Küzdelem a török ellen.

A török hatalom fenyegető előnyomulása. Kettős pártalakulás kezdete Zsigmond és Albert udvarában. Erzsébet királyné trónigényei és a Garai-Cillei liga. A tiszántúli főurak szabadkirályválasztó ligája, Ulászló lengyel király jelölése és királlyá választása. Utószülött László és I. Ulászló megkoronázása, pártharcok. Nándorfehérvár első ostroma, a Délvidék védelmének megszervezése, Hunyadi János és Ujlaki Miklós. Török háborúk 1441 és 1442-ben. Fegyverszünet a két király pártja között, Ulászló és Hunyadi János diadalmas balkáni hadjárata. A szegedi országgyűlés, béketárgyalás a törökkel, a várnai katasztrófa. I. Ulászló tragikuma. Ideiglenes rendi kormányzat. Tárgyalások László örökös királlyal s ezek meghiusulta. Kormányzóválasztás, Hunyadi János. A Szentkorona-elmélet teljes kialakulása, a szabadkirályválasztó elv előtérbe nyomulása. A belső ellenségek megfékezése, fegyverszünet V. László gyámjával, III. Frigyes német-római királlyal. Tárgyalások Alfonz nápolyi királlyal a magyar trón elfoglalásáról. Hunyadi 1448. évi török hadjárata, a rigómezei vereség. Hunyadi kibékülése a Cillei-Garai ligával, az osztrák rendek fellépése III. Frigyes ellen. V. László átveszi az uralmat Magyarország, Csehország és Ausztria felett. Hunyadi a magyar kormány élén a hadiszervezet átalakításával készíti elő a török elleni védelmet és felszabadító hadjáratot. Cillei és Hunyadi küzdelme a főhatalomért. A felszabadító hadjárat meghiusul II. Mohamed támadó fellépésén. Nándorfehérvár 1456. évi ostroma, Hunyadi János és Kapisztrán János döntő győzelme és haláluk. Cillei és Hunyadi László összeütközése, Cillei lekaszabolása, Hunyadi kivégeztetése, V. László halála.

Száz esztendővel azután, hogy a Bajkál-tó vidékén a világhódító tatár hatalom kialakulásnak indult, a török őshazából már régebben Kis-Ázsiába sodródott törzsek egyike új török hatalom alapítójává lett, melynek hódító törekvései háromszáz évre determinálták Délkeleteurópa és Magyarország történetét. Az oszmán-törökök életmód, erkölcs, katonai erények tekintetében nem különböztek az európai történetben korábban szerephez jutott rokonaiktól. De a mohamedán-arab kultúra talaján fajrokonaikétól mégis különböző, sajátos nemzeti művelődés és katonapolitikai szervezet kialakítóivá lettek. A húnok, avarok, türkök, tatárok, mandzsuk fergetegszerű hadivállalatokat, hirtelen és pompázatos emelkedéseket, gyors hatalmi alakulásokat előidéző átütő erejét, egy-egy katonai lángész személyes varázsa alatt a végletekig fokozódó és szinte a lehetetlent is megvalósító akcióképességét a török történetben nem látjuk érvényesülni. Az iszlám szervező és konzerváló ereje, személyi változásoktól független tekintélytisztelete, a többi sémi vallással közös idegenmegvető, saját elhivatásában hívő fanatizmusa viszont Oszmán szultán törökjeit minden rokonuknál alkalmasabbá tette tartós és folyton fejlődő hatalom alapítására, évtizedekre, sőt századokra előrenéző célkitűzések következetes és kitartó szolgálatára. Az egykori bizánci császárság – egész Kis-Ázsia és a Balkán-félsziget – birtokbavételére irányuló politikai célkitűzésük már a XIV. század derekán világosan felismerhető s ezt a célkitűzést Urkán szultán első európai birtokszerzése óta utódai sohasem tévesztették szemük elől. Hol dél, hol kelet, hol meg északnyugat felé fordulva, céltudatosan tágították kicsiny tartományból száz év alatt hatalmas birodalommá nőtt országuk határait s a XV. század derekán már az egész kisázsiai félsziget és szinte az egész Balkán felett uralkodtak. Konstantinápoly és közvetlen környéke, Achája, a Peloponnézosz, Castriota György kis albán fejedelemsége és a magyar koronának kicsire zsugorodott aldunántúli tartományai kivételével, a Balkán népei és fejedelmei mind a szultánt uralták. II. Murád szultán 1439. évi szendrői győzelme pedig ezeket a megfogyatkozott magyar tartományokat is török befolyás alá vetette. Szörény, Nándorfehérvár, Szabács, Szrebernik és a Duna-Száva-vonal többi várai még álltak a határon, de Havaselve vajdája, Vlád Drakul – az „Ördög” Vlád – és Tvartkó bosnyák király kénytelenek voltak a szultán hűbéruraságát elismerni. Murád megtette az első mozdulatot a magyar anyaország bekerítésére. Félni lehetett, hogy a török újabb katonai erőfeszítésének a végvidéki várak a királyi hatalom elgyöngülése miatt nem állhatnak ellent. Az erők gyarapítására, átcsoportosítására, a hadiszervezet és határvédelem kiépítésére, minden belső egyenetlenség kiküszöbölésére volt szükség. Ehelyett Albert király halála után – akárcsak nyolc évtized multán: Mohács előtt – a polgárháború és a kettős királyság réme ütötte fel fejét.

Az a hatalmi alakulat, amelyre Zsigmond király a Garai-Cillei-ligához való csatlakozása és a Sárkányos-társaság alapítása által 1408-ban az ország kormányát rábízta, évek óta bomladozóban volt. Garai Miklós nádor és Cillei Hermann bán halála s a Cilleiek cselszövéseinek napvilágra jutása után Zsigmond – láttuk – elfordult a rokonaitól. Tanácsadóit, bizalmas embereit, a méltóságviselőket, diplomatákat, hadvezéreket, főpapokat ezidő óta a Sárkányos-társaságban résztvevő főurak másik csoportjának tagjai közül választotta. Ugyanígy tett Albert király, ki még apósánál is nagyobb ellenszenvvel viseltetett Cilleiék és szövetségeseik, rokonaik iránt. A két királynak ez a személyi politikája s az idegenekkel erősen szaturált „udvari” arisztokrácia és a színmagyar katona-főurak „nemzeti” főnemessége közt mindinkább elmélyülő szakadék új pártalakulásra vezetett. Ez új alakulásnak kezdetei, a Nagy Lajos utolsó éveiben az ő udvarában megindult pártalakuláshoz hasonlóan, még Zsigmond és Albert életére esnek, de a pártszenvedélyek fellobbanása és az ellentétek kirobbanása csak a két király halála után következett be.

Erzsébet már férje életében királyi, uralkodótársi jogokat követelt magának, mert férje az ő jogán került trónra. Most is maga készült a kormánypálcát kezébe venni. Mint egyor Nagy Lajos leánya Mária, magát tartotta a korona törvényes örökösének s remélte, hogyha születendő gyermeke fiú lesz, ennek nagykorúságáig rokonai támogatásával ő maga uralkodhatik. Törekvése lelkes támogatásra talált két unokatestvérénél, Cillei Ulriknál és Garai Lászlónál, valamint ezek legközelebbi atyafiságánál. Garai unokatestvérei és sógorai, Szécsi Dénes prímás és testvérei, a macsói bánságban Garaival osztozó Ujlaki Miklós és Maróti László, Korógyi János Fülöp, Kanizsai László és rokonsága, Frangepán Bertalan, a Cillei-atyafisághoz tartozó Medvei Henrik pécsi püspök, továbbá Tamási Henrik s a Rozgonyi-család egyik ága: István temesi főispán és Szentgyörgyi Cicelle családja fenntartás nélkül a királyasszony táborába szegődtek. A Garai-Cillei-liga tagjai, jórészben déldunántúli és drávántúli birtokosok, rokonuktól várták, hogy az utóbbi években szenvedett mellőztetésüket és más sérelmeiket orvosolva, a régi hatalom birtokába juttatja őket. Velük tartottak az északnyugati részeken Stibor vajda családjának kihalta után hirtelen emelkedésnek indult, kalandorvágású Szentmiklósi Pongrác és Giskra János. Pongrác úr afféle hirtelenül vagyont szerző „lovag” volt, csekély lelkiismereti gátlásokkal. Brandeisi Giskra János a bencés papból taborita vezérré lett Holy Prokop tanítványa, vitéz katona, kiváló hadvezér s egyike a huszita-mozgalom lecsillapítása után cseh földről kikerült és egész Középeurópát elárasztó zsoldoskapitányoknak; még Zsigmond fogadta zsoldjába, hozta a Felvidékre, hol birtokokat szerezve, martalóchadnagyaival, Komorovszki Péterrel, Akszamittal, Talafusszal és más cseh katonákkal sok nyugtalanságot okozott a szomszédos birtokosoknak és a népnek.

A másik párt vezérei Hédervári Lőrinc nádorispán, Rozgonyi Simon és György, amaz egri püspök, ez pozsonyi főispán, Thallóci Máté horvát-szlavón bán, Marczali Imre asztalnokmester, Perényi János tárnokmester és az utolsó török háború előtt szörényi bánná kinevezett Hunyadi János voltak. Mögéjük sorakozott az egész Perényi-, Pálóczi-, Csáki-, Bebek-, Marczali-, Hédervári-, Czudar-atyafiság. Ez a jobbára katona-főurakból álló társaság a törökelleni küzdelem életbevágó fontosságának tudatában a még meg sem született csecsemő helyett erőskezű, vitéz, gazdag és hatalmas férfi fejére kívánta tenni Szent István koronáját. A török háborúban legutóbb kudarcot vallott osztrák-német szövetség gondolatát elvetve, Nagy Lajos király politikai koncepciójához tértek vissza s a lengyel-magyar államszövetségben vélték felismerni a katonai és belpolitikai kérdések teljes megoldásához vezető politikai panaceát. Lengyelország fiatal királyában, III. Ulászlóban látták a királyi trónra alkalmas személyt s őt készültek Szent István elárvult trónjára ültetni.

Nagy Lajos dicső korának, a két ország egykori kapcsolatának, a litvánok, tatárok, csehek ellen vívott közös háborúknak, a két országra egyaránt hasznos gazdasági összeköttetéseknek, az anjoukori Magyarország hatalmi állásának emléke és a magyar katonák patrónusaként tisztelt Szent László király lengyel rokonságára való visszaemlékezés valami romantikus fénnyel sugározta be a nemesek képzeletében a magyar-lengyel perszonális unió politikai elgondolását. De reálpolitikai okok is ajánlották e szövetséget. A lengyel-litván királyság, mely ezidőben a nyugati orosz tartományokat is magábanfoglalta s keletre a Dnjeper és Don közének nagy síkjáig, délre a Fekete-tengerig terjedt, Keleteurópának legnagyobb katonai hatalma volt s mint a Dzsingiszivadékok krimi tartományának állandó ostora, szinte természetes szövetségesül kínálkozott a tatárokkal egy törzsről szakadt s velük máris összeköttetést kereső törökökkel szemben. Jól tudta ezt maga a szultán is, ki épp a magyar királyválasztás idején igyekezett kedvező ajánlatokkal az ifjú királyt békére és szövetségre csábítani. Ulászló mellett szóltak személyes képességei; uralkodói erényeit maga az ellenpártot támogató Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa, a kor egyik legnagyobb politikusa ismerte el és emelte ki. De felé hajlította a „nemzeti párt” érzelmeit az a reménység is, hogy a rendi korlátozásokat hazulról ismerő és tűrő lengyel király sokkal inkább fogja az őt trónra emelő rendek jogait tiszteletben tartani, befolyásukat tűrni, semmint a trónt öröklés címén követelő, idegen befolyás alatt álló és korlátlan uralomra hajlamos királyi asszony.

A trónkérdésben a katona-főurak mögé sorakozott az ő hatalmi körükbe tartozó keleti országrész, a Duna-Tisza köze, az északkeleti részek, a Tiszántúl és Erdély egész köznemessége, az országgyűlés nyilvánvaló többsége, de a közhangulat nyomása alatt maguk a királyné rokonai és hívei is csatlakozni voltak kénytelenek a lengyel király táborához. Az 1440. év első napjaiban Budára összehívott országgyűlés hosszas tanácskozás után egyhangúlag állapodott meg Ulászló személyében s mivel választásra némely feltételek tisztázatlansága miatt nem kerülhetett sor, Rozgonyi Simon, Marczali Imre, Thallóczi Máté és Pálóczi László vezetésével nagy küldöttséget küldtek Krakkóba, ezt bízva meg a feltételek végleges megállapításával és a választás megejtésével. A rendek elhatározásukhoz előzetesen megnyerték Erzsébet hozzájárulását is, de az özvegy királyné utóbb kényszerhelyzetére hivatkozva, visszavonta beleegyezését. A felvidéki városoknak megtiltotta Ulászló befogadását s miután február 22-én fia megszületett, őt proklamálta V. László néven magyar királlyá, a krakkói követeknek pedig utasítást adott a tárgyalások megszüntetésére. A követek a választást március 8-án mégis megejtették s Ulászló – bármennyire kínosan érintette is Erzsébet váratlan fellépése – elfogadta a választást. Nagy tettekre való felbuzdulással indult trónja elfoglalására. Erőt és hivatottságot érzett magában mindkét hatalmas ország kormányzására, a „barbár” népek – török és tatár – elleni céltudatos küzdelemre. Hangsúlyozta, hogy nem az uralomvágy vezeti, a középkorban annyira gyűlöletes „ambíció”, amit később magyar történetírók szemére vetettek, hanem a két ország java és a török elleni küzdelem fenséges gondolata. Leveleiből és a kortársak által neki tulajdonított, gondolatmenetét híven vázoló beszédekből középkori gondolkodás és lelkület árad. Ulászló középkori lovag volt, az utolsó a magyar trónon, kit azonban – Várnát megelőző tárgyalásai bizonyítják – mégsem hagyott egészen érintetlenül a renaissance szelleme. A választási feltételekben megígérte, hogy országait lengyel és magyar hadaival védelmezni fogja, a magyar korona elidegenített tartományait visszaszerzi, a két ország közt vitás Halics, Ladomér és Moldva hovátartozásának eldöntését a két nemzet kebeléből kiküldött bizottságra bízza. Megígérte, hogy koronázásakor esküvel biztosítja és erősíti meg az országot és lakosságát szabadságukban és jogaikban, hogy a jogos királyi adományokat s köztük Erzsébet birtokjogát is tiszteletben tartja, hűtleneknek a rendek tudta és akarata nélkül meg nem kegyelmez, a cselszövő Borbála császárnét az országba be nem engedi. Erzsébetet külön oklevéllel igyekezett megnyugtatni s 16 éves ifjú létére házasságot ajánlott a 31 éves királynénak, biztosítva, hogyha fiúk nem születne, a kis Lászlót teszi örökösévé s őt Ausztria és Csehország megszerzésében segíteni fogja. Érintkezésbe lépett az új német királlyal, III. Frigyessel (1440–1493) is. Az Albert és Kázmér közt támadt viszálykodásra nem tekintve, üdvözölte Frigyest új méltóságában, bejelentette neki magyar királyságát s kérte, hogy a csehországi versengésből származó kölcsönös betöréseknek vessenek véget.

Erzsébetnél Ulászló nem tudott célt érni. A királyné fogságra vettette a visszatérés után nála Komáromban tisztelgő Thallóczi Mátét és Marczali Imrét, fia gyámjául és Ausztria kormányzójául pedig Albert herceget nevezte ki. Erélyes fellépése megdöbbentette a lengyeleket. Eddig szívesen látták volna királyukat a magyar trónon, de most lebeszélni igyekeztek elfoglalásáról. Ulászló nem hajolt szavukra, ragaszkodott vállalt feladatához; nem hagyta cserben magyar híveit, akik akciójuk meghiúsultával Erzsébettel szemben nehéz helyzetbe kerültek volna. Áprilisban indult meg Magyarországra. Útját főtámasza, a harcias egri püspök egyengette, fegyverrel nyitva utat a királyné tilalmához híven ellentálló felvidéki városokon keresztül. Útközben, Rozgonyi püspöki székhelyén érte Ulászlót és híveit a megdöbbentő hír, hogy Erzsébet a szent koronát az őrizettel megbízott Garai László várnagy hallgatólagos beleegyezésével a visegrádi várból elvitette s a kis Lászlót Székesfehérvárott megkoronáztatta. A koronázást Szécsi prímás végezte Cillei, Garai, Ujlaki és a többi rokonok közreműködésével. Ez a koronázás a rendek akarata nélkül hajtatván végre, éppoly érvénytelen volt, mint Károly Róbertnek 1301-ben hasonló körülmények közt végrehajtott első koronázása. Ulászló nem is szakította meg miatta útját, sőt gyorsabb ütemben vonult Buda felé, hol Hédervári nádor a vár átadására készen várta. Erzsébet fiával, híveivel és a szent koronával Győrbe vonult vissza s innét szólította fel a május 21-én Budára bevonuló Ulászlót, hagyja el országát, melybe hivatlanul jött, ne zavarja őt a kormányzásban. Ulászló udvariasan felajánlotta, bízzák az országra a döntést, de Erzsébet, e döntés eredményéről kétsége nem lévén és jogait megtámadhatatlanoknak tartva, az ajánlatot nem fogadta el. Ulászló erre június 29-én, mint választott király, maga hívta össze a rendeket Budára, Rozgonyi Simon pedig Győr ellen indult. A királyné Pozsonyba húzódott vissza, a vár védelmét német és cseh őrségre bízta. Győr ellenállt Rozgonyi ostromának, csupán a menekülni próbáló Cillei Ulrik került kezébe. A püspök foglyát Budára kísértette a királyhoz, de Ulászló, miután hűségesküt vett ki tőle, huszonnégy túsz ellenében szabadonbocsátotta s újabb egyességajánlattal küldte Erzsébethez. Ugyanezidőben esküdött hűséget, bár mint később mondta, kényszernek engedve, Szécsi Dénes prímás és Garai László is, akit a korona elidegenítésében a rendek nyiltan bűnrészességgel vádoltak s akit a börtönből csak Ulászló lovagiassága mentett meg.

Mátyás király misekönyvének kánonképe a Vatikáni Könyvtárban (Rossiana no. 1164).
A király a kínzószerszámai közt álló Megváltó előtt térdel, lábainál címere látható.
A díszes kéziratot Mátyás király ajándékozta magyarországi Tamás szerzetesnek.

Szécsi és Garai az Ulászló hívására összejött rákosi országgyűlésre jöttek s a következményekből ítélve a koronázás megakadályozása lehetett a céljuk. Az Ulászló-párt fegyveres felvonulásának és az általános közhangulatnak nyomása alatt azonban kénytelenek voltak meghódolni s az országgyűlés az ő részvételük mellett hozta meg határozatát, hogy Ulászlót, miként a szent korona távollétében Károly Róbert 1308. évi második koronázásakor is történt, a régi korona hatályával felruházott más koronával avatják királlyá. A koronázást a szent király székesfehérvári ereklyetartójáról leemelt koronával maga Szécsi Dénes prímás végezte s utána az új király törvényben erősítette meg az Arany bullát – az ellenállási záradék nélkül – és Nagy Lajos 1351. évi törvényét, valamint III. Endre 1298. évi dekretumát.

A rendek – úgy látszott – teljes egyértelműséggel állanak I. Ulászló (1440–1444) mögött, de a látszat csalóka volt. Szécsi Dénes és Garai László hűségesküjük kikényszerített voltára hivatkozva, hamarosan visszatértek Erzsébet és László táborába és példájukat mások követték. Mindnyájuknál nagyobb támasza volt az özvegynek Giskra, akit hűségéért felvidéki kapitánnyá nevezett ki, mely méltóságot egykor a két Stibor viselte. Neki adományozta Zólyom várát, megbízta a Szepesség s a bányavárosok megszállásával, hogy Ulászlót elvágja Lengyelországtól, másfelől pedig Erzsébetnek biztosítsa a nemesérc bányák és a gazdag bányavárosok minden jövedelmét. Giskra cseh zsoldosaival hamarosan elárasztotta a szerencsétlen országrészt s Ulászló hadvezérei, Perényi János és Miklós, siker nélkül harcoltak ellene. Eperjes, Sáros, Gálszécs, mind kezére kerültek s Giskra korábbi foglalásait is megtartván, az egész északi országrész urává lett. Esztergom vidékén Szécsi prímás, Dunántúl a két Kanizsai és Rozgonyi István fiai, a Dráva-Száva közön Cillei és Garai, délnyugaton Frangepán Bertalan biztosították Erzsébet uralmát. A Dunától keletre eső területen azonban Ulászló híveinek kezében volt a hatalom. A két párt háborúskodása nyílt csatákban, várak és városok ostromában, az ellenpárti urak birtokainak pusztításában, túszok szedésében, birtokfoglalásokban, birtokjogot igazoló oklevelek elrablásában és megsemmisítésében, hamisításra kényszerített káptalanok és konventek által gyártott hamis oklevelek szerzésében tombolta ki magát. Nem csoda, ha az általános zavar, izgalom és pusztulás közepette hamarosan felébredt mindenek békevágya. Ulászló ismételten megkísérelte a megegyezést Erzsébettel, de a királyné még mindig nem hajolt, sőt új reményekkel folytatta tovább küzdelmét, erős, új támaszt szerezve III. Frigyesben, kit Albert herceg helyébe gyermekei gyámjául kért fel.

*

A belső háborúk és az eredménytelen egyezkedési kísérletek idejében a déli határon újra feltűnt a török. Murád szultán már 1440 áprilisában új hadsereggel jelent meg a Dunánál s mialatt Rozgonyi Simon fegyverrel nyitott Ulászlónak utat Budára, ostrom alá vette Nándorfehérvárat. A várat erős őrség élén a „származásra idegen, de vitézségre magyar” Thallóczi János vránai perjel védte, kinek testvérét Ulászló megválasztása miatt épp ezidőtájt vetette fogságra Erzsébet királyné. Thallóczi előbb nyílt mezei csatába bocsátkozott, majd a túlerő elől a várba zárkózott és a hónapokon át megismételt rohamok következetes visszautasításával fárasztotta ki Murád hadát. A szultán végre is kénytelen volt elvonulni, de kudarca ellenére súlyos békefeltételeket szabott. Nándorfehérvár átadását és Szerbia zavartalan birtoklásának biztosítását követelte, amit a király nem fogadhatott el. Nyilvánvaló volt, hogy Murád nem keres békét és csak az alkalomra vár, hogy támadását megismételje. Ezért Ulászló első kötelességének tartotta a déli határ védelmének megszervezését. Feladatát megkönnyítette az a szerencsés körülmény, hogy Ujlaki Miklós és Maróti László macsói bánok, a délvidék leghatalmasabb birtokosai – uradalmaik terjedelme együttvéve meghaladta az egész Garai-birodalmat – a koronázás után végleg áttértek hűségére. Állásfoglalásuk kétségtelenül Hunyadi János befolyására vezethető vissza, aki ifjúkorában Ujlakiék udvarában teljesített csapatvezéri szolgálatot és akit Miklós bánhoz így régi érzelmi kapcsolatok fűztek. Ulászló kettejükre bízta az egész délvidéki védelem megszervezését és irányítását. Ujlaki macsói báni, Hunyadi szörényi báni tisztüket megtartva, Erdély vajdáivá és temesi főispánokká neveztettek ki. Hatáskörük Tolnától, Baranyától, Valkótól keletre kiterjedt a Duna-Tisza-köz déli részén és a Maroson túl levő összes vármegyékre és egész Erdélyre s kiterjedt a Száván- és Aldunántúli határvidékre is. A horvát-szlavón bánság kormányzata névleg a Thallóczi testvérek kormányzata alatt maradt, de ezek működését megbénította Garai László és Frangepán Bertalan, kiket Erzsébet Thallócziékkal szemben Szlavónia és Horvátország kormányzatával bízott meg. Az új vajdák teljes erővel láttak a honvédelmi feladatok megoldásához, s 1441-ben Hunyadinak már alkalma is nyílt erejét megmutatni. Egy magyar területre tört kisebb török sereget megvert és visszavetette Szendrőre. A siker nem volt jelentős, de visszaadta a magyaroknak az 1439. évi kudarc után elvesztett önbizalmát. 1442-ben már nehezebb feladat elé kerültek a vajdák. Murád szultán Havaselve és Erdély teljes meghódítását vette tervbe. Oláhország termékeny földjét katonái közt kívánta szétosztani s ez új tartomány védelmére Erdély felett is fennhatóságot igyekezett magának biztosítani. A vállalat kivitelével Mezid béget bízta meg s ez az egész európai török sereg élén kora tavasszal betört Erdélybe, azt végigpusztította, rabolta, zsákmányt és foglyokat szedett. Hunyadi vajda Lépes György erdélyi püspökkel Marosszentimrénél állta útjukat, de vereséget szenvedtek. A püspök a török kezébe került és fejét vesztette. Hunyadi azonban átvágta magát, új sereget gyüjtött és a túlerővel szemben döntő diadalt aratott. A nagy siker hírére II. István moldovai és Vlád Drakul havaselvi vajdák sietve hódolatukat jelentették a magyar királynak. A havaselvi vajda átpártolása lehetővé tette, hogy Hunyadi a nyár közepén hatalmas bosszuló sereggel érkező szultánnak oláh földön állja útját. Az ütközet a Felső-Jalomicánál folyt le s Hunyadi a többszörös túlerővel hadakozó ellenséget tönkreverte. A kettős vereség után Murád még ugyanez év júliusában békét ajánlott Ulászlónak, békefeltételként azonban még mindig Nándorfehérvár átadását és évi adó fizetését is követelte. Ulászló ilyenképen nem gondolhatott komolyan a béke megkötésére, de a szép sikerek után kedve sem volt hozzá. Felfogásában megerősítette Cesarini Julián bíboros pápai követ is, aki ez év májusában érkezett Ulászló udvarába, hogy a IV. Eugén pápa (1431–1447) által tervbevett felszabadító török háborút megszervezze, s a belső viszályokat egyeztető tárgyalásokkal elsimítsa. Ez utóbbi irányban feladata Hunyadi két győzelme után nem volt nehéz. A diadal hírére Ulászló híveinek száma megsokasodott, mert beigazolást nyert az a felfogásuk, hogy ha Hunyadi ily kis sereggel fényes eredményeket ért el, akkor az egész ország egyesített erőivel a török problémát végleg meg lehet oldani. A török háborúnak Erzsébet hívei közt is mind több szószólója akadt. A közhangulatnak ez a megnyilvánulása és a pápai legátus rábeszélése engedékenységre késztették a királynét s 1442 december 13-án létrejött az egyesség. Erzsébet királyné fia jogainak fenntartása mellett elismerte Ulászló uralmát. A királynénak néhány nap mulva bekövetkezett váratlan halála után azonban legelkeseredettebb hívei a kis László gyámjához, III. Frigyeshez fordultak. Kérték, lépjen fel Ulászló ellen. Cesarini Juliánnak sikerült ezt az akciót is meghiúsítania. Kiaknázva Ulászlónak Frigyessel szemben tanusított előzékenységét, rábírta ez utóbbit, hogy a török háborúra való tekintettel mondjon le a fegyveres támadásról s ami ennél is fontosabb volt, egyéves fegyverszünetet kezdeményezett Ulászló és a László-párt élén álló cseh Giskra között. A fegyverszünetet 1443 szeptember 1-étől egy esztendőre Rozgonyi Simon kötötte meg Giskrával. Jellemző, hogy a cseh zsoldosvezér, mint a Felvidék kapitánya, nem V. László, hanem a maga nevében, szinte egyenrangú félként szerződik Ulászló királlyal. Kapitánysága területén már a teljes közhatalom birtokosaként lépett fel s Ulászló kénytelen volt birtoklását hallgatólag elismerni, őt foglalásaiban meghagyni, neki – s ez már kifejezetten benne van a szerződésben – e terület összes királyi jövedelmeit, a bánya- és pénzverőjövedelmet, jobbágyadót, városi adókat, vámokat átengedni; csupán az egyházi dézsmát biztosította az arra jogosult főpapoknak. Kölcsönösen biztosították továbbá a közlekedés és kereskedelem szabadságát a felvidéki kapitányság és a többi országterület között. A belső békének habár ideiglenes biztosítása után, a király azonnal megtette az előkészületeket a támadó háborúra. Az évtizedek óta védekező Magyarország támadásba ment át. Cél a török kiűzése volt Európából.

Az országgyűlés 1443 pünkösdjén gyűlt egybe s a pápai legátus és Brankovics György szerb despota, valamint az egyre inkább Hunyadi János vezetése alá került háborúspárt főúri tagjainak rábeszélésére a támadó hadjárat megindítása mellett döntött. Ulászló e határozat alapján július derekán indult meg Budáról. Hadával Nándorfehérvárnál lépte át a Dunát, itt egyesült Hunyadi seregével. A nagy sereg, melyhez hasonlót Nikápoly óta nem láttak Magyarországon, gyors menetben indult délnek. Kragujevác és Krusevác elfoglalása után a Morava völgyébe tértek s Hunyadi a király parancsára tizenkétezer lovassal előre lovagolt Bulgária felé. Október elején elfoglalta és felégette Nist és a város alatt egyesülésre készülő három kisebb török sereget szétszórta. Ezek üldözése közben hozták felderítői a hírt, hogy háta mögött a Nisava mentén erős török sereg, mintegy harmincezer ember, vonul a király tábora ellen. Hirtelen visszafordult s ezt a sereget is tönkreverve, újra egyesült Ulászlóval. A győzelmek felvillanyozó hatása alatt a jól felszerelt és élelemmel bőven ellátott sereg lelkesedéssel készült a további harcokra. A szerbek és bolgárok mindenütt ünnepelték, ajándékokkal halmozták el a felszabadítókat s az egykorú írók feljegyezték, hogy a magukkal hozott készleteket még november elején sem kellett megkezdeniük. Az időjárás is jó volt s e sok kedvező körülmény összejátszásának eredményeként a magyarok november derekán minden nehézség nélkül foglalták el Pirótot és Szófiát. Az egykori Bolgárország területén most a Balkán-hegység felé vették útjukat, hogy a hágókon keresztül jussanak Drinápolyba s onnét irányíthassák Konstantinápoly felszabadítására irányuló további műveleteiket. De ekkorra – a tél beálltával – elmaradtak a lakósság élelmiszerszállítmányai, betegségek kezdtek pusztítani s a hideg is mind kínzóbbá vált. A sereg mégis eljutott a Balkán-hegyláncig. A Traján-kapu melletti átjárót zárva találták; keletre fordultak a Szlatica-hágó felé, itt azonban a török fősereg szintén elzárta az átjárót s a hegyeken foglalt megerősített állást. A magyarok hasztalanul ostromolták a kitartóan védett, erős állásokat s bár a harci kedv meg lett volna, a vezérek mégis tanácsosabbnak látták a visszavonulást. A szultán csak ezt várta. A Kunavica-hegy alján karácsony estéjén utána vetette magát a Brankovics vezérlete alatt álló magyar hátvédnek. De Brankovics serege Hunyadi előrelátásából el volt készülve a támadásra, kitartott, míg Hunyadi segítségére jöhetett. Az összeütközésben ismét a magyarok maradtak felül s Hunyadinak a szultán sógora és a török fővezér, Kászim pasa is kezébe kerültek. Üldözésről, támadásról többé szó sem lehetett s az élelemhiánytól, fagytól, betegségtől sokat szenvedett sereg zavartalanul érte el a határt.

Ulászló király diadalmasan vonult be Gyertyaszentelő Boldogasszony napján Budára s mezítláb járulva Boldogasszony budavári főoltára elé, ott helyezte el a csatában zsákmányolt török zászlókat. A keresztény világban igen nagy örömet keltett győzelmes háborúnak nagy volt az erkölcsi sikere, de katonai tekintetben, a török elitcsapatoknak okozott súlyos veszteségeken kívül, sok eredményt nem ért el. Az igazi nyertes Brankovics volt, aki országának 1439-ben elvesztett részeit csaknem egészükben visszakapta. Ez volt magyar szempontból is a főeredmény, mert a szerb fejedelemség visszaállításával a védelmi vonal a Duna-mentéről ismét délebbre helyeződött át.

A háborúspárt, Hunyadival az élén, szívvel-lélekkel a háború folytatása mellett dolgozott s erre ösztönözte a királyt Cesarini Julián is. A legátus nagy európai vállalat megindítását szorgalmazta, tekintet nélkül arra, hogy ilyen nagyszabású kereszteshadjáratra az európai fejedelmeket megnyerni abban az időben alig volt lehetséges. Az a flotta, melyet IV. Eugén pápa, Jó Fülöp burgundi herceg és Velence szereltek fel, korántsem volt elegendő ily nagyszabású és szerteágazó hadművelethez, melynek célja a törökök teljes kiűzése lett volna Európa földjéről. Julián bíboros mégsem tágított s az 1444 áprilisára összehívott országgyűlést ékesszólása erejével készült a háború szükségességéről meggyőzni. Voltak azonban, akik nem támogatták a bíboros és Hunyadi tervét. Brankovics György nehezen visszaszerzett országa birtokában nyiltan elleneszegült a háború gondolatának s még a kereszteshadjárat hírére seregével Nándorfehérvár felé közeledő Castriota György albán fejedelmet – a hős Skander-béget – sem engedte átvonulni országán. Vlád oláh vajda küldött ugyan a magyar végekre kisebb csapatokat, de ő sem titkolta ellenszenvét a háborúval szemben. Mindketten a béke fenntartását kívánták, mert az esetleges vereség elsősorban az ő tartományaikat sujtotta volna. Ellenezték a háborút Ulászló lengyel alattvalói is, kiket kevéssé érdekelt Magyarország déli tartományainak és a balkáni kereszténységnek sorsa.

Az országgyűlésre egybegyűlt rendek mindenekelőtt azoknak a sebeknek a gyógyításához fogtak, amelyek az ország testén a négyéves belháború, ahogy akkor mondták: „a zavarok ideje” alatt támadtak. A királyi hatalmat és tekintélyt Zsigmond-kori állapotába kívánták visszaállítani, mert a zavaros évek alatt a „császár” hosszú uralkodása már-már valami aranykor gyanánt kezdett feltűnni, melyet visszakívántak és visszahozni szerettek volna. Az 1444. évi törvény a király feladatává teszi a királyi hatalom helyreállítását és a koronajövedelmek visszaszerzését. Az igazságszolgáltatás és közigazgatás rendjének és tekintélyének érdekében minden alattvaló számára megadták a királyhoz való fellebbezés jogát minden báni, vajdai, főispáni ítélettel szemben, a királynak viszont az összes méltóságviselő lemondatása, által igyekeztek biztosítani korlátlan tisztviselő-kinevezési jogát. A közbiztonság, személyes vagyonbiztonság állapotát jellemzik a rendelkezések, melyek a méltóságviselőket, főispánokat tilalmazzák mások birtokainak foglalásától és mindennemű kártételtől. A belső békét és rendet érintő határozatok után a háború kérdésének megbeszélésére tértek át s Ulászló király ekkor Cesarini Julián biztatására végzetes lépésre szánta magát. Alattvalói és hűbéresei egy részének tiltakozása ellenére esküvel fogadta meg, hogy még ugyanazon év nyarán újabb hadat vezet a török ellen. Elhatározásáról az összes keresztény fejedelmeket értesítette és valamennyiük támogatását és csatlakozását kérte. Mielőtt azonban a hadjárat megindulhatott volna, tisztáznia kellett III. Frigyeshez való viszonyát. Be kellett fejeznie az előző évben kötött fegyverszünet alkalmával a török háború lezajlása utáni időre halasztott béketárgyalásokat. A drámai lefolyású tanácskozásokat Budán tartották s míg a két fél megbizottai álltak egymással szemben, eredményre nem vezettek. Csak Ulászló finomsága és engedékenysége hozta meg az eredményt. A király elfogadta Frigyes feltételeit, nem gyengeségből, hanem – hangsúlyozta – azért, hogy a római királynak kedvében járjon. Az „unió”-t május 21-én írták alá, 1446 május 21-ig fegyverszünetet állapítva meg Ulászló király és V. László király s a kettejüket uruknak elismerő országrészek között.

*

Ezekután semmi akadálya sem volt a háború megindításának. Előkészítették a hadjárat és a pápai-velencés-burgundi flottával való együttműködés tervét. A készülődés hírére II. Murád szultán június végén felajánlotta Brankovics György szerb despotának, hogy a béke fejében visszaadja Szendrőt, Galambócot, Szerbiának többi török kézen levő várait, Brankovicsnak 1439 óta fogságában levő és parancsára megvakított két fiát s ezeken kívül 100.000 forintot is fizet neki. Brankovics ezt a reánézve igen kedvező békeajánlatot Hunyadi közvetítésével azonnal Ulászló elé terjesztette s a király, nyilván a külföldi segítség bizonytalan volta miatt, miről Castriotának is panaszkodott, megindította a béketárgyalásokat. Hunyadi tanácsára mégis fegyvereseivel vonult Szegedre, hogy a tárgyalások meghiúsulta esetén azonnal hadbaszállhasson. A pápai legátus a király esküjére hivatkozva, tiltakozott a békekötés ellen, de miután a szultán az eddigieken felül még huszonötezer fegyveres vitézt is felajánlott Ulászlónak, a békét július hónap közepén megkötötték. A szerződés tíz esztendőre szólt s a feltételek értelmében Murád nyolc nap alatt lett volna köteles a várakat kiüríteni és átadni. A rövid határidő arra mutat, hogy a magyarok nemigen bíztak a túlságosan kedvező ajánlat őszinteségében. Alig történt meg a megállapodás, mikor Francesco Foscari doge levélben értesítette Julián bíborost, hogy a 21 hajóból álló keresztény flotta befutott a Hellespontosba. A béke megkötése előtt vagy után érkezett-e meg a levél Szegedre? nem tudjuk. Ez volt-e az egyetlen indítóok, mely Ulászlót újabb és szörnyen végzetes elhatározásra késztette, vagy egyszerűen a háborúspárt kerekedett felül udvarában? bizonytalan. Tény, hogy a király augusztus 4-én újra esküt tett a háború megindítására s az erről kiállított oklevélben a törökkel kötött szerződést, arra tett esküjével együtt, érvénytelenítette. Okul azt hozták fel, hogy a török nem teljesítette a vállalt feltételeket, nem ürítette ki nyolc nap alatt az összes várakat, sőt csapatai sem szűntek meg be-becsapni, rabolni a magyar végeken. Ily előzmények, hosszas ingadozás után indult el Magyarország ifjú királya hiányos felszerelésű és aránylag csekélyszámú seregével az 1444. évi végzetes őszi hadjáratra. Mennyire bizonytalan, sőt reménytelen volt a helyzet, Hunyadi Jánosnak Tamás István bosnyák királlyal 1444 júniusában kötött barátsági szerződése bizonyítja, melyben ígéretet vett tőle, hogy az esetben, ha saját hazájából valamiféle ok miatt kimenni kényszerülne, a bosnyák király be fogja fogadni és megvédelmezi. Nyilván tartott tőle, hogy szerencsétlen kimenetelű háború esetén idehaza a hangulat a háborúspárt elismert vezére ellen fordulhat.

Ulászló szeptemberben indult meg Szegedről és Brankovics tartományát elkerülve, Orsovánál kelt át a Dunán kevés és csupán kisebbkaliberű ágyúkkal, mert a nagyobbak szállítása ez úton leküzdhetetlen nehézségekkel járt volna. Viddintől a Duna völgyén, a folyó jobbpartján nyomult előre s október 16-án ért Nikápolyhoz. A vár gyenge őrsége meg sem kísérelte az ellenállást s itt csatlakozott a sereghez az oláh vajda négyezer embere, mellyel együtt a királyi sereg létszáma mindössze húszezer főre, a tavalyi sereg létszámának felére rúgott. Nikápoly elfoglalása után akadály nélkül vonultak a tengerig, hol Várna és néhány kisebb vár önként meghódolt Ulászlónak. Murád szultán ázsiai seregével úgyszólván a keresztény flotta szeme láttára kelt át a tengerszoroson, Drinápolynál egyesült az európai hadakkal s mintegy százezer főből álló haddal került az ötödrésznyi magyar sereg hátába. A hazai földtől, minden utánpótlástól s még a menekülés lehetőségétől is elvágott sereg katasztrófális helyzetében Julián bíboros azt ajánlotta, hogy szekérvárba zárkózva, várják be a keresztény hajóhad megérkezését. A flottától várta, hogy a magyarokat nehéz helyzetükből kiszabadítsa. De Hunyadi nem bízott a flotta időre való megérkezésében. Szégyenletesnek és céltalannak is ítélte a veszteglést, a török túlerő támadásának bevárását. Az egyedüli mentséget a gyors és meglepő rajtaütésben látta. Ulászló az ő tanácsára hallgatott, megütközött a törökkel. A magyar sereg a nehéz küzdelemben hősiesen állta meg helyét. Lassan felülkerekedett s végül már csak a szultánt védő janicsárok álltak ellent megerősített állásukban. Ekkor történt Ulászló király hősies, de meggondolatlan és elhamarkodott támadása a janicsárok ellen. Hunyadi kérése ellenére ötszáz magyar és lengyel lovasával betört ezeknek cölöpkerítéssel körülvett állásába. A meggondolatlan támadás eldöntötte a csata sorsát. Ulászló és Julián a hősi küzdelemben elestek, a magyar sereg úgyszólván teljesen megsemmisült, Hunyadi Oláhország felé menekült.

I. Ulászló egy kilátástalan háború tragikus végküzdelmében szenvedett halálával lakolt ifjúi meggondolatlanságban elkövetett kétszeres esküszegéséért. A középkor királyideálján és lovageszményén, melyet egyébként ez a rokonszenves fiatal király nem egyszer megközelített, az esküszegés súlyos csorbát ejtett. Hiszen a királyi hatalomnak a lovagkorban szinte egyetlen korlátja az eskü volt s így annak szinte megmérhetetlen nagy jelentőséget tulajdonítottak. A XV. században azonban már elhanyatlott a lovagi szellem és annak szigorú erkölcsi felfogása s az egymásnak ellentmondó két királyi esküben már a renaissance gondolkodása jelentkezett, az államérdeknek az erkölcsi korlátokat is áttörő kíméletlen öncélúsága. Ulászló tragikuma éppen abban van, hogy idegen befolyásra ő, a lovagias, a vallásos, a keresztesháború eszméjéért lelkesedni és áldozni is tudó lovagfejedelem esett az új idők hibájába. Kortársai ezért látták ifjonti halálában Isten ítéletét. Bár életében szerették és tisztelték, halálát mégis igazságosnak tartották.

*

A várnai katasztrófa súlyos elhatározások elé állította a királyát vesztett – mint akkor mondották: elárvult – országot. A török támadás veszélye, a trónkérdés, a fej nélkül maradt állam kormányzásának terhe egyszerre zúdult a rendekre. A csatavesztés hírét a menekülők már decemberben meghozták, de a király, a bíboros, Hunyadi s a többi főurak, főpapok sorsa felől még semmi megbízható hír nem érkezett. Elsőnek Hunyadiról derült ki, hogy menekülése közben a hűtelen Vlád vajda fogságába esett. Hédervári Lőrinc nádornak csak háborús fenyegetéssel sikerült szabadonbocsátását kierőszakolnia. A megriadt oláh, ki előbb tán az országa határát fenyegető szultánt akarta Hunyadi kiszolgáltatásával megbékéltetni és lekötelezni, a nádor erélyes fellépésére ajándékokkal halmozta el s a határig kísérte előkelő foglyát. A királyról azonban még mindig nem jött hír, s így a rendeknek ismét maguknak kellett kezükbe venniük a kormányzóhatalmat. Az országnagyok már február elején Székesfehérvárra gyűltek össze s az itt folyt megbeszélések értelmében április végére hívták össze az országgyűlést.

A rákosi országgyűlésen a rendek „unió”-t kötöttek és összetartást fogadtak egymásnak, az egyesülésben, vagyis a nemzeti közösségben látván azt az erőt, mely a királyi hatalmat pótolhatja. Ennek az uniónak törvénybefoglalása az országos rendek 1445. évi törvénye. A rendek nem gondoltak hosszabb interregnumra, erre nem is rendezkedtek be s alig másfél hónapban állapították meg azt a határidőt, amikor majd az eltűnt Ulászló király haza nem térte esetén László herceget elismerik királyuknak. Az elismerésnek azonban feltételt szabtak. Ha a római király a gyermeket a szent koronával egyetemben nem adná ki, az esetben – kimondották – minden kötelezettség alól felmentve éreznék magukat Lászlóval szemben és akkor új királyt választanak. Korántsem gondoltak arra, amitől Aeneas Sylvius óvta őket, hogy köztársasági álalmformára térjenek át. Legfeljebb arra gondolhattak, hogy Utószülött László haza nem térte esetén nemzeti királyt választanak maguknak. Az országgyűlés további intézkedései világosan bizonyítják, hogy a rendek pusztán arra törekedtek, hogy V. László koronázásáig, melyet feltétlenül megismétlendőnek tartottak, vagy pedig más király választásáig az országot rendben tartsák és a jövendő királynak rendezett országot, teli kincstárat adjanak át. Az ideiglenes kormányzat átmeneti jellegére való tekintettel nem is gondoskodtak az államfőt helyettesítő kormányszervről. Mindössze hét főkapitányt választottak: Hunyadit, Újlakit, Rozgonyi Györgyöt, Guti Ország Mihályt a nemzeti pártból, Szentmiklósi Pongrácot, Giskra Jánost, Bebek Imrét az udvari pártból, de ezek funkciója csak az országgyűlés aktuális határozatainak végrehajtására s főkép a hatalmaskodók megfékezésére és új váraiknak lerombolására szorítkozott. A nekik kijelölt kerületekben nem volt teljhatalmuk, minden ügyben kerületük nemeseivel és polgáraival tartott részországgyűlések határozatai alapján és értelmében kellett eljárniuk. A kormányhatalom a főpapok és bárók, vagyis a szűkebb királyi tanács kezében maradt s ennek képviselőjeképen az öt legelőkelőbb főméltóság-viselő – Szécsi prímás, Hédervári nádor, Rozgonyi országbíró, Ujlaki és Hunyadi vajdák – vitték a kormányt. Az országgyűlés főgondja egyébként a belső béke, a személy-, vagyon- és jogbiztonság helyreállítása volt. Ismét szigorú rendelkezéseket hoztak a vétkesek ellen s a király személyes bíróságát, melyhez az 1444. évi törvény értelmében minden alattvaló fellebbezhetett, egy rendi bírói bizottsággal helyettesítették. Egyébként az összes törvénykezési ítéleteket elhalasztották augusztus 1-ig, amikorra a királykérdés megoldását remélték s e halasztás jogától csak a hatalmaskodókat és a zsoldsikkasztókat fosztották meg. A királynak tartották fenn a döntést Erzsébet és Ulászló adományainak érvényéről, valamint a pénzverés jogát és az összes koronajövedelmeket is, csupán a bárók és kapitányok saláriumának és a honvédelemre szükséges összegeknek kifizetését engedélyezve. Török támadás esetére általános, személyenkinti felkelésre kötelezték a nemeseket és a polgárokat, a nagybirtokosokat pedig bandériumaik buzgóbb és sietősebb kiállítására. A főkegyúri jogot illetőleg, aminek gyakorlását a rendek vették kezükbe, elrendelték, hogy az egyházi javadalmakat arra méltó, alkalmas magyarok kapják, az apátságok élére pedig csakis az érdekelt szerzetesrend tagjai állíttassanak. A jobbágyok számára biztosították a szabad költözést, a jogbizonytalanság miatt sokat szenvedett kereskedelem javára megszüntették az Albert halála óta felállított vámokat és biztosították a kül- és belföldi kereskedők szabad mozgását és kereskedését, csupán a megszokott, jogos vámok és a harmincad fizetésére kötelezve őket.

Az 1445. évi áprilisi országgyűlés így gondoskodván a belső béke és „testvéri szeretet” helyreállításáról az országlakosok között, a kormányférfiak a külföldi udvarokat, elsősorban a szentszéket értesítették, hogy a várnai katasztrófa még nem jelenti az egész ország pusztulását. De egyben segítséget is kérnek. Hunyadi János a szentszék előtt Vitéz János tollával ígéri, hogy a török elleni harcot folytatja, s kész abban még életét is feláldozni. A válaszokból csak VII. Károly francia királyé maradt fenn, ki örömét fejezi ki, hogy a magyarok nem csüggednek, segítséget azonban csak azutánra ígér, ha befejezte harcát angol ellenségével. IV. Eugén pápa már komolyabban siet Magyarország segítségére, – hiszen az ő politikájának döntő része volt az előző évi végzetes hadjárat létrehozásában is – amikor a Konstantinápoly körül horgonyzó pápai-velencei-burgundi flottát a Dunán Magyarország támogatására küldi. A közös akció Hunyadi, az oláh vajda és a hajóhad között 1445 őszén létre is jött, de Nikápoly sikertelen ostromán kívül más eredményt nem ért el. A kudarc láttára Vlád Drakul oláh vajda ismét átpártolt a törökhöz.

Május 30-a régen elmult, a lengyel anyakirályné üzenete fia életbenmaradásáról nem talált hitelre s a rendek teljesíteni akarták Utószülött Lászlóval szemben vállalt kötelezettségüket. Követség ment tehát ősszel Bécsbe, hogy III. Frigyestől kieszközölje a gyermekkirály és a szent korona átadását. A követség tagjai Szécsi Dénes prímás, Garai László macsói bán; később Frigyes külön meghívására csatlakozott hozzájuk Újlaki Miklós is Marczali Imre és Mátyás veszprémi püspök társaságában. De megegyezés nem jött létre. Az ellentétek, különösen László öröklési joga körül, igen nagyok voltak s a német-római király tudós titkára. Aeneas Sylvius Piccolomini, ki e tárgyalásokon Schlick Gáspár birodalmi főkancellárral Frigyest képviselte és ezúttal először szólt bele cselekvőleg a magyar politikába, hiába próbálta a magyarokat engedékenységre bírni. Kérte őket, ne szálljanak szembe V. László öröklési jogával, amit minden keresztény fejedelem – az akkori civilizált világ egész közvéleménye – elismer, mert László visszautasítása Magyarországot végpusztulásba sodorná, míg az ő uralomralépte véget vetne minden bajnak, visszaadná az ország hőn óhajtott békéjét és régi nagyságát, aminek ma már romjai is alig vannak meg. Ne gondoljanak a magyarok nemzeti király választására, mert nem tudnának megegyezni, ki legyen az, különben is ennek nem lenne meg a tekintélye ahhoz, hogy a melléktartományokkal: Szerbiával, Boszniával, Oláhországgal Magyarország főhatóságát elismertesse. E véleményét bizonyára szívesen változtatta meg később, mikor, mint II. Pius pápa, a török elleni kereszteshad fővezérévé a magyar nemzet kebeléből választott királyt, Hunyadi Mátyást szemelte ki, s mikor ennek jogát a magyar koronához III. Frigyessel szemben szent Péter trónjáról mindig védelmezte.

A magyar követek dolgukvégezetlenül az év végén tértek vissza Magyarországba. Beszámolójuk meghallgatására az országgyűlés 1446 február végén jött össze. Hédervári Lőrinc nádor királyválasztást javasolt. Jelöltje Jó Fülöp burgundi herceg fia, a későbbi Merész Károly volt. Elhíresztelte, hogy a fiatal burgundi herceget apja hajón küldte fel a Dunán Magyarországra, s ezért járt itt 1445 nyarán a konstanti nápolyi burgundi flotta küldötte is, aki a valóságban a török háború megbeszélésére jött Budára. Hitelre azonban e fantasztikus híresztelés nem talált. László pártja nagynak és erősnek bizonyult. Más jelöltjük Hunyadiéknak sem volt. Elhatározta tehát az országgyűlés, hogy folytatják Frigyessel az alkudozásokat. Mikor az újabb bécsi tárgyalás sem vezetett eredményre, a rendek 1446 június elején ismét országgyűlésre jöttek össze, hogy az ideiglenes államforma kérdésében döntsenek.

A Rákosmezőre nagy tömegben összegyűlt nemesség kemény végzéseket hozott a jogtalan foglalások, birtokok, várak, városok visszaadásáról, a zavarok idején épített várak lerontásáról. Feloszlatták az összes „ligákat,” magánhatalmi szövetségeket, melyeket az országlakósok egymásközött kötöttek és elrendelték, miként már Ulászló idejében történt, hogy az összes méltóságviselők bocsássák tisztségüket az országgyűlés rendelkezésére, hogy azokat választás útján újra betölthesse. Ezután került sor a főkérdésre: kire ruházzák az uralkodói hatalmat, míg a királykérdés az ország egyhangú akaratával közmegelégedésre megoldható lesz? A főurak és főpapok tanácsa kormányzó választását tartotta szükségesnek s a tanács javaslatára az országgyűlés el is határozta, hogy „kormányzót fognak választani és kirendelni.” A kormányzó hatáskörét a királyéval egyenlőnek állapították meg s a hadakozás terhét éppoly mértékben hárították rá, mint a királyra, csupán a rendi befolyást igyekeztek határozottabban biztosítani a kormányzat és bíráskodás terén s a birtokadományozási jog tekintetében szabtak korlátokat a kormányzó akarata elé. A királynak azt a jogát, hogy tetszése szerint választott tanácsosokat vehessen maga mellé, a kormányzónak is biztosították, de kikötötték, hogy az országgyűlés által választott tanácsosok véleményét is kikérje, két főpapot, négy főurat és hat köznemest szemelve ki erre a tisztre. De mindjárt élét is vették a határozatnak; felhatalmazták a kormányzót, hogy a tanácsosok távollétében bármely ügyben önakarata szerint intézkedhessék és csupán törvénykezési ügyekben adtak jogot az ország rendes bíráinak, hogy a kormányzónak a szokásjoggal ellenkező ítéleteit helyreigazítsák. A királyi adományozási jogot akként korlátozták, hogy a kormányzó csak 32 jobbágyteleknyi koronabirtokot adományozhasson azoknak, akik a szent koronát híven szolgálják, de egy személynek csak egy ízben s ezt is a jövendő király megerősítésétől feltételezetten. A királyi főkegyúri jog gyakorlását is korlátozták azzal a rendelkezéssel, hogy a kormányzó csupán a tanácsosok tudtával adományozhasson érseki, püspöki és nagyobb apáti javadalmakat. A királyi jövedelmekből a kormányzó és tanácsosai saláriumot kaptak, de ennek nagyságát a királyi jövedelmeket ismerő főpapok és zászlósurak szabták meg. A kormányzó felhatalmazást kapott, hogy a hadügyi kiadások után fennmaradó összegből az elzálogosított koronajavakat kiváltsa, ezeket a szent koronához visszacsatolja s a király számára megtartsa. Felhatalmazták továbbá, hogy minden királyi és királynéi várban, városban, birtokon megjelenhessen és ott szabadon tartózkodhassék. Határozat után a főurak és nemesek erős esküt tettek, hogy „az szerzést, ez registromba kit az ország szerzésére megirattanak vala, azt erősen és tökéletességgel mind megtartják, semmit ellene nem tesznek, sem tétetnek.”

Az országgyűlés határozatait egybefoglaló törvényt pünkösd hétfőjén hirdették ki és foglalták írásba. Ugyanakkor történt döntés a személyi kérdésben. Az országgyűlésen mind V. László hívei, mind pedig Ulászló egykori pártjának tagjai résztvettek, de a László-párt jóformán szóhoz sem jutott. A főurak és főpapok tanácsában hatalmas többsége volt az Ulászló-pártnak, melynek élén ekkor már általánosan elismert vezérként Hunyadi János erdélyi vajda, az 1445-ben választott főkapitányok egyike állt. Ő volt a párt kormányzójelöltje is. Rozgonyi György országbíró, Pálóczi László ajtónállómester s maga Hédervári Lőrinc nádor, a főpapok közül Rozgonyi Simon egri püspök s a szentszék által Hunyadi kérésére nemrégen váradi püspökké kinevezett Vitéz János minden befolyásuk latbavetésével munkálkodtak megválasztásán. A pártjukhoz tartozó többi főurakkal együtt sorra járták a Rákosmezőn táborozó köznemeseket és városi követeket, akiket erre az országgyűlésre szintén meghívtak, s mivel Hunyadi a keleti részeken és általában az egész köznemesség körében népszerű volt, agitációjuk teljes sikerrel járt. Miután az urak eltávoztak a gyűlésről, hogy a nemesség szabadon nyilváníthassa akaratát, az „ország,” vagyis a köznemesség kormányzóvá kiáltotta ki Hunyadi Jánost. Megválasztását a főrendek határozták el s a köznemesség az ő jelölésük alapján választotta meg. Korántsem állhat meg tehát az a feltevés, mintha Hunyadit a köznemesség a főpapok és főurak akarata ellenére emelte volna a kormányzói székbe. Mindössze a főurak egy kisebb csoportja, a számban megfogyatkozott Cillei-Garai-párt vezérei fogadták bizalmatlanul a döntést, de ellenvéleményük nyilvánításától még ezek is tartózkodtak, noha a távollevő Cillei Ulrik és Giskra János – az idegenek – kivételével valamennyien résztvettek az országgyűlésen. A kormányzóválasztás után a zászlósúri méltóságok betöltésére került a sor. Hédervári nádor, Perényi János tárnokmester, Thallóczi Frank szlavón bán továbbra is hivatalukban maradtak. Rozgonyi György mint pozsonyi főispán vette át a nyugati részek védelmét és kormányzatát, országbíróvá helyébe Pálóczi Lászlót, horvát bánná Székely Jánost – Hunyadi sógorát –, a délvidéki főkapitányság területén továbbra is vezérszerepet betöltő Újlaki Miklós mellé erdélyi vajdává a László-párti Bebek Imrét, macsói bánná Garai Lászlót választották. A szörényi bánság élére Hunyadi helyére egyik Hunyad megyei híve és rokona, Csornai Mihály, Temesbe főispánnak Rozgonyi Rajnáld került. A kisebb tisztségek viselői az uralkodópárthoz tartozó Pálócziak, Czudarok, Marczaliak közül kerültek ki.

*

Hunyadi János tüneményes pályafutásának láttára méltán vetődik fel a kérdés, ki volt, honnét jött ez a hirtelen magasbaszökő vitéz? Miképen tett szert rövid idő alatt oly vagyonra, hatalomra, tekintélyre és népszerűségre, mely őt a „királyi udvar vitézeinek” középsorsú nemesi rendjéből alig egy évtized alatt az állami és társadalmi élet legmagasabb polcára emelte? A történeti adatok eléggé szűkszavúak. 1374 táján történt, hogy az Olt-folyó mellékén lakó s jórészben szláv nevet viselő kenézek Nagy Lajos királynál panaszt tettek Lajk havaselvi vajda ellen a törökkel való cimborálása miatt. E kenézek közt szerepel Vajk fia Radoszló is, akit talán szabad azonosítanunk azzal a Radoszlóval, aki testvérének, Szerbének, három fiával – „Oláh” Vajkkal, Magossal és az ifjabb Radoszlóval – a XV. század elején magyar földre költözött és 1409-ben Zsigmond királytól e rokonaival együtt a hunyadvári uradalmat kapta adományul. A főadományos Hunyadi Vajk volt, „a király udvari vitéze.” Testvérei és nagybátyja csak társbirtokosokként említtetnek s az adománylevél rajtuk kívül névszerint említi Vajk két-hároméves fiát is. Ez a fiú volt Hunyadi János s az egykorúak későbbi gyors emelkedése titkát kutatva, tudni vélték és híresztelték, hogy az ifjú Zsigmond királynak egy Hunyad megyei nemesleánytól született fia lett volna s hogy anyja a gyermek születése után ment volna nőül Vajk vitézhez. Zsigmond király és a szép Morsinai Erzsébet szerelmi kalandjának, Hunyadi János ilyetén származásának hagyománya Erdélyben, a Morsinai-család körében száz év multán is élt, a nép szájáról vette és jegyezte fel azt Heltai Gáspár Krónikájába. De élt e hagyomány a Hunyadi-családban is. A kormányzó nőtestvérének egyik ivadéka, Liszti János veszprémi püspök 1570 táján Bonfini művének ezt a feltevést cáfoló megjegyzéséhez széljegyzetként írta: „ez Mátyás király igazi származásrendje, nem pedig a rómaiaktól hamisan levezetett; maga Mátyás ezt sohasem szégyelte bevallani.” Utat talált ez a hagyomány szerb földre is, de módosult. „Magyar János szebenvári vajda” a rác hősi énekekben Lazarevics István szerb deszpotának egy ismeretlen magyar leánytól született fiaként szerepel. Az a körülmény, hogy az adománylevélben Zsigmond kancelláriája a kis Jánost apja mellett külön is megemlíti, Zsigmond királynak Mátyás elbeszéléséből ismert megjegyzése, hogy Hunyadi János ambíciója nem ismer határt s egészen a császári koronáig terjed, valamint Albert királynak és Ulászlónak a koronauradalmakból Hunyadi részére tett feltűnően nagy adományai támogatni látszanak e hagyomány hitelét, egykorú történeti adat azonban nem szól mellette. Legfeljebb Bonfini cáfolata tekinthető ilyennek, aki e származtatást talán csak azért cáfolta, hogy a maga humanista genealógiájának hitelét erősítse, mely szerint Hunyadi János apai ágon a hírneves római Corvinusok nemzetségéből, anyai részről pedig a görög császároktól származott volna.

Akármint volt is, Hunyadi János korán elkerült Vajk családjának köréből. Gyermek- és ifjúkorát az egykorú nemesifjak szokása szerint apródként, majd familiáris vitézként főúri udvarokban, színmagyar környezetben töltötte. Első patrónusa Csáki György székelyispán – Miklós vajda testvéröccse – volt. Ennek udvarában apródkodott. Itt szövődött bizalmas barátsága Csáki Ferenccel, a későbbi csanádi főispánnal, Mátyás király keresztapjával. Itt nyerte első katonai kiképzését a főúr egyik familiáris hadnagyától, a később nagy birtokadományokkal jutalmazott nádasdi Ungor Péter Hunyad megyei birtokostól. A huszas években Lazarevics István szerb despota szolgálatában harcolt a török ellen, a nép ajkán sokáig élő hírt és nevet szerezve magának, a rác guzlicások „Magyar Jánosának” vagy „Szebeni Jánosának.” Kortársai közül némelyek tudni vélték, hogy itt vetette meg későbbi gazdagságának alapját az egyik bolgáriai várban, vagy kolostorban talált rejtett kincs birtokbavételével. A despota halála után Ujlaki Miklós édesapját szolgálta „hat lóval,” vagyis hat páncélos vitézével. Innét került Monoszlai Csupor Demeter, a későbbi zágrábi püspök udvarába, már „tizenkét lóval” s ha hinni lehet a Cillei-krónikának, ezidőtájt rövid ideig Cillei Hermann bánt is szolgálta. 1431-ben már Zsigmond király udvari vitéze, nagyobb lovascsapat élén kísérte urát Lombardiába. A következő két esztendőt zsoldoskapitányként Visconti Fülöp milánói herceg környezetében töltötte, majd ismét Zsigmond mellett találjuk, kit talán Rómába is, de 1434-ben Bázelbe mindenesetre elkísért. Hazatérte után mintegy 27–28 éves korában vette nőül horogszegi Szilágyi László főispán Erzsébet leányát, kitől 1436 táján született László, majd 1440 táján Mátyás fia. 1437-ben Hunyadi már ötven lándzsás vitézével kísérte Csehországba Zsigmondot s ugyanez esztendőben nagyobb sereg élén vitt döntő szerepet Szendrő várának bevételénél. Albert trónralépte után pályája gyors lendületnek indult, 1439-ben szörényi bán, 1441-ben erdélyi vajda és temesi főispán lett s ezidőben I. Ulászlónak már legbizalmasabb tanácsadója, a török hadjáratok állandó fővezére s egyszersmind az ország leggazdagabb nagybirtokosa volt. Huszonnyolc vár, ötvenhét város, több mint ezer falu volt birtokában, uradalmainak határa mai mértékre átszámítva kb. 4.200.000 kat. holdra rúgott. A trencséni váruradalmakról, Ujvárról és a szlavóniai birtokokról nem szólva, Hunyadi uradalmai – Beszterce, Sajó, Teke, Görgény, Bolkács, Léta, Világosvár, Déva, Hunyad, Hacak, Ikus, Turd, Komját, Suggya, Monostor, Bozsor, Zsupán, Borzlyuk, Temesvár, Papi, Holdvásárhely, Szabadka, Halas, Csongrád, Mezőtúr, Debrecen, Tokaj, Munkács, Bereg, Szatmár-Németi, Nagybánya – gyűrűként övezték az egész tiszántúli országrészt. S a Hunyadi-hatalmat gyarapította ez övezeten belül a kormányzó legbizalmasabb híveinek, Vitéz János váradi püspöknek és káptalanának, a Csákiaknak, Perényi János tárnokmester rokonságának, más híveinek és töméntelen számú familiárisaiknak nagykiterjedésű birtoka. E rengeteg tiszántúli birtokkomplexum északi és nyugati határán pedig, a Tisza jobbpartján és a Duna-Tisza-közén széles övezetben terültek el a Pálócziak, Rozgonyiak, köztük a harcias egri püspök, a Héderváriak, Marótiak, Ujlakiak uradalmai. A Dunától s a zólyom-gömöri hegyvidéktől keletre eső országrész teljes egészében az egykori hunyadvári nemest uralta.

Hunyadi birtoka messze meghaladta minden más nagybirtokos, még a Marótiak és Garaiak vagyonát is. Benne kulminált e korszak nagyarányú s már fejedelmi méretű akvizícióinak, birtokszerzéseinek rendszere. Az a folyamat, melynek során a királyi vagyon széttöredezett, megfogyatkozott és a magánhatalmak kezén a királyi vagyont meghaladó birtokkomplexumok halmozódtak fel, a Hunyadi-uradalom kialakulásával jutott befejezéséhez. Míg eddig csak egy-egy birtokos csoport, egy-egy liga mérkőzhetett vagyonilag az ország koronás urával, Hunyadi János már egymagában volt az akkori királyi uradalmakat meghaladó földvagyon birtokosa, híveinek ligája pedig vagyonban nemcsak túlszárnyalta a fejedelmet, hanem a nemzeti vagyon nagyobbik felének lett birtokosává. Volt azonban egy körülmény, ami Hunyadi birtokszerzéseit megkülönböztette a többi nagybirtokosok szerzeményeitől, ami az ő szertelen vagyona birtoklásának erkölcsi alapot adott: Hunyadinak a nagybirtokos és elsősorban a maga kötelességeiről vallott felfogása. A királyi uradalmaknak magánkézre adása maga után vonta az országos terhek, főkép a honvédelmi terhek áthárítását, a XIV. század vége óta kialakult magánhatalmak azonban ezektől a terhektől, birtokaikkal járó kötelezettségeiktől következetesen szabadulni igyekeztek. Köznemesek és nagybirtokos főurak egyaránt öncélnak tekintették a vagyonszerzést és annak megtartását. Következetesen szabadulni igyekeztek a birtokkal járó terhek viselésétől, s a legnagyobb veszedelem perceiben, sorsdöntő török támadások idején is arra irányult főgondjuk, hogy az ország védelmét teljesen a vagyonától, jövedelmeitől megfosztott királyra hárítsák át. Idegen fejedelmeket is azért hívtak a trónra, hogy ezek más országaikból szerzett erejükkel védelmezzék a hazát. Hunyadi evvel a szűkkeblű és kártékony felfogással szemben nemcsak hogy határozottan állást foglalt, de e kötelezettség teljesítését, minden jövedelmének a török elleni küzdelem szolgálatában való felhasználását erkölcsi kötelességének tartotta. Vagyona gyarapítására minden megengedett eszközt felhasznált, de amit megszerzett, nem saját céljaira, közcélokra igyekezett gyümölcsöztetni.

Hunyadi János birtokai (1446). Gergely Endre számításai alapján.

Az országos politika irányításából Hunyadi 1439 óta minden vonatkozásban kivette részét, élete főfeladatának mégis a török hatalom visszaszorítását, az ország déli határának biztosítását tekintette s e katonapolitikai programmjának legfőbb eszközét a magyar korona déli tartományainak visszaszerzésében, a katolikus hit uralmának oláh és szerb földön leendő biztosításában látta. A törökkel szemben Nikápoly óta folytatott defenzív politika útjáról letérve, a támadó hadjáratok és a balkáni expanzió nagylajosi gondolatának lett hordozójává. Gyors emelkedésében mindenesetre oroszlánrésze volt e politikának s épp ez magyarázza meg, hogy híveinek tábora elsősorban a töröktől évtizedek óta igen sokat szenvedett keleti és déli részek nemességéből került ki. De része volt emelkedésében az udvari arisztokrácia – „az idegenek” és a magyar katonafőurak, másrészről a hatalmuk gyarapításában kapzsi és elnyomó nagybirtokosok és a köznemesség közt kitört viszálynak is. Az Anjouk kihalta után kialakult birtokviszonyok következtében a nagybirtokoktól egyre inkább függésbe kerülő köznemesség, sőt a folyton rosszabb sorsba süllyedő jobbágyság is támaszát látta a törökverő hadvezérben, aki újonnan szerzett nagy vagyona birtokában magára vállalta a török elleni védekezés költségének legnagyobb részét s aki kemény fegyelmet tartott és sokat követelt ugyan katonáitól, de mindig emberségesen bánt híveivel és jobbágynépével. Emelkedésének főoka mégis az volt, hogy az idegen uralmat megelégelő főurak és nemesek benne látták a szabadkirályválasztó elvben kicsúcsosodó nemzetpolitikai irányzat vezérharcosát. Ez szerzett Hunyadinak oly tekintélyt és népszerűséget, aminő eleddig csak királyi vérnek jutott ez országban osztályrészül.

A magyar történet folyamán többször megtörtént, hogy király helyett az ország főurai és nemesei vitték hosszabb-rövidebb ideig a kormányt. IV. László kiskorúsága idején, az utolsó Árpád-házi király halála után, Nagy Lajos feleségének és leányának fogsága és a Zsigmond király ellen kelt lázadás idején maguk az országlakosok, illetőleg az egyházi és világi főméltóságok gyakorolták az uralkodói hatalmat és jogokat. Ezekben a királynélküli időkben alakult ki és erősödött meg az a közjogi felfogás, amelynek értelmében a közhatalom eredeti birtokosa, ősforrása maga a nemzet, az országlakosok, vagyis a teljesjogú szabadok, nemesek közössége, s a király, kit saját vagy őse személyében ez a nemesi közösség emelt trónra, csupán a nemzettől Szent István koronájára s ezen keresztül őreá átruházott hatáskörben birtokosa az uralkodói jogoknak és a teljes uralkodói hatalomnak. E közjogi tanítás első biztos nyomaival Kézai Simon mesternél találkoztunk s alig negyedszázad mulva, Károly Róbert trónraemelése idején már kialakulóban láttuk a szent korona szimbolikus közjogi jelentőségét is, előhírnökéül a XV. század derekán már teljesen kialakult és szabatosan körülírt szent korona-tannak. A később Verbőczinél birtokjogi és törvénykezési vonatkozásaiban kodifikált szent korona-elméletnek evvel az első szabatos és világos kifejtésével az I. Ulászló koronázása alkalmával 1440 július 17-én hozott törvényerejű országgyűlési határozatról kiállított okiratban találkozunk. A rendek e törvényes határozatukkal először is érvénytelennek nyilvánították V. Lászlónak a szent koronával, de a többi megszentelt királyi jelvény – kard, jogar, országalma, apostoli kereszt – használata és a rendek hozzájárulása nélkül végrehajtott koronázását, mert – így mondja a koronázás után kibocsátott okirat – „a királyok koronázása mindig az országlakosok akaratától függ s a korona hatálya és ereje az ő helybenhagyásukban rejlik.” Mivel pedig Szent István koronája a jog és törvény sérelmével avatatlan kézbe került s ilyképen nem szolgálhatott a rendi akarat kifejezésére, a szent király székesfehérvári ereklyetartójáról leemelt koronára ruházták át „a régi korona minden tisztességét és hatályát, mindennemű jelentését, misztériumát és erejét,” hogy amazt, míg elő nem kerül s ha – ne adja Isten – többé sohasem kerülne haza, mindörökké helyettesítse. Nehogy pedig az elidegenített szent korona országos tekintélye miatt bárminő félreértés támadjon, a rendek az új koronával megkoronázott királyt e koronázás hatálya által „egyértelmű akarattal és határozattal megadományozták és felruházták” a teljes hatalommal, a kegyelmezés, birtokadományozás és megerősítés, tisztségadományozás, tisztviselőelmozdítás, az egyházi javadalomadományozás, a jutalmazás és igazságszolgáltatás jogával és mindazokkal a királyi felségjogokkal, melyek elődeit, a magyar királyokat a szokás vagy törvény értelmében megillették, „mintha csak a régi, de most elveszett koronával lett volna, a szokás szerint, megkoronázva.” I. Ulászló megválasztása és trónraemelése, miként egykor Szent László királlyá kikiáltása, az „alkalmatosság” (idoneitás) egyházjogi eredetű elvének diadala volt az „örökletesség” (legitimitás) dinasztikus, vérségjogi elvén, de míg Szent Lászlónál ez az elv egyházjogi értelemben jelentkezett, Ulászló esetében már a nemzeti szempontból való alkalmatosságnak gondolata és a nemzeti közösség akaratának a királyi jogok adományozására is kiterjedő hatálya jutott kifejezésre. A koronázási törvényben először jutott teljesen világos körülíráshoz a nemzet szabadkirályválasztó jogát és a királyi hatalom átruházott természetét valló s ezúttal gyakorlati megvalósításra került rendi közfelfogás. Ez okiratban jelentkezett először teljes tisztaságában a szentkorona-tan, mely szerint a közhatalom ősforrása és tulajdonképeni birtokosa a nemzet, mely a maga hatalmát önként ruházta át a királyi hatalom közjogi jelvényeként tisztelt szentkoronára s ennek útján, ezen keresztül a koronával homlokán érintett királyra.

Ebben a közjogi felfogásban gyökerezett az ország rendei által I. Ulászló halála után életrehívott kormányzati rendszer, a királyt helyettesítő kormányzónak teljes uralkodói hatalommal való felruházása is. Hunyadi János mint a nemzeti szuverénitás történetileg kialakult s most gyakorlati megvalósuláshoz jutott elvének megtestesülése vette át magától a nemzettől hatalmát.

*

Hunyadi kormányzóságának első éveit az a hatalmas, körültekintő akció foglalta le, mellyel ő az ország déli határait biztosította a török támadás ellen, s melynek előkészítése és kiegészítése végett kísérletet tett a Frigyes kezére jutott nyugati területek visszaszerzésért s az ország leggazdagabb részébe magát befészkelt Giskra kivetésére is. Elsőnek a Cilleiek ellen fordult, Még 1446 tavaszán, kik elfoglalván a vránai perjel több várát, betörtek abba a védelmi övbe, mely Magyarországot a török felől biztosította. A Cilleiek megvívták Szentgyörgy és Pakrác várát, ez utóbbinak védelmében vesztette életét Thallóczi János perjel is, 1440-ben Nándorfejérvár diadalmas védője. Valószínű, hogy Cillei Ulrik, ki most már veje Brankovicsnak, itt szomszédságába akart kerülni apósának, kihez a Thallóczi-birtokokon keresztül vezetett az út. A Cilleiek, mikor Hunyadi támadása stájer váraikban fenyegette őket, alávetették magukat a magyar országgyűlés akaratának és a jogtalanul elfoglalt magyar várakat visszaadták azzal a feltétellel, hogy törvényes birtokaikban megmaradhatnak. Hunyadi így elérte a háború célját: a déli várakból kiűzte a veszedelmes ellenfelet és megakadályozta, hogy Ulrik apósával szomszédságba kerüljön.

Ősszel az elveszett nyugati területek visszaszerzésére indult. E részeken III. Frigyes – mint ezt Hunyadi IV. Eugénnek a háborút bejelentő levelében panaszolja – „zsarnok” módjára viselkedett, a győri székesegyház mellé istállót és megvetésre méltó boltokat építtetett. Az Ulászló és Frigyes közötti fegyverszünet már 1446 május 21-én lejárt volt s Hunyadi novemberben benyomult Stíriába, előzőleg azonban felkérte az osztrák és stájer rendeket, hogy a királyt ő ellene ne segítsék. Ez volt az első kísérlet a magyar és osztrák rendek együttműködésére, de visszautasításra talált. Hunyadi serege Stírián, Karintián keresztül nyomult előre, az útjába eső területeket – az akkori hadviselés szokásai szerint – feldúlta, majd északnak kanyarodott, elfoglalta Bécsújhelyet, Frigyes megszokott tartózkodási helyét és onnét Bécs alá, egészen a Dunáig hatolt. Csak most indulhattak meg a fegyverszüneti tárgyalások, ugyanazon az alapon, melyet Frigyes még nem sokkal előbb, de mikor a magyarok még nem voltak ilyen veszedelmes közelségben, visszautasított. Kötelezettséget kellett vállalnia, hogy Győr várát február 2-ig visszaadja.

Hunyadi december végén vonult ki Ausztriából s újév után már Oláhországban volt, hogy Vlád elleni büntetőexpedíciójával befejezze a déli határvonal biztosítására tavasszal kezdett akcióját. Erdélyből tört Havaselvére. Vlád elmenekült, de a Hunyadi által kinevezett új vajda – Ulászló Dán – elfogatta és fiával együtt kivégeztette. Ez a hadjárat, mely a déli védelmi zónát s a szent korona tekintélyét oláh földön is biztosította, megakadályozta Hunyadit, hogy a Frigyessel februárban újból megindított béketárgyaláson résztvegyen. Februárban fényes főpapi és főúri követség ment Bécsbe béketárgyalásra, de eredményt ez sem ért el. Csak mikor V. Miklós pápa (1447–1455) Carvajal János bíborost küldte ki a tervbevett kereszteshadjáratot akadályozó viszály elintézésére, csak akkor sikerült, 1447 június 1-én – ha nem is végleges békét –, de legalább kétéves fegyverszünetet elérni. Ezek szerint Frigyes Győrt átadja, de összes többi foglalásait, zálogjogon s egyébként bírt magyarországi várait és birtokait megtartja. Idegen kézen marad tehát Sopron, Kőszeg, Rohonc, Szalónak, Borostyánkő, Dévény (Frigyesnél), Fraknó, Kismarton, Kabold (Albert osztrák hercegnél), továbbá Szarvkő, Óvár és még más várak minden tartozékaikkal és jövedelmükkel. Ennél többet a Carvajal bíboros elnökletével ősszel összeült osztrák-magyar „baráti diéta” sem tudott végezni, sem pedig a következő nyáron szintúgy Carvajal elnöklete alatt tárgyaló bizottság sem. Pedig Hunyadi külön hangsúlyozta Carvajal előtt, hogy csak a Frigyessel való viszály tartja őt vissza a török háború megindításától.

Míg e tárgyalások Frigyessel folytak, 1447 márciusában országgyűlés ült össze, mely Hunyadi János kormányzói hatáskörét újból körülírja, több vonatkozásban bővíti, itt-ott szűkíti, s igyekszik a rendek, illetve köznemesség befolyását is erősíteni a kormányzásra. A kormányzó kezébe adták most már kifejezetten az összes királyi jövedelmek felett való rendelkezés jogát, melyre 1446-ban még a főpapok és zászlósurak is befolyással bírtak. A kormányzó jogosult bármikor összehívni az országgyűlést, ha erre valamelyik vármegye megkéri, holott ezt a királyi jogot eddig a prelátusok és bárók gyakorolták. Megszüntették az 1445-ben felállított országos főkapitányságokat s így az egész végrehajtó hatalmat a kormányzó kezében összpontosították. Felhatalmazták Hunyadit, hogy általános vagy részleges nemesi felkelést hirdessen azok ellen, akik netán ellene lázadnának. Másrészt hatalmának ellensúlyozására elrendelték, hogy az országgyűlés tartamára ő is, a zászlósurak is letegyék hivatalaikat. Ez azonban nem lemondást jelentett, hanem csak annyit, hogy az országgyűlésen mindez urak mint rendek, s nem mint kormányzó és főméltóságviselők vegyenek részt. Megszorították a kormányzónak és bánnak azt a jogát is, hogy általános nemesi felkelést hirdethessenek; ezentúl mindenekelőtt a kormányzó köteles a királyi jövedelmekből felszerelt seregekkel és a zászlósurak, főpapok bandériumaival harcolni, mindaddig, míg annyi ellenség nem tör az országra, hogy ez a haderő nem tudná feltartóztatni. De még az általános hadbaszálláskor sem köteles a nemesség a határon túl is szolgálni. A nemesek egyébb intézkedésekkel is erősítik egyéni jogaikat s a nemesi vármegyékét, ahol a királyi hivatalnoknak, a főispánnak és helyettesének, az alispánnak hatáskörét a megyei „universitas” javára szűkítik. Talán a legérdekesebb a nemesek egyéni jogai érdekében hozott artikulusok közül az, amely megtiltja az egyházi és világi nagybirtokosoknak, hogy külföldieket birtokaikon; váraikban alkamazhassanak. A nemeseknek ugyanis e korban igen fontos anyagi és társadalmi érdeke fűződik ahhoz, hogy familiárisként nagybirtokosok szolgálatába állva, jó életlehetőséget, esetleg birtokadományt is szerezhessenek, s nyitva álljon előttük az út a politikai és hadi érvényesülés felé, amit önálló kisnemesekként nem igen érhettek el. Az egész nemesség, tehát a főnemesség és papság javát is szolgálja a nemesek budai házait minden adó alól mentesítő rendelkezés; csak a házban lakó vendég volt adóra kötelezhető. Szintúgy tizedet sem fizet a nemes, mégha nincsen is jobbágya. Kimondták, hogy a pénzveréshez az országgyűlés okos, tapasztalt és hű embereket válasszon, mégpedig a városok lakóiból, akik ne merjék semmiféle hatalmas ember kedvéért a pénzt megváltoztatni s ezektől az országgyűlés számadást is vehessen ki. A hídvámok, melyeket a „császár” (itt Albert) halála óta állítottak fel, szűnjenek meg. Az egyházi bíráskodást is szabályozták és az egyházi javadalmaknak az 1445. évi törvényben már előírt módon való adományozását is. Szintúgy megismételték a hatalmaskodók, „malefactorok,” váraikból erőszakoskodók megfékezéséről szóló intézkedéseket, bizonyságául azok eredménytelen voltának. S végül a királykérdést is érintették az országgyűlés határozatai. Ha a királyúr meghal, mondja a törvény, a főpap és báró urak ne egyenetlenkedjenek, hanem az egyes megyékből hívjanak össze bizonyos nemeseket s azokkal egyhangúan ejtsék meg a választást, s minthogy a pártoskodás az anyja minden visszavonásnak és háborúnak, azért az országlakósok közül senki se merjen, bármilyen rangú vagy rendű ember legyen is, közvetlenül vagy közvetve tárgyalásokba bocsátkozni „pro questu principis,” fejedelemkeresés végett a többi országlakósok tudta és akarata ellenére, sem pedig ne merje magát az ő körükből kivonni, vagy az országban pártosságot szítani. Tudta-e vajjon az országgyűlés, hogy éppen a kormányzó, a prímás, a nádor, az országbíró és Ujlaki Miklós erdélyi vajda az, aki V. Alfonz, nápoly-szicíliai királlyal a magyar trón birtokáról tárgyal? Bizonyára, mert máskép nem hozták volna ezt a rendelkezést. De ebből az is világos, hogy a köznemeseknek s általán az országgyűlésnek nem volt befolyása az események irányítására.

1447 szeptember közepén már ismét Pestre gyülekeztek a rendek, hogy az elhalt Hédervári Lőrinc nádor helyét betöltsék. A nádorválasztást legutóbb az 1439 : 2. t.-c. szabályozta, mégpedig az 1291 : 9. t.-c. részbeni megújításával akkép, hogy a király a főpapok, főurak és nemesek tanácsára velük egyetértőleg válassza ki a nádort. Most Garai László macsói bánra esett a választás, V. László rokonára és pártja vezérére. Buda várát azonban Hunyadinak adták át, holott eddig mindig a nádor közvetlen rendelkezése alatt állt. Megokolás: az 1446. törvény felhatalmazza a kormányzót arra, hogy tetszése szerint tartózkodjék minden királyi és királynői várban, de meg a vár biztosabb őrizete is ezt kívánja, nyilván mert Buda várának lakossága Ulászló-, majd Hunyadi-párti volt, mint Hédervári Lőrinc nádor is. De szóbajöhetett ezen az országgyűlésen a nádorválasztáson kívül egy más, sokkal fontosabb ügy is: a magyar trón betöltésének terve.

A III. Frigyessel való eredménytelen tárgyalások keserűsége, az a mélységes bizalmatlanság, mellyel a császár és a magyarok egymás iránt viseltettek s amely mögött bizonyára Frigyesnek egyelőre titkolt magyar trónigényei lappangottak, másfelől pedig az erős király feltétlen szüksége, Hunyadi Jánost új király keresésére késztette. Ebben őt Szécsi prímás, Garai László nádor, Ujlaki vajda és Pálóczi László országbíró is támogatták, vagyis azok az urak, akiknek kezében volt a tényleges kormányhatalom. Egy hatalmas fejedelemnek, V. Alfonz aragóniai, nápolyi és szicíliai királynak (1416–1458) és törvényesített fiának, Ferranténak, Mátyás király majdani apósának, ajánlották fel a magyar koronát. A török elleni háború is szerepet játszott ebben a jelöltségben: Alfonz már régóta vágyott a töröktől visszahódítandó Balkán-félsziget egyes tartományaira, 1444-ben, midőn I. Ulászló végzetes háborújára készült, be is jelentette igényét Athén és Patras birtokára. Őt főkép hódítás-, hatalom- és pénzvágy vezette, ami a Hunyadival kötendő szerződéstervében egész naiv módon nyilvánult meg. Mindössze 42.000 fegyveresüktől a töröknek Európából való kiűzését remélték. Az így felszabadított területek, valamint Magyarország ezután Alfonz jogara alá kerülnének. Azt a 100.000 forintot pedig, melyet Alfonz Hunyadinak a megindítandó keresztesháború céljaira ígért – úgy véli a szerződés – Alfonz vissza fogja kapni a rác despotától, sőt a meghódítandó gazdag balkáni városoktól még ennél többet is, úgyhogy ez összeg nem kiadás, hanem kitűnő bevétel (!!) A korona felajánlásáról a szerződéstervezet csak burkoltan szól, főcélként a török háború szerepel. Mindazokért a fényes kilátásokért, melyekkel a szerződés V. Alfonzot kecsegtette, Hunyadi csak annyi ellenértéket kért a maga számára, hogy Alfonz erősítse őt meg kormányzói állásában. Ő viszont László fiát, ki neki a világon a legkedvesebb, túszul ajánlta fel. E meglehetősen fantasztikus terv visszatérés lett volna Károly Róbert és Nagy Lajos gondolatához, a nápolyi perszonál-unió koncepciójához. Komoly folytatása azonban ez ötletnek nem volt. A tárgyalások ugyan az egész 1448. évben folytak, V. Alfonz azonban mintha megbánta volna – talán sohasem is vette komolyan – a keresztesháborút és a magyar trónjelöltséget. Bár az ígért 100.000 forintból 50.000-t, úgy látszik valóban megküldött Hunyadinak, húzta-halogatta a végleges szerződés megkötését. Követek jöttek, követek mentek – magyar részről Frangepán István és Lasocki Miklós krakkói dékán – döntés mégsincs és 1448 szeptemberében Hunyadi egyedül indult Rigómezőre, mert Carvajal buzdítására szilárdul elhatározta magát a háborúra. Nyár eleje óta serényen készülődött is. Ágyúkat szállíttatott délre, zsoldot fizetett ki s ezek fedezésére pénzt gyüjtött, régi adósságokat hajtott be. Az Alfonztól kapott 50.000 forintot pedig – híven a szerződés kikötéseihez – szétosztotta a magyar urak közt a bandériumok költségeire. Még 1448 szeptember 3-án is, tehát alig pár nappal az elött, hogy Hunyadi seregével a Duna átjárójához, Keve várához ért, írt Alfonz Frangepán Istvánnak. Most azt kívánta, hogy a szerződést újrafogalmazzák, máskép az nem érvényes. Minderre azonban Hunyadinak már nem volt ideje, szeptember 12-én a magyar sereggel átkelt a Dunán, miután még utoljára kérte V. Miklóstól a segélyt. Seregében voltak zsoldosain kívül Bánfi István, Csáki György, Losonczi Benedek, Marcali Imre, Bebek Imre és László, Rozgonyi Rajnáld, Szécsi Imre, László és Tamás, Székely János és Thallóczi Ferenc. Ulászló Dán oláh vajda, kinek 10.000-nyi fegyveresére oly bizton számított az Alfonzzal tervezett szerződésben, 8000 fegyverest küldött.

Hunyadi eredeti útiránya Bolgária felé vezetett, de Castriota György albán fejedelemmel való egyesülésének reményében később ettől eltérve Nistől délnyugatra kanyarodott, midőn II. Murád szultán Hunyadi támadásáról Brankovics despotától értesülve, abbahagyta az albániai Crajova ostromát és Szófiába vonult. Azt hitte, hogy Hunyadi arra felé nyomul. Miután azonban szintén a rác despotától megtudta, hogy Hunyadi más irányt vett, utána indult, s a Rigómezőn, ugyanott, ahol a szerb sereg 1389-ben I. Murádtól megsemmisítő vereséget szenvedett, a magyarok hátába került, még mielőtt Castriotával egyesülhettek volna. Október 18-án és 19-én folyt le a végzetes csata, mely a magyarok súlyos vereségével végződött. Első napon eldöntetlenül harcoltak. Éjféltájt Hunyadi meglepetésszerű támadást intézett a török tábor ellen, melynek célja a szultán félelmetes janicsár-hadának megsemmisítése lett volna. Az éjszakai rajtaütés nem sikerült. Másnap pedig, főkép az oláh segédcsapatok megsemmisülése – vagy megfutamodása? – miatt a törökök javára dőlt el az ütközet. Hunyadi már a megerősített, ágyúkkal felszerelt szekérvárban sem tarthatta magát, futni kénytelen, s meg is menekül, de a magyar urak nagy része ottveszett. Így Marczali Imre, Thallóczi Ferenc horvát bán, a két Bebek: Imre, az erdélyi vajda és László, a gömöri főispán, Losonczi Benedek, Bánfi István, mindahárom Szécsi, Csáki György, Székely János, valamint a pápai követ is.

Hunyadit az őt kalauzoló szerb paraszt felismerte és Szendrőbe, Brankovics György despota elé vezette, s ez a töröktől való félelmében fogságra vetette. Most Hunyadi kényszerhelyzetét éppúgy a maga javára tudta fordítani, mint 1443-ban és 1444-ben győzelmeit. A magyar rendek fenyegetéseire szabadonbocsátotta ugyan, de igen súlyos feltételek mellett. Hunyadi 100.000 forint váltságdíjat fizet. Brankovics ezenkívül visszakapja magyarországi várait és birtokait, melyektől Hunyadi, midőn a török elleni hadjáratban résztvenni nem akart, megfosztotta. Visszakapja az 1926-ban Magyarországhoz csatolt várakat is. Mindennek biztosítékául pedig Hunyadi László eljegyzi Cillei Erzsébetet, Ulriknak és Brankovics Katalinnak leányát. Hunyadi e megalázó szerződést kénytelen volt elfogadni, s László fia nem Alfonzhoz megy túszul Nápolyba, hanem Brankovicshoz, ennek szendrői udvarába. A kormányzó december 24-én érkezett Szegedre, ahol a jelenlevő rendek örömmel fogadják, s ahol kézhez kapja Alfonz utolsó levelét. Alfonz oly régi dolgokról ír, feleli Hunyadi Frangepánnak, amelyek már régen köddé foszlottak és amelyekre „directe” már nem is lehet felelni. Egészen homályosan céloz a királykérdésre is, végül újabb fogadalmat, tesz, hogy a balszerencse ellenére sem hagyja abba a kereszténységért indított harcot.

Szegeden a főpapok és zászlósurak között erős békehangulat volt. Fegyverszüneti szerződést dolgoztak ki, melyet Garai László nádor és Ujlaki Miklós vajda Brankovicshoz vitt, hogy a törökhöz közvetítse. A szerződés alapgondolata a Magyarország elővédjéül szolgáló s a török birodalommal határos hűbéres országok, Havaselve, Szerbia és Bosznia biztosítása török támadás ellen, ami egyúttal Magyarország biztosítása is. A szerződés, mely Magyarországot védgyűrűvel vette volna körül, Brankovics aggodalmai miatt – nem merte e cikkelyeket a szultánhoz közvetíteni, nehogy azt maga ellen ingerelje – nem került tárgyalás alá. Hunyadi ezután az egyes tartományokkal próbálkozott. Mindenekelőtt régi barátjával, Tamás István bosnyák királlyal szerződött. A király 1449. novemberében országa nagyjaival Doborban gyűlést tartott, hol magyar részről megjelent Kórogyi János macsói bán. A bosnyák király a szerződésben megígérte, hogy Magyarország, valamint annak szentkoronája, nemkülönben Hunyadi János ellen semmi hűtlenséget sem követ el, sem a törököket nem vezeti Magyarország ellen, sem ilyen célra nekik subsidiumot nem ad, Magyarország ellen semmi rosszat nem forral, nem ellenségeskedik, s a törököt országán keresztül nem engedi Magyarország ellen vonulni, neki a határfolyókra átkelést nem ad, s ha annyi török jönne Boszniába Magyarország ellen, hogy annak nem tudnának ellentállani, akkor ezt megjelenti a magyaroknak. A dobori szerződés Magyarország tekintélyét biztosította Boszniában és érdekeit is megvédte török támadás esetére. Kiegészítette ezt Bogdán moldovai vajda 1450 február 11-én és július 5-én történt hűségfogadalma Hunyadi és Magyarország iránt, míg végre 1451 novemberében és 1452 áprilisában már az új szultánnal, II. Mohammeddel (1451–1481) kötött hároméves fegyverszünet tetőzte be a Magyarország elővédelméül szolgáló koronatartományok biztosítását. A fegyverszünet, melyet Magyarország nevében Brankovics kötött meg Drinápolyban, kiterjedt őrá, az oláh vajdára, Boszniára és Raguzára is. Bár a törökadóban ezeknek könnyítést nem hozott, a szerződés nem kedvezőtlen, mert a dunai várakat a magyarok, illetőleg szerbek kezén hagyta, Oláhországban s a többi tartományokban a magyar főhatóságot nem érintette s a törököt is kötelezte arra, hogy több várat nem emel a határvidéken.

A török háború terve ezalatt a kereszténység állásfoglalása miatt teljesen kilátástalanná vált. Alfonz visszavonult, sőt a pápa sem látja most már – Rigómező után – lehetségesnek a támadó hadjáratot. Inti a magyarokat, hogy maradjanak határaik között, szorítkozzanak védelemre, az országban pedig állítsák helyre a békét és egységet. Nyilvánvaló, hogy a pápa Aeneas Sylviusnak erősen császárpárti információi alapján ítélte meg a magyarországi helyzetet.

A „főpapok és főurak” 1449 júniusában a csalódottság hangján felelnek a pápai intelemre. A békét és egységet ők is kívánják, s köszönik a pápa együttérzését a rigómezei katasztrófa felett. De ha e vereséggel kapcsolatban azt az intelmet kapják, hogy maradjanak határaik között, akkor nem tudják, hogy ezt mire véljék. A béke, bármennyire akarják is, nem lehet a tétlenség békéje, ami elkerülhetetlen, ha megfelelő segítséget nem kapnak. A magyarok eddig is határaikat védték a támadó háborúkkal és azokkal az ellenséges becsapásokat tartották távol maguktól. Most, ha csapataikat a határon belül tartanák, ez annyi lenne, mintha a szomszédos ellenséget a határokhoz még közelebb hoznák. Ugyanekkor új utasítással látta el a kormányzó a római követet is, Lasocki Mliklós krakkói dékánt, kit I. Ulászló hozott magával Magyarországra, s aki az ő halála után is itt maradván, értékes diplomáciai szolgálatokat tett a magyaroknak, különösen az itáliai udvaroknál. Utasították, hogy vagy hozzon segélyt, ne csak ígéretet, vagy pedig legyen vége ennek a huzavonának. Most, hogy a „cseh latrok” Szepesben és Sárosban a huszitizmust is elterjesztették, úgyhogy ott lábra kapott a kétszínalatti áldozás, a pápai segély ezek kiüzésére is kellene.

Hunyadi, bár magára maradt, mégis meg kellett kísérelje a Felvidék megtisztítását a csehektől. Giskra még Erzsébet adományából és kapitányi kinevezése alapján kezében tartotta a Felvidéket a bányavárosokban és ércbányáikkal együtt. 1445-ben a rendek őt is megválasztották a hét főkapitány egyikének. Mikor azonban az 1447. évi országgyűlés e kapitányságokat megszüntette, ő nem hajolt meg az ország akarata előtt, hanem magát továbbra is V. László kapitányának címezte. Így történt, hogy az 1442–44. évek török háborúi lefolyhattak, Várna, majd Rigómező bekövetkezhettek anélkül, hogy a magyar bányavárosok adói, a felvidéki pénzverők és kamarák jövedelmei, ez országrész vámjai, révei, harmincadai a török háborúhoz bármivel is hozzájárultak volna. A körmöci pénzverőben Giskra veretett pénzt V. László nevében, anélkül azonban, hogy neki ebből juttatott volna. A török ellen pedig a szendrői 1437. évi sikeres hadjárat óta, mikor Hunyadi oldalán harcolt, kétségtelen hadvezéri képességeit sem értékesítette. Hunyadi végre, mint ezt közvetve a pápának is bejelentette, 1449 őszén fegyverrel indult Giskra megfékezésére, de nem sok szerencsével. Még ez évben fegyverszünetről tárgyalnak, sőt arról is, hogy Giskra feleségül venné Hunyadi János egyik húgát. A háború azonban rövidesen megint kiújul és tart, mígnem 1450 március 28-án Mezőkövesden békét kötöttek, mely szerint Giskra megtartotta Kassát, Lőcsét, Eperjest, Bártfát, Körmöcbányát, Selmecet és Besztercebányát.

*

Most már elérkezettnek látta Hunyadi az időt arra is, hogy V. Lászlóhoz közeledjék, illetőleg hogy a Frigyessel megszakadt tárgyalásokat újra felvegye annálisinkább, mert a kétéves fegyverszünet már 1449 június 8-án lejárt. A közvetítést Cillei Ulrik vállalta, s Hunyadi előbb – nyilván Ujlaki biztatására – Garai Lászlóval is szövetkezett. Az 1450 június 17-én kötött szerződés szerint Garai, Ujlaki és Hunyadi testvérré és baráttá fogadták egymást és ígérték, hogy kiki a másikat mindenben megsegíti, ami egymás tisztségeit és jó állapotát illeti, abban egymást védeni és óvni fogják. Ezenkívül megfogadták, hogy közösen fognak mindenben intézkedni, ami László kiszabadítását és az országba való bevezetését illeti. Ha V. László uralma megvalósul, egymást el nem hagyják, hanem segítik egymást állásuk és hasznuk (honor et utilitas) érdekében, s már meglevő birtokaik megtartásában, nemkülönben még további birtokok szerzésében is.

Államférfiak részéről egészen sajátságos megnyilatkozás ez magánérdekű gondolkodásukról. De pártok szervezése, ligák nélkül mit sem lehetett volna kezdeni. A Hunyadi-Garai-Ujlaki-liga az országnak leghatalmasabb, leggazdagabb zászlósurait és nagybirtokosait egyesítette, kik már évek óta kezükben tartották a kormányt, hiszen az Alfonzkombináció is az ő művük volt. Most még családi kapcsolatokkal is szorosabbra fonták a hármuk közötti kapcsot. Hunyadi László eljegyezte Garai László leányát, Annát. Garai anyja viszont Cillei-leány lévén, Hunyadi így rokonságba kerülne Cilleivel, s ennek apósával, Brankoviccsal, sőt Garai és Cillei unokaöccsével, V. Lászlóval is. A rigómezei ütközet után ugyan Hunyadi Lászlónak Cillei Erzsébetet kellett volna feleségül vennie, azonban V. Miklós pápa Hunyadit e kikényszerített, fogságban tett – bár az országrendektől később megerősített – szerződés alól még 1450 áprilisában felmentette. A Cillei-Hunyadi-liga további kiépítése végett 1451 augusztusában Brankovics unokáját, Cillei Erzsébetet Hunyadi János ifjabb fiával, Mátyással jegyzik el, s így a Grai-Cillei-Ujlaki-Brankovics-Hunyadi-liga magába foglalta Giskra kivételével mindazokat, kiknek Magyarországon ekkortájt az események irányításába befolyásuk volt.

Hunyadi tehát belekapcsolódott a László kiszabadítására alakított Cillei-féle szövetségbe s hatévi tárgyalás és ellenségeskedés után, 1450 október 22-én végre Frigyessel is sikerült megegyezést kötnie, még pedig korábbi álláspontjának teljes vereségével. László tizennyolcéves koráig Frigyes gyámsága alatt marad. Ez őt magánál tartja és Bécsben nevelteti. Emellett magánál tartja a szentkoronát és a kezén levő összes magyar várakat, városokat, birtokokat is. Hunyadi csak azt érte el, amit már Alfonzzal szemben is kikötött magának: megmarad továbbra is kormányzónak és Frigyes segíti őt ellenségei ellen, ha pedig V. László eléri nagykorúságát, akkor Hunyadi meghallgatásával fog kormányozni. Csak Dévény határvárát adta át Frigyes, de ezt sem Hunyadinak, hanem Garai László nádornak, V. László nagybátyjának.

A Hunyadi-Garai-Cillei-liga és a Frigyessel kötött béke egyértelmű volt Hunyadi addigi politikájának vereségével. A nemzet szuverén királyválasztó jogát vitató párt feje kénytelen volt megalkudni a Habsburg-királyfi legitim örökösödésének eddig következetesen megtagadott gondolatával. Az uralkodói hatalmat eddig a rendek, az „ország” akaratából, a nemzeti közösség által reá átruházott hatáskörben gyakorolta a kormányzó, most a gyermekkirály gyámjától, mint törvényes és természetes urának képviselőjétől fogadott el felhatalmazást e hatalom további gyakorlására. Politikájának és kormányzati rendszerének eddig legelkeseredettebb ellenségeivel kötött, ha nem is őszinte fegyverbarátságot, de paktumos politikai szövetséget s e szövetség célja az új barátok régi célja volt: Utószülött László trónraültetése.

V. László kiszabadításának most előtérbe került kérdése nem csupán Magyarország ügye volt, hanem László többi országáé: Felső- s Alsó-Ausztriáé és Csehországé is. Az osztrák rendek már 1447-ben követelték III. Frigyestől László kiszolgáltatását. Most azután erélyes lépésre szánták magukat. Az alsóausztriai mozgalom élére Eizing Ulrik bajor nemesember áll, ki Albert szolgálatában „Hubmeister”-ségig, kincstartóságig, vitte fel. Szónoki tehetségének és ügyességének sikerült az osztrák rendeket a Frigyes elleni ellenállásra megszervezni, s magának Hunyadi Jánoshoz és a cseh Podjebrádhoz hasonló hatalmi állást szerezni. Tetterős segítőtársa, majd veszedelmes riválisa Cillei Ulrik volt, aki a magyar politika irányításában is mindinkább részt kezdett venni. Az osztrák mozgalom 1451 őszén már odáig fejlődött, hogy az alsóausztriai rendek – kikhez 1452 januárjában a felsőausztriaiak is csatlakoztak – Bécsben országgyűlést tartva, megtagadták Frigyesnek az alattvalói engedelmességet s Eizing Ulrik főkapitányságával 12 tagú rendi kormányt alakítottak. Ennek ellenére III. Frigyes 1451 december 21-én Rómába utazott, hogy a pápával magát császárrá koronáztassa s feleségül vegye Eleonórát, Alfonz portugál király leányát. A császár magával vitte V. Lászlót is, ami még jobban elmérgesítette a rendek mozgalmát. Eizing előbb Cillei Ulrikot nyerte meg, majd Hunyadi Jánost és több cseh vezető embert. A közös uralkodó ügye közös tárgyalásra hozta össze a három ország lakóit, amire Hunyadi János 1446-ban sikertelenül tett kísérletet. 1452 január végén Budán a főrendek és főpapok hozzájárulásával Hunyadi János február 12-re Pozsonyba országgyűlést hívott egybe, megyénként két követet. Alighogy az országgyűlés megnyílt, megjelent körükben Eizing Bécs város polgármesterével s meghívta a magyar rendeket Ausztriába. A magyar országgyűlés át is vonult Bécsbe, mint „közbül eső helyre” (locus medius) s ott az osztrák rendekkel, Cillei Frigyes és Ulrik grófokkal – kiket külön említenek – s néhány morva és cseh úrral közös tanácskozást tartva, melyen László ügyén kívül még valami „kisebb ügy” is szóba jött, 1452 március 7-én egyhangúan felkérték a pápát, hogy Frigyest bírja rá a szentkorona, László király s a kezén levő magyar és osztrák várak kiadására. Ugyanekkor III. Frigyest is felszólították erre, máskép – fenyegetőztek – erőszakkal veszik el tőle Lászlót. A Bécsben tanácskozó magyar és osztrák rendek a horvátokat is értesítették határozatukról és őket is csatlakozásra szólították fel.

III. Frigyes, kit V. Miklós pápa – ez volt az utolsó római koronázás – 1452 március 16-án római császárrá koronázott, bár nem fogadta a rendek követségét, mely csak magyarokból állott s Firenzében várta be őt, mégis jobbnak látta az ausztriai események miatt hazatérni. Június 20-án már Bécsújhelyen van, ahol azonban mindjárt 16.000 osztrák és cseh fegyveres vette ostrom alá. A magyarok augusztus 6-án Esztergomból biztosítják az osztrák, morva és cseh rendeket, „hatalmas és legkedvesebb barátaikat,” hogy nem fogják őket cserbenhagyni, de a hadi akcióban való részvételükre már nem került sor. Az osztrák rendek erélyes fellépése, ellenállási joguknak érvényesítése meghozta gyümölcsét, III. Frigyes szeptember 1-én kiszolgáltatta Lászlót nagybátyjának, Cillei Ulriknak. A szentkoronát azonban Frigyes császár magánál tartotta, ezzel is elárulva, hogy maga vágyik annak viselésére.

A magyar országgyűlés augusztus végén gyűlt egybe Budára, ahová most a Hunyadival nyáron megegyezett Giskra is megérkezett s az ausztriai esemény hírére küldöttséggel járult hódolatra a végre kiszabadított király elé. Hunyadi nem ment fel, csak idősebb fia, László pozsonyi főispán és bizalmasa, Vitéz János váradi püspök, aki a küldöttség szónoka volt. A hódolatnyilvánító küldöttséggel a gyermekkirály tanácsot is tartott s a magyar rendeket november 11-re országgyűlésre hívta egybe. Az országgyűlés ezúttal is Bécsben ülésezett, a király székhelyén. Ismét Vitéz János a szónok, ki V. Lászlót öröklés jogán mondja magyar királynak, aminthogy az október 16-án kelt meghívó is V. László 13. uralkodási évéből van keltezve, tehát a koronázástól számított évből. Lászlónak most a magyarok hódolatukat mutatták be és meghívták az ország kormányzásának átvételére. Kérték, jöjjön országába, mert így csillapodnék le leghamarább a Magyarországon még itt-ott lappangó lázadozás. Vitéz János néhány humanista köntösben is egészen középkori szellemű uralkodói tanácsot is adott neki. „Füled mindig nyitva legyen a panaszok előtt, trónodat senki elől el ne zárd, s alapítsd meg az igazság, kegyesség és a szelíd erkölcsök uralmát, állítsd helyre a békét és nyugalmat. Bizonyítsd be, hogy erőd van betölteni a dicső, nagy és hírneves magyar nemzet királyának hivatását.” Végül, már humanista gondolattal és Cicero szavaival mondta, hogy a szerencse és a természet az embert nem részesítheti nagyobb kedvezésben, mint ha hatalmat és hajlamot ad neki arra, hogy sokaknak üdvére munkálkodhassék. László szeretetreméltó modora és diplomatikus válasza, „magyar vagyok és veletek akarok maradni,” meghódítja a könnyen lelkesülő magyar rendeket s ezt a mondását Szécsi prímás nem győzi eleget ismételni a szintén jelenlevő Aeneas Sylvius előtt, hogy annak jelentőségét vele kellőkép megértesse. December 28-án megérkezett Hunyadi is, kit az általános lelkesedés szintén magával ragad. De az ő érdemei is méltó jutalmat kívánnak, s az ifjú király – az egész országgyűlés kérelmére – kinevezi országos főkapitánnyá, a királyi jövedelmek kezelőjévé és Beszterce örökös főispánjává, grófjává – ez az első példa Magyarországon örökös grófi méltóság adományozására – s emellett nagy birtokadományban is részesíti. Ezzel az ország kormánya forma szerint is Hunyadi kezében marad, az ő bizalmasa, Vitéz János pedig főkancellár lesz, s ettől kezdve állandóan V. László mellett tartózkodik.

A rendek, mint ez Vitéz beszédeiből, az 1452. évi törvény bevezetéséből és más korábbi nyilatkozatokból is kitűnik, V. Lászlót örökös jogán ismerték el igazi, természetes uruk- és királyuknak. László megkoronázásáról még csak szó sem esett, az 1440. évi koronázást hallgatólag érvényesnek fogadták el. V. László Pozsonyban csak esküt tett, míg az 1453. évi februári törvény hitlevélnek tekinthető. Ebben ígéri a kis király, hogy külföldieknek a Székesfehérvárott tartandó országgyűlésig nem adományoz hivatalokat vagy egyházi javadalmakat, szokatlan adókat nem fog kivetni, a sérelmeket, melyeket az ő személye és koronája ellen bárki elkövetett, megbocsátja, Erzsébetnek és „Lengyelország királyának”, ahogy I. Ulászlót most nevezik, adományait – inkább csak elvben – megsemmisíti, ellenben Hunyadi János adományait megerősíti. Az új várakat záros határidőn belül leromboltatja, ahogy ezt a követelést az Albert halála óta beállott „zavaros idők” minden országgyűlése törvénybe iktatta. László esküjének szövege azonos a régi koronázási esküvel, melyet már koronázásakor az ő nevében Cillei Ulrik elmondott. Ebben most újólag ígéri, hogy az ország minden lakosát régi jogában, szabadságában, az egész országot törvényei használatában megőrzi, miként azt apja, Albert és nagyapja, Zsigmond is teték. Az ország területéből semmit el nem idegenít, sőt az idegen kézen levőt is visszaszerzi. László ezekután visszatért Bécsbe. A tényleges hatalom Magyarországon továbbra is Hunyadi kezében maradt, kinek hatalmi állását tetézte, hogy már idősebb fia, László is zászlósúr, pozsonyi főispán, sőt legújabban – igaz, hogy Cilleivel közösen – az 1453-ban elhalt Thallóczi Péter helyén horvát-szlavón-dalmát bán is. Birtok, családi hatalom, tekintély dolgában csak egy riválisa van Hunyadinak, Cillei Ulrik, ki Eizinget megbuktatva, ekkor már a kis király udvarában az egész hatalmat magához ragadta. Egyelőre azonban még tart az 1450, és 1451-ben kötött és családi kapcsolatokkal is szorosabbra fűzött szövetség, melybe 1453 április 16-án a cseh Podjebrád is belépett, amennyiben Cilleivel szövetkezett. A hatalom Magyarországon Hunyadi, Ausztriában Cillei, Csehországban Podjebrád kezében volt, mint az élesszemű Aeneas Sylvius mondotta.

Giskrát V. László szintén elárasztotta kegyének minden jelével s a Felvidéken eddig bírt hatalmi pozíciójában is megerősítette. A Felvidékre magukat befészkelt cseh zsoldosok vezérének, Giskrának hatalmi állása így királyilag törvényesíttetett, emberei pedig minden korlát nélkül folytatták rémuralmukat, mint akkor mondották: „zsarnokságukat.” Giskra alvezérei valóságos rablóhadjáratokat folytattak a nép ellen. Aeneas Sylvius pártfogójának, III. Frigyesnek, gyűlölt ellenfelét, Cillei Ulrikot vádolta, hogy titokban segíti őket, így remélvén Hunyadi János hatalmát megtörni vagy ellensúlyozni. V. László végül is az ifjú Hunyadi Lászlót küldötte a cseh rablók megfékezésére. Úgy látszik azonban, hogy Hunyadi László sem boldogult, s a király június 4-én már az általa kiküldött bárók és nemesek hanyagságáról panaszkodik. El is határozta, hogy személyesen indul Talafusz, Axamit és rablótársaik ellen, a valóságban azonban csak osztrák és cseh fegyvereserőt küldött, maga nem jött. Ellenben adót vetett ki, minden portára egy forintot, minthogy – amint a Kállai János útján panaszkodó szabolcsiaknak mondja – idegen kéz alól kikerülve, atyai házunkat mindenütt üresen találtuk, s ezért nemcsak a mi, de az ország végső szüksége kényszerített ez adó kivetésére. Axamit garázdálkodása ezalatt tovább folyt. Hunyadi János pedig az ő besztercei grófsága ellen lázadó szászok ellen kényszerült fegyveres fellépésre. Az 1453. év végén, mikor Konstantinápoly már május 29-e óta török kézen volt s e szörnyű esemény híre az egész országot rémületbe ejtette s miatta a király országgyűlést is hívott egybe, a politikai életen még mindig az osztrák, csehországi és magyarországi belviszályok uralkodnak.

V. László az osztrák rendek követelésére eltávolította udvarából az eddig teljhatalmú Cilleit s ez a nép szidalmai között hagyja el Bécset. Felső- és Alsó-Ausztriában megint Eizing Ulrik és fivérei ragadják magukhoz a hatalmat tizenkéttagú rendi kormány élén. V. László, kit Aeneas Sylvius a színlelés mestereként jellemez, mindenbe beleegyezik. Azután október 28-án Hunyadi János és más magyar urak és főpapok kíséretében Prágába megy, itt cseh királlyá koronáztatja magát Szécsi prímással és az olmützi püspökkel, mert Rokiczana prágai érsek, kelyhes lévén, nem végezhette a szertartást. A koronázáskor leteszi – mutatis mutandis – ugyanazt az esküt, melyet mint magyar király már 1453 február 6-án Pozsonyban is letett, vagyis a már régtől fogva használatos magyar koronázási esküt, holott Csehországban nem is volt ilyen természetű koronázási eskü szokásban.

Az a szövetség, mely két éve Hunyadi, Garai, Ujlaki és Cillei között fennállott, még Cillei bukása előtt felbomlott. Cillei, hogy mindinkább ingadozó helyzetét megerősítse, 1453 szeptember 13-án újból szövetkezett Garaival, Ujlakival, Pálóczival, Szécsi prímással és András pécsi püspökkel, de Hunyadi e ligában már nem vett részt, hanem megvárva az osztrák események alakulását, az ú j osztrák kormánnyal, Eizing Ulrikkal, fivéreivel és némely cseh és morva vezető urakkal lépett szövetségre. 1454 február 14-én pedig Podjebrád Györggyel, a cseh jelen és a cseh jövő emberével kötött szerződést. Ezek a ligák, melyeket csaknem mindig ugyanazok a tagok – a politikai élet vezetői – hol meg kötnek, hol felbontanak, átcsoportosítanak, kiegészítenek, szűkítenek, a rendiség korának kormányai, változásaik a kormányváltozások.

*

Hunyadi, miután állását Királyával, a szomszéd országok új kormányaival, hazájában ellenségeivel szemben így biztosította, újra a török háború előkészítéséhez lát. Ebbe az egész ország nemességét be akarta vonni s e végből a nemesi megye és a király kinevezte főispánok mellett egy külön hadi közigazgatást akart szervezni a nemesi megyék alapján. Az 1454 január 25-én kelt törvény kísérlet arra, hogy lehet-e a nemesi felkelést, a telekkatonaságot, a nagybirtokosok bandériumait oly erős katonai szervezetbe illeszteni, mely ezt a nagyszámú, de képezetlen tömeget hasznavehető hadsereggé formálná. A törvényt V. László nevében adták ki, ő azonban ekkor még mindig Prágában tartózkodott, s a törvény létre jöttéről nem is tudott. A bevezetés elmondja, hogy a török Magyarországot meg akarja támadni, hogy tehát ez ne történhessék olyan meglepetésszerűen, mint annak idején a tatárjárás, s Magyarország gépezete (machina), melyet a keresztény hit hat által, szét ne romboltassék, mint most Konstantinápollyal történt, az országgyűlés elhatározza, hogy háborút indít a haza védelmére. Mindenekelőtt Hunyadi Jánost egy év tartamára a király kinevezi a hadsereg főkapitányává. Ezekután a hadszervezet két főága, egyfelől a királyi, főpapi, zászlósúri, főnemesi bandériumok, másfelől a nemesi általános felkelés és telekkatonaság részére két különálló közigazgatási szervet létesítenek, melyek az egész haderőt összeírni és mozgósítani hivatottak. Az elsőt az országgyűlés választja az ő tagjai közül. Ez ellenőrzi, hogy a királyi bandériumok kiállítása megtörténik-e, a királyi jövedelmekből hány bandériumra telik, a zászlósurak, kik bandériumok kiállítására a koronajövedelmekből stipendiumokat kapnak, e stipendiumokat megkapják-e és arra fordítják-e? Az országgyűlés kiküldött bizottsága ellenőrizné azt is, hogy az egyházi méltóságok viselői jövedelmük arányában kiállítják-e bandériumaikat? A másik szerv, mely a nemesi és a telekkatonaságot írná össze és mozgósítaná, decentralizáltatik az egyes megyékben. Minden megyében választottak volna egy, ugyanolyan számú rendi bizottságot, mint ahány szolgabírája a megyének van s ez a bizottság végezte volna a hadkötelezettek összeírását, nemesekét és jobbágyokét egyaránt, s melynek ebben csak a szintén nemesek választotta szolgabírák segédkeznének. De teljesen kikapcsolják a megyei hadi organizációból a király kinevezte hivatalnokot, a főispánt és az ő helyettesét – magánfamiliarisát –, az alispánt. Szintén megyénként választottak volna „hadvezetőt,” ki a megye nemességét a főkapitány zászlaja alá vezeti, kivéve azokat a nemeseket, kik valamely úr familiárisaként ennek bandériumában vonulnak hadba. E megyei hadvezető a parancsnoka a telekkatonáknak is, kivéve, ha őket uruk magával viszi a maga bandériumába, vagy ha valakinek familiárisa, az ő ura bandériumába. A telekkatonaság száma 100 portánkint 4 lovasban és 2 gyalogosban állapíttatott meg. Minden hadbavonult köteles magát saját költségén élelmezni és ellátni. Ellenszolgáltatás nélküli rekvirálásért birtokosnemest birtokai elveszésével, nem nemest fővesztéssel büntetnek. Nagy úrnak kártételeit a főkapitány térítse meg, vagy pedig a sértett keresse igazát az igazságszolgáltatás előtt. A hadból elmaradás pénzzel nem váltható meg, súlyos pénzbüntetés alá esik, s aki e bírságot nem fizeti meg, annak birtokait lefoglalják mindaddig, míg nem fizetett. Katonai szolgálatra kötelesek a jászok, kúnok, oláhok is, ezért őket az említett módon szintén összeírják. Ez a terv, ha megvalósult volna, a legsúlyosabb terheket rójja az egész ország lakósságára, s ezért maga a törvény, melynek értelmi szerzője kétségtelenül Hunyadi János volt, megígéri, hogy soha többé ily szokatlan hadi terheket kiróni nem fognak. De Konstantinápoly veszte megmagyarázza a szigorú rendelkezéseket.

Hunyadi János birtokai 1456-ban.

Az ifjú király és udvara, hol most Cillei helyett Podjebrád uralkodott, szintén foglalkozott a török veszéllyel, különösen mióta 1454 januárjában Brankovics despota követei jártak az udvarnál Prágában és V. Miklós is szorgalmazta a háború megindítását s azt pénzsegéllyel is támogatta. V. László 1454 elején nagyjelentőségű leiratot intéz a „magyar urakhoz”. Ebben a török elleni védelmet sürgős kötelességként rójja a magyar urakra és felszólítja őket, hogy közöljék vele intézkedéseiket, melyeket ő az osztrák és cseh rendekéivel egyetemben a pápa elé terjeszthessen. Követeket is jelöljenek ki a rendek, kiket ő az osztrák és cseh rendek követeivel a pápához küldhessen, a legátusnak pedig jelentsék a magyar rendek, hogy a pápa felszólítására igenis készek a török ellen a küzdelmet felvenni. A török háború ügyét így elintézve, az ország belső ügyeire tért át. A magyar urak válasszanak maguk közül néhányat, kik felváltva mellette tartózkodjanak, hogy velük intézhesse a magyar ügyeket. Ezeken kívül válasszanak nagyobbszámú tanácsosokat, kik az országban tartózkodjanak, s kikhez a király mindig fordulhasson, ha a személye körüli tanácsosokkal valamit nem lehetne elintézni. E tágabb tanácsnak legyen teljes hatalma arra, hogy az egész ország nevében tehessen javaslatokat és azokban határozhassanak is, mert nem lehet mindig az országlakósok egész egyetemét összehívni. Általában a király minden fontosabb ügyet maga elé rendel. A magyar urak gondoskodjanak jó pénz veréséről, írja még V. László, s válasszanak maguk közül teljhatalmú megbizottakat azokra a tárgyalásokra is, melyeket a király a Magyarországtól elszakított s a császár kezén levő várak és területek visszaszerzésére indított; csupán a szentkoronát nem említi. Igen nagy súlyt helyez a királyi javaslat a korona jövedelmek kezelésére és hovafordítására. Ezeket a jövedelmeket a király magának követeli, a magyarokat meg felszólítja, hogy azok kezelését bízzák hű officiálisokra, s a királyi jövedelmeket ne költsék el felesleges módon. Akiknek jog szerint salárium jár a királyi jövedelmekből, azok kapják meg, de ezek összegét a királynak jelentsék be, s ha ő jónak látja, tetszése szerint fogja jóváhagyni.

Ezek a pénzügyi rendelkezések Hunyadi János ellen szóltak, aki a királyi jövedelmek kezelője, s akire egyenest bizalmatlansági nyilatkozat a javaslatnak az a kitétele, hogy a koronajövedelmeket a rendek bízzák „hű officiálisokra.” Emellett a király személye körüli és az országban működő tágabb tanács is sérelmes az egész kormányhatalmat eddig kezében tartó Hunyadira. Úgy látszik, az udvar a rendeket akarta felhasználni Hunyadi János ellen, de egyben a rendek túlhatalmát is korlátozni szeretné. László és környezete vissza akarták szorítani a hosszú interregnum alatt a királyi (állami) hatalom gyakorlásához szokott rendeket, helyesebben azokat a „főpapokat és főurakat,” akik 1444 vége óta, de már 1439–40 fordulóján is a hatalmat kezükben tartották, legelsősorban pedig leghatalmasabbjukat, Hunyadi Jánost. A rendek, helyesebben főrendek és király között megoszló, dualisztikus államban a király – bár a rendek bevonásával akar kormányozni – mégis maga felé igyekszik billenteni a súlypontot. Erre mutat az is, hogy 1454 július 28-án visszautasítja Raguzának abbeli kérelmét, hogy a királyi okleveleket ezentúl erősítse meg a magyar zászlósurak (bárók) pecséteinek ráfüggesztésével. Megokolása: „ez a királyi hatalom tekintélyét és méltóságát sértené, mert a király nem szokta alattvalóit társaivá tenni oly dolgokban, melyek a királyi hatalomtól függenek.”

A királyi propozíciók az 1454 március táján összeült országgyűlésen kerültek tárgyalásra és részben megvalósításra. A tanácsosokat – a király kívánsága szerint – megválasztották, számszerint tizennyolcat, hat főpapot, hat főnemest és hat köznemest. Szintúgy a király elé terjesztenek egy „regisztrumot” a királyi jövedelmekről. A királyt azonban az országgyűlés munkája nem elégítette ki, főkép a királyi jövedelmeket keveselte. Valószínűleg ekkor készíttetett László, mintegy feleletül az országgyűlési kimutatásra, egy más kimutatást a koronajövedelmekről, amely lehet, hogy éppen Eizing Ulriknak, mindenesetre egy Hunyadi iránt barátságos egyénnek műve. Bár e kimutatás sok helyen hiányos, mégis megállapítható belőle, hogy a 218.000 forintnyi koronajövedelemnek csaknem fele – 100.000 forint – a sóregáléból származik, vagyis a magyar királyság állandó bevételeinek még ekkor sem az adó a legjelentékenyebb része, mely összesen sem haladja meg a 78.000 forintot, a kapuadó meg éppenséggel nem, ez alig egyötödére rúg az összes jövedelmeknek a maga rosszul fizetett 40.000 forintjával. Még mindig a regálék adják a szentkorona főjövedelmét 140.000 forintnyi hozamukkal.

Elégedetlen volt az 1454. évi tavaszi országgyűléssel Hunyadi János is. Sérelmet látott abban, hogy 18 tagú országos tanácsot választottak, amivel ő lesűlyedt „az ország többi lakósai közé” és sem nem gubernátor, sem nem főkapitány többé. Neheztelését Eizing, Plankenstein Pongrác és Doczner György útján megizente V. Lászlónak is, ki – mint mindig – most is annak adott igazat, akivel éppen beszélt. Mentegeti magát, hogy ez a tanácsos-választás az ő tudta nélkül történt, s megnyugtatta Hunyadit, hogy ő továbbra is főkapitánynak tekinti – a gubernátori címet kerüli – és nincs kifogása az ellen, hogy a 18 tanácsost még másokkal együtt maga mellé vegye s az országot ezekkel kormányozza. Emlékezteti arra, hogy uralomraléptekor Bécsben és Prágában is kinevezte őt főkapitánnyá és a királyi jövedelmek kezelőjévé. Ha más valaki akarja a kormányt magához ragadni, azt akadályozza meg. V. László vagy nagyon jól értett a színleléshez, vagy puszta eszköze volt környezetének, hiszen a tanácsosok választása az ő kívánságára történt, s propozíciójában, melyben ő ezt a rendektől kérte, szó sem volt Hunyadi további kormányzásáról. Valószínű, hogy László rokonának, Garai nádornak szánta Hunyadi pozícióját.

Ha a gyermekkirály és környezete nem is, Hunyadi János mégis hozzálátott a fenyegető török támadás elleni hadikészületekhez. Az 1454. januári törvény tervei ugyan nem valósultak meg, s a keresztény fejedelmek sem mozdultak, de a szentszék kitartott a magyarok mellett. V. Miklóst mélyen megrendítette Konstantinápoly eleste. Már 1453 szeptember 30-án keresztesháborút hirdető bullát ad ki. A legfontosabb, a bulla szerint, hogy a keresztény fejedelmek kössenek egymással békét. Ezenkívül a pápa, ki a kereszténység védelmét ezúttal is Magyarországra bízza, mint legközelebb érdekelt országra, V. László udvarába küldi Castiglione János bíborost a keresztesháború előkészítésére.

Mohamed szultán ezalatt, mint azt Brankovics már 1454 januárjában Prágában előadta, Szerbia ellen készült, hogy Konstantinápoly elfoglalása után befejezze a Balkán meghódítását. Hunyadi e hírre már februárban Nándorfehérvárra sietett. A szultán azonban csak augusztusban indult meg Brankovics ellen. Az akkori hadviselés szokása szerint a török végigdúlta, rabolta Szerbiát s mint mondották, 50.000 keresztény foglyot hurcolt rabszolgaságba. Osztrovicát elfoglalta, azután Szendrő ostromához fogott, elővárosait be is vette, de mikor megérkezett Hunyadi János, aki szeptember 29-én kelt át a Dunán, Mohamed visszavonult Bulgáriába. Csak egy 32.000 főnyi török sereg maradt hátra Feriz bég parancsnoksága alatt, melyet Hunyadi János Kruzsevácnál október 2-án teljesen megsemmisített, vezérét is foglyul ejtve. Ezután Pirotig nyomult elő s ezt lerombolva, visszavonult Nándorfehérvárra. Nándorfehérvárnál csatlakozott hozzá Brankovics és Cillei Ulrik, V. László nemrég megbuktatott teljhatalmú mentora, s megtörténik a nagy ellenfelek – sajnos, csak nagyon rövid ideig tartó – kibékülése. Cilleinek éppen csak addig volt Hunyadira szüksége, míg László mellett visszaszerezhette régi pozícióját.

Hunyadit teljesen elfoglalja a keresztesháború terve, amit V. Miklós annyira szorgalmaz. Nándorfehérvárról szólítja fel III. Frigyest, hogy valósítsa meg a nagy tervet. A magyar tanácsosokat, talán más zászlósurakkal és főpapokkal együtt 1451 decemberére Péterváradra hívja – meghívja ide az éppen nála tisztelgő raguzai követeket is –, minthogy a török békét akar kötni. Tényleg már novemberben járnak Hunyadi és Brankovics megbízottai Konstantinápolyban a béke ügyében, de csak Brankovicséi sikerrel. A péterváradi gyűlésen megjelentek V. László követei is, kik meghozzák az 1454. évi őszi frankfurti birodalmi gyűlés határozatait a török háború ügyében. Frankfurtban 10.000 lovas és 32.000 gyalogos kiállítását ígérték a magyarok megsegítésére. Ez igen fontos ügyek letárgyalása az egész magyar országgyűlés egybehívását tette szükségessé, melyet most már a király hív össze Budára, 1455 január 20-ra.

Ez a budai országgyűlés csak előkészítené magyar részről a legközelebbi birodalmi gyűlés munkáját, melyet III. Frigyes székhelyére, Bécsújhelyre 1455 februárjára hívott össze. Konstantinápoly eleste III. Frigyest is mélyen megrendítette s ha komoly tettekre a magyarok és a pápa unszolására sem volt képes, mégis legalább a birodalmi rendek, s az összes keresztény fejedelmek elé készült vinni az immár égetően szükséges védelem megszervezésének ügyét. 1454 áprilisában Regensburgban tartott birodalmi gyűlést, melyre azonban László és a magyarok nem küldtek követeket. Nem jelent meg a császár sem, Aeneásszal képviseltette magát. Bár a németek harci kedve nagy, mégis mindössze abban állapodnak meg, hogy új gyűlést tartanak Frankfurtban, 1454 szeptemberében. Ezen a gyűlésen is résztvesz sok, nem a birodalomhoz tartozó fejedelem, mely így valóságos európai kongresszus volt, mint a századeleji nagy zsinatok. III. Frigyes most is csak Aeneas Sylviust küldte maga helyett, ki fényes szónoki tehetségével sem tud más eredményt elérni, mint újabb birodalmi gyűlés összehívását pünkösdre, s hogy a magyaroknak ígérnek, mint már láttuk, kérelmüket meghaladó katonai segélyt.

Az 1455 januári budai országgyűlés lelkesen csatlakozott a keresztesháború tervéhez. A főurak esküvel kötelezték magukat. hogy személyesen vesznek részt a nagy hadjáratban, s nagy az öröm Jó Fülöp burgundi herceg fogadkozásai miatt, ki szintén személyes hadbaszállást ígér, nem először évek óta. A német fejedelmek is biztatják a magyarokat segéllyel, mint már említettük. És örömmel veszi az országgyűlés Hunyadi és Cillei kibékülésének hírét is.

III. Frigyes a bécsújhelyi birodalmi gyűlést február 26-án megnyitotta anélkül, hogy bevárta volna a magyar követek megérkezését, kik előbb Bécsben álltak meg, hogy megvárják a Prágából érkező királyt és az ő kíséretében utazó Vitéz János főkancellárt. Bécsben vannak Hunyadi és Cillei is, a nemrég kibékült ellenfelek. V. László kitüntető szívességgel fogadja nemrég kegyvesztett nagybátyját. Annál jobban érezteti vele haragját III. Frigyes, ki nem is fogadta. Erre Hunyadi sem látja tanácsosnak lemenni Bécsújhelyre, noha ezt Frigyesnek már megígérte. A gyűlésen ismét Aeneas beszél a császár nevében s a gyűlés résztvevőit a humanista ékesszólás minden fegyverével buzdítja a háborúban leendő részvételre. A burgund követ ismét ígéri, hogy ura személyesen száll hadba, V. Alfonz követe is fogadkozik, katonát és pénzsegélyt ígérve ura nevében. De rövidesen a török háború helyett a birodalmi Landfriede kerül szőnyegre s a keresztesháborút csak március vége felé kezdik újból tárgyalni, midőn már a magyar delegáció is megérkezett Hunyadi János és Cillei Ulrik nélkül. A pápai legátus nagy beszédet mondott, anélkül, hogy valami konkrétumot mondott volna s ez a magyarokra nem tett jó benyomást. A vita rövidesen mellékvágányokra terelődött. Előhozták minden török béke előfeltételét: III. Frigyes és V. László kibékülését. A magyarok kijelentik, hogy a békét ők is akarják s elfogadják közvetítőnek Podjebrádot. A birodalmi gyűlés egyetlen eredménye, hogy ebben az évben már nem lehet a háborút megindítani. Mikor pedig április 12-én megérkezik V. Miklós pápa halálának híre, III. Frigyes bezárja a nem nagy dicsőséggel működött gyűlést, melynek úgyszólván egy döntő fontosságú eseménye volt: a magyarok itt ismerkedtek meg Kapisztrán Jánossal s itt hívták meg Magyarországba. Aeneas Sylvius a császár nevében mondott záróbeszédében ugyan biztatta a magyarokat, hogy jövő évben a nagy kereszteshadjárat megindul, de – úgymond – addig védjék maguk országukat, s ne kössenek békét a törökkel. Vitéz felel a király és az ország nevében, de már a gyűlés bezárása után Bécsben, s kifejti, hogy ez a gyűlés semmit sem használt a kereszténység ügyének, a keresztényeket kétségbeejtette, ellenben a törököket csak még jobban felingerelte. Ezeknek a magyarok meggyőződése szerint már a frankfurti gyűlésen is voltak kémeik, s az 1454. évi háborút is ezért indították. Mégis, mondja Vitéz, Magyarország októberig nem köt békét, de ha addig nem biztosítják kellőkép arról, hogy a háború 1456-ban tényleg megindul, akkor úgy gondoskodik magáról, ahogy tud, mert hiszen a magyaroknak egy ideiglenes béke is kedvezőbb, mint a török támadás állandó veszedelme.

Nem csoda, ha a fenyegető török veszedelemben s az ellene való védekezés ily kilátástalan volta mellett az elkeseredett kedélyek az országban magában is egymás ellen törnek. Hiszen versengés, viszálykodás volt anélkül is. Hunyadi János már évek óta irígység, bizalmatlanság, sőt gyűlölség cégtáblája. Az ő nagy egyéniségét megillető hatalmi pozícióját nem tudják elviselni azok, akik a török ellen semmit sem tettek, vagy korántsem annyit, mint ő. De ő különb voltát érezve, meg féltékenyen őrködik méltóságai, vagyona, egyeduralma felett. Már a király által elrendelt tizennyolcas tanácsban is versenytársat, hatalma és befolyása csorbítását látta. A bécsújhelyi gyűlés után pedig veszedelmes ellenfele támadt régi versenytársában, Cillei Ulrikban. Ez 1454 végén kibékült V. Lászlóval, visszanyerte 1452-ben elvesztett pozícióját a bécsi udvarnál, míg az addig ott vezető szerepet játszó Eizingnek birtokaira kellett visszavonulnia. Cillei most úgy látja, hogy Hunyadi magyarországi pozíciója útjában áll saját érvényesülésének. Igyekezett tehát Hunyadit mindenütt elgáncsolni, a királynál befeketíteni. Elhiresztelte, hogy Magyarország tulajdonképeni ura nem László, hanem Hunyadi János, hogy a koronára vágyik, hogy I. Ulászlót is ő taszította a veszedelembe, ahogy előbb Erzsébetet is cserben hagyta. Viszont Hunyadi is gyanakszik rá, s attól tart, hogy Cillei őt Bécsbe akarja csalni, s ott kivégeztetni. Ez a helyzet, mikor a király elhatározza, hogy Magyarországra jön, ami azt jelenti, hogy személyesen veszi át a kormányzást. A király távollétében Hunyadi János az ő helytartója, mint főkapitány, most tehát megszűnne az ő egyeduralma. De megváltozna a rendek eddigi szerepe is. Az új helyzet megvitatása végett júniusban a főurak és főpapok Győrött gyűlést tartottak, hol mindenki megjelent, aki az utóbbi évek politikai eseményeiben szerepet játszott, köztük Brankovics is. V. László is elküldte követeit s lehet, hogy maga Cillei is lejött. Itt azután a megjelentek szövetséget kötöttek egymás között. Eszerint, ha a király az országba jön, akkor a szerződő felek egyike sem fog a saját hasznára és emelkedésére törekedni, hanem csak a király és ország javán munkálkodni. Szabadságukat azonban szilárdan megvédik, nem engedik, hogy Magyarországon idegenek bármely méltóságot viseljenek, s hogy az országos ügyeket a királlyal mindössze két-három ember tárgyalja és intézze, hanem ez az e célra kijelölendő királyi tanácsosok tiszte legyen. Aki e szövetséget megsérti, esküszegő, s a többi fegyverrel lép fel ellene. E szövetséglevelet megküldték a királynak is. És augusztusban megtörtént az újabb kibékülés Hunyadi és Cillei között is, sajnos, éppoly kevéssé őszintén és éppoly rövid időre, mint 1454-ben. A családi kapcsolatokat is kibővítik: a kis Hunyadi Mátyás – tizennegyedik évét járta – nőül veszi Cillei Erzsébetet, aki azonban rövidesen elhúnyt.

A győri tanácsülésre megérkezett Kapisztrán János, a kereszteshad érdekében lángoló lelkesedéssel és ifjúi hévvel agitáló ferencrendi szerzetes is. A győri gyűlésen megjelenésével átvette azt a szerepet, melyet a bécsújhelyin nem volt képes betölteni. Célja megbeszélni a keresztes hadjáratot, s ha a tervezgetés hevében a vallásos és háborús lelkesedés egészen irreális célokat tűz is ki Hunyadi és Kapisztrán elé, mégis ez a fanatikus lelkesedés volt szükséges ahhoz, hogy a nándorfejérvári csata a magyarok és keresztesek győzelmével végződjék. Hunyadi 100.000 fegyveres kiállítását tervezi a tanácskozásokon, hol Brankovics is megjelent. Ezzel a sereggel – úgy reméli – három hónap alatt kiűzheti a törököt egész Európából, sőt még a Szentföldet is felszabadíthatja. Ő maga 10.000 fegyveres kiállítását vállalja saját költségén, Brankovics ugyanennyit, V. László király nevében Hunyadi más 20.000-et. Ehhez kellene még, hogy a pápa állítson 20.000-et, V. Alfonz 10.000-et, a többi olasz állam együtt 10.000-et, Jó Fülöp 10.000 lovast és ugyanannyi gyalogost, akkor megvan a 100.000-nyi sereg. S ehhez csak háromhavi stipendium kellene, lévén egy lovas egyhavi zsoldja 12–16 forint, a gyalogosé félannyi, ez három hóra lenne 1,140.000 forint, a magyar király egyévi jövedelmének, 218.000 forintnak, több mint négyszerese. Alfonznak Hunyadi a tengeri hadakozást ajánlja, ő majd a szárazon harcol. Még a zsold igen fontos kérdésére is kiterjed Hunyadi figyelme. Ez majd a meghódítandó török területekről fog betérülni. Ugyanaz a remény, mint az Alfonzzal való 1447-i tervezgetésben! Igen érdekes, hogy a császár közreműködésére a terveken nem számít, csak a pápára, olaszokra, szerbekre és burgundokra. Mégis, e nagy tervek ellenére, mikor ősszel a török valóban fenyegeti Oláhországot, Hunyadi egymagában kénytelen ellene menni, s a fenyegetett magyar koronatartomány és a szintén török támadásra kiszemelt Raguza felől a veszélyt elhárítani. A Raguzára törő török erők arra a hírre, hogy Hunyadi János Oláhország ellen indul, elálltak a város elleni akciótól.

A pápai székben beállott változás kedvező volt a török elleni küzdelem ügyének. V. Miklóst, a keresztény renaissance első reprezentánsát a pápai trónuson Alfonso Borgia bíboros váltotta fel, III. Calixtus néven (1455–1458). Az új pápa jogtudós, a régebbi, a XIV. században virágkorát ért kánonjogtudomány nagy tekintélye, ki a humanizmus és az új olasz szellem iránt nem bírt sok fogékonysággal. Annál lelkesebb bajnokát nyerte benne a keresztesháború ügye, hiszen ő spanyol földről, az Iszlám elleni küzdelem klasszikus hazájából származott. Alig hogy megválasztották, megesküdött, addig nem nyugszik, míg a törököket ki nem űzi Európából és erre a célra az egyház minden kincsét, ha kell, még életét is feláldozza. Hű segítőtársai az új pápának a keresztes háború propagálásában a minoriták, kikkel állandóan tanácskozik a haditervekről, s akik mindenütt prédikálják a keresztet és alamizsnát gyűjtenek a tőrök háború céljaira. Legkimagaslóbb egyéniség közöttük éppen Kapisztrán János. Lelkesedése, hite, szuggesztív erejű szónoklatai ezrével gyüjtötték a keresztes zászló alá a nép alsóbb rétegeit: parasztokat, diákokat, kézműveseket.

III. Callixtus nagy flottát szereltetett fel és a keresztény fejedelmekhez felszólítást intézett, hogy 1456 tavaszán vegyék fel a keresztet és vonuljanak hadba. A keresztes háború iránti buzgalom felkeltésére Callixtus pápa új déli imát rendelt el, melyet a keresztény fegyverek győzelméért kellett az egész kereszténységben minden délben elmondani, s melynek elvégzésére a híveket minden délben harangszó figyelmeztette. Ez imákon s keresztprédikálásokon kelt általános lelkesedés és buzgalom vitte harcba Kapisztrán kereszteseit, s ezek vívták ki aztán – Hunyadi János hadvezéri tehetsége és magyarjainak vitézsége mellett – a nándorfejérvári győzelmet, mely így minden időkre összefügg a déli harangszó hangzásával. Carvajal bíboroslegátus buzgolkodásának: sikerült III. Frigyessel is felvétetni 1455 októberében a keresztet, anélkül, hogy ezt a gesztust tettek követték volna. V. László országgyűlést hívott egybe Pestre, melyre személyesen is megjelent. Hogy az ő – elég ritka – személyes jelenléte Magyarországon mily fontos, abból is kitűnik, hogy éppen a messze délen lakó raguzaiak kérik erre Lászlót! Az ifjú király február 6-án ért Budára, vele jött Carvajal legátus, voltak mellette osztrák és cseh tanácsosok és ott volt Kapisztrán János is. Itt már pozitívumokról tárgyaltak a magyar haderőkre és Kapisztrán kereszteseire vonatkozóan. Megszabták a hadi utat, kijelölték a vezéreket, a hadbaszállás időpontját, midőn április 7-én megérkezett a hír, hogy II. Mohamed Nándorfejérvár ostromára készül, s ennek megvíttával Magyarország elfoglalására. Lázasan hozzáláttak Nándorfejérvár, a körülötte fekvő többi végvár és a dunai átkelők megerősitéséhez. A király elrendelte az általános nemesi felkelést, de aztán május végén eltávozott Bécsbe. Carvajal sürgősen kérte a pápát, rendelje el a pápai flotta és Alfonz hajóhadának támadását a török ellen, Castriota Albániából induljon hadba és segítsenek az olasz városok: Velence, Milánó, Génua, Firenze is, mert Magyarország hadi ereje nem elég, a császár, a birodalom s a többi keresztény fejedelem pedig nem küld segítséget.

II. Mohamed június végén 150.000 főnyi sereggel és 300 ágyúval, ostromgépekkel és 200 hajóval Nándorfejérvár alá ért. Konstantinápoly meghódítója nemcsak hadvezéri tehetség volt. A török birodalom egész újkori szervezete is az ő műve, ki nemcsak betetőzte elődei hódításait, de azokat egységes birodalommá is kovácsolta. A hadsereget szintén átszervezte. Ő alapította meg a török tüzérséget, egy Urbán nevű renegát keresztény segítségével. E tökélyre vitt tüzérségének köszönhette Konstantinápoly bevételét, ettől remélte Nándorfejérvár megvívását is. Határozott céljai voltak háborúival, birodalmát akarta minél nagyobb területekkel bővíteni. Nem volt tehát tisztán rablás, fogolyszedés és pusztítás a mostani török támadás célja sem, de nem is csupán védekezés a keresztények állítólagos készülődéseivel, konstantinápolyi álmaival szemben.

Hunyadi buzgón készülődik, főkép az Alföldön gyüjt hadat, s halálra elszántan, mintegy végrendelkezésképen magát és családját, örököseit újból megerősítette a királlyal a besztercei grófságban és más adományokban. Kapisztrán szónoklataival toborzott magyar és délnémet kereszteseket vezet Hunyadi zászlaja alá, kik között a harcmezőn különösen kitűnt a bécsi diákok 600 főnyi csapata, a harmadrendű franciskánusok csoportja és Remete szent Pál rendjének priorja hét halálra szánt baráttal. Hunyadi június 25-én még Keve várában volt. A szultán pedig július 3-án már befejezte az ostrom előkészítését, 200 török hadihajó Zimony felett elzárta a Dunát. Július 4-én megkezdődött a vár ágyúzása. Hunyadi, kit csupán Kórógyi János macsói bán, Rozgonyi Rajnáld és Kanizsai László kísértek bandériumaikkal, valamint Kapisztrán a keresztesekkel csak július 14-én ért a vár alá. Az ágyúkkal, lőszerrel, élelemmel bőven ellátott várat Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály védte 7000 főnyi védősereggel. Hunyadinak volt 200 kis sajkája, mintegy 40–45.000 főnyi serege, kikhez Kapisztrán keresztesei csatlakoztak. Miután Hunyadi sajkái és a várőrség a török Hajóhadat ötórai küzdelem után legyőzték, s Nándorfejérvárral a magyarok összeköttetését helyreállították. Hunyadi és Kapisztrán bevonultak a várba. Ez a dunai győzelemmel együtt új erőt öntött a várőrségbe, megsokszorozta lelkesedését és harci kedvét. A török rohamok és ágyúzás a dunai kudarc után zavartalanul folytatódtak, míg végre a szultán július 21-én elrendelte az általános rohamot, s a szultán személyes vezetésével indított harmadik rohammal sikerült a várba benyomulniuk. Másnapra azonban a keresztények a falakról levetett szurkos és kénes égő rőzsék védelme alatt ismét kiűzték őket. Hunyadi nem gondolt kitörésre, megelégedett a főroham visszaverésével. Július 22-én délután azonban a keresztesek kisebb-nagyobb csapatokban kiszállingóztak a várból és megtámadták a törököket. Hosszas, válságos, ide-oda ingadozó küzdelem után a várból kirohanó Hunyadi és Kapisztrán a keresztények javára döntötték el a csatát. Hunyadi elfoglalta a török ágyúit s az egész török tábor is a keresztények kezére került. A megvert, demoralizált török sereg ágyúit, felszerelését odahagyva rendetlen futásban menekült szultánjával Szófia felé.

Hunyadi és Kapisztrán világraszóló győzelme az egész keresztény világban a legnagyobb örömet keltette. III. Calixtus élete legszerencsésebb eseményének mondta azt, s nem győzi magasztalni Hunyadit, kit évszázadok óta a leghíresebb hősnek nevez. 1457 augusztus 6-án, azon a napon, melyen előző évben hírül vette a nagy győzelmet, annak emlékére elrendelte Urunkszíneváltozása (Transfiguratio) ünnepének kötelező megülését. III. Frigyes külön levélben értesítette Callixtust az örömhírről, Velence már augusztus 12-én üdvözlő iratot intézett Hunyadihoz. A nagy örömet rövidesen súlyos csapás fölötti gyász váltotta fel, Hunyadi János augusztus 11-én Zimonyban áldozatául esett a várban kitört pusztító járványnak. Holttestét Gyulafejérvárra vitték és annak székesegyházában temették el. Október 23-án követte őt a sírba ősz barátja, Kapisztrán János, a minoriták újlaki kolostorában érte a halál. Pedig az első győzelmi mámorban mindketten a keresztesháború erélyes folytatását tervezték, s mindketten reménykedtek a teljes sikerben. Csak 10–12.000 jó lovast kér Kapisztrán a pápától, s csak hat hóra és akkor a magyar urak segítségével megsemmisíthetjük a törököt és visszavesszük Konstantinápolyt, a zsold pedig visszatérül a visszafoglalt területekről. A pápa kész volt e túlfeszített, az akkori helyzetnek meg nem felelő hadivállalat támogatására, melyet 1457 márciusára terveztek, mely azonban a hős és a szent halála után nem volt többé megvalósítható. A keresztény fejedelmek semmire sem kaphatók. Hiszen, mondják, a nándorfejérvári diadalt is egyedül vívta ki Magyarország, van tehát ereje a további védekezésre is egymagában. V. Alfonz pedig a pápa előtt kijelenti, hogy a keresztes háborúra költeni annyi lenne, mint a pápaság kincseit az ablakon kiszórni.

Igaz, a pápa és kiküldöttei keresztes háborúra hívó szavának, búcsúengedélyének igen nagy hatása volt a szegényebb néprétegekre. Parasztok, diákok, kézművesek különösen Németországból megint tömegesen gyűltek a keresztes zászló alá. Azonban Magyarországon Hunyadi János óta nem volt, ki a szent ügyet kezébe vette volna. Sőt a gyűlölködés, irígység, versengés nagyobb, mint valaha, mert nem élt többé az a nagy férfiú, akit mindenki Magyarország védelmezőjének tekintett.

V. László még gyermek, s talán később sem lett volna az az egyéniség, ki a keresztes háború vezérletét sikeresen elláthatta volna, azonban magyar királyi méltóságából kifolyóan mégis vállalta, mint apja, majd riválisa, I. Ulászló is. Meg is indult augusztus 26-án Bécsből, talán azért is, mert mentora, Cillei, nagy ellenfele halála után úgy látta, elérkezett az ő ideje Magyarországon. Pozsonyban hosszasabban időzött az ifjú király, majd Visegrádon, végül Budán mulatott. Mellette nagybátyja, Ulrik gróf, többezer, főkép német keresztessel, kik benne vezérüket tisztelik. László és Cillei mindenek előtt a királyi várakat veszik birtokukba – mert a vár akkor minden hatalom alapja – majd továbbindulnak Nándorfejérvár felé, s október közepére Futtakra érnek. Ide országgyűlést hívnak össze a háború letárgyalására. A magyarok eljöttek, de jöttek osztrákok és csehek is, megjelent Ottó bajor herceg és ott van az agg Brankovics. A döntő befolyás és vezető szerep Cilleié, ki pozsonyi gróf, noha nemrégiben ezt a méltóságot még Hunyadi László viselte, horvát-szlavón-dalmát bán, mely tisztségben már nem osztályosa Hunyadi László, ki kedvéért az eddig kettejük által közösen bírt tisztségről lemondott. Cillei magához akar ragadni minden hatalmat, meg akarja szerezni Hunyadi János minden tisztségét. Hunyadi László viszont apja örökösének tekinti magát, szintén vágyik annak tiszteire és hatalmi állására. De Cillei nemcsak háttérbe szorítani, a kormányzásból, politikai szereplésből kizárni igyekszik az ifjú Hunyadit és rokonait, hanem egyenest tönkretételükre tör, mikor a királyi jövedelmek hűtlen kezelésével vádolja az elhúnyt Hunyadi Jánost, úgyannyira, hogy fiai kénytelenek magukat V. Lászlóval külön oklevéllel biztosíttatni afelől, hogy őket nem fogják felelősségre vonni apjuk hivataloskodása tényeiért. E menlevél birtokában azután Hunyadi László, ki eddig Nándorfejérváron tartózkodott, Futtakra megy, s ott a többi főrenddel együtt személyesen is hűséget esküszik V. Lászlónak. Cilleivel pedig, ki szeptember 3-án Podjebráddal is szövetkezett, Hunyadi László is szövetséget köt. A fiatal király ezekután kinevezte az új főkapitányt, de nem Hunyadi László, hanem Cillei Ulrik személyében. A pozsonyi grófság, horvát-szlavón-dalmát bánság után most még ezt a méltóságot, az apja személyének felállított kapitányságot is át kellett engednie Ulriknak, s még a királyi várak birtokáról is le kellett mondania. Ezekután, minden szövetség ellenére, Hunyadi László és Cillei Ulrik között, minden eddigi viszályt felülmúló szenvedélyességgel lángolt fel a gyűlölet és versengés. Hunyadi László Nándorfejérvárra vonul, hol nagybátyja, a kérlelhetetlen Szilágyi Mihály csak még jobban szítja elkeseredését. Szilágyi a Brankovics-Cillei-kormánytól méltán tarthatott az 1455 decemberében Brankoviccsal keletkezett viszálya miatt. Brankovics egy Fejérvárról való kikocsizása alkalmával lesből megtámadta Szilágyit. Fivérét, Lászlót megölte, s Mihály is csak meneküléssel menthette meg életét. Bosszúból Szilágyi is rajtaütött az agg deszpotán, s küzdelem után, melyben Brankovics megsebesült, jobb keze ujjait elvesztette és fogságba esett, melyből V. László szabadította ki, bizonyára Cillei kívánságára. Nyilvánvaló, hogy Brankovics Nándorfejérvár birtokára vágyott, s ezért Szilágyi biztatta unokaöccsét, hogy legalább ezt a várat ne adja át ellenségeinek, kik a király akaratának törvényes ürügye alatt Hunyadi János minden tisztségével egyetemben minden hatalmat magukhoz akarnak ragadni. Csak Vitéz János váradi püspök, a Hunyadi-ház régi barátja tudta Hunyadit engedékenységre bírni. Végül Hunyadi és Szilágyi díszhajón mentek az ifjú király fogadására, s bevezették a várba. A fegyveres kíséret és a keresztesek, mintegy 4000 főnyi sereg előtt azonban bezárták a kapukat. László megtekintette a várat, az ellenségtől zsákmányolt ágyúkat, majd másnap reggel – egy félelemben töltött éjszaka után, hiszen a várőrség még a királyi kamarásoktól is elvette a fegyvereket – Cilleivel együtt a várkápolnában misét hallgatott. A miséről Cillei Ulrikot fontos tanácskozásra hívták, egy terembe vezették, hol már várták őt Szilágyi, Hunyadi, Rozgonyi Sebestyén és mások. Hunyadi indulatosan szemére lobbantotta Ulrik grófnak az apja és maga ellen elkövetett sok ármányt és gáncsoskodást. Vita közben kardot rántottak, Hunyadi emberei Cilleit előbb lábán sebesítették meg, s mikor összeroskadt, fejét vették. Hunyadi László a király elé sietett, elmondta a történteket s hogy heveskedését megbánta és bocsánatért esdekelt, amit a jelenlevőnek mindig igazat adó, de a színlelést is mesterien űző ifjú meg is adott. A kereszteshad azonban, mely a megölt Cilleiben vezérét tisztelte, fellázadt, s rövidesen általános tusakodás éktelenítette el a helyet, mely alig pár hónapja a kereszténység legnagyobb diadalának, lelkes keresztes vitézek csodálatos hadi tetteinek színhelye volt. V. László még öt napig maradt a várban, Hunyadi Lászlót Cillei utódjaként főkapitánnyá nevezte ki, majd vele együtt a szintén Hunyadi kezén levő Temesvárra ment, s ott esküvel és oklevéllel ígérte, hogy nem áll rajta és családján nagybátyja haláláért bosszút.

V. László a temesvári eskü után Budára ment, oly élmények friss emlékével lelkében, amelyek nála keményebb vágású, erősebb lelkű és komolyabb nevelésű, meglett férfiakat is megviseltek volna. Budán a Hunyadi-fiúk ellenségeinek befolyása alá került. Garai nádor, Ujlaki Miklós, Bánfi Pál s a király külföldi hívei – Czernin Henning, Holczler Konrád, Rukkendar Wolfgang, Jodok véglesi kapitány – teljesen a maguk pártjára hódították s a Hunyadiak ellen ingerelték ingadozó kedélyét. Giskrát is Budára hívták cseh fegyvereseivel s mire ez március közepén megérkezett, a fővárosban tartózkodó Hunyadi Lászlót és Mátyást, Szilágyi Mihályt, Vitéz Jánost, Rozgonyi Sebestyént, Kanizsai Lászlót és a Hunyadiak több más hívét pörbefogták, késedelem nélkül törvényszék elé állították, árulás, felségsértés és hűtlenség vétkében elmarasztalták és halálra ítélték. De az ítéletet csak Hunyadi Lászlón hajtották végre, három nappal elfogatása után. Az ifjú László király visszariadt a tömeges vérontástól, csak annak kivégzéséhez járult hozzá, kit nagybátyja haláláért felelősnek vélt. Mátyást és a többieket fogságra vetették, Vitéz János püspök Szécsi prímás őrizete alá került. Hunyadi Lászlót és barátait a királyi felség ellen tervezett gyilkos merénylet bűnében marasztalták el s e hamis vád következtében a kivégzést szükségképen követte a Hunyadi-vagyon elkobzása. A kormányzó rengeteg uradalmain Garai, Ujlaki, alsólendvai Bánfi Pál és rokonaik készültek osztozni. Giskrát is megkínálták, de a zsoldosvezérből lett felvidéki kapitány nem kívánt részt Hunyadi egykori „barátainak” osztályából. Megelégedett királya bizalmával, ki a Hunyadi-per idején másban már nem bízva, teljesen az ő védelme alá helyezte magát. Maga a király alig egy hónappal a vésztörvényszék után távozott az országból. A nyarat Bécsben töltötte, ősszel Prágába utazott, mindenüvé magával hurcolva a fogoly Hunyadi Mátyást. László esküvőre készült, Ulrik passzaui püspök már el is utazott Párizsba a menyasszonyért, VII. Károly francia király leányáért, mikor november 23-án a király váratlanul meghalt. A közhit szerint Podjebrád György és Eizing Ulrik mérgeztették meg.

*

V. László tizennyolc évet élt s e rövid idő folyamán mindig mások hatalmában volt. Anyját kétéves korában vesztette el s azután tizenegy esztendeig császári nagybátyja bécsújhelyi udvarában nevelték a kiváló Aeneas Sylvius útmutatásai szerint, aki külön könyvet írt és ajánlott Lászlónak a nevelésről. Ez a nevelés szigorú és erkölcsös volt; de nélkülözte a szeretet melegét. Aeneas Sylvius inkább a renaissance-kori fejedelem képességeinek fejlesztésére helyezett súlyt; maga Frigyes császár pedig nem sokat gondolt vele, mi lesz öccsével, hiszen a koronákat, melyeket számára kellett megszereznie, inkább a saját fején kívánta látni. Az ifjúkor küszöbén, tizenhároméves korában László egy másik nagybátyjának, Cillei Ulriknak gondozása és befolyása alá került. Ulrik, hogy a maga befolyását megszilárdítsa és biztosítsa, élvezetek szerzésével igyekezett kis öccsét szórakoztatni. Ital, kártya, nő, dorbézolás homályosították el az ifjú lelkében Aeneas Sylvius tanításait s az örökös cselszövések és intrikák, melyek személye körül forogtak, könnyelműségre, határozatlanságra, bizalmatlanságra nevelték. A színlelésnek – Aeneas jellemzése szerint – mestere volt és mester volt véleményének folytonos változtatásában is, mindig annak adott igazat, akivel utoljára beszélt. Nem hiányoztak belőle nagyapjának és a többi Luxemburgoknak kegyetlen hajlamai. Egyénisége általában nem sok jóval biztatott. A Hunyadi fiúk sorsáért s Hunyadi Jánossal szemben már előbb tanusított méltánytalan magatartásáért mégsem lehet őt felelőssé tenni. Ha része is volt az események előidézésében, kétségtelen, hogy mindezek értelmi szerzői Garai László és barátai voltak. László csak eszköz volt kezükben s Hunyadi László kivégzésével voltakép a régi Garai-Cillei-liga és a Hunyadiak vezetése alatt álló nemzeti párt küzdelmének utolsó fázisa jutott befejezéshez.

Hunyadi János – láttuk – kormányzóvá választásáig szilárdan kitartott Albert halála óta vallott politikai meggyőződése mellett. A kormányzóválasztás után azonban letért erről az útról. Nagy célja, a török elleni küzdelem sikere érdekében maga segítette régi ellenfelét, Garai Lászlót a nádori székbe s később a közöttük közvetítő Ujlaki Miklós rábeszélésére szoros szövetségre is lépett vele, végleg deferált a legitím királyság eszméjének. Politikája irányának ez a megváltoztatása szükségképen lett forrásává későbbi surlódásoknak és összeütközéseknek. A bizalom közte és Garai közt s ennek rokonai, a Cilleiek és a király között, sohasem állhatott helyre s a kölcsönös bizalmatlanság oly atmoszférát teremtett, mely végzetesen hasonló volt a nikápolyi csata idején Zsigmond udvarában kialakult légkörhöz. Hunyadi és hívei, éppúgy mint Laczkfiék hetven évvel előbb, a nemzeti egység megteremtésén munkálkodtak, hogy ezúton oldják meg a török veszedelemben rejlő sorsdöntő problémát. Garai Lászlóék, mint egykor Garai Miklós és Cillei Herman, csak a hatalmi kérdést tartották fontosnak, maguk és királyi rokonuk hatalmának megszilárdítására törtek. Amíg gyengének érezték magukat, keresték Hunyadi barátságát; László király az uralom átvételekor áradozó szavakban dícsérte és nagy adományokkal jutalmazta a kormányzó működését, érdemeit és szolgálatait. Mikor Hunyadi halálával és leghatalmasabb hívének, Ujlaki Miklósnak átpártolásával a nemzeti párt ereje megfogyatkozott és vezetése két tapasztalatlan ifjú kezébe került, nyiltan ellene fordultak s a király a vésztörvényszékszerű gyorsasággal meghozott és végrehajtott halálos ítélet után kiadott oklevelében nemcsak Lászlót és Mátyást, hanem magát Hunyadi Jánost is súlyos vádakkal illette. Az 1457 március 21-én kelt oklevél veszedelmesen hasonlít Zsigmond királynak 1397-ben Laczkfi István ügyében kiadott ítéletleveléhez, nem hiába egy konyháról kerültek ki. Akkor Garai Miklós, most Garai László, apa és fiú voltak a két hős emlékét bemocskoló iratok értelmi szerzői. Főleg a királyi jövedelmekkel való önkényes rendelkezéssel vádolták Hunyadit, holott jól tudták, hogy a jövedelmeket, sőt a maga hatalmas jövedelmeit is kizárólag közcélra, a török elleni küzdelem nagy céljára fordította. Emellett bűnéül tudták be azt is, hogy az ország jogainak védelmében fegyverrel támadta meg Cilleiéket és az osztrák tartományokat, hogy a vele szemben annyiszor hitszegő szerb despota ellen kemény szigorúsággal lépett fel s a hűtelen oláh vajdákat elcsapva, helyükbe másokat ültetett. Hunyadi Lászlót, mint egykor Laczkfi Istvánt apja, a király élete ellen szőtt összeesküvéssel vádolta Garai. Az ítélet most is, mint akkor, az udvari arisztokrácia, a Garaiak és Cilleiek bosszúja volt a katonafőurak hatalmát vesztett pártjával szemben, de míg Zsigmond korában Laczkfiék kiirtása az idősebb Garai vezetése alatt álló udvari párt teljes diadalára vezetett, most Hunyadi László kivégzése pártja megerősödését, Garaiék bukását vezette be.

Hunyadi pártja az ő halálával, fia kivégzésével és a másik fiú fogságba hurcolásával nem semmisült meg, sőt megerősödött, megacélosodott. A diadalmas törökverő hősnek fiaival szemben követett eljárás mérhetetlen elkeseredést váltott ki az egész országban. Óbudán egy bátor szerzetes már a kivégzést követő vasárnapon ártatlan vér kiontásáról szónokolt templomi szentbeszédében. Kint a falvakon, a tiszántúli várakban és lent a végeken pedig fellángolt a felkelés tüze. A Hunyadi-párt vezetését a kormányzó özvegye és Szilágyi Mihály vették át s híveik fegyverzésével készültek a végső leszámolásra. Mátyás a prágai fogságban sínylődött, de idehaza mind nagyobb tömegek szívét és lelkét hatotta át a „nemzeti királyság” gondolata, amit V. László halála után, apai öröksége és saját tehetsége jogán, ő volt hivatva diadalra vinni.

A váradi püspök és káptalan birtokai a XV. Században.