolásra hívott fel, hívek maradtak ugyan Zsigmondhoz, de fogadva a trónkövetelő követeit, gyanuba keveredtek s a Garai-pártnak volt rá gondja, hogy hitelüket a király előtt megrontsa. Ennek az aknamunkának tulajdonítható Lackfi István távozása a nádori székből. Lovászmesteri tisztét megtartotta, de nádorrá Zsigmond 1392-ben Jolsvai Lesták főajtónállómestert nevezte ki; míg Bebek Imre országbíró helyébe az új nádor rokona, Kaplai János került. Bebek erdélyi vajda lett, de egy év mulva e méltóságot is Szécsényi Franknak – Garai Miklós nagybátyjának – kellett átengednie. Garai-párti főurak kerültek a horvát-szlavón kormányzat élére Frangepán János, majd Korbáviai Bolkó személyében, hogy a horvát bánságot 1394-ben magának Garai Miklósnak engedjék át. A macsói bánság is Garai-rokonság – Korógyi István és Treutel Miklós – kezére jutott Lackfi György rövid egyévi hivataloskodása után. Az előző kormányban oly nagy számmal szereplő Bebekek közül csak Detre maradt hivatalban, előbb szörényi, majd 1394-ben szlavón bán lett.

A Garai-párt győzelme megpecsételte Horvátiék sorsát. Zsigmond a törökkel való cimborázásukon feldühödve végleges leszámolásra készült s a készülődést 1394-ben gyors cselekvés követte. A fegyveres fellépésre az alkalmat az év elején kitört horvát-dalmát lázadás és a bosnyák király váratlan szerződésszegése szolgáltatta. Horvátiék a magyar-bosnyák egyesség után megmaradt híveikkel az ozorai bánságba húzódtak vissza s a bosznaparti Dobor várában ütötték fel főhadiszállásukat, hogy majd innét törjenek be Szlavóniába és Macsóba. Izgatásaik színteréül azonban Dalmáciát szemelték ki. A magyar király hűségére alighogy visszatért dalmát városokban ez az izgatás jó talajra talált. Spalató függetlenségi nyilatkozatot tett s hódolatát mindegyik királytól megtagadta. Lessina szigete viszont Dabisát ismerte el és hívta meg urának. Példájukat több más város és sziget s a horvát nemesek egy része is követte. Az események sok bosnyák úrnak is kedvére voltak s ezek Horvátiékkal együtt beavatkozásra és a gyakovári szerződés felbontására biztatták királyukat. Dabisa végül is meghajolt akaratuk előtt és maga állt – legalább névleg – a mozgalom élére, Horvátiék pedig újra megkezdték portyázó támadásaikat Macsó és Szlavónia határvidékén. Zsigmond a nyárra várt havaselvi török hadjárat hírére már felkészült serege egy részével azonnal ellenük indult s a Száván átkelve Dobor várát kezdte ostromolni. Garai bánt pedig a fősereggel Dabisa ellen küldte. A bosnyák király azonban védekezés helyett kegyelemért folyamodott Zsigmondhoz s azt újabb hűségnyilatkozata ellenében meg is kapta. Garai erre a horvát hegyvidékre vonult seregével s Knint, Vránát és a többi várakat hódoltatva, a lázadást elfojtotta. Zsigmond ezalatt bevette Dobor várát s a felkelőket a meneküléssel ezúttal hiába próbálkozó vezérükkel együtt fogolyként hurcolta Magyarországba. Horváti János testvére nagy ellenségének és papi vetélytársának, Alsáni Bálintnak, székvárosában vette el büntetését. Mint alvezére, Korpádi János, a legkínosabb halállal lakolt. Lófarkára kötve hurcolták meg, tüzes vassal szurkálták s végül négyfelé vágták, hogy testét elrettentő példaképen szegezzék ki a pécsi vár négy világtáj felé néző falaira. A többieket Zsigmond Scolari Fülöp tanácsára titkon ölette le. Horváti Pál száműzetésben végezte életét. Püspöki székére 1395-ben Szepesi János került, Zsigmond pártjának egyik főtámasza.

*

A felkelés leverése után Zsigmond teljes erővel kezdett készülődni a török ellen. A szultán udvarában járt követei még az év elején hírül hozták, hogy Bajazid a tirnovoi Bolgária után most a viddini Bolgária, Dobrudzsa és az oláh fejedelemségek meghódítására készül. E haditerv sikerülte egyértelmű lett volna a magyar korona délkeleti tartományainak végleges elvesztésével s magának az anyaországnak bekerítésével. Noha Szerbia, a viddini Bolgária, Havaselve és Moldova hűbéres viszonya Nagy Lajos halála óta inkább csak óhajtott, semmint tényleges állapot volt, a veszedelmes ellenség befészkelődését országa szomszédságába Zsigmond nem nézhette tétlenül. Míg azonban a szerbiai török térfoglalás csak az ő érdekeit veszélyeztette, az oláh fejedelemségek veszedelme Ulászló lengyel király nemrégen szerzett jogainak is sérelmével járt. A két sógor – Ulászló és Zsigmond – eléggé barátságtalan viszonyban éltek egymással, amiben a lengyel király hatalmi törekvései mellett bizonyára része volt Hedvig királyné anyjától örökölt ellenszenvének Zsigmonddal szemben. A háború a két ország közt évek óta késfokon állt és csupán a magyarországi belső viszályok akadályozták meg, hogy a magyar koronához tartozó Halics és Ladomér bekebelezése, majd a moldovai és havaselvi magyar-hűbéres oláh fejedelmek hódolatának elfogadása miatt ki ne törjön. Zsigmond a török veszedelem hírére mégis minden tekintetet feledve kísérelte meg a lengyel királyi párt diplomáciai szövetségeinek hálózatába bevonni. A boszniai hadjárat befejezése után maga indult látogatásokra s a szandeci találkozón – úgylátszik – sikerült is valami semlegességi nyilatkozatot szereznie, de a moldovai hűbéruraság feladására és a török hadjáratban való részvételre nem tudta Ulászlót rábírni. Így maga készült fel a háborúra. Az országgyűlés még április derekán hadbahívta az egész nemességet és kivetette a hadjárat költségeire szükséges hadiadót, mit a király Jolsvai nádor, Alsáni bíbornok és Lackfi lovászmester, a volt nádor kezéhez rendelt befizetni. A hadbaszállásra azonban csak ősszel került sor, mikor híre jött, hogy a szultán Lázárevics István szerb csapataival egyesülve Havaselvére tört, Kis-Nikápolyt elfoglalta és Mircse vajdát elűzve a maga kegyencét és hűbéresét ültette helyébe. Zsigmond király 1395 első napjaiban indult meg Moldova ellen és István vajdát megverve, hódolatra s a magyar király hűbéruraságának elismerésére kényszerítette. Innét Brassóba vonult seregével s ott Mircse hűbéreshódolatát fogadva, vele indult Havaselve visszafoglalására. Losonczi István, Bebek Ferenc, Kanizsai István és Perényi Péter mellett itt tűnnek fel először kíséretében a későbbi években nagy szerepet játszó Csáki Miklós és Maróti János, az új katonafőnemességnek kimagasló tagjai s a diplomáciai küldetésekre és más bizalmas szolgálatokra sűrűn alkalmazott Bethlen Gergely. A döntő ütközet a Duna balpartján álló kisnikápolyi vár alatt folyt le s a vár bevételével végződött. Mircse vajda Zsigmond hűbéreseként foglalta el ismét fejedelmi székét s avval együtt újra megkapta elődeinek szörényi bánságát és fogarasi hercegségét. A hazavonulás alkalmával a törökhűbéres Vlád ellenvajda emberei a hegyszorosokban orvul megtámadták a magyar sereget és a király csak vitézei bátorságának köszönhette, hogy az egykor Károly Róbertet is majdnem elvesztő cselből megmenekült.

Mialatt Zsigmond a török ellen vívta küzdelmét, Mária királyné lováról bukva idő előtt adott életet első gyermekének s vele együtt meghalt. A huszonötéves ifjú királyné halálának hírére nővére és sógora tüstént felléptek trónigényükkel, de Kanizsai Jánosnak, ki épp ezidőtájt kapta meg IX. Bonifác pápától „Magyarország prímásának és apostoli szentszéki követének” addig ismeretlen címét és méltóságát, gyors és tapintatos fellépésével sikerült a lengyel háború veszedelmét még Zsigmond hazatérte előtt eloszlatnia. Az északkeleti végeken már hadbaszállt nemesség fegyveres fellépésére nem is került sor s a király most már akadálytalanul láthatott kedvenc eszméje megvalósításához, az európai kereszteshadjárat előkészítéséhez, amit a török egyre fenyegetőbb fellépése immár halaszthatatlanná tett. A kis-nikápolyi csata után alig félévvel már újra török portyázók garázdálkodtak Temes megyében és Havaselvén.

Az 1395 decemberében összeült országgyűlés hadbaszólította az ország egész fegyveres népét és szigorú büntetést szabott a hadból elmaradókra. A király pedig lázas buzgalommal fejezte be a diplomáciai tárgyalásokat. Kanizsai Miklós tárnokmester már korábban Párizsba utazott, más követek a német és olasz udvarokat, Velencét, Rómát keresték fel. Maga Zsigmond január végén Prágába indult s harmadfél hónap alatt sikerült bátyját alattvalóival kibékítenie, miért jutalmul Vencel római szentbirodalmi helytartójává nevezte ki. Erélyes agitációjával sikerült egész Európát lázba hoznia. Valósággal a kereszteshadjáratok kora tért vissza. IX. Bonifác a domokosrendi Gubbio Jánost küldte a kereszt jelével Velencébe, Friaulba, Ausztriába vitézek és adományok gyűjtésére. Velence és VI. Károly francia király nagy hajóhad kiállítását vállalták s azt a Dardanellákon át a Duna torkolatához rendelték. A keresztes lovagok hazájában, Franciaországban a király unokatestvérének, János neversi grófnak fővezérlete és rokonainak – Bourbon Jakab la marchei grófnak, de Bar le Duc Fülöpnek és Henriknek, de Coucy Henriknek és Enguerrandnak, La Trémoille Vilmosnak, de Vienne Jánosnak és Artois Fülöpnek – vezérlete alatt mintegy tizenötezer vitéz szállt hadba. Angliából II. Richárd király unokatestvére, Henrik lancasteri herceg tízezer fegyveres élén kelt útra. Németország keresztesei Ruprecht rajnai pfalzgraf és Hohenzollern János johannita perjel vezetésével csatlakoztak az átvonuló francia hadhoz. Az olasz, osztrák és cseh lovagok Budán gyülekeztek. Idejött de Naillac Filibert nagymester a rhodusi lovagokkal és Hermann cillei gróf is stájer és görzi csapataival. Mint egykor II. Géza és III. Béla idejében, harminc-negyvenezer keresztesvitéz táborozott június derekán a rákosi síkon, hová ezidőre már a magyar hadak is összegyülekeztek. A főpapok, zászlósurak, főispánok és nagybirtokosok tiszti és magánbandériumaik élén szinte kivétel nélkül hadbaszálltak, csupán az ország kormányzatára kijelölt idősebb főurak, Pomázi Cikó István egri püspök, Pásztói János országbíró, Szécsényi Frank erdélyi vajda, Lackfi István volt nádor és Kaplai Dezső maradtak itthon, kiknek támogatására a király rendeletére később még Kanizsai Miklós tárnokmester jött haza a táborból. Garai Miklós és János, kik a honmaradt Szécsényi Frank erdélyi seregének vezérletét is átvették, Erdélyen keresztül nyomultak be Havaselvére, a derékhad Zsigmond személyes vezetése alatt a Vaskapun át Szörénybe vonult és Viddin fölött kelt át a Duna jobb partjára. Innét már ellenséges földön sűrű harcok közepette meneteltek Nikápoly váráig, hová szeptember 10. táján érkeztek meg. Havaselvéről ugyanide jöttek az erdélyi hadak a két Garai s az oláhok Mircse vajda vezetésével. Maróti János az előcsapatokkal a Balkán-hegységig hatolt és Tirnovó vidékén várta be a törököket, mialatt a fősereg Nikápolyt teljesen körülzárva ostromolta.

Bajazid szultán szeptember 26-án érkezett a keresztény had másfélszeresére tehető száznegyvenezer emberével Tirnovó alá s ott összeszedelőzködve, gyors menetben indult Nikápoly felmentésére. Szeptember 28-án már ütközetre került a sor, melyben az egységes vezetés és jól átgondolt haditerv hiánya miatt a kereszteshad súlyos vereséget szenvedett. Zsigmond a török harcokban kipróbált magyar sereggel akart támadni, de a francia vezérek maguknak követelték az első támadás dicsőségét. A magyaroktól elszakadva, előbbre nyomultak, külön csatarendben álltak fel és a magyarokra nem is várva, önálló támadásra indultak. Támadásukat a neversi gróf mellett mintegy a vezérkari főnök szerepét betöltő de Vienne János irányította, kezdetben sikerrel. A janicsárok és szpáhik csatasorait megbontották és megfutamították, de a pihent fősereggel helyükbe nyomuló Bajaziddal már nem bírtak megküzdeni. A szultán hadai kegyetlen erővel támadtak s a francia lovagsereg elvérzett, tönkrement csapásaik alatt. A Máriás-lobogóval harcoló de Vienne a lovagok színe-javával együtt elesett, a fővezér és többezer harcos fogságba került. Kisebb részük futásban keresett menedéket s ezek láttára Mircse oláhjai és a magyar csapatok egy része is megfutamodott. Zsigmond a magyar fősereggel a franciák segítségére sietett, de mire odaért, a küzdelem eldőlt. Új csata fejlődött s a magyar vezéreknek már-már sikerült a szultánt lebírniuk, mikor Lazarevics István megérkezett s a maga ötezer pihent rác harcosával a török javára döntötte el az ütközetet. A seregvezérek közül Kaplai János és Perényi Miklós elesett, Jolsvai nádor fogságba került. Zsigmond király, Kanizsai érsek és Cillei Hermann a rhodusi de Naillac Filiberttel hajóra szálltak s a bekerítéstől való félelmükben a Duna-torkolat felé menekültek, hogy az ott horgonyzó flotta védelme alatt folytassák útjukat Konstantinápoly felé. A vert had pedig Garai János és Miklós, Stiboriczi Stibor pozsonyi főispán, Kanizsai István, Maróti János és más főurak vezetésével gyors menetben indult hazafelé, hogy a várható török támadással szemben az ország határait megvédje. Mire azonban hazaérkeztek, a török sereg balszárnya is átkelt a Száván s a Dráva-Száva-közét végigpusztítva, a stájer hegyekig hatolt, az útjába eső magyar várakat, városokat és Pettau városát keményen megsarcolva. Néhány csapat a Dráván is átkelt és a danaparti részeken pusztított, sarcolt. Hónapokba került, míg a Maróti János vezérlete alatt üldözésükre indult délvidéki hadak a portyázó törököket visszavonulásra kényszeríthették.

*

Európa keresztény népei azzal a reménységgel indultak küzdelembe, hogy a törököt nemcsak a magyar határról, hanem Európa földjéről is elűzhetik. A sors máskép döntött. A nagy hadsereg a siker minden előfeltételével felszerelve szállt harcba, de műveleteiket megbénította a fegyelmezett keleti hadseregekkel szemben ez okból annyiszor kudarcot vallott keresztes seregek szokásos széthúzása, az egységes irányítás hiánya. A nikápolyi csata Európa földjének megtisztítása helyett az oszmán hatalom európai uralmának végleges megszilárdulására vezetett s a csata napja a magyar történet sorsdöntő dátumává lett. A magyar nemzet előtt itt bontakozott ki először teljes nagyságában és komolyságában a magyar életnek és magyar politikának ezidő óta központi problémájává lett török veszedelem. Zsigmond király hadának végzetes veresége egészen új irányba terelte a magyar külpolitikát. Az Anjouk nagyszabású imperiális célkitűzései helyébe az ország létének és függetlenségének biztosításáért küzdő defenzív politika lépett. A külpolitikai irányváltozással egyidejűleg és vele összefüggésben azonban a belső fejlődés is új útra tért. A megelőző évtized pártellentétei véres harcban robbantak ki s az Anjou-kori társadalmi rend és gazdasági egyensúly felborulására vezettek. E fejlődés irányába a döntő lökést Lackfi Istvánnak a nikápolyi vereség hatása alatt bekövetkezett politikai állásfoglalása adta meg, aminek azonban a nemesi társadalom széles rétegeiben Zsigmond ellen keletkezett közhangulatban mélyen gyökerező okai voltak.

Ez okok egyike és talán legerősebbike a Luxemburg-ház utolsó tagjait, Vencel királyt és Zsigmond királyt egyaránt jellemző kegyetlen hajlam s a bukott ellenfelekkel szemben ehhez képest tanusított kíméletlen és méltánytalan magatartásuk volt. A magyar történetben Vak Béla rác feleségének aradi vérbírósága és Kún László beteges tobzódásai óta példátlanul álló tömeges kivégzéseknek a magyar lélektől és Nagy Lajos igazságos szellemétől olyannyira idegen kegyetlensége, a nemesi közvéleményben hűtlenségük ellenére is jó vitézeknek tartott magyar és horvát nemesurak kíméletlen kiirtása miatt kelt felháborodás nemcsak és nem is elsősorban a király, hanem az ő cselekedeteit befolyásoló idegen kegyencei és a bosszúra éhes Garai-had ellen is irányult. S az ellenszenvet ezekkel szemben még inkább növelte az eljárásuk indokai közt nagyon is szembeszökő, önző anyagi szempont. Az adományozási rendszert, a justum servicium, az igaz érdemek, vitézség, hadvezéri sikerek, politikai és illő személyes szolgálatok méltányos megjutalmazását a nemesi közvélemény mindenkor helyénvalónak s ha nem járt a királyi vagyon túlságos csorbulásával, helyesnek és igazságosnak is tartotta. Semmiképen sem tudott azonban megbékülni egyes vagyonra és hatalomra éhes főurak túlzott jutalmazásával, magyar és idegen kegyencek mértéktelen gazdagításával s ezzel kapcsolatban a koronajavak elpocsékolásának rendszerével. Pedig Zsigmond a felkelés leverése óta ezen az úton járt. A felkelők sorozatos veresége után országszerte megindult hűtlenségi perek során elkobzott uradalmakat Zsigmond híveinek jutalmazására használta fel. De míg koronázás utáni első adományaival általánosan elismert közszolgálati érdemeket jutalmazott, most – a közfelfogás szerint – egyodalú pártérdekeket tartott szeme előtt. A kobzás útján kezére jutott vagyonból a vérbosszú szellemének megfelelően elsősorban a hűtlenektől személyes sérelmet szenvedett urakat, a néhai Garai Miklós családját, rokonságát és párthíveit részesítette adományban. A Horvátiak hűtlenségi perében az ítéletet maga Mária királyné, felkelésüknek sokat szenvedett áldozata, mondta ki a király és országnagyok véleményének meghallgatásával. A terjedelmes ítéletlevél részletesen elbeszéli a garai véres támadás és az egész felkelés lefolyását, élénk színekkel ecsetelve a három testvér s különösen „az összes bajok kútforrásának és minden viszály megteremtőjének” nevezett Pál püspök elvetemedettségét és gonosztetteit. Az ítélet a szentkorona és a királynői felség ellen elkövetett hűtlenség bűnét állapította meg s fej- és jószágvesztésre szólt. Az ilyképen elkobzott nagy vagyont azután Mária, a legyilkolt Garai Miklósnak érdemeit is figyelembevéve, az ifjabb Garai Miklósnak adományozta. Korógyi István a fogságban szenvedett sérelem és a felkelők üldözésével szerzett érdemek elismeréséül a temesmegyei Cseri várát és tartozékait, hűtlen rokonának, Szeglaki Lászlónak harsányi és kósvári uradalmait és Gáji Péter minden vagyonát kapta, összevéve vagy száz falut. Az ugyancsak fogságot szenvedett Kanizsai Istvánnak és testvérének – János esztergomi érseknek és Miklósnak – a sopronmegyei kapuvári és a zalamegyei egerszegi uradalmak, továbbá Korpádi János és László, Endrédi Miklós és Bakonoki Péter birtokai, Alsáni Pálnak és Bálintnak az ugyancsak hűtlenségbe esett Hosszúbácsi László birtokai jutottak. A váruk és uradalmuk pusztulásával sok kárt szenvedett Ujlakiak Tolnában kaptak új birtokot. De ezek a magukban is hatalmas adományok csak kis töredékei az adományok egymást hosszú sorban követő láncolatának. Zsigmond valósággal tobzódott az adományozásban. Uralkodásának első másfél évtizedében, 1387 és 1401 közt, a három Kanizsai-testvér huszonöt birtokadományban részesült s ehhez hasonló méretben nőtt-növekedett a Garaiak, Korógyiak, Marótiak vagyona is. Az idegenek közül gyors ütemben emelkedett a leggazdagabb főurak közé Scolari Fülöp, a firenzei kalmárfiú, ki szerencséjét az esztergomi érsek udvarában, mint familiáris vitéz és íródeák alapította meg. Onnét Zsigmond szolgálatába lépett át és miután Ozorai Borbálát nőülvette, Ozorai Pipó néven ura legbizalmasabb politikai tanácsadói és legszerencsésebb hadvezérei közé emelkedett. A köztudat – s úgy látszik, jogosan – őt tartotta a kegyetlen kivégzések egyik értelmi szerzőjének, míg az északnyugati végeken fejedelmi méretű váruradalom-csoport urává lett Stiborici Stibor – Nagy Lajos egykori lengyel vitéze – a magyarrá lett indigena-főurak igaz érdemek révén emelkedő, rokonszenves, de gyéren jelentkező típusának lett főképviselőjévé. Ezek mellett a legkimagaslóbb vagyonszerzések mellett elhalványulnak, de az Anjou-kori főnemesség leggazdagabb tagjainak vagyoni színvonalát mégis túlszárnyaló birtokkomplexumok alapjait vetették meg a jobbára katonai érdemekért jutalmazott Lévai Csehek, Perényiek, Rozgonyiak, Csákiak, Kusalyi Jakcsok s az egy törzsről szakadt ruszkai Dobók és Pálócziak birtokszerzései. A királyi kincstárnak még a nőuralom idején bekövetkezett kiapadása, Zsigmond költséges életmódja és sok pénzt igénylő hadi vállalkozásai nyomán Magyarországon is meghonosodott a koronajavak elzálogosításának rendszere. Zsigmond, ha pénzre volt szüksége, minden habozás nélkül adta zálogba a királyi váruradalmakat, városokat és kisebb jószágokat alattvalóinak, avagy Magyarországra jött idegeneknek, hogy néhány esztendővel később, persze újabb pénzszolgáltatások ellenében, végleges adományképen adja kezükre. Egész sora keletkezett néhány esztendő alatt az új nagy vagyonoknak s a régiek egyike-másika kétszeresére-háromszorosára növekedett.

A királyi javaknak ez a pocsékolása, az adományozásokban félreismerhetetlenül felismerhető kegyencpolitika, a Garai-érdekkör tagjainak tett egyoldalú kedvezések, az idegenek kegyelése és folyton növekvő befolyása s az elfogott felkelő nemesek példátlan kegyetlenséggel végrehajtott tömeges kivégzése szükségképen elégedetlenség és folytonos zúgolódás forrásaivá lettek. S ezt a hangulatot csak növelte és a végletekig fokozta a királynak némely ügyekben – így kezdetben a horvát-dalmát kérdésben – tanusított vétkes közömbössége, pénzügyi és erkölcsi tekintetben egyaránt könnyelmű, sőt botrányos életmódja és házasságának felesége következetes elhanyagolására visszavezetett meddősége. Az elégedetlenség már 1388-ban, közvetlenül az első tömeges kivégzés után, komoly mozgolódásra vezetett. Az udvarban előkelő szerepet vivő főnemesek körében merült fel a trónfosztás gondolata. A vezetők – több jelből következtetve – Simontornyai Lackfi István és Zámbó Miklós lehettek. Előbbit Zsigmond nemrégen fosztotta meg lovászmesteri hivatalától a foglyulesett Horváti őrizetében tanusított hanyagsága miatt. Utóbbi épp az összeesküvés idejében kényszerült tárnokmesteri tisztét Kanizsai Miklósnak átadni. E személycserék jelentőségét az 1387. év végén esztergomi érsekké kinevezett Kanizsai János szereplése világítja meg, aki a mozgalom tapintatos lecsillapításáért birtokadományban is részesült. Közbenjárására a főurak lemondtak szándékukról, melyet – úgy beszélték – Mária királyné leplezett le, akit az összeesküvők, támogatására számítva, beavattak tervükbe. Az elégedetlenség a király és bárók kölcsönös kimagyarázkodásával lecsillapodott s ha a lelkek mélyén tovább élt is, nyilt kitörésre akkor még nem vezetett. De 1390-ben tünetei újra jelentkeztek. Aligha csalódunk, ha Garaiék akkori bukását éppen az országnagyok egy részének elégedetlenségére vezetjük vissza. Erre építették reményüket Horvátiék is, mikor egy év mulva őket, élükön Lackfi-nádorral, László nápolyi király táborába igyekeztek átcsábítani. Ez a kísérlet megfeneklett a nádor és barátai ekkor még megingathatatlan hűségén. Mikor azonban Garaiék újra hatalomra kaptak, az újabb kegyetlen ítélkezés beteljesedett, Zsigmond kárhozatos birtokadományozási és zálogolási rendszere új gyümölcsöket termett s az Anjou-legitimitást képviselő nápolyi királlyal szemben a magyar legitimitás eszméjét, Nagy Lajos vérének trónigényét megszemélyesítő Mária is meghalt, a közhangulat mindinkább Zsigmond ellen fordult s az elégedetlenség nyilt kitörését csak a török-veszedelem kérdésében tanúsított bátor és elszánt fellépése, a magyar hagyományokhoz és Nagy Lajos szelleméhez méltó nagyszabású hadi vállalkozás gyors és erélyes előkészítése akadályozta meg. A felszabadító kereszteshadjárat eszméje hatalmas visszhangra talált a nagy Anjou diadalmas hadjárataira, dicsőséges hadisikereire még élénken emlékező s a tatárbetörések megszűnte, közel egy század óta merőben szokatlanná vált ellenséges becsapások folytonos megismétlődését nyugtalanul szemlélő magyar nemesi társadalomban. Felvetéséért és megvalósításáért hálával közeledett királya felé, akiben – ekkor úgy hitte – Nagy Lajos méltó utódját fogja feltalálni. A kudarc ezt a reményt megsemmisítette és Zsigmond a vereséget még egy oktalan ballépéssel tetézte. Ahelyett, hogy az országnagyok vezetésével rendben visszavonuló serege élén, vitézeinek fedezete alatt sietve hazatért volna, kétségbeesett katonáit odahagyva, idegenbe mentette életét s még ott sem a gyors hazautazásra gondolt. Hosszas és céltalan konstantinápolyi tárgyalások miatt hónapokon át távolmaradt országától. A nagy vereség és török becsapás nyomán keletkezett pánik-hangulatban a hírek kezdetben országszerte elestéről, haláláról, fogságbajutásáról beszéltek, mikor pedig az igazság kitudódott, elkeseredés és felháborodás kelt ellene. Előbb halálhíre, majd gyávának és könnyelműnek ítélt magatartása miatt a trón új betöltésének, Nagy Lajoshoz méltó új király választásának kérdése került napirendre s a változást tervező urak élére – talán unokaöccse, a másik István biztatására, aki már előbb is a nápolyi párt felé hajolt – a legtekintélyesebb magyar főúr, Zsigmondnak eddig legkitartóbb híve, maga Lackfi István állt. Az öt év előtti felhívásra támaszkodva, közvetlen tárgyalásokba kezdett a nápolyi udvarral, minek eredményeként László király, aki odahaza még mindig sikertelenül küzdött fővárosa visszahódításáért és királyi hatalma teljességéért, a két Lackfi Istvánt nevezte ki a Horváti kivégzése óta be sem töltött magyarországi helytartói méltóságra. Az öreg hadvezér eddigi pályafutását és szilárd hűségét ismerve, alig kételkedhetünk, hogy tüstént a vereséget követő hetekben jutott erre az elhatározásra, mikor idehaza Zsigmondot mindenki halottnak vélte. Később pedig a király szégyenletes megfutamodása és hosszas távolmaradása késztette egyszer kimondott szava megtartására. Nagy lépésének azonban mélyebben gyökerező okai is voltak, melyek felderítésével nemcsak az ő meghurcolt és bemocskolt jellemének, nemes egyéniségének rajzához, hanem a fellépése nyomában járó ötesztendős mozgalmak hátterének és rúgóinak tisztázásához is közelebb jutunk, mert Lackfi István személyében egy letűnőben levő korszak eszméi, gondolkodása és életszemlélete áll előttünk.

*

Lackfi István Nagy Lajos halála óta mindezideig Zsigmond leghívebb emberei közé tartozott. Nagy szerepe volt – láttuk – Zsigmond trónrajuttatásában és az első évek kormányzatában. Maga a király nagy bizalommal és megbecsüléssel viseltetett iránta, aki a későbbi években Bebek Imrével egyedül képviselte kormányában és udvarában Nagy Lajos egykori zászlósurainak és diadalmas hadvezéreinek díszes táborát. Trónraléptekor e bizalom és megbecsülés minden jelével kitüntette a férfikor delén már túlhaladott főurat. A nádori méltóság és a birtokadományok mellett a különleges megbízások hosszú sora tanuskodik a király érzelmeinek állandóságáról. Ha a Garai-párt befolyásának növekedésével távoznia kellett is a nádori székből, a lovászmester bizalmi tisztét egészen a királyné haláláig ő viselte és Zsigmond még a nikápolyi csata idejére is egyikéül szemelte ki a helytartóknak, kik őt távollétében helyettesítették. És Lackfi ennek a bizalomnak mindig kötelességtudóan meg is felelt, noha már évek óta aggodalommal szemlélte királyának politikai magatartását, az ország érdekeit és a családi élet szentségét is sértő életmódját s a környezetében érvényesülő káros befolyásokat. Elégedetlenségének öreg katona létére nyilt szavakban is kifejezést adott, de a hűség útjáról Nápolyi László minden kérlelésére sem volt hajlandó letérni. Hű maradt királya emlékéhez, hű maradt annak leányához és végső akaratához képest vejéhez is. Mikor azonban a „szent királyok” családjának utolsó nőági sarja meghalt és minden remény elveszett, hogy Zsigmond fiában Nagy Lajosnak új, erős férfiivadéka támadhat, valami megrendült benne. Lovászmesteri méltóságától visszavonult és csak akkor jött elő, mikor Zsigmond egy Nagy Lajoshoz méltó hatalmas hadivállalkozás élére állva, más főurakkal együtt az ország kormányzatára szólította fel. Ha a török hadjárat sikerrel végződik, Lackfi igazolva láthatta volna saját politikáját, de a vereség és a király magatartása nyomán meghasonlott önmagával és elfordult attól, akit épp az ő támogatása segített Szent István trónjára. Az egykori fegyvertársak, különösen a Lackfiak szárnyai alatt magasbainduló Horváti-testvérek szomorú sorsa és egyéb okok miatt lelkében évek óta felgyülemlett keserűség végzetes erővel robbant ki a győzelemhez és dicsőséghez szokott hadvezérből. Elhagyta királyát és az őt évek óta hívó, csalogató Nápolyi Lászlóhoz szegődött. Nem gondolta, nem hihette, hogy fellépésével a királyság és nemzet rossz szellemeinek tekintett főurak – Garaiék és az idegenek – uralomrajutásához adja meg a döntő lökést.

A nagytekintélyű főúr állásfoglalásának hírére itt is, ott is fellobbant a rejtett keserűség tüze. A tengerparti részeken és Horvátországban újra kitűzték László liliomos zászlaját. Hervoja is munkába állt s Boszniában Tvartkó király természetes fia, Ostoja támogatta a mozgalmat, az elhalt Dabisa szellemében uralkodó özvegy királynéval, Grubával (1395–98) szemben így próbálva a trónra igényt szerezni. Szlavóniában és a szomszédos Zala megyében maguk a Lackfiak, Szepesi János zágrábi püspök és az Ákos-nemzetségbeli Peleskei-család szlavóniai ágának feje, Prodavicai Ördög István álltak a felkelés élére. Az északnyugati részekre Zsigmond detronizálásának hírére korábbi szerződésük alapján Prokop morva őrgróf támasztott igényt és Oppelni László herceg, a volt nádor társaságában fegyverrel kísérelte meg vélt jogait kivívni. Ulászló lengyel király pedig feleségének, mint a magyar trón örökösének hűségére eskette fel a moldovai és havaselvi vajdákat. A kormányzótanács eltűnik szemünk elől, feloszlott-e vagy tagjai Lackfival tartottak, nem tudjuk. A kormányhatalmat Zsigmond megbízásából-e vagy önhatalmúlag Garai és a most vele tartó Bebek Detre ragadták magukhoz s Garaiéknak és Szécsényinek sikerült a közvéleményt Lackfiék ellen hangolniuk. Legújabb állásfoglalásukat, korábbi békítőpolitikájukat, Nápolyi Lászlónak az országnagyokhoz intézett felhívásait és az ifjabb Lackfi István fogolyszöktető szerepét döntő bizonyítékul hozva fel, könnyen elhinthették rágalmukat, hogy Lackfi nádor és rokonsága kezdettől fogva titkos szövetségese volt Horvátiéknak és a nápolyi királynak, ravasz és gonosz ellensége Zsigmondnak. Ettől már csak egy lépés volt annak elhitetéséig, hogy Nápolyi Lászlónak a szultánnal tervezett szövetségében is részesek, sőt ők e terv értelmi szerzői, tehát ők hozták Magyarország nyakára a törököt. Az országnagyok egy része s köztük maga Bebek Detre is jól tudta, hogy e vádak valótlanok, hiszen a békepolitikában, az 1386. évi törvényhozásban, az elégedetlenkedésben és a nápolyi tárgyalásokban nekik épp annyi részük volt, mint Lackfiéknak. Kivitték, hogy a Cillei gróf és Kanizsai érsek társaságában Raguzán át karácsony ünnepén Spalatóba érkező király Lackfiékkal, kiknek pártos társait Szlavóniában Szécsi Miklós és Kanizsai Miklós már megfutamították, békés tárgyalásokba kezdjen. A szomszédos vármegyék hirtelen hadbaszólított fegyveres nemességének fedezete alatt 1387 februárjában Kőrösudvarhelyen összeült országgyűlésre bántatlanságukat biztosító, külön királyi menlevéllel Lackfi Istvánt és unokaöccseit is meghívatták s ezek a királyi szó szentségében bízva és igazuk tudatában minden hívükkel el is mentek a gyűlésre, hogy vétkes fellépésüket kimagyarázzák, a rágalmakat megcáfolják, a királynak újra meghódoljanak és tőle, korábbi nagy szolgálataikra hivatkozva, kegyelmet és bocsánatot kérjenek. Ha semmi egyéb, ez a magatartásuk feltétlen bizonyítéka jóhiszeműségüknek és önzetlenségüknek. Egyet azonban feledtek, hogy Garai Miklós fiával állnak szemben, a nádoréval, aki nem is oly régen könnyű szívvel gyilkoltatta le a békés beszélgetésre meghívott Kis Károly királyt. A fiú sem maradt hátrább apjánál. A király hódolatára fegyvertelenül megjelent két Lackfi Istvánt Garai bán Cillei Hermann gróffal – előre kieszelt terv szerint – tanácskozás közben karddal megrohanta és mindkettejüket felkoncolta. A harmadik Lackfit – Döbröközi Lackfi Andrást – pedig több társával foglyulejtették, hogy néhány hónap mulva Horvátiék sorsára juttassák. Szepesi János püspöki méltóságának elvesztésével lakolt. A rögtön összeült királyi ítélőszék az összes résztvevőket hűtlenség bűnében marasztalta el s fej- és jószágvesztésre ítélte. Az Anjou-kor leghatalmasabb főúri vagyona, a nápolyi fővezér fiainak nyolc vára és kétszázötvennél több falura terjedő uradalmai kerültek prédára. Komáromot és Döbröközt a király magának tartotta, Simontornyát, Lékát és Csepreget mintegy negyven faluval a Kanizsai-testvéreknek adta. Csáktornyát, Osztrogot, Rezit és Tátikát pedig száznegyven faluval más birtokokért Garai rokonaival – Szécsényi Frankkal és Simonnal – cserélte el. A két merénylőt egyelőre ki kellett hagyni a számításból, de később – még Zsigmond életében – kikapták részüket ők is a Lackfi-vagyonból Csáktornya az egész Muraközt magában foglaló uradalmával Cillei Hermanné lett, a komáromi és simontornyai uradalmak Garai Miklós vagyonát gyarapították, míg Döbrököz a másik Lackfi-ágnak, az Endre leányági ivadékainak, a Tamásiaknak kezére került vissza.

A Lackfi-nóta szomorú fejezete e kor történetének. Az ítélet után néhány nappal kiadott adománylevelek az emberi gonoszság és elvetemültség példájaképen állítják oda Lackfi Istvánt és unokaöccseit. A Horváti-vagyon eladományozásáról szóló ítéletlevél adatainak és szavainak felhasználásával készült kancelláriai írásmű a két Lackfi Istvánt az egész Horváti-lázadás „igazi felidézőinek és minden gonoszság részeseinek, minden ármány magvetőinek, minden baj forrásának, az ország és királyi felség minden veszedelme gyökerének” nevezi. Azt a Lackfi Istvánt, akiről Zsigmond éppen tíz esztendővel ezelőtt, mint ügyének és érdekeinek legönzetlenebb védelmezőjéről és hozzá saját kárával is rettenthetetlenül ragaszkodó hívéről szólt s aki ezekre a magasztaló jelzőkre egész életével és működésével valóban rászolgált.

*

Az ítélkezést nyomon követte a kormány teljes újjászervezése. A háborús helytartók közül Pásztói országbírónak, Kanizsai tárnokmesternek és Kaplai Dezsőnek távozniuk kellett, mert nem voltak elég erősek kormányzótársukkal, Lackfival szemben. A nádori székbe a fogoly Jolsvai helyére Bebek Detre került, az országbírói méltóságot az öreg Szécsényi Frank kapta, míg a tárnokmesterséget Kusalyi Jakcs György eddigi kincstartó vette át. Stibor továbbra is megtartotta két méltóságát, az erdélyi vajdaságot és pozsonyi főispánságot. Garai Miklós horvát báni méltósága mellé a szlavón báni tisztet is kezébe ragadta, Macsóba pedig legelszántabb párthíve, a komor és kegyetlen Maróti János került. A temesi végvidék védelmét két vitéz katona-főúr, a kőrösszegi és adorjáni uradalmakkal nemrégen megadományozott Sidó-nembeli Csáki Miklós és Péc-nembeli Marczali Miklós főispánok gondjaira bízták. A lázadás és hűtlenség miatt elmozdított Szepesi János zágrábi püspöki javadalmába Zsigmond új barátjának, Cillei Hermann grófnak rokonát, a stájer Albeni Eberhard szebeni prépostot ültette s neki, családjának Szlavóniában több várat és birtokot adományozott. Maga Cillei pedig Lackfi zagorjai főispánságát kapta Varasd, Urbász, Vinicsa várakkal és a hozzájuk tartozó nagy uradalommal.

A társadalmi és gazdasági egyensúlyt felborító mértéktelen adományozások nyomán kialakult roppant méretű uradalmak uralomra jutott birtokosai derekas részt vállaltak a nemzetre váró önvédelmi harcból, de a fokozott közkötelességek vállalása ellenében addig nem ismert gazdasági és politikai hatalmat követeltek maguknak s az 1397 őszén Temesvárott összegyűlt országgyűlés már teljesen az ő befolyásuk alatt hozta meg határozatait.

Zsigmond az 1397. évi törvényben Nagy Lajosnak az Aranybullát megerősítő 1351. évi törvényét s magát az Aranybullát is majdnem szószerint átírva, erősítette meg a nemesi szabadságjogokat, az ellenállási jog kivételével és több új intézkedéssel bővítette azokat. Az 1222: VII. tc.-nek a külső veszedelem idején minden nemes hadbaszállását elrendelő pontját a kötelezettségek részletes szabályozásával egészítette ki. Az új rendelkezések szerint török támadás vagy más hasonló nagy veszedelem esetén a tisztségviselő főurak és birtokos nemesek mindannyian személyesen kötelesek hadbaszállni, az egy háztartásban élő testvérek pedig maguk közül egyet hadba küldeni. A betegek és öregek embereik közül állíthatnak helyettest, a jobbágytalan szegény nemesek pedig három márka denár lefizetésével mentesíthetik magukat. A hadból távolmaradó nemesre súlyos pénzbüntetést szabtak, minden jobbágya után egy aranyforintot. Egészen új kötelezettségként állapították meg, hogy a tehetős birtokosnemesek minden huszonöt jobbágyuk után egy fegyverest állítsanak ki. A jobbágyságra új és súlyos teherként nehezedő portális katonaság életrehívásával mintegy 10.000-12.000 fővel gyarapodott a hadbahívható fegyveresek száma s ez új elem felszerelése és élelmezése teljes egészében a nagybirtokos nemesekre hárult. A törvény az Aranybulla szellemében kimondta, hogy a védelmi háborúban résztvevő hadak minden költsége a nemeseket terhelje s a zsákmányolást, rablásokat és élelemrekvirálást legszigorúbban eltiltotta. Elrendelte továbbá, hogy a török háború tartama alatt az összes egyházi jövedelmek felét a hadviselés céljaira fizessék be s a tized felét a fizetésre kötelezettek közvetlenül a király erre kirendelt adószedőinek szolgáltassák be. Az Aranybullának a dézsma természetbeni fizetését elrendelő intézkedését a háború idejére felfüggesztve, készpénzzel leendő fizetését rendelték el. Ezt a jobbágyokat szintén súlyosan megterhelő rendelkezést még egy követte. A földesúri kilencedre vonatkozó jogszabályt kiegészítve, törvénybeiktatták, hogy a földesurak területén folyó- és állóvizekből fogott halak egyharmadát, a lápokban és morotvákban fogottaknak pedig felét az úrnak kell beszolgáltatni. Első lépései voltak ez intézkedések a dolgozó népelemek boldogítását és gazdasági gyarapítását korábban hivatásuknak tekintő s a jobbágyokkal szemben a kisbirtokosoknál méltányosabb nagybirtokszervezeteket a népet kíméletlenül kizsákmányoló és türelmetlenül elnyomó uraságokká átalakító politikának, mely végső eredményben a jobbágyosztálynak a régi szolgaság színvonala felé való lesűlyedését eredményezte. Védelmébe vette a törvényhozás a nagybirtok anyagi érdekét az országszerte szépen gyarapodó polgársággal szemben is: szigorúan eltiltották a magánvámok jövedelmét csökkentő vámmentességek további adományozását, másrészről azonban a jogtalanul szedett, hamis vámok megszüntetése végett országos vizsgálatot rendeltek el. A nemesség fegyverviselő férfitagjainak érdekében korlátozták a király fiúsítási jogát, csupán az esetre engedélyezve a leányörökös fiúsítását, ha az örökhagyónak ötödíziglen nem volnának férfirokonai.

A király és az uralomrajutott párt felfogását és politikáját mindezeknél találóbban jellemzik a királyi birtokadományokról szóló törvénycikkek. A törvény elrendelte, hogy a külföldieknek és jövevényeknek adományozott várak és uradalmak – Stibor vajda, Eberhard zágrábi és Maternus erdélyi püspök birtokainak kivételével – mind visszavétessenek s jövőben sem királyi javak és méltóságok, sem egyházi javadalmak idegeneknek ne adományoztassanak, hogy a javadalmakba a pápa által kinevezett „bullás papok” semmiképen sem iktattassanak be, hacsak nem a kegyurak ajánlottjai s hogy a királyi javakból eladott és elzálogosított várakat és uradalmakat a király az új tulajdonosoktól és zálogtartóktól minden pénzbeli kártérítés nélkül visszavehesse. Elrendelte továbbá, hogy a levert mozgalmak és felkelések résztvevőinek és – ez volt a legsúlyosabb pont – a király és a felkelők közt béke szerzésére törekvő uraknak tett összes adományok is visszavétessenek, viszont a királyhoz hű és szolgálatában személyükben, vagy vagyonukban kárt szenvedett országlakosoknak adományozott birtokok azok és örököseik javára megerősíttessenek s végül kötelezte a királyt, hogy hatalmaskodás, oklevélhamisítás és más hasonló, magánurak vagyona ellen elkövetett főbenjáró bűnök miatt elítélt főurakat védelmébe ne vegyen, hanem ezeket a nádor útján ellenfeleiknek szolgáltassa ki elégtételszerzés végett.

Rozgonyi–Hédervári–Stiboriczi atyafiság.

Az Aranybullának és Nagy Lajos törvényének szavait átvevő, de szellemét tökéletesen megmásító törvény rettenetes fegyvert adott a magukat már-már Zsigmond egyedüli híveiként feltüntető Garai-párti főurak kezébe. A békeszerzők részére tett adományok elkobzását, a „hatalmaskodók” felett való önhatalmú bosszútételt és a zálogos birtokok kárpótlás nélküli visszavételét engedélyező rendelkezések az 1386. évi törvénykezésben és Zsigmond első kormányában résztvett főurak, a király legrégebbi és legodaadóbb hívei ellen irányultak. Életbeléptetésükkel megszűnt a Lackfi-Szécsi-Kanizsai-párt királyhű tagjainak vagyoni biztonsága. Mindegyikük el lehetett készülve, hogy évekkel előbb kapott adománybirtokaitól s a királytól nagy anyagi áldozattal zálogbavett javaktól a felkelők pártolása címén vagy más ürügy alatt megfosztják. S a következmények, Zsigmondnak az országgyűlést követő birtokkobzásai és a Garai-párt tagjai részére tett újabb terjedelmes birtokadományai ezt a sejtelmet hamarosan igazolták is. Zsigmond kipróbált hívei mély fájdalommal és egyre növekvő elégedetlenséggel tapasztalhatták, hogy a király tőlük elfordulva, azoknak karjába veti magát, akik egykor mindent elkövettek trónralépésének megakadályozására. Érzelmeik nyílt ellenséges érzéssé fokozódtak, mikor Zsigmond a török-kérdést teljesen elhanyagolva, minden figyelmét és erejét a cseh és német trón megszerzésére kezdte fordítani és ráadásul a római szentszékkel is súlyos összeütközésbe keveredett.

Az országgyűlés hadügyi rendelkezései az új török háború alapos előkészítését célozták. Zsigmond még a rhodusi nagymester, Cillei Hermann gróf és Kanizsai prímás társaságában történt menekülése alkalmával új hadjárat indítására határozta magát. Konstantinápolyi tartózkodása idején II. Mánuel császárnak is kötelező igéretet tett annak megindítására. A császár már csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta a keleti kereszténység fővárosát a török ostrommal szemben tartani. Zsigmond ajánlatát tehát a legnagyobb örömmel fogadta. A vele kötött szövetség azonban vajmi kevés kárpótlással szolgált az újabb fellépésre Nikápoly után aligha bírható nyugati segítség elmaradásáért. Hasznát legfeljebb Mánuel láthatta. Komolyabb diplomáciai eredmény volt Velence biztató nyilatkozata, hogy hajóhad kiállításával újra Zsigmond szolgálatára fog állni s a lengyel királyi párral a nyár folyamán megkötött béke, minek eredményeképen a Nikápoly után elpártolt oláh vajdák is visszatértek Zsigmond hűségére. A megelőző évi eredményekhez viszonyítva bizony silánynak mondható külpolitikai eredményekkel gazdagodva az országgyűléstől Zsigmond nagy erőfeszítést és rengeteg áldozatot kívánt és kapott s új sereget szervezve még 1397 végén táborba szállt. A török támadás azonban ezúttal elmaradt. A következő évben Boszniában akadt dolga, hol Tvartkó természetes fia, Ostoja István (1398–1404) Dabisa özvegyét elűzve a nápolyi királyhoz szító főurakkal együtt megszegte hűbéri kötelezettségét s a bosnyák politikában mind nagyobb szerepet játszó Hervoja vajdával együtt törökbarát politika útjára tért. Közben a török elleni készülődés is folyt, de nem nagy lendülettel. A kudarc után a magyar nemesség már korántsem tanusított oly buzgalmat katonai kötelezettségei teljesítésében, mint Nikápoly előtt. Zsigmondnak többször erélyesen kellett megsürgetnie a temesvári országgyűlés határozatainak végrehajtását, a telekkatonaság kiállítására vonatkozó kötelezettség pontos megállapítása végett a jobbágyok országos összeírását is elrendelte. Krakkót is újra felkereste a lengyel barátság biztosítása végett, de fellépése nem járt a kellő eredménnyel. 1399 tavaszán mégis sikerült nagyobb hadat gyűjtenie Bajazid újabb betörésének hírére. De a szultán most sem jött. Nem jöhetett, mert a kisázsiai események hazaszólították. Timur Lenk, vagy mint nyugaton nevezték: Tamerlán mongol fejedelem, Dzsingiszkán egyik hadvezérének utóda, a világhódító mongol császárok nyomdokain új keleti világbirodalom megalapítására tört. Az egykori Tatárbirodalom nagyrészét s utóbb Felső-Indiát is uralma alá hajtó hadivállalkozásai során a XIV. század utolsó éveiben ért a kisázsiai oszmán-törökség szomszédságába. Az Európában győzhetetlennek bizonyult Bajazidot 1402-ben Ankaránál megverve, fogságba ejtette. A keleti események, Bajazid fiainak testvérharca és I. Mohamed (1403–1421) békésebb politikája nyomán a gyors előnyomulás veszélye elmult. Tamerlán ankarai győzelme után a török nem igen háborgatta a szomszédos keresztény országokat. 1408-ban hallunk először újabb betörésről, mely Szlavónián át Stájerországig hatolt. Ez időtájt már a bosnyák pártviszályokba és Havaselve ügyeibe is beavatkozott nehányszor a török, de fellépésének egyszer sem volt messzebbre kiható és a magyar hatalmat közvetlenül fenyegető jellege. Most lett volna igazán alkalom a török hatalom további térfoglalásának megakadályozására, európai uralma megdöntésére. De Zsigmondot ekkor már nem érdekelte a keleti veszedelem. Minden figyelmével nyugat felé fordult, a cseh és német trón felé s Magyarországot mindinkább csak a császári korona elnyeréséhez biztos bázisul szolgáló, vért, fegyvert, pénzt hozó házi tartományának kezdte tekinteni. A Luxemburg- és Habsburg-házak kebelében testvért testvér ellen fordító rút családi viszálykodásba merülve, nemcsak a magyar rendeknek tett igéreteiről, de legelemibb uralkodói kötelezettségeiről is megfeledkezett.

*

Vencelt a cseh főurak már 1393-ban a legerélyesebb eszközökkel kísérelték meg a törvényes rend helyreállítására és az uralkodói kötelességek teljesítésére kényszeríteni. Fogságbavetésétől sem riadtak vissza. Ugyanakkor a német rendek is ellene fordultak és csak akkor nyugodtak meg, mikor a folyton cseh földön tartózkodó király birodalmi helytartót nevezett ki Zsigmond személyében. Mikor azonban mind a király, mind a helytartó évekig távolmaradtak a birodalomtól, türelmüket vesztették, felkeltek ellenük. A csehek éppígy léptek fel s ott a helyzetet súlyosbította a fejedelmi rokonok viszálya, kik közül Prokop Vencel oldalára állt s mint ennek szövetségese és helytartója kezdett harcot bátyjával, Jodokkal. Ez viszont Zsigmondhoz fordult segítségért és vele szövetkezve tört rokonai ellen. Zsigmond előtt felcsillant a cseh és német trón elnyerésének reménye. Habozás nélkül Jodok segítségére sietett. Magyarország kormányát az országnagyokra hagyva másfél évre szinte teljesen a cseh-morva ügyeknek szentelte magát. 1399 júniusától húsz hónapon át alig egy-két hétre jött haza visegrádi és budai udvarába s mindössze 1400 nyarán töltött egyhuzamban két hónapot magyar hívei körében. Egyébként állandóan az északnyugati határvárakban, Prágában vagy Morvaországban tartózkodott, hol a rokonok viszálya immár fegyveres harccá fajult. A legjobb úton haladt, hogy a cseh trónt, vagy legalább is a helytartóságot kierőszakolja, mikor a német rendek fellépése számításait keresztülhúzta, Vencelt egyszersmindenkorra kitessékelték Németországból.

A német mozgalom Vencel egyházpolitikájának következményeképen fajult nyílt lázadássá. A Luxemburg-ház feje elhatározta, hogy a régi nagy császárok példájára döntő erővel szól bele az egyház ügyeibe s a hívek lelkibékéjét immár két évtizede nyugtalanító egyházszakadásnak véget vet. 1398-ban sikerült tervének VI. Károly francia királyt is megnyernie s a rheimsi egyességben vele megállapodnia, hogy a két pápát lemondásra bírják s ha ez nem sikerülne, őket trónjuktól megfosztják s az egyház egységét helyreállítják. A tervhez Zsigmond is hozzájárult. IX. Bonifác (1389–1404) pápa felháborodással értesült róla, hogy a két luxemburgi, kik eddig hívei közé tartoztak s akikkel szemben még a főpapi méltóságok betöltése tekintetében is mindig méltányos magatartást tanusított, a pápai címet bitorló avignoni pápával, XIII. Benedekkel helyezik egysorba és letaszítására szövetkeznek az egyháztól elszakadt francia királlyal. Felháborodását a hozzá híven ragaszkodó német és magyar főpapok is osztották s a papság állásfoglalása szomorú következményekkel járt Vencelre, majd Zsigmondra is. A három papi választófejedelem Wittelsbach Ruprecht rajnai pfalzgraffal szövetkezve a királyválasztásra jogosult hét fejedelem többségeként trónfosztottnak nyilvánították Vencelt s helyébe magát a bajor választót ültették. Pfalzi Ruprecht (1400-1410) német-római királysága nemcsak magának Vencelnek, hanem az egész Luxemburg-háznak súlyos veresége volt, hiszen Ruprecht a néhai Bajor Lajos császár testvérének volt unokája, kit IV. Károly ugyancsak pápai segítséggel taszított le félszázaddal előbb trónjáról. A két testvér nem békült ki, tovább harcoltak, de mindketten egyforma dühvel fordultak IX. Bonifác ellen. Ez pedig miután 1399-ben Lászlót elismerte Nápoly törvényes királyának, a német trónfosztás után ennek támogatásával igyekezett Zsigmondot is a magyar koronától megfosztani. Kapóra jött, hogy a magyar urakat a király állandó távolléte s némely hívének garázdálkodásai végleg elkeserítették.

*

A főurak, kik Lackfi István és családja méltatlan kiirtását és a nyomában kelt törvénysértő intézkedéseket jobb meggyőződésük ellenére csendben, hallgatagon nézték végig, sőt – nyilván hasonló sorstól félve – ezek előidézésében és végrehajtásában részesekké is lettek, magának Kanizsai prímásnak, Bebek nádornak és a két Szécsényinek vezetésével Zsigmond letételére határozták magukat. Stibor vajda sietve hívta haza királyát, de Zsigmond személyes megjelenése sem hozta meg a várt sikert. Az országnagyok április végén Zsigmond legelszántabb híveinek, köztük Garai Miklósnak részvételével és hallgatólagos beleegyezésével hozták meg döntésüket és fegyveresen a király elé vonulva idegenjeinek eltávolítására s a választásakor vállalt kötelességei teljesítésére, ellenkező esetben pedig lemondásra szólították fel. Garaiék ezúttal az elégedetlenek túlerejének és tekintélyének nyomása alatt tartózkodtak az erőszakos fellépéstől. Inkább a diplomatikus megoldás útját választották. Együttmaradtak az összeesküvőkkel, sőt színleg hozzájuk is csatlakoztak, hogy szándékaikat megismerjék és elhatározásaikat befolyásolják. Csak egy udvari vitéz, Tari Lőrinc, későbbi pohárnokmester rántott kardot ura védelmére, de a túlerő őt is legyűrte. A főurak kívánságait teljesíteni vonakodó királyt az országnagyok őrizetbe vették és fegyveres kísérettel Visegrádra szállították, ahol egykor Kis Károly végezte életét. A kormányt a mozgalom élén álló urakból alakított országos tanács vette át, Kanizsai prímás, Bebek nádor és Szécsényi országbíró vezetésével. Az érsek magát a „szentkorona kancellárjának” címezve a hivatalos iratokban is kifejezésre juttatta a trón megüresedését.

A hangulat országszerte a király ellen fordult, az utód személyében azonban nem tudtak megegyezni. Az országnagyok többsége, a szentszék támogatásában is bizakodva a legitimitás álláspontjára helyezkedett s az Árpádházi Mária nápolyi férfileszármazói közül már egyedül életbenlévő László király mellett foglalt állást. Őt támogatta az elégedetlen horvát urak, a dalmát városok, Hervoja és Ostoja bosnyákjainak tábora is. A felvidéki köznemesség körében azonban sok híve volt Ulászló lengyel királynak, noha Hedvig királynő már 1399-ben meghalt, nénjéhez hasonlóan első gyermekének születése közben. A lengyel és magyar nemességet e korban már összefűző baráti kapcsolatok és a lengyel Oppelni László kormányzatának emléke nagy súllyal estek a latba. Valószínűleg maga az öreg oppelni herceg is érvényesítette befolyását. A nemesség június 11-i tapolcsányi ülése formálisan is felajánlotta a trónt Ulászlónak s ez azonnal hadbaszólította seregét a szepesi határra. A választás hírére Jodok morva őrgróf Zsigmonddal kötött korábbi örökösödési szerződésére hivatkozva szintén fegyverbeszállt s az északnyugati részeket elfoglalva, Pozsonyt, Szentgyörgyöt és Nagyszombatot morva őrséggel rakta meg. A Dunántúlról ugyanekkor a többi Habsburg-herceggel viszályban álló Vilmos herceget, Hedvig egykori jegyesét hívták meg királynak. Ő is harcbaszállt és nehány várat is elfoglalt. A trónharc minden borzalmát felidéző események meggondolásra késztették a közérdeket szem előtt tartó országnagyokat s ezt a hangulatot kihasználva, Garainak sikerült őket kibékítenie. A király merev magatartásának megmásítására kötelezettséget vállalva és saját fiát, testvérét adva túszul a főurak kezébe, kivitte, hogy Zsigmondot őrizetére bízzák, majd pedig a kiegyezést is létrehozta. Kanizsaiék enyhe feltételeket szabtak. Saját büntetlenségük teljes biztosítása és az idegenek kezén levő koronajavak visszavétele ellenében hajlandók voltak a király szabadságát visszaadni s őt uruknak továbbra is elismerni. Zsigmond idegen kegyencei pedig élükön a zágrábi püspökkel valamennyien önként visszaadták adománybirtokaikat. Miután Zsigmond teljes büntetlenséget biztosított a mozgalom résztvevőinek, Garai őt, a főurak pedig a kezeseket szabadonbocsátották.

A teljes kiengesztelődés jeléül a nyugati határ védelmét Kanizsai prímás és két testvére, Horvátország, Szlavónia és Dalmácia kormányzatát pedig Garaitól Bebek Imre vette át, míg a két erdélyi vajda, Csáki és Marcali hivatalukban maradtak. De mindez csak az elégedetlen országnagyok megtévesztésére szolgáló színjáték volt. A helyzet igazi megoldását Garaiék siklósi várában készítették elő. E várat a bán nemrégen kapta Zsigmondtól a Horvátiékkal cimboráló Siklósiak vagyonának elkobzása után. Mikor királyát sikerült kezesek ellenében saját őrizetébe vennie, idehozta Zsigmondot és ide gyűltek össze Garai pártjának mindenre elszánt tagjai: Éberhard zágrábi püspök, Maróti János macsói bán és a többi délvidéki urak. Itt kötötték meg az új ligát, mely szoros politikai és rokoni kapcsolatot létesített Zsigmond és alattvalóinak egy csoportja közt. A megtért főurak hódolatának fogadása után Zsigmond felbontotta Margit briegi hercegnővel kötött, de még végre nem hajtott házasságát, Cillei Hermann látogatására ment és ennek kilencéves lányát, Borbálát jegyezte el. Garai ugyanekkor nőül vette Borbála nénjét, Cillei Annát s ezidőtájt kelt egybe Hermann gróf elsőszülött fia, Frigyes is Frangepán Erzsébettel, a korábbi időkben Horvátiék oldalán Zsigmond ellen harcoló Frangepán István lányával. Az új családi liga – melyhez a vezetőkön kívül a Cilleiekkel közeli rokonságban álló stájer Albeniek, mint új adományukról nevezték őket: Medveiek, köztük Éberhard püspök, a horvát társadalom élén álló egész Frangepán-, Blagai- és Korbáviai-rokonság, Lázárevics István szerb fejedelem – Garai sógora – és ennek unokaöccse: Brankovics György, a Garai-rokonsághoz tartozó német eredetű Treutelek, továbbá az ugyancsak Garai-rokon Marótiak, Szécsényiek, Korógyiak, s a Garaival nemrégen sógorságba került Szécsi Miklós, a volt nádor hasonlónevű fia csatlakoztak – nyomban a béke megkötése után magához ragadta a hatalmat s alig egy esztendővel a kibékülés és új fogadkozások után Zsigmond újra a régi útra tért.

1402 elején Csehországba utazott és teljes másfél évig feléje sem nézett az országnak. Változatos küzdelmek és békés tárgyalások után sikerült Vencelt rákényszerítenie, hogy őt nevezze ki Csehország helytartójává, de nemsokára újra összeütköztek s ekkor Zsigmond és Prokop királyi bátyjukat elfogatták s Bécsben a Habsburgok őrizetére hízták. Az osztrák hercegek maguk is a legsúlyosabb családi perpatvarban éltek egymással, de a hatalmas szomszédok családjában kitört villongást ügyesen a maguk javára fordították. Albert herceg elvállalta a trónjafosztott Vencel őrizetét, de súlyos feltétel ellenében. A jutalom a Habsburgok magyarországi örökösödésének szerződéses elismerése volt. Zsigmond Alberttel és testvéreivel szövetséget kötött saját testvére – Vencel – ellen és magtalan haláluk esetére kölcsönösen elismerték egymás örökösödési jogát. Ez a szerződés – éppúgy mint a Vencellel, majd Jodokkal kötött s most önkényesen érvénytelenített két korábbi örökösödési szerződése is – magyar jogfelfogás szerint érvénytelen volt. A Pozsonyba 1402 szeptemberében összehívott száztíz főpap, báró és nemesúr mégis hozzájárult. Ha Kanizsai prímásnak és társainak voltak is aggodalmai, a morva hadjáratról fegyveresei kíséretében Pozsonyba érkező királlyal szemben annak kifejezést adni nem mertek. Egyébként is bíztak benne, hogy a házasság előtt álló s még csak harmincnégyéves király fiutóddal fogja nemzetét megajándékozni. Mikor azonban Zsigmond nehány hónap multán korábbi igéreteit s az 1387. évi egyesség feltételeit újra megszegte, a megelőző évi mozgalom vezérei a nyílt felkelés útjára léptek.

Az 1387. évi megegyezés alkalmával Zsigmond – láttuk – jogot adott az őt trónrasegítő főuraknak, hogy a választási feltételek megszegése esetén ellene minden hűtlenség vádja nélkül felléphessenek. Ugyane jogot biztosította Magyarország főurainak és nemeseinek az 1351-ben, 1384-ben és 1385-ben megerősített Aranybulla is a király jogsértő kormányzata esetére. Már pedig a legutóbbi évek kormányzati ténykedéseivel Zsigmond a választási feltételeknek csaknem mindegyikét és az Aranybulla rendelkezéseinek egyrészét is megszegte. Az idegenek – Stibor vajda, Ozorai Pipó, Cillei Hermann, a pozsonyi főispán tisztét egymásután viselő cseh-német urak – mind nagyobb szerepet kaptak kormányzatában és hadserege vezetésében. Ráadásul most Zsigmond távolléte idejére az országkormányzói tisztet és születendő gyermekei gyámságát is idegenre, a prímás és nádor teljes mellőzésével Albert osztrák hercegre bízta és számára a magyar korona jövedelmeiből évi 12.000 arany – mai pénzben mintegy 140.000 aranykorona – fizetést állapított meg. Az egyházi javadalmak adományozásánál 1395 óta csak kivételképen jött magyar pap is számításba s az idegen főpapok közül Éberhard zágrábi püspöknek több szava volt az országos ügyekben, mint akár a prímásnak, akár bármelyik más főpapnak. Az idegenek – köztük Cillei, a Stíriából jött Medveiek, a Stiborici-rokonság, a Scolari-atyafiság – egyre-másra kapták az új nagy adományokat. A temesvári országgyűlésnek idevágó törvényes határozata alapján csendben megkezdték az egykori békepárthoz tartozó urak adománybirtokainak és zálogos birtokainak kárpótlásnélküli visszavételét s mindez intézkedéseket betetézte a kormány teljes újjászervezése. Zsigmond 1402 őszén az osztrák herceg és Garai tanácsára és előzőévi ígéretét megszegve, elmozdította állásukból az akkori mozgalomban részes urakat. Csak a Garai-atyafisághoz tartozó Szécsényi Frank országbíró, Maróti János macsói bán, Korbáviai János asztalnokmester és még Perényi Imre pohárnokmester tarthatták meg hivatalukat. A nádori méltóságra és vele az országos kormányzat politikai irányítására új sógorát; Garai Miklóst szemelte ki Zsigmond. Tárnokmester Treutel Miklós – Garai unokatestvére – lett. A macsói bánágban Maróti hivataltársává Bebek Ferenc helyébe Ujlaki Lászlót, ajtónállómesterré Szécsényi Simont – Garai nagynénjének férjét és az országbíró testvérét – nevezték ki, a lovászmesteri méltóság Lévai Cseh Péternek jutott. Cseh Péter és Perényi Imre a velük egyidőben emelkedő Rozgonyiakkal. Pálócziakkal, Ujlakiakkal, Kompoltiakkal, Bátoriakkal s a legutóbbi mozgalomban Kanizsaiékhoz csatlakozott Csákiakkal és Marczaliakkal együtt a felkelések és török háborúk idején hadiérdemekért felemelt új katonaarisztokrácia tagjai voltak. E körből kerültek ki a végvidéki tartományok élére a háborús veszedelem miatt párosával kinevezett Besenyei Pál és Gordovai László bánok, Lackfi Jakab és Tamási János vajdák is. A Rozgonyiak IV. László egykori nádorának, Básztély-nemzetségbeli Rénold-nádornak a századforduló zavaraiban köznemesi sorba sűlyedt ivadékai voltak. Tamási Jánosban apja és anyja – Lackfi Endre unokája – révén két letűnt hírneves család – a Tolna megyébe áttelepített Kőszegiek és a Lackfiak – vére egyesült, az Újlakiak Nagy Lajos kegyvesztett nádorának, Kont Miklósnak, a Kompoltiak I. Károly egyik leghívebb vitézének ivadékai voltak; családjaik a legvagyonosabbak közé tartoztak, de közpályán eddig nem szerepeltek. Lévai Cseh Péter az utóbbi években köznemesi sorból magas méltóságokra emelkedett és nagy adományokban részesült Lévai (Sárai) László fia volt. Szántai Lackfi Jakab, akit a kerekegyházi Lackfiakhoz mi sem fűz a névazonosságon kívül, egy csepelszigeti köznemes család, a soltmegyei Lackházát alapító Lacknak ivadéka s ily köznemesivadékok voltak a Perényiek, Pálócziak, Besenyeiek, Gordovaiakr vagy mint később nevezték, gordovai Fáncsfiak is. Mindannyian hirtelen magasbatörő, új csillagok, kik tán nem is annyira meggyőződésből és őszinte lelkesedésből, mint inkább pártérdekből és a személyi érvényesülés, emelkedés és gazdagodás reményében szegődtek szívvel-lélekkel Zsigmondhoz és Garaihoz. Felemelésük a legmagasabb polcokra szinte arculcsapásként hatott az 1387. évi liga most elmozdított tagjaira, kiknek a király annak idején erős esküvel fogadta meg, hogy tanácsosait és főtisztviselőit mindig közülük, a régi főnemesi családokból fogja választani. Az új emberek előtérbeállítása nyilvánvalóan őellenük is irányult, az ő kezükből csavarta ki a zászlósurak hivatalos hatalmának félelmes fegyvereit. Az új kormány kinevezése Zsigmond részéről nyilt kihívás volt s az országnagyok hasonló nyiltsággal adták meg válaszukat. A nápolyi párthoz csatlakoztak.

*

IX. Bonifác pápa még 1402 tavaszán végleg szakított Vencellel és Zsigmonddal. Az idősebb testvér császári koronázása érdekében hozzá küldött követeiket még fogadni sem volt hajlandó s nemcsak Vencel németországi trónfosztását tekintette befejezett ténynek, hanem Zsigmond magyarországi uralmának jogosságát is kétségbevonta. Az 1401. évi mozgalom után a horvát-dalmát részeken időző elégedetlenek, élükön a báni méltóságáról ismét elmozdított Bebek Imre vránai perjellel, nem vonták be László lobogóját. Követséggel fordultak a pápához s őt László magyarországi igényének elismerésére, pártjuk támogatására s maga Bebek a Kis Károly elleni összeesküvésben való korábbi részességével elkövetett bűnének megbocsátására kérték. Bonifácnak kapóra jött a kérelem. Nyiltan állást foglalt László magyar igényei mellett. Neki adományozta az összes nápolyi egyházi jövedelmek tizedét s a Magyarországon üresedésbe jött főpapi javadalmakat a nápolyi párt híveivel töltötte be. Kalocsai érsek a Lackfi-felkelés után zágrábi székéből elmozdított Szepesi János lett. Veszprémbe a Horváti-lázadásban való részvétele miatt száműzött György volt boszniai püspököt, Erdélybe ugyancsak László hívét, Upori István szerémi püspököt nevezte ki. Benzis András spalatói érseket pedig Zsigmond pártolása miatt elmozdította hivatalától s helyébe egy spanyol szerzetest küldött dalmát prímásnak. Ily előzmények után küldötte el László tengernagyát, Aldemarisa Lajost 1402 júniusában Dalmáciába, hogy a városok hódolatát fogadva, királyi helytartóként vegye át a három déli tartomány kormányzatát. Az admirális augusztusban ki is kötött Zárában s a Zsigmond királyhoz mindeddig híven ragaszkodó polgárokat feleskette ura hűségére. Trau, Sebenico és Spalato sorra követték Zára példáját s a királynak Albert osztrák herceggel kötött szerződése és ez utóbbinak kormányzóvá kinevezése után Bebek Imre is nyiltan csatlakozott a mozgalomhoz. Állásfoglalásával Vrána, Knin és az összes Vellebiten túli horvát várak és városok elismerték Lászlót uruknak. Nem sokkal utóbb az anyaország legelőkelőbb főurai is csatlakoztak a mozgalomhoz.

Az elégedetlenkedő országnagyok 1402 karácsonyán Nagyváradon, Szent László király sírjánál adtak egymásnak találkozót s ott a szent ereklyére tett kézzel esküdtek meg, hogy Zsigmondot, mint arra méltatlant, trónjától megfosztják és László nápolyi királyt, az Árpádok és Anjouk törvényes fiági örökösét királyuknak ismerik el és őt őseinek trónjára segítik. A főpapok közül Kanizsai János prímás, Szepesi János kalocsai érsek, Ludányi Tamás egri, Crévi Lukács váradi és Ugori István erdélyi püspökök, a főnemesség köréből Bebek Detre volt nádor és Bebek Imre perjel, volt országbíró, Csáki Miklós és Marczali Miklós volt vajdák, Marczali Dénes, felsőlendvai Herczeg Péter – Szécsi Miklós volt nádor ifjabbik fia – s a szlavóniai dúsgazdag Pekri-család tagjai álltak a mozagalom élén. Egész rokonságukkal csatlakoztak hozzájuk a Kanizsaiak, Drugetek, Alsólendvai Bánfiak, Csákiak, Debrőiek s rajtuk kívül sokan a tiszántúli, felvidéki és dunántúli nemességből. A Felső-Tisza vidékén az egri püspök és Debrői István, Tiszántúl és Erdélyben Csáki és Marczali, Dunántúl Herczeg Péter, Bánfi László és testvérei, Kanizsai Miklós és István álltak a felkelő seregek élére. A délvidéki hadak vezérletét Bebek Imre vette át s hamarosan leverte és foglyul is ejtette Zsigmond bánját, Bessenyei Pált. A fővezérek pedig, élükön a prímással, a dalmát tengerpartra indultak. Útközben Pozsega várában a drávántúli nemességgel tartott ülésükből új követséget küldtek Nápolyba és Lászlót újra meghívták Magyarországra s ugyanekkor véd- és dacszövetséget kötöttek Zsigmond ellen a lengyelekkel is.

IX. Bonifác közben apostoli követül Acciajuoli bíbornokot küldötte Magyarországra, hogy László nápolyi király trónfoglalását előkészítse és pártját megszervezze. Az ő kötelességévé tette Zsigmond legodaadóbb papi hívének, Eberhard zágrábi püspöknek elmozdítását, az oda visszakívánkozó Szepesi János visszahelyezését és a kalocsai érsekségre ennek helyébe kinevezett Krizogon traui püspök beiktatását. Maga László a pápai legátussal június derekán érkezett Zárába. Kíséretüket és a hadi népet huszonnégy hajó hozta s velük jött a király testvére, Johanna hercegnő is, akinek esküvőjét magyar földön készültek megtartani Habsburg Vilmossal. A magyar urak László késedelme miatt aggodalmaskodva, tüstént útra akartak kelni, hogy a koronázást Székesfehérvárott végrehajthassák, de a király, apja példáján okulva, egyre késleltette az elindulást s mivel időközben Zsigmond híveinek sikeres ellentámadásairól jött hír, végül is Zárában koronáztatta meg magát. A szertartást kénytelen-kelletlen Kanizsai prímás a legátus által felszentelt koronával végezte, holott ő maga és párthívei jól tudták, hogy a szentkorona nélkül végrehajtott koronázás érvénytelen.

A pápa erélyes fellépése éppúgy célját tévesztette, mint száz évvel azelőtt VIII. Bonifác hasonló beavatkozása Károly Róbert érdekében. A nemesség egy része az eddig semleges elemek nem jó szemmel nézték a papi befolyás növekedését. Másokat László habozó és késlekedő magatartása és Zsigmond híveinek gyors és erőszakos fellépése hajtott a luxemburgi párt oldalára. Az erőviszonyok mások voltak, mint két esztendővel előbb. A hivatalos hatalom most Zsigmond híveinek a kezében volt s hozzá legelkeseredettebb híveiében, akikre László trónfoglalásával legjobb esetben a száműzetés és vagyonvesztés várt. Hiszen birtokaikat az új királyjelölt már évekkel előbb másoknak adományozta el s őket magukat képletes ítélkezéssel fej- és jószágvesztésre ítélte. Akiknek pedig, mint Stibor vajdának, a Perényieknek, Szántai Lackfiaknak és másoknak ilyesmitől tartaniuk nem is kellett, biztosra vehették nemrégen megszerzett hatalmi pozíciójuk és László híveinek rovására nyert adományaik elvesztését. A prímás és főurak távolléte sem vált hasznára a mozgalomnak. László király késlekedésének hírére a fővezérektől elhagyott felkelő nemesség ingadozni kezdett. A vezetésükre hivatott uraknak nem volt kellő tekintélye megnyugtatásukra és az egység biztosítására. Pedig a kormány ekkor már teljes erővel felkészült ellenük.

Albert herceg, Zsigmond új helytartója, erélyeshangú levélben hívta hadba a vármegyék nemességét. Stibor vajda az északnyugati végeken, Maróti János a Garaiakhoz szító drávántúli urakkal Macsóban, Cillei és Eberhard püspök Nyugat-Szlavóniában, a Perényiek és Rozgonyiak az északkeleti részeken szólították fegyverbe a királyhoz hű nemeseket. A nádor pedig Csehországba sietett, hogy Zsigmondot az eseményekről tájékoztassa és sürgősen hazahívja. De a királynak nem sok kedve volt mindaddig hazajönni, míg a két év előtti események megismétlődésétől tarthatott. Ott maradt táborában, hű fegyveresei körében s a felkelés megfékezésére és a benne részes urak javainak elkobzására Garainak adott teljhatalmú megbízást. A nádor minden tekintetben beváltotta királyi sógorának az ő fellépéséhez fűzött reményeit. A királyhű főurak gyors, meglepő hadművelettel néhány hét alatt megtisztították a Dunavidéket a felkelő hadaktól. Sorra megszállták Győrt, Komáromot, Székesfehérvárt és Budát. A döntő ütközet a Rába mellett Pápócnal folyt le és Zsigmond híveinek győzelmével végződött. A siker hírére most már Zsigmond is megindult hazafelé és mielőtt még Lászlót Zárában megkoronázták volt, Pozsonyba érkezett.

Első intézkedése a szentszék ellen irányult. Már 1403 augusztusában ünnepélyesen felmondta az engedelmességet IX. Bonifácnak s a tőle szenvedett méltatlan sérelmekre hivatkozva, megtiltotta a pápai adók és egyéb illetmények beszedését, a pápa bulláinak, leveleinek, rendeleteinek elfogadását. A rendeletét megszegő papi személyekre szabadságuk és javadalmaik elvesztésének büntetését szabta. Félév mulva pedig a pozsonyi országgyűlés hozzájárulását megszerezve s eljárását a pápa „álnok fondorlataival, titkos cselvetéseivel és békebontó nyilt sértéseivel,” a „bullás papok” hűtlenségével és forradalmi izgatásaival indokolva, minden egyházi javadalom betöltésének s a kegyurak által bemutatott javadalmasok megerősítésének jogát magához ragadta. A király főkegyúri jogának törvénybeiktatása egyértelmű volt a király bemutatási és a pápa kinevezési vagy megerősítési jogát hallgatólag elismerő Anjou-kori gyakorlat megszüntetésével. Ugyane törvényben királyi engedélyhez (placetum regium) kötötte minden pápai bulla, rendelet és ítélet kihirdetését. Noha Zsigmondot e törvény megalkotásakor nem elvi szempont, hanem személyes természetű ok, IX. Bonifáccal szemben táplált gyűlölete vezette, az 1404. évi törvény később mégis legerősebb pillérévé lett az „apostoli királynak” főkegyúri jogot tulajdonító s ezidő óta mind erőteljesebben érvényesülő magyar egyházjogi felfogásnak. Míg másutt – Angliában, a spanyol államokban, Sziciliában – ugyanezidőben a kánoni választás elvét igyekeztek érvényesíteni a pápa kinevezési jogával szemben, nálunk a magyar királynak Szent István apostoli küldetésére visszavezetett egyházi felségjogában találták meg a szentszéki beavatkozások ellensúlyozására és meggátlására alkalmas eszközt. A törvényes rendelkezést nyomon követte az üresedésben levő és a főpapok hűtlensége, avagy egyoldalú pápai kinevezése miatt megüresedettnek nyilvánított összes javadalmak – köztük a kalocsai érseki, egri, veszprémi, váci, szerémi püspöki és nyolc dalmát püspöki javadalom – lefoglalása. A király valamennyinek kezelésére világi kormányzókat rendelt ki s a jövedelmeket a személyi kérdés megoldásáig kincstárának tartotta fenn. Szigorú intézkedéseivel egyidőben a római bíbornoki kollégiumot hosszú levélben világosította fel eljárása indokairól s magát egyháza hű és alázatos fiának vallva, a történtekért minden felelősséget az ok nélkül gyűlölködő IX. Bonifác pápára hárított. Ez az önigazoló emlékirat kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Zsigmond, bár teljes erővel szembeszállt a pápával s a magyar király egyházi felségjogainak feltétlen érvényt igyekezett szerezni, szakadásra egyáltalában nem gondolt. Maga Bonifác sem vádolta ily szándékkal és ismerve fellépése indokait, sem ő, sem utódai – VII. Ince (1404–1406) és XII. Gergely (1406–1415) – nem éliek vele szemben a kiátkozás fegyverével.

A papok után a felkelésben részes világi urakra került a sor. Zsigmond hazatérte után megújította velük szemben még a táborban hozott rendeletét, mindannyiukat hűtleneknek nyilvánította s a fej- és jószágvesztés büntetésének szigorú alkalmazását helyezte kilátásba. A köznemeseket pedig a vármegyékhez intézett rendelettel szólította fel a fegyver letételére. Néhány héttel a zárai koronázás után ünnepélyesen bevonult Budára. Miután a két Garainak sikerült Pest polgárainak a tudós Makrai Benedek egyházjogi professzor által megszervezett fegyveres ellenállását megtörnie, Esztergom alá indult. A felkelés élén álló prímás érseki várát bevette, majd Visegrádra ment s ott a zászlósurak, a hadsereg és nép szemeláttára fejére tétette Szent István koronáját, ez ünnepélyes aktussal bizonyítva be, hogy nem László, hanem ő az ország törvényes királya.

A dunavidéki mozgalom gyors elfojtása után a tiszavidéki felkelők sem tarthatták magukat sokáig. Garai tapintatos fellépésének sikerült Csákit és Marczalit méltányos feltételek mellett hódolatra bírnia. Október elején már az egész mozgalom Horvátországra, Dalmáciára és Boszniára volt lokalizálva és október 8-án Zsigmond a Csáki Miklóssal és Marczali Miklóssal kötött békemegállapodás alapján kiadta generális kegyelemlevelét a felkelőknek. A Corpus Juris Hungarici törvénygyüjteményébe is beiktatott nevezetes kegyelemlevél teljes büntetlenséget biztosított mindazoknak a főpapoknak, báróknak, nemeseknek, vitézeknek és másrendű-rangú országlakosoknak, akikért a két Miklós kezességet vállalt, valamint a többi országrészekben tartózkodó főpapoknak, főuraknak is, akik karácsony napjáig s a nemeseknek, akik egy év leforgása alatt a király színe előtt megjelennek és személyesen tesznek hitet hódolatukról. A közkegyelemmel kapcsolatban Zsigmond megsemmisítette a felkelés tartama alatt a kegyelemben részesültek rovására tett minden intézkedését, az ő javaikból bárki javára tett minden birtokadományát. Végül pedig – s ez volt a felkelés és a békeegyesség legnevezetesebb vívmánya – teljes biztosítékot adott ugyanez uraknak korábban kapott adománybirtokaik és zálogos birtokaik további zavartalan élvezetére és birtoklására, vagyis hatályon kívül helyezte az 1397. évi törvény legtöbb hatalmi visszaélésre módot adó két szakaszát. A békeegyesség ellenére tovább harcoló, fosztogató, gyujtogató, a felajánlott kegyelmet visszautasító és a király ellen lázadozó felkelőkkel szemben viszont szigorú törvényes eljárást helyezett kilátásba. A kegyelemlevél rendelkezéseit Zsigmond 1404 február 18-án kelt s az ugyanezévi országgyűlés hozzájárulása után törvénnyé vált rendelete egészítette ki és magyarázta meg. E törvény részletesen szabályozta a kegyelemre számottartó, megtért felkelők igazolása tekintetében követendő eljárást s ennek eredményétől tette függővé a régi és új birtokosok jogainak végérvényes tisztázását és a szóbanforgó javakba leendő bevezetésüket. Érvénytelennek nyilvánított minden, a felkelők rovására tett adományt, melynek birtokába az új tulajdonos magát egy év leforgása alatt önhibájából és hanyagságából be nem iktattatta s az ily birtokot régi tulajdonosának rendelte visszaadni, ha az időközben a fej- és jószágvesztés büntetése alól kegyelmet kapott volna, vagy jövőben kegyelmet kapna. Másrészről viszont a hívek jutalmazásának és gyarapításának megkönnyítése végett elrendelte a törvény mindazok javainak elkobzását, akik a hűtlenségben maradt felkelőknek bármiben segítségére és támogatására lennének.

A Horváti-felkelésnek végetvető teljes katonai győzelemről és véres megtorlásról szó sem volt. Csáki Miklósnak és Marczali Miklósnak sikerült oly tisztességes békét szerezniük, aminő a királyi méltóság sérelme nélkül egyáltalában elképzelhető volt. A kiengesztelődés formája királyi kegyelem és bűnbánó hódolat volt, de a temesvári országgyűlés két sérelmes határozatának érvénytelenítése, ha nem is egyenrangú, de egymással erőben vetekedő hatalmi tényezők méltányos békéjéről s maga a kegyelemlevél is „békéről és egyességről” beszél. Garai Miklós nádor, ez a biztos ítéletű, kiváló politikus felismerte a helyzet komolyságát. Felismerte, hogy most nem egy párt, egy kisebb felkelőcsoport mozgalmával, hanem a nemzet többségének és hivatott vezéreinek gondosan megfontolt és a lelkekben megalapozott megmozdulásával áll szemben. Hevesebb politikai barátai – Cillei Hermann, Eberhard püspök és Maróti János – hiába nógatták az emberirtó bosszú és megtorlás néhány év előtt megkezdett művének erőteljes folytatására. A tényleges erőviszonyok ismeretében inkább a béke, a kiengesztelődés útját egyengette. Politikája helyességét a következmények, további, háromévtizedes kormányzatának zavartalansága bizonyították be és maga Zsigmond ismerte el, mikor alig néhány év mulva újra Erdély vajdájává nevezte ki a békeszerző Csákit és ugyanakkor magas méltóságokra emelte a másik vajda testvérét és fiát, Marczali Dénest és Lászlót. De helyesnek és méltányosnak látták a megoldást maguk a mozgalom fővezérei is. Kanizsai prímás, Lukács váradi püspök, Bebek Detre és Imre, Kanizsai Miklós és István sok más társukkal együtt elfogadták a király békét kínáló és kegyelmet osztó jobbját. Bár tisztában lehettek és tisztában is voltak vele, hogy régi befolyásukat és a főpapok kivételével méltóságaikat sem nyerhetik többé vissza, odahagyták a közvetlen érintkezés során vetélytársánál különbnek alig bizonyult, kétkedő és habozó, de egyszersmind vad és szenvedélyes Lászlót és október végén ünnepélyesen hódolva esküdtek újra hűséget Zsigmondnak. László mellett csak a pápa kinevezte főpapok, Szepesi János zágrábi, György veszprémi püspök és Krizogon kalocsai érsek s idehaza néhány elkeseredett híve – köztük a „vasfejű” Ludányi Tamás egri püspök, Debrői István, Herceg Péter, a két lendvai Bánfi-testvér – maradtak. Mikor azután 1403 októberében Ostoja bosnyák király is elpártolt tőle és Zsigmonddal kezdett tárgyalásokat, papjaival hamarosan hajóra szállt. Visszatért Nápolyba, hol a magyarországi nagy vállalkozásra néhány év mulva már csak a nápolyi érseki székbe emelt Szepesi János főpapi szerepe emlékeztetett. Hívei a mozgalom folytatóira és minden további lázadásra szabott kemény büntetéssel dacolva, egyideig még harcoltak, de a túlerő csapásai alatt hamar elbuktak. A Tisza vidékén még nem csillapodtak le a felkelés utolsó hullámai, mikor Szlavóniában Cillei, a Medveiek és a Bebek Imre fogságából szabadult Bessenyei Pál bán túlbuzgó s a kegyelemlevél rendelkezéseibe ütköző fellépése majdnem újra lángralobbantotta a mozgalmat. A vránai perjelség javadalmaitól megfosztott Bebek Imre vezetésével fegyveres felkelés támadt, de Maróti bánnak sikerült ezt is gyorsan elfojtania s a Rozgonyiak és Perényiek segítségével nem sokkal utóbb a tiszavidéki felkelők Erdélybe átszivárgó csapatain is erőt vennie. A továbbküzdők, harcolók sorsa többnyire fej- és jószágvesztés, vagy a jobbik esetben száműzetés lett. Javaikból Zsigmondnak a tűzpróbát most kiállt hívei részesültek újabb gazdag birtokadományokban s az új adományosok közt már hiába keressük a Garaiakkal, Korógyiakkal, Marótival, Cilleivel eddig lépést tartó Kanizsaiak és Szécsiek, avagy a Bebekek, Csákiak, Bánfiak, Szécsényiek nevét. Az ő idejük lejárt s ha vagyonukat sikerült is – jórészt a velük rokoni kapcsolatba került Garai nádor támogatásával – egy nekik kedvezőbb új korba átmenteniük, Zsigmond trónraléptével megindult gyorsütemű fokozatos emelkedésüknek és vagyoni gyarapodásuknak egyszeribe végeszakadt. Maga a prímás később visszanyerte Zsigmond kegyeit, egy-két kisebb adományban is részesült, de királya bizalmával együtt kancellári méltóságát és Esztergom várát is örökre elvesztette.

*

Mialatt Zsigmond idehaza erőt vett a felkelésen, Csehországban támadt új mozgalom ellene s Vencel e hírre 1404 elején – úgy látszik Ernő herceg segítségével – megszökött bécsi fogságából, Prágába sietett és trónját újra elfoglalva, Zsigmondot megfosztotta helytartói tisztétől. Zsigmond hű barátjával, Albert osztrák herceggel együtt hadbaszállt ellene s a két nyári hónapot a csehországi táborban töltötte, de komolyabb hadműveletekre nem kerülhetett sor. A két vezér rövidesen megbetegedett, Albert meg is halt, rokonai pedig kisfiának és örökösének – V. Albert hercegnek – gyámsága és a velejáró nagy jövedelem miatt súlyosan összekoccantak. Egyikük – Vilmos, a Nápolyi László sógora – nyilt szövetségre lépett Vencellel, kinek ugyanezidőtájt sikerült Ulászló lengyel királyt is szövetkezésre bírnia. Zsigmond ily körülmények közt nem is gondolhatott a cseh háború folytatására. Hazajött és – noha titkon most is mindig nyugat felé sandított –néhány évig a magyar és bosnyák ügyeknek szentelte idejét.

A felkelés utolsó hullámainak elsimulása után – nyilván Garai nádor és Treutel tárnokmester tanácsára – a birtokos társadalom keretein kívülálló városlakó és falusi nép jogviszonyainak rendezéséhez látott. Az 1405 áprilisában és májusában Budán ülésező nagyobb királyi tanács javaslatára a birodalom minden részéből gyűlésre hívta össze „a királyi joghatósága alá tartozó összes városok, mezővárosok és szabad községek” – mintegy kétszázötven községi önkormányzat „küldötteit és követeit s valamennyiük és egyenként mindegyikük kérését, óhajait, panaszait és véleményét szorgalmasan meghallgatva és megértve,” a nagyobb királyi tanács javaslatára és hozzájárulásával külön törvényerejű jogszabályban erősítette meg és szabályozta a városlakó nép jogait, kiváltságait és kötelezettségeit. A Magyar Törvénytárba Zsigmond második törvényeként felvett rendelet elrendelte számos, a török betörések útvonalába eső mezőváros és szabad község sürgős megerősítését és ehhez képest városi rangra emelését. Részletesen szabályozta az autonóm városi bíróságok s az egyházi és világi fellebbezési hatóságok törvénykezési szerepét és hatáskörét, a városlakó polgárok, vendégek és jobbágyok törvénykezési immunitását s a bírságok fizetési módozatait. Újra biztosította a városba és városból költözni kívánó jobbágyok szabad költözködési jogát. Megállapította a városi nép – minden korábbi kiváltságot és mentességet elerőtlenítő – egyetemes adókötelezettségét egy-egy közősségen belül a közteherviselés szellemében. Limitálta a királyi és lovászmesteri ajándék címén fizetett közszolgáltatások mértékét. A többi pontok gazdasági természetű intézkedéseket tartalmaznak. Szigorúan eltiltották a nyersarany és ezüst kivitelét, külföldi só behozatalát és külföldi kereskedők portékáinak saját áruként való árusítását s mindezek tekintetében a legalaposabb ellenőrzést léptettek életbe. A magyar városlakó nép jólétének emelése végett a belföldi kereskedőknek – Buda város árumegállítási jogának ily irányú megszűkítésével és minden ellenkező értelmű kiváltság egyidejű felfüggesztésével – az egész ország területén szabad közlekedést és kereskedést s a harmincadvám-kötelezettség egyidejű szabályozása mellett áruik külföldre szállítása esetén minden belső királyi vám és rév fizetése alól mentességet biztosítottak, viszont a külföldi kereskedőket a nagybani eladásra korlátozták. A budai mértékrendszer és a királyi pénz kötelező országos használatának elrendelésével a kereskedelmi mértékek és a pénzforgalom egységéről, a provinciális mértékek és pénzek forgalmával kapcsolatos minden visszaélés kiküszöböléséről gondoskodtak. A nagyobb királyi tanács 1405 május 24-i ülésének határozatai alapján kibocsátott rendeletében – a Törvénytár szerinti harmadik dekrétumában – Zsigmond megismételte a városi törvény néhány országos érdekű rendelkezését – így a mértékek egységesítésére, a világi és egyházi bíráskodásra, a sóbehozatali tilalomra vonatkozókat – és a hatalmaskodás büntetésének terhe alatt tiltotta el az országon átvonuló hadseregek kártételeit és erőszakoskodását, bármely alattvaló önhatalmú letartóztatását, fosztogatását, vagyonuknak pusztítását, tagjaik megcsonkítását, erőszakos háborgatását, fej- és jószágvesztés terhe alatt a hűtlenek és levelesített (proskribált) gonosztevők befogadását és megsegítését. Részletesen szabályozta a jobbágyok szabad költözködési jogát és minden ezzel ellenkező földesúri erőszakot eltiltott, másrészről a jobbágyok elleni kereseteket elsőfokon az illetékes földesúr ítélőszéke elé utalta, az ellenőrzés és fellebbezési törvénylátás kötelességét a vármegyei hatóságra hárítva. Végül a bányabirtokosok javára tett némi engedményeket s az aranyforint és számítási forint értékviszonyát szabályozta. Az 1405. évi dekrétumoknak az alsóbb osztályok érdekeit védelmező intézkedéseit egészíti ki a kamaranyereség és főpapi tized kirovóihoz és behajtóihoz intézett 1411. évi október 4-i királyi rendeletet – a Törvénytárban Zsigmond negyedik dekrétuma, – melyben a portális adó és dézsma kivetésének és behajtásának módozatai szabályoztattak a visszaélések és erőszakoskodások megakadályozása végett.

Magyarország urai 1433-ban.

*

Az ország konszolidálásának munkáját 1405 nyarán a boszniai és dalmáciai eseményekről érkezett hírek zavarták meg. Ostoja királynak Maróti János bán útján Zsigmond előtt bemutatott hódolata semmiképen sem volt ínyére a gyenge király mellett fejedelmi jogokat gyakorló Hrvatinics Hervoja vajdának. Hervoja 1402 óta László király jóvoltából Spalató hercegének, Horvát- és Dalmátországok főkormányzójának tisztét is viselte és a dalmát fővárosban igazi fejedelemként rendezkedett be. Tvartkó nagyvonalú hatalmi politikájának örököseként a nápolyi párthoz csatlakozott s a magyar erők megosztásával igyekezett Bosznia hatalmi állását erősíteni. E cél lebegett szeme előtt, mikor más bosnyák urakkal s elsősorban Hranics Sandalj hulmi vajdával és Radinovics Pál trebinjei kenézzel szövetkezve, Ostoját segítette Tvartkó trónjára. E cél felé tört 1404 tavaszán is, mikor ugyanez urakkal, az utolsó szlavóniai felkelés után magát Vránába befészkelő Bebek Imrével és az Ostojával hadilábon álló Raguzával szövetkezve, királyát letaszította s helyébe a nagy Tvartkó törvényes fiát, II. Tvartkó Istvánt (1404–1408) emelte trónra. Bosznia a délhorvát és dalmát tartománnyal együtt újra elszakadt a magyar koronától és szolgálatait ismét László nápolyi királynak ajánlotta fel, aki Hervoja kérésére 1405 nyarán egész hajóhadát az északdalmát partvidékre küldte. A flotta hamarosan elfoglalta Arbe szigetét s ott megfigyelő állásba helyezkedve készült az esetleg délre vonuló magyar hadnak útjába állni, mialatt a nápolyi király osztrák sógora a magyar határra hívta hadba a stájer nemességet, hogy alkalmas időben hátbatámadhassa Zsigmondot. A magyar hűbéres Ostoja elűzése, II. Tvartkó trónraemelése, a nápolyi flotta fellépése és Vilmos herceg hadikészülődése nyílt kihívás volt a harcra. Zsigmond nem is késett a válasszal. Még 1405 nyarán hadbaszállt. Besenyei Pál horvát bánnal Bihács ellen indult s október elején e várat be is vette. De a magyar sereg nem volt elég erős. Nagyobb sikert nem tudott elérni, sőt Rihácsból is vissza kellett vonulnia. Maróti János és Perényi Péter több sikert értek el Ozorában. Szrebernik vára a hadjárat gyors befejezése után is magyar kézen maradt.

Zsigmond a harctérről hazatérőben Cillei Hermannt látogatta meg, Krapinán egybekelt Borbálával s őt december 6-án a száműzött veszprémi püspök helyett Kanizsai érsekkel királynévá koronáztatta. Apósával egyetértésben határozta el a cseh királlyal cimboráló Vilmos és Ernő osztrák hercegek fegyveres megfenyítését. Az év utolsó napjaiban és 1406 elején egy magyar sereg Kanizsai István vezérletével pusztított Vilmos tartományában. Ez pedig pár hét mulva három magyar határvárat támadott és foglalt el. Nyár elején maga a király készült, bizonyára Cilleivel szövetségben a döntő támadásra, de Vilmos herceg váratlan halála megakadályozta a háború folytatását. Két esztendővel később, 1408 őszén pedig a viszálykodó hercegek magát Zsigmondot kérték fel békebírónak áldatlan ügyükben. Ekkorra már a bosnyák kérdés is megoldáshoz jutott. Zsigmond 1408 májusában új hadat vezetett Tvartkó és Hervoja ellen. A délnyugati tartományok élén álló Besenyei és Pécsi bánok gyengének bizonyulván, Zsigmond még 1406-ban Cillei Hermannt nevezte ki Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok bánjává. A Nyugat-Szlavóniában és a szomszédos stájer részeken hatalmas erőforrásokkal rendelkező Cillei feladata volt a horvátországi és dalmáciai hadműveletek vezetése. Macsó felől a harcokban sokszorosan kipróbált Maróti János támadt Boszniára. A király Stibor vajda és Ozorai Pipó társaságában hatalmas sereggel indult Ozora felé. A döntő ütközet Zsigmond és Tvartkó hadai között a két fejedelem személyes vezetésével az újonnan felépített Dobor vára alatt folyt le és a bosnyákok megsemmisítő vereségével végződött. Tvartkó és a bosnyák urak minden feltétel nélkül megadták magukat. Zsigmondon, kit már a nápolyi király nevének említése is indulatba hozott, szívós ellenfele párthíveinek láttára újra erőtvett régi kegyetlen szenvedélye. Szörnyű bosszút vett rajtuk. Dobor várában százhuszonhat bosnyák nemest végeztetett ki s hullájukat a vár alatt folyó Boszna vizébe hányatta, Tvartkó királyt pedig fogolyként hurcolta Budára.

A kegyetlen megtorlás után Zsigmond még boszniai táborszállásán fogadta a rigómezei csata óta török szolgálatban álló Lazarevics István szerb fejedelemnek – Garai Miklós sógorának – hódolatát. A rác kenéz, aki II. Mánuel császár adományából nem sokkal utóbb „Rácország despotájának” címét vette fel, a győzelem hírére szakított eddigi politikájával s a török lealázó urasága alól visszamenekült a magyar korona védelme alá. Meghódolását a király nagy tisztességadással és kiterjedt magyarországi birtokok, köztük a debreceni és becsei uradalmak adományozásával jutalmazta. Ugyanez időben lépett Zsigmond szorosabb szövetségre Habsburg Ernő herceggel, a későbbi III. Frigyes császár apjával, aki Vilmos halála óta Lipót testvérével viaskodott, hogy magának szerezze meg a kis V. Albert herceg gyámságát a velejáró nagy jövedelemmel és hatalommal. A szerződést még 1408 őszén megkötötték s fél év mulva Zsigmond ítélkezett békebíróként a civódó Habsburgok perében. A gyámságot, hatalmat és jövedelmet megosztotta kettejük közt és 1409 szeptemberben örökösödési szerződést kötött velük Cseh- és Morvaországra vonatkozólag az esetre, ha Vencelt és Jodokot túlélve – Prokop már nem volt az élők sorában – fiörökös nélkül találna elhúnyni. A harmadik Habsburgot, a néhai IV. Albert hasonlónevű tizenkétéves fiát pedig imént született kis leányával, Erzsébettel jegyezte el. Az eljegyzéssel egyszersmindenkorra útját vágta, hogy a magyar trónkérdésben a Habsburgok szerződéssel biztosított jogaik alapján nehézségeket okozzanak leányának, kit, ha fia nem születnék, utódjául szánt. Vencel és Ulászló ellene irányuló szövetségének ellensúlyozása végett ugyanekkor szövetségre lépett a poroszországi német lovagrend mesterével, majd egy év multán Vitold litván nagyfejedelemmel, kit a független Litvánia helyreállításának reményével kecsegtetett.

Ezekkel a diplomáciai lépésekkel egyidőben, 1409 tavaszán jelentek meg Budán hódolatra a déli bosnyák tartományok hatalmas vajdái: Hrvatinics Hervoja spalatói herceg, Hranics Sandalj felsőboszniai vajda és Radinovics Pál trebinjei kenéz, kik Zsigmondot a Dabisával kötött régi egyesség alapján a bosnyák trón kizárólagos örökösének ismerték el és minden királyaiktól és Nápolyi Lászlótól kapott méltóságukban megerősítést nyerve, az ő híveiként tértek vissza hazájukba. Hervoja és Sandalj hódolatával Dalmácia és Dél-Horvátország újra visszakerültek a magyar korona közvetlen hatósága alá.

*

Zsigmond király Károly Róberthez hasonlóan éles harcban álló pártok egyikének támogatásával, más pártok ellenzése mellett lépett a fiágon kihalt törvényes uralkodóház örökébe s a leányivadékok öröklésének jogelvére támaszkodva, követelte magának és nyerte el a koronát. Jogcíme mégis más volt, mint az Anjouké s ehhez képest hatalmi állása és közjogi helyzete is másképen alakult. Károly Róbertet a rendek a kihalt dinasztia leányági egyenes ivadékaként „a törvényes őröklés értelmében” ismerték el a nemzet „természetes urának.” Koronázása után őt magát, majd fiát és leányunokáját is a szent királyok véréből való legitim királyokként, az örökös királyt régidő óta megillető közjogi hatalom jogos birtokosaiként tisztelték. Zsigmondot a cseh Vencelhez – III. Endre leányának jegyeséhez – hasonlóan, mint az utolsó örökös király leányának férjét, meghatározott feltételek mellett ismerték el és választották királlyá, hogy felesége mellett és helyette uralkodjék s majdan kettejük fiára, mint „a szent királyok vérbeli ivadékára” hagyhassa koronáját. Az Anjouk jogigényének és uralmának alapja a rendek által 1307-ben, majd az 1308. évi budai zsinaton elismert törvényes öröklési joguk volt. Zsigmond csupán felesége és születendő fia öröklési jogára hivatkozhatott, Mária gyermektelen halála után pedig uralmának jogalapjául már egyedül az őt trónraemelő rendekkel 1387-ben kötött választási szerződése szolgált. A legitimitásnak legcsekélyebb látszatától is megfosztott „választott” király csupán evvel a szerződéssel vállalt kötelezettségeinek szabatos teljesítésével biztosíthatta uralmának törvényes jellegét. De Zsigmond nem így tett. Szembefordult a nemzeti egység és belső béke politikáját hirdető legjobb híveivel, megszegte a választási feltételeket, önkényesen uralkodott s ezzel maga tette vitássá uralmának törvényességét, maga adott módot alattvalóinak, hogy vele szemben az 1387. évi szerződésben biztosított ellenállási jogukkal éljenek, fogságra vessék s utóbb trónjától is megfosszák. Mikor pedig ez a fordulat bekövetkezett, nem a királyi hatalom súlyával és tekintélyével lépett fel ellenük, hanem egy pártszövetség magánhatalmi erejével. A felkelésen sikerült erőt vennie, de diadalát nem a központi hatalom erejének, hanem a siklósi fogság idején Garai Miklóssal és Cillei Hermannal kötött magánhatalmi szövetségnek, egy hatalmas főúri liga erőteljes támogatásának köszönhette.

A liga vezére és legkiemelkedőbb egyénisége a korábbi pártharcokból türelmetlen pártemberként és kérlelhetetlen harcosként ismert Garas Miklós nádor volt. A három nemzedéken át vezérszerepet vivő Garas-családnak legtehetségesebb tagja a hatalom birtokában mély belátású és biztos ítéletű politikusnak, ügyes és ravasz diplomatának, kiváló kormányférfiúnak bizonyult. Tehetségének és reálpolitikai érzékének tűzpróbáját az 1403. évi felkelés idején állta ki, mikor pártja korábbi harcos politikájával szakítva, a békés megegyezés útjára tért s ezzel nemcsak pártja győzelmét, hanem az ellenpárt legkimagaslóbb tagjainak kanizsai prímásnak és Csáki-vajdának teljes meghódolását és átpártolását is sikerült elérnie. Fejlett politikai érzékre vall a Cilleiekkel és Medveiekkel, majd a régi lovagpárt legelőkelőbb családaival – a Szécsiekkel és Kanizsaiakkal – kötött családi szövetsége s a városlakó és falusi nép érdekében tett kormányintézkedéseknek hosszú sorozata, az ő kezdeményezésének tulajdonítható 1404–1411. évi törvényhozás. Zsigmond közel másfélévtizedes külföldi tartózkodásai idejében – előbb Kanizsai prímással együtt, majd egészen egyedül – Garai vitte Magyarország kormányát és sikerült a nemrégen még pártviszályoktól visszhangzó, ellenséges táborokra szakadt országban a rendet és nyugalmat fenntartania. Erélye és tapintata diplomáciai téren is meghozta gyümölcseit. Zsigmond világhatalmi törekvéseinek szolgálatában – látni fogjuk – döntő sikereket aratott. A dinasztiával, Cilleiékkel és a lengyel uralkodóházzal kötött rokoni kapcsolatai révén a nyugati kisebb fejedelmi dinasztiák színvonalára emelkedő társadalmi helyzete és ennek mindenben megfelelő vagyoni állása, erős egyénisége és nagy tehetsége rendkívüli mértékben megnövelték az Anjou-kor óta egyébként is emelkedőben levő nádori méltóság súlyát és tekintélyét. Bár méltóságát korántsem az egész nemzet bizalmából, hanem egy párt vezéreként és királyi sógora bizalmából nyerte el és három évtizeden át vérbeli oligarcha módjára szinte uralkodó fejedelemként töltötte be, a nádorispán, vagy mint a külföldiek kezdték nevezni: „Magyarország nagy grófja” az ő idejében és általa lett a király mellett is számottevő, hatalmas nemzetpolitikai tényezővé. Garai által megalapozott tekintélye birtokában lett a rendi hatalom, a politikai nemzet igazi reprezentánsává.

Politikai téren Garai mellett Cillei Hermann és Kanizsai János, katonai téren Stiboriczi Stibor vajda, Maróti János és Ozorai Pipó voltak a ligának legkimagaslóbb alakjai. Cillei egy félszázad óta gyorsan emelkedő, Zsigmond utolsó éveiben már birodalmi hercegi rangot nyert stájer nemes család feje volt és Garaiéhoz sok tekintetben hasonló pályát futott be. A pártharcok után, melyekből Zsigmond oldalán magyar vejével, Garai Miklóssal együtt derekasan kivette részét, Szlavónia kormányzatával és közigazgatási rendjének helyreállításával szerzett érdemeket. Később diplomáciai téren, főleg az itáliai és lengyel politikában szolgálta nagy sikerrel királyi vejét, akinek mindvégig egyik legbensőbb tanácsadója maradt. Kanizsai János nagyvonalú politikai működésének virágkora Zsigmond uralkodásának első felére esik, de az 1403. évi felkelés után bekövetkezett őszinte megtérése után újra szerephez jutott. Zsigmond és Garai távolléte alatt Borbála királyné mellett közel öt esztendőn át egyedül vitte az ország kormányát és szolgálatait királya a német-római birodalom kancellárjának díszes méltóságával jutalmazta. A magyar főkancellári méltóságot azonban ezidőben már kénytelen volt Cillei rokonának, Medvei Eberhard zágrábi püspöknek átengedni, aki a főpapi karban legbizalmasabb híve volt a királynak. Miként Garai a nádori méltóságot, úgy emelte Kanizsai János az esztergomi érsek méltóságát addig nem ismert magaslatra, mikor IX. Bonifác pápától sikerült maga és utódai számára „Magyarország prímásának” méltóságát megszereznie. Az erdélyi vajdaságot viselt, majd a Felvidéken hatalmas uradalmakat szerző lengyel Stibor Nagy Lajos udvari környezetéből lépett át Zsigmond szolgálatába. Zsigmond legbensőbb hívei között ő képviselte a hanyatló lovagkor szellemét. Egyéniségét a feltétlen és megalkuvás nélküli lovagi hűség és a vakmerőségig menő bátorság jellemezte. Az ő katonai tehetségének és gyors elhatározásának köszönhetett királya a legtöbbet az ellene felkelő magyar főurakkal vívott hosszú küzdelmében. Jellemző azonban, hogy – noha a harcban veszedelmes ellenfél volt – még az ellentáborban is rokonszenvet tudott ébreszteni nagy katonához méltó nemes egyéniségével. Zsigmond másik idegen hadvezére, az Ozorai-vagyont felesége kezével öröklő Scolari Fülöp, már egészen más fából volt faragva. Ez a hirtelen magasbaszökő firenzei kalmárfiú típusa volt az ébredő renaissance kalandorvitézeinek. Tehetséges és szerencséskezű hadvezér, ügyes diplomata, a művészeteknek is értője és ápolója, de semmi lelkiismereti aggályt nem ismerő, kíméletlen politikus, a köztudat szerint Zsigmond legtöbb kegyetlenkedésének értelmi szerzője volt. A harmadik nagy katona, Maróti János egyéniségéből sem hiányoztak a renaissance-vonások, de komor és kíméletlen hadviselésmódja inkább a XIII. és XIV. század fordulójának féktelen oligarcháit – a Kőszegieket és Csákokat – idézi emlékünkbe. Katonai működésének főszíntere a Délvidék volt s a dráva-szávavidéki felkelés gyors elnyomása elsősorban az ő érdeme volt. Később hasonló eréllyel vette fel a küzdelmet a déli határt fenyegető török ellenséggel szemben s e katonai érdemekért részesült azokban a hatalmas, minden addigi méretet meghaladó birtokadományokban, melyek őt Garai Miklós és az egy nemzedék multán feltűnő Hunyadi János mellett e korszak legnagyobb akvizitorává tették. A legelsősorban álló hat főúr és családtagjaik mellett a köznemesi sorból most kiemelkedő Csákiak, Perényiek, Pálócziak, Rozgonyiak, Héderváriak, Lévai Csehek és a félszázados kegyvesztés után újra emelkedésnek indult Ujlakiak voltak az uralomrajutott liga legtekintélyesebb alakjai.

1403 után ezek köréből kerültek ki az országos és egyházi főméltóságok viselői s a teljes győzelem után Zsigmond jövendő uralmának zavartalanságát és reménybeli világpolitikai terveinek sikerét is az ő támogatásukkal biztosította. Megalkudott a tényleges erőviszonyokkal, pártkirállyá lett s uralmát, kormányzatát a vele és egymással is rokoni kapcsok által egybefűzött nagybirtokos urak támogatására alapította. A boszniai nagy győzelem, a rác despota hódolata és a Habsburg-szövetség megújítása után 1408 decemberében vérbeli pártkirályként örökös és felbonthatatlan szövetséget kötött a trónját, koronáját megmentő nagyurakkal.

A liga megújítása és megszilárdítása a kor szokása szerint egy magánhatalmi szövetség színezetével bíró nemesi társaság keretében történt. Magyarországon már volt egy ilyen társaság, a Károly király alapította Szent György-rend, de ez nem szolgálhatott az új szervezkedés alapjául, mert Zsigmond ellen épp Nagy Lajos egykori lovagtársaságának a rendben vezetőszerepet vivő tagjai támadtak fel. Ezért Zsigmond egészen új társaságot alapított.

Az 1408. évi december havának 13. napján kelt alapító okirat szavai szerint Zsigmond király és Borbála királyné a hit ellenségeinek pusztítására, üldözésére s „a szent és üdvöthozó hit vallásának minden akarattal leendő szolgálatára, növelésére és védelmére irányuló tiszta szándékuk és törekvésük jeléül” választották és vették fel a poklok megsebzett fejedelmét jelképező sárkányos jelvényt, mely a fenevadat hátsebére helyezett vörös kereszttel ábrázolta. E kimondottan vallásos célhoz képest a királyi pár és a társaság összes tagjai kötelezettséget vállaltak, hogy az országot a pogánytól minden erővel védelmezni fogják s a török ellen serényen harcolni fognak. De ez a célkitűzés csak leplezésére szolgált a társulás igazi céljának, a benne egyesültek politikai célkitűzésének és törekvéseinek.

A Sárkányos-társaság bárói – a király által e méltóságra emelt huszonnégy főúr – esküvel kötelezték magukat, hogy a királyi pár és mindkétnemű születendő gyermekeik iránt állhatatos hűséggel fognak viseltetni, őket személyükben és jogaikban minden körülmények közt védelmezni fogják, nekik híven szolgálandanak, a királynét özvegysége esetén jogainak élvezetében meghagyják és megvédelmezik, ha ily szándék tudomásukra jutna, a királyi család ellen tervezett mindennemű támadást és merényletet híven feltárnak és „a bizalmas megállapodásokat senkinek fel nem fedve, titkon megőrzik.” Egymással és a társaság többi közrendű nemesi tagjaival egyetemlegesen és külön-külön esküvel erősített véd- és dacszövetséget kötöttek minden a társaságon kívülállók részéről bármelyiküket fenyegető támadás esetére s az ily alkalommal nyujtandó segély mértékének megállapítását, valamint a netán egymásközt keletkezett viszályok elintézését is a társaság báróinak gyülekezetére bízták. A király és királyné viszont áradozó szavakkal emlékezve meg a társaság báróivá avatott és jelvényével feldíszített híveiknek szolgálatukban szerzett érdemeiről s különösen kiemelve a királynak „elnyomatásából” általuk történt kiszabadítását, „előrelátó tanácsaikat,” és soha meg nem ingott hűségüket, kötelezettséget vállaltak, hogy őket és az egyiküknek, vagy másikuknak halála után az egyszerű tagok közül a társaság bárói közé emelendő urakat „magasabbra fogják emelni, országos bárókká (zászlósurakká) nevezik ki” s minden tisztelettel és tisztséggel elhalmozzák őket, magukat, özvegyeiket és árváikat mindenféle veszedelemtől, szorongattatástól és főleg minden birtok jogaik ellen intézett támadástól megvédelmezik. Kötelezettséget vállaltak továbbá, hogy ha bármelyikükre megharagudnának, ellene önkényesen nem fognak eljárni, hanem – a törvénykezési felségjog világos korlátozásával – a Sárkány báróinak gyülekezetére bízzák az igazságszolgáltatást és a nekik járó elégtétel megszerzését. Zsigmond – „a társaság összes báróinak óhajára” – külön fogadalmat tett, hogy a társaságot bármiként is érintő ügyben legalább öt sárkányos báró tanácsával fog csak határozni és feleségével együtt megfogadta, hogy minden eszközzel törekedni fognak Magyarország eljövendő királyait is rábírni, hogy a rend jelvényét felvegyék, vagyis a szövetségbe belépjenek és a koronázási eskü letételekor a Sárkányostársaság szabályaira is esküt tegyenek. Végül pedig a király, királyné, a társasági bárók és a társaság egész közönsége együttesen és egyező akarattal megfogadták, hogy – ez a pont szólt a társaságba tömörült egyszerűbb nemeseknek – a magyar korona alattvalóit régi, jó, igaz és törvényes szokásaikban sértetlenül meghagyják, az ország és a köz javára és gyarapodására szolgáló helyes és jó újításokra fognak törekedni, az országot a pogányok ellen megvédik, az egyes tagok által ilyenkor nyujtandó segély és haderő mértékének megállapítását a társaság báróinak és egész közönségének gyülekezetére bízva. A társaságba 1409 óta felvett külföldiek nem tettek hasonló fogadalmat, de a társaság kötelékébe lépve testvériséget, barátságot, szövetséget fogadtak a magyar sárkányosokkal és részletesen megállapodtak az egymásnak kölcsönösen nyujtandó támogatás előfeltételei és mértéke tekintetében.

Zsigmond saját uralmát és születendő gyermekeinek trónutódlását a Sárkányos-liga védelme alá helyezve, királyi hatalmát annak tagjaival osztotta meg. A sárkányos bárók a jelvénnyel járó jogok birtokában a hatalom minden szervét és minden eszközét hatalmukba kerítették. A szövetségi szerződés minden ízében a rendi dualizmus szellemének bélyegét viseli magán s ha azt Zsigmond országa összes báróival, főpapjaival, fő- és köznemeseivel kötötte volna meg, rendi alkotmányunk legnevezetesebb alapokmányai közé sorolhatnók. Egy ad hoc alapított társaság egyazon politikai párthoz tartozó tagjaival kötött szerződésként azonban nem jelentett egyebet a közhatalomnak egy szűkebbkörű oligarchikus alakulat kezére való átjátszásánál, melynek keretében maga Zsigmond a királyi méltóság külső jeleivel, a királyi tekintély díszével felruházott társasági tag, a primus inter pares szerepét töltötte be. A hatalom igazi birtokosa 1408 után nem a királyt hanem a többi pártok bukása után a korábbinál is gyorsabb emelkedésnek és gazdagodásnak indult nagybirtokosok sárkányos ligája volt, melybe rokoni kapcsolatai és pártállása szerint a király is beletartozott.

Az új hatalmi szövetség élén a király, a királyné és huszonnégy sárkányos báró állt, akik egytől-egyig a Garai-Cillei-liga tagjai közül kerültek ki. A régi pártkötelékekkel és rokoni kapcsolatokkal egybefűzött Garai Miklós és János, Cillei Hermann és Frigyes, Lazarevics István rác despota, Maróti János, Korbáviai Károly és János, Szécsi Miklós, Alsáni János, Szécsényi Simon mellett az utolsó évek küzdelmeiben hű fegyvertársaknak bizonyult Stibor vajda, Ozorai Pipó, Perényi Péter és Imre, Tamási János, Szántai Lackfi Jakab, Lévai Cseh Péter, továbbá Nádasdi Mihály, Besenyei Pál, Pécsi Pál és az 1403. évi felkelőktől átpártolt Csáki Miklós, a békeszerző vajda szerepelnek az első bárók közt. A huszonharmadik helyre Zsigmond 1409 elején a bizalomra nemsokkal utóbb méltatlannak bizonyult Hervoját vette fel. A huszonnegyedik bárót nem ismerjük. Kanizsai prímás és Éberhard püspök be voltak avatva a társaság alapításának és működésének minden titkába, de mivel bárók és lovagok egyházi állásuk miatt nem lehettek, csak közvetve, laikus rokonaik révén kapcsolódtak be a szövetségbe. Arra vonatkozólag, kik kerültek később az elhalt bárók, így Besenyei PáI, Pécsi Pál, Ozorai Pipó, Alsáni János, Szécsényi Simon helyére, nincs adatunk, de az új sárkányos bárókat mindenesetre az 1408 után zászlósúri méltóságra emelt főurak – a Rozgonyiak, Pálócziak, Bátoriak, Kompoltiak, Berzevicziek, Marczaliak körében kell keresnünk. A társaság lovagtagjai a sárkányos bárók rokonai, nemes familiárisai és politikai barátai közül kerültek ki. A belföldi tagokon kívül Zsigmond utóbb külföldi urakat, többnyire fejedelmi személyeket is felvett, mintegy külső tagokul a Sárkányos-társaságba. Elsőnek az osztrák hercegek lettek a szövetség tagjaivá. Az ifjú Albert, mint Zsigmond kiszemelt veje és örököse kapta meg a sárkányos jelvényt. Ernő herceg már előbb, 1409 februárjában felvette azt s huszonnégy osztrák és stájer báróval a maga külön társaságát megalapítva, lépett szövetségre a magyar Sárkányos-társasággal. Hasonló szövetség jött létre a Sárkányos-társaság és a spanyol Calatrava-rend közt 1415-ben, mikor Ferdinánd arragón király Zsigmondot, feleségét, Garai nádort és más urakat ez utóbbi társaság jelvényével díszítette fel, Zsigmond viszont Ferdinándot feleségével, fiaival, a kasztiliai és navarrai királyokkal és harminc arragón nemessel együtt a Sárkányrendbe vette fel. A canterburyi szövetség megkötése alkalmával V. Henrik angol király cserélt jelvényt Zsigmonddal. A „cseh királyi társasággal” Garai Miklós tartotta fenn az összeköttetést, akit Vencel király még a Sárkányos-társaság alapítása előtt, 1401-ben vett fel annak kebelébe. 1429-ben Vitold litván nagyfejedelem kapta meg a sárkányos jelvénynyel együtt a jogot, hogy alattvalói közül, akit akar, a rend tagjai közé emeljen, míg János norfolki herceget Albert király iktatta később ugyanily kiváltsággal a tagok sorába. Az itáliai tartományurak, így Carrara Jakab, Della Scala Brunó, Orsini Bertold még a konstanzi zsinat előtt, Collalto Antal, Della Pozza Vilmos és még sokan mások az 1433. évi császári koronázás után személyükre nézve lettek a rend lovagjaivá. A névsorból nyilvánvaló, hogy a Sárkányos-társaság egyrészt a Giarai-Cillei-liga magyarországi uralmának intézményes biztosítására, másrészt pedig Zsigmond külpolitikai törekvéseinek alátámasztására is szolgált.

Zsigmond a Sárkányos-társaság megalapítása után végleg szakított Nagy Lajos egyensúlyozó politikájával és a tartományok élére ugyanazon a vidéken birtokos urakat állított. Erdély és a szomszédos Ugocsa, Szatmár, Kraszna, Bihar, Csanád vármegyék kormányzatának élén 1415 óta állandóan a Bihar megyében birtokos Csákiak álltak. Macsóban és a hozzákapcsolt megyékben az ugyanott otthonos Marótiak, Ujlakiak, Garaiak és a Treutel-örökség révén odatelepedett Lévai Cseh Péter váltogatták egymást a báni méltóságban. Szlavóniában a kőrösmegyei Csupor Pált a somogyi Marczali Dénes, majd Cillei Hermann követte. Horvátország kormánya a Frangepánok, a Vágvidéké – Trencsén, Turóc, Liptó vármegyéké Stibor vajda kezébe került. Más országrészeken is az illető vidéken birtokos nagyurak, Bereg, Ung és Zemplén megyékben a Pálócziak, Máramarosban, Abaujban, Szepesben a Perényiek, Sáros megyében, valamint a Solt-Fejér-Komárom-Győr-Pozsony-körzetben a Rozgonyiak, Gömörben a Bebekek, Barsban Lévai Cseh Péter, Hevesben a Tariak, Nyitrában a Forgáchok, Somogyban a Marczaliak, Vasban és Zalában a Gersei Petők, Sopronban a Kanizsaiak voltak a főispánok. Sárkányos bárók rokonai kerültek a főpapi székekre is. A prímási méltóságot Kanizsai János, majd Hohenlohe György – a Cilleiek rokona – és végül Pálóczi György viselték. A kalocsai érsekségre Ozorai Pipo rokonát, Buon del Montibus Jánost emelte Zsigmond. A többi egyházmegyék élén Marczali László, Rozgonyi Péter és Simon, Berzeviczi György, Kusalyi Jakcs Dénes, Szécsényi (Salgai) Miklós, Scolari András, Stiboviczi Stibor, Medvei Eberhard, János és Henrik álltak. A társaság politikai hatalmának igazi alapja azonban a tagjainak földesúri hatósága alá tartozó roppant terjedelmű földbirtok volt. Zsigmond adományozási és zálogolási rendszere a vagyonszerzés addig ismeretlen lehetőségeinek tág perspektíváját tárta fel a szövetséghez tartozó főurak és nemesek előtt. Adományozásai nyomán az Anjou-kor 200 királyi váruradalmából 140 vár mintegy 2000–2200 helységgel, a kobzott és háramlott vagyonból 60–70 vár és 1500–2000 helység került magánbirtokosok, igen csekély kivétellel az uralmonlevő liga tagjai kezére, akik a király ítélete és a Sárkányos-társaság szabályai szerint egyedül voltak jutalomra érdemesek és akik a zálogvételhez szükséges anyagi eszközöknek is birtokában voltak. Ezek a birtokos urak az adományszerzés és zálogvétel mellett sűrűn igénybevették a vagyongyarapítás más eszközeit is. Szívesen vásároltak szomszédaiktól kisebb-nagyobb birtoktesteket, néha egész nagy uradalmakat. Máskor távoleső birtokaikat cserélték el a királlyal vagy más főurakkal a maguk törzsbirtokainak közelében fekvő uradalmakért vagy kisebb birtokrészekért. A fejedelmek örökösödési szerződéseinek mintájára divatbajöttek a rokonokkal és barátokkal magtalan halál esetére kötött örökbefogadási szerződések is. A nagyarányú birtokakviziciók nyomán bekövetkezett vagyoni eltolódásokról és a Zsigmond-kori birtokmegoszlásról következő hozzávetőleges számadatok tájékoztatnak:

A királyi birtok alig egyharmadára csökkent, a birtokostársadalom élén álló hatvan család vagyona viszont megkétszereződött, de a vezetőcsaládok gazdagodásának üteme ennél sokkalta rohamosabb, mértéke sokkalta nagyobb volt. A főúri családok egynémelyike a Csák Máték kora óta elképzelhetetlen méretű, roppant vagyon urává lett, mások az Anjou-kori nagybirtokosság leggazdagabb rétegeinek vagyoni színvonalán helyezkedtek el, illetőleg az Anjou-korból átmentett vagyonukkal ezen a színvonalon állapodtak meg.

Az új arisztokráciának nem sok közössége volt Nagy Lajos korának lovagfőnemességével. E korszak nagy családai közül a Lackfiak, Gilétfiek, Horvátiak, Szeglakiak, Nelepecfiek, Siklósiak, Szencseiek, Debrőiek, Berzenceiek, Mikolaiak, a nagybirtokos, de kisebb vagyonú Rupolujváriakkal, Bodolaiakkal, Reznekiekkel, Sólyágiakkal, Hosszúbácsiakkal, Korpádiakkal, Régyiekkel, Kemendiekkel, Bódogasszonyfalviakkal, Szántai Németiekkel és sok más középsorsú nemescsaláddal együtt áldozatául estek a felkeléseket követő üldözéseknek. A Pekriek, Atyinaiak, Paksiak, Alsólendvai Bánfiak, Peleskeiek vagy Prodavicaiak, Nagymartoniak, Jánkiak megapadt vagyonnal kerültek ki a nagy küzdelemből. Más családoknak, így a Nekcseieknek, Gönyüieknek, Debrecenieknek, Pohárosoknak, Komáromiaknak, Ludbregieknek, Cselénfieknek, majd a Garai-ligához tartozó s még a Sárkányos társaságban is szerepet vivő Alsániaknak és Treuteleknek is magvuk szakadt. A liga szempontjából közömbösnek vagy megbízhatatlannak bizonyult régi főnemesek, a Czudarok, Drugetek, Himfiek, Pósafiak, Becseiek, Forgácsok, Dánfiak, Volfártok, Pomáziak, Telegdiek, Velikeiek, Derencsényiek s a Zsigmond uralkodásának első két évtizedében még emelkedő Bebekek, Megyesi Mórócok, Kaplaiak, Drágfiak, Szerdahelyiek, Ostfiak főúri vagyonuk, nagybirtokaik élvezetében ugyan megmaradtak, de udvari és közéleti szerephez többé nem juthattak, vagyonukat alig gyarapíthatták s többnyire birtokaikra visszavonulva élték a nagybirtokú köznemesek egyhangúbb életét. Nagy Lajos korának vezető családai közül csak a Garaiak, a sokáig kegyvesztett Ujlakiak, a Losonciak, Szentgyörgyiek, a horvát Frangepánok és Korbáviaiak jártak 1408 után is a fokozatos emelkedés és gazdagodás útján s rajtuk kívül még a király hűségére feltétlen hódolattal visszatért Szécsiek, Kanizsaiak, Szécsényiek jutottak rokonuk – Garai nádor – támogatásával közéleti szerephez. Mellettük a második és harmadik sorból előretört Marótiak, Korógyiak, Rozgonyiak, Bátoriak, Nagymihályiak, Tamásiak, Kompoltiak, Héderváriak, Perényiek, Lévai Csehek, Pálócziak, Csákiak, Szántai Lackfiak, Kusalyi Jakcsok, Marczaliak, Bethlenek, Monoszlai Csuporok, Guti Országok, horvát földön a Blagaiak és Zrinyiek s az indigenák közül Stibor vajda, Cillei Hermann, a Medveiek, Ozorai Pipó, a raguzai Thallóciak, Koriatovics Tódor podoliai litván herceg, Lazarevics István és Brankovics György rác despoták kerültek a nagybirtokostársadalom élére, míg a Szekcsői Hercegek, Szenterzsébeti Forsterek, Ellerbachok, Lorántfiak, Kállaiak, a Sóvári Soós-atyafiság, a Lapispataki-Zsegnyei-rokonság, a Görgeiek, Berzevicziek, Noffriak, Dienessiek, Károlyiak, Kölcseiek, Várdaiak, Rozsályi Kunok, Gordovai Fáncsfiak, Gersei Pethők, Torockaiak, Vingárti Gerébek és más köznemescsaládok 30–60 falura rúgó birtokaikkal a nagybirtokosság második rétegébe emelkedtek.

A vagyonszerzésben, a felkelők könyörtelen üldözésében előljáró délvidéki urak, a szűkebb értelemben vett Garai-Cillei-liga tagjai haladtak elől. A két Garai-testvér, Maróti János, Korógyi István, a Cillei-Medvei-atyafiság, a rác despota, Ujlaki Bertalan és István, Ozorai Pipó, a Treutel-Lévai-Cseh-atyafiság, az Alsániak s az ideszámítható Monoszlai Csuporok és a Garai-rokonság révén 1403 után hozzájuk kapcsolódó Kanizsaiak és Szécsiek kezén nemcsak Zsigmond, hanem Nagy Lajos királyi uradalmainak összességét is meghaladó birtoktömeg – mintegy 150–160 vár és 3700–3800 helység halmozódott fel. Ebből a régi Garai-párt vezérkarát alkotó öt családnak – a Garai-Korógyi-Maróti-Alsáni-Treutel-atyafiságnak – birtokában volt az egykorú királyi uradalmak helységeinek számát kétszeresen meghaladó 2200–2300 helység, magának Garainak és kedvenc vejének – Korógyi István fia Jánosnak – kezén a szétszórt fekvésű királyi birtokhoz hasonló terjedelmű 50 várra és 1100 helységre rúgó birodalom.

Míg a Garai-Cillei-liga birtokainak túlnyomórésze a délvidéken királyi kézre került régi fő- és köznemesi vagyonból származott, a többi országrészeken birtokos sárkányos bárók vagyona csak kisebb részben eredt ily forrásból. Stibor vajda hatalmas uradalma – 18 vágvidéki vár és vagy 300 falu – az Anjou-korban szinte teljes egészében királyi birtok volt s az északnyugati végek védelmének a cseh háborúk korában súlyos kötelezettségével terhelten jutott a vitéz lengyel nemes tulajdonába. A többi felvidéki, tiszántúli, erdélyi és kisebb részben dunántúli urak szintén a királyi váruradalmakból és a magszakadás címén a királyra háramlott nemesi birtokból kapták adományaik oroszlánrészét. Zsigmond uralkodásának első felében a Perényiek, második felében a Rozgonyiak jutottak közülük a legnagyobb vagyon, amazok mintegy 270, ezek több mint 300 helység birtokába. Vagyoni állásukhoz képest mindketten központjává lettek egy-egy a Garai-Cillei-ligához hasonló atyafiságos szövetségnek. A régi, avagy újonnan létesült rokoni kapcsolatokkal egybefűzött Rozgonyi- Stiborici- Szentgyörgyi- Szécsényi- Kompolti- Hédervári- Marczali-atyafiság – túlnyomórészben északon, de más országrészeken is – mintegy 60–70 vár és 1100–1200 helység, a Perényi- Pálóczi- Csáki- Rebek- Tamási- Szántai- Lackfirokonság pedig a Tiszántúl és északkeleten 30–40 vár és 700–800 helység fölött gyakorolt földesúri hatóságot.

Erdélyben a Losonciak és losonci Bánfiak nemzetsége vitte a vezetőszerepet mintegy 250 falvával, de már emelkedőben volt a Bethlen-Apafi-Somkereki-atyafiság is, míg a szomszédos szatmár-ung-beregi és zempléni részeken a Nagymihályiak, Sátoriak, Kusalyi Jakcsok nyomulnak előre a Drágfiak és az Anjou-kor óta hátrábbszorult Drugetek, Megyesalji Mórócok mellett. A Marosontúl a Himfiek, Pósafiak, Telegdiek háttérbeszorításával az idáig terjeszkedő Garaiak, Marótiak, Korógyiak és Ozorai Pipó lettek a legnagyobb urak, de Zsigmond utolsó éveiben már megkezdik birtokszerzéseiket Hunyadi János Hunyad megyei, Horogszegi Szilágyi László Bács megyei főispánok és Guti Ország Mihály kincstartó is, míg északnyugaton az ifjabb Stibor halála után ugyanez az Ország Mihály, Szentmiklósi Pongrác és a firenzei Bardicsaládból való Noffryak részesedtek a nagy Stiboriczi-vagyonból, a szerémi és valkói részeken a raguzai Thallóci Máté és testvérei léptek a kihalt Alsániak örökébe, a Dunántúl nyugati részén pedig a Marczaliak és Gersei Petők indultak gyors emelkedésnek.

Az újarisztokráciában sok volt az indigena. Az Anjou-kor huszonöt leggazdagabb főnemesi családja közül mindössze három – a Druget, Treutel, Drágfi – volt idegen. Zsigmond korának huszonöt dúsgazdag főúri családja közt e hármon kívül még hét újonnan betelepedett idegen családot találunk: a német Cilleieket és Medveieket, az olasz Ozorai-Scolariakat, a lengyel Stiboriciakat, a dalmát Thallóciakat, a litván Koriatovicsokat és a szerb Lazarevics-Brankovicsokat, míg a Garaiak, Szentgyörgyiek, Rozgonyiak, Szécsiek, Lévai Csehek s a Garai-rokonság révén közvetve a Korógyiak és Kanizsaiak is házassági kapcsolatok útján kerültek szoros összeköttetésbe idegen, jobbára német és lengyel főúri és fejedelmi családokkal.

A háromféle elemből – régi főnemesek ivadékaiból, felfelé törekvő köznemesekből, idegen lovagokból – egységes társadalmi osztállyá összeforrott új birtokosarisztokrácia kialakulása felületes szemlélettel az Anjou-kori társadalmi fejlődés szerves folytatásaként tűnhet fel, pedig valójában egy új s azzal ellentétes irányú fejlődési folyamat eredménye volt. Anjou-királyaink egykor a magánhatalmi erők arányos megosztásával és céltudatos kiegyensúlyozásával teremtették meg örökös királyi hatalmuk szilárd alapjait. A szertelen méretű tartományuraságokat széttördelve, a királyi váruradalmak újjászervezése és a józan mértékkel osztogatott birtokadományok nyomán életrekelt nagybirtokos főnemesség gazdasági erejének egyenletes fejlesztése által biztosították annak mindenkori túlsúlyát. Zsigmond pártkirályként nem rendelkezett a legitim királyok erőket kiegyenlítő és hatalmakat egyensúlyozó képességével és eszközeivel. Saját pénztelenségétől és adakozó szenvedélyétől, hatalmas alattvalóinak követelődző kérelmeitől ösztönözve, II. Endre napjaira emlékeztető mértéktelenséggel osztogatta szét a királyi vagyon eredeti állományához tartozó és kobzás, háramlás útján kezére került javakat. Pártszempontoktól vezéreltetve, egy hatalmi csoport gazdasági erejének aránytalan fejlesztésével és szertelen megnövelésével felborította az erők egyensúlyát. Korábban egymást ellensúlyzó erőforrások egyesítésével segítette elő a királyi hatalmat veszélyeztető, túlsúlyát megsemmisítő magánhatalmak kialakulását. Az Anjouk letörték a királyi hatalomnál már-már erősebbnek bizonyult oligarchiát s birtokainak romjain a maguk és egy tőlük függő arisztokrácia hatalmát építették fel. Zsigmond a királyi uradalmak és az Anjou-kori nagybirtok felhasználásával vetette alapját a királyi hatalomtól független, azt felülmúló oligarchikus nagybirtokszervezeteknek. Az Anjou-korban a birtokostársadalom egységes volt, rétegei a leggazdagabb főúri családok csoportjától a legszegényebb kisbirtokosok rétegéig folyamatos láncolatként, alsó és felső határaikon szinte elválaszthatatlanul összefonódva illeszkedtek egymáshoz. Zsigmond korában húsz-harminc főúri család a maga roppant vagyonával és részben idegen eredetével, az alatta álló társadalmi rétegektől mereven elkülönülő főnemesosztályként helyezkedett el a birtokostársadalom élén. Az Anjoukor természetes úton kialakult és fokozatosan emelkedő vezető társadalmi osztályával szemben ez az új arisztokrácia ugrásszerűen szökött a magasba; pártérdekből életrehívott uralkodóosztály, igazi udvari főnemesség volt. Gyors emelkedésének és vagyoni gyarapodásának fő mozgató rúgói a pártérdek és egyéni hatalomvágy voltak. Hatalomra kapva, vagyonukat mégsem tekintették a nyugalmas fényűző élet és munkanélküli biztos jövedelem bázisának. A királyi vagyonból birtokukba jutott uradalmakkal együtt habozás nélkül vállalták a közfunkciók ellátásának és a közterhek viselésének súlyos kötelezettségét, a török veszedelem és cseh támadások elhárításának egyre súlyosabbá váló honvédelmi feladatát s az 1412 után országából többnyire távollevő király helyett az uralkodás, kormányzat és közigazgatás minden gondját, a kor nemesi életstílusából folyó összes katonai és politikai kötelességeket. Zsigmond király német királyválasztása után az államhatalom teljesen kezükbe került s evvel kezdődik hazánkban a nagybirtok politikai túlsúlyának korszaka.

*

Németországban még az utolsó bosnyák felkelés kitörése előtt, 1410 májusában meghalt Ruprecht király. Halálával új erővel támadtak fel a Luxemburgok hatalmi törekvései s a trónkövetelők sorába Vencel és Jodok mellett ezúttal Zsigmond is belépett, valamennyiük közt a legtöbb reménnyel. Mint magyar király épp most jutott el hatalma tetőfokára. A délvidéki felkelések, a horvát, bosnyák és oláh elszakadási törekvések, Nápolyi László trónfoglaló kísérlete és a régi rend védelmében harcbaszállt magyar lovagfőurak mozgalma végleg kudarcot vallottak. Dalmácia és Horvátország, Bosznia és Szerbia, Havaselve és Moldova újra a magyar királynak hódoltak s így az orosz vajdaság és a bolgár bánság kivételével Nagy Lajos koronájának minden tartománya Zsigmondot uralta. Ausztriában és Csehországban tekintélye a belső pártütőkön és a délvidéki felkelőkön szerzett győzelmei óta egyre növekedőben volt. Németországban a Luxemburg-párt régi hívei körében sok barátja volt, kik Vencelt személyében nem kívánták vissza, de a dinasztiához ragaszkodtak s az utolsó „szegény császár,” Ruprecht után szívesen látták volna a német trónon Magyarország gazdag és hatalmas királyát. Ezek száma Zsigmond sógorának, Hohenzollern Frigyes nürnbergi várgrófnak lelkes agitációjára egyre növekedett, a választófejedelmeket két táborra szakító személyes ellentétek azonban útját vágták az egyhangú választásnak. Abban mindannyian megegyeztek, hogy a királyi méltóságától megfosztott Vencel családjából választják új királyukat, de a mainzi és kölni érsekek Jodok morva őrgróf mellett, a trieri érsek és a rajnai választó Zsigmond mellett foglaltak állást. A brandenburgi őrgrófság címén Zsigmond és Jodok egyaránt magukat tartották szavazatra jogosultnak, az öröksége, emez Zsigmonddal kötött zálogolási szerződése jogán. Zsigmond a nürnbergi várgrófot meg is bízta, hogy nevében a választáson szavazatát leadja. A frankfurti gyűlés a tárgyalásokat vezető mainzi érsek akaratából eredmény nélkül oszlott széjjel, de gyűlés után Verner trieri érsek új ülésre hívta össze a rajnai választót és a brandenburgi szavazatot hozó Hohenzollern Frigyest s 1410 szeptember 20-án hármuk szavazatával német-római királlyá választtatta és nyilvánította Zsigmondot, hét héttel később pedig a mainzi érsek elnökletével a kölni érsek, Vencel cseh király megbizottja és a brandenburgi szavazatot Jodok nevében leadó aacheni kanonok Jodokot választották németrómai királlyá. A kettős választással járó bonyodalmaknak azonban útját vágta Jodok királynak negyedévvel választása után bekövetkezett váratlan halála. Zsigmond a császári koronára és címre való jogigényt Vencel bátyjának engedte át, vele, majd a többi választófejedelmekkel is egyességre lépett s miután ezek a korábbi választás érvényéhez ragaszkodó trieri és rajnai választók távollétében egyhangúlag újra megválasztották, egyedüli királya maradt a Németbirodalomnak.

Mielőtt azonban új méltóságának elfoglalására Németországba utazott volna, elintézte a függőben levő ügyeket. Nem sokkal a németországi választás után, még 1410 végén Boszniában akadt dolga, hol az új fordulattal elégedetlen Ostoja király Hranics Sandalj vajdával lázadásra kelt s Ostoja újra elfoglalta trónját. Zsigmond személyesen indult ellenük és Hervoja segítségével sikerült gyors győzelmet aratnia. Ostoja uralmát a régi Bosznia területére korlátozta, Hervoját megerősítette méltóságaiban, az első Anjou-király idejében Boszniához csatolt Ozorát és Sót azonban visszakapcsolta Magyarországhoz, Szrebrenik várát és környékét pedig a rác despotának engedte át. 1411-ben hosszú távollétére előkészülve szinte egész országát beutazta s a lengyel királlyal korábbi viszálykodásai nyomán beállt háborús állapotnak is véget vetett. A békét 1412 márciusában Cillei Hermann közvetítésével Lublón kötötték meg, hová Ulászló király is eljött feleségével, Cillei Annával. A magyar koronától elszakított halicsi tartomány és a moldovai hűbéruraság kérdésében kompromisszumra léptek. Amannak megoldását a három fél – Ulászló, Vitold, Zsigmond – egyikének halálát követő ötödik esztendőre halasztották. A moldovai vajda lengyel hűbéres maradt, de török támadás esetén a magyar király szolgálatára köteleztetett.

I. Ulászló birodalma.

A pünkösdi ünnepeket a lengyel király már Budán töltötte, hová ugyanezidőre Zsigmond meghívta a magyar korona hűbéreseit, a Németbirodalom fejedelmeit és a nyugati hatalmak követeit is. Az 1335. évi visegrádi találkozóra emlékeztető fejedelmi kongresszuson már előrevetette árnyékát a jövő képe. Zsigmond magyar királyságának gazdasági és katonai erőforrására támaszkodva emelkedett a császári cím és méltóság igéretét nyujtó német trónra. A nyugati keresztény világ legelőkelőbb méltóságának tisztes betöltéséhez szükséges pénzt, pompát, hatalmat ezután is javarészt a magyar korona tartományaiból szerezte meg. A magyar ügyek mégis háttérbe szorultak érdeklődésében a világpolitika nagy kérdései – a nyugati egyházszakadás, az új eretnekségek, egyházi reformok, birodalmi ügyek – mellett. Az 1411–12. évi velencei háború kimenetele már ezt a változott helyzetet tükrözi vissza.

Velence a Mária királynőt fogságából kiszabadító Venieri Antal doge (1382–1400) uralma idején mindvégig hűségesen kitartott Zsigmonddal még 1387-ben megkötött barátsági szerződése mellett. Steno Mihály doge (1400–1413) azonban a magyarországi események láttára elfordult a rend fenntartására saját portáján is képtelennek látszó Zsigmondtól és félszázad előtti birtoklásának jogcímén új kísérletet tett Dalmácia megszerzésére. Zárát sikerült minden nagyobb erőfeszítés nélkül némi pénzáldozattal megszereznie. László nápolyi király, mielőtt Dalmáciát végleg elhagyta volna, 300.000 aranyért lemondott a tartományra való minden igényéről és Zárát kivonulása után mindjárt át is adta. Zára városának és a „magyar királytól” megszerzett kétes értékű jogcímnek birtokában azután Velence 1410-ben Zsigmondnak tett ajánlatot a tartomány megvételére. Ismerve a király örökös pénzzavarait és zálogoló hajlamát, a gondolat nem is látszott képtelennek, de a felajánlott összeg – 50.000 arany – nemcsak kevés, hanem egyenesen megszégyenítő volt. Velence valószínűleg nem is gondolt komolyan ajánlata elfogadására. Csupán ürügy kellett hitszegő fellépésének indokolására. Ezt megszerezve, a zárai és torinoi béke értelmében fizetett évi adót megtagadta és 1411-ben megvette Sandalj vajdától Osztrovicát, tárgyalásokba kezdett Trau hódolása iránt, végül pedig fegyveres sereget küldött Sebenico ostromára. Ugyanekkor birodalmi területen is hódító hadiműveletekbe kezdett, súlyos sérelmeket okozva a Carraráknak, Della Scaláknak és az aquilejai pátriárkának, akik valamennyien az új német-római királyhoz fordultak segítségért. Zsigmond ily előzmények után 1411 őszén üzent hadat. Az új horvát bán, Medvei Péter és nagybátyja, Éberhard püspök Dalmácia felszabadítására indultak. Ozorai Pipo temesi ispán és Blagai László a Terra Ferma ellen vonultak s rövidesen nagy győzelmeket aratva, egész sor várat foglaltak el. A magyar sikerek után Velence komolyabb ajánlattal közeledett Zsigmondhoz. 100.000 aranyat kínált kárpótlásul Záráért és a szigetekért, más 200.000-et zálogösszegképen Trauért és Sebenicoért. A király a háború mellett döntött s a magyar hadak Monoszlai Csupor Pál szlavón bán, Blagai László és Marczali Miklós vezérletével vonultak a friauli részekre, hogy Velencével és szövetségesével, Habsburg Frigyes tiroli herceggel a harcot felvegyék, de mikor Sebenico 1412 októberében meghódolt Velencének, maga Zsigmond is hadbaszállt. A költségekre 88.000 aranyforintot vett kölcsön a lengyel királyi kincstárból s érette tizenhárom szepesi várost kötött le zálogul, évszázadokra elszakítva azokat a magyar koronától. Az országnagyok, Dalmáciában a korona tekintélye forogván kockán, még ez áldozattól sem riadtak vissza. Hozzájárultak az elzálogosításhoz. Annál keservesebb volt csalódásuk, mikor Zsigmond a tengerparti városok felszabadítását és védelmét Hervojára és más vezéreire bízva, maga Ozorai Pipo kíséretében főseregével Friaulba ment és itáliai útját biztosítandó, Velencével 1413 februárjában öt évre fegyverszünetet kötött.

A dicstelen hadjárat után csak Trau és Spalato maradtak nehány szigettel a korona fenhatósága alatt. Zsigmond pedig a magyar királyt ért nagy kudarc után félévig a déli osztrák tartományokban időzött, majd Lombardiába s végül Németországba utazott. Mire hatesztendei távollét után 1419-ben hazaérkezett, Velencével már újra állt a harc. A két leghatalmasabb bosnyák főúr, Hranics Sandalj és Hervoja titkos vetélkedése még 1413-ban nyílt ellenségeskedésre fordult s mikor amaz a török hadaktól szorongatott szerb despota segítségére ment, Hervoja a törökkel szövetkezett és velük együtt támadt vetélytársa tartományára. Büntetésül Zsigmond a magyar országnagyok tanácsára minden méltóságától megfosztotta, horvátországi és szlavóniai uradalmait elkobozta és másoknak adományozta, Spalatót pedig a korona közvetlen fennhatósága alá rendelte. Hiába bizonygatta a vajda, hogy lépése korántsem irányult a király ellen, csupán az őt támadó Sandaljon kívánt bosszút venni, Zsigmond és a magyar urak hajthatatlanok maradtak és evvel igen nagy politiai hibát követtek el. Hervoja minden megbízhatatlansága mellett is legfőbb támasza volt 1409 óta a király dalmáciai és boszniai uralmának s elejtése nyomban maga után vonta a két tartomány elvesztését is. Az országát megcsonkító, hatalmát szűk keretek közé szorító 1410. évi intézkedéseért neheztelő Ostoja királyt Hervojának könnyű volt rávennie, hogy vele és a törökkel szövetkezve, megkísérelje függetlensége kivívását. A törökökkel már évek óta titkos tárgyalásban álló Velence támogatását is könnyen megszerezte a dalmát városok odaigérésével s ha az óvatos polgárok egyelőre nem is avatkoztak a küzdelembe, rokonszenvvel nézték a vállalkozást s fegyverrel, puskaporral bőven ellátták új, titkos szövetségeseiket. A készülődés hírére a magyar kormány 1415 nyarán a királyi várban túszként tartott II. Tvartkót és a három bánt – Garai Jánost, Marótit, Csupor Pált – küldte Boszniába, de a hadjárat csúf kudarccal végződött. A dobori csatában Hervoja és szövetségesei győztek. A három vezér fogságba esett. Csuport a győzelmes vajda kivégeztette, Marótit és Garait a törökök, előbbit csak évek multán, nehéz váltságdíj ellenében bocsátották szabadon. Bosznia elveszett, de Ostoja nem nagyon örülhetett győzelmének, mert szövetségesei tartománya délkeleti részét Urboszna fővárossal együtt maguknak tartották meg és új szandzsákságként csatolták a Törökbirodalomhoz. Hervoja és Sandalj török hűbéresek lettek. Velence nyomban megkezdte Dalmácia telje elfoglalására irányuló akcióját. Zárát, Sebenicót, Nonát, Novigrádot és Vránát sürgősen megerősítette, őrségüket megszaporította. Scardonát igéretekkel hódolatra bírta. 1418-ban pedig Zsigmond friauli szövetségeseit és birodalmi alattvalóit megtámadva, nyílt háborúba kezdett. Mikor pedig Zsigmond 1419 őszén Marczali Dénes szlavón bánt és Henrik görzi grófot haddal küldte Friaulba és a dalmát városokat önvédelmi harcra buzdította, Michaletus Mudacius személyében orgyilkost is fogadott a király elpusztítására. De a gyilkosságra nem volt szükség. 1420-ban Zsigmondot már nem érdekelte Dalmácia ügye. Most is, mint első velencei háborúja idején, egy újabb korona megszerzésének gondjai foglalkoztatták. A Vencel halálával 1419 nyarán reászállt Csehország ügyei miatt elhanyagolta a déli háború dolgát. A küzdelem így Velence javára dőlt el. Friaulban teljes győzelmet aratott, Trau, Spalato és a bosnyák Sandalj vajdától elfordult Cattaro hódoltatásával pedig egész Dalmáciát uralma alá hajtotta. Az Árpádok és Anjouk tengerparti tartománya nehány kisebb sziget kivételével végleg elveszett.

*

A nyugati keresztény világban immár száz esztendeje, VIII. Bonifác halála óta, egyre növekvő nyugtalanságot okozott az egyház elvilágiasodásának és az erkölcsök megromlásának egyre kirívóbb tünetek közt jelentkező folyamata. Az avignoni fogságban a világuralomra törekvő francia királyok politikai érdekeinek és hatalmi törekvéseinek eszközévé lett pápák uralma, majd a kettős pápaválasztás nyomán bekövetkezett személyi érdekű egyházszakadás teljesen aláásta a szentszék tekintélyét s a pápai tekintély elhanyatlásával európaszerte megindult a világi törekvések rabjává lett főpapok elvilágiasodása és a fegyelmezetlen alsó papság erkölcsi romlása. A főpapi méltósággal, kisebb egyházi tisztségekkel, sőt a legszerényebb plébániával és szerzetesrendi tagsággal is együttjáró s gyakorta mértéktelenül dús javadalmak a papi tisztre méltatlan elemeket csábítottak az egyház szolgálatára, kik nem szentséget és nem hivatást, hanem csak a jóléthez, úri életmódhoz, vagyonszerzéshez, politikai érvényesüléshez vezető eszközt láttak az egyházi rendben. A főpapok legtöbbje világi főurak, sőt fejedelmek módjára élt. Egyházmegyéjük, esperesi kerületük, rendházuk ügyeit, alsópapságuk és a szerzetesek irányítását és fegyelmezését elhanyagolták. Az udvari élet és nagypolitika karjaiba vetették magukat. Pap létükre udvaroncokká politikusokká, hadvezérekké, diplomatákká lettek s a középkori aszkétizmus és a lovagi morál szigorú életelveitől és formáitól mindinkább eltávolodó s az ébredező renaissance könnyedebb életszemlélete, szabadosabb formái felé hajló fejedelmi és főuri társadalom fényűzési igényeinek hatása alatt a testi jólét, anyagi pompa, szellemi örömök rabságába estek. A szükséges főpásztori irányítást és lelki gondozást nélkülöző alsópapság viszont eldurvult, a kötelező szabályokra ügyet sem vetett, világi ürömöket hajszolt, mulatozott és hivatását hanyagul teljesítette. A nemzetközi érintkezések nyomán fokozottabb szellemi igényekkel gazdagodott nép lelki szükségleteinek kielégítésére mit sem tettek és – tudatlanságuk miatt – gyakorta nem is tehettek. A nép pedig lassanként elfordult papjaitól, bennük elnyomóit, adóztatóit kezdte látni s ez az érzése a nemzetiségi elnyomatás tudatává fajult, ahol a nép nyelvét is alig értő idegen főpapok szedették a tizedet és egyéb egyházi járulékokat, díjakat. Ezek az áldatlan állapotok, az egyház és a népek lelkét már századok óta átható krisztusi tanítás válsága szükségképen érlelte meg az egyetemek hittudósainak, a főpapok legjobbjainak, a fejedelmeknek s a krisztusi tan és az igaz egyház ügyéért lelkesedő ifjabb papi nemzedéknek lelkében a reformok gondolatát, az egyházjavító törekvéseket. E gondolatok és törekvések néhol – így Angliában Wiclif, Csehországban az ő tanait átvevő Husz tanításai nyomán – hitújító mozgalmakra vezettek. De Európa papjainak, népeinek és fejedelmeinek nagy többsége idegenül állt e mozgalmakkal szemben. Annál nagyobb egyértelműséggel foglaltak állást az egyházi tekintély helyreállításának és az egyház megjavításának gondolata mellett, aminek első és legfontosabb előfeltétele az egyházszakadás megszüntetése, a római egyház külső egységének helyreállítása volt. Az első komoly és elhatározó lépést VI. Károly francia király tette ez irányban, mikor Vencellel 1398-ban egyességet kötött a két pápa lemondatására és egyetemes zsinat előkészítésére. Terve IX. Bonifác ellenállásán kudarcot vallott. Tíz év multán Vencel tett új kísérletet a szakadás megszüntetésére, de ismét sikertelenül. XII. Gergely (1406–1415) római és XIII. Benedek (1394–1417) avignoni pápák nem hajoltak meg a pisai zsinat lemondásukat követelő határozata előtt s így XXIII. János (1403–1415) pápa megválasztása nemhogy eloszlatta volna, hanem inkább súlyosbította a szakadást. 1410 és 1411 fordulóján három császára és három pápája volt a nyugati keresztény világnak. A császárkérdés Jodok halálával, Zsigmond és Vencel egyességével még 1411-ben gyors megoldáshoz jutott, de a szentszék válsága továbbtartott. Ez állapot megszüntetését Zsigmond első és legfőbb kötelességének tekintette s már az első velencei háború után szívvel-lélekkel az egyházpolitikai probléma megoldására szentelte magát.

Zsigmond és a szentszék viszonya IX. Bonifác halála óta lényegesen megjavult, noha a főpapi méltóságok betöltésének kérdésében sem XII. Gergellyel, sem pedig a pisai zsinaton megválasztott XXIII. Jánossal nem tudott megegyezni. János pápa felmentette ugyan minden korábbi önkényes és „jogsértő” intézkedésének terhe alól, de a pápa kinevezési jogából egy jottányit sem volt hajlandó engedni. Hasonló álláspontot foglalt el XII. Gergely is. Mindketten megelégedtek azonban az elvi tiltakozásokkal. Nem léptek fel erélyesebben a hatalmas királlyal szemben, kitől – főleg német-római királlyá választása után – mindegyikük a maga törvényességének elismerését várta. Zsigmond sem húzott ujjat egyikükkel sem, de miután Gergely német és olasz híveit minden üldöztetés ellen biztosította, XXIII. János mellett foglalt állást. Mikor pedig László nápolyi király Jánost Rómából kiűzte, találkozóra hívta az üldözött pápát és Lodiban 1413 végén megegyezett vele az egyházszakadás és más kérdések megoldására hivatott egyetemes zsinat összehívásában. A zsinat 1414 novemberében ült össze Konstancban és háromesztendei tanácskozás után sikerült a szakadásnak véget vetnie. Hosszas viták, rábeszélések és diplomáciai tárgyalások eredményeképen, melyek során maga Zsigmond és diplomatái egész Nyugateurópát beutazták s a német fejedelmekkel, francia, angol, arragóniai királyokkal mind az egyházi, mind pedig más politikai kérdésekben megegyezéseket létesítettek, két pápa lemondott, a harmadikat – XIII. Benedeket – a zsinat fosztotta meg méltóságától és helyükbe Colonna bíbornokot választották meg V. Márton (1417–1431) néven, most már egyedüli pápává. Az eredmény jórészt Zsigmond érdeme volt, ki a zsinat első tanácskozásai idején Aachenben ünnepélyesen megkoronáztatván német-római királlyá, fáradságot nem kímélve, ha lehetett diplomatikus tapintattal, ha nem lehetett, erőszakkal segítette elő az egység ügyének diadalát. A személyi és hatalmi okokban gyökerező egyházszakadás megszüntetése nem tüntethette el a kettős és hármas pápaválasztások nyomán és a méltatlan elemek betódulásával elvilágiasodott gazdag főpapság életmódjának, a papság erkölcsi sűlyedésének láttára lábrakapott hitbeli ingadozást, kétkedést és új tanokat. A zsinat ugyan a legnagyobb eréllyel lépett fel a tévtanok hirdetői ellen s Husz Jánost és Prágai Jeromost maga elé idézve, őket máglyahalálra ítélte, de a mozgalomnak véget vetni ezzel nem tudott. Zsigmond ezért még a pápaválasztás előtt le akarta tárgyaltatni az egyházi állapotok megjavítását, mint közkeletű szóval mondották: reformálását célozó intézkedéseket és szabályokat, de a hosszúra nyúlt tárgyalások miatt türelmetlenkedő főpapok végül is rávették, hogy a választást előbb ejtsék meg. Ezzel azután a reform ügye is holtpontra jutott. Hoztak ugyan határozatokat ezirányban s az egyház és állam viszonyát is sikerült az országokkal külön-külön megkötött konkordátumok keretében tisztázni, de az egyház egyetemes reformjának megoldását későbbi zsinatra halasztották. Magyarország szempontjából konstanci zsinat mégis jelentős eredményeket hozott. Érvénytelenítette XXIII. Jánosnak a magyar főpapokra sérelmes bulláit és rendelkezéseit és kimondotta, hogy Magyarország lakóit egyházi ügyekben is csak az ország határain belül lehet törvény elé idézni s ez alól a római szentszéki hatóság sem kivétel. Végül pedig a többi országokra nézve – a régi jogon alapuló pápai rezervációk fenntartása mellett – konkordátumokkal életbeléptetett kánoni választás és pápai megerősítés mellőzésével mind a zsinat, mind V. Márton pápa elismerték a magyar királynak főkegyúri jogon alapuló főpapválasztó jogát, csupán az ekként királyi rendelkezéssel „választott” főpap egyházi előléptetésének jogát tartva fenn az egyház fejének.

A régi császárok fellépésére emlékeztető, de eszközeiben már az új idők szelleméhez alkalmazkodó erélyes és sikeres eljárása rendkívüli mértékben megnövelte Zsigmond tekintélyét. A birodalmi fejedelmek egymással vetélkedve hívták meg a zsinat után udvaruk és tartományuk látogatására és viszályaikban önként vetették alá magukat döntéseinek. De a külső hatalmak is örömmel ragadták meg feléjük nyujtott, barátságot kérő és ígérő jobbját. Ferdinánd arragón király, kasztíliai régensfejedelem és Károly navarrai király az ő kérésére hajolva mondtak le ellenpápájuk további támogatásáról. Őrült Károly párizsi udvarában is a legbarátságosabb fogadtatásra talált, V. Henrik angol király pedig Canterburyben szoros szövetségre lépett vele. Csupán az itáliai kishatalmakkal nem boldogult. A milánói Viscontiak, Velence és más olasz fejedelmek, városok magatartása miatt lombardiai és római koronázását kénytelen volt későbbre halasztani. A zsinat befejezése után még egy esztendeig Németországban maradt. Csak 1419 januárjában indult haza Budára, hogy hatévi távollét után újra kezébe vegye a magyar politika és kormányzat irányítását. De Vencel király váratlan halála még ugyanez év végén Csehországba szólította.

*

Csehország Vencel halálakor a legsúlyosabb belső zavarok színhelye volt. A Konstancban megégetett Husz János követői – a cseh nemesség, polgárság és parasztnép nagy tömegei, élükön mintegy félezer báróval, lovaggal és a prágai egyetem tanáraival – mesterük szőrnyü halála után nyilt vallomást tettek mellette. Igaztalannak és rosszhiszeműnek bélyegezték a zsinat ítélkezését, az evangéliumi hit árulóinak, eretnekeknek, ördög fiainak a zsinaton résztvevő papokat. A hittételek értelmezésének egyedül illetékes fórumául a prágai egyetem rektorát és teológusait, Husz János egykori tanártársait ismerve el, az egy szín alatt áldoztató papokat elkergették, a templomokat elfoglalták, a papi javakat feldúlták és kisajátították, az érseki helynököt az új tanításhoz csatlakozó klerikusok felszentelésére kényszerítették. Mikor pedig Vencel semleges, sőt a mozgalommal szemben elnéző és jóakaratú magatartásával a pápa kívánságára szakított és a katolikus papokat plébániáikba visszahelyezte, a prága-újvárosi huszita tanács helyébe pedig katolikus magisztrátust ültetett, Selaui János volt prémontréi szerzetes vezetésével fegyverre kaptak, a városházát ostrommal bevették és a katolikus tanácsurakat felkoncolták. Vencel pár nap mulva bekövetkezett halála után, az újító mozgalommal határozottan rokonszenvező Zsófia királynő gyenge és elnéző kormányzata alatt országszerte megindult a papok és katolikus urak javainak pusztítása, a templomok, papi- és úrilakok fosztogatása, a katolikus hithez ragaszkodó egyházi és világi elemek s főkép a csehek elnyomásával és Husz megégettetésével vádolt németek üldözése, gyilkolása, mire ezek is fegyverhez nyúltak. Kitört a vallásharc, de elvi kérdésekben, a hitújítás és reformok mértéke és részletei tekintetében a mozgalom részesei nem tudtak megegyezni.

A bárók, vagyonosabb főnemesek és polgárok az egyetemen Husz János szellemében kidolgozott prágai hitvallást tették magukévá. Hittételeik legfontosabbika a borral és kenyérrel, két szín alatt való áldozás volt s ennek jelképeként mozgalmuk jelvényéül is a kelyhet választották. A szentkönyveket, egyházatyákat, zsinati határozatokat és pápai rendeleteket elvetve, a Biblia kizárólagos tekintélye és szabad magyarázata mellett foglaltak állást, de a Biblia értelmezésén alapuló új tanok hirdetését a hívők közösségének hozzájárulásától és megerősítésétől tették függővé. A szentmisében az evangéliumot és leckét cseh nyelven olvasták. A papságot hivatásához méltatlan, romlott életre és világi törekvésekre csábító dús javadalmak megszüntetésével a papoknak csupán a bibliai egyszerűségnek megfelelő, szerény megélhetést engedélyeztek. A kelyhesek vagy prágaiak e mérsékelt újításaival szemben a bibliai Tabor-hegyéről magukat taboritáknak nevező s fanatikus volt szerzetesek és rajongó egyetemi tanulók vezetése alatt álló szegény nemesek, jobbágyok, városi proletárok sokfelé ágazó szektái az egyház, állam és társadalom fennálló rendelkezéseivel merőben ellentétes tanokra esküdtek. A katolikus hierarchia teljes megszüntetésével papjaikat és minimális hatáskörrel felruházott püspökeiket maguk választották és mellettük minden hívőnek megengedték a papi funkciók, a bibliamagyarázat, igehirdetés, miseolvasás gyakorlását. A keresztségen és úrvacsorán kívül minden szentséget elvetettek. A szenteket megtagadták, az ünnepeket – vasárnap kivételével – és a böjtöket eltörölték, az ereklyék és képek tiszteletét megszüntették. A tisztítóhely létezését kétségbevonva, a hívőket anyagi kiadással terhelő engesztelő miséket betiltották. A misét egész terjedelmében cseh nyelven, szabad ég alatt, magánházakban és profán épületekben olvasták. Az Isten előtt való egyenlőségre hivatkozva, enyhébb vagy merészebb alakban minden földi méltóság, vagyoni, tudománybeli és rangkülönbség, minden birtokjog és adóztatójog törvénytelenségét hirdetve, enyhítésükre vagy teljes megszüntetésükre törekedtek. A túlzó szekták eljutottak a kommunisztikus vagyonközösség, a szabad szerelem, a nőközösség és a meztelenség kultuszáig fajult természetes élet hirdetéséig is. Az evangélium szellemét meghamisító szemérmetlen tanok ellen azonban maguk a taboriták puritán erkölcsű vezérei léptek fel s a hívők többségének támogatásával erőszakosan fojtották el a mozgalmukat beszennyező szemérmetlen tanokat. Üldözésükben előljárt Zsizska János, a taboriták legmérsékeltebb szárnyának vezére. Zsizska és hívei, kiket vezérük halála után „árváknak” neveztek, hitelveik tekintetében taboriták voltak, de politikájukban a kelyhesekkel való együttműködés, a cseh nemzeti egység gondolatának propagálói. Az ő érdemük volt, hogy a széthúzó és egymással véres pártharcokat vívó felekezetek egyesült erővel és vállvetve szálltak harcba a katolikusokkal és a külső ellenségekkel.

Zsigmondot a rendek prágai gyűlésén nemcsak a kisebbségben lévő katolikusok, hanem a kelyhesek, sőt a taboriták is elismerték a cseh trón törvényes örökösének. Felszólították azonban, hogy hite szabad gyakorlását mindkét felekezetűeknek biztosítsa, a két szín alatt való áldozást minden templomban engedélyezze s a cseheket minden külföldi törvényszék hatósága alól kivegye. A feltételek teljesítése egyértelmű lett volna a Konstanzban eretnekként megégetett Husz János rehabilitálásával, tanainak törvényes védelembe vételével és a Németbirodalom cseh tartományának függetlenítésével. Erre pedig Zsigmond, a birodalom ura és az egyházi egység megteremtője, nem vállalkozhatott. Miután Brünnben a jobbára katolikus morva rendek hódolatát fogadta, Boroszlóba ment és az oda összehívott birodalmi gyűlésen egész Németország népét, majd 1420 márciusában V. Márton pápa bullájával a többi keresztény népeket is hadbaszólította „Wiclif követői” ellen. Magyarország és a Németbirodalom nagy seregeket állítottak ki, de Francia- és Angolországból, Itáliából és Spanyolországból, Hollandiából és Skandináviából, Sziléziából és Lengyelországból is jöttek harcosok a tagadás új várának megdöntésére. A nagy had 1420 májusában kelt útra Zsigmond személyes vezetésével. Július elejére teljesen körülzárták Prágát. A főváros menthetetlennek látszott, mikor a német hadaknak a Vitkor-hegy ellen intézett támadását a városból kirohanó Zsizska János meglepő ellentámadással véresen visszaverte. A kudarc után a felek békés tárgyalásokba kezdtek a főváros átadásáról, de az egyesség meghiúsult. A király és környezete a hit kérdésében nem engedtek s erre a feldühödött csehek az ostromló sereg szemeláttára hurcolták máglyára német foglyaikat. Békéről most már nem lehetett szó, de az ostrom folytatásáról sem, mert a nagy sereget nem tudták Élelmezni. Zsigmond, miután magát a táborában levő cseh-morva főurak jelenlétében Vechta érsekkel cseh királlyá koronáztatta s a Hradsint és Visehradot magyar őrségre bízta, Kuttenbergbe vonult vissza. A kereszteshad pedig dolgavégezetlen szerteszéledt.

Prága ostromával másfélévtizedes véres harcok és öldöklő pusztítások szomorú korszaka köszöntött be. Zsigmond a királyi haddal és néhány felvidéki bandériummal még egy esztendeig cseh földön maradt, de támadó kísérletei mind kudarcot vallottak a husziták ellenállásán s végül is kénytelen volt az országból kivonulni. Még súlyosabb kudarc érte az 1421 augusztusában hadrakelt második keresztessereget. Mivel a magyar és osztrák hadak nem érkeztek meg kellő időben, a németek megfutamodtak az összeütközés elől s mire Ozorai Pipo a magyar előhaddal morva földre érkezett, híre-nyoma sem volt németnek Csehországban. Zsigmond a derékhaddal pár hét alatt elfoglalta Morvaországot és Kuttenberget bevéve, teljesen körülzárta a cseh sereget. De karácsony estéjén a csehek keresztültörtek az ostromzáron és két hét mulva Németbród alatt meglepő támadásukkal újra diadalt szereztek. Zsigmond Morvaországba vonult vissza, 1422 májusában pedig hazajött Magyarországra.

A csehországi vállalkozások balvégzetének, a husziták meglepő győzelmeinek okát keresve, nem hagyhatjuk figyelmen kívül Zsigmond katonai antitalentumát, a legsikerültebb haditerveket keresztülhúzó könnyelmű és késedelmes mozdulatait s a mindenkori erőviszonyokat félreismerő balítéletét. A főok azonban ezúttal nem az ő hibáiban, hanem az ellenfél harcmodorában rejlett. A husziták újszerű portyázó hadviselése és harcmodora éppoly probléma elé állította a velük szembeszálló rendes hadseregek vezéreit, mint annak idején a hunok, magyarok, normannok támadásai az összes nyugati népek hadvezéreit. Ennek a hadviselésnek és harcmodornak életrehivása Zsizska János nevéhez fűződik. Ez az egyszerű köznemesi sorból Vencel idejében katonai érdemek alapján udvari szolgálatra érdemesített és utóbb Zsófia királyné kamarásává lett félszemű vitéz korának egyik legkiválóbb katonai tehetsége volt, de hadvezéri és főleg hadseregszervező tehetsége csak most bontakozott ki, mikor hozzá hasonló és alacsonyabbrendű népelemek társaságában önálló működési körhöz és vezető szerephez jutott. A nép, melynek hadbavezetésére hivatva volt, a meggyőződés és lelkesedés erejétől hajtva, nagy erő kifejtésére volt képes, de fegyverzet, felszerelés és hadi jártasság híján alig lehetett komoly ellenfele a harcedzett magyar és német lovas katonaságnak. Gyalogos csapatai szükségképen fel kellett őrlődjenek a páncélos lovagok nehézlovasságával és a magyar királyi hadban még mindig szépszámú könnyűlovas íjászok fürge csapataival vívandó küzdelmekben. Zsizska világosan látta ezt a hátrányt s ezért a mezei harc kiküszöbölésével „egy kiváló taktikai erőpótlás fedezete alatt vitte népét a harcba, mely az ellenséges rohamot lekötötte, erejét felemésztette és a lenézett, tanulatlan félnek biztosította a győzelmet. Ez az erőpótlás a huszita szekérvár volt.” A szekeret korábban is használták a táborok erődítéséül és szállításra is, de Zsizska mint fedezéket és közvetlen hadműveleti eszközt alkalmazta a mozgóharcban. Gyalogságát gyors szekereken szállította az ütközet színhelyére s ezzel kiküszöbölte a gyorsabb mozgású lovasság hirtelen és meglepő mozdulataiban rejlő előnyt. Az ütközet színhelyén pedig valóságos várat rögtönzött belőlük s a puskásokkal megrakott szekérvárat, mint bevehetetlen mozgó erődöt, állította a lovassággal szembe. „A lőfegyverekkel megrakott szekérsorokat igen nehéz volt megostromolni. A lovagnak, ha rászánta magát, lóról kellett szállnia” s ezzel elveszítette igazi talaját, néki ismeretlen, vagy legalább is szokatlan gyalogharcra kényszerült. A vele szembenálló hiányosabb fegyverzetű katonaság pedig a szekérövezetben oly védelmi eszközre talált, mely többszörösen kiegyenlítette a két sereg értékbeli különbségét. Kiválóan alkalmasnak bizonyultak a szekerek a támadó és bekerítő mozdulatok végrehajtására is. Az új hadieszköz alkalmazása mellett Zsizska nagy gondot fordított harcosai kiképzésére. Kezdetben nagyobbrészt fegyverforgatásban járatlan, mesterségük eszközeivel – kapával, kaszával, cséphadaróval, vasrudakkal, bárdokkal – felszerelt parasztok és polgárok seregéből biztoskezű puskáshadat nevelt. A katonáskodásra alkalmatlan elemet lassanként kiszorította, a többieket jól képzett, harcrakész katonákká nevelte. Ez a Zsizska táborában kiképzett, nemesi, polgári és paraszti elemeket egybefoglaló hivatásos katonasereg lett törzsévé a XV. század második felében európaszerte szétszóródott cseh zsoldoscsapatoknak, az itáliai condottierik méltó versenytársainak.

A hadviselés új módja a harcban résztvevő husziták vallási fanatizmusával és főleg a németek ellen irányuló faji gyűlöletével párosulva, nagy erőfeszítésekre képesítette a felkelősereget. A németek teljességgel képtelenek voltak vele szemben csak egy komolyabb győzelmet is kivívni. A magyarok, mikor harcmodorukat már kiismerték, nagyobb sikerrel léptek fel, de meglepő portyázó támadásaikkal és a szabadcsapatokra, bandákra mindmáig jellemző harcmodorukkal szemben a rendes hadseregek nálunk is tehetetleneknek bizonyultak.

Zsigmond a csehországi kereszteshad kudarca után komoly katonai fellépésre nem gondolhatott, mert az új szultán, II. Murád (1421–1451) apja békésebb irányzatával szakítva, ép ekkor erőteljes akcióba kezdett Magyarország déli határán. A huszita kérdés megoldása birodalmi feladat volt, Magyarországot még csak az uralkodóközösség révén érdekelte. Most, hogy a török kérdés újra aktuálissá vált, – úgy látszott, – minden jelentőségét elvesztette. A király, a rendek és az egész nemzet figyelme dél felé fordult s magyar befolyásnak tulajdonítható, hogy Zsigmond 1422 óta cseh tartománya fegyveres hódoltatásának gondolatát elejtve, a diplomáciai tárgyalások útjára lépett. A csehek csaszlaui országgyűlésükön már egy esztendővel előbb megfosztották trónjától Zsigmondot és Ulászló lengyel királyt hívták meg királyuknak, majd mikor ez visszautasította meghívásukat, Vitold litván fejedelmet választották meg, aki unokaöccsét, Koributot el is küldte helytartóul Csehországba. Zsigmondnak sikerült diplomáciai úton megbuktatnia a cseh-lengyel-litván szövetség tervét. Szövetségesül nyerte meg Ulászlót és Vitoldot a csehek ellen. Koribut hazament, Zsigmond pedig cseh trónja örökösévé és morva őrgróffá V. Albert osztrák herceget nevezte ki, egy év óta már leánya, Erzsébet hitvesét. Morvaország Habsburg-uralom alá került s Albertnek sikerült is lábát a katolikus nép körében jól megvetnie.

A huszitákat ezidőtájt a cseh katolikusokkal és egymásközt vívott küzdelmeik foglalták el. E harcok éppúgy, mint a németekkel és magyarokkal vívott háborúk, a legszörnyűbb kegyetlenséggel és kíméletlenséggel folytak. A taboriták nagy tömegei vallásos kötelességüknek tekintették a papok, urak, előkelők rendszeres gyilkolását és javaik lefoglalását. Kommunisztikus elveikhez híven, minden rang, cím és előjog megszüntetését követelvén, legjobb és legegyszerűbb eszköznek találták az ily rangok és címek viselőinek, a származásuk; hivatali méltóságuk, tehetségük. és tudományuk révén kiemelkedő elemek gyökeres kiirtását. Kegyetlenségük a másik oldalon is hasonló kíméletlenséggel találkozott. Taboriták, kelyhesek és katolikusok, csehek, morvák és németek egyforma szenvedéllyel és féktelenséggel fordultak egymás ellen. A foglyulejtett ellenfelek megégetése, egész falvak lemészárlása, az úri lakok kifosztása és elpusztítása, virágzó községek felperzselése mindennapossá vált s a pusztítások nyomában végtelen nyomorúság járt. A földművesmunka megakadt. A városok mezőgazdasági és ipari munkássága megbénult. A külföld teljes elzárkózása miatt a kereskedelem jóformán teljesen szünetelt. Ezek az állapotok, az éhínség fenyegető veszedelme adták Holy Prokopnak – a bencés papból lett taborita vezérnek – a gondolatot, hogy a védekezés korábbi politikájával szakítva, a támadó hadjáratok útjára térjen. A német tartományok és Magyarország ellen intézett portyázó támadásoknak célja egyrészt a szomszédok megfélemlítése, másrészt és elsősorbam élelemszerzés volt. Prokop rablással, zsákmányolással igyekezett megszerezni népe élelmét. Meissen, Szilézia, Bajorország, Ausztria és Északnyugat-Magyarország állandó színterévé lettek a husziták szakadatlan betöréseinek. Útjuk nyomát a tatárjárás óta ismeretlen pusztulás jelölte. Virágzó falvak százai pusztultak, néptelenedtek el látogatásaik nyomán s a Vág, Liptó, Turóc, Nyitra völgyeinek népe napról napra a legnagyobb bizonytalanságban élte életét. Még a kővel kerített várak és városok sem voltak biztonságban. Szakolca, Nagyszombat, Trencsén, Pozsony többször is végigszenvedte ostromukat.

A magyar hatóságok tehetetlenek voltak a rendszerint más-más utakon becsapó elszánt rablóhaddal szemben. Mire pedig a hadak felültek, többnyire színét sem látták az ellenségnek. A csehek akkor már Ausztriában, Sziléziában, Lausitzban kalandoztak. A komoly és erőteljes katonai fellépésnek viszont a török kérdés elmérgesedése vágta útját. Zsigmond épp az első komolyabb huszita betörés idején, 1428-ban készült a döntő ütközetre, mely Galambócnál teljes leveretésével végződött. A török háborúra való tekintettel az öreg Ulászló felajánlotta, hogy a lengyel sereggel rendet csinál Csehországban. A neofiták buzgalmával akart vallásos érdemeket szerezni a cseh eretnekség kipusztításával. De Zsigmond nem bízott benne, ajánlata mögött cselt gyanított. Azt hitte, Ulászló a cseh korona felé akarja kezét kinyujtani. Visszautasította tehát az ajánlatot s továbbra is a diplomácia eszközeivel készült a cseh kérdést megoldani. 1429-ben közvetlen tárgyalásokba bocsátkozott Prokoppal, pozsonyi udvarában fogadva a tulzó husziták vezérét. Azt kívánta, hogy a két esztendő mulva összeülő bázeli zsinat elé vigyék az egyházszakadás ügyét s addig fegyverszünetre lépjenek. Prokop el is fogadta e feltételeket, de a keleti egyház két szín alatt áldoztató püspökeinek meghívását követelte s a bajorokat és szászokat a fegyverszünet hatálya alól kivette. A tárgyalás e lehetetlen követeléseken meghiúsult s a husziták újabb erővel szálltak hadba. Szász- és Bajorországban hetven várost és ezer falut égettek fel, 1430 tavaszán pedig Magyarországra került a sor, de a nagyszombati csata után győzelmük dacára kénytelenek voltak hazatakarodni. A bázeli zsinaton 1431-ben újra megkezdődtek a béketárgyalások. A pápa képviseletében elnöklő Cesarini Julian bíbornok előbb kereszteshaddal vonult Csehországba, de súlyos veresége után maga is a békének lett szószólójáva. A tárgyalások két esztendeig húzódtak s ezalatt a csehek folytatták kalandozó hadjárataikat. Albertet kiszorították Morvaországból, majd a magyar határvárak és városok elfoglalására indultak. Trencsént, Liptót, Turócot jórészt elfoglalták s miután Nyitra városát, Tapolcsányt is hatalmukba ejtették, a Garam-völgyéig nyomultak. Az ifjabb Stibor vágvidéki főkapitány sikertelenül vette fel velük a küzdelmet, de a vakmerő támadás hírére hadbaszálló magyar seregtől döntő vereséget szenvedtek. Az első komoly vereség hírére Prokop tovább folytatta tárgyalásait a zsinattal, de közben fegyverei sem pihentek. 1432 tavaszán a birodalom északkeleti tartományait pusztították a csehek. Seregük egészen Berlin kapujáig, a következő évben már a Balti-tengerig és a porosz határokig hatolt. Hasonló siker kísérte 1432 nyarán Magyarország ellen indított újabb hadjáratukat. Mialatt Bázelben Holy Prokop és Rokicana János a bíbornokkal tárgyaltak, taborita testvéreik a Vág-völgyén át magyar földre törtek. Nagyszombatot, Lednicet, Privigyét elfoglalva, biztos támaszpontokat szereztek támadásaiknak. 1433 tavaszán pedig az egész Felvidéket végigpusztították Lengyelországon át váratlanul megjelenő hadaik. Legtöbbet a Szepesség szenvedett és Körmöcbánya, melyet pénzverőjével együtt teljesen kiraboltak, hogy azután a magyar seregeket be sem várva, hirtelen kitakarodjanak.

Ugyanez év őszén Bázelben létrejött az egyesség a katolikus egyház és a mérsékelt husziták tábora közt. A kelyhesek az ú. n. prágai compactaták keretében más kisebb engedmények mellett jogot kaptak a két szín alatti áldozásra és a szentírás magyarázatára is, püspöki ellenőrzés fenntartásával. A taboriták, árvák és a kelyhesek egy része nem fogadta el az egyességet, új harcra készült, mire a zsinat, az időközben Rómában császárrá koronázott Zsigmond elnöklésével, végső leszámolásra határozta magát. Új kereszteshadat hirdettek és az egész magyar haderőt fegyverbe szólították, a magyar kormány pedig részletes javaslatokat dolgozott ki a török és cseh veszedelem ellen életbeléptetendő hadszervezeti intézkedésekről. De összeütközésre nem került sor. Az örökös háborúskodást és belső torzsalkodást megelégelt cseh rendek – katolikusok és kelyhesek – hadat üzentek a taboritáknak s az 1434. év május 30-i lipaui csatában tönkreverték Holy Prokop hadait. Ő maga elesett, seregének javarésze a harctéren maradt, a kezükbekerült kilencszáz foglyot pedig csata után a győztesek hurcolták máglyárá. Nemsokkal utóbb a taboriták kezén levő északmagyarországi várak is visszakerültek a magyarok kezére. Zsigmond király végre elfoglalhatta apja és nagyapja trónját. A bevonulását előkészítő tárgyalások azonban még teljes két esztendőt vettek igénybe. Végül is 1436 nyarán az iglaui országgyűlésen történt meg a compactaták ünnepélyes megerősítése és kihirdetése s az immár hatvannyolcesztendős császár tizenhét évvel Vencel halála után bevonulhatott Prágába.

*

Csehország megszerzésének gondjaihoz hasonló nehézségeket okozott Zsigmondnak a frankfurti választással megszerzett lombard királyi és római császári koronák elnyerésére irányuló törekvése is. Velence intrikái és a felsőitáliai urak által támasztott nehézségek évtizedeken át megakadályozták Nagy Károly koronáinak felvételében. Hosszas és meg-megismétlődő diplomáciai tárgyalások után, melyek során a lombardiai harcokba is belesodródott, 1431 nyarán szövetséget kötött Visconti Fülöp milánói herceggel és negyedévvel később Milánóban fejére tétette a lombard vaskoronát. 1433-ban pedig Pünkösd ünnepén IV. Eugén pápa (1431–1447) koronázta meg a Római szentbirodalom császárává. A koronázás árát Magyarország fizette meg, mert a pápa feltételül szabta, hogy koronázása előtt Velencével béküljön ki. Zsigmond ötéves fegyverszünetet kötött a köztársasággal, ezidőre lemondva elvesztett dalmáciai birtokairól, a pápa pedig kötelezettséget vállalt, hogy öt év alatt minden erejével előkészíti a végleges békét.

A német fejedelmek 1411. évi egységes állásfoglalása Zsigmond mellett és a választásukat két évtized multán követő császári koronázás a birodalom szempontjából alig jelentett többet a kettős választás miatt kitöréssel fenyegető pártharc megakadályozásánál. A német bel- és külpolitikára a személyváltozás alig bírt jelentőséggel. Annál jelentősebb volt a magyar külpolitikára gyakorolt hatása. Zsigmond német-római királysága egyértelmű volt Nagy Lajos árpádkori hagyományokon épült külpolitikai koncepciójának bukásával, a magyar külpolitika útját évszázadokra kijelölő német orientáció kezdetével.

Nagy Lajos, mikor élete végén a Luxemburg-ház legifjabb sarját vejévé fogadta, nemcsak koronái, hanem egyszersmind politikája örököséül szemelte ki a Luxemburg-ház legifjabb tagját, akinek a brandenburgi őrgrófságon és a velejáró német választófejedelmi méltóságon túl akkor még semminő hatalmi kilátásai sem voltak a birodalomban. A német és cseh koronát a magyar trónváltozás idejében a huszonegyéves Vencel viselte, akinek gyermektelen halálával számolni még nem lehetett s aki ez esetre sem Zsigmondot, hanem ifjabb testvérét, János görlici herceget, majd ennek halála után egyik unokatestvérét, Prokop morva őrgrófot szánta utódjául. Nagy Lajos joggal remélhette, hogy Zsigmond a magyar és lengyel koronák örökösének oldalán és az erősen megalapozott nápolyi szövetség birtokában szükségképen fenntartójává és folytatójává lesz az ő lengyel-magyar-olasz politikájának. Mire azonban Zsigmond a trónt elfoglalhatta, a helyzet lényegesen megváltozott. Lengyelország kivált a magyar király hatalmi köréből, barátból megbízhatatlan, sőt ellenséges szomszéddá lett. A nápolyi szövetség nyilt ellenségeskedésre fordult. A magyar érdekszférához tartozó délvidéki tartományok pedig egyrészt a nápolyi politika, másrészt az imént feltűnt török hatalom vonzókörébe kerültek. Hűbéri hódolatuk merőben problematikussá vált s a magyar királyságnak nemcsak végleges elszakadásuk lehetőségével, hanem az erőben egyre gyarapodó török hatalom közvetlen támadásainak veszedelmével is számolnia kellett. Az Anjouk egész hatalmi koncepcióját a végső felbomlás veszélye fenyegette. Nagyhatalmi politikáról Nagy Lajos értelmezésében többé szó sem lehetett. A belső viszálykodások és hatalmi eltolódások nyomán kelt időleges megrázkódtatásokról nem szólva, Magyarországnak erőviszonyai európai vonatkozásban nem változtak meg, de a nemzeti erőforrásokban felhalmozott energiákat már a védekezés feladata kötötte le. A királyság külpolitikájában szükségszerűen a defenzív elem jutott túlsúlyra s a délkeleti veszedelem réme a diplomáciát a nyugati orientáció útjára terelte. A lengyel-magyar-olasz szövetség és politikai együttműködés eszméje lassanként háttérbe szorult a Németbirodalommal való szorosabb kapcsolat gondolata mellett.

Zsigmond – tudatosan-e, vagy csak ösztönösen, a külhatalmi viszonyok alapos mérlegelésével, vagy egyszerűbb, dinasztikus érdekű megfontolások alapján? – ennek az új német, helyesebben osztrák-cseh orientációnak lett előharcosává, sőt megalapozójává. Testvérével és többi rokonaival folytatott viszálykodásai és a Habsburgok házi perpatvarában vitt szerepe önző egyéni célkitűzésre és törekvésekre vallanak. A felszabadító hadjárat gondolatának lelkes felkarolása viszont azt bizonyítják, hogy a török hatalom térhódításában rejlő nagy veszedelmet világosan felismerte és tudatosan igyekezett elhárítani. Valószínű, hogy a magyar-osztrák-cseh-német perszonális unió megvalósítására irányuló törekvésében sem hagyta figyelmen kívül a török elleni védekezés szempontjait. A német és cseh trón és a császári korona megszerzésére egyéni ambíciói ösztönözték, de apái örökségéért vívott küzdelme s a négy trón öröklésére kijelölt Albert utódlásának előkészítése közben bizonyára felmerült benne a gondolat, hogy a birodalom haderejét majdan a török ellen is felhasználhatja. A török ellen irányuló magyar-német és magyar-osztrák-cseh államszövetség defenzív külpolitikai koncepciójának apja kétségtelenül Zsigmond volt s akár tudatos; akár ösztönös volt e kérdésben állásfoglalása, megalapítójává lett a magyar királyság német igazodású külpolitikájának. A Habsburgok kész örökségképen vették át ezt a külpolitikát Zsigmondtól s az ő nyomán haladva építették ki rendszerét.

*

A Hunyadi-Ujlaki-liga kormányzata alá tartozó terület 1444–1446.

Zsigmond elérte élete vágyainak teljesülését. A magyar, német-római, lombard és cseh koronákkal és a nyugati keresztény világ fölötti uralmat jelképező császári koronával fején a világ első fejedelmének méltóságáig emelkedett. De a nehézségek és küzdelmek, melyek apja koronáinak megszerzésével és viselésével jártak, folyton közelebb és közelebb hozták magyar népéhez. A habsburgok száz esztendővel később egy hatalmas világbirodalom uraiként kerültek a mohácsi korszak belviszályoktól feldúlt, ellenségektől megtépett, részekre szakadt Magyarországának trónusára és másfélszázadon át csak fegyverek zajától hangos néhány vármegye felett gyakorolhatták fejedelmi hatalmukat. Magyar királyságuk inkább csak cím és igényjogosultság értékével bírt számukra s ehhez képest magyar királyokként is császárok és osztrák főhercegek maradtak, Magyarországot nagy birodalmuk tartományául, családjuk örökbirtokául tekintették. Zsigmond magyar királyi hatalma tetőfokán, a felkelések leverése, a politikai egység megteremtése, a tartományok visszaszerzése után tekintélyben és hatalomban újra meggyarapodott Magyarország fejedelmeként foglalta el ősei trónját. Magyar erőforrásokra támaszkodva szerzett érvényt német és cseh királyi, római királyi és császári szavának. Világpolitikai koncepcióját a konstanzi zsinaton s a fejedelmi udvarokban magyar diplomaták és magyar katonák segítségével vitte diadalra. XXIII. János pápát a lemondásra, Ferdinánd arragón királyt XIII. Benedek elejtésére Garai Miklós beszélte rá. Párizsban és Londonban ő készítette elő Zsigmondnak a francia kormánnyal kötött barátságát, az angol királlyal kötött szövetségét. Később, más magyar főúri és főpapi diplomaták – Tamási László, Hédervári Lőrinc, Gatalóczi Mátyás, Kusalyi Jakcs Mihály – társaságában nagy része volt az itáliai problémák megoldásában is. A Luxemburgok örökös tartományának felkelése, cseh népüknek trónfosztó határozata után Zsigmond csak Magyarországon talált igazi otthonra, itt talált megértésre és komoly támogatásra. Hadműveleteiben csak magyarokra – a Rozgonyiakra, Perényiekre, Garaiakra, Pálócziakra s a köznemes vitézek hosszú sorára – támaszkodhatott. Itáliában is magyarok – Maróti János, Lévai Cseh Péter, Kanizsai László s még az egyszerű vitézek közt Hunyadi János – harcoltak érdekeiért. E tapasztalatok igaz, mély vonzalmat, rendületlen bizalmat ébresztettek lelkében korábban bizalmatlanságával nem egyszer megsértett magyar népe iránt, míg a németekkel és olaszokkal szemben közöny, a csehekkel szemben harag és gyűlölet vertek gyökeret szívében. Ahol csak tehette, nyiltan hangsúlyozta magyarságát, tekintélyének biztos bázisául szolgáló magyar királyságát. A konstanzi zsinatra nádora és más magyar főurak kíséretében magyar ruhában vonult fel. Bárhol járt, magyar udvaroncokkal és testőrző vitézekkel vette magát körül. Magyarok kísérték aacheni, milanói, római koronázásaira, magyarok Párizsba, Londonba és a veszélyes spanyol útra is. Idehaza a huszita háborúk idején végleg szakított idegeneket kegyelő politikájával. Rokonain – a Cillei és Medvei urakon kívül, akiknek befolyása és hatalma Szlavóniában érintetlen maradt és Buon del Montibus kalocsai érseken kívül – az 1428. évi cseh betörés után idegen nem jutott többé magas udvari méltóságra. A népszerű Stibor vajda fiának is meg kellett elégednie az északnyugati határmegyék, a maga földesurasága katonai kormányzatával. A vajda és Ozorai Pipó országos méltóságaira, a lengyel Miklós és Stibor, a cseh Hudó és Uski János, az olasz Scolari András, Prátói János, Crévi Lukács, a német Maternus püspökök és a Kanizsai örökébe lépő Hohenlohe György prímás főpapi székébe kivétel nélkül magyar urak – Csáki Miklós vajda, idősb Rozgonyi István temesi és ifjabb Rozgonyi István pozsonyi főispánok, Pálóczi György prímás, Berzeviczy György, Rozgonyi Péter, Kusalyi Jakcs Dénes, Marczali László, Szécsényi Miklós, Lépes György püspökök – kerültek. Az országos kormányban Garai nádor 1435-ben történt halála után az idegen összeköttetésekre támaszkodó Garai-rokonság rovására az új arisztokrácia színmagyar és horvát elemei kerültek túlsúlyba. A király hangulatának és érzéseinek átalakulása, apró, jelentéktelennek tetsző tünetekben is kifejezésre jutott. Bizalmas környezetben legszívesebben magyarul beszélt s ha az indulat elfogta, magyarul fakadt ki és magyarságával tüntetett. 1429-ben a német fejedelmek közömbös és elutasító magatartásának láttára dühösen vágta szemükbe, „ám válasszanak maguknak más királyt, neki elég lesz Magyarország, lesz ott kenyere haláláig bőven.” Pedig a németek nem is haragudtak rá; csak nehezteltek ügyeik elhanyagolása s a magyar befolyás érvényesülése miatt. Ha közibük ment és a birodalmi ügyekkel komolyan foglalkozott, szinte tüntetve ünnepelték. Nem így a csehek! A vallási és nemzetiségi fanatizmus belőlük mélységes ellenszenvet váltott ki a „magyar” Zsigmonddal szemben. A husziták a legvadabb gyűlölettel írtak és beszéltek róla. Megvádolták, hogy a cseh urak teljes kiirtásával magyarok és németek közt osztja szét javaikat s hogy fogadalmat tett, addig nem nyugszik, „míg egy cseh is él e világon.” Az egyházi nyelvkérdésben elfoglalt álláspontja és magyar nevelése miatt szemére vetették, hogy a cseh nyelvet gyalázza, piszkolja. S ez a gyűlölet és bizalmatlanság a kibékülés után sem oszlott el.

*

Zsigmond az iglaui országgyűlés után Csehországban maradt, de a kedélyeket lecsillapítani így sem tudta. A taboriták meghódoltak, de titkon tovább lázadoztak. Az árvák és kelyhesek kijátszottnak, megcsaltnak érezték magukat, mikor Zsigmond a katolikusoknak adta kormányában a vezérszerepet s ígérete ellenére megakadályozta, hogy a bázeli zsinat a prágaiak választotta Rokiczana Jánost érseki méltóságában megerősítse. Albert uralma elé is bizalmatlanul néztek s a német uralmat elkerülendő Krakkóval kezdtek tárgyalást a trónutódlás felől. Terveikhez magában a királyi családban találtak szövetségeseket Borbála királyné és Cillei Frigyes – e rosszerkölcsű testvérpár – személyében.

Borbálát két évtizeddel ez események előtt házasságtörésen kapták; Zsigmond távolléte idején a német lovagrend egyik Magyarországon időző tagjával kötött szerelmi viszonyt. Frigyes gróf első feleségét – Frangepán Erzsébetet – tette el láb alól, hogy alacsonyrendű szeretőjével egybekelhessen. Ezt Hermann gróf évekig tartó nehéz rabságra ítélte. Amazt Zsigmond volt kénytelen a botrányon felbőszült országnagyok kívánságára udvarából száműzni és őrizetbe vétetni. A magyar történetben Kálmán király orosz feleségének nyilvánvaló házasságtörése és Kún Erzsébet szilaj kicsapongásai óta nem volt példa rá, hogy királyné ily nyilvános botrány központjába került volna. A magyar közvélemény pedig nagyon szigorúan ítélt efféle ügyekben, a törvény fej- és jószágvesztéssel büntette a házasságtörő szerelmeseket, így épp ezidőtájt Garai János özvegyét, Hedvig mazóviai hercegnőt és kedvesét – Szécsényi Miklóst – is. Zsigmond kegyelmesebb volt. Saját könnyelműségére és kalandjaira gondolva, nem érzett hivatást az erkölcsbíró szerepére. Inkább csak az egyházi követelményeknek tett eleget, mikor feleségét őrizet alá helyezve, egy Bihar megyei faluban minden kényelem és fényűzés megvonásával böjtre és vezeklésre ítélte. Nehány hónap mulva pedig leánya és apósa kedvéért újra keblére ölelte s azóta – mint azelőtt is – a királynékat megillető összes megtiszteltetésekben bőven részesítette, legutóbb cseh királynévá is megkoronáztatta. Hasonló jóval volt Frigyes gróffal szemben. Apjával együtt alig két év előtt emelte birodalmi hercegi rangra és a szigorú apa halála után udvarába fogadta. Albert herceg, a trónörökös, már nem volt ily nagylelkű. Leplezetlen ellenszenvvel viseltetett anyósával és ennek fivérével szemben. Előrelátható volt, hogy trónralépte után a két Cillei hatalmának és befolyásának vége lesz. Ezt a gondolatot Borbála és Frigyes nem tudták elviselni. Hogy befolyásukat továbbra is biztosíthassák, a csehekkel összeesküdtek Zsigmond és Albert ellen s új barátaikkal egyetértve, III. Ulászló lengyel királynak kínálták fel a cseh koronát. Zsigmond szörnyen felindult ez árulás hallatára. Tüstént fel is kerekedett egész kíséretével, hogy Budára utazzék és utolsó napjait hű magyarjai körében békén, nyugalomban töltse el. De az izgalom és a téli út fáradalmai megtörték, megbetegedett és 1437 december 9-én Znaimban meghalt. Utolsó akaratához képest Nagyváradra vitték Szent László sírjának tövébe, hol harminc év előtt törvénysértései és az idegenek kegyelése miatt a magyar főurak trónfosztottnak nyilvánították és ahol sokat szenvedett felesége, Mária is nyugodott. A csehek, németek és olaszok körében szerzett fájdalmas tapasztalatok és az alacsonyabb rendből felemelt feleség árulása után nem a császárok és a luxemburgi ősök temetkezőhelyére vágyott. Ide kívánkozott a magyarok közé, nemes törzsből sarjadt hűséges hitvese és a pogányverő nagy magyar király mellé. Császár létére holtában is magyar király akart maradni.

A magyar rendek temetés után királlyá kiáltották ki Zsigmond vejét, Habsburg Albert osztrák herceget. Csehországban azonban a halálhírre újra fellobbant az elégedetlenség tüze. A katholikusok és mérsékelt husziták rendi kiváltságaik biztosítása és a prágai compactaták megerősítése ellenében hajlandók voltak a hódolatra, de a taboriták és a kelyhesek túlzó elemei elfordultak az erélyéről és hitbuzgalmáról ismert osztrák hercegtől és Borbála császárné unszolására II. Ulászló ifjabb fiát, Kázmér lengyel herceget hívták meg a trónra. Albert (1437–1439), akit a választófejedelmek időközben német-római királlyá is megválasztottak, az új államszövetségben Magyarországnak szánta a vezérszerepet, állandó székhelyét is Budára helyezte át, de a csehországi mozgalom és a lengyelek fegyveres támadása miatt kénytelen volt az országot alig pár héttel koronázása után odahagyni s onnét egy esztendeig távol maradni. A magyarok ebben ígéretszegést láttak, a választási feltételek megsértéséről kezdtek beszélni s mikor Murad szultán és Vlád Drakul oláh vajda Erdélybe törtek s többheti fosztogatás, rablás, pusztítás után hetvenezer fogollyal távoztak, az elégedetlenség komolyra fordult. A török gyors és teljes sikerének a nemrég lezajlott pórlázadás során kimerült nemesség bűnös közömbössége volt az oka; a veszteségekért mégis külföldön tartózkodó királyukat okolták, aki – úgy mondták – idegen célokért küzdve, megfeledkezik a magyarok ügyének-bajának orvoslásáról. Az ország kormányzatával ura távollétében megbízott Erzsébet királyné pedig a kedélyek csillapítása helyett maga is beállt az elégedetlenkedők táborába. A Cillei-vérrel örökölt féktelen nagyravágyását semmiképen sem elégítette ki a kormányzatban vitt szerepe. Nem tudott belenyugodni, hogy második legyen férje mellett, aki az ő örökösödése címén ülhetett Szent István trónjára. Az ellenzéki mozgalom révén igyekezett saját hatalmi pozíciójának erősbödését kivívni.

Albert király az elégedetlenség láttára májusban országgyűlést hirdetett, hogy alattvalóit megnyugtassa és a küszöbönálló török támadással szemben a védelmi előkészületeket megtegye. De a rendeket vajmi kevéssé izgatta a török probléma. Inkább sérelmeiket hánytorgatták fel, ezek orvoslását követelték s a király – háború küszöbén – kénytelen volt előttük meghajolni. 1439. évi törvényében Nagy Lajos törvényére hivatkozva újította meg a rendi kiváltságokat, a régi törvényeket és szokásokat megerősítő s az idegenek hivatalviselését, megadományozását s bárminő kedvezményezését tilalmazó korábbi törvényes rendelkezéseket. Újabb korlátokat szabott azonban a királyi hatalomnak, midőn a nádor megválasztásának jogát a király kezéből kivette. A 2. tc. szerint „az ország nádorát a királyi felség, az ország régi szokása szerint, a főpapoknak, báróknak és a nemeseknek tanácsára velük egyetértőleg válassza ki, mert a nádor az országlakosok részéről a királyi felségnek és a királyi felség részéről az országlakosoknak törvényt és igazságot szolgáltathat s ezt tenni kötelessége is.” Másrészről a 15. tc. kifejezetten biztosítja a király minden befolyástól ment elhatározási szabadságát a többi országos tisztségek betöltése tekintetében. Az ország régi szokására való hivatkozás III. Endre törvényhozásának alkotmányjogi rendelkezéseire vonatkozik és a rendi befolyásnak a nádorválasztásra való biztosítása az 1921: 9. tc. részbeni megújításával volt egyértelmű. Mivel azonban az Anjouk erőskezű uralma idején e régi törvények alkalmazásban nem voltak, az 1439: 2. tc. a nádorválasztás tekintetében új jogszabályt tartalmaz, mely alapjává lett az 1481. évi nádori törvényben teljes kialakuláshoz jutott nádori jognak. A nádorispán e törvénnyel szűnt meg a király bizalmi tisztviselője lenni, hogy a király és nemzet együttes bizalmának letéteményeseként legyen kettejük közt mintegy közvetítő és kiegyenlítő országos közjogi méltósággá. A királyi jognak e közjogi értelmű korlátozása mellett a 12. tc. – habár burkoltan – külön korlátozás alá vetette Albert király személyes jogait is, midőn Erzsébet királyné „állásának méltóságát” veszi védelmébe azon a címen, „mivelhogy ő az ország örököse.” A hatalma gyakorlásában ilyenképen korlátozott királyra azután az 1439: 3. tc. az addiginál súlyosabb honvédelmi terhet rótt. A honvédelem kötelezettségét teljesen a királyra és nagyurakra hárította, kötelezve Albertet, hogy a védelmet királyi zsoldosokkal lássa el s a nemeseket csupán akkor hívja hadba, ha a zsoldos had és a banderiális sereg már nem volna képes az ellenség támadásának ellenállni. Ez intézkedés egyértelmű volt a külső támadás esetén korábban egyetemes és általános nemesi honvédelmi kötelezettség gyakorlati megszüntetésével. A határozat méltó volt ahhoz a kislelkű, önző és közönyös magatartáshoz, amit a nemesek egy évvel előbb a Maros-völgy és az egész Szászföld szörnyű pusztulásakor tanusítottak. S történt ez, amikor Murad szultán 130.000 fegyveresével a Morava-völgyének déli bejáratánál állt s néhány hét alatt az ország határához volt várható! A törvények szentesítése után az országgyűlésre egybegyűltek, Albert határozott kívánságára, megismételték előtte hódolatukat. De hűséget esküdtek ugyanakkor Erzsébetnek is, akit „a királyság születése jogán elsősorban illet meg.” Erzsébetet ezáltal mintegy társuralkodónak ismerték el a rendek s ő maga jogait hangsúlyozandó, a rendek szétoszlása után hadbahívott sereggel férje oldalán szállt táborba a török ellen.

Albert és Erzsébet s a velük hadbaszálló főpapok és zászlósurak 24.000 emberrel indultak az országhatár védelmére s ott a szörényi és macsói bánok határvédő seregével és Brankovics György szerb despota hadaival egyesülve készültek Muraddal a küzdelmet felvenni. Augusztus végén, mikor a török Szendrő várát ostromolta és Szörényi-bánság határait nyugtalanította, a sereg Szalánkeménnél táborozott s itt érte – mielőtt ellenséget látott volna – a veszedelem súlyos vérhasjárvány alakjában. Ha Murad támadásba kezd, a háború katasztrófális vereséggel végződött volna. De a szultán Szendrő bevétele után nyugatnak fordult s a túlnyomó erővel szemben tehetetlen II. Tvartkó bosnyák királyt kényszerítette hódolatra. Bosznia a többi balkáni országokhoz hasonlóan török hűbérré lett s a Törökbirodalom a déli határ nyugati szakaszán is közvetlen szomszédságába hatolt Magyarországnak.

A betegségtől megtizedelt, legyengült sereg hazaszéledt s a táborból betegen hazatérő király október végén maga is áldozatul esett a járványnak.

Albert király Ausztriának egyik legkiválóbb fejedelme volt. Hivatását magyar királyként is becsülettel igyekezett betölteni. De ideje rövidre volt szabva. Képességeit kifejtenie nem volt módjában s korai halálával a magyar-osztrák-cseh-német államszövetség is felbomlott, hogy majdan száz év multán Albert oldalági örökösei, az ifjabb ágból származó Habsburgok valósítsák meg.

*

Zsigmond király kerek ötven évig ült Szent István trónján. Elődei közül korban csak Szent István, uralkodási idő tekintetében egyik sem közelítette meg. Uralkodásának félszázados korszakához átalakító és fejlődéstörténeti jelentőség tekintetében csak Szent István és II. Endre kora hasonlítható. Szent István félszázada a nyugati keresztény kultúrközösségbe vezette be a magyar nemzetet. II. Endre kora átmenet a keresztény középkorból a lovagkorba. Zsigmond uralkodása a lovagkor és a renaissance határmesgyéje volt. Trónraléptekor még Nagy Lajos lovagjai, az öreg Szécsi Miklós, Lackfi István és társaik álltak mellette. Virágkorában prérenaissance-államférfiak – Garai Miklós, Cillei Hermann, Maróti János, Ozorai Pipó – vették körül. Halála előtt a XV. század derekának hatalmas nádora, Garai László vitte Macsó kormányzatát – honnét egykor apja és nagyapja is elindultak az emelkedés felé – s mint egyszerű csapatvezérek, udvari vitézek már ott álltak mellette Hunyadi János és Cillei Ulrik, a legifjabb Garai korának vele együtt legfőbb szereplői. A három nemzedék egy egész század képviselője volt, a nápolyi győzelmes bevonulás és Nándorfehérvár 1456. évi visszafoglalása közt eltelt századé, mely válaszfalként és összekötő korszakként ékelődött két egymással merőben ellentétes világ, más eszméknek, ideáloknak és célkitűzéseknek hódoló két világtörténeti korszak, a lovagkor és a renaissance közé. Ennek az átmeneti vajúdó korszaknak volt reprezentánsa maga Zsigmond király, a prérenaissance-nemzedék egyik legkimagaslóbb alakja.

Zsigmond egyéniségében világosan felismerhetők a megelőző korból, apjától és főleg apósától átöröklött lovagi vonások. Sokszor bizonyított személyes bátorsága, sőt vakmerősége, a lovagkirályokra jellemző nyájas bőkezűsége, a lovagkori eszmék – kereszteshadjárat, hitvédelem, az egyház egységének szolgálata, a nőtisztelet – iránt való lelkesedése, a lovagi életformák – pompás udvartartás, lovagi tornák – kedvelése, Szent Lászlónak, a magyar lovagkirály eszményképének nála is megnyilvánuló tisztelete lovagi gondolkodásra vallanak. Politikájában és etikájában viszont a renaissance-morál nyilatkozott meg. Ezt az átmeneti korok eszméinek és erőinek forrongására és kiegyensúlyozatlanságára visszavezethető kontroverziát végletekig fokozta Zsigmond csapongó fantáziája, szertelen indulata és határtalan könnyelműsége, egyéniségének, lelkének egész sajátos alkata.

A XIV. század eleje óta tüneményes gyorsasággal emelkedő, de a IV. Károly-kori kulmináció után éppily hirtelen hanyatlásnak indult luxemburgi Arlon-ház utolsó sarjadékai – Vencel, Zsigmond, Jodok és Prokop – tagadhatatlanul szép tehetséget és sok fejedelmi erényt örököltek őseiktől. A személyes bátorság és kedélyes közvetlenség mellett mindegyiküket pazar bőkezűség, a fejedelemi pompa és finomabb élvezetek szeretete, a tudomány és művészet iránt való érzék, nagystílű tervek iránti fogékonyság jellemezte. Ezek az egyéni tulajdonságok magyarázzák meg híveik egy részének minden körülmények közt kitartó ragaszkodását, maguknak a fejedelmeknek lelkes állásfoglalását egy-egy nagy politikai koncepció mellett, vas következetességüket a hatalomért való küzdelemben. Másrészről azonban – talán szláv anyáiktól örökölt – féktelen szenvedélyük és kegyetlenségig fajult kényúri hajlamuk, pénzügyi politikájukat és szerelmi életüket egyaránt jellemző szilaj könnyelműségük, bölcs apáik minden kényes kérdést gyors és sikeres megoldáshoz segítő biztos judíciumát és nyugodt tapintatát megcsúfoló, meggondolatlan és erőszakos hatalomvágyuk ellensúlyozta jó tulajdonságaikat. Egyéniségüket e jellemvonások valósággal eltorzították; a lelki kettősség, a kiegyensúlyozatlanság színeivel festetté alá. A nagy uralkodónak erőteljes cselekvéseik világításában nem egyszer felragyogó pompás alakja mögött sötét árnyékként bontakozott ki a nagy dinasztiák degenerált tagjainak és a parvenü-fejedelmeknek alantas jellemhibáiban bővelkedő kis zsarnok képe. S a kettőslelkű fejedelmek szeszélyeitől és kegyetlenségétől szenvedő népek emlékében ennek a kis zsarnoknak a képe, a költőktől megénekelt „cseh Nero” és „a magyar királyi trónon ülő vadállat” képe rögződött meg, akik ellen a XV. század első éveiben összes országaikban elemi erővel tört ki népeik felháborodásának vihara. Ezek a családilag determinált jellemvonások adják meg Zsigmond király egyéniségének rajzát.

Zsigmond őseitől nagy államférfiúi képességeket örökölt, de e képességek közt a katonai tehetségnek nem jutott hely. A hadvezetéshez semmi érzéke sem volt. A legtökéletesebben kidolgozott haditervet is képes volt egy könnyelmű lépéssel, gondtalan késedelmeskedéssel, avagy szeszélyes elbizakodottsággal halomra dönteni. Hadivállalatainak elgondolásában nem igen volt hiba, de kivitelükben tökéletlennek bizonyultak. A diplomáciában már sokkal nagyobb mester volt. A konstanzi zsinat világtörténeti jelentőségű határozatainak előkészítésében s az egyházpolitikai kérdéssel kapcsolatos politikai problémák megoldásában apjának, a nagy diplomata császárnak körültekintésével és tapintatával járt el. Hasonló politikus érzékről tanuskodnak sokszor nagyon is kétértelmű lengyel politikájának aktái. A török és dalmát kérdésben követett eljárása, politikáját itt és más esetekben is annyira jellemző kapkodása, az elhatározásaiban tapasztalható meglepő fordulatok azonban apja biztos judiciumának és reálpolitikai érzékének hiányáról, merész és csapongó fantáziáról, de a problémák meggondolt áttekintését, a tervek megvalósítását akadályozó könnyelműségről és szeszélyességről tanuskodnak. Az egyházszakadás kérdésének, e kor nagy világtörténeti problémájának megoldásában tanusított céltudatos következetessége és kitartó erélye nagy tettek kivitelére hivatott fejedelemre vallanak s láttukra méltán vetődik fel a kérdés, vajjon csupán a régi császárok dicsőségéért epedő vágyakozás, vagy a kérdés világtörténeti jelentőségének – tudatos avagy ösztönös – megsejtése vitte-e erre az útra? Hasonló jövőbelátó intuicióra vall a felszabadító török hadjárat kérdésében Nikápoly előtt követett határozott és céltudatos politikája. Nikápoly utáni intézkedései, a török probléma és a dalmát ügyek könnyelmű elhanyagolása viszont az ellenkezőre, a délvidéki érdekek fontosságának teljes félreismerésére látszanak mutatni. A valóságban nem így volt. Zsigmond meg volt győződve a török kérdés és a dalmát probléma fontosságáról s a frankfurti választás előtt a déli tartományok visszaszerzésére fordított komoly áldozatai bizonyítják, hogy szeretett volna, de – sajnos – nem tudott Nagy Lajos és Szent László méltó utóda lenni. Nem voltak hozzá képességei. A világpolitika nagy kérdéseinek útvesztőjébe, a régi császári politika bűvkörébe tévedve, valahogy elvesztette tájékozódását. Híjjával lévén IV. Károly és Nagy Lajos biztos ítéletének és ez utóbbi katonai tehetségének, figyelmét pedig az egész európai közösséget érdeklő egyházpolitikai kérdésekre és a következő korszak központi problémájává növekvő egyházszervezeti reformokra koncentrálva, aláértékelte a katonai problémákat, aláértékelte a török hatalom és Velence erejét, másrészt meg túlbecsülte magyar királysága teljesítőképességét és saját tehetségeit. Ehhez képest eszközeit is rosszul választotta meg. Velencét, a diplomácia mesterét, diplomáciai fegyverekkel vélte Dalmácia feladására kényszeríthetőnek. A török hatalmat, a hadakozás mesterét, az európai méretű kereszteshadjárat korábbi eszméjét feladva, hadai egy töredékének harcbaállításával próbálta terjeszkedésében megállítani és visszavonulásra kényszeríteni. Ezek a biztos ítélet hiányában gyökerező optikai csalódásai okozták kudarcainak hosszú sorozatát oly időben, mikor Európa nagyobbik felét felölelő világbirodalom ura volt. A császári, magyar, német, itáliai és cseh királyi méltóságok összetett súlya túlságig megterhelte szellemének minden rugalmassága, politikai tehetségének minden kiválósága, szándékainak és törekvéseinek minden komolysága mellett is könnyebb fajsúlyú egyéniségét. A ránehezedő problémák és feladatok egy Nagy Lajost is súlyos próba elé állítottak volna, hogyne hajolt volna meg terhük alatt ez az indulatos, könnyelmű, szeszélyes, sokszor kapkodó és ötletszerűen cselekvő fejedelem.

A szertelen indulat, féktelen szenvedély, szeszélyes könnyelműség alapvető hibái voltak Zsigmond jellemének s a fejedelmi jellemek megalapozására hivatott szigorú erkölcsi érzék hiányával párosulva, a könnyelmű és léha ember s a dühöngő kiszsarnok markáns vonásaival rútították el a nagy koncepciók és nagy problémák iránt fogékony; kiváló tehetségű fejedelem lelki képét. Az állhatatlanság és következetlenség, amit a legfontosabb kül- és belpolitikai kérdések megítélésében tanusított, a felszabadító török hadjárat hallatlan eréllyel sürgetett tervének hirtelen feladása, e hadjárat legalkalmasabb, sőt 1389 és 1526 közt egyetlen alkalmas időpontjának könnyelmű elmulasztása, a dalmát kérdés felháborítóan könnyelmű kezelése, a magyar királyságot is közvetlenül érintő cseh probléma megoldására irányuló kísérleteiben tapasztalható kapkodás, legjobb magyar híveivel szemben uralkodása első időszakában követett méltatlan eljárása és mértéktelen pazarlása kivétel nélkül személyes hibáira, jellemének fogyatékosságára vezethetők vissza. E hibákban gyökerezett az orosz és balkáni történet legsötétebb lapjait és a frank Meroving-kor legvéresebb napjait eszünkbe idéző kegyetlensége is. A magyar felkelések leverése után végrehajtott tömeges kivégzések, a boszniai szörnyű vérengzés és a csehországi eretnekégetések sorozata mentségre találhatnak a kor egyre durvuló szellemében, de ez az erőszakos, halált és kínzást osztogató korszellem nem mentesíti Zsigmondot az egyéni kegyetlenség, a gyilkolásban való gyönyörködés annyiszor szemére vetett vádja alól. Ennek a kegyetlen hajlamának következménye volt mértéktelen hatalomvágyából sarjadt vértagadó testvérharca s az elbukott felkelők felett igazságszolgáltatás helyett gyakorolt véres bosszúja. A magyar és cseh koronajavak mértéktelen pocsékolása, a királyi hatalom gazdasági alapjainak könnyelmű elfecsérelése is megfelelt a rendi magánhatalmakat addig ismeretlen méretekig fejlesztő s a rendiség szellemétől áthatott kor felfogásának és irányának, de az adományozásban és általában Zsigmond egész gazdaság- és pénzügyi politikájában észlelhető meggondolatlanság mégis egyéni könnyelműségében talál magyarázatra. Ez a könnyelműség okozta, hogy a fejedelmi bőkezűség s a hívek jutalmazásának a kor felfogása szerint igazán fejedelmi erénye nála esztelen pazarlássá fajult. A prérenaissance-erkölcsök könnyűsége menti élet módját, de túlzott kicsapongásai és szeretkezései mégis egyéni számlája rovására esnek.

Zsigmond jellemének végzetes hibái vonták maguk után életsorsának tragikumát. Külső sikerek tekintetében a sors semmit sem tagadott meg tőle. Őt koronával fején nála hasonlíthatatlanul tehetségesebb és kiválóbb apját és apósát is túlszárnyalta fényben és hatalomban. Volt idő, mikor – a konstanzi zsinat idején – egész Európa már-már a keresztény világ urát kezdte benne látni. De a fény üresnek, a hatalom színlegesnek, sikerei félsikereknek bizonyultak. A világ ura volt, de saját országaiban nem tudott igazi úrrá lenni. Magyar királyságának nehezen visszaszerzett déli tartományai közül a nagyhatalmi állás szempontjából annyira fontos Dalmáciát elvesztette, Bosznia és Szerbia hűbéri kötelékeit megszilárdítani nem tudta, Moldován a lengyel királlyal kellett megosztoznia, Havaselvét sem volt képes végleg magához kötni. Csehországi uralma mindvégig problematikus maradt. Magyarországon 1403 után úr lehetett volna, de hatalmát másokkal kellett megosztania. A félsikereknek és minden igaz sikerét nyomonkísérő kudarcainak tragikumát tetézte be az ítélet, mit róla népei formáltak és az utókorra örökségül hagytak.

Zsigmond király tudott szeretni, tudott bízni, tudott jutalmazni is. Ragaszkodó híveit, a Garai-Cillei-liga tagjait, az új katonaarisztokratákat, a cseh katolikusokat és hűségére tért kelyheseket is elhalmozta szeretete, bizalma, bőkezűsége minden jelével. De népeivel magát megszerettetni nem volt képes. Szeszélyeit, könnyelműségét és főleg kegyetlenségét nem tudták elfelejteni. A csehek csekély kivétellel népük elkeseredett ellenségének tartották és sok „tisztes cseh” halálát, anyagi romlását siratva, a huszita népköltővel zúgták felé: „gennyedjen el magyarjaival!” A magyarok Horvátiék szörnyű sorsára, a felkelésben részes derék vitézek, jó magyar családok kiirtására, Cillei Hermann, Ozorai Pipo, Albeni Éberhard és a többi idegen kegyenc tobzódásaira emlékezve, – hiába vallotta magát magyarnak, hiába szeretett volna magyarnak látszani – csak a kegyetlen zsarnokot, magyarok megrontóját látták Zsigmondban. A megkínzott, kivégzett magyar felkelők – a Horvátiék és Lackfiék sírjain – szép mondavirágok fakadtak s a hagyomány e virágokból a nemzeti hős koszorúját fonta homlokuk köré. A legenda központjába azonban a bukás után kiirtott és gyorsan feledésbe merült nagy nemzetségek vezetőtagjai helyett egy emelkedő főúri család sarja, a felkelés egyik másodrangú szereplője, Hédervári Kont István – Lőrinc nádor (1437–1447) nagybátyja – került. Ő szerepel az aljas cselszövés áldozatául esett felkelők vezéreként s az ő fegyverhordozója, Csóka vágja az idegen uralmat megszemélyesítő Zsigmond szemébe a közvélemény hangulatát drasztikusan kifejező mondást: „én neked, cseh disznó, bizony nem szolgálok!”

A hagyomány a király halála után teljes erővel szervezkedő német- és csehellenes nemzeti pártnak, a Garai-Cillei érdekkörtől egyreinkább eltávolodó Pálócziak, Héderváriak, Rozgonyiak, Csákiak, Marótiak, Újlakiak, Perényiek majdan Hunyadi János körül csoportosuló és a régi Lackfi-párt szellemi örököséül tekinthető nemzeti pártjának gondolkodását és érzelmeit tükrözi vissza. Benne nemcsak az idegen király, hanem a Zsigmond korában minden hatalmat kezébe ragadó s a királyi hatalmat és tekintélyt lassanként elhomályosító nagybirtokos főúri liga, a Garai-Cillei-hatalom ellen kelt és országszerte egyre növekvő gyűlölet is kifejezésre jutott.