A magyar renaissance-állam.

Mátyás választása, nagybirtok és rendek szerepe. Szilágyi kormányzósága; a nagybirtokosok leszerelése. Török háborúk, Szerbia, Bosznia. A török probléma Mátyás koncepciójában. – A renaissance-állam és fejedelem. Mátyás renaissance-gondolkodásának magyaros szinezete; új nemzetállami öntudat; az európai nemzetközi viszonyok a középkori egység felbomlásával. Az államhaszon; Mátyás renaissance-eszközei; a nemzetet képviselő renaissance-fejedelem. – Háború Frigyes császárral; belső nyugtalanság; husziták leverése. A cseh trónkérdés, erdélyi lázadás, moldva, cseh háború, cseh királyválasztás; hadierők, állandó zsoldosok. Lengyelország a cseh ügyben, lengyel-cseh-császári koalíció, Ulászló cseh király. Vitéz-féle összeesküvés, Kázmér betörése, Boroszló. Sabác, török és velencei határviszonyok. – Ausztria meghódítása, katonailag, a fekete sereg; diplomáciailag, ermeland, német lovagrend, Lengyelország elszigetelése, Milano, svájciak, Salzburg, Passau. Olasz politika, Ancona, Dsem. Francia kapcsolatok. – Belső reformok: országgyűlés, rendek; királyi tanács és kancellária; alkalmazottak, követek; pénz- és hadügy, nagybirtok, jogrend helyreállítása, nagybirtokosok kicserélése, igazságszolgáltatás, királyi kúria; vármegye, köznemesség. Sziléziai reformok; városok; jobbágyság emelése; főkegyúri jog. – Humanizmus; vitéz köre, pozsonyi egyetem; udvari humanisták, idegenek; Corvina; művészetek, Buda, renaissance-élet. – Beatrix, Corvin János örökösödése.

V. Lászlónak, a gyermekkirálynak gyermektelen halálával a magyarországi Habsburgoknak fiága magvaszakadt; Albert király két leánya: Anna, Vilmos szász herceg felesége és Erzsébet, a Jagelló-házbeli lengyel királynak, IV. Kázmérnak felesége, igényt tartottak ugyan, magyar szokásra is támaszkodva, a trónra, de száz esztendőnek belső fejlődése során a magyar határokon belül is már oly hatalmi tömbök, önálló energiák állottak elő, melyek a trónbetöltés kérdésénél a külföld igényeit illuzóriussá tették. A Garai-, Ujlaki- és Hunyadi-birtoktestek már országrészeket fogtak össze egyetlen nagyúr parancsai alatt, s mi sem természetesebb, mint hogy e legnagyobb birtokosok döntöttek a trón betöltése dolgában. A két első család már fejedelmi rokonsággal dicsekedett: Garai nádornak anyja Cillei Anna, V. Lászlónak nagynénje volt; felesége Alexandrina, tescheni hercegnő, viszont Ujlaki Miklós erdélyi vajdának leánya Podjebrád, a jövendő cseh király Henrik fiához ment nőül. De mind e rokoni összeköttetés nem ért nyomába annak a népszerűségnek, mely a Hunyadi-családot vette körül, s amely a nándorfejérvári nagyszerű események, a nagy kormányzó hősi halála, László fiának tragikus sorsa következtében most forrpontra hevült. Nemcsak a keresztény világ, de Magyarország is hatása alatt állott még a szultán szégyenteljes vereségének, a nemzet feladatai közt a leglényegesebbnek a török kiűzése tűnt fel, s azt kitől lehetne biztosabban várni, mint a keresztény hős egyetlen életbenmaradt fiától, Vajdafi Mátyástól! Az eddig is különös pártfogását élvezte a Gondviselésnek: a Cillei-fondorlatok, V. László gyáva bosszúja nem tudták elemészteni, cseh méreg is megkímélte, mert Csehországnak kormányzója, Podjebrád György nem csekély hasznot várt az előkelő fogolytól, kit a sors V. László halálával az ő kezeibe szolgáltatott.

Garai és Ujlaki annál gyorsabban belátták a küzdelem sikertelenségét, mert a szomszéd fejedelmek közt sem akadt, aki trónigényüket pártolta volna: III. Frigyes császár Kázmér jelöltségét támogatta, miután ez az ausztriai örökös tartományokat illetőleg lemondott neje jogigényéről, s azokat átengedte III. Frigyesnek. A két nagy hazai dinaszta számára nem maradt egyéb hátra, mint a harmadikkal kiegyezni, s a trónról való kényszerű lemondást minél drágábban adni el a szerencsésebb Hunyadi-családnak. Mátyás anyja és nagybátyja, Szilágyi Mihály, akik a prágai fogoly érdekeit képviselték itthon, nagy politikai érzéket és mérsékletet tanusítottak, amikor 1458 január elején Szegeden formálisan kiegyeztek a trónt illetőleg a Garaiakkal, a nádor és felesége, a hercegnő, kötelezték magukat, hogy Mátyást a trónra segítik, viszont Szilágyi Erzsébet és fivére megígérték, hogy az ifjú király feleségül fogja venni Garai leányát, Annát, s amíg ezt nem teszi, addig ők nem engedik kezére sem a trónt, sem pedig az atyjától reászállott Hunyadi-javakat. Az egyességben még arról is gondoskodtak, hogy a királytalan időben a nádor a székvárosba, Budára és Pestre beeressze a Hunyadi-pártot és vele közösen birtokolja a királyválasztás helyét. A szegedi egyességgel Mátyásnak nyert ügye volt: Ujlaki magárahagyatva annál kevésbbé támadhatott fel a Hunyadi-Garai koalíció ellen, mert sógora, a Mátyás királyságának Vitéz János által megnyert Podjebrád is csitította és elfogadtatta vele azt, amit nem tudott megváltoztatni. A cseh kormányzó, akinek kezében már biztos volt Szent Vencel koronája, a magyar urakhoz hasonlóan, szintén dinasztikus hasznot akart húzni Mátyás királyságából: felajánlotta leánya, Cunka, más néven Katalin kezét Mátyásnak szabadulás és támogatása fejében, amit Mátyás annál könnyebben elfogadott, mert már első, gyermekházassága óta, a Cillei grófleánnyal, tisztában volt azzal, hogy a magasba törő emelkedésnél a házasság a politikai eszközök egyik leghatékonyabbja.

Annak, amit nem egészen reális szemlélettel „szabad” királyválasztásnak szoktunk nevezni, sorsa a Hunyadi-Garai-Ujlaki-Podjebrád megegyezéssel el is volt döntve. A Rákoson összegyűlt köznemességnek egyéb feladata nem maradt, mint a nagyurak határozatához csatlakozni, amit annál szívesebben tett meg, mert egyrészt maga is a Hunyadi név varázsa alatt állott, másrészt pedig Szilágyi Mihály, kinek hamisítatlan magyar természetét még nem színezték nyugati behatások, ügyesen használta fel unokaöccse érdekében a nemzeti király fogalmát. A köznemességhez küldött követei kiemelték, hogy a „magyar nyelv dicsősége” kívánja magyar születésű király választását, s ha ezt megteszik a nemesek, ő nem pihen seregével addig, míg a szentkoronát III. Frigyestől, a töröktől a már elveszett területeket vissza nem szerzi. Szilágyi Mihály a Hunyadi-birtokoknak 15.000 fegyverese élén tárgyalt a nemességgel, s miután január 23-án a főurak és főpapok a pápai követ, Carvajal bíbornok előtt ünnepélyesen kibékültek egymással és Mátyás választásában végkép megegyeztek, ünnepi lakomán áldomást ittak: másnap, 24-én követeikkel akarták a Rákosra megüzenni a hírt, de a köznemesség ekkor már türelmetlenségében elözönlé Pest városát és a Duna jegét, s ott értesülvén a főurak határozatáról, maga is lelkesen királynak kiáltotta ki Hunyadi Mátyást.

A választás ténye és az utána hozott országgyűlési törvények a III. Andrástól kezdődő, több mint másfélszázéves fejlődés eredménye gyanánt a rendek hatalmának lendületes térhódítását mutatják. Nagybirtokos főrend és köznemesség egyformán saját helyzetének biztosítására gondol és egy lélekkel iparkodik, hogy az új királynak mozgási szabadságát gúzsba kösse. Nincs itt különbség idegen vagy magyar vér között: Mátyás elé a királyi hatalom gyakorlásának ugyanazon korlátait emelik, mint korábban az osztrák Albert elé. Kimondják, hogy Mátyásnak semmiféle, még oly fontos okból sem lesz szabad adót követelnie a nemesektől, vagy azok jobbágyaitól; viszont külső ellenséggel szemben ő lesz köteles az országot minden erejével, azaz a Hunyadiház családi hatalmával megvédeni, és csak ha „saját jövedelmei” erre nem volnának elegendők, akkor álljanak ki a főpapok és bárók bandériumai, utolsó sorban pedig a nemesség közfelkelése. Az utóbbi években jogtalanul elvett birtokok visszaadandók, a király minden atyafinak és familiárisnak, tehát a nagyurak egész uszályának mindenkor teljes igazságot szolgáltasson, s kormányzása ellenőrzésére minden évben összeüljön az országlakók gyűlése, melyen a nemesek fejenkint jelenjenek meg. A Hunyadi-Garai koalíció érdekében Szilágyi Mihályt öt esztendőre gubernátornak választották meg, holott erre közjogilag semmi szükség nem volt, hiszen Mátyás már 17-18 éves volt, s távolléte sem tartott sokáig: egy hétre az országgyűlés bezárása után meg is érkezett prágai fogságából. A kormányzóságra azonban szükség volt a szegedi egyezmény végrehajtása érdekében; Szilágyi Mihály mint kormányzó, kezében a hatalommal és birtokokkal, számíthatott arra, hogy elvéteti azzal a gyerekkel a Garai-leányt és egyebekben is meg fogja szelidíteni. A rendek tehát király nélkül rendezkedtek be, s mikor ez Budára érkezett, hogy koronázás helyett – a korona idegen kézben maradt – nyugati keresztény szokás szerint inthronisatio, trónbaültetés formájában vegye át hatalmát, Buda város kapui előtt a polgárság jogaira és kiváltságaira kellett esküt tennie, a várbabocsátás előtt a főurakéira, s végül Nagyboldogasszony templomában, a beültetés szertartása előtt az Egyház és a főpapság előjogaira. A három rend közül egyik sem maradt el, amikor királyválasztás alkalmat nyujtott saját érdekei hathatós képviseletére.

Zsigmond félszázada, s az arra következő két évtized nem múlt tehát el hiába, s Mátyásnak kezdettől fogva előjogaikra féltékeny rendekkel kellett számolnia, akik persze a közjónak is elébe helyezték saját érdekeiket. A rendi dualizmusnak azonban természetéhez tartozott, hogy mindenkor kettőn álljon a vásár: a rendeken és a velük szemben álló királyon. Ez utóbbit most Mátyásnak nevezték és „Matthias Rex” első névaláírásától kezdve megmutatta, hogy az ifjúságával és rabságával visszaélő rendi követeléseket nem hajlandó elfogadni. Mintha csak az országgyűlés határozatának semmis voltát akarta volna kiemelni: megemlítvén, hogy a rendek nagybátyját kormányzónak választották, most ő külön is reáruházza a kormányhatalmat, mely tehát őtőle, a királytól száll Szilágyi Mihályra. De ennek pünkösdi királysága így sem tartott sokáig: Mátyás hív össze új országgyűlést, nagybátyjának udvarias formában ugyan, de parancsokat küld, a királyi tanácsban nélküle tárgyalja az ügyeket, úgyhogy végül Szilágyi Mihály a látszat megóvására 1458 augusztusában kénytelen maga lemondani magas méltóságáról. A szegedi egyezményt amúgy sem tudta végrehajtani, s a Garaiaknak csakúgy, mint a két Szilágyi-testvérnek bele kellett nyugodniok Mátyás elhatározásába, mely szerint a saját ígéretét fogja megtartani; s nem az övékét, és a Podjebrád-leányt nem fogja elhagyni testvére egyik gyilkosának, Garainak leányáért.

Mátyás első önálló fellépésének logikusan bonyodalmakra kellett vezetnie. Az urak egymásután ellene fordultak, újra eljátszandók az előző királyok elleni felkeléseket. Ujlaki Miklós kezdettől fogva nem akart hódolni, mire Mátyás megírta a büszke vajda sógorának, Podjebrádnak: ne vegye rossz néven, ha Miklós vajdát valami baj találja érni. Kedvetlen nagyurak lázadozásával szemben Mátyás legalább a köznemesség hűségét akarta biztosítani, s ezért az 1458. évi országgyűlésen nemcsak hogy elfogadta uralmának a királyválasztó országgyűléstől felállított korlátait, hanem a nemesi előjogokat még inkább megerősítette. Esküt tett, hogy sem fél-, sem egészforintos adót nem fog követelni, az országot saját költségén fogja megvédeni, a nemesség személyes szabadságát tiszteletben tartja, hivatalokat csak magyaroknak osztogat, még pedig a királyi tanács akarata szerint: mind olyan ígéret, aminőket szorult helyzetbe került fejedelmek tesznek rendeiknek, a soha meg nem tartásnak politikus hátsó gondolatával. Arra azonban jók voltak ez ígéretek, hogy a köznemességnek a nagybirtoktól még független részét lekenyerezve, megkezdhette a leszámolást a nagyurakkal. Úgy látszik, mindjárt ez országgyűlés alatt vagy utána letette Garai Lászlót a nádorságból, s helyére Hunyadi János régi hívét, Gúti Ország Mihály nevezte ki. A három hatalmas: Szilágyi, Garai és Ujlaki erre Garai egy várában egymás támogatására szövetséget kötött, melytől Szilágyit a nagybátyjához mindig gyöngéd király Vitéz János által elvonta ugyan, de a makacs öregen mégis erőt vett a bosszúvágy, újra csatlakozott Garaihoz, mire a király Világos várában őrizet alá tétette. Lázadó társai, kikhez a Dunántúl némely urai: Kanizsaiak, Bánfiak csatlakoztak, a magyar trónt III. Frigyes császárnak ajánlották fel, s őt 1459 februárjában királyukká választották. Mátyás trónkrízise ezzel elérte tetőpontját: délen a törökök ellen kellett védenie saját erejéből a recsegő-ropogó Bosnyákországot, dunai Szerbiát, a nándorfejérvári bánságot, bent a felvidéki cseh rablókat kellett fegyverrel megfenyítenie, amikor az országnak szinte egyharmadát kezében tartó húsz főúr ellenkirályt állított vele szemben.

E munka előző részei élénk figyelemmel kísérték azon processzust, mely a nagybirtokot tette országrészek sorsának döntő urává, olvasóink tehát meg fogják érteni, hogy a lázadó nagybirtokosokkal szemben Mátyás király a többi nagybirtokosokhoz fordult, s azokat személyesen kötötte le magának. Azon megokolással, hogy a sok lázadásban tudni akarja, kik hívek hozzá választása óta, összehívta ők, esküt vett ki tőlük, hogy egész életükben őt fogják királyukként uralni és más királyt nem neveznek maguknak, – ennek fejében ő is megígérte nekik, hogy kiváltságaikat megtartja és a rebellisek birtokait nekik fogja adományozni. A nádorral, Pálóczi László országbíróval, Rozgonyi Sebestyén és János erdélyi vajdákkal együtt összesen 36 világi úr jött hozzá esküre, köztük a Rozgonyi, Hédervári, Laki Thúz, Losonczi, Szobi, Maróti, Korogyi, Kanizsai, Czudar, Szécsenyi, Geréb, Homonnai, Perényi, Kállai, Pethő családok tagjai és az öreg Szécsi Dénes esztergomi érsekkel együtt tizenkét főpap. Az urak többsége és a köznemesség Mátyás mellé állván, ennek nem kellett többé tartania a lázadóktól és bár Nagy Simon macsói bán vezérlete alatt álló seregét Körmendnél megverték a lázadók és Frigyes emberei, Garai Lászlónak közbejött elhúnytával a mozgalom fej nélkül maradt, tagjait a pápai követ kérlelése és Mátyás amnesztiája csakhamar visszatérítette a hűség útjára.

Uralkodásának ez első szakában Mátyás szeme mindegyre a déli határ felé fordult, ahol atyja csak az imént tűnt el hadistenként küzdelem villámai között, győzelem dicskörében. Trónja bármennyire ingott is alatta, hű akart maradni törökverő atyjához, akiről III. Callixtus pápa megírta a fiúnak, hogy azért küldte Isten, hogy a keresztény hitnek erős védelmezője és hatalmas bástyája legyen. Ezt az isteni küldetést a fiúban is felismerte a pápa, aki trónraléptekor így üdvözölte Mátyást: „Téged mint Isten valamely küldöttét, égi ajándékképen kapott nemcsak Magyarország, hanem az egész keresztény világ.” A pápa biztató levelei egymást érik Hunyadi János és Kapisztrán kereszteshadjáratának folytatására és Mohamed szektájának dicsőséges küzdelemben kiirtására. Callixtus után a pápai széken 1458–1464 között II. Pius ül, a szienai származású nagy humanista, korábban III. Frigyesnek elég világias udvari embere, kancellárja, de Szent Péter székén mély erkölcsi gondolkodás és felelősségérzet embere. A megválasztását követő napon a bíbornoki kollégium elé vitte a török elleni hadjárat szervezését, s ettől kezdve minden diplomáciai lépésének ez volt az indítója. Az 1460-ban Mantuában tartott kongresszuson személyesen jelent meg, de hiába várta a keresztény fejedelmeket, akik követeik által egymásra vádaskodtak előtte és legfeljebb ígéreteket tettek a török háborúra, melyeket nem szándékoztak megtartani. A magyar királyt épp ekkor III. Frigyes ellenségeskedése akadályozta a pogány megtámadásában, de egyébként magárahagyatva is, mástól nem, mint a pápa áldásától és itt-ott pénzbeli támogatásától kísérve, Mátyás ez években mégis megtette a lehetőt.

Hunyadi János utolsó, nándorfejérvári hőstettével a régi magyar védelmi vonalnak csak középponti, leghatalmasabb pillérét mentette meg; az első vonal kiépített állásai már többnyire pogány kézen voltak. A rácok feje, a szerb deszpota már a rigómezei csata óta fizeti, a magyar országos tanács jóváhagyásával, a szultánnak az adót, bár tényleg még a magyar király alattvalója. 1456-ban meghal a deszpota, Brankovics György, rá két évvel fia, Lázár, s ezzel a szerb dinasztia kihal, de vele pusztulnak az önálló Szerbországnak utolsó foszlányai. 1458-ban török kézre jut Belgrádtól leletre Galambóc vára, Mátyás sereggel siet visszavívására, de a Szilágyi-Garai támadás hírére kénytelen, trónja védelmében, visszafordulni. A tulajdonképeni Brankovicsörökség, a macsói és nándorfehérvári bánságok körzetétől délre, alig áll egyébből, mint Vég-Szendrő várából és uradalmából, s ezt most Tamás fia (Tomásevica) István bosnyák királyfi kéri el Mátyástól, a néhai deszpota leányának, Ilonának kezével együtt. A Jajca és Bobovác váraiban székelő bosnyák király is régóta rossz helyzetben van: délről a Várbosznai (Szarajevói) basa nyomja, de elég baja van a Hercegovinát bíró Szent-Szávai hercegekkel is, meg a horvát-szlavón és macsói bánokkal, akik szomszédjában a suzerain, a magyar állam képviselői. Mátyás hiába adta át a bosnyák királyfinak a rác deszpotaságot, mert ennek nagybátyja, Radivoj árulásából még ez évben török kézre kerül Vég-Szendrő vára. Rác deszpotaság, Szerbia, nincs többé, s ezzel rákerült a birtokbavétel sora a már 1439-ben behódolt Boszniára.

Az 1460-ban meghalt utolsóelőtti bosnyák király, Tamás István után fia következett: az említett Tomásevics István, aki vállalkozó szellem volt, mindent megpróbált országa fenntartására. A bosnyák terület szegény hegyi lakossága még mindig a bogumil-patarén eretnekséghez szított és szíve mélyén gyűlölte urait, a dalmát-velencei vagy magyaros műveltségű várurakat. Ez a társadalmi és vallásos szakadás természetesen megkönnyítette a török előhaladását, amit az új bosnyák király is belátott, s a törökbarát bogumilség ellensúlyozására II. Pius pápához fordult, tőle kért koronát és az egyházi szervezkedésre püspököket. A pápától küldött koronával Jajcában meg is koronáztatta magát, amit ugyan Mátyás király joggal pártütésnek nyilvánított, mivel „Bosznia mindenkor és ma is Magyarországhoz tartozik”, de a pápa kérésére ismét védelmébe fogadta az újból hódoló Tamás fiát, valamint Koszacsa-Vukcsics Istvánt, a Szent-Szávai herceget, s velük Budán megbeszélte az országaik érdekében szükséges katonai intézkedéseket. A jajcai koronázás Bosznia végnapjait vezette be.

II. Mohammed szultán fővezére, Mahmud basa rumilii beglerbég – az utolsó tesszáliai császárnak, Alexios Angelosnak renegát dédunokája – már 1463 tavaszán elfoglalta a bosnyák király kincsesházát, Bobovácot (Travniktól keletre), utóbb Jajca és tovább Horvátország felé Kljucs vára is kezére került, s a fogságbaesett Tomasevics Istvánt a szultán lefejeztette. Bosznia elfoglalásával megnyílt az út Horvátország, Friaul, a velencei Terra ferma felé, másrészt pedig Nándorfejérvár nyugat felől is mindinkább elszigetelődött. Érthető tehát a felindulás, mely már Bosznia megtámadása hírére Velencét, a pápát, s magát Mátyás királyt is hatalmába kerítette. Az országgyűlés a bandériumokon kívül jobbágykatonaság kiállítását is megszavazta, Mátyás gyorsan megindult 25.000 főnyi seregével, melyből 7000 sajátja, 12.000 a főpapok és főurak banderiális katonája volt. A török azonban ügyesen kihasználta Szendrő birtokát: a szintén renegát Ali szandsákbég (valószínűleg Mahmud testvére) a Boszniában operáló fősereg fedezésére a Szerémségbe üt, itt ugyan nem messze Futaktól, Mátyás táborhelyétől, visszaverik a Szokoli-testvérek, erre a temesi végekbe tör, ahonnan Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda űzi ki, s mire Mátyás átlép a Dunán és Nándorfejérvárott összevonja csapatait, Bosznia behódoltatása befejezve, s a szultán immár hazafelé tart. Mátyás közben véd- és dacszövetséget kötve a török új hódításától leginkább fenyegetett velencei Signoriával, megindul Bosznia visszafoglalására. Egyik hadoszlopát Zápolyai Imre, kincstárnoka vezeti, szlavóniai, Pozsega megyei nemes család fia, aki hű szolgálataival – s helyismeretével is – ekkor szerzi meg Mátyás teljes bizalmát. A seregben különben ott kísérik királyukat a kalocsai érsek, több püspök, a nádor, a vajda, a bánok, – ez Mátyás nagy reprezentatív hadjárata, mellyel ország-világ előtt megbizonyította, hogy atyja fia. Hosszú vonulás, nehéz ostrom után kezébe esik a meredek hegyen függő Jajca vára, melyet délről a magyar fennhatóságot újból elismerő Szent-Szávai herceg is segített körülfogni. A visszafoglalt területet most saját kezébe veszi a magyar király: Zápolyai Imrét a bosnyák királyság gubernátorává nevezi ki, s egyúttal rábízza a horvát-szlavón-dalmát bánságot s a vránai perjelséget, mint amelyeknek anyagi és katonai erejével megvédheti az exponált Boszniát.

Bosznia nagyobb részét Mátyás király saját országa erejével hódította vissza, a Velencétől ugyanekkor megindított moreai operációk, Korinthosz ostroma eredménytelenek maradtak. Török hadjárataink e döntő évei megtanították arra, hogy az európai kereszténység érzelmi egysége rég megszűnt politikai erőként hatni és dőre az, aki a pogány veszedelemtől fenyegetve, mástól várja a védelmet és szabadulást. Szerbia leverése után a szultán Kis-Ázsia és a Balkán-félsziget déli részeinek meghódítására szánt két-három esztendőt: 1460-ban a Moreai deszpotiát szüntette meg, az utolsó Paleolog-fejedelem Rómába menekült, mialatt a hódító törökök a Parthenont birtokukba vették és Máriatemplomból mecsetté alakítottak át; Cyprus szigete az ott uralkodó Lusignan-házban kitört viszályok során az egyiptomi szultán fennhatósága alá került és Lusignani Sarolta cyprusi királynő szintén segítségkérő útra indult Itáliába. 1462-ben Sinope fejedelemsége és Trapezunt császársága lett az ozmánok zsákmányává, miután uralkodóik követségek útján éveken át végigházalták a nyugati hatalmakat segítségért. Ezekre a csapásokra következett Bosznia elestének híre, ami végkép megérlelte II. Piusban a kétségbeesett elhatározást, hogy maga fog a kereszteshadjárat élére állni. „Hogy mennyit ér egy gyűlést összehívni a hadjárat érdekében, mondotta már előbb, ezt megtanultuk Mantuában; ha pedig követeket küldök ez ügyben a fejedelmekhez, kinevettetés a sorsuk.” Csak abban bízott, hogy ha Szent Péter utóda áll a sereg élére még oly törékeny, öreg testben is, a keresztény fejedelmek el fogják szégyelni magukat és követni fogják. Fülöp burgundi herceg egyenesen fogadalmat tett, hogy felveszi a keresztet, ha valamely nagyhatalom feje vállalja a fővezérletet. Mivel ilyen nem akadt a világi fejedelmek közt, II. Pius saját vállaira vette ezt a feladatot. A háború diplomáciai előkészítése során sikerült követe, a magyarok régi barátja, Carvajal János bíbornok útján Mátyás és III. Frigyes között az 1463. évi bécsújhelyi békét létrehozni, a kereskedelmi érdekeiben életveszélyesen fenyegetett Velence magától is megüzente a háborút a töröknek, s 1463 őszén támadószövetséget kötött Mátyás királlyal, mely szerint a Signoria tengeren, azután Moreában és Dalmáciában támad, mialatt Mátyás a Dunavonalról és Boszniából fog operálni. A burgundi herceg is ígéretet tett támadó hadjáratra, melyet azonban nemsokkal utóbb éppoly ünnepélyesen visszavont. Firenze, Velencének levantei versenytársa és Franciaország egyenesen ellenségesek voltak a pápai tervvel szemben, s a kardinálisok kollégiumában a francia bíborosok mindent megtettek, hogy Pius elindulását megakadályozzák. Szegény nép nagy számban tódult Itáliába annak hírére, hogy Krisztus helytartója fogja a sereget vezetni, de fejedelmek nem jöttek. A halálos betegséggel küzdő pápa Rómából Anconába vitette magát, hogy a saját költségén felszerelt hajórajjal nekiinduljon a török birodalomnak; környezetében egyedül Carvajal mutatkozott méltónak a nagy gondolathoz, Velence hetekig késlekedett, s mikor végre a doge hajóhada élén megjelent Anconában, a pápát nem találta többé életben, mire hajóival egyszerűen hazament és leszerelt. Ez volt az utolsó kereszteshadjárat szomorú vége.

II. Pius pápa 1464 augusztus 15-én halt meg Anconában, s Mátyás király ugyanezen hónapban azon hittel indította el seregét, hogy a kereszteshad, pápa és Velence, tengeren és Görögország területén egyidejűleg támadni fognak. A török császár, aki bizonyára tisztában volt a kereszteshadjárat realitásával, július közepe óta ostromolta Jajcát és csak Mátyás előhadának, a Zápolyai Imre vezetése alatt álló két hadtestnek közeledtére vonult vissza. Közben Mátyásnak tudomására juthattak az anconai deprimáló hírek, s egyedül érezve magát a törökkel szemben, csak szeptember végén indult meg a Szerémségből; a Drina melletti Zvornik vár alá ment, amely Boszniának északkeleti részén, az uszorai, sói és szreberniki bánságon uralkodott. Birtokában könnyen lehetséges volt Szarajevót is visszafoglalni, másrészt Nándorfejérvár is biztosabbnak érezhette magát. Az október közepén megkezdett ostromot Mátyás november közepén megszakította, miután több nagy ostrom sikertelen volt, s maga Zápolyai Imre is súlyos sebet vett. Ettől kezdve Mátyás király nem viselt többé támadó hadjáratot a török ellen.

Akik a történettudománynak amolyan utolsó ítéletszerű szerepet tulajdonítanak, melyen az emberi mult nagyságainak bűneit és érdemeit, erényeit és hibáit egybe kell vetni és felettük végleges értékítéletet mondani: azok Hunyadi Mátyás megítélésénél a török problémát szokták a mérlegre vetni. A jóindulatú ítélkezők ilyenkor mentegetni próbálják a királyt azon mulasztásáért, hogy 1464-től kezdve haláláig csak fogadkozott török háborúra, a töröknek Európából kiűzésére, de komoly lépéseket ezirányban többé nem tett. Mentegetni igyekeznek ugyanazon érvekkel, melyeket Mátyás is használt a pápák fegyverre nógató szózataira: a keresztény fejedelmek nem veszik komolyan a török veszedelmet és nemcsak hogy saját marakodásaiknak élve, magára hagyják a veszedelem torkában Magyarországot, hanem mind egyre akadnak olyanok is, kik Mátyás birodalmára támadva, őt is megakadályozzák jószándékai megvalósításában. Hány levele van Mátyás királynak, melyben Frigyes császárra, Velencére, a csehekre vagy a lengyelekre hárítja a felelősséget a török hadjárat újabb és újabb elodázásáért! Primum vivere, előbb Magyarországnak békességhez, biztosított nyugalmas határokhoz kell jutnia, hogy azután ráléphessen az útra, melyet multja és legutóbb Hunyadi János dicső példája jelölt ki számára … A késő ítélkezők magukévá teszik a királyi diplomácia ez érveléseit és megállapítják, hogy Mátyásban mindenkor megvolt az akarat a törökkel való nagy leszámolásra, de a veszélyt kevésbbé érző nyugati és északi szomszédai voltak azok, kik eltérítették erről a helyes útról.

Az utóbbi félszázad történetírása az ő adatokhoz ragaszkodó pozitivizmusában nem mindig tudott ez elnéző álláspontra helyezkedni. Számonkérte Mátyástól a bizonyítékokat arra nézve, hogy volt-e komoly alapja e mentegetőzéseinek, melyek némi objektivitással vizsgálva, inkább diplomáciai floskulusoknak látszanak, semmint az ő belső meggyőződése őszinte kifejezéseinek. Éppen azok a történetírók, akiknek legtöbbet köszönünk Mátyás kora megvilágításában, sok mindent nem vesznek többé készpénznek e nyilatkozatokból és elismerik, hogy bizony Mátyás nem túlságosan iparkodott török hadjárat indítására, evidens lehetőségeket és alkalmakat hagyott kihasználatlanul azért, hogy nyugati céljait, a cseh királyság, ausztriai német örökös tartományok birtokát, végül a német-római császárságot török háborútól zavartalanul elérhesse. Mátyás diplomáciai munkáját napról-napra végigkísérte ez a történetkutatás, mely végül is kénytelen volt felismerni, hogy Mátyás éveken, évtizedeken át nem foglalkozott török hadjárat gondolatával, megelégedett azzal, hogy a déli határokon álljanak a kipróbált végvárak, melyek védelmi vonala mögött ő szabadon szőhette az Ausztriára, Csehországra, német birodalmi trónra irányuló diplomáciai hálókat, sőt e célokért szabadon hadakozhatott is, egész haderejének a küzdelembe vetésével. Ezen a ponton nyert döntő fontosságot Mátyás személye és nemzeti érdemei megítélésénél a német-római császárság problémája, mely magától kínálkozott ez újabb történetíróknak Mátyás „mulasztásainak” kimentésére. Szerintük a sasszemű Mátyás előtt nem volt titok, hogy kereszteshadjáratot az akkori Európában összehozni: hiú remény, melyet legfeljebb két univerzalizmusnak a tényektől elvonatkoztatott világában: humanista és középkorian keresztény gondolkodással lehet megvalósítani, aminthogy II. Pius is egyszemélyben vallásos katholikus és humanista volt nagy terve idején. De azzal is tisztában kellett lennie szerintük Mátyásnak, a hadvezérnek, hogy a magárahagyott Magyarország erői még oly megfeszítve sem elégségesek az ozmán hatalom lényeges, avagy végleges visszaszorítására, hasztalan erőpazarlás volna tehát a török háborúkat 1463 és 1464 kudarca után tovább erőszakolni, – ehelyett Mátyás, a diplomata és a magyar nemzet létfeltételeinek ösztönös ismerője és méltánylója, hatalmas nyugati területek meghódítására adta fejét, hogy azoknak anyagi, katonai erőit hozzávéve a magyarságéhoz idővel biztosabb sikerrel indítsa meg a végső leszámolást Mohammed híveivel. Ez újabb elképzelés szerint: a német-római korona birtokában, a választófejedelmek élén, a gazdag Ausztria és Csehország pénzén fogadott zsoldos seregekkel indította volna meg a nagy hadjáratot az Idők teljével, ha – közbe nem szól Mors imperator és szerte nem foszlik haldokló kezeiből ez egész nagy terv.

Ez a felfogás kétségtelenül pozitív adatokból indul ki, s azokra hatalmas kupolát emel, méltót Mátyás nagyságához, de ez a kupola már nem masszív, hanem csak légbuborék: sokban feltevésekből és jószándékú utólagos következtetésekből épül fel. A történettudomány joggal elutasítja magától az oly meggondolásokat, hogy egy adott esetben mi történt volna, ha ez vagy az a részlettény másként vagy más időben jön létre. Hasonlóan csekély értékkel bír az a számítgatás, mit cselekedett volna Mátyás, ha az 1490. évet túléli, megszerzi a római királyságot, avagy Frigyes császár halálával a vele szimpatizáló Miksa átengedi neki Ausztriát és a cseh korona tartományait. Annyi azonban bizonyos, hogy diplomatikus mondatain kívül alig van adatunk arra nézve, mintha ő e területek háborítlan birtokában első feladatának tekintette volna a török elleni hadjáratot, a töröknek a Balkánról kiűzését.

Az újabb történetírás éppoly kevéssé mentes attól, hogy néha irreális elképzeléseket alkosson, mint más emberi tudomány vagy gondolkodási rendszer, s úgy véljük, hogy a német-római probléma ily felhasználása mögött is kevés pozitívum rejlik. Vajjon Mátyás nem volt-e, nem lehetett-e oly hatalmas egyéniség, hogy egyszerűen szükségét érezze a gazdag és művelt nyugati szomszédországok birtokának és vajjon nem becsülhette-e önmagát annyira, hogy minden török végcéltól függetlenül is magának követelhesse a német-római császári trónt? Az ő korában, előtte és utána sokan kinyujtották kezüket a császárság után: franciák, csehek, lengyelek, komolyan, diplomáciai fáradságot és pénzt áldozva, vagy ábrándos lelkesedéssel, – vajjon ha egy magyar király teszi ugyanezt, kell-e motivációról gondoskodni és kell-e nagyon is józan, reális törekvését messzi ideális célokkal ellepleznünk? Egy másik kérdés, mely a politikai, diplomáciai és udvari tények kutatásába elmerült történetírás előtt szintén alig derengett: vajjon Mátyás és az ő Magyarországa valóban annyira szükségét érezték a török mielőbbi eltávolításának? Vajjon Mátyás mint a nemzetállam nagy szervezője, mint új társadalmi fejlődés megindítója nem érezte-e saját hatalmát oly szilárdnak, hogy azzal szemben az Aldunán leskelődő szandsákbégek nem voltak többé komolyan számbaveendő erőtényezők?

Mindezen kérdésekre megkapjuk a választ, ha tudomásul vesszük az európai renaissance-ot illető modern kutatások eredményeit. Mátyás megértéséhez és igazi nagysága méltánylásához a renaissance fogalma adja meg a kulcsot; Hunyadi Mátyás renaissance fejedelem volt és országa magyar értelmű renaissance-állam.

A nyugati történetszemlélet egész 1860-ig nem tudta, hogy Európa művelődéstörténetének volt egy külön korszaka, melyet renaissancenak lehet nevezni. A rinascità szót eredetileg tisztán és kizárólag a művészettörténetben alkalmazták, s már a cinquecento író-festője, Vasari ezzel a szóval jelölte meg a korabeli modern, nagy művészetet, melynek gyökerei szerinte a 13. századtól kezdve erősödnek, de amely csak nagynehezen tudott életre kelni a középkor „barbár” légkörében. A „sötét” középkornak kellett árnyékká válnia, hogy a művészet renaissance-a felragyoghasson, az antik művészetet követve, annak „újjászületése” gyanánt. A római-görög korszak magas kultúrája szerepel központi tartalomként azon renaissance-fogalomban is, mely 1860-ban Jakob Burckhardt könyvében jelentkezik, hasonlóképen Voigt tudós munkájában, mely a renaissance-ot kísérő humanizmust a klasszikus ókor újraéledésének tartja. Igaz, Burckhardt fogalmazásában a renaissance nemcsak az antik kultúra helyreállítása volt; már ő is felismerte benne az olasz népszellem alkotó erejét és észrevette, hogy az olasz renaissance elsősorban nemzeti erőknek köszöni létezését. De ezeket a nemzeti erőket nem vizsgálta meg sem gyökerükben, sem pedig egész kiterjedt munkásságukban: hatalmas szintézise, mindenkor a legszebb történetkönyvek egyike az antik és olasz nemzeti erőket inkább csak a művészet terén, kevésbbé az államkormányzásban szemlélte, a gazdasági életet pedig teljességgel elhanyagolta, amint ez akkor, a mult század közepén, másként nem is történhetett.

Ennek a szemléletnek egyes vonásait meghagyta, de az egésznek képét megváltoztatta a mult század végén meginduló újabb kutatás. Az antik kultúra hatása az új képződményekre az újabb vizsgálatok szerint némileg gyöngébb volt, semmint korábban feltételezték; a görög-római elem visszaszorult, s helyét a korábban annyit szidalmazott középkor foglalta el, mint a renaissance lényeges elemeinek valóságos bölcsője. A renaissance tehát egyenes folytatása a középkornak – ugrásokat, áthidalhatatlan mélységeket; Zeus fejéből kilépő Minervákat úgy sem ismer a történelem, mely egymásba folyó, egymástól el nem választható processzusokkal foglalkozik, – a középkornak titáni őserőket rejtegető méhéből tört elő modern individualista kultúránk e nagyszerű elődje, s ehhez képest Dantéban, Szent Ferencben kell megtalálnunk Raffael és Michelangelo szellemének első megnyilatkozását, s a Nagy Lajosunkat fogadó római néptribun, Cola di Rienzinél a renaissance nemzetállam legelső elképzelését. A mozgalom nem korlátozható tehát az olasz és egyéb humanisták gondolatkincsére és kifejezésbeli formáira: az antik költészetnek e léha és csúfondáros, önmagukkal eltelt és a világot megvető, de ki is használó utánzói csak mellékjelenségei a renaissancenak, s az ő vallástalanságuk éppenséggel nem jelenti a renaissance vallástalanságát, hisz a tényleg lefolyt processzusban a renaissance és középkori vallásosság, katholikus életformák jól megfértek egymás mellett. A renaissance igazi hordozója az olasz szellem volt, mely soha nem vetkezte le keresztény hitét, de népi és faji gyökerében közelállott a római multhoz, s ez adja meg az antik hatás egyik, lényeges magyarázatát. A tudományos és művészeti alkotások, melyeket a renaissance-művészetben és humanizmusban századok óta csodál az európai műveltség, pompás virágokként nőttek ki a renaissance-állam talajából, ezen immár minden ízében világi érdeklődésű államból, mely vezetőinek külső, vagy akár belsőleges, lelki vallásossága mellett is már végkép elvált a középkor egyetlen, univerzalisztikus keresztény államától és az ő utóbb készült, machiavellisztikus elmélete értelmében már a 15. században is a saját létét, önfenntartását vallotta egyetlen erkölcsi maximájának. Az új állam korábban el sem képzelt anyagi eszközökkel lép fel, diplomáciája, központi kormányzata és állami, egyedül az államfőtől függő hadserege – amit Machiavelli armi proprie-nek nevez – önálló létet biztosítanak számára az új Európában, melynek területén a középkori univerzalisztikus ideáknak bukásával immár agyaras, ordas farkasokként ágaskodnak egymás ellen az új nemzetállamok. Történetünk folyamán látni fogjuk, mint gyarapszik és bővül tartalomban, eszközökkel, fegyverekkel az újkori nemzetállam, amíg meg nem érkezik a mai napoknak minden más szellemi és erkölcsi értéket kizáró „totalitarius” államáig; – ehhez a Leviathanhoz persze még nem igen hasonlít a renaissance-állam, melyben a szunnyadó, öntudatlan nemzeti erőket egyedül a fejedelem személye képviseli, s a gondolattalan tömegeket a nemzet szükségleteinek megfelelő útra egyedül az ő kemény akarata űzi, hajtja, vonzza és taszítja. A renaissance-fejedelem az ő államfenntartó feladatát még mesterséges, gyakran művészi eszközökkel, fogásokkal, diplomáciai akciókkal, zsoldos hadainak felhasználásával végzi, talán még ő maga sem látja egész világosan, hogy napi munkájában mélyről feltörő homályos nemzeti erők szolgálják, mint bűvészinasok, és még kevésbbé érzi, hogy minden erkölcstől való függetlenülése csak önáltatás, mert a valóságban maga is szolgája, öntudatlan eszköze a nemzeti erőknek. A nagy renaissance-fejedelmek, az igazi államalkotók ismerték e mélyebb kapcsolatokat: Machiavelli Principe-je az olasz nacionalizmus érdekében gyakorolja a keresztény erkölcstől mentes államraisont, XI. Lajos francia, I. Miksa császár német érzelmeihez nem fér kétség és bizonyos, hogy Mátyás államalkotó tevékenységét is az a hit éltette, hogy ő a magyar nemzet akaratának kifejezője és formálója.

A renaissance-fogalomnak ily szélesebb tartalmát kell tehát tekintetbevennünk és nem elégedhetünk meg a művészet és humanizmus tereinek végigjárásával. Vándorlásunk ehhez képest szélesebb eredményekkel is fog járni, mint egy-egy romkastély vagy simára csiszolt óda vagy ekloga felfedezése. Igaz, a renaissance-szellem nem hozott létre társadalmi, de még politikai forradalmat sem, a középkori társadalom mélyére nem hatolt le, hiszen lényegében arisztokratikus mozgalom volt, mely a politikai hatalom birtoklóit és a szellem arisztokratáit, legfeljebb gazdag polgári rétegeket szállott meg és kényszerített cselekvésre. Magyar földön Mátyásban a magyar faj egyik legnagyobb géniuszát ragadta magával, s Mátyás renaissanceszelleme nem kisebbet alkotott, mint egészen új, büszke magyar államot, Európa közepén a Keleti-tengertől Anconáig évtizedeken át a dolgok irányítóját, melynek valóban nem volt oka a töröktől remegnie és folyvást a pogány kiűzése gondolatával foglalkoznia.

Hunyadi Mátyás ötéves korától kezdve humanista nevelést kapott, melyet Vitéz János felügyelete alatt eleinte I. Ulászló lengyel gyóntatója, Sanocki Gergely, későbbi lembergi érsek irányított. Korán elsajátította a latin nyelvet, az akkori műveltség eszközét, s a nyelv útján azt a humanisztikus műveltséget, melyet a kor fejedelmeinek ismerniök kellett. A renaissance fejedelmi műveltsége sokban érintkezett a humanista tudósokéval, de sokban más is volt: a klasszikus írók filológiailag pontos és részletes ismeretére nem volt szükségük azoknak, kik az államélet realitásaira neveltettek, s így érthető, hogy bármennyire lelkesedett is a humanista tudományokért Mátyás király, sajátfogalmazású leveleiben nemcsak hogy egyetlen klasszikus vonatkozással vagy idézettel nem találkozunk, de azoknak még nyelvezete is távol áll a klasszicizáló, ciceroniánus latin nyelvtől; sokszor középkori darabosságokkal, s nem egyszer erős hungarizmusokkal találkozunk bennük, bizonyítékául annak, hogy Mátyás még latin írás közben is magyarul gondolkodott.

A magyar géniusz folytonos sugalmát lehetetlen fel nem ismernünk Mátyás klasszikus, humanista jellemében is. Ugyanaz, aki a lengyel nevelőt ajánlta Hunyadi Jánosnak, Vitéz János váradi püspök volt az, aki néhány év mulva szükségesnek látta, hogy a kormányzó két fia magyarnyelvű további kiképzésben részesüljön; Sanockit ekkor egy ismeretlen magyar nevelő váltotta fel. Atyjának, Magyarország kormányzójának nemzeti célú működése is alakítólag hatott gondolkodására és nem tekinthetjük üres frázisnak, amikor uralkodása kezdetén a pápákhoz írt leveleiben magát Hunyadi János törökverő pályája természetes folytatójának szereti mondani. Az olasz renaissance olasz nacionalizmusához hasonlóan a magyar renaissance Mátyás személyében erősen nemzeti jellegű, s mint ilyen, egyenes folytatását képezi azon magyaros politikai iránynak, mely Zsigmond és utódai alatt az idegen uralommal szemben annyira fellángolt az országban. A 15. század első felében a magyar nacionalizmus még hamisítatlan középkori képződmény volt: elsősorban politikai ellenszenvből állott Zsigmond, Ulászló, Albert idegen gondolkodása, külföldi tanácsosai, a magyar földön meggazdagodó, magyar erőt kihasználó udvaroncok és urak ellenében. Ez a korszak az, amikor ausztriai németek, lengyelek és csehek tömegesen jönnek Magyarországra, s viszont Zsigmond uralma alatt magyarok jutnak vezető pozíciókba ausztriai, németbirodalmi területeken, s e nagymérvű keveredés szinte először tudatosítja a középeurópai népeknek egymás ellen forduló nacionalizmusát. Egy német vers Albert uralkodása idejéből a magyarok szájába adja: „Nem akarunk németet tűrni itt, ki fogjuk őket kergetni az országból”; német uraknak és V. Lászlónak udvari énekese, Beheim Mihály pedig kitanítja királyát, hogy a magyarokban ne bízzék: „a magyar levegő egészségtelen”, egyedül a cseh nép őszinteségében és becsületes voltában bizakodhatik. Szilágyi Mihály tehát ügyesen tapintott rá a közhangulatra, mikor Mátyásban a rég nélkülözött nemzeti királyt ajánlotta megválasztásra. Mátyás maga is sikerrel használta fel ezt a nemzeti gondolkodást, többek közt mikor III. Frigyest a magyar faj és vér ellenségének nevezte manifesztumában és vele szemben a magyar név védelmében hívta fegyverre az országot. A császár udvarában is kiérezték Mátyás fegyverbe állásából a nemzeti, faji jelleget, s úgy tudták, Szilágyi Erzsébet alig várja fia megválasztását, hogy a „magyarok lovai térdig gázoljanak a németek vérében”. Ez az antithetikusan megalapozott nemzeti öntudat Mátyásnál is egyre megfigyelhető; legjellemzőbb esete, amikor az apósától, Ferdinánd nápolyi királytól küldött lóidomítót nem fogadja el, mert ő maga is gyermekkora óta tud bánni lovakkal, népe is maga idomítja lovait, melyekkel a gétákat megverte, Szerbiát meghódította és teszi hozzá: „minden népet, mely a mi szomszédságunkban van, legyőztünk, – így tehát semmi szüksége nincs a magyarnak arra, hogy lovai spanyol módra összehajló lábakkal táncoljanak.”

Magyar oltárkép 1506-ból.
Mária látogatása Erzsébetnél. Egyik selmecbányai oltár szárnyképe a budapesti Szépművészeti Múzeumban. MS monogrammista festménye 1506-ból, mely a mohácsi vészt megelőző képírásunk kiváló fejlettségét mutatja.

A nacionalizmusnak e kezdeti formájából emelkedik ki Mátyás nemzeti öntudata, mely egyrészt az olasz renaissance nacionalizmusának magyarra fordított mása, másrészt kétségtelenül a klasszikus írók, Livius, Cicero, Tacitus nemzet- és szabadságfogalmának hatása alatt jött létre. Zsigmond kora után és a kezdetleges, mindinkább kifejlődő rendiségnek másfélszázada után a magyar király ismét természetes képviselője a nemzeti autonómiának, akárcsak az Árpádok korában, amikor fejedelem és állam még differenciálatlanul egyetlen egységet jelentettek. A külföld hatalmaival szemben Mátyás már ismét önmagában érzi a magyar államot, melynek jó vagy balsorsáért egyedül ő felelős, de amelynek nagysága és dicsősége az ő személyes hatalmát is jelenti. Ez az új nemzetállami öntudat nálunk is hozzájárul a középkori univerzalizmus utolsó, immár csak szentimentális maradványainak eltakarításához: amint a középkorban pápaság és császárság próbálkoztak ily univerzális igények megvalósítására, úgy most épp e két hatalom ellenében hangsúlyozza Mátyás legszilárdabban és legélesebben a nemzetállam és nemzeti király feltétlen függetlenségét. A főkegyúri jog és azzal rokon problémák dolgában évtizedeken át szívósan harcol a pápai igényekkel, az Egyház római ítélkezési jogát magyar alattvalók dolgában korlátozza, sőt megtagadja; szerinte Magyarországnak és királyának szuverén joghatósága van, ezért sem ő, sem alattvalói magukat a Szentszék bíráskodásának alá nem vethetik és, teszi hozzá: „Mindent inkább elszenvedünk, semhogy a magunk és országunk szabadságát elveszítsük.” Mikor cseh királlyá s egyúttal németbirodalmi választófejedelemmé lett (legalább névleg), ezt a minőségét élesen elválasztja magyar királyi méltóságától: ő csak mint cseh király van alája rendelve a császárnak és bármennyire magasabb is méltóság dolgában a császár a többi fejedelemnél, Magyarország mindenkor szabad volt és soha kapcsolatban nem állott a birodalommal, s ehhez képest, vonja le a következtetést: „uralom, dominium dolgában egyenlők vagyunk a császárral, még pedig oly egyenlők, hogy semmit sem tartunk tőle, nem is félünk és soha nem is fogunk félni tőle.” A császárral ő nem mint cseh király háborúskodik, hanem mint magyar király, mert „mi szabad királya vagyunk Magyarországnak, mely a római birodalomnak nincsen alávetve.”

Nem hozhatjuk fel mindazon nyilatkozatát, melyek az ő királyi hatalmának nemzeti gyökereit fedik fel, sem pedig az egykorúakét, akik közelről és távolról, udvarában és ellenségei között egyképen világosan látták, hogy Mátyás hatalma szervesen nőtt ki a magyar nemzetből, államból és ethnikumból és hogy végső fokon Mátyás a magyar faj európai megszemélyesítője. Amint a magyar történet krónikáinak az ő szolgálatában álló összeszerkesztője, Turóczi János is „második Attilának” nevezte: a húnok hatalma egy volt Attiláéval, a magyaroké tehát Mátyáséval. Fejedelmi méltóságát ez a faji öntudat, nemzeti elhivatottságának ösztönös érzete magasztosította fel, de nem kevésbbé a renaissance-gondolkodás is, mely arisztokrata természetéhez képest a világ hatalmasait élesen kiemelte a tömegből, s egyrészt mint saját, független erkölcsiséggel rendelkező nagy egyéniségeknek, másrészt mint az ókori triumfátor Caesarok utódainak a közönséges halandók fölött magasan jelölt ki helyet. A fejedelem valami magasabb rendű ember, akinek erényei, tehetségei és sikerei is felülmúlják a közönséges mértéket, s akinek elsősorban önmagával szemben kötelessége, hogy magát a tömegtől elszigetelje. Bár csak kifogás volt, mégis jellemző, amit Mátyás Albert szász hercegnek írt, mikor lemondott a vele való találkozásról, de a felelősséget ezért mégis a hercegre akarta tolni: a herceg oly városba hívta meg, amelybe neki, mint királynak nem illik elmennie, ez a város „unkuniglich” és ily fontos tárgyalásra kényelmetlen, sőt szégyenletes hely. Legtöbbször azonban a több és súlyosabb kötelesség következik a királyi magasság ez öntudatos felfogásából; becsületünk: „honor noster” kívánja az ország és lakói állandó védelmét, becsületéért országát és életét is szívesen feláldozza. Igen gyakori az adott szó szentségének emlegetése is, hisz az ígéret megtartása szintén azon királyi erények közé tartozik, melyek a fejedelmekre minden más halandónál inkább kötelezőek.

Humanisták a magasztos erények egész koszorúját fonták e modern Caesarok halántékaira, akik ezt szemrebbenés nélkül tűrték, anélkül, hogy komolyan gondoltak volna az erények gyakorlására. Adott szó, királyi becsület a renaissance korában egész más jelentéssel bírnak, mint még a lovagkorban, Nagy Lajos ajkán, vagy a keresztény univerzalizmus uralkodása idejében, amikor az Egyház szigora és büntetései kényszerítették a fejedelmek emberi természetére a vallásos fegyelem egy nemét. Papi dorgálás már rég elvesztette hatását uralkodókra, de a lovagkor is letünt, a renaissance-fejedelem túlságos drágának találja, hogy lovagias legyen ebben a világban, amikor már nincs többé lovag és botorság az ellenféltől egyebet várni, mint saját érdekeinek kíméletlen, brutális képviseletét. A középkori egység szétroppanásával minden állam és fejedelem kénytelen saját lábán állani és leszámolni azzal, hogy egyedül saját ereje, ügyessége, diplomáciai intrikái vagy zsoldosainak megfelelő száma képes létét fenntartani. Európa farkasok társaságává lett, melyek hajlandók bármely pillanatban a másiknak torkára ugrani, – a későbbi úgynevezett európai egyensúlynak még nyoma sincs, nagyhatalmak még nincsenek kialakulva, melyek a kisebbeknek rendetlen kívánságait elnyomhatnák; és maguk közt, még oly önzően is, kiegyezhetnének. E bellum omniumban finom ösztönök irányítják fejedelmek és népek érintkezését, s az önfenntartás, melyet még nem neveznek ragione di stato-nak, korlátlan hatalommal, igazmondástól, lovagiasságtól, sőt keresztény erkölcstől is függetlenül irányítja az európai külpolitikát. A renaissance már meghozta kezdetleges formában, a fejedelemre radikálva, a 19. századi nemzetállamnak legfőbb erkölcsi princípiumát, a sacro egoismót.

Hibás szemlélet volna tehát, ha Mátyás politikájánál az „önérdeket” emlegetnők, mely „pályájának legfőbb törvénye, mint minden zsarnoknak.” A nemzetállam az akkori viszonyok közt volt kénytelen önmagát fenntartani, folyton kitéve összes szomszédai fékezhetetlen étvágyának, az érdekeknek napról-napra változó csoportozatai között ahol az egészséges életösztönnek kellett esetről-esetre hatékony önvédelmi fegyvereket kitermelnie. Természetes, hogy e fegyverek közt a leggyakrabban használtak egyike volt a színlelés, az igazi céloknak diplomatikus frazeológiával elfedése, amit a humanisztikus latin nyelvnek rendkívüli hajlékonysága is lehetővé tett. A diplomáciai iratok, követek jelentései, fejedelmek egymáshoz írt nagyszámú külpolitikai levelei ekkor veszik fel az európai újkorra annyira jellemző tulajdonságokat: tények vakmerő eltagadását, valószerűtlen mentegetését, önző szándékoknak keresztény erkölcs, európai szolidaritás, szomszédos jóviszony ápolása és hasonló szép köntösökbe öltöztetését, egymást ámító és önmagukat félrevezető diplomáciai fortélyokat. Különösen kedvelt ebben az időben a kereszténység egységének emlegetése – mikor már rég megszűnt ez az egység – és a török hatalom elleni összefogás, amikor a valóságban egyetlen állam sem volt többé hajlandó a török ellen komolyan fellépni. Podjebrád György cseh király éveken át levelez és küldözi követeit Párizstól Budáig, hogy egy törökellenes koalíciót összehozzon, levelei csak úgy csöpögnek keresztény áhitattól és univerzalisztikus gondolattól, holott fantasztikus végcélja a cseh királynak a császártól való függetlenítése, pápa és császár kikapcsolása az európai ügyekből és végül saját jámbor személyének a bizánci császári trónra emelése. Látni fogjuk, hogy a török veszély, mint minden más, leplezésre alkalmas eszköz Mátyás kezében is sokszor megfordul. Frigyes császár ellen tett lépéseit mindegyre a török elleni támadás szükségességével köti össze, s a salzburgi érsekséget például a török ellen veszi pártfogásába, amikor az érsekség várai megszállásától Frigyes ausztriai uralmának végleges megdöntését reméli. A török dolgában ő különben is nagy tökélyre emelte a diplomáciai levelezés stílusát, hiszen folyvást elutasítólag kellett válaszolnia a pápák fegyverre hívó szózataira, azon pápákéra, kik II. Pius útjaitól eltérve anyagi hatalmukat maguk sem a török ellen, hanem dinasztikus célok, itáliai olasz vállalkozások érdekében használták fel. Ilyenkor Mátyás nagyszerűen tudta felhasználni uralkodása elejének törökverő emlékeit és szomszédai állandó gonoszságait, hogy a tétlenség vádja alól kibujva az európai fejedelmek egyenetlenségét okolja mindenért. Így írta meg egyszer IV. Sixtus pápának, hogy a török ereje nemhogy Magyarországét, de nyilván az egész keresztény világét is felülmúlja, s ő mégis égő lelkesedéssel tette ki országait, népeit és saját személyét ennek a veszélynek a katholikus hitért és a keresztény vallásért, amely napról-napra mindjobban inog és már-már áldozatává lesz e piszkos hitetleneknek. Ez ügyben ő rég jelentést és javaslatot terjesztett volna Őszentsége elé, ha éppen a pápa parancsainak engedelmeskedve másutt, Csehországban nem akadt volna dolga. Nem volt tehát szüksége a pápa bíztatására és oly nagy könyörgésére, nehogy ő eltávozzék az eddigi útról és a törökkel egyezkedést kezdjen. „Hiszen mindenkor tudom – mondja nekimelegedve – hogy azért születtem és arra neveltettem, hogy szenthitünk elleneivel férfiasan harcoljak. Ne kételkedjék tehát senki szándékomban, mely zsenge korom óta velem együtt nőtt bennem és velem együtt naponkint hevesebbé vált.” Ő nem hibás tehát, de igenis azon keresztény fejedelmek, akik az ő bátor támadását oly túlerővel szemben sem segítették, de ezzel sem törődik és megüzeni a pápának: „Egyet mondok: ha idejében megsegítenek, Őszentsége olyanokat fog hallani rólam rövid időn belül, amelyek az egész keresztény világot joggal gyönyörködtetik.” Mátyás nem elégszik meg a szokványos frazeológiával, hanem érvelésének szokatlan frissességet és áttörő erőt ad gyermekkori törökellenes reminiszcenciáinak felhozásával, atyja hervadhatatlan érdemeire való diszkrét rámutatással. Őt nem is korholhatták oly leplezetlenül a pápák, mint a keresztesháború elől kitérő válaszaiban sokkal ügyetlenebb és brutálisabb III. Frigyes császárt.

A renaissance-formák mögül mindenütt Mátyás egyéni alakja lép elé. Láttuk, hogy trónralépte első pillanatától kezdve realisztikus szemmel nézi a dolgokat, távol minden illúziótól, szentimentálizmustól, sőt távol mélyebb, emberi vonzódástól és gyűlölettől is. Lehet, hogy így van: Mátyás valódi szeretetet, mély lelki érzelmet talán csak édesanyja iránt táplált. Kettőjük között azóta, hogy Mátyás önállósodott és Szilágyi Mihályt félretolta, tökéletes harmónia uralkodott. Anyjának Óbudán királynői udvartartást rendezett be, nagy uradalmakat adományozott, viszont az özvegy kormányzóné mindvégig támogatta fia céljait, nemcsak fegyveres erejével, de okos asszonyi diplomáciával is. Mikor Mátyás a régi ellenfélt, Újlakit végkép le akarja kenyerezni, bosnyák királyi címet ad neki (de a bosnyák várakat nem bízza rá), akkor Szilágyi Erzsébet fiává fogadja a hiú főurat. A valóságban anyja is csak eszköz az ő kezében; az egyetlen fő, mely gondolatokat termel és azokat megvalósítja, Mátyás feje. Évtizedeken át egyedül dolgozik ez a fej az ország érdekében, hadakat vezet, emberekkel tárgyal, büntet és lesujt, felemel és megbocsát, s mindezek felett, soha sem mutatja meg önmagát, hanem mindig csak a külszínnél marad, végső fokon: színlel vagy színjátékot űz. A renaissance-fejedelem mindenkor színjátszó köntösben jár és évszázadok távlatában is nehéz megállapítani, melyik az ő hétköznapi, melyik ünnepi köntöse. Csak annyit tudunk, hogy ezt az alakoskodást mindenkor állama érdekében vállalta, Mátyás az ő Magyarországáért.

Az egyik pápai nuncius, Pechinelli Angelo ortei püspök 1489-ben hosszas beszélgetéseket folytatott Mátyás királlyal, gyakran viharos atmoszférában, mert már ekkor világos volt, hogy a pápa nem adja ki Mátyásnak Dsem szultánfit, akivel serege élén – legalább így ígérte – döntő hadjáratot akart a török ellen vezetni, viszont a pápa mindegyre szemére vetette a királynak, hogy a törökkel titokban béketárgyalásokat folytat és hogy az érdemes kalocsai érseket per és ítélet nélkül embertelen börtönben tartja. Mátyás e beszélgetések során hol oroszlánként dúlt-fúlt – „szinte úgy látszott, hogy lángot okád száján, szemén, orrlyukain”, majd átmenet nélkül kezes bárányként viselkedett. A nuncius jelentése fölényes szellemű uralkodót mutat be, aki támad, korhol, gúnyolódik, szidalmaz, a pápának tiszteletlen üzeneteket küld és leplezetlenül kifejezi, hogy a kereszténység egységében nem hisz, s ha a törökkel tárgyal, akkor sem tesz egyebet, mint a pápának és más keresztény fejedelmeknek példáját követi. Mátyás kezébe veszi a pápa levelét: „Őszentsége tehát tizedeket akar kapni. Bizony nem fogtok kapni. Én tudom, mit beszélek. Azt mondja Őszentsége, hogy nagy kapcsolatai vannak a szultánnal, s hogy ennek követei Őszentségéhez jöttek. Hát nekem még nagyobb kapcsolatom van a szultánnal és ha ti elviszitek azt a törököt (Dsem szultánfit) a tengeren, én az ő testvérét, törökök császárát szárazföldön Olaszországba viszem. Majd meglátjátok.” Erre a nuncius elkezdte, hogy Mátyás mindeddig a kereszténység fala és előbástyája volt és hogyan lehetséges, hogy most ily gonosz dolgokat tesz fel a pápáról, Mátyás kaján mosollyal (maligno risu) válaszolt: „Követ úr, a lengyel király sem vizsgálja a vallást és nem veti meg szövetségeseit hitük miatt, hiszen országom pusztítására és kirablására tatárok és eretnekek csapatait küldötte. Nekem is azok szövetségét kell keresnem, akik hasznosak nekem a lengyel király és fia támadásának visszaverésére.” A hasznosság itt természetesen az állam haszna, mely a királyok cselekedetének egyetlen jogos rúgója: íme Mátyás megfogalmazásában a nemzetállami fejlődésnek mai napig is mind kizárólagosabb alapelve, mely nálunk éppen a keresztény univerzalisztikus gondolat csődjéből származott, annak felismeréséből, hogy a keresztény fejedelmek közt nem lehet többé magasabb erkölcsi elveken alapuló érdekközösséget létrehozni.

Az államhaszon, mint kizárólagos politikai hatóerő, nem Mátyás felfedezése volt, hiszen akkor már legalább száz esztendőn át az államhasznon alapult Itália minden városállamának élete, s az ultramontán területen Franciaországgal, Burgundiával élén sok más ország is ugyanezen elvet követte. Más azonban az elvet vallani és más azt gyakorlatban megvalósítani. Mátyás machiavellizmusa, ha szabad ezt a szót Machiavellit megelőző időkre alkalmazni, ártatlan gyermekjáték az egykorú olasz fejedelmek államművészetéhez képest, akiknél gyilkosság, rablás, szadisztikus kegyetlenségek, legközelebbi rokonok kiirtása, s hasonló „renaissance-bűnök” húzódhattak meg mögötte. Mátyás apósa, a törvénytelen születésű Aragoniai Ferrante nápolyi király kérlelhetetlen alakoskodással tört nagyszámú ellenfelei megsemmisítésére, a legyőzött ellenségeket bebalzsamozva szerette megszemlélni, s a legtöbbet saját asztalánál méreggel szállította a másvilágra. A milánói Sforzák, ferrarai Esték államművészete hasonlóképen mindegyre áttéved a bűnkrónikába, nem marad mögöttük a Firenzét kormányzó, s a firenzeiektől annyira meggyűlölt Medici-család sem. Mindent felülmúl azonban Velence utilitarizmusa: a Tizek tanácsa teljes objektivitással szokta megbeszélni, a köztársaság egy-egy ellenségét mikor, hogyan, milyen méreggel kell eltenni a láb alól, a gyilkosság nyomait mily intézkedésekkel kell eltüntetni, sőt a politikai eszközök gondos előkészítésében annyira mentek, hogy maguk gondoskodtak méregről: a Tizek tanácsában utóbb, a XVI–XVII. században már egész ládában őrizték a szétküldendő kipróbált mérgeket. Tudjuk, hogy már Zsigmond király ellen több ízben határoztak merényletet, a török szultán, különböző szomszédos basák, a Sforzák legnagyobbika, Francesco voltak céltáblái a Tizek tanácsától hivatalosan felfogadott és utasításokkal ellátott orgyilkosoknak. Nincs kétség abban, hogy Mátyást családi és nemzeti hagyományok, s nem utolsó sorban saját egyéniségének tisztasága tartották vissza, hogy állama hasznát keresve be ne tévedjen ez erkölcstelenségek labirintjába. A magyar renaissance az ő kezében mindvégig megmaradt a nemzetállami fejlődés elősegítőjének, amivé nem lehetett volna, ha alkotója nem tudja távoltartani ily alacsonyságoktól.

Sokkal szűkebb korlátok között kell tehát keresnünk Mátyás államművészetének eszközeit. Annak dacára, hogy a renaissance főként az ellenséggel szemben minden eszközt megengedettnek tartott és bár Mátyás ellen folytonosan fellázadtak a főurak és főpapok, mégis ellenük egyetlenegy halálbüntetést sem hozott, és ami jellemző mind személyes érzelmeire, mind politikai módszerére, igen sok esetben megbocsátott az illetőknek és kegyelmébe őszintén visszafogadta őket. Az olaszok vérivó zsarnokából emberéletet megtartó renaissance-király, a francia forradalom hekatombáiból 48 vértelen márciusa lesz nálunk, – talán, ki tudja, nem a magyarság faji jellege következtében-e? A legnagyobb büntetés, mit Mátyás ellene és az államjava ellen vétő politikusokra kirótt, a fogság volt, mellyel váratlanul, ítélet és megokolás nélkül csapott le; de éppoly gyorsan tudott szabadonbocsátani is, jeléül annak, hogy a büntetés aktusában ő maga érzelmileg egyáltalában nem volt érdekelve, tisztán az „utilitás” szerint járt el. Az államérdek még ott is megkönnyítette neki a színlelést, ahol pedig, nagyritkán, gyűlölete útjában állott: talán senki sem keltette fel haragját és állandó, keserű gyűlöletét annyira, mint semmiből kiemelt kegyence, Beckensloer János esztergomi érsek, aki kincseivel III. Frigyeshez szökött és Mátyás e legmakacsabb ellenségének bizalmas tanácsadójává lett; mégis utóbb, mikor szüksége volt reá, nem vonakodott vele levelezésbe bocsátkozni és őt „szeretett barátjának” címezni. Vannak iratai, melyeken látszólag korlátlan, partjait eltemető szenvedély ömlik el, a valóságban pedig az ilyen levelek is csak eszközök voltak, melyeket alapos megfontolás után, egy adott pillanatban alkalmazott, így, mikor az alattomos Velence dogéjának 1478-ban megírta, hogy „országunk részeit zsarnoksággal és iga alatt tartjátok hatalmatokban és sóvár kezeteket arcátlanul ki mertétek nyujtani Horvátországunk határáig.” Az is megesett nála, hogy például Geréb püspököt máglyán való megégetéssel fenyegette, de természetesen sem ilyen, sem más hasonló erélyes kifejezései mögött nem állott ugyanily erélyes cselekvési szándék.

A politika nemcsak a támadást, de a megnyerést is feladatul tűzi ki, s Mátyás ez utóbbi szolgálatában is valóságos művészetet fejtett ki. Amennyire bizonyos, hogy lelkéhez közel senkit sem bocsátott, annyira fel tudta kelteni a látszatot, mintha az illetőt valósággal baráti keblére zárná. Részletesen ismerjük azon kísérleteit, melyeket a brandenburgi őrgrófok megnyerésére fordított, miután Brandenburg támogatására mind Szilézia biztosítása, mind pedig a római királyság megszerzése érdekében szüksége volt. Maga hívja meg Boroszlóba az őrgrófokat, akik bizalmatlanul tanakodnak, elmenjenek-e az oroszlánbarlangba, s végül is előre megegyeznek, mit beszéljenek vele, helyesebben mit ne engedjenek szóba hozni. Frigyes herceg végre bemegy Boroszlóba, Mátyás meleg szívességgel fogadja, naponta meglátogatja szállásán, kockát játszik vele és lovagi tornákra viszi. Közben folyton arról beszél, hogy semmi önös szándék nem vezeti, nem akar semmit Brandenburgtól, de úgyis itt van a pápai követ és a boroszlói püspök, azok mennyire örülnének, ha Frigyes előttük örök szövetséget kötne vele. A herceg azzal hárítja el, hogy ő már öreg, gyermekei nincsenek, csak Albert őrgrófnak, tehát az ő beleegyezése nélkül nem köthet semmiféle szerződést sem. Mátyás célzásokat tesz Albert leányára is, akiről Frigyes és Albert már előbb kimondották maguk közt, hogy ha Mátyás nőül akarja kérni, oda kell neki adni. Frigyes meg is jegyzi, hogy a leány ugyan másnak arája, de szívesebben látnák a magyar királyt férjnek, semmint egy egyszerű herceget. Mátyás semmikép se akarta elbocsátani, s végül 2000 forintot ajánlott fel neki, azon a címen, hogy tőle a cseh ügyben oly jó tanácsokat kapott, hogy ezeket meg kell hálálnia. Frigyes három napig vonakodott a pénzt elfogadni: ő nem ad pénzért tanácsot, nem is zsoldos ember, végül is úgy válnak el, hogy Mátyás nem tudta ráerőltetni a pénzt; hosszas búcsúzás után Mátyás még jó darabig elkíséri lóháton, áldva a sorsot, hogy ily kedves barátot, sőt atyát adott neki; felajánlja még, hogy ha barmikép szüksége lesz a hercegnek fegyveres segítségre, csak szóljon, s ő 10–20.000 embert saját költségén küld neki. Frigyes aztán a legközelebbi útistáción, Liegnitzben már levelet és ezer forintot talált Mátyástól, aki ezt előre odaküldte, számítva, hogy nem fogja visszaküldeni; a takarékos herceg nem is tette ezt, hanem világos célzással a felajánlott kétezerre, aminek csak felét kapta meg, megírta Albert őrgrófnak: ajándék lónak ne nézd a fogát. A magyar király oly káprázatos pompával fogadta udvarlását, hogy a herceg még utóbb is hálát adott Istennek, hogy fényes öltözetben jelent meg, különben nem mutatkozhatott volna Mátyás környezetében.

Bármennyire kiszámított volt is Mátyás király magaviselete ilyen és hasonló esetekben, amikor kétségtelenül csak politikai célokat akart elérni, van valami kedves és közvetlen ez erőszakosságok sorozatában, melyekkel a hidegvérű, tunya északnémet temperamentumot mindenáron fel akarta melegíteni. Mélyebbre nézve, talán magyaros faji sajátságokat is lehetne magatartásából kielemezni, aminthogy szörnyű fenyegetéseiben, vagy a nagyotmondással határos ígéreteiben is sok népies vonatkozást találhatunk. 1465-ben már nem gondolt komolyan a török háborúra, a pápának mégis nem kevesebbet ígér, mint hogy a jövő esztendőre személyesen fogja Mohammed császárt felkutatni, bárhol bújik is el a Hellespontus körül. Mintha csak fiatal székely legény nagyotmondását hallanók…

Ezek az őseredeti vonások azonban mindinkább eltűnnek a renaissance-díszek alatt, melyeket férfikorában, uralkodása második felében ölt magára. Itt, az udvar fényében, igazi renaissance-uralkodó, aki semmit nem mulaszt el abból, ami a fejedelmi tekintélyhez Olaszországban, Burgundiában hozzátartozik, s aki udvari ünnepélyeken, az udvari nép nagy számában és pompájában, konyhája és asztala gazdagságában, pohárszékeinek ezert meghaladó serlegkészletében csakúgy, mint öltözete, fegyverzete, lovai fényében kortársait mind felülmúlja. És ott vannak körülötte a humanista tányérnyalók, kiket kigúnyol, de tudásukat megbecsüli és megfizeti, ott vannak tudós főpapjai, kikkel könyvekről és munkákról beszél asztalnál és ebéd után abban a budai palotában, melyet Zsigmond király is elég fényben hagyott reá, de amelyet ő főként belső berendezésében modernizált, renaissance formákba öltöztetett. S udvarán ott áll három óriás szobor: atyjáé, László testvéréé és sajátmagáé. A renaissance-fejedelem, aki saját triumfátor képmását állítja fel: ebből a gondolkodásból fakadt egész külpolitikája, mellyel hatalmat, minden szomszédot felülmúló pozíciót akart magának szerezni, s ebből belső reformjai, melyek a megnagyobbított Magyarországot minden időkre hatalmassá, megtámadhatlanná tették volna, ha a tőle is független Sors másként nem akarja.

Joggal gyűlt fel évtizedek mulva is keserűség Mátyás keblében, mikor azokra a nehézségekre gondolt, melyekkel uralkodása első éveiben kellett megküzdenie. A belső lázadások legyűrése és a török támadások eltávoztatása után még éppen elég ellensége maradt, akik trónját komolyan veszélyeztették. Közép-Európa fejedelmei ekkor már a konszolidációnak körülbelül azonos fokán álló nemzetállamok érdekeit képviselték kifelé, s méginkább a saját nagyralátásukat, melynek a renaissance-felfogás értelmében alig lehettek korlátai. Utóbb éveken át Csehország volt kitéve szomszédjai hódításvágyának; most azonban, Mátyás első éveiben, Frigyes császár és Podjebrád Magyarország megszerzésére koncentrálták erejüket. III. Frigyes tehetetlen áhítozását a magyar trónra Garaiék keltették fel, s mikor a lázadók pártját Mátyás megsemmisítette, a császár az újonnan megválasztott cseh királyhoz fordult segítségért. Podjebrád, Mátyáshoz hasonlóan, saját erejéből emelkedett a trónra és ott többé semmi sem látszott számára lehetetlennek. Annak ellenére, hogy Mátyást már vejévé fogadta, és semmi oka sem volt a vele való jóviszonyt megbontani, mégis tárgyalásokba bocsátkozott Frigyes császárral és titkos szerződésben megígérte neki, hogy alkudozás útján, de ha kell, fegyverrel is megszerzi neki Magyarországot, viszont a császár kilátásba helyezte neki Magyarország háromévi jövedelmét, s utóbb évenkint a magyar sójövedelmeket. A ravasz Habsburgi még a római királyságot is megcsillogtatta a nagyralátó cseh előtt, aki most éveken át tárgyal a birodalmi választófejedelmekkel és próbálja szavazatukat megszerezni. Persze mindhiába, amit közben Podjebrád is belátott és 1460 végén kibékült Mátyással, s ez újból ígéretet tett, hogy leányát feleségül veszi. Mivel Frigyesnek sem pénze, sem kedve nem volt a hadviselésre, sőt ausztriai tartományaiban is elég baja akadt nagyuraival, kik Mátyással egyetértésben lázadoztak ellene, Mátyásnak ideje maradt a belső rend helyreállítására, ami azzal vált teljessé, hogy 1462-ben Erzsébet királyné egykori zsoldosvezére, Giskra is meghódolt neki. Mátyás azonban a hatalmas cseh vezérnek kibékülése fejében még új birtokokat, 40.000 forintot és évi zsoldot is kénytelen volt adni. Egységes Magyarországgal harcolni még kevésbbé ízlett Frigyesnek, akire a pápa, II. Pius különben is nagy nyomást gyakorolt, hogy Mátyással kibéküljön és ne akadályozza többé Magyarországot török elleni hivatása gyakorlásában. Miként trónraléptekor Podjebráddal, úgy most Frigyessel Vitéz János váradi püspök által egyezett meg Mátyás, a békét 1463 májusában Sopronban kötötték meg, mely szerint a császár 80.000 arany fejében visszaadja a szentkoronát és Sopron városát, a többi nyugatmagyarországi vár: Fraknó, Kabold, Kismarton, Kőszeg, Rohonc megmarad az ő és utódai kezén zálogjogon; Frigyes a magyar királyi címet életében megtartja, Mátyást fiává fogadja, s ha ez fiutód nélkül halna meg, Frigyesé vagy utódaié lesz Magyarország. Ez utóbbi pontot Mátyás, a huszonkétéves, az öregedő Frigyessel szemben nyugodtan elfogadhatta; jellemző azonban Mátyás fejedelmi öntudatára, hogy alig megválasztva máris természetesnek tartja, hogy a trón örökösödés szerint megmarad családjában, ha utódai lesznek. 1464 márciusában az ősi szertartások szerint fejére tétette Szent István koronáját. A koronázás alkalmával újból esküt tett az ország jogai megtartására, s a koronázási országgyűlésen a régi királyok, köztük II. András törvényeinek megerősítésével megint alávetette magát a rendek hatalmának; az adómentesség fenntartása és az, hogy a nemesség továbbra nem volt hajlandó katonáskodni, s nagy veszély esetén is csak az országhatárok védelmére szorítkozott, aktívabb külpolitikát magábanvéve is lehetetlenné tett. Külhadjárataiban a király egyedül saját bandériumaira, tehát főként zsoldosokra volt utalva, akiknek fizetésére pénze nem volt, adót nem vethetett ki, – ebből a nyomorúságos helyzetből érthető egyrészt a török hadjáratoknak 1464-en túl való végleges beszüntetése, másrészt pedig, hogy Mátyás király a koronázást követő néhány évben még nem bír világos programmal, ide-oda fordul, kísérletezik, hol lehetne a középeurópai bonyodalmakba belekapaszkodni és azokból hasznot hajtani apósa, György király és fogadott atyja, Frigyes császár példájára, akik vele szemben is eléggé bebizonyították már, hogy kötések és szerződések csak addig vehetők komolyan, míg hasznosabb és jövedelmezőbb egyezmények lehetősége fel nem merül. Mátyásnak ingadozó politikáját a cseh háborút megelőzőleg mégis elsősorban a pénzhiány okolja meg, a pápai segélyek mindinkább kifogynak: II. Pius hagyatékából a török háború céljaira 42.500 forintot kapott, s ezt az összeget követe, Janus Pannonius püspök, az új pápától, II. Páltól 57.500 aranyra kiegészítve hozta magával 1465-ben Romából, de nagyobb zsoldos seregek fenntartására ily összegek nem voltak elegendők.

Hatalmi gyarapodásnak és területi terjeszkedésnek egyik legbiztosabb eszköze a házasság volt, s ezt az eszközt próbálta most Mátyás igénybevenni, miután 1464 elején meghalt első felesége, Podjebrád Katalin. Leghasznosabbnak a császári házzal való összeköttetés látszott, s ezért Frigyes rokonságából szeretett volna új feleséget, még pedig magának a császárnak közvetítésével: Albert brandenburgi őrgróf leányára, majd Frigyes nővére, Margit szász választófejedelemné leányára gondolt, de közben Sforza Ferenccel is érintkezésbe lépett, hogy a milánói Ippolita hercegkisasszonyt elvehesse. Úgy látszik, hatalmas főuraknak már ez a tapogatózás sem tetszett, mivel ők nem szívesen látták a magyar politikának újabb Nyugatra fordulását és ezzel kapcsolatban a szép sikerrel megkezdett török küzdelem teljes elhanyagolását. A bosnyák hadjárat hősét, Zápolyai Imrét valószínűleg ily ellenzéki magatartása miatt mentette fel boszniai és horvátországi méltóságai alól 1465-ben, horvát bánná Szobi Pétert és Disznósi Lászlót nevezvén ki, az erdélyi vajdaságból is eltávolítá törökverő rokonát, Dengelegi Pongrácz Jánost, s helyébe a nyugati orientációnak származásuk és birtokaik miatt is híveit, János és Zsigmond Szentgyörgyi és Bazini grófokat és Monyorókeréki Elderdach Bertoldot nevezte ki. Szilágyi bukása és török fogságban történt kegyetlen halála után kérlelhetetlen logikával hagyja el Mátyás atyja és nagybátyja régi embereit, kiknek törökgyűlöletét alig használhatja fel többé, hiszen bár még néhányszor táborba száll az Aldunánál, azonnal visszatér és abbahagyja készületeit, mikor híre jön, hogy a szultán Skander bég ellen fordult Albániába, vagy pedig az oláh Alduna vidékére. Nyugati érdeklődést egyrészt a dunántúli nagybirtokosokban tételez fel, másrészt humanista műveltségű főpapjaiban, kik közül a legnagyobbat, Vitéz Jánost 1465-ben a magas korban elhalt Szécsi Dénes helyébe esztergomi érsekké teszi. Vitéz mellett ennek unokaöccsére, Janus Pannonius pécsi püspökre, továbbá a sziléziai születésű Beckensloer Jánosra támaszkodik, ez utóbbinak a gazdag váradi püspökséget adja. Világos külpolitikával azonban már azért sem találkozunk ez években, mert a tárgyalásokat mindkét nyugati szomszéddal határvillongások zavarják, főként Frigyesnek ausztriai urai, – Paumkircher András, Pottendorfer György halásznak a zavarosban, egyszerre vagy egymásután szolgálnak Frigyesnek és Mátyásnak, gyarapítják a határ mindkét oldalán birtokaikat Sopron, Pozsony pusztításával, rablásokkal, Paumkircher egy ideig Mátyás kegyéből a pozsonyi grófi méltóságot is viseli. A nyugati határ mintha végkép eltűnt volna: nemcsak rablólovagok és zsoldosok tömegeire támaszkodó nagyurak özönlötték el onnan a magyar területeket, hanem a nyugtalan huszita „testvérek” is, akik évtizedeken át megszokták, hogy fegyverforgatásból és a szegény nép kizsákmányolásából éljenek. Bár a huszitavezér, Giskra, híven megtartotta a Mátyással kötött egyességet és élte végéig vitézül szolgálta új urát, résztvett Mátyás hadjáratában az erdélyi felkelők, sőt 1468-ban egykori barátja, Podjebrád György ellen is: a többi meghódolt huszitavezér nem tudott rablóösztönein ennyire uralkodni; egyesek, mint Talafusz János, visszaszöktek a „bratri"-hoz, mások visszaéltek a nekik adott tisztségekkel, így Komorovszky Péter, aki bár négy megyének, Zólyom, Liptó, Árva és Turócnak volt főispánja, a hatalmaskodásoktól maga sem tartózkodott. Morva és ausztriai „fratres” egy újabb betörésekor a lovag származású Svehla János is elhagyta Mátyás szolgálatát, Kosztolányból Nagyszombatot és Pozsonyt is nyugtalanítá, úgyhogy 1467 elején Mátyás maga volt kénytelen őt rablóvárából kiostromolni. A százötven akasztófa, melyen Svehlával, udvari papjaival és hadnagyával együtt a huszita testvérek befejezték életüket, egyúttal a csehek magyarországi szereplésének is befejezését jelezte.

Mire Mátyásnak sikerült hatalmát ez évtizedes lázadás fészkeire is kiterjeszteni és mire az 1467-i országgyűlésen azt az adóreformot is kierőszakolta, mely zsoldos hadsereg felállítását és állandósítását tette számára lehetővé, addigra Közép-Európában is végbement a fordulat, mely megmutatta neki, hol kecsegtet legbiztosabb sikerrel aktív külpolitika és a konszolidált Magyarország hatalmi energiáinak következetes felhasználása. Pápaság és cseh királyság évtizedes feszültsége végre a huszita Csehország katasztrófáját idézte fel, s ezzel megadta a lehetőséget Mátyásnak, hogy beleavatkozzék a szomszéd királyság és általa a német birodalom sorsába. A bázeli zsinat 1433-i „kompaktatái” nem oldották meg a „laikus kehely” kérdését: a cseh utraquisták, akiknek az egyezmény megengedte a két szín alatti áldozást, a római egyháztól kívánt feltételeket nem teljesítették és azáltal, hogy 1448-ban a katholikus székeskáptalant és a német egyetemet elűzték Prágából és teljességgel a pápától el nem ismert Rokyzana prágai érseksége alatt helyezkedtek el, maguk is nyiltan eretnekségbe mentek, akárcsak a Rómával soha nem egyezkedő, szélsőségesen huszita „testvérek”. A pápák ezeket a viszonyokat nem ismerték el, de parancsaik nem találtak többé végrehajtásra, míg Podjebrád trónraléptével eleinte úgy nem látszott, mintha az új cseh királynak elég ereje volna az utraquistáknak Rómához visszavezetésére. Nem akarta magát az eretnek Rokyzanával megkoronáztatni, s ezért Mátyástól kért és kapott két magyar püspököt, kik azután fejére tették Szent Vencel koronáját. Morvaország, de különösen Szilézia és Lausitz, a cseh korona melléktartományai, erős katholikusok voltak, a sziléziaiak nem is hódoltak Podjebrádnak és II. Pius követe is csak annak megígérésére tudta őket rávenni, hogy ha Podjebrád katholikus marad, akkor három év mulva hódolni fognak neki. De Podjebrádnak, a homo novusnak hatalma épp az utraquisták demokratikus tömegein nyugodott, és bármennyire szeretett volna is a pápasággal békében élni, azt azon az áron, hogy az utraquistákat visszavezesse az Egyházba, nem tehette. Mikor 1462-ben II. Pius megsemmisítette a kompaktaták érvényét, Rokyzana fanatizmusa kerekedett felül a csehek között és Podjebrád „Girsik” maga is mint „ordító oroszlán” állott a pápai nuncius elé, aki a kompaktatákhoz ragaszkodókat egyházi büntetéssel fenyegette meg. A tárgyalások még éveken át húzódtak, de Mátyásnak nem volt nehéz felismernie a helyzetet: Podjebrád nem mondhat le trónja miatt az utraquisták támogatásáról, s viszont a pápaság előbb-utóbb kénytelen lesz a végső eszközökhöz nyúlni és a megátalkodott eretneket letenni királyi székéből. Az is világos volt, hogy az utraquisták nem fognak engedelmeskedni a pápai parancsnak, s így valamely szomszéd katholikus fejedelemre fog hárulni a feladat, hogy a pápai parancsnak érvényt szerezzen és Girsiket trónjáról elűzze. Podjebrád annyi hűtlenséget követett el vele szemben, hogy Mátyás alig tartozott iránta kímélettel, de ilyen érzelmi dolgok abban a korban általában, és nála sem játszottak szerepet.

II. Pál pápa a cseh király ügyét háromtagú bíbornoki bíróság elé utalta, őt 180 nap leforgása alatt Rómába idézte és mivel bizonyos volt, hogy ez idézésnek nem lesz foganatja, Mátyást mint szomszédot külön levélben előkészítette arra, hogy Podjebrádot le fogja tenni, s egyúttal reméli, hogy Mátyás a pápai ítéletet „saját országaiban és birtokain” végre fogja hajtani. Erre a felszólításra Mátyás 1465 októberi levelében nemcsak hogy igenlőleg válaszolt, hanem egyúttal felajánlkozott Podjebrád elűzésére, kiemelve, hogy őt a „régi, szükség idején kötött szerződések nem kötik és azokat a Szentszék tekintélyével bármikor felbonthatja.” Lendületesen fejezi be az ajánlkozást: „Tehát akár a csehek, akár a törökök ellen szükséges menni, itt van Mátyás és vele Magyarország és amennyire a saját és országom erői terjednek, azok mindenkor Szentségednek és a Szentszéknek szolgálnak és fognak szolgálni.” A pápai bulla végre Podjebrádot 1466 decemberében megfosztá trónjától, de a végrehajtást még nem bízta Mátyásra, mivel a magyar királytól inkább török elleni hadjáratot várt és remélt. Eleinte úgy látszott, hogy a Zdenko v. Sternberg vezetése alatt létesült katholikus cseh urak ligája, továbbá Boroszló és a sziléziaiak és a szintén pápai érzelmű Pilsen városa elég erősek lesznek, mint „világi kar”, a pápai ítélet végrehajtására: Podjebrád és az utraquisták azonban erősebbnek bizonyultak, s így II. Pál a lengyel királyt kérte fel az ő elűzésére. Kázmér azonban békés családapa volt, s az évek óta folyó harc alattvalóival, a német lovagrenddel úgyis eléggé keserítette, minek folytán a megbízást nem vállalta.

Csak ekkor virradt fel Mátyás napja. Nemcsak a cseh urak ligájának követe és a pápai legátus, de még III. Frigyes is őt szólította fel, hogy Podjebrád ellen fellépjen, akinek fia, Viktorin herceg ekkor Mátyás volt szövetségeseit, a folyton lázongó ausztriai urakat vette pártfogásába és az ő érdekükben Alsó-Ausztriába ütve, Frigyest Bécs várába szorította. Mátyás annál könnyebben elhatározhatta magát, hogy e kéréseknek eleget tesz, mert a nyugati irányban folytatandó háború belső ellenzőit sikerült még a háború megindítása előtt, 1467 nyarán elnémítania. Az erdélyi lázadók, saját vallomásuk szerint, régi királyoktól eredő kiváltságaik védelmében fogtak fegyvert; köznemesség, székelyek és szászok küldöttei a három vajdát, s rajtuk kívül Zápolyai Imrét és Istvánt, a Felvidék hatalmas urát választották vezérükké, akiknek adót is hajlandók fizetni és vezetésük alatt a király ellen táborba szállani. Tehát a nyugati igazodás természetes hívei, a Szentgyörgyi grófok és társaik, meg Mátyás legszemélyesebb hívei, a Zápolyaiak sem voltak hajlandók őt azon az úton követni, melyre hosszas ingadozás után most szinte a körülmények is kényszerítették. Azt a terjeszkedési vágyat, mely a renaissance-uralkodót szinte erkölcsi törvény erejével hajtja az adott pillanatban megnyíló hódítások felé, alig érthette meg valaki itthon, ahol az előző évben behozott adóemelés hatása alatt még mindenki inkább pacifistának érezte magát. Mátyás nagynak mutatkozott a veszélyben. Saját zsoldosaival és néhány bandériummal gyorsan Erdélybe nyomult, közeledésének hírére a lázadók tábora szétoszlott, a királynak kijelölt Szentgyörgyi János gróf meghódolt, példáját követték az erdélyiek, minek hatása alatt a Zápolyaiaktól tervbevett felvidéki és szlavóniai felkelések ki sem törtek. Mátyás a nagyuraknak és köznépnek megkegyelmezett, de több köznemesi vezért és a szászok néhány székbíróját kivégeztette. Mivel a felkeléssel István moldvai vajda, a román történetírás Nagy Istvánja is kapcsolatban volt; megfenyítésére Mátyás azonnal tovább indult, a vajda azonban nem bocsátkozott vele viadalba – ezt a fogást előbb mar Mohammed szultán ellenében is sikerrel alkalmazta –, Mátyás háborítlanul elért Moldovabányához, ahol István béketárgyalásokat kezdett vele, de egy éjjel seregével meglepte, a várost felgyujtotta, Mátyás az éjjeli harcban maga is megsebesült és nagy veszteségekkel vonult ki seregével Moldvából. István vajda tovább folytathatta politikáját, mely három hatalmas szomszéd: Magyarország, Lengyelország és a szultán közt óvatosan próbálkozott területgyarapodásra és függetlenségre. Annyi bizonyos, hogy azt az uralkodó állást, melyet Hunyadi János újra megerősített a két oláh fejedelemségben, Mátyás nem tudta megtartani, s bár a balkáni kegyetlenségű havasalföldi vajda, Tepeš (karóbahúzó) Vlád, többnyire elismerte Magyarország fennhatóságát, sőt váraiba magyar őrségeket is vett, mindez nem akadályozta István vajdát, hogy például a Havasalföldhöz tartozó Kiliát a Dunadeltánál a magyar őrségtől elfoglalja és megkísérelje Havasalfölde becsatolását. Viszont, hogy ezirányban szabad keze legyen, kénytelen volt időnkint a lengyel korona fennhatóságát elismerni.

Egészben véve a keleti határ a cseh ügy kiérése idejére körülbelül olyan helyzetben volt, mint a déli, a törökkel szemben: a dolgok nyugalmi állapotba kerültek, sürgős közbelépés hosszú időre nem látszott szükségesnek, s így Mátyás megnyithatta füleit a pápai lövet és Protáz olmützi püspök, a cseh liga küldötte, valamint Frigyes követe, Pottendorfer segélytkérő szózatának. 1468 március végén megüzente a háborút Podjebrádnak, Ausztriában egyesült Frigyes embereivel, betört Morvaországba, mire Viktorin is elhagyta a császár földjét és Mátyás elől visszavonult Csehország felé. Ez évben Mátyás nem lépett be ide, csak Morvaország akkori fővárosát, Olmützöt foglalta el, a következő, 1469. évben Brünnből kiindulva Csehországba tört, Podjebráddal tárgyalásokat kezdett, s mikor ezek eredménytelenek maradtak, elfogadta a katholikus rendek választásából a cseh koronát és az olmützi székesegyházban új alattvalói hódolását.

De a külső siker sem tévesztette meg afelől, hogy a nagy fát, melybe fejszéjét vágta, egyszerűen hadi erői alkalmazásával nem tudja ledönteni. A mi nyugati szomszédaink ekkor már nagy mértékben város- és várlakók voltak, s a kisebb helyek csakúgy, mint a népes városok, erős falak mögött húzódtak meg, melyeket nemhogy lovastámadással, de még az akkor különben is kezdetleges faltörő szerszámokkal, ágyúkkal sem lehetett egykönnyen bevenni. Fontosabb pontokat kénytelen volt tehát a támadó körülzárni és kiéheztetésnek alávetni. Viszont akkora serege senkinek sem volt, hogy hadi operációkat is végezhessen és amellett várostromot vagy körülzárást is folytasson. Ez évtizedekig tartó cseh és osztrák háborúkban mindegyre azt látjuk tehát, hogy oly vezérek is, minő Mátyás, engedik magukat feltartóztatni egy-egy aránylag kicsiny vagy gyönge vár ostroma által, s így az évről-évre megújuló hadműveletek alig járnak pozitív eredménnyel. Akárcsak a 16. és 17. század török-magyar harcában. Nyáron vonulnak ki a fűre a felek – Mátyás annyiban kivétel, hogy az ő serege már első éveiben hozzászokott az Aldunától délre a kemény késő őszi időben is harcolni, s így ő képes ősszel és télen is támadni – a főseregek ide-oda vonulgatnak, s mivel mindegyik sereg rendesen zsoldosokból áll, a zsoldos pedig drága és nehezen pótolható áru, ezért lehetőleg kikerülik egymást, döntő mérkőzésre nem vállalkoznak és összes nyereségük annyi, amennyi várat el tudtak foglalni, vagy ahány vár és város megnyitotta előttük kapuit. Tél közeledtére a seregek hazatérnek, de Mátyás kénytelen hívei védelmére zsoldosokat hagyni hátra addig is, míg a következő nyáron újból személyesen nem indíthatja meg a hadjáratot. A magyar király seregei ez években nem haladták meg a 20.000 főt, s lényegükben egyrészt a királyi, főpapi és főúri bandériumokból állottak, másrészt, szinte felében, vagy még azon felül is, zsoldosokból, kiket Mátyás az adóreformja óta rendelkezésére álló egyforintos adóból fizetett. Zsoldost elsősorban a csehek szolgáltattak, akik a huszita háborúk óta Közép-Európában azt a szerepet töltötték be, mint a svájciak Nyugaton, vagy korábban Itáliában az olasz, német, magyar zsoldosok: évtizedek óta elszoktak a békés kenyérkeresettől, viszont a folytonos hadjáratokban harcedzett tömegekké alakultak, melyek német fejedelmeknek, magyar, lengyel, cseh királyoknak bármikor rendelkezésükre állottak. Nálunk főkép Giskra beköltözése óta csehek a zsoldosok, kikhez gyakran lengyelek is járulnak, mivel a felvidéki zavarok miatt védtelen északi határok évtizedeken át szinte tárva-nyitva vannak és lengyel gyülevész nép folyvást átjöhet. Abban a seregben, mellyel Szilágyi Mihály a királyválasztásra vonult, ötezer cseh és lengyel zsoldos volt. A föld népe mint hadviselő ekkor sehol sem jön tekintetbe, a nagyúri kontingensek mellett főként kis zsoldos csapatokról van szó, melyek már megtanulták a hadviselés művészetét, s velük szemben parasztok nem állhatnák meg helyüket. Csak felvonulás után, ha már megérkezett a sereg azon tartományba, hol az operációknak folyniok kellett, rendeltek be a föld népéből szekereseket vagy hasonló, mellékes szolgálatra alkalmas fegyvereseket. A zsoldossereg zöme pedig Mátyás alatt lovasságból állott, elsősorban nehéz, páncélos lovasokból, s mellettük könnyű huszárokból; a gyalogság sokkal kisebb szerepet játszott, s rendesen a városok szolgáltatták a tisztán védelmi célból felállított páncélos és pajzsos gyalogosokat, valamint a lándzsával, íjjal vagy számszeríjjal felszerelt könnyű gyalogost, akit a XV. században a huszitáktól átvett szóval németek és magyarok egyképen drabantnak neveznek.

Mátyás király egészen új, szokatlan feladat előtt állott, amikor évről-évre az ország határain kívül, saját pénzén, saját csapataival kellett harcolnia. A jobbágyokat békében hagyta, mert nem vehette hasznukat, a bandériumokra nem számíthatott minden körülmények közt, így a viszonyok nyomása alatt fordult az állandó hadsereghez. Ennek előfeltétele volt olyan katonaság, mely mint katona állandó volt, egyéb foglalkozást nem keresett, s ezt a katonaságot találta meg a cseh zsoldosokban. De nemcsak emberanyagot merített belőlük, vezéreit is a legyőzött husziták soraiból vette. A cseh háborúban kezdettől fogva zsoldosvezére Hag Ferenc, aki annak idején Ausztriából jött a kosztolányi zsebrákok közé, majd Svehla bukása után Mátyáshoz csatlakozva, első állandó, zsoldos lovasvezére lesz; a későbbi feketének nevezett királyi sereg története vele kezdődik. Az ő és társai, Komorovszky, Csernahorai Dabis stb. befolyásának tulajdonítható, hogy Mátyás csakhamar átveszi a cseh husziták legfélelmesebb formációját is, a Zižka féle szekértábort, s ezt akkor teszi, mikor Podjebrád seregében a szekértábor már atomjaira kezd feloszlani, az összefüggő erődítményt képező szekerek egyszerűen ágyúk hordozóivá lesznek és egymástól különválva, önállóan operálnak. A szekértáborra annál inkább szüksége volt, mert mind e háborúk az egykorú német kifejezés szerint naponkénti vagy lovagló (tägliche, reitende) háborúk voltak, maroknyi, de jól fegyelmezett lovasság száguldott szerteszét, vágta el a másik fél élelmezését és zavarta annak felvonulását, operációit. Így érthető, hogy sem Mátyás, sem ellenfelei nem szerettek döntő ütközetet, minélfogva az évről-évre megújuló hadjáratok igazán pozitív eredményt alig hoztak a hadszíntér, tehát Csehország és tartományai, Ausztria és Magyarország északnyugati csücskei elpusztulásán kívül.

A Hunyadi-atyafiság.
Drágfi; Bátori; Szilágyi; Geréb; Hunyadi; Székely; Csáki; Podjebrád; Dengelegi; Oláh; Perényi; Ujlaki; Zápolyai; Rozgonyi; Pálóczi; Bebek; Ország; Drág; György; Drágfi Miklós; Bertalan 1467–74: főpohárnok, 1493–98: erdélyi vajda; János 1508–26: pohárnokmester, tárnokmester, országbíró; Julia; István 1519–35: nádor; András 1527-től tárnokmester; ecsedi Bátori István orszábíró, meghalt 1444; András főispán; István 1471–93: országbíró, 1479–93: erdélyi vajda; Margit; horogszegi Szilágyi László; Mihály 1458: kormányzó; Zsófia f. vingárti Geréb János 1458–59: erdélyi alkormányzó; Erzsébet; Geréb László 1475–1501: erdélyi püspök, 1501–02: kalocsai érsek; Péter 1748–79: erd. vajda, 1486–90: ajtónálló, 1500–03: nádor; Mátyás 1483–90: horvát-szlavón bán; Erzsébet; Hunyadi Vaik; János; László; Mátyás magyar király; Podjebrád György cseh király; Katalin; Henrik; (N?) f. Székely János; János szörényi bán; Vajk; Klára f. Dengelegi Pongrác erdélyi alvajda; András 1464: pohárnokmester; János 1462–76: erd. vajda; Katalin; Mária f. Manzilla; Oláh Miklós primás; Ujlaki Miklós macsói bán, bosnyák király; Margit; Lőrinc; Hieronyma; Orsolya; Rozgonyi Miklós; Simon; István; Sebestyén 1459–61: erdélyi vajda; László 1481: belgrádi kapitány; László; István; Oszvald 1458–1460: lovászmester; Raynáld 1459–70: tárnokmester, 1470–71: országbíró; János 1470–72: tárnokmester; (Leány) f. guti Ország Mihály 1458–84: nádor; Pálóczi Péter; Máté; Imre; János; Verona f. Bebek Imre; László 1446–70: országbíró; Imre 1472–83: lovászmester; Dorottya; Zápolyai László; István Ausztria kormányzója, 1490-től nádor; János magyar király; Imre kincstartó, bán, 1486–87: nádor; Orsolya; Csáki István; Miklós 1415–26: erd. vajda és György székely ispán Hunyadi János apródkori urai; Perényi Imre 1409: pohárnokmester; János 1438–1458: tárnokmester; István 1469–78: lovászmester és tárnokmester; Ferenc csanádi főispán, Mátyás király keresztapja; Katalin; Imre 1504–1519: nádor.

Csak közvetett adataink vannak arra nézve, hogy Mátyás már a cseh háború megkezdésekor igéretet kapott Frigyes császártól, hogy római királlyá választását ki fogja eszközölni a választófejedelmeknél. Mátyás bizonyára gondolt erre: ha sikerül Podjebrádot elűzni s helyébe ülni, ő mint cseh király és választófejedelem, emellett Magyarország ura, a választói kollégiumban kétségkívül a legelső leendett. Csakhamar kiderült, hogy Frigyes rosszindulatát még az a nagy szolgálat sem tudta megváltoztatni, melyet neki Mátyás azáltal tett, hogy Ausztriát a csehektől megtisztította. Frigyes ellenkezőleg a római királyságot Merész Károly burgundi hercegnek ajánlotta fel, s a cseh választófejedelemséget a saját ausztriai birtokához akarta kapcsolni akkor, mikor külsőleg még valóságos szövetségben állott Mátyással. Ez utóbbi sem Frigyestől, sem a német birodalomtól nem várhatott támogatást, ahonnan a pápától Podjebrád ellen hirdetett keresztes hadjáratra is csak használhatatlan gyülevész nép jött Csehországra, s ezekkel az utraquisták könnyedén elbántak. Mátyás tehát már 1468-ban lépéseket tett, hogy Kázmér lengyel király támogatását megnyerje: követe, Protáz olmützi püspök által Lengyelország segítségét kérte és Kázmér leányának, Hedvignek kezét. A lengyel király ekkor már békében volt a német lovagrenddel, miután a pápa kibékíté azzal a feltétellel, hogy e háború gondjától megszabadulva a husziták ellen keresztes hadjáratba indul. De Kázmér király nemcsak hogy békés természet volt, hanem királyi méltóságát is élénken érezte, minélfogva helytelennek és rossz példának tartotta azt, hogy a pápa merjen egy királyt a trónjáról letenni. Rokonszenve tehát ebből a szempontból Podjebrád mellett volt, Magyarországgal évek óta határsértések, kisebb-nagyobb kölcsönös beütések zavarták a jóviszonyt, s ami még fontosabb: Kázmér felesége, Albert királynak leánya, Erzsébet büszke császárlány volt, aki felháborodva utasítá el magától a gondolatot, hogy leányát az alacsony származású Mátyáshoz adja nőül. Két sikertelen tapogatózás után Mátyás most Podjebrád felé fordult, vele személyesen találkozott és felajánlotta neki, hogy kibékíti a pápával, ha viszont Podjebrád, mint maga is választófejedelem, megszerzi neki a római királyságot. A cseh király lépéseket is tett Hohenzollern Frigyes brandenburgi választónál, s a francia királynál, aki a császár tervének, Merész Károly római királyságának természetes ellensége volt, azonban mindezek eredményre nem vezettek és csak miután Podjebrádnak semmi hasznát sem tudta venni, fogadta el Mátyás a neki felajánlott cseh koronát a gyöngébb katholikus párt kezéből.

Mátyás diplomáciai tárgyalásaiban folyvást megfigyelhetjük, mint kopogtatja végig fáradhatatlanul mind a négy falat, mely bezárja őt, nincs-e ott valami rejtekajtó, melyen könnyűszerrel áthatolhat, s csak mikor mind e fáradhatatlan kísérletei csütörtököt mondanak, akkor határozza el magát a szembenálló fal betörésére. Ilyen döntő lépés volt cseh királlyá választása, mely egyszersmindenkorra lehetetlenné tette a Podjebráddal való kibékülést, s az öreg cseh királyt is végzetes lépésre indította. Mialatt Mátyás új választófejedelmi méltóságában sietett érintkezést keresni a brandenburgi bajor és pfalzi választókkal, a vérig sértett Podjebrád lemondva arról, hogy fiainak szerezze meg a trónöröklést, Kázmér fiának, Ulászló lengyel hercegnek ajánlotta fel a trónt, illetőleg ezt trónörökössé választatta. Ezzel elérte, ami eddig lehetetlennek látszott, Lengyelországnak a semlegességből kimozdítását: Kázmér ettől kezdve fiának és Csehországnak természetes szövetségese Mátyás ellen, s ezenkívül arra is vállalkozik, hogy az utraquistákat visszasegítse a pápa kegyeibe.

Eddig csak az egyetlen északnyugati ponton állt ellenség Mátyással szemben, most ez a vonal meghosszabbodott messze kelet felé: Lengyel- és Csehország egyesült ereje kezdi fenyegetni Magyarországot. Egyelőre ugyan Kázmér békében maradt. 1470-ben Mátyás személyesen vonult Morvaországba, Viktorin herceg, Podjebrád fia fogságába esett, s Mátyás annyira jól bánt vele, hogy ez utóbb állandó hívévé szegődött. A cseh-lengyel koalíciót még mindig könnyen ki lehetett védeni, ha Mátyás Frigyes császár támogatására számíthat, – e célból újból, ki tudja hányadszor, megkopogtatta a nyugati falat, találkozót kért a császártól, amit ez kedvetlenül, vonakodva adott meg. Mátyás 1470 elején fényes kísérettel látogatott el Bécsbe, ott két hónapig udvarolt Frigyesnek, hajlandó volt az ő ötéves leányát, Kunigunda hercegnőt eljegyezni magának, – az óvatos császár azonban nem adott végleges választ, s Mátyás végre elvesztette türelmét, búcsú nélkül hagyta el a császárt és székhelyét. Frigyes erre nyiltan Podjebrád érdekében befolyásolta a választófejedelmeket s a lengyel királlyal szövetségre lépett.

Most egyszerre fenyegetően emelkedett fel Mátyás előtt a nagy fal, mely Nyugat s Észak felől elfogta a levegőt Magyarország elől. Ausztria, Cseh- és Lengyelország három oly ellenség volt, mellyel győzelem reményében még ő sem vehette fel a harcot. Helyzete egy esztendő alatt ilyképen végletesen megromlott. Még 1469-ben a pápai követ, Roverello azon az alapon volt hajlandó Podjebráddal a pápa nevében kiegyezni, ha Mátyás lesz a cseh király, neki esküsznek a csehek hűséget, ő nevezi ki a prágai érseket és többi papságot, Podjebrádnak pedig csak a királyi cím és jövedelmek maradnak meg élte fogytáig. Ekkor még senki sem számíthatott arra, hogy a helyzet ily rövid idő alatt ennyire meg fog változni, hiszen Frigyes, Kázmér és Podjebrád szövetsége a negyedik, Mátyás ellenében egész szokatlan konstelláció volt Közép-Európában, ahol az egymással versenyző négy hatalom eddigi multjában még nem fordult elő, hogy három rivális egyesülni tudjon a negyedik leverésére. Mátyásnak meg is lehetett az a reménye, hogy ez a konstelláció csak pillanatnyi lesz és éppoly gyorsan elmúlik, amily váratlanul jött. A renaissance-fejedelem mindenkor tudatában van a szerencse forgandóságának; Mátyás kőkemény hajthatatlanságát, mellyel nyugati céljaira törekedett, talán ily klasszikus meggondolások is táplálták.

De hasonló álláspontot nem tételezhetünk fel az ország legtöbb nagyjánál, akikre a három szomszédnak ellenséges szövetkezése kellett, hogy leverően hasson. A végzetesen megromlott külpolitikai helyzet csak kirobbantója volt azon nagy elégedetlenségnek, mely a rendeket évek óta mindinkább eltöltötte. Királyuk évről-évre idegenben száguld, idegen zsoldosai élén olyan célokat hajszolva, melyeket nem csak köznemes, de sok főúr sem érthetett meg; ezen hadjáratai miatt elviselhetetlen adókkal terheli az országot minden előjog és szabadság ellenére, holott az országnak érdeke nem nyugati, hanem déli hadakozást kívánna, hiszen a török szultán immár az egész Balkán ura és seregeit kezdi már Magyarországon, a horvát végeken át küldeni osztrák és velencei tartományok kirablására; a magyar állam déli védelmezőinek, a horvát, macsói, jajcai bánoknak már arra is alig van erejük, hogy egy-egy ily török hordától visszatérőben elvegyék a rabolt kincseket és a keresztény rabok ezreit; megakadályozni ily áttöréseket nem tudnak többé. A nyomott hangulat az országgyűléseken is megnyilvánult, ahol Mátyásnak mindnagyobb fáradságába került az egyforintos adót, külhadakozásának létfeltételét, megszavaztatni. Arra már úgyis rá kellett fanyalodnia, hogy egy-egy adómegszavazásnál formálisan kötelezvényt állítson ki, hogy soha többet nem fog ily adót kérni az országtól; a rendek az ő szavával már rég nem elégedtek meg, hanem főurak és főpapok kezességét kívánták arra, hogy a király meg fogja tartani ígéretét. Míg azonban az 1468-i országgyűlésen még 21 főúr és főpap vállalta a kezességet, 1470-ben már csak tizenhatan és sorukból Mátyás politikájának oly főtámaszai is hiányoztak, minő volt Vitéz esztergomi érsek, Mátyás kancelláriájának vezetője, összes külpolitikai terveinek tudója és előmozdítója.

Vitéz Jánosnak bizonyára voltak személyes sérelmei is; neki és öccsének, Janus Pannoniusnak fájhatott idegen származású egyének túlságos felkarolása, így a váradiról a még gazdagabb egri püspökségre segített Beckensloeré, és más külföldieké, továbbá az esztergomi érsek közjogi eredetű jövedelmeinek, a pénzverésből származó pisetumnak megkisebbítése. De az 1471-i összeesküvés főindítéka kétségkívül azon belátás volt, hogy Mátyás nyugati politikája zsákutcába jutott és hogy a három szomszéd egyesülésével szemben nem tarthatja többé magát. Vitéz és humanista unokaöccse összeesküvése merész dolog volt, aminőre azonban a renaissance emberei könnyen vállalkoztak. Hiszen Mátyás is csak az imént, a Bécsben szenvedett kudarc után próbált megint Podjebrádhoz közeledni, hajlandó volt neki mindent visszaadni, ha Podjebrád halála után övé lesz a cseh korona. Hogy ezt még diplomáciai pályájának e mélypontján sem gondolta komolyan, ez csak természetes, valamint az is, hogy Podjebrád is csak színleg ment bele a tárgyalásokba, s a valóságban Magyarország fegyveres megtámadását készítette elő, mikor 1471 márciusában elérte a halál. Május havában a csehek új királyt választottak; Mátyás hiába állott készen seregével Morvaországban, s hiába követelte korábbi, olmützi választásának elismerését: a cseheknél a szláv érzelem is közrejátszott, amikor a katholikusok és utraquisták megegyeztek Ulászló lengyel királyfi személyében. Ezen a tényen már nem változtatott, hogy Mátyás a választás után Csehországba tört, majd pedig szinte egyidejűleg Kázmérnak ajánlatokat tett a megegyezésre: bízzák a cseh korona dolgát a pápára, ez döntsön, Ulászló vagy Mátyás legyen-e a király; utolsó esetben Mátyás hajlandó volt Ulászlót akkori recept szerint fiává fogadni és halála után Csehországban örökössé tenni.

A Hunyadi-fi emelkedésében félre nem ismerhető, hogy minél nagyobb hatalomra tesz szert, minél több terve sikerül, annál ridegebbek iránta szomszédai, akik hatalmától saját önállásukat féltik. De legalább eleinte nem egyszer jutott barátságos viszonyba Frigyessel is, a cseh királlyal is, – egyedül Kázmér szívéhez nem sikerült neki az utat megtalálnia. Elállta azt Erzsébet királyné, akit emlékei Magyarországhoz kötöttek, ott nőtt fel; nagyatyja, Zsigmond, atyja Albert a magyarok királyai voltak, anyja valósággal szívvérét áldozta, hogy fiának, V. Lászlónak megtartsa ezt a trónt, – melyet most egy alattvaló kerített hatalmába. Erzsébet ezt soha nem bocsátotta meg Mátyásnak, s Mátyásnak legádázabb ellensége, akivel egy pillanatig sem tudott barátságos viszonyba jutni, tényleg Lengyelország volt. De a királyi családban gyökerező mély ellenszenven kívül nemzeti ellentétek is fennállottak, melyek a magyar-lengyel viszonyt ez évtizedekben elmérgesítették. Mikor a lengyelek nagy történetírója, Dlugoss János, humanista nevén Longinus, Ulászlótól kinevezett prágai érsek a magyarokat eszteleneknek szídja, hogy Mátyást választották királyukká, ez még csak a lengyel királyi udvar légköréből származik, de az a gyűlölet és megvetés, mellyel Dlugoss a magyarokat minden alkalommal illeti, tán az akkori lengyel felfogást is kifejezi. Jellemző reá, hogy a magyarokat rendesen gyáváknak rajzolja; így mikor egy 1463-i török betörést ír le: Futaknál 700 magyarral 500 lengyel állotta útját a töröknek, a magyarok elszaladtak, de a lengyelek nem tudták nézni, hogyan hajtja el rabságba a katholikusokat (magyarokat) a török, ezért egyedül állták útját a hordának, kiszabadították a magyar rabokat, s mikor a győzelmet látva a megfutott magyar vitézek is visszalopakodtak, ezekkel nemesen megosztották zsákmányukat. Ez alkalom az egyetlen, mikor Mátyást megdícséri, mert szerinte Mátyás a gyáva magyarok fejére nadrágot húzatott és három napra kiűzte a táborból, a lengyeleket pedig bátorságukért megdícsérte. Különben a soviniszta lengyel szerint rendesen Mátyás is híján van a személyes bátorságnak: Podjebrád párbajra hívta, s nem merte elfogadni, hasonlóképen a gyermek Kázmérral sem mer megütközni. Mikor pedig Kázméron és Ulászlón tényleg legnagyobb győzelmét aratta, Boroszlónál, ezt úgy adja elő Dlugoss, hogy Mátyás látva a két király nagy hadseregét, annyira megrémült, hogy síránkozni kezdett és haját tépte! Kétségtelen, hogy a két nép, lengyel és magyar, és vezetőik ebben a korban talán még idegenebbül állottak egymással szemben, mint Nagy Lajos királyunk korában.

Ezek az érzelmek is érthetővé teszik, hogy a más dolgokban annyira óvatos Kázmér király nem elégedett meg a nagy sikerrel, mit Ulászló cseh királyi választása jelentett, hanem könnyelműen elfogadta a magyar trónt is, amit gyermek fia, Kázmér herceg számára Vitéz és társai felajánlottak. Szilágyi, a Pongrácok, a Zápolyaiak után most már a Hunyadi-család legrégibb és legjellemesebb híve is Mátyás ellen fordult és Magyarország jövőjét csak akkor látta biztosítottnak, ha megszabadul attól, aki a nemzet legnagyobb géniusza volt. Vitéz most maga is visszatért a trónbetöltés legitim elvéhez: Zsigmond és Albert, s ennek leánya, Kázmér anyja jogán kívánta Kázmér királyságát titkos tárgyalásokon, melyek azonban a Morvaországban tartózkodó Mátyás előtt nem maradtak titokban. Bármely olasz renaissance-fejedelem is megirigyelhette volna Mátyástól a színlelést, mellyel az összeesküvőkkel szemben eljárt. Hű boroszlói polgárait azzal nyugtatta meg, hogy hagyják békén a schweidnitzi sörházakból kikerült hírekkel. Bár a főurak nagyrésze rokonszenvezett a Vitéz-féle mozgalommal, sőt attól a köznemesség sem volt idegen, mely az adóterhek alatt régtől fogva zúgolódott, Mátyásnak volt bátorsága Budára jönni, országgyűlést tartani, ott a főurakat barátsággal, adományokkal lekenyerezni – régi ellenfelét, Ujlaki Miklóst ekkor tette bosnyák királlyá; – az országgyűlésen újabb igéreteket tett a törvények megtartására, s amikor Kázmér herceg hadüzenő manifesztuma megjelent, az országgyűlés maga utasította el a lengyel közjogi elméletet, mely szerint nőágon Kázmért illeti a trón, s arról most el kell távolítani a bitorló zsarnokot, Mátyás királyt. Az ifjú Kázmér csak októberben tört be a Kárpátokon, Sáros váránál csak egy Rozgonyi és a Perényiek várták, magára hagyatva kerülte az erős várakat, előbb Buda felé tartott, Hatvantól azonban Nyugatnak, s ott Nyitra várában húzódott meg. Azt várta, hogy Vitéz fel fog lépni mellette, de ezt Mátyás Esztergomban körülfogatta és egyességre kényszerítette, mely szerint várait átadja a királynak, ez viszont garantálja az érsek méltóságát is. Kázmér 1471 végén Nyitrából hazavonult, a várat a pécsi püspök, Janus Pannonius megadta Mátyásnak. A király az egész összeesküvésből csak azokat büntette, akik korábban legközelebb állottak hozzá: a Vitézzel kötött egyességgel nem törődve, elfogatta őt, s az agg főpap ellenségének, Beckensloernek felügyelete alatt, megtörten halt meg néhány hó mulva; öccse, az Itália ege után egész életében vágyakozó pécsi püspök pedig Pécsről az Adria felé menekülve a zágrábi püspök egy várában halt meg. A magyar király emberséges voltát csak akkor tudjuk megbecsülni, ha összehasonlítjuk a személy szerint gyáva és intrikus Frigyes császárral, aki régi lázadó alattvalóját, Paumkirchert ez időben csalta be salvus conductusszal Grácba, s ott irgalom nélkül kivégeztette.

Az ifjú Kázmér katasztrófája felfedte Lengyelország támadó erejének csekély voltát, másrészt azt, hogy Mátyás alattvalóit még a legrosszabb viszonyok közt is képes hűségükben megtartani. Az osztrák-cseh-lengyel gyűrű nem szakadt ugyan meg, bár Frigyes passzíve viselkedett, de a lengyel király annál nagyobb mozgékonyságot tanusított, fia kudarcát megbosszulandó. A lengyel udvarban azt is Mátyásnak rótták fel, hogy Kázmér herceget a nagy garral indult támadás szomorú vége teljesen összeroppantotta. A fiatal herceg magyarországi kudarca után a valláshoz fordult és ifjú halálával Lengyelországnak nagy szentjévé lett. Bár II. Pál utóda, IV. Sixtus pápa, mindig a török háborúra gondolva mindent megtett a felek kibékítésére: Frigyest Mátyás támogatására szólította fel, Mátyást a cseh királyságban megerősítette, s Kázmért és Ulászlót vele szemben a cseh eretnekek támogatásától eltiltotta, a következő évek mégis folytonos lengyel-magyar betörésekben teltek el. A csehek utódaiként lengyel zsebrákok jöttek be Felső-Magyarországra, ahol a rendetlenség annyira beette magát az urak csontjaiba, hogy egy Perényi és Giskra régi társa, Komorovszky is hozzájuk csatlakozott. Mátyásnak személyesen kellett ellenük menni, Perényi Miklóst visszavette kegyelmébe, a lengyel rablóknak pedig botot adva kezükbe, koldusmódra küldte őket haza. De Kázmér királynak hirtelen felébredt vállalkozási kedvét azzal is iparkodott megtörni, hogy Sziléziából a rabló János sagani herceget küldte a lengyelekre, aki el is pusztított vagy hatszáz falut; ugyanakkor a Kárpátoktól északra Tarczay Tamással dúlatta Kázmér országát. Ezzel a Felvidék nyugalmát is végkép biztosítá; hasonló pacifikációt végzett Sziléziában is a kis rablóvárak lerombolásával. Buda és Boroszló között nem maradt pont, hol az ellenség lábát megvethette a most következő küzdelemben, melynek közeledtével Mátyás tisztában volt, bármennyire tárgyalt is a lengyellel és csehvel. Sem a nagynehezen létrejött fegyverszünet, sem újabb leánykérése – Hedvig lengyel királyleány kezét kérte újra – nem gyöngíthette a Jagellókban a kérlelhetetlen szenvedélyt, hogy végkép tönkretegyék.

1474 tavaszán a nürnbergi birodalmi gyűlésen Frigyes császár elismerte Ulászlót mint cseh királyt birodalmi választófejedelemnek, s ennek fejében Ulászló követei reverzálist adtak, hogy urok szövetségre lép a császárral Mátyás ellen és sereggel fog Ausztriába menni Frigyes fellázadt alattvalói leverésére. Ezek az alattvalók Mátyás párthívei voltak, a tehetetlen Habsburg uralmával rég elégedetlenek. Kázmér, Frigyes és Ulászló e formaszerinti szövetségéből azonban még mindig nem következett az együttes támadás, amire a középkor emberei még nem voltak eléggé fegyelmezettek: Frigyes engedte, hogy a két Jagelló vegye vállaira a háború egész súlyát. Atya és fia döntő csapást akartak mérni Mátyás csehországi, sziléziai pozíciójára, s ezért nagy tömegekkel vonultak fel ellene, nem elégedve meg a szokásos kis zsoldosseregekkel. Kázmér király kiállította azt a hadierőt, melynek a magyar hadszervezetben bandériumok, jobbágykatonaság és insurrectio felelt meg, s melyről Mátyás jól tudta, hogy lehetetlen harcképes állapotban túlvinni a határokon, s ezért ilyenre ő kísérletet sem tett volna. Hatvanezer litván, mazur, orosz és lengyel gyűlt össze, öt otromba nagy egységre tagolt „középkori tömeg” öt szekérvárral, elpusztult és rakoncátlan nemesség, a lengyel palatinusok fegyelmezetlen és zsoldosokkal szemben harcképtelen hada. A két szláv királynak 80.000 főnyi seregével Mátyásnak legfeljebb hétezer embere állott föl, de ez a maréknyi csapat csupa fegyverviselt zsoldos volt, akik a vezető parancsainak gép módjára engedelmeskedtek. Mátyás itt mutatkozott leginkább katonai géniusznak, aki a saját és az ellenséges erők természetével tisztában van és tudatosan használja fel a rendelkezésére álló eszközöket a túl erős ellenfél tökéletes megsemmisítésére. A lengyel-cseh sereg ősi, középkori szokás szerint a hadszíntér falvaiból, azok kizsákmányolásából akarta magát élelmezni, miért is Mátyás a falvakat kiüríttette és a lakosságot a városok kerített falai közé szállíttatta. A gyönge, kis várakat már előbb leromboltatta, a Szilézia területén még fennálló várakat és városokat biztosan kezében tartotta. Annál biztosabban, mert lovas zsoldosainak nagyrészét elhelyezte bennük: Oppeln, Brieg, Schweidnitz, Ohlau, Striegau, Neumarkt központok voltak, honnan az őrség folyvást zavarta a lengyel-cseh felvonulást, élelmezést, anélkül, hogy az ellenfél ezt megakadályozhatta volna. Kázmér és fia Boroszló alá vonultak, hova Mátyás már előbb bezárkózott, ha nem is a város falai közé – a kapuk az egész hadjárat alatt nyitva voltak, – hanem a dóm mögött felállított, hatalmas földművekkel megerősített szekértáborába. Vele szemben az óriási cseh-lengyel tábor tétlenségre volt kárhoztatva, Mátyás ágyúi miatt illő távolban tartotta magát, s ahelyett, hogy a kis védősereget és az élelemmel már előbb ellátott várost éheztette volna ki, maga vált ostromlottá. A Lengyelországból jövő utánpótlást oly módon vágta el Mátyás, hogy Henrik glogaui és Frigyes liegnitzi hercegek szekérvárát Zápolyai István, a szepesi gróf vezetése alatt Lengyelország pusztítására küldte. Haditervét zsoldos vezérei, Hag, Tettauer, Loebel Menyhért pontosan végrehajtották, úgyhogy végül Kázmér és Ulászló személyes találkozást kértek Mátyástól, s azon háromnapi szabad élelemvásárlást eszközöltek ki – ők, az ostromlók az ostromlottól! Seregük két hónap tétlenségében, éhezésében és a magyar katonák fegyverei alatt annyira szertefoszlott, hogy december elején kénytelenek voltak Mátyással a statusquo alapján harmadféléves fegyverszünetet kötni, ami a nagy koalíció terveinek megsemmisülését jelentette. Mátyás, akárcsak Napoleon, hazájától távol győzte le ellenségeinek egyesült haderejét. Ebből a csapásból többé nem épültek ki, s a kor szokása szerinti hosszas diplomatizálás után Mátyás és Ulászló 1479-ben megkötötték az olmützi békét, melyben Csehországot az eddigi status szerint végkép felosztották: Ulászló a cseh királyságot, Mátyás a már kezében levő melléktartományokat kapta, Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot, valamint a cseh királyi címet is, de Ulászlónak és utódainak joguk lesz e tartományokat Mátyás halála után 400.000 aranyért visszaváltani, ha ugyan Ulászló esetleges korábbi halálával a csehek nem Mátyást vagy utódait választják királyukká. A kikötött zálogösszeg oly magas volt, hogy kiváltásra komolyan nem lehetett gondolni; Mátyás tényleg is biztosította Magyarország számára ezen hatalmas és gazdag területek birtokát. Tíz esztendő háborúi nem voltak hiába!

Míg azonban Mátyás a Nyugaton a XVI. századi Habsburgokéhoz hasonló monarchia alapjait rakta le, a déli vonalon lényegesen megromlottak a viszonyok. A szultán, II. Mohammed, Mátyáshoz hasonlóan kerekítette ki az utolsó tíz év alatt birodalmát: 1463-tól kezdve állandó háborúban állván Velencével, a Signoriától véres harcokban ragadta el moreai birtokait és 1470-ben Negropontét vette el tőle. Egyidejűleg befejezte Kis-Ázsia meghódítását is, ahol a Komnenok bukása után a délkeleti vidékeken Karamánia állott még ellent, továbbá a perzsa-örmény határhegységektől be Kis-Ázsiába terjeszkedő turkománok birodalma, mely ekkor, Uzun-Haszán szultánsága alatt emelkedett legmagasabbra. Uzun-Haszán fényes követségeket járatott a kereszténység fejedelmeihez: Kázmérhoz, Mátyáshoz, Velencéhez, Rómába; azonban 1473-ban döntő vereséget szenvedett Mohammedtől, aki ekkor fiaival, Bajaziddal és Dsemmel, egész Kis-Ázsiát pacifikálta és szabad kezet szerzett magának az európai hadszíntér számára. Itt a pápák, II. Pál és IV. Sixtus minden eredmény nélkül biztatták a fejedelmeket keresztes hadjárat szervezésére, legátusaik könyörögve jártak egyik udvartól a másikig, a német birodalmi gyűléseken szónokoltak, minden eredmény nélkül. Az egyik, regensburgi gyűlésen 1471-ben Frigyes császár oly alacsonyszámú sereg megajánlását javasolta, hogy maga a pápai követ utasította el, nehogy Németország kinevettesse magát.

Mikor tehát Mohammed megszabadult keleti ellenfeleitől és megkezdte basái által a magyar délvidéken, s onnan tovább, Ausztria és Velence felé rablóhadjáratait, nemcsak hogy egységes keresztény fellépésről nem volt szó, de az érdekelt felek sem tudtak megfelelő erőket harcbavetni a váratlanul támadó és a prédálás után gyorsan visszavonuló törökök ellenében. Tipikus volt e tekintetben Váradnak 1474-i megrohanása: a szendrői basát kétségkívül Szent László egyházának közismert gazdagsága csábította arra, hogy az Aldunán áttörve, gyors menetekben vesse magát a városra, s a kincses székesegyházat őrző várra, melyet a káptalaniak egy nap, egy éjjel megvédelmeztek; tovább nem mert a falak alatt maradni, hanem zsákmányával eltakarodott. A püspök és főispán bandériuma távol volt, s a török most megtanulta, hogy ha sikerül a déli védvonalat áttörnie, azaz a nagy végvárak hatókörét megkerülnie, az ország belsejében nincs többé akadály számára. Meg is ismételte még ez évben a betörést, egész a Fehér-Körösig nyomulva. És ezen keveset változtatott, hogy a vitéz erdélyi vajda, Magyar Balázs, István moldvai vajdával megint elismertette Magyarország felsőbbségét, sikerrel támogatván őt, amikor 1474–75 telén Mohammed személyesen próbálta tartományából elűzni.

Mátyás figyelmét – függetlenül minden kereszteshad-frazeológiától – nem kerülhette el, hogy a déli végek nem nyujtanak elég biztonságot, különösen mióta 1472-ben Szendrő támogatására Nándorfejérvártól nyugatra a törökök újabb, hatalmas faerősséget emeltek, Sabác várát. A magyar védelmi vonal középbástyáját ettől fogva jobbról és balról török várak szegélyezték, holott a sík terület a macsói bánsághoz tartozott, s névleg még magyar volt. Ennek a helyzetnek megváltoztatása általános magyar érdek volt, s ezért Mátyásnak 1475–76. évi téli hadjáratában már nemcsak az ő cseh, morva, sziléziai zsoldosai – jóformán az egész boroszlói had – vesznek részt, hanem rég nem látott teljes számban a bandériumok és vármegyék, a mindig hű és vitéz Gúti Ország Mihály nádor vezetése alatt. A hadjárat egyetlen haditénye az akkor teljesen modern erődítésű Sabác elfoglalása volt, ami sok vérbe került; főként a támadáshoz szokott cseh lovasok pusztultak alatta, – mint a vár viadaláról szóló ének megrója őket: „Meghalának nagy vakmerőségbe, Bizon nem vitézlő merészségbe,” holott a török várakat és védelmet ismerő magyar katonaság óvatosabban és nagyobb sikerrel folytatta az ostromot. Ekkor esett el a „fekete” sereg első kialakítója, Hag Ferenc is, az ének szerint „cseh vitéz Ferenc főtisztes hadnagy”. A győzelem elsősorban Mátyás hadvezetési és technikai fölényének volt köszönhető, aki egy ízben csónakon ülve, maga is életveszedelembe került. Az akkori várvédelmi viszonyok közt nagy eredmény volt elsőrangúan felszerelt várat nem egészen másfél hó alatt elfoglalni.

Diplomáciai tárgyalásaiban továbbra is sokat hallunk nagy törökellenes hadjárat terveiről, sokat fogadkozik, hogy a keresztény Európa segítségével vállalja a pogány kiűzését és sokat panaszkodik IV. Sixtus, VIII. Ince pápáknak, hogy magárahagyatva, általános európai közöny mellett nem vállalhat semmiért felelősséget. Annyi bizonyos, hogy ugyanekkor éveken át megfeszített energiával küzd Ausztria birtokáért. Török terveit tehát annál kevésbbé valósíthatta meg, mert maga tudta legjobban, mennyire hiú minden remény egyetemes keresztény megmozdulásra és mennyire üresek a pápai legátusok által itt-ott kicsikart ígéretek. Ha valaki, úgy a renaissance-fejedelmek tisztában voltak a középkori univerzalizmus bukásával és mindgyakoribb az eset, mikor az államraisontól feljogosítottnak érezték magukat a hitetlennel, az ősi ellenséggel való paktálásra. Velence, a milánói Sforzák, a nápolyi Aragoni-dinasztia tagjai egyképen játszanak a törökbarátság gondolatával, miközben erkölcsi felháborodással egymásra tolják ezt az akkor még hallatlan, a közvéleményt fellázító bűnt. Egységes védelemről szó sincs többé, s a 70-es és 80-as években Velence is folyvást békén él a szultánnal, amikor pedig a pápának és Mátyásnak ígéreteket tesz közös hadjáratra. A magyar védelmi vonal leggyöngébb pontja az Unna-folyó, melyen a törökök előbb törnek át, semmint az ott felelős horvát bán bandériumával felvonulhatna; a rablás útja a Dráva és Mura völgyében halad előre, a karintiai, stájer birtokok, a közbeékelt salzburgi uradalmak népe évente gyakran kétszer is elpusztul, és csak ritkán sikerül a magyaroknak a hazatérő hordáktól a zsákmányt visszaszerezni. Ily rablótámadásoknál természetesen magyar területek is szenvedtek; a török kézen levő bosnyák részeken parancsnokló Daud basa 1480 elején Stájerország mellett Zalát és Vast is végigpusztítá, úgyhogy megbüntetésére ez év végén Mátyás személyesen indult el, alvezérei Várbosznát – Szarajevót – elfoglalták és a török határvidéket úgy elpusztították, hogy lakos abban nem maradt; az utolsó portyázók már csak 40 gyermeket találtak, s azt is magukkal hozták. Az ilyen utóhadjáratok a lakosságot valósággal kicserélték a két fél között: a török csak az ellenálló, fegyveres embert tartotta ellenségnek és ölte meg, a földmívest és családját jószágnak tekintette és áttelepítette a Balkánra, mely már ekkor megtelik bánsági, szerémi magyar, horvát és szlavón rája-lakossággal, viszont a magyarok az elpusztult területekre beengedik, gyakran visszavonulás közben magukkal hozzák az aldunai szerb tömegeket. Így hozott el és telepített le állítólag 60.000 rácot Kinizsi Pál, Mátyás várbosznai hadjáratával párhuzamos expedíciójából, amikor Brankovics Vuk deszpotával, Jaksics Jánossal, Szokoli Miklóssal és Andrással Szendrőnél átkelve a Dunán, egyfelől Galambócig, másfelől Krusevácig hatolt. A legnagyobb eredményt ő és Báthory István erdélyi vajda érték el, amikor 1479 őszén az Erdélyt végigrabló törököket Szászváros mellett a Kenyérmezőn döntően megverték.

Mindez epizód volt, a lényeget Mátyás abban látta, hogy a védelmi vonal erős legyen, várai jól felszerelvék, bennük bátor, harcedzett, jól és rendesen fizetett magyar katonák legyenek. Nyugati harcait idegen zsoldosokkal végezte, a török elleni védelmet magyarjai látják el, kiknek sorából a török harcmódot ismerő kitűnő vezérek egész sora emelkedik ki. Erdélyben Báthory István vajda, azután Kinizsi Pál főkapitány, temesi gróf, Magyar Balázs, Dóczi Péter jajcai, másként boszniai bánok őrzik a határt és ha a török betöréseivel sok kárt tesz is, ők ezt kamatostul veszik meg rajta. A déli vonal az állandóság képét mutatja, nemcsak a törökkel, hanem a nem kevésbbé veszedelmes, alattomos velencei Signoriával szemben is. Velence 1479 óta békében él a törökkel, de amikor még Mátyás szövetségese volt, akkor sem tartott jószomszédságot. Spalato, Zára és a régi magyar Dalmácia birtokában folyvást remegett a magyar támadástól, s annak megelőzésére valóságos rendőri uralom alatt tartotta dalmát városait. Ha egy dalmát ember Magyarországba ment, ott már megfigyelték a velencei követ ágensei, kivel reggelizett, mit beszélt, s hazatérve felelősségre vonták. A dalmát városokban magyar, német vagy szerb nem viselhetett tisztséget, ilyen származású nőkkel nem házasodhattak össze a polgárok, akik a falakon kívül sem léphettek ki engedély nélkül. A Signoria zárai zsoldosnak nem fogadott fel olyant, akinek szláv asszony volt az anyja, az apácakolostorokba raguzai vagy magyar nőt nem volt szabad felvenni. Állandó védelmi pozíciója nem akadályozta azonban a támadásban, ami nyíltan sohasem történt. 1472-ben kellemetlenné vált Tarpaval (Pál) magyar (jajcai?) bán, akit a Tizek tanácsa emiatt halálra ítélt és oly ügyesen gyilkoltatott meg, hogy úgy látszott, mintha ő lett volna a támadó, s a spalatóiak önvédelemből ölték volna meg. 1463-tól kezdve éveken át tárgyalásokat folytat Velence horvát urakkal és asszonyokkal, hogy azok Klisszát pénzért és Velencében házért, életjáradékért átadják neki, s ugyanekkor megbízást nyer a budai velencei követ, hogy Mátyásnak „emberséges és édes szavakkal” magyarázza meg, mennyivel biztosabb Mátyás számára is Klissza vára Velence kezén, mint gyönge, megbízhatatlan magánemberekén. Különösen szívesen vette protekciójába a nagybirtokokkal rendelkező Frangepán grófokat, mert így remélte, hogy birtokaikat a magyar koronától elcsatolhatja. Egy ilyen kísérletet zenggi birtokokat illetőleg 1469-ban Magyar Balázs fegyverrel akadályozott meg, akivel szemben a Frangepán grófokat Velence csak titokban merte segíteni, de mikor 1479-ben Frangepán János Veglia szigetét átadta a Signoria kezébe, s beköltözött Velencébe, Magyar Balázs már hiába vette ostrom alá a szigetet: ez elveszett Magyarország számára. Mikor pedig 1483-ban Hercegovina a török kezébe esett, ennek tengerparti részeit, Narentát és Primorjét szintén a velenceiek szállották meg, azóta, hogy Dalmácia idegen kézre jutott, ezeket a legszélsőbb déli nyúlványokat Magyarország nem tarthatta többé.

Uralkodásának utolsó korszaka az Ausztria birtokáért folytatott küzdelemben telt el. Az akkori külpolitikában szokásos úgynevezett jogigénye, házasság, leszármazás, választás jogán, nem volt neki, akaratát ez évekig tartó elkeseredett küzdelemben a renaissance-fejedelem és a modern állam érdeke irányította az osztrák tartományok felé, melyek a már kezében levő cseh melléktartományokkal egyesítve, elég széles kaput nyitottak akár a Németbirodalomban, akár Felső-Olaszországban további hódításokra. Ugyanaz a realisztikus, minden középkori moráltól mentes gondolkodás vezette e törekvéseiben, mint ellenfelét, III. Frigyes császárt; aki elvesztette ugyan székvárosát, Bécset, de ugyanekkor hamisítatlan és kendőzetlen önérdektől hajtva, fia házassága által, megszerezte a nagy burgund komplexumnak földrajzilag és nemzetiségileg Ausztriától annyira távoli tartományait. Tudjuk, hogy a burgundi örökséget sem lehetett oly könnyedén bekapcsolni a Habsburg-birtokok közé a házasság alapján, Miksának évtizedes véres harcokat kellett vívnia saját alattvalóival és külfejedelmekkel, hogy megtarthassa azt, de e harcokat nem hagyta abba és tartományairól nem mondott le. Mátyás sem tett egyebet; nem szükséges folyvást megfeszülő akarata mögé kulisszaként törökellenes nagy terveket képzelnünk. Ő éppen úgy hatalmat, mind több és több tartományt akart, mint kortársai: Frigyes és Miksa, burgundi Merész Károly, vagy a francia királyok, XI. Lajos és VIII. Károly, az itáliai rablóhadjáratok kezdeményezője. És ugyan miért ne lett volna joga a hódításra, mikor egyéniségének eredetiségével, tehetségével és személyes bátorságával messze meghaladta kortársainak legtöbbjét és mögötte hatalmas, terjeszkedésre képes nemzeti államalakulat vonult fel gazdag segélyforrásaival és hadviselő eszközeivel! A diplomáciai iratok hazugságait ha letépjük, előttünk áll a nagy dinasztiakezdő, a renaissance-király, aki a Habsburgok ősi dinasztiájával párhuzamosan fut versenyt tartományokért, hogy azokból nagyhatalmat alakítson! A Habsburgi, burgundi, francia, angol, spanyol monarchiák mellé felvonul most Magyarország, mint a középeurópai területek hivatott organizátora.

A feladat két részből állott: hadi és diplomáciaiból. Frigyes császárnak befolyása a Németbirodalmon kívül nagy messziségekbe elnyúlt, s ő amilyen passzív volt fegyveres processzusok végigjátszásában, annyira kihasználta összeköttetéseit, a pápától és Nápolytól kezdve Burgundiáig és Franciaországig. Katonai szempontból a feladatot az tette nehézzé, hogy az osztrák tartományok már ekkor teli voltak tűzdelve erős, bástyás városokkal és várakkal, melyeket egyenkint kellett elfoglalni, holott várostrom az akkori időkben a legkockázatosabb és leghosszadalmasabb dolog volt. Mátyás itt még kevésbbé vehette igénybe a régi magyar katonai lehetőségeket: inszurrekciót, telekkatonaságot nem is kapott volna e határontúli és népszerűtlen vállalatra, de a főpapi és főúri bandériumoktól sem kívánhatta, hogy évenkint újra kilovagoljanak messze Nyugatra várak ostromára, amire úgysem voltak alkalmasak. Maradt tehát a saját királyi bandériuma és az az állandó zsoldos sereg, mellyel Csehország ellen harcolt s amelyet most Sabác alól hoz át az ausztriai hadjáratba. Ezt a sereget cseh zsoldosoknak, cseh katonáknak vagy német katonáknak is nevezik, a feketesereg elnevezés Mátyás életében nem fordul elő, de utolsó éveiben megvan a jogosultsága, mivel Bécs elfoglalása után a sziléziai harcokban már azon lovag vezetése alatt áll, kiről nevét kapta. A sziléziai hercegek közt volt két testvér Konrád, Oels hercegei, az egyiket fehérnek, a másikat feketének hívták, s a fekete Konrádnak volt vazallusa biskupitzi Haugwitz János, akit ura után, a sok Haugwitz közt, feketének neveztek, s aki Mátyás halálakor már egyetlen főparancsnoka volt zsoldosainak, a feketeseregnek. Az ausztriai háborút ezek a zsoldosok végzik, hivatásos, régi katonák, nehéz lovasok, akik mellett kisebb számban harcolnak huszárok, ez utóbbiak ezidőben még többnyire rácok. Magyarok a királyi bandériumban vettek részt, a vitézeken kívül egyes nagyurak, akik Mátyásnak személyesen lekötelezve, tőle a magasba emelve inkább kötelesnek érezték magukat a külföldi harcra is, semmint a főurak és főpapok többsége. Közöttük első a szepesi gróf, Zápolyai István, mellette Kinizsi Pál, Székely Jakab. Vannak magyar urak, kik az idegen zsoldosok parancsnokai, így Retz őrségének parancsnoka Bethlen Miklós; ilyen vingárti Geréb Péter, kit a király a „mi német seregünk kapitányának” nevez. Az idegen vezérek közt Zeleni János, Raubik Henrik, Tettauer és Csernahorai Dabis az elsők, e két utóbbi elhagyva Mátyást, Frigyeshez pártolt, nála Csernahorai hatalmas úr lett, Tettauer azonban visszatért, s neki Mátyás, mint sok más pártütőnek, kegyelmet adott és továbbra is alkalmazta.

A magyar hadsereg munkáját, mely lényegében várharc volt, nagyban megkönnyítette az a körülmény, hogy az ausztriai urak most is éppoly elégedetlenek voltak császárukkal, mint Mátyás első éveiben, amit ez sietett kihasználni, őket pártfogásába véve és váraik védelmére Frigyessel szemben zsoldosokat küldve. A korra jellemző diplomáciai tárgyalások, békülések, ígérgetések még folytak Mátyás és Frigyes közt, ez utóbbi 1472-ben titkos szerződésben elismerte Mátyás cseh királyi címét, ami persze nem állott útjába, hogy Ulászlóval és Kázmérral is folyvást újabb megegyezéseket létesítsen Mátyás ellen. Ugyanekkor Zeleni János már katonáival támogatta a lázadó Liechtensteint, Ebersdorfert, Eizingert, meg Frigyes főkapitányát, Ulrich von Grafenecket, akit Mátyás éppúgy szolgálatába vett, mint előtte Paumkirchnert. A helyzet azonban 1474 óta odafejlődött, hogy Ulászló újabb szerződésekben katonai segítséget is ígért Frigyesnek Mátyás ellen, s 1477 tavaszán személyesen jelent meg a Bécs melletti kis Ebersdorf előtt, amelyet a császár hadai évek óta nem tudtak meghódítani. A cseh király sem járt nagyobb sikerrel, de azt elérte, hogy Mátyás manifesztumszerű levélben hadat üzent „királyi becsülete” védelmére Frigyesnek, elsorolva a jótéteményeket, melyekkel ő elhalmozta a császárt azóta, hogy megmentette a csehektől, és nem hallgatva el a sérelmeket, miket a császártól elszenvedett egész addig, amikor a „szent kereszténység” érdekében a hitetlen török ellen kért támogatást tőle, s követeit a császár nyílt tanácsülésben kinevette és kigúnyolta. Mátyás manifesztuma egyoldalú, de nagyhatású, velős és erélyes előadása a tényállásnak, amire a császár annál hosszabban és szétfolyóan válaszolt. A vasakarat és lebírhatatlan győzelmi szándék magyar részen volt, a császár mindjárt béketárgyalásokat kezdett, de Mátyás eddigi kiadásai és kárai fejében 750.000 forintot, akkor elképzelhetetlen összeget követelt. A harc két, déli és északi harctéren folyt, délen Karintiában és Stájerországban, ahol a salzburgi érsek nagyszámú várai megnyitották kapuikat Mátyás, mint uruk védelmezője, protektora előtt, a döntésnek azonban északon, Alsó-Ausztriában kellett bekövetkeznie, ahol régi kultúrájú, gazdag városok büszke polgársága vastag bástyák mögé húzódva állott ellent a hódítónak, nem ugyan császár-főhercegük iránti hűségből, hanem a prédálástól tartva. Frigyes időnkint még birodalmi segédcsapatokat is felvonultatott, ő maga ugyan távoltartotta magát, míg Mátyás majd minden várat személyesen fogott ostrom alá. Hainburg alatt Zápolyai és Tettauer császári fogságba kerültek, de 1483-ban elesett Klosterneuburg, Bruckot a királyi bandérium élén Dávidházi István foglalta el 1484-ben, aki utána Korneuburg nehéz, hosszas ostroma alatt esett el. A dunai várak elfoglalásával lehetővé vált Bécsnek szárazról és víz felől körülfogása. 1485 januártól folyt a főváros ostroma, míg végre Frigyestől magárahagyatva, június 1-én meghódolt Mátyásnak, aki 8000 főnyi serege élén vonult be oda. Utána Alsó-Ausztria biztosítására a nyugati határon, az Enns-vonalon megépítették a magyar zsoldosok az úgynevezett Tettauer-sáncot, erős hídállást, s a sereg egymásután foglalta el azt, ami e vonal mögött még Frigyesé volt. Utoljára esett el, Mátyástól vezetett hosszú ostrom után, Bécsújhely; a magyar király Zápolyai, Kinizsi, Székely és Tettauer csapatai élén vette birtokába ezt a Nyugat-Magyarország kereskedelmére oly fontos, gazdag várost.

Hogy azonban e több éves hadjárat folytatólagosan, külső, harmadik fél beavatkozása nélkül folyhatott le, azt Mátyás fölényes diplomáciája tette lehetővé. Hunyadi János fiában nemcsak hatalmas energia lakozott, világos pillantása is volt a diplomáciának széles terepén, mely az egész keresztény világot magában foglalta, sőt már nem egyszer azon túl a hitetleneket is. Alapvető munka volt Lengyelországnak távoltartása a magyar-osztrák konfliktustól, ami Ulászlónak önállótlansága és atyjától függése miatt annyit is jelentett, hogy Lengyelországon kívül Csehország is semleges marad a küzdelemben. Mátyás nagy találékonysággal kutatta fel a lengyel király gyönge pontjait. Amint már a tényleges lengyel-magyar háború alatt is szövetségeseket szerzett magának Kázmér háta mögött: a lengyel korona főhatósága alatt álló poroszországi rendek közt az ermelandi püspök, Tüngen Miklós elismerte az ő protektorátusát, mire a boroszlói békébe e pártfogoltját is belefoglalta. Tüngen éveken át dacolt, Mátyás védelme alatt, szuverénjével, a lengyel királlyal. Hasonló kapcsolatai voltak a német lovagrenddel is, melyeket idő, távolság, közbeeső ellenségek dacára, éveken át makacsul fenntartott, s ezzel a lengyel király feje fölé Damokles-kardot függesztett. Az ausztriai háború alatt még nagyobb körültekintéssel keresett szövetségeseket Kázmér elszigetelésére, érintkezésbe lépett a moszkvai nagyfejedelemmel, Vasziljevics Ivánnal, s bár a kettős támadást, miben megegyeztek, nem tudták, nem is akarták végrehajtani, legalább üzenetekkel táplálta egész haláláig a cárnak úgyis elég nagy lengyelgyűlöletét. A bekerítő politikában, Lengyelország ellenében, a cárnak is voltak kitűnő eszközei, melyek most Mátyásnak is hasznot hoztak: a krimi tatárok khánja, Mengli-Ghiraj, a 80-as években szinte évről-évre pusztítja Wolhyniát, Podoliát, Rutheniát, amint a cár szükségesnek látja, délről viszont István moldvai vajda van hol Mátyással szövetségben, hol Ivánnal; az ő leányát a cár fia vette el. A török betöréseket szerencsésen visszautasító moldvai vajdát Kázmér éveken át próbálja megnyerni, segítséget ad neki a török ellen, csak hogy Mátyástól elvonja és így a körülzárást megakadályozza. Kázmérnak a 80-as években valósággal több gondja volt otthon, semhogy Mátyás nyugati ügyeibe beleavatkozhatott volna. De Lengyelország elszigetelése valójában csak akkor vált teljessé, mikor Mátyásnak, mint mindjárt látni fogjuk, sikerült a tunya és gondolattalan Ulászlót szövetségébe vonni.

A diplomáciai hadjáratnak egészen egyéni színezetet adott az a kapcsolat, melybe Mátyás házassága által lépett az olasz fejedelmekkel. 1476-ban feleségül vette Aragoniai Beatrixot, Ferdinánd nápolyi király leányát; Ferdinándnak, olaszul Ferranténak annál kevésbbé lehetett kifogása Mátyás nemkirályi származása ellen, mert hiszen maga törvénytelen gyermek volt. Beatrix nővére, Eleonora pedig Ferrara urának, Ercolénak volt felesége, úgyhogy Mátyás összeköttetései ezóta átfogták az olasz félszigetet és alkalmat adtak neki, hogy főként Lombardia viszonyainak alakulását kihasználja a császár, de nem egyszer a másik rossz szomszéd, Velence ellen is. Viszont Ferrante, Eleonora maguk is mindent megtettek saját családi céljaik érdekében, minek következéseként Mátyás politikája is kezdi ez években elveszteni azt az egyvonalúságot és áttekinthetőséget, mellyel korábban Csehország, majd Ausztria megszerzésére koncentrálta minden erejét. A magyar király diplomáciai lépései mögött nem egyszer nápolyi, Aragoniai dinasztikus érdekek figyelhetők meg, melyeket vele felesége, Beatrix fogadtatott el. Az 1477-i gmundeni, Mátyás ratifikációja helyéről korneuburginak nevezett békében Frigyes cseh vazallusává fogadta Mátyást, egyúttal, titkos egyességben, megígérte, hogy Milánót elveszi a kiskorú Sforza hercegtől, Mátyás sógorának, Ferrante tarenti hercegnek adja, s ezt összeházasítja saját leányával, Kunigundával, akinek kezét korábban hiába kérte tőle Mátyás király. Ha sógora kezébe kerül Milánó, Felső-Olaszországnak Velencével versenyző főhatalma, kétségtelen, hogy maga is Frigyessel szemben megbecsülhetetlen támpontot nyer, ahonnan a császárt dél felől teljesen körülzárhatja. Persze ezt Frigyes is látta, nem is teljesítette ígéretét, s Milánó ura a kiskorú hercegnek gyámja, Lodovico il Moro lett.

Nagyobb sikerrel jártak kísérletei, hogy a császár hátában szövetségesekre tegyen szert, a svájciaknál és a salzburgi érseknél. A svájciakhoz csak akkor fordult, mikor a hatalmas Burgundia alkalmatlannak bizonyult, hogy Frigyes ellen erélyesen fellépjen. Itt távol Nyugaton két uralkodó játszotta ugyanazt a játékot, mint Mátyás: szomszéd területekkel gyarapodni és országát hódításokkal naggyá tenni, ez volt XI. Lajos francia királynak és Merész Károlynak egyaránt célja. Ez utóbbi Mátyáshoz hasonlóan római király akart lenni, hogy a Birodalom és Franciaország közt kedvezőtlen fekvésű területeit biztosíthassa, 1473-ban azonban meghiúsult ez a reménye, s ettől kezdve Mátyás volt az, aki iparkodott a császár és Burgundia közt megnyílt ellentétet mindinkább mélyíteni. Tanácsokkal szolgált Merész Károlynak, mikor ez ellen tényleg létrejött a francia-császári-svájci koalíció, óvta a svájciakkal való küzdelemtől, sőt még segélyhad küldésén is gondolkodott, annyira értékesnek találta ezt a gazdag és erős szövetséget Frigyes hátában. Merész Károlynak 1477-i halála után ugyanezt az értéket tulajdonította a svájciaknak, akikkel 1479-ben kétévi alkudozás után szerződést kötött; mindkét fél megígérte, hogy egymás ellenségeit nem segítik a szerződés tízéves tartama alatt. Nemcsak a svájci városok semlegességét nyerte meg ezzel Mátyás, hanem egyúttal elejét vette, hogy Frigyes zsoldosokat fogadjon a városokban. Ezzel azonban nem elégedett meg: mindenképen defenzív szövetségre akarta rávenni a városokat. Titkára, Renezhauser Jakab 1481-ben meg is egyezett velük egy újabb, szorosabb kötésben, mely szerint a városok segélyt adnak Mátyásnak, az esetben, ha ezt valaki a német nemzetből akadályozná a török elleni háborúviselésben (a török háború volt mindenkor az a köpeny, mellyel a keresztények egymáselleni fogadkozásaikat szemérmesen elfödték), a szerződést azonban nem ratifikálták a szövetséges kantonok azon egyszerű okból, mivel többen közülök Frigyessel, vagy ennek testvérével, Zsigmond tiroli herceggel és a francia királlyal voltak összeköttetésben. Ez pedig annyit jelentett, hogy az illető külfejedelmek lefizették a városállamok vezető tisztviselőit, amely módszert Mátyás is megtanulta, éveken át rendes fizetést, „pensiót” adott főként Luzern és Zürich polgármestereinek és egyéb befolyásos polgárainak. 1487-ben Kökeritz Miklós alatt nagykövetséget küldött Svájcba, egyrészt kibékítendő a szövetséges államokat Milánóval, másrészt megakadályozandó, hogy ezek aktív hadisegélyt adjanak Miksa királynak. Ez alkalommal újból összeírta a magyar király követe a rendes penzióban részesülő polgárokat, akik közt voltak oly naivul vakmerőek, kik Mátyás halála után az országtanácstól és II. Ulászló királytól követelték elmaradt fizetéseiket.

Pozitíve segítette elő a hadmozdulatokat azon két diplomáciai akció, melyekkel a salzburgi érsek és a passaui püspök birtokait és várait vette protekciója alá. A lehetőséget erre az a nagy csapás adta, mely Mátyást 1476-ban bizalmas embere, kegyence, Beckensloer esztergomi érsek szökésével érte. Akkoriban nemcsak a királyok, de még oly alacsony származású humanisták és egyházi férfiak sem tudták józanul kijelölni saját emelkedésük határait, ami érthető, hiszen tényleg annyi valószerűtlen karrierrel találkozunk. Beckensloer úgy látszik pápaságot remélt Frigyes császártól, s miután Mátyás bizalmában már másokkal is osztoznia kellett, aacheni zarándoklat ürügye alatt összepakolt és kincseivel kiment a Birodalomba. A mindig pénztelen Frigyes mindjárt kölcsönvett tőle 36.000 forintot, s bár ezért elzálogosította neki Steier városát, de az érseknek ez kevés volt, a salzburgi érsekségre vetette szemét, ahol Rohr Bernát érsek úgyis rossz viszonyban volt a császárral és lemondási gondolatokkal foglalkozott. Salzburg egyúttal birodalmi fejedelemség is volt, Ausztriától független, sőt Ausztria területén nagy birtokai voltak, Karintiában a Dráva és Mura között a gurki püspökség, Friesach, tovább keletre Landsberg, Pettau. Bernát érsek a folytonos háborúkban úgy vélte megőrizhetni ezeket, hogy már 1469-ben és 1471-ben Mátyás protekciója alá helyezte őket. Nem volt tehát közömbös Mátyásra, ki lesz a salzburgi érsek, amint Lajos és IV. Albert bajor hercegekre, Salzburg nyugati szomszédaira sem, akikkel Mátyás úgyis érintkezésben állott, s akik vele együtt támogatták Rohr Bernátot székén és óvták, nehogy Frigyes és Beckensloer kívánságának engedjen. Ugyancsak nagy birtokai voltak Karintiában a bambergi püspöknek, meg a lavanti és seckaui püspöknek, ezek mindnyájan megnyitották váraikat Mátyás zsoldosai előtt. A salzburgi birtokokat végleg az 1479-i szerződésben kapta meg, amelyben Bernát érsek neki, mint „az egész kereszténység és minden igaztalanul elnyomott defensorának” átadja várait, hogy a török ellen és más ellen védje meg; Mátyás ugyanekkor kiállított védelmi levele külön kiemeli, hogy ezek a birtokok a török szempontjából veszedelemben vannak, s azért veszi át, hogy megvédje a „török és mindenki más ellen”. Hasonló úton jutott Sankt-Pölten és Mautern birtokába is: a sanktpölteni káptalan Mauerkircher Frigyes bajor kancellár, passaui püspökhöz ragaszkodott, mikor Frigyes császár egyik titkárát tette püspökké; Mauerkircher erre 1481-ben Mátyás védelmébe adta a két birtokot, melyekben ettől kezdve a magyar király zsoldoskapitányai, Boskowitzi Dobeš és Trnka Jan parancsoltak. A király még címert is adott hű városának, Sankt-Pöltennek: benne farkast, karmában püspökbottal.

Az olasz házasság óta diplomáciai perspektívája még inkább kitágult; ezóta az itáliai fejedelemségek gyorsan változó konstellációit is figyelemmel kísérte, s azok alakításába is iparkodott beleszólni, hogy saját és apósa politikai céljait elősegítse. Az Aragoniai-ház dinasztikus érdekeit kell okolnunk azért is, hogy uralma utolsó évtizedében viszonya a pápasághoz mindinkább megromlott; az igaz, hogy ekkor IV. Sixtus és méginkább VIII. Ince pápák családi céljaikért erősen belebonyolódtak az itáliai fejedelmek küzdelmeibe. IV. Sixtus még éppúgy pártfogásába vette a magyar király ügyeit, mint elődei, hiszen a XV. századi pápaság gondolatának, a török kiűzésének megvalósítását csak tőle lehetett remélni, s Mátyás nem is fukarkodott ily ígéretekkel. Mikor 1476-ban IV. Sixtus az olasz papitizedekből 71.000 forintot küldött neki egy püspökével, Mátyás nem fogadta el, hanem az „emberek rosszakaratú ítélete” eltávoztatására a püspökkel egyenesen a végvári kapitányok kezébe fizettette. IV. Sixtus csakugyan mindent megtett, hogy Mátyás nyugati hadjáratait és tárgyalásait jó véghez juttassa: legátusát, S. Marco kardinálist felhatalmazta 1471-ben, hogy Kázmért és minden eretnekbarátot kiátkozzon, Mátyást pedig megáldja; ugyanekkor a német lovagrendet felszabadítá a lengyel királynak tett eskü alól, hogy Mátyással szövetkezhessék, a következő évben egyenesen kiátkozta Kázmért és Ulászlót, Mátyás ellenségeit. Az Ausztriáért folytatott harcot olyképen akarta a pápa megrövidíteni, hogy mindent megtett Mátyás és Frigyes kibékítésére: a gmundeni béke is az ő közvetítésére jött létre. Utóbb némileg elhidegítette a viszonyt IV. Sixtus neposzának, az egyik Riariónak törekvése – Velencével szövetségben – Ferrara meghódítására, melyben, mint láttuk, Aragoniai Eleonora volt a hercegné. Ferrara megtámadására Eleonora atyja, Ferrante nápolyi király viszont a pápai államot támadta meg, s maga Mátyás is csapatokat küldött sógora, a ferrarai herceg támogatására. Ezt megelőzőleg Ferrante volt az, aki terjeszkedni akart és Firenzével háborúba keveredett, s bár a velencei Signoria régi ellensége volt Firenzének, az olasz egyensúly érdekében szükségesnek látta a nápolyi király hatalmi gyarapodásának gátat vetni. E célból Velence követei által megmagyarázta II. Mohammednek, hogy ő, mint Bizánc jogutódja, egyszersmind jogos tulajdonosa Brindisinek, Tarentnek és Otrantónak, mint amelyek egykor a konstantinápolyi császárság részei voltak, ekkor pedig Nápolyhoz tartoztak. A szultán így foglaltatta el 1480-ban a valonai basa hajóhadával és erős katonasággal Otrantót, kiirtva az egész lakosságot és ízelítőt adva az olasz fejedelmeknek abból, amit a Balkán, Magyarország és újabban Ausztria szenvedtek. Az olaszok ijedtségükben elfogadták a pápától kihirdetett általános békességet, de nem igen segítették a török kiűzésében Ferrantét, akit csak a pápa és a magyar király támogatott: Mátyás 800 embert küldött Magyar Balázs vezetése alatt Otrantó alá, akik részt is vettek a város visszaszerzésében.

IV. Sixtus utóda, VIII. Ince, még inkább belemélyedt a világi harcokba s valósággal hadat viselt a nápolyi királlyal, akinek pártjára most veje, Mátyás is odaállt: 1488-ban 1700 fegyverest küldött segítségére és vele együtt követelte a pápa eljárásával szemben egyetemes zsinat összehívását. Hogy mily alaposan előkészítette Mátyás minden diplomáciai és hadi cselekedetét és mennyire titok leple alatt dolgozott, arra leginkább jellemző VIII. Incének, a beteges és gyenge pápának rémülete, mikor hírül adták neki 1488 áprilisában, hogy az egyházi államhoz tartozó Ancona városházán és a kikötőben horgonyzó hajókon a magyar király zászlója lobog. Ancona a pápai állam legnagyobb adriai kikötője volt, régebb idő óta elégedetlen a pápai uralommal, mely Velence konkurrenciájától annál kevésbbé tudta megvédeni, mivel az utóbbi pápák jó viszonyban voltak a Signoriával. Mátyás VIII. Ince panaszára csakugyan ezeket a kereskedelmi érdekeket emelte ki: az ő zászlaja alatt biztosabban járhatják az anconaiak a tengereket; a pápai követ ortei püspök előtt pedig azzal védekezett, hogy elejét kellett vennie annak, nehogy Velence foglalja el a kikötőt. A valóságban Anconából megpróbált némely pápai zsoldosvezéreket megnyerni, aminthogy bizonyos is, hogy a város birtokbavételével apósa helyzetét akarta javítani a – pápát keletről körülfogva, másrészt pedig Velencével szemben akart új megfigyelő és konkurrens állást elfoglalni. Ezek a protektorátusok a területhódításnak egyszerű, átmeneti formái voltak, melyektől szükség esetén szégyenkezés nélkül lehetett visszalépni – Anconát is visszaadta a következő évben. Ezt az eszközt Mátyás egész uralkodása alatt sikerrel és következetesen alkalmazta a végleges birtokbavétel előfutárjaként Ermelandnál, a német lovagrendnél, Salzburgnál, Seckaunál, bambergi és passaui birtokoknál, most pedig Anconánál.

Az utolsó évtizedben a pápasággal szemben felmerült nehézségekhez járult még Dsem szultánfi dolga is, amely legjobban mutatja, mennyire összefüggött már akkor az egész európai világ, s mily feloldhatatlanul gomolyogtak a kérdések az egyes udvarok közt. II. Mohammed 1481-ben halt meg, 52 éves korában. Utóda, II. Bajazid ellenében ennek öccse, Dsem követelte előbb a trónt, utóbb megelégedett volna az ázsiai tartományok uralmával. Dsem többször megpróbálta a fegyver szerencséjét, de Kis-Ázsiában vereséget szenvedve, a Johanniták rhodusi birtokára menekült. A rhodusi lovagok nagymestere, Pierre d'Aubusson kénytelen volt a szultánnal jó viszonyban lenni, hiszen háború esetén nem számíthatott nyugati támogatásra; ezen meggondoláson kívül jó üzletet is akart kötni, mikor megegyezett a szultánnal, hogy a trónkövetelő herceget meg fogja őrizni a rend birtokain, s ezért évi 45.000 aranyat kap a szultántól, akinek így többé nem kellett tartania testvérétől. A szerencsétlen szultánfit a lovagok délfranciaországi váraikban őrizték, s az őrizetre nagy szükség volt, mert Mátyás is, a pápa is meg akarták őt maguknak szerezni, hogy az ő nevével támadó hadjáratot indítsanak a török ellen. Az volt a híre, hogy Dsem nevére az ozmánok mind hozzá fognak állani. Ismerve a fejedelmi frazeológiát, természetesen nem tudjuk megmondani, mennyire gondoltak komolyan arra, hogy Dsemmel kezükben háborút indítsanak. A rhodusi lovagok példája azt mutatta, hogy a szultánfi birtokában békés úton is lehet nagy engedményeket kapni Bajazidtól. Mátyás mindent megpróbált Dsem megszerzésére; sógora, Ercole ferrarai herceg által meg akarta szöktetni Franciaországból, s a francia királyt is kérte, hogy a rhodusi lovagokat kényszerítse Dsem kiadására. A rhodusi nagymester azonban inkább hallgatott a szultánra és Velencére, mely a szultán kedvéért mindegyre elgáncsolta Mátyás törekvéseit, s egyenesen ellene dolgozott, hogy Dsem Mátyás kezébe kerüljön.

Dsem ügyével érdekesen összekapcsolódott Mátyás régi terve a római királyság megszerzésére. A frankfurti gyűlésen ugyan, 1486-ban Miksát választották királlyá, s e választás kevésbbé energikus embert végkép elriaszthatott volna a római királyi és császári trón keresésétől. De nem Mátyást, aki ez ügyben – szintén jellemzően politikája sokoldalúságára – régi ellenségét, Ulászlót használta fel céljai érdekében. A frankfurti választásra Ulászló nem kapott meghívást, nem is volt jelen; Mátyás megmagyarázta neki, hogy ez az ő választófejedelmi jogainak nagy sérelme és hogy a távollétében történt választás nem is érvényes. 1486 nyarán tizenegy napig magyarázta ezt az iglaui találkozón a korlátolt és tunya Ulászlónak, s ettől kezdve Mátyás támogatja az Ulászlóban felkeltett igényeket a német választók, s egyúttal a francia király előtt, aki már ekkor nagy ellensége a Habsburgok terjeszkedésének. Egy pillanatig megvillant előtte a remény, hogy a cseh, lengyel, francia királlyal szövetségben támadhatja meg Frigyest és Miksát és szerezheti meg magának a Birodalom trónját. A francia udvarba küldött szokatlan fényes követsége, Filipec János váradi püspökkel élén, e szerződési tárgyalásokba kapcsolta be Dsem ügyét, de eredmény nélkül, mert a rhodusi nagymester, családjának és rendjének adott ígéretek fejében, végül is VIII. Ince pápának adta ki 1489 elején a szultánfit, ezzel Mátyás temperamentumából a szokottnál is hevesebb kitöréseket váltva ki. A pápai nunciusnak egyenesen arcába vágta, hogy a pápa azért szerezte meg a szultánfit, hogy pénzért átszolgáltassa Bajazidnak, hiszen követei álruhában már Konstantinápolyban vannak, s mindez feljogosítja őt, hogy maga is békét és szövetséget keressen a török császárnál. A VIII. Incétől előkészített, de persze meg nem valósítható kereszteshadjárat ügye már csak Mátyás halála után lett aktuálissá.

Amennyire helyünk és az áttekinthetőség érdeke engedte, végigkísértük Mátyást diplomáciai tárgyalásainak és hadivállalatainak szinte áttekinthetetlen tömegén, s talán annyit sikerült érzékeltetnünk, hogy egy rendkívül aktív, energikus főnek, de egyúttal politikai géniusznak munkájával állunk szemben, aki mindig tudta, mit akar és akaratát abban a korban is szokatlan realisztikus érzékkel próbálta másokra és a viszonyokra rákényszeríteni. Mátyás területi gyarapodást, katonai pozíciót akart magának Közép-Európában, s ecélból hálózta be összeköttetéseivel az egész akkori európai kontinenst. Ugyanolyan hódító akarata volt, mint Miksa császárnak, akit időben egy emberöltővel megelőzött, de céljai érdekében nagyobb mesterséggel és művészettel, lehet mondani: a diplomáciai és politikai tevékenység iránt nagyobb szeretettel járt el, mint Miksa, akinek akarata annyiszor ellanyhult és fordult, megokolatlanul, haszontalan vagy időszerűtlen kérdések felé. Mátyás király a renaissance-fejedelmekkel közös cezarizmusában több észt és értelmet, nagyobb és makacsabb energiát használt fel, s mindez bizonyossá teszi, hogy náluknál nagyobb politikai tehetség volt. Elfogultság vádja nélkül mondhatjuk: az akkori Európában ő volt a legnagyobb formátumú egyéniség.

Nagysága nemcsak a külpolitikában mutatkozott meg. Hiszen belső reformok nélkül hogyan is folytathatta volna harminc évnél tovább külhadjáratait és diplomáciáját: az a Magyarország, mely Zsigmondnak és Hunyadi Jánosnak annyi követ gördített külpolitikai útjába, Mátyás még nagyobb céljai szolgálatában egészen használhatatlan volt. Ez a pont az, ahol egy kiemelkedő egyéniség az ő sajátmaga formulázta céljai érdekében oly fejlődést indíthat meg, mely a közösség életére is századokon át kihatással lehet. A központi igazgatás, az állami centralizáció bölcsőjénél ily szételemezhetlen kapcsolatát látjuk individuumnak és kollektívumnak. Nem véletlen, hogy a XV. század közepén a centralizáló reformok két oly államban lépnek elő, melyek fejei erélyes egyéni munkával akartak mindenáron kiemelkedni a középkori viszonyok közül. Nyugaton Merész Károly Burgundiájából indul hódító útjára az új kormányzati reform, melyet a Habsburgok vesznek át és próbálnak, tiroli tapasztalatok segélyével is, 1526 után országaikban megvalósítani, – a burgundi reform annyiban szerencsés volt, hogy következésekkel bírt, s ezért ma már az egész európai tudományban ismeretes. A magyar reform következései elsikkadtak a Jagellók uralma alatt, ismertté sohasem vált tehát Mátyás munkája, melyet azonban magyar és európai vonatkozásban egyaránt a legátfogóbb alkotások közé kell sorolnunk, melyek ekorban uralkodó fejéből kipattantak.

Mátyás aktív külpolitikája már az ő korában aktuálissá tette Magyarország számára azt a problémát, mely a legtöbb országban csak a XVI. század folyamán merül fel: miként szabadíthatja meg magát az államhatalom azon korlátoktól, melyeket a rendiség állított működése elébe, hosszú, évtizedek óta tartó céltudatos küzdelmek árán. A magasabb és hatalmasabb társadalmi osztályoknak befolyása az államügyek intézésére, mely nálunk a XIII. század végétől kezdve fokozatosan növekedik, kétségtelenül magasabb fejlődési fokot jelentett az anyagi alapjait vesztett, tönkrement patrimoniális királyság után. A korábbi fejezetek megmutatták, hova fejlődtek a dolgok az Anjouk erélyes kormánya letűntével, megmutatták, hogy a központi hatalom helyébe a mammut-birtokok tulajdonosai vették át az ország igazgatását és hogy időnként csodáknak kellett jönniök, nehogy Magyarország is szétszakadjon oly független részekre, aminőkből ekkor kezdték meg a Valois-k összekovácsolni az újkori Franciaországot. Mátyás trónraléptekor a főúr-nagybirtokosok mellett ott állottak már az egyháziak, megyei köznemesek és városok, s mindegyik tiltólag emelte fel kezét: a király ne merje ezt vagy azt tenni az ő saját, partikuláris érdekeik sérelmére. Bármekkora túlhatalma volt is a nagybirtoknak az egyes vidékeken, közjogi érvényesülését legalább azon esetekben meg kellett osztania a többi renddel, amikor ezeknek alkalmuk volt országgyűlésen összejőve az ország ügyeibe beleszólni. Leszámítva Itáliát, hol a kényurak és zsoldosvezérek rövid úton tudtak minden ellenállást megszüntetni, továbbá a központi hatalmában biztosan, hosszú folyamat formájában erősödő Franciaországot, a helyzet mindenütt ugyanaz volt, mint amelyben Mátyás találta magát trónraléptekor. A rendiségnek különösen szembetűnő túlkapásait, mint pl. a tárgyilag indokolatlanná vált kormányzóságot, minden habozás nélkül megszüntette, egyébként pedig azon az állásponton volt, hogy az országgyűléseken, mikor az összegyűlt rendek felvonulásukban és tömegükben erősek, mindent megígérhet, de a diéta szétoszlása után csak azt kell megtartania, amit maga is államérdeknek ismer fel. Közjogprofesszorok formalizmusa számára helytelen lehet ez álláspont, mely azonban a rendi dualizmus századaira, mindvégig és minden országban jellemző: rendek és uralkodó közt közjogi téren is harc folyik, s mindkét fél az adott pillanatbeli erőviszonyokhoz mérten teszi koncesszióit, hogy az erők eltolódásával megváltoztassa, megtagadja azokat. A király álláspontjának különben is megvolt az a morális erőssége, hogy az egyetemes, nemzeti vagy állami érdekeket ő képviselte a rendi önérdek ellenében. Külpolitikai vonatkozásban alkalmilag szívesen emlegeti Mátyás az ország „congregatio generalisát”, mint amely nélkül fontos dologban (pl. a Frigyessel kötendő szerződésben) nem akar határozni, itthon azonban a legnagyobb hidegvérrel szegi meg ígéreteit, miket az országgyűlési rendeknek tett. Míg a Zsigmondot követő zavaros időkben mind általánosabbá vált a nemességnek fejenkénti megjelenése az országgyűléseken, s ezzel együtt az a kívánság, hogy évenkint tartassanak országgyűlések – Mátyás választóországgyűlése is hozott ily határozatot, – addig Mátyásnak sikerült ezt a fejenkénti megjelenést teljesen háttérbe szorítani és állandósítani azt, hogy a prelátusok, bárók és főurak mellett a megyei nemesség részéről megválasztottak – electi nobiles – képviselik az országgyűlésen az „egész országot”. A köznemesség tömegeinek fegyveres megjelenése alatt nem volt hajlandó ő tárgyalni, ez a szokás csak a Jagellók korában lépett fel újból. Az országgyűlés könnyű kezelhetőségét biztosította az is, hogy a megyei nemességnek a vármegyéktől választott követek számára teljhatalmat kellett adnia: ezek „cum plena facultate” jelentek meg a diétán, tehát nem kötötte őket a későbbi instrukció, s módjukban volt a király akarata szerint határozniok. Teljes mentális rezervációval esküszik meg Mátyás majdnem minden országgyűlésen az adózás dolgában: egyforintos vagy félforintos adót soha többé nem fog követelni, – s mégis minden országgyűlésen újra meg kellett azt szavazniok a rendeknek, gyakran több évre előzetesen. 1462-ben „királyi szavára és keresztény hitére” esküszik; az 1470. évi országgyűlésen kijelenti, hogy az itt újonnan megszavazott 1 forintos adó nem ellenkezik az ő legutóbbi esküjével, hiszen most önként adták meg, s a jövőre nézve újra esküt tesz, hogy soha többé nem fogja azt kérni. Az országgyűlési ígéretek ily tágkeblű interpretálása mellett nem lephet meg bennünket, hogy gyakran bennhagyja a törvények szövegében a rendek fenyegetéseit: ha a király az itt tett ígéretekkel ellenkező rendeleteket adna ki, senki sem köteles neki engedelmeskedni. Mátyás királynak nem kellett tartania attól, hogy ha ilyen csakugyan eszébe jut alattvalóinak, neki nem lesz elég ereje a megtorlásra. Az országgyűlési törvények tehát az ő korában is tipikusan rendi irományok, melyeknek célja, hogy az adott helyzetben az ügyek intézésére expedienst szolgáltassanak; egyik fél sem veszi tragikusan őket, jól tudva, hogy a következő országgyűlés új törvényeket fog hozni. Innen a sok ismétlés is a törvények artikulusaiban.

Az országgyűlés tehát nem állhatott útjában a királyi hatalom megerősödésének, ami Mátyásnak legfőbb célja volt. Az ország szociális struktúrája – a nagybirtok túlhatalma – következtében sokkal veszedelmesebb lehetett a királyi tanács, melyet nem bocsáthatott oly könnyen szélnek, mint Szilágyi Mihály gubernátorságát. Pedig uralkodása elején a királyi tanács is szinte gyámkodni akart felette, első oklevelein ott szerepel a tanács elnökének, az esztergomi érsek-főkancellárnak neve és pecsétje is. A királyi tanács önállósági törekvései különben megszűntek, amikor Mátyás egyénisége szabadabban kibontakozott, de a lehető bajoknak maga is iparkodott elejüket venni olyképen, hogy a személyétől függő kancelláriát szorosabb kapcsolatba hozta a királyi tanáccsal. 1464-ben megkoronáztatván, az ebből folyó hatalmi gyarapodást arra is felhasználta, hogy a főkancellári és titkos kancellári méltóságokat egyesítette és ha tartott is két embert az egyesített méltóságokban: Várdai István kalocsai érseket és Vitéz püspököt, majd érseket, ezek természetszerint az ő legbizalmasabb emberei voltak. Vitéz idejében a kancellária, az újonnan rendszeresített titkári állással együtt megtelik az ő rokonaival, kreaturáival, akikben Mátyás is a legteljesebben megbízott; Vitéz bukásával szintén a kegyencek lesznek titkos- és főkancellárok: Gábor kalocsai érsek mellett Beckensloer és a veronai szerzetesből lett egri püspök, Rangoni Gábor, ez után pedig a legtüneményesebb pálya megfutója: az alacsonyszármazású Várdai Péter, alig 30 éves korában főkancellár és kalocsai érsek, aki azonban 1484-ben elveszti Mátyás kegyét és ennek haláláig fogságot szenved. Nagy uraknak, birtokos családok fiainak nyomuk sincs Mátyás politikai bizalmasai közt: ismeretlen helyről kiemelt magyarok vagy hasonlókép homályos származású idegenek ezek, hasonlóan a nyugati kormányzati reform polgári jogtudósaihoz, akiket a nagyurak minden államban a pokolra kívánnak. Ezirányban utóbb annyira ment Mátyás, hogy az ügyeket inkább az alacsonyszármazású titkárokkal intézte, semmint a főkancellárral; élete utolsó évtizedében Bakócz Tamás volt egyik ily titkára. A 70-es évek közepétől kezdve a királyi tanács nagyúrtagjainak paralizálására mind szélesebb hatáskörhöz jutnak a kancelláriai titkárok, akik mint nagyrészt olasz egyetemeken tanult, humanista műveltségű emberek a királyi hatalom exponenseiként referálják az ügyeket, melyeket ők készítettek elő a kancellárián, sőt a végrehajtás, a királyi rendeletek kiállítása is az ő dolguk. Különben a királyi tanács tagjai is ugyanezen szerepet játszák a kancelláriában, azon ügyeket illetőleg, melyeknek a tanácsban ők a referensei. A tanácsban helye van a legtöbb bárónak, azaz zászlósúrnak: a kincstárnok, tárnokmester, erdélyi vajda, székely ispán, budai várnagy, több főispán mellett az udvari méltóságok viselőivel, főudvarmesterrel, főajtónálló, fővadász stb. mesterrel találkozunk a referensek közt, – a nádor Mátyás koronázása óta nem szerepel többé, annak dacára, hogy Gúti Ország Mihály legbizalmasabb embereinek egyike volt. Ő már túlságosan közjogi méltóság, semhogy e mindinkább abszolutisztikus természetű királyi tanácsban egyszerű hivatalnok-referensként helyet foglalhatna; viszont persze köznemes sem tagja Mátyás korában a tanácsnak. A referensek beosztását illetőleg tudjuk, hogy a megyei főispánok főként saját vidékük ügyeit referálták, illetőleg azokra nézve tettek javaslatokat a királynak, a kincstárnok már tárgyi szempontok szerint kapta referátumát: birtokadományok, adó-, vám- és bányajövedelmek, pénzkiutalások, a szabad királyi városok és hadi vonatkozású pénzügyek tartoztak hozzá; a budai várnagyok a királyt mint földesurat érintő ügyekben intézkedtek. Mátyás első éveiben a helyi vonatkozású, tehát kezdetlegesen középkori ügyelintézés az összes ügyeknek 79%-át teszi ki, a modernebb hivatali ügyvitel 21%-ot; a 70-es évektől kezdve a helyzet teljesen megváltozik, amennyiben az ügyek túlnyomó részét, 59%-át a kancelláriai titkárok referálják, a hivatali ügyvitel a régihez képest megnő, 34% lesz, de az elavult territoriális referátum arányszáma leszáll 7%-ra!

Mindez nem jelent kevesebbet, mint hogy Mátyás anélkül, hogy új hivatalokat és központi kormányszerveket alapított volna – ez Európában is csak utána lesz lehetséges – egyszerű belső rendszabályokkal olymódon szervezte át a központi igazgatást, hogy abban a rendi fejlődés garanciájaként szereplő királyi tanács háttérbe szorult, illetőleg az ügyek vezetése kivétetett kezéből és a királytól személyesen függő, alacsony származású, de modern műveltségű egyének kezébe került. Hogy ez minden zökkenő nélkül végbemehetett, anélkül, hogy kifelé, a rendek felé bármi is kiszivárgott volna róla, ez másként nem képzelhető el, mint hogy Mátyás a legnagyobb óvatossággal, esetről-esetre szorította vissza a nagyúri tanácsosokat, tehát szemét évtizedeken át rajta kellett tartania ezen a bürokratikus fejlődésen. Azaz valósággal ő kormányzott, akarata mindig jelenvaló volt e belső ügyekben, melyeket egy pillanatig sem hanyagolt el külső céljai kedvéért.

Tanulságos megfigyelnünk, mint építi fel Mátyás a rendiségtől független központi kormányzást az ő hazai jobbágy-, külföldi iparos- vagy polgárszármazású embereire, papjaira. A XVI. századi polgári jogászok elődjei ezek, akikre mint saját kreatúráira minden körülmények közt számíthat, s amikor valaki közülük mégis megcsalja bizalmát, sokkal könnyebben leteheti, elzárhatja, semmint valamely világi nagyurat. Műveltség, világlátottság és ha kell, szolgai hűség ajánlta ugyanezeket az annyira bizalmas, súlyos titkokat hordó követi szolgálatra is. Követségbe leginkább a kancelláriai titkárokat vagy alkancellárokat küldi, így Kosztolányi Györgyöt, humanista nevén Polycarpust, Janus Pannonius iskola- és költőtársát, aki annyit jár Rómába követségbe, hogy végül is ottragad világi létére, mint a pápai kancellária hivatalnoka, vagy Handó Gergely prépostot, későbbi kalocsai érseket, Hangácsi Albert bolognai jogi doktort, Sankfalvi Antal kanonokot, később püspököt; ifjú Vitéz Jánost, az érsek unokaöccsét, bolognai deákot, később püspököt és 1480-tól Mátyás állandó római követét. Rendkívül nagy szerepe volt diplomáciai tárgyalásaiban a már említett Veronai Rangoni Gábornak, akit ő ajánlott bíbornokságra, s mint kuriális bíboros, utóbb is Mátyás érdekeit képviselte Rómában: hasonlókép Protáz olmützi püspöknek és Filipec váradinak. Ez utóbbi prossnitzi születés, huszita család leszármazottja, a morva országos kapitány irnoka, majd Csupor erdélyi vajda szolgája volt, innen kerül Mátyáshoz és fejlődik oly fényűző főpappá, hogy kíséretét és kiadásait még Párizs is megcsodálta. Régebbi, jobbfajta nemes családból származó pappal alig találkozunk szolgálatában, világival még kevésbé; az a néhány világi ember, akire külpolitikai titkait rá merte bízni, inkább atyjáról maradt rá, így Bajoni István, Hunyadi János egykori katonája, vagy Vezsényi László, Mátyás uralkodása elején főlovászmester. Nemeseket és főurakat műveltségi hiányaik miatt sem igen használhatott, a Garai Miklós művelt, Zsigmond-korabeli nemzedéke ekkor már letűnt, s talán az egyetlen erdélyi főúr, akit követségbe küldött, lendvai Bánfi Miklós például nem tudott latinul. Minden körülmény odahatott, hogy Mátyás anticipálja a többi Európának következő századbeli irányát. Abban is megelőzte a külföldi fejlődést, hogy egyes udvaroknál állandó követeket tartott, kiknek megbízása addig szólt, amíg „vissza nem hivatik”, így már 1468–70 közt Podjebrádnál, aztán többszörösen Rómában. Állandó követeket ekkor még csak az olasz fejedelmek tartanak egymásnál, Itálián kívül ekkor kezdi elsőként berendezni diplomáciai képviseletét Velence.

A nemzetállamokat megszervező újkori abszolutizmus a központi kormányzat és diplomácia eszközeivel dolgozott, anyagi erőit pedig a pénz- és hadügyek a rendiségtől függetlenítéséből nyerte. Ezeken a tereken is úttörők Mátyás gondolatai és azoknak az életbe kivetítése. Egyéniségét ismerve, természetesnek tarthatjuk, hogy az elődei alatt szétzilált királyi jövedelmeket anélkül is rendbe tudta szedni, hogy új pénzügyi forrásokat nyitott volna. V. Lászlónak összes jövedelmeit 218.000 forintra tették, ebben volt a kamara haszna, 40.000 forint összegben, holott az Zsigmond korában is 60.000-et tett ki. V. Lászlónak 22.000 forintnyi bányajövedelme helyett Mátyás már 44.000-et vett be uralkodása első éveiben is a kamarákból. 100.000-et az erdélyi sóbányákból, körülbelül ugyanennyit a harmincadvámból és 30.000-et a rézbányákból és a zsidók taksájából. A királyi regálékból való jövedelme, amibe tehát a rendek nem szólhattak bele, már ekkor 250.000 forint felé járt, ami azonban sem a török hadjáratok, sem a későbbi nyugati politika költségeire nem volt elég. Innen folytonos könyörgései és követelőzései a pápáknál, akik nemcsak maguk adtak neki hadviselésre pénzsegélyt, hanem például Velencét is folyton biztatták, hogy segélyezze Mátyás török terveit. Voltak évek, amikor e két hatalomtól 100.000 forintot is kapott, de persze ilyen subsidiumokra nem lehetett rendesen számítania. Az ország hozzájárulása, amint tudjuk, csak a kamara haszna formájában volt várható, ez alól azonban idők folyamán igen sokan szereztek mentességeket, s behajtása egyébként is nehézségekbe ütközött. Mátyás ezekbe a viszonyokba is az alkotó bátorságával nyúlt be. Az 1467-i budai országgyűléssel eltöröltette a lucrum cameraet, mint amely úgysem képes elegendő hozadékra és helyébe megszavaztatta a „királyi fiskus adóját” (tributum fisci regalis), mely alól senkinek sincs felmentése, hanem a vármegyék közbenjárásával pontosan beszedetik. Ugyanekkor eltöröltette a harmincadot és helyébe hasonló módon és céllal „koronavámot” állított. Ez a „rendes” adó azonban szintén nem volt elég a külpolitika céljaira, miért is szinte évről-évre hozzányúlt a rendkívüli adónak, a subsidiumnak igen népszerűtlen jövedelméhez. Ez az egyforintos, százdenáros subsidium volt uralkodása második felében egyik legbővebb bevételi forrása, melyet nemcsak egyszer évenkint, de szükség szerint többször is behajtott. 350–400.000 portát számítva, ez az adó tehát magában is szinte 400.000 forintot tett ki, amihez hozzáadva a regále-jövedelmeket, nem csodálkozhatunk, ha 6–800.000 forintnyi bevételről is hallunk egykorúak írásaiban. A rendekkel szemben az egész állami pénzügy az erély és rend kérdése volt: erőskezű király többet tudott behajtani rajtuk, s viszont amint növekedtek jövedelmei, aszerint tarthatott magának zsoldos fegyveres erőt és követelhetett mindtöbbet alattvalóin. Mátyás intencióit nagy sikerrel képviselték kincstárnokai, köztük Zápolyai Imre a 60-as évek elején, Ernuszt János, Zápolyai György s utánuk tizenegy évig Nagylucsei Dóczi Orbán püspök.

Az adórendszerrel párhuzamos, lassú fejlődés eredménye, de Nyugatot szintén megelőzve, a zsoldossereg kialakulása. Uralkodása kezdetén Mátyásnak csak a telekkatonaság és a bandériumok állottak, ezek is igen korlátoltan, rendelkezésére. A bandériumok az első vonalat képezték; 1464-ben a főpapi és főúri bandériumok létszámát mindössze 12.000 főre, a királyét 2000-re és 500 gyalogosra teszik. A telek- vagy portális katonaságban kisnemesek mellett zsoldba vett parasztok voltak, s az, mint ilyen, a nyugati államok paraszttömegeihez hasonlóan, komoly ellenféllel szemben hasznavehetetlen volt. Az európai fejlődés ekkor már a zsoldosseregek felállítása felé haladt, a franciák már a százéves háborúban olyan tapasztalatokra jutottak, hogy az angol íjászokkal az ő fényes feudális csapataik nem tudnak helytállani. A franciák első állandó zsoldosserege – lovassága – a XV. század közepén alakul ki, a szomszédságban ekkor lép előtérbe a svájciak gyalogsága, mely Merész Károly lovagseregét is legyőzi és a gyalogsági harcmodort terjeszti el mindenütt a következő század elejére. Franciáktól és svájciaktól keletre azonban nincs új gondolat a hadviselésben, német területek feudális és parasztkatonaság ósdi formáiban küzködnek, Közép-Európában új harcmodort a cseh husziták teremtenek, akiknek szétvert hordáiból állítja össze Mátyás király az ő zsoldosseregét. Az úgynevezett feketesereg létszámát illetőleg az ő korából nincsenek pontos adataink, de valószínű, hogy zsoldoshadseregének zömét az a 20.000 lovas és 8000 gyalogos tehette, akik fölött 1487-ben Bécsújhelynél szemlét tartott. Miután a lovaskatona havonkint legalább is három forint zsoldot kapott, a gyalog pedig ennek a felét, s a zsoldösszeghez hozzászámítva a végvárak fenntartása és katonasága költségeit, a városok szolgálatait felülmúló hadianyag- és lőszerszükségletet, kétségtelen, hogy az ország hadi kiadásai jóval felülmúlták a 6-800.000 forintnyi rendes jövedelmeket és nem utalandó a fantázia birodalmába, ha kutatóink Mátyás kiadásait, művészeti és humanista passzióit is beszámítva, évi kétmillió forintra teszik.

Az újkor abszolutisztikus nemzetállamait, amint ezek Nyugatról Kelet felé a XVI–XVIII. században kialakultak, kétségtelenül az különbözteti meg leginkább az olasz renaissance kényuraitól, hogy míg ezek korlátlan hatalmi eszközeiket tisztára saját önző céljaikra használták fel alattvalóik elnyomása árán, addig amazok a súlyos anyagi szolgáltatások fejében alattvalóiknak jogrendet, élet- és vagyonbiztonságot iparkodtak biztosítani. De ez a törekvés már a renaissance-kornak kiválóbb és erkölcsileg magasabb fokon álló fejedelmeinél is látható. És ez annál inkább sikerült, a jogrend annál inkább haladt a megvalósulás felé, minél erősebbkezű, minél inkább renaissance-szellemű volt az uralkodó. A német territoriumokban ez új gondolatok csak igen lassan terjedtek, ezért oly haszontalan a XV. század második felében a fáradozás a „Landfriede” helyreállítására, s tudjuk, hogy a birodalmi rablólovagok kora csak a következő, XVI. században áldozott le egyrészt a territoriumok, másrészt a Habsburgi központi adminisztráció teljes kifejlődésével. Az európai fejlődés ez irányában is megelőzte Mátyás országa a német nyelvterületeket, s általában elmondhatjuk, hogy a francia állammal haladt párhuzamosan.

Rend és nyugalom folytonos nyugtalanítói és megtörői a nagybirtokosok voltak, egyháziak és világiak. Ez utóbbiakat gyakran „nagyobb nemeseknek” (nobiles majores) nevezik az igazi „kisnemesekkel” (minores) szemben. Ilyen alsóbb (inferiores) nemesnek azokat hívják, akiknek tíznél kevesebb jobbágyuk van, s akik tehát nem rendelkeznek elég fegyveres erővel nagyobb törvénytelenségek elkövetésére. A hatalmaskodáshoz, actus maioris potentiae-hez ugyanis sok, minél több jobbágy kellett, ezeket küldötte a földesúr vagy tiszttartója néhány belső ember, familiáris vezetésével a szomszéd területre rablás, elhajtás, zsákmányolás céljából, ami persze ritkán esett meg vérontás nélkül. A Zsigmond utáni korszak törvénykezési okleveleinek szinte túlnyomó része ily hatalmaskodásokkal foglalkozik, s belőlük szinte az az olvasó benyomása, mintha az országban tényleg az ököljog uralkodott volna. Nemcsak a Felvidéket dúló zsebrákok e hatalmaskodások elkövetői – tipikus ezek munkájára Axamit egy fennmaradt fenyegető levele, melyet „zöld fenyő alatt, hűvös patak partján, mély völgyben” írt Bártfa városához, vagy egy másik zsebrák-levél, mely 400 forint kiküldését parancsolja meg a városnak, s nagyobb nyomaték kedvéért három akasztott embert, kardot és puskát rajzol a levél szélére és valóságos vesszőcsomót köt hozzá. Az ilyen támadásokkal szemben a környék lakói még csak tudtak védekezni, hiszen tisztában voltak a cseh várak rabló természetével, s állandóan háborús életet folytattak folytonos készültségben. A jobbágyok segélyével elkövetett hatalmaskodások azonban a békés szomszéd részéről, az országrész teljes békessége és nyugalma alatt történtek, innen van, hogy többnyire kivédhetetlenek, mert meglepetésszerűek. Igen kevés esetről van tudomásunk, amikor a megtámadott jobbágyfalu védelmére idejében odaért a földesúr vagy tiszttartója. Ezek a hatalmaskodások pedig valóságos magánháborúk voltak, jól előkészítve, amit eléggé mutat az, hogy egyes adott esetekben több faluból csődítette össze a támadó úr jobbágyait és csak miután egyesültek és egyetlen támadó csapatot alkottak, tört rá a gyanútlan szomszédra. 1450-ben Hédervári Imre volt macsói bán és három Kanizsai úrnak jobbágyai négy faluból jönnek össze és rabolják ki Szentmártont, a főapátság mezővárosát; a megtámadott apátságbeliek utóbb nem kevesebb, mint 95 támadó jobbágy nevét tudták a bíróságnak bejelenteni, s ezek közt vannak a parasztok mellett iparosok is, három csizmadia, sőt négy asszony is. A támadók az apátság egyik jobbágyát szakállánál fogva húzták ki házából, egy másikat dárdával átszúrtak. Az ilyen törvénytelenségekre egyháziak is szívesen szövetkeztek: 1458-ban az összes székesfejérvári kanonokok összeálltak és embereikkel a vránai perjel Somogy megyei birtokait végigraboltatták, az ellenálló jobbágyokat ütötték-verték. A szomszédok ily expedícióinál rokonság sem számít, sőt éppen igen gyakori, hogy rokonok közt vitás birtokokat és jogokat valamelyik fél erőszakkal száll meg, amikor persze emberhalál is könnyen megesik. Egyes szomszédok közt állandósul a magánháború, például a pannonhalmi apátság folyvást védekező állásponton van a szomszéd Héderváriakkal szemben, a Károlyi-család tagjai egymásközt, s a rokon Domahidiakkal szintén folyvást hadilábon állnak, például 1462-ben ez utóbbiak Nagykárolyból minden marhát és disznót elhajtatnak. 1478-ban Károlyi Lancz László, Mátyás nagy pártfogoltja, betör a károlyi templomba, hol a család birtokjogaira vonatkozó iratokat őrzik egy ládában, ezt felfeszíti s az okleveleket elrabolja. Ily hatalmaskodások oly gyakoriak voltak, hogy egyenkint nem is igen volt érdemes miattuk perbeszállani, sőt, tekintve a hatalmaskodó urak nagy hatalmát, mellyel szemben még oly szigorú ítéletek sem voltak végrehajthatók, az emberek elszoktak a törvény elé meneteltől, s ahelyett inkább egyességet kerestek, ami választott, úgynevezett „fogott” bírák által jött létre. Garai László nádor és a pannonhalmi apátság így terjeszti 1452-ben fogott bírák elé azt a több mint húsz hatalmaskodási esetet, mellyel a szerzetesek vádolják az országos rend és törvény legfőbb őrét, közte például azzal, hogy a nádor cseszneki várnagyai bezárták az arrajáró apátsági jobbágyokat, vámosai törvénytelenül megvámolták és megverték őket, a tiszttartóktól vezetett nádori jobbágyok ökröket hajtottak el, árokba kergettek s ott hagytak veszni, betörtek az apátsági falvakba, ott kirabolták, megsebesítették, megölték a lakókat, megrohanták az egyik apátsági jobbágy szőlőjét, s onnan mindent, még a lepedőt és vánkosokat is elvitték. A közbiztonság hiányára és az államhatalom gyöngeségére jellemző, hogy a legtöbb esetben a fogott bírák bölcsen úgy ítélnek, hogy „mindkét fél maradjon békességben”, azaz a fegyveres tömegek felett rendelkező nagyuraktól elégtételt alig lehetett várni. Sőt a királyi bíróság sem tud okosabbat, még Mátyás uralkodása első idejében sem: ilyen hatalmaskodással kapcsolatos gyilkosságnál elfogadja az alperes védekezését, hogy csak véletlen emberölés történt, s a király kegyelmet ad, feltéve, hogy az illető kiegyezik a meggyilkolt rokonságával és megfizeti a nemes szokott homagiumát, vérdíját, a 200 forintot.

A fejlődés tendenciája pedig, miként az előző korokban látható, a nagybirtokok hatalmi túlsúlyát táplálta. Ebben nagy szerepe volt a familiaritás félig jogi, félig társadalmi és gazdasági jelenségének, mely a XV. század közepén már egészen általános és a hatalmaskodást elkövető emberek egyszerűen „nemes és nem-nemes familiárisoknak” neveztetnek. A familiáris viszonyban levők ebben a korban már magánjogilag is mindinkább hozzásimulnak a nagybirtokos dominushoz, teljes személyes szabadságuk, még ha nemesek is, megcsonkul, s tetteikért nem őket, hanem a dominust vonja a törvény felelősségre. A fejlődés ezirányban oly energiákkal rendelkezik, hogy Mátyás törvényhozása sem tud neki ellentállni: az 1471 : 2. törvénycikk megszünteti az aranybullától kimondott nemesi személyes szabadságot azon familiárisokra, kik uraiknak nem számoltak el vagy pedig „elhagyták uraikat, mely esetben ők erővel visszatarthatók”; az 1486 : 33. artikulus ugyanez esetre kimondja, hogy az úr az ily familiárist elfoghatja és fogságban tarthatja, „nem tekintve a nemesi előjogokat”. Még súlyosabb a közszabadságokra, hogy a nemes familiáris felett immár a dominus ítélkezik, ha az ő birtokán él; a vármegye csak akkor, ha nem lakik az úr birtokán, hanem saját földjén, azaz valóságos birtokos nemes. Ez utóbbiakat a nagybirtokos már azért sem vonja ki a vármegyei hatóság alól, mert épp az ily familiáris birtokos nemesek biztosítják a nagybirtok befolyását a megyei ügyekben. Az úr személyéhez kovácsolt nemes és jobbágy familiárisok végzik a nagybirtok összes igazgatási teendőit: ispánok, várnagyok, faktorok, gazdaság vezetői, s emellett ők katonáskodnak a nagybirtokos bandériumában. Szolgálatukért az úr eltartja őket és családjukat, sőt birtokot is ad nekik és utódaiknak, természetesen azon feltétel alatt, hogy a hűséget, mint Nyugaton a vazallusok, híven megtartják urukhoz és annak leszármazóihoz. Minél több birtokot szerez magának egy-egy földesúr, annál nagyobb lehetősége van familiárisok szolgálatbavételére, a nagybirtokosoknál már egész udvari szolgahaddal találkozunk, melynek megvannak – a királyi udvartartás mintájára – a maga nemes születésű udvarmesterei, seneschalljai, dapiferei, pincernái, zsoldos katonái és azok tisztjei, le egész az udvaron lebzselő szolgahadig, melyről találóan írják ez időben a dominusok: „szolgáim ők a házamtól, kenyeremtől és a hátamtól”. A földbirtokon letelepedett jobbágyok csak az anyagi erőt adják a birtokosnak, munkájukkal, pénz- és természetbeli szolgáltatásukkal; a tényleges hatalmat nemesek és nem-nemesek, jobbágyok és féljobbágyok felett a familiárisi viszony adja meg neki, mely őt országrészek versenynélküli vezetőjévé emeli.

Mátyás bizonyára világosan látta a koráramlatot, mely a familiáris-intézménynek kedvező volt, de nem tartotta szükségesnek elébe állni, hiszen általa az ország olymódon szerveződött meg, hogy egy-egy vidék vagy táj egész ereje, befolyása egyetlen nagybirtokos kezében összpontosult, azaz a királynak egyetlen ember működését kellett ellenőriznie, s ha azt károsnak találta, megszüntetnie. A familiárisi viszony különben királyi birtokon is érvényben volt: Mátyásé volt az a hallatlanul kiterjedt familia, mely már Hunyadi Jánosra mint vezetőjére tekintett fel, s mely a királyi bandérium harcosait szolgáltatta. Bármennyit eladományozott is Mátyás a királyi birtokokból, azokon mégis igen nagy tömege állt rendelkezésére az embereknek, kik a többi birtokossal szemben bármikor felhasználhatók voltak. A nagybirtokosok túlhatalmával és örökölt rakoncátlanságával szemben Mátyásnak sokkal gyorsabb hatékonyságú eszközök álltak rendelkezésére, semmint a társadalmi fejlődés irányának visszafordítása; a következőkben ezekre kell egy pillantást vetnünk.

A lőcsei főoltár.
A lőcsei Szent Jakab-templom főoltárának szekrénye a Madonna, Szent Jakab apostol és Szent János evangélista fából faragott szobraival. Lőcsei Pál műve. Készült a XVI. század első két évtizedében.

Az egyik, s a legtermészetesebb: kicserélni azokat a nagy családokat, melyek multjuknál fogva alattvalói engedelmesség helyett lázadásra voltak hajlamosak, közöttük elsősorban azokat, melyek a Hunyadi-családban csak magukkal egyenlő, velük versenyző hatalmat láttak. Itt nagy szerepe volt az állami hivatalnak is, mely nélkül a nagybirtok hatalomgyakorlása csak uszurpálást jelentett. Nádor és országbíró, vagy a valóságos erővel rendelkező bánok, erdélyi vajda, székely ispán, vármegyei főispánok a királyi kinevezéstől vették állásukat és Mátyásnak nem volt egyéb teendője, mint ily hivataloktól távoltartani a megbízhatatlan családok fiait. Így szorulnak vissza az ország kormányzásából a Garaiak, a Rozgonyiak, kikkel pedig Mátyás többször is kiegyezett, s már fönt láttuk, miként sikerült neki Ujlakit a bosnyák királyság díszes, de névleges méltóságába beültetni, a valóságban félretenni. Ezek hanyatlásával párhuzamosan emelkednek a Hunyadi-család régi emberei, rokonai, familiárisai, köztük a gúti Országok, dengelegi Pongráczok, Bajoniak stb. De Mátyás tragikumához hozzátartozott, hogy uralma éles szögben fordult el azon úttól, melyen még egykor atyja haladt és Hunyadi János egykori fegyvertársai nem mind voltak képesek végig követni őt az új út fordulatain. Egyesek elhullottak tehát, kegyvesztettek és állásvesztettek lettek, s köztük a hűség mindig egyenletes fényében csak egyedül a nádornak, gúti Ország Mihálynak becsületes alakja ragyogott. Ellenségek és a modernséggel szemben értetlen régi barátok mellé így emelte Mátyás saját embereit, olyan családokat, melyek az ő kegye nélkül a „nobiles majores” soraiba nem emelkedhettek volna, így Zápolyai Imrét, a „diákságból” és kamarai tisztségből országnagyi hivatalokon át a nádorságig, testvérét Istvánt, Kinizsi Pált és sok másokat, köztük igen sok egyházi férfiút, különösen mióta a papokkal is ugyanazon tapasztalatot tette, mint a világiakkal. Az atyjától reámaradt Vitéz Jánosnak és rokonságának hűtlensége óta inkább csak ismeretlen családok tagjait emelte fel magas egyházi hivatalokba, vagy pedig idegeneket, kikben igazi renaissance-felfogás szerint inkább megbízott, mint a haza gyökeres fiaiban. Uralkodása első éveiben persze még nem egyszer alkudozott lázadó nagyjaival, akiknek még birtokadományokat is adott, hogy megtartsa hűségüket, egyeseknek évi fizetést is ígért, ha neki szolgálnak, nem pedig Frigyes császárnak, de később már fegyverrel szorítja őket engedelmességre, s például az országos csendháborító és hatalmaskodó Perényieket saját bandériumával veri le. A délnyugati tájakon a Laki Thuzok éppoly rakoncátlanok voltak, mint északon a Perényiek, Rozgonyiak, s közülük Laki Thuz Jánostól olykép szabadult meg, hogy átvette tőle várait, Medvevárát, Lukavecet és Rakonokot, évi 600 arany életjáradék fejében, amit megígért, hogy a Velencébe költözött főúrnak rendesen meg fog fizetni, – a valóságban nem fizetett neki, sőt annak pénztkérő követeit – halála után Ulászlónál tett panaszok szerint – becsmérlő szavakkal és borzasztó kegyetlen fenyegetésekkel űzte el színe elől. Persze nem ok nélkül, mert ez a Laki Thuz kétségtelenül konspirált ellene a velencésekkel. A megbízhatatlan urak fékentartása már magábanvéve is remélhető volt, ha a bandériumok vagy nemesi csapatok vezető állásait biztos hűségű emberei kezébe adhatta, innen az állások nagy halmozása és az örökös főispánságnak először őtőle kifejlesztett intézménye. A fontosabb várak feletti várkapitányi vagy várnagyi állás atyja és ő alatta jut állandó kapcsolatba a főispánsággal: Diósgyőr várnagya a borsodi főispán lesz, Trencsén váráé a trencséni, Pozsonyé a pozsonyi, Munkácsé a beregi. Az ilyen megyebeli központi várat eladományozva, a főispánság is átszáll az illető családra, ami azután az örökös főispánsági privilégiumok kiadásához vezet. Így kapta Ernuszt János kincstartó 1470-ben Szklabinya várával a turóci főispánságot, 1471-ben alsólendvai Bánfi Miklós Solymossal az aradit, majd utóbb ehelyett Verőcével a verőceit, s ekkor már a püspöki méltóságokhoz is hozzá vannak kötve itt-ott főispánságok: Veszprémben, Nyitrán, Győrött, Váradon. Még tovább ment Mátyás nem is annyira a személyes érdemek jutalmazásában, mint inkább teljesen megbízható emberei számára minden más magánhatalom közül kiemelkedő helyzet biztosításával, amikor egész vármegyéket adományozott el, s ezzel egyúttal megalapította a hazai grófi címet és állást, mely mint a XV. század közepén kezdődő jelenség, megkülönböztetendő a korábbi, idegen mintára használt grófi címektől, amilyen volt a horvát grófoké a délnyugati melléktartományokban és a Szentgyörgyi és Bazini grófoké, s más, ausztriai hatás alatt kifejlett nyugatmagyarországi grófi címek. Már V. László kinevezte Beszterce „örökös szabad grófjává” 1453-ban Hunyadi Jánost: a címet és uradalmat, azaz inkább várost és vármegyét utóbb Mátyás Szilágyi Mihálynak adta, ennek halála után azonban eltörölte. 1463-ban Zagorje megyét és grófi címét adja gerebeni Vitovecz Jánosnak, rá két évre Szepes „földét” Zápolyai Imrének és örököseinek, akik ezáltal egyúttal az örökös főispánságot is megkapták ott; végül uralkodása vége felé a hunyadi grófi címet saját fiának, Corvin Jánosnak. Azáltal, hogy az egész megyei területet alárendeli e grófoknak és kiveszi az ország bármely bírájának joghatósága alól, hogy egyenesen a királyi személyes jelenlét alá helyezze, kétségkívül paralizálta az illető vármegyék területén a többi urak hatalmát és feltétlenül megbízható emberek kezére adta ez országrészeket. Annyi bizonyos, hogy az egész kormányzati rendszer folyvást éber, folyvást energikus politikai központot tételezett fel: onnan kellett idejében felismerni az egyes hivatalokban szükséges változtatásokat, minél gyorsabban intézkedni, lecsapni a megbízhatatlanná vált főurakra és helyükre hű embereket ültetni. Mátyás politikai genialitását mutatja, hogy az ország területén mindvégig fenntartotta e rendszert, hatalmat mindvégig saját emberei kezébe adott és általuk elérte azt, hogy még oly népszerűtlen rendeleteit is eltűrték és a tömeg számára érthetetlen külpolitikája és külháborúi ellen számbavehető mozgalom létre nem jött.

Azokon a tereken, hol a meglévő nagybirtok, tehát nehezen megmozdítható szociális képződmény nem állta útját, a királyi hatalmat kompromisszumoktól mentesebben alapozta meg a gyengébbek és elnyomottak érdekében. Mátyást az utókor nem hiában nevezte igazságosnak: bíráskodás és igazságszolgáltatás terén alkotásai szinte erőszakkal próbálták kiemelni az országot a középkori viszonyokból és olyan bíráskodási szervezettel ellátni, mely már közel áll az újkori abszolutizmusok központi, állami jogrendszeréhez. Legelső országgyűlésében, 1458-ban (26. art.) körülírja a hatalmaskodók perbefogásának módját, akik a vármegyék elé idézendők, s azok ítéletétől felebbezés lehet a királyi személyes jelenléthez, a nádorhoz és országbíróhoz, de már az 1462 : 1. artikulusban pontosan felsorolva az országban elkövetett hatalmaskodások eseteit, büntetésükre elrendeli, hogy ilyenek elkövetői az udvarban, a király személyes jelenlétében foghatók perbe, még pedig pontos határidő alatt: hosszabb terminusra legfeljebb 32 nap alatt, rövidebbre legalább 15 nap alatt. Ez első rendelkezései megütik a hangot, mely uralkodásából mindvégig kicsendül: a törvényt, jogot és emberiességet tipró erőszak, a rakoncátlan nagyurak, nagyobb nemesek megrendszabályozására megkönnyíti az igazságszolgáltatás menetét a bűnösök érdekében rákötött sok minden kölönctől, s mivel a nagyurak bíráskodásában, mint önbíráskodásban nem bízhatik, s az ország rendes bírái is csak nagyurak, ennélfogva az ügyek végső intézését magához, királyi kúriájába vonja. E célból a kúria bíráskodását állandósítja – ez az első, nem periodikusan működő törvényszék Magyarországon, melyhez tehát a sértett és elnyomott az oktavák idején túl, bármikor hozzáfordulhat – s az udvari bíráskodást olymódon szervezi meg, hogy az eddig ott működő két hatóságot 1464-ben „personalis presentia regia” néven egyesíti, s élére locumtenenst, helytartót nevez, rendesen a királyi alkancellárt, aki egyúttal az igazságszolgáltatás ügyeiben működő kis kancelláriának is vezetője. Azaz az igazságszolgáltatásnál ugyanazt látjuk, mint a királyi tanács, a legfőbb politikai vezetés dolgában: összeköti annak intézését kancelláriájával, s így végső fokon az ország igazságszolgáltatását is a tőle függő, megbízható kancelláriai emberekkel intézi. A locumtenensek, egy kivételével, mind egyháziak, kiváló jogtudósok, köztük Kárai László budai prépost, tanult humanista, s az egyetlen világi, Drági Tamás, Mátyás anconai helytartója, az 1486. évi nagy magán- és büntetőjogi törvénykönyv szerzője. A kisebb kancelláriai kapcsolat következtében a bíróság tagjai elválnak a politika embereitől, amivel megkezdődik nálunk, Európa nagyrészét megelőzvén, a bíráskodás és közigazgatás szétválasztása, az újkori állam egyik legnagyobb vívmánya. A personalis presentiában gyakran megjelenik és személyesen ítél Mátyás király, a bírótársak közt a főpapok és főurak mellett feltűnnek már a köznemesek.

Az igazságszolgáltatás terén behozott reformok általában, egyöntetűen célozzák a főurak befolyásának visszaszorítását. Egész világosan szemlélhető ez a nádori vidéki törvénykezés, az úgynevezett generale judicium sorsában, melynek hatáskörét mindjobban csorbítja, hogy végül 1486-ban végkép eltörölje, amivel a nádornak jellegzetesen középkori vándorló bíráskodása, tumultuózus jelenetek, fegyveres összeütközések és mindennemű visszaélések melegágya szűnik meg.

A nádor most már, társaival, az ország nagybíráival együtt, a királyi udvarba szorul, ahol az ő bírói működésük, politikai feladataiktól úgyis megzavarva, a dolog természete szerint háttérbe kerül a personalis presentia helytartójáé mögött, aki már hivatásos bíró és állandóan, szakszerűen működik. A kúriai bíráskodás súlya hovatovább a helytartóra nehezedik, a legtöbb ügynek ő lesz a bírája a kúriában, s mivel működése állandó, kell, hogy szintén állandó bírótársakat kapjon. Így fejlődik ki már Mátyás uralma vége felé az udvarban a királyi tábla (tabula regia judiciaria), melynek feje a helytartó, vagy személynök; viszont a nádor vagy országbíró egyedül a régi bíráskodási nyolcadok alatt veszi át az elnöklést. A táblától a királyhoz lehet fellebbezni, „provocálni”, s ilyenkor a király maga, vagy a királyi tanács válogatott tagjaival ítél, azaz már ekkor kifejlődik a legfőbb bíráskodásnak azon rendszere, mely 1848-ig fennállott: királyi tábla és felette a királyi kúria. Viszont Mátyás a központosítás érdekében gondoskodott róla, hogy az ügyek az egész országból eljuthassanak a personalis presentia elé: a nádor vidéki bíráskodásának megszűntével a nemességnek kisebb magánjogi perei is a király elé kerülnek, nemcsak a főbenjárók és büntetőjogiak.

A köznemesség nagy tömege, mint előbb láttuk, a familiaritás kapcsai folytán már a főurak csatlósa volt, annál inkább kellett Mátyásnak arra törekednie, hogy az uraktól független nemesi egyesülést, a vármegyét megerősítse. Törvényhozásán végig is vonul ez a törekvés, melynek szolgálatában kialakul a vármegyei törvénykezés, a sedria (sedes judiciaria) végleges formája, még pedig nem a köznemesek tömegére építve, hanem mindenkor a gazdagabb „bene possessionati” „potiores” középnemesekre, akiknek kezéből csak Kossuth fogja a megyei vezetést kicsavarni. Szolgabíróknak ilyenek választandók, királyi embereknek is ilyenek, akik a vármegye tanubizonyságával végzik a magán- és büntetőjogi vizsgálatokat, s akik ennélfogva már inkább a vármegye, mint a király embereinek tekinthetők. A megyei törvényszék tekintélyét is szolgálja az a rendelkezés, mely szerint akik könnyelműen fellebbezik ügyeiket a vármegyétől a kúriához, s ott elmarasztaltatnak, ezért a könnyelmű fellebbezésért kétszeres bírságot fizessenek. A későbbi rendi vármegye kifejlődésére rendkívül előnyös az 1486 : 64. törvénycikk, mely a megyét felhatalmazza, hogy országgyűlési és más követei fizetésére a területén birtokos főpapokat és főurakat is megadóztathassa; a megyei tárgyalások függetlenségét akarja biztosítani a nagyúri familiárisokkal szemben a 65. art., szigorú büntetéssel eltiltva nemest és parasztot (azaz úri szolgát), hogy fegyveresen menjen be a megyei sedriára. A vármegye politikai jelentőségét mutatja, hogy az országgyűlési törvények végén gyakran kimondják, hogy azokat a vármegye sedriáján kell kihirdetni, a fő- és alispánok, szolgabírák tartsák meg azokat, de viszont a törvényekkel ellenkező királyi rendeleteket ne tartsák meg. A nemesi vármegyének a familiaritás kötelékeiből kibontakozását és a nagybirtokosoktól függetlenülését szolgálja azon, szintén Mátyás korában jelentkező tendencia, mellyel a vármegyék iparkodtak megszabadulni a főispánok familiarisaitól, akik eddig mindenütt és kizárólag viselték az alispáni hivatalokat uruk, a főispán kinevezéséből. Az 1486. évi 60. törvénycikk megköti ebben a főispánok kezét: csakis megyebeli és jeles férfiakat alkalmazzanak alispánnak, azaz ne hozzák a megye nyakára valamely távolabbi birtokukról szolgáikat; szintén Mátyás utolsó éveiből, 1488-ból van az első adatunk, mely szerint a vármegye maga választotta alispánját, igaz, hogy a főispán és testvére, a korábbi alispán beleegyezésével.

Kisebb-nagyobb közigazgatási és kormányzati kezdemények egész szövevényét teregethetnők itt ki, hogy világosan lássuk Mátyás kettős törekvését: az országot központosítani és a széthúzó erőket, a nagybirtokosokat más rendek felemelésével paralizálni. Az a nagy veszedelem, mely az Anjouk kezdetein és Zsigmond alatt fenyegette hazánkat: a szétesés, felbomlás egymástól függetlenülő territoriumokra, az ő uralma után végkép eltűnt; központi, királyi igazgatás és a vidéken a vármegyék mindenkor elég kohéziót termeltek, hogy az ily centrifugális törekvéseket semlegesíthessék. De hogy Mátyás mily tudatosan törekedett e céljaira és mennyire az ő személyes kezdeményének kell tulajdonítanunk minden ily rendszabályt, azt akkor ismerjük meg igazán, ha egy pillantást vetünk sziléziai kormányszervezetére, ahol tényleges szétesést kellett igen brutális eszközökkel jóvátennie.

A korábban még Lengyelországhoz tartozó Szilézia nagyszámú hercegségekből állott, melyek a XIII. századtól kezdve lassankint a cseh korona alá kerültek. Az egyes hercegek, többnyire a Piastok családjából, elismerték a cseh király hűbéruraságát, de egyébként függetlenek maradtak, s egymásközt is csak alkalmi kapcsolataik voltak: időnkint szerződést kötöttek egymással, hogy békében fognak élni, így a XIV. század végén több „Landfriede”-szövetségben. Elsőnek közöttük a boroszlói püspök számított, aki egyúttal a gazdag Boroszló városnak is ura volt. A fejedelemségek persze folytonos harcban állottak egymással, központi kormány és egységes gondolkodás ennek következtében nem is fejlődhetett ki köztük, s a legtöbb, amit a központosítás dolgában elértek, 1422-ben egy „oberster Hauptmann” állás megszervezése volt, aki egyúttal vezetője volt a szükség esetén felállított „Landfriede”-szövetségekben a többi fejedelemnek.

Mátyás csak az 1479. évi olmützi békében kapta meg jogilag is Szilézia uralmát, de már korábban megkezdte reformjait, melyekkel a széthúzó hercegségek helyén egységes államot akart létesíteni. A hercegek 1474. évi gyűlésén közölte a sziléziaiakkal, hogy most ő az ő királyuk és uruk, s amit ő tanácsosaival jónak talál, azt kell nekik is, mint alattvalóinak követniök. Az úgynevezett „Fürstentag”-okon a hercegek és a rendek összegyűltek és meghallgatták a király biztosait, akik többnyire az új főhivatalok viselői voltak. Az új szervezetben az egykor abszolutisztikus hatalommal bíró Piast hercegek utódai egyszerű alattvalói sorba kerültek: le kellett szokniok az egymásközti háborúról, a külhatalmakkal való önálló tárgyalásokról és fegyveres összetűzésekről, nem volt szabad a király engedélye nélkül új várakat emelniök, s úgy maguk közt, mint a többi renddel szemben a felmerülő ügyeket békésen kellett elintézniök. Azaz Mátyás éppen úgy belső békét és közbiztonságot teremtett Sziléziában, mint Magyarországon, s a nehézségeket mindkét országban egyformán eredményesen győzte le: Magyarországon a mammut nagybirtokosok tényleges hatalmát, Sziléziában a fejedelmek jogi és tényleges függetlenségét. A parancsokat ettől kezdve a király nevében a helytartó, mint királyi biztos közölte a Fürstentaggal, vagy tartományi gyűléssel, ő volt a rendektől kiállított hadi erők vezetője; ő őrködött a belső rend fölött is, mint „oberster Hauptmann”. A magyarpárt ugyan 1473-ban négy ily főkapitányt választott, de Mátyás, híven centralizáló törekvéseihez, ezek számát egyre szállította le és ezt az egyet is ő maga nevezte ki: 1474-ben Zápolyai István szepesi grófot nevezte ki Szilézia és a hozzácsatolt két Lausitz főkapitányává, aki ettőlkezdve 1481-ig kormányozta e tartományokat. Mátyás utóbb két, Alsó- és Felső-Sziléziára osztotta fel a területet, s mindegyikben külön főkapitányt vagy helytartót tartott: Filipec János váradi püspököt és Stein György nevű urat, aki kezdettől fogva legnagyobb érdemeket szerzett Szilézia meghódításában és megtartásában, utóbb Geréb Pétert és Jan Bieliczet. 1488-tól kezdve a két kapitány, Stein és Bielicz fölé a liegnitzi herceget helyezte főkapitánynak. A hercegek megtartották méltóságukat, de az úgynevezett örökös hercegségekbe, amelyek egyenesen a cseh király tulajdonai voltak (Boroszló, Schweidnitz, Jauer) Mátyás maga nevezte ki a hivatalnokokat. A tartomány egységét és központosítását Mátyás elsősorban adóreformra használta fel. Korábban a hercegek adóztatták meg alattvalóikat, egységes adózás nem volt, s Mátyás volt az első, aki 1474-ben először vetette alá az egész tartományt ugyanazon adónak. A tartománygyűlések megtartották ugyan jogukat az adó megszavazására, de ezzel Mátyás felszólítására éppúgy kénytelenek voltak élni, mint a magyar rendek, bár Mátyás nekik is minden esetben nagy ígéreteket tett, hogy többször nem követel rajtuk adót. A telkek rendesen egy vagy fél magyar forintot fizettek, ezenkívül más, ipari adótárgyak is voltak: kocsma, malom szintén egy vagy fél forint adót viseltek. Az egyháziak jövedelmének néha felét is elvette a király, akinek domaniális birtoka Sziléziában egyáltalán nem volt, hanem mindezt tekintélyével, zsoldosai nyomásával és azzal érte el, hogy a szilézitáknak érdekükben volt az ő fejedelemsége, mely alatt Cseh- és Lengyelországtól egyaránt függetlenek voltak. Kétségtelen, hogy Mátyás uralma alatt a hercegek és nemesek nagyobb kímélettel bántak a városokkal és szegény emberekkel, s például tudjuk, hogy ő Schweidnitz-Jauer hercegség minden városának megengedte, hogy szabadon gyártsanak sört és mérjenek ki, tekintet nélkül a lovagok kizárólagos jogaira. A következő abszolutisztikus korszak előfutáraként Morvaországban is szigorúan fogta a rendeket tartományi gyűléseiken, ami persze hozzájárult ahhoz, hogy a csehek szívesebben fordultak tőle Ulászlóhoz, aki mint cseh király mindent megengedett rendjeinek. Uralmát Mátyás Sziléziában mint cseh király gyakorolta, német- és csehnyelvű rendeleteit külön cseh kancelláriával adatta ki, mely oldalán, Budán és Bécsben működött, de egyszer erősen megszidva a sziléziai „hatváros” szövetségét adóhátralékok miatt, figyelmezteti őket a hódolatra, melyet „nemcsak neki, hanem utódainak és Magyarország királyságának is” bemutattak.

Szilézia modern történetírói az újkori Szilézia vaskezű megalapítóját tisztelik benne, aki a hercegségek tarkaságából egységet és központi kormányzást varázsolt elő. A Jagelló-uralom közbeeső dekadenciája után I. Ferdinánd az ő belső reformjainak volt egyszerű továbbépítője 1526 után. Hazai reformtervezetében szintén lényeges helyet szánt a városi polgárságnak, mely Nyugaton előbb is, utóbb is, természetes szövetségese volt a feltörekvő, a feudalizmust maga alá gyűrő királyi hatalomnak. Városaink, bármennyire mezőgazdasági termelés volt is elsősorban megélhetési forrásuk, mégis egész más életformával bírtak, mint akár a főurak, akár a megyei köznemesség; ennek jeléül függetlenek is voltak a nagybirtoktól és vármegyétől egyaránt, de ezt a függetlenséget csak a király támogatásával tudták maguknak e zavaros időkben biztosítani. Az ököljog érvényesülése ellenében megpróbálják ugyan azt is, hogy egyesülés által hatványozzák meg erejüket: a felsőmagyarországi úgynevezett „ötváros”, Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Kisszeben szövetsége e korból számazik; ők 1445 óta kétévenkint közös gyűlést tartanak, s a királyhoz és országgyűlésre közös követeket küldenek; de a városok igazi védelemre csak a királynál számíthattak. Mátyás kétfélekép járt el érdekükben: egyenként és adott esetekben pártjukat fogta, másrészt pedig jogviszonyaikat kiépítve, függetlenítette őket nagyurak kényétől, vármegyék beavatkozásától. Bármelyik várost ragadjuk ki, hosszú sorát találjuk Mátyás privilégiumainak, melyeket érdekükben adott ki. Az erdélyi szászok hét székét megerősítette a fogarasi kerület birtokában, Besztercének a radnai völgyet adta, s a szászok régi privilégiumait folyvást megújította. Pozsony városát már 1459-ben kiveszi a nádor és országbíró bíráskodása alól, a bennlakó keresztényeknek és zsidóknak egyként megengedi a tárnokszékre való föllebbezést, s a városnak megadja, nagy hűségét meghálálva, a vörös pecsét használatának jogát. A Frigyestől visszaszerzett Kőszeget lerombolt falai felépítésére felmenti az adó alól, majd a harmincad alól is, szabadságait megerősíti, s szőlőadóját elengedi. Az egyes városoknak szolgálatait, melyeket igénybe vett, bőségesen megjutalmazza. Kassának a rablók üldözésében tanusított szolgálataiért pénzverési jogot ad két évre, Kisszebennek, mert a cseh rablók elleni küzdelemben leégett a város, a királyi adó egy részét visszaadja, hogy abból templomaikat felépítsék. Sopron városa 1463-ig Frigyes császár kezén volt, központjában a magyar- és osztrákpárti főurak csetepatéinak, minek súlyát erősen érezte: a kereskedőket falai alatt rabolták ki, a soproni polgárokat megtámadták, ezek viszont a garázda urak familiárisait lesték meg és verték agyon. A város Nándorfejérvárra küld Mátyásnak hódoló követséget, ez megerősíti privilégiumait, országos vásárjogot ad neki, a husziták elleni érdemeiért vörös viaszpecsét jogát, megvédi a város vámmentességét a Kanizsaiakkal és más szomszéd urakkal szemben, megakadályozza Sopron volt Frigyes-párti kapitányát, Grafencker Ulrikot, hogy ez a város árumegállító jogát megsértse, a rendet a környéken erélyesen helyrállítja, s mikor ez másként nem megy, magyar urakat tesz be városkapitánynak, Ostffy Ferencet és Lászlót, akik a szomszédos huszita-fészkeket lerombolják. Védelme fejében pénzszükségben rendkívüli szolgáltatásokat is követel tőle. 1471-ben 10.000 forintért zálogba adja a várost, s két év mulva ez maga kénytelen önmagát kiváltani; rendkívüli adókat hajt be rajta, bár még nem évenkint, mint utóbb II. Ulászló, viszont falait felépíti, borkereskedelmét, amiből legtöbb jövedelme van, megvédi és fenntartja, s főként utolsó éveiben a rendes adóból szinte évenkint enged el összegeket azon kölcsönök fejében, melyeket a várostól felvesz, például 1485-ben ezer forintot. Gyakran megmagyarázza rendkívüli adót kérő leveleiben, mire kell neki – legtöbb esetben zsoldosserege fenntartására – a pénz. Kolozsvárt, ha lehet, méginkább elhalmozza kegyeivel és gondoskodásával, mert szülővárosa volt, amiről első okleveleiben mindig hálásan emlékszik meg. A városban ekkor már a magyarok annyira elszaporodtak, hogy Szilágyi Mihály kormányzó 1458-ban megosztotta magyar és szász közt az igazgatást: a száztagú képviselőtestület 50 magyar, 50 szász tagból áll, s ezek együttesen választják a bírót és hat esküdtet, ami Mátyás alatt is megmaradt; a bíróságban a két nemzet felváltotta egymást. Kolozsvár adóját mindjárt trónraléptekor elengedte Mátyás hat évre, kiépítette bíráskodási autonómiáját, megadva a városnak polgári és büntetőügyben a bíráskodást, hogy „minél népesebb legyen az ő szolgálatában”, a bírónak és esküdteknek fej- és jószágvesztés terhe alatt mindenki engedelmeskedjék. A polgárság száma gyarapodására eltiltja a kolozsmonostori apátot, nehogy az Kolozsvárra költöző jobbágyait visszatartsa a beköltözéstől, de viszont a kolozsváriak megszökött jobbágyait kiki köteles visszaadni a városnak. A kolozsmonostori apátságnak a városhoz fenyegető közelségben épített erődjét lerontatja. Elrendeli, hogy a városban földdel vagy házzal bírók fizessék meg a várostól kivetett adókat, ami annyit jelent, hogy a városban lakó nemeseket nem védi többé nemesi adómentességük; a városi vásáron adós maradt nemes felett többé nem a vármegye, hanem a város ítélkezik, ami szintén a nemesi szabadságok felfüggesztésével egyenértékű a városi polgárság érdekében. A polgárság kereskedési jogát megvédi a király, szabad sószállítást enged nekik, a kolozsvári sókamaratisztek monopóliuma alól felmentve őket; Kolos mezővárost és Fejérd birtokot a városnak adja, s a hét szász széktől függését arra korlátozza, hogy a városi tanácstól a fellebbezett ügyek a hét szék szebeni bírósága elé kerüljenek. A védelem és gondoskodás természetes következményeként iparosok telepednek le mindnagyobb számmal: az ő korából származnak a lakatosok, aranyművesek, szabók, sarkantyúsok, szűcsök, takácsok, kötélverők kolozsvári céhszabályai.

A városok külön életét a külön városi jog tette lehetővé, mely a nemesi és országos jogtól végkép elvált, s az ezirányú fejlődés Mátyás alatt nagy léptekkel haladt előre. Míg korábban a hét szabad királyi város: Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Eperjes, Bártfa törvénykezési fórumán, a tárnoki széken a tárnokmester elnöklete alatt a városi kiküldöttek mellett nemes ülnökök is résztvettek, a nemesek most, Mátyás uralma alatt végkép elmaradnak az ugyancsak Mátyás alatt hozott városi statutum, a „tárnoki articulusok” szerint, nehogy nemesek és külső személyek részvételével a városok előjogai csorbíttassanak. A hét királyi város, melyekhez utóbb nyolcadikul Pest járult, az artikulusok alapján zárt jogi életet élhetett, törvényszékétől a királyhoz ment a föllebbezés, aki három más városra, Székesfehérvár, Esztergom, Lőcsére elsőfokon is fellebbezési fórum volt, a tárnokszék mint közbeeső fórum kihagyásával. Ezt a három várost ezért személynökieknek kezdték hívni. Ugyancsak alatta kapott szilárd formát az ötvároson kívül a felsőmagyarországi hét bányaváros egyesülése, ezek Gölnicbánya, Szomolnokbánya, Rudabánya, Jászó, Telki-, Rozsnyóbánya és Igló voltak, ellentétben a korábban, már Zsigmond alatt egységgé kialakult alsómagyarországi hét bányavárossal. A városok e biztosított jogállása kétségtelenül elősegítette a bevándorlást, aminthogy feltehetjük, hogy még e korban is legalább felében bevándorlás útján és csak felében természetes szaporodás útján nő a polgárság száma. Amikor a nyugati városokban a XV. században a lakosság száma az előző századokhoz képest visszaesőben volt, s általában a német és angol városok lakószáma egyenkint az 5000 alatt maradt, akkor a magyar városok a rendelkezésünkre álló kevés adat szerint is, emelkedőben voltak. Sopron lakóssága 1379-ben 2200; 1427-ben 3500 volt, azaz ötven év alatt szinte megkétszereződött; Kolozsvárott Mátyás alatt magyar család 450–480 volt, ami legalább 2000 magyart tesz ki, szász szintén 2000 volt, úgyhogy a város lakossága a 4000-et bizonyára felülmúlta. 20–30.000 főnyi városokat, mint itt-ott nyugaton Firenze, Nürnberg, Strassburg, Lübeck, Köln voltak, Magyarország nem tudott felmutatni, de Mátyás városvédelmi politikája lerakta az alapjait annak a polgári osztálynak, melynek kifejlődését utóbb, a Jagellók alatti nemesi visszahatás és a török hódítás, sajnos, végkép megakadályozta.

Mátyás politikájának társadalmi következései sohasem tudtak kiérni, aminthogy egész országlását is csak mint torzót érzékelhetjük, hiszen őt magát is nagy alkotások lázából vitte magával a halál és társadalmi téren mélyreható változások elérésére egy embernek még oly hosszú uralkodása sem lehet elegendő. Mégis felismerhetjük az állandó irányt, melyet ő rendeleteivel, példájával, szellemével a hazai társadalomra rákényszerített, s ez az irány az erősek túlkapásaival szemben a gyengék, kisebbek erősítését és védelmét célozta. Anachronizmus volna az ő polgár- és jobbágyvédelmét például Mária Teréziával állítani párhuzamba, akinek ilyirányú energiáit a XVIII. század felvilágosodása és a saját mély keresztény, katolikus hite táplálta. Mátyásnál még ezt a személyes vallásosságot sem szabad oly mélyrehatónak tartanunk, hogy annak számlájára írhatnók jobbágy- és polgárvédelmi intézkedéseit. Valami általános humanizmus bizonyára hatott nála: mint a messze magasságban, az Egyéniség egyedülvalóságában trónoló renaissance-fejedelemnek kellett, hogy mindenkit maga alatt érezzen és így felháborodjék, ha a társadalom osztályainak egymás elleni küzdelmét szemlélte. De a polgárság védelménél, városoknak jogi szempontú felemelésénél és egybefogásánál elsősorban politikai céljai voltak, könnyen érthetőleg a nagybirtok tengerében próbált ily elszórt független szigeteket alkotni a királyi hatalom eresítésére. A jobbágyvédelemnél szintén lehettek ily politikai tendenciái, de itt már nagyobb szerepet kell tulajdonítanunk saját emberies érzéseinek is, melyeket bizonyára atyjától örökölt, aki maga is folyvást gondot fordított a jobbágyság szabad költözése fenntartására.

Mert a XV. században ez, a szabad költözés, az igazi tengelye a jobbágykérdésnek. Bármennyire lehetetlenség is Magyarország egész területét illetőleg a jobbágyok sorsáról egységes képet alkotnunk, annyit bizonyosnak vehetünk, hogy sem a robot, sem a pénzbeli szolgáltatások és természetbeli ajándékok nem voltak oly nagy hatással a jobbágy emberi sorsa alakulására, mint az a kérdés, szabad-e elhagynia régi lakóhelyét, vagy sem. A Nagy Lajos törvényében kimondott kilenced még ekkor sincs mindenütt bevezetve, sok földesúr kevesebbel is megelégszik, hallunk kilenced helyett tizenkettedről is, hiszen a termésnek még mindig nincs biztos piaca, a mezőgazdasági termelés még mindig inkább a helyi szükségleteket elégíti ki, s így a földesúrnak nem sok érdeke fűződik a többtermeléshez és hogy jobbágyától minél több gabonát vegyen el. De annál nagyobb érdeke, hogy minél több jobbágya legyen, akiket kúriájában mindennemű munkára alkalmazhat, akiknek nagy száma egyúttal az ő fegyveres erejét is növeli, s ezzel tekintélyét, valamint újabb birtokszerzési lehetőségeit (hatalmaskodások útján). Tudjuk, hogy a földesúri familiárisok közt is mindtöbb a jobbágy, s a familiáris-viszony egyúttal sok jobbágynak is nyujt felemelkedési lehetőséget. A több jobbágy az „ajándékok” (munera) szolgáltatása következtében jobb életmódot is jelent a földesúr és családja számára. Érthető tehát, hogy a földesurak mindenkép új és új kísérleteket tesznek, hogy a szabad költözködést megszüntessék, s ezzel a jobbágyot abba a helyzetbe juttassák, melyet újkori jobbágyságnak nevezünk, s amely lényegesen súlyosabb, mint a középkorbeli volt, – leszámítva a középkori servi osztályát, mely most is emelkedő régi helyzetéhez képest. A rendeknek kiszolgáltatott Albert és I. Ulászló nem is tudtak ellenállni e nemesi törekvéseknek, és hogy a jobbágyság még néhány évtizeden át megtartotta e szabadságát, az egyesegyedül Mátyás személyes érdeme. Az ő felfogása szerint, mely a jobbágyokra (és nem a legalacsonyabb, servi-csoportra) nézve egyúttal a régi magyar felfogás: a jobbágy is ember, azaz akkori kategóriákat alkalmazva: szabad, liber és mivel az ország törvénye értelmében bármely szabadember elköltözhetik minden ingóságával a földbérlefizetés után, kell, hogy ez a szabadsága a jobbágynak is meglegyen, s azt az urak „rágalmaikkal és elviselhetetlen taksáikkal” ne akadályozzák. Mátyás az utolsó, aki a jobbágy számára ilykép kimondottan, szó szerint is a „szabadember” jogállását követeli, tőle Széchenyiig hosszú és keserves az út a magyar nemzet többsége számára. A szabad költözködést az ő törvényei még fenntartják, bár háború esetén a nemesség kedvéért kénytelen egy-egy évre felfüggeszteni. 1486. évi nagy törvénykönyvében, melynek örök érvényt követelt, újra kimondja a szabad költözést, körülírja annak megvalósítási módját, eltiltja a földesuraknak a költözést illuzóriussá tevő fogásait, ilyenekre nagy pénzbüntetést szab és az ellenőrzést rábízza a főispánokra, akik az ő személyes bizalmi emberei. Törvényhozásában a hatalmaskodás elleni törvénycikkek mellett igen sok olyannal találkozunk, melyek a jobbágyokat visszatartóztató és elnyomó urak ellen szólnak. Budai várnagya, Pyber Benedek egyszer megfenyeget egy nagybirtokost, Várdai Miklóst, aki a birtokairól elköltözőket akadályozza, pedig „király ő felsége birtokairól – mondja a várnagy – bárki szabadon mehet a te birtokaidra", de ha Várdai megátalkodnék, akkor magára vessen, ha „valami baj éri, mivelhogy nem lehet mérték és összehasonlítás a királyi felség és az alattvalók közt”. Íme, itt is megtaláljuk Mátyásban az újkori abszolutisztikus fejedelem arcvonásait, aki oly energikusan veti a mérlegbe saját hatalmát a jobbágyság védelmében.

Pedig ez a jobbágyság még sokkal emberibb jogi és anyagi viszonyok közt él, mint az, amelynek törvényét Verbőczi szolgáltatta. Nincs helyünk itt részletes vizsgálatokra, de a ránkmaradt adatok átlapozásánál szembetűnik, hogy a szolgáltatások kisebbek, mint a XVII–XVIII. században és a jobbágyoknak adott különböző fizetések nagyobbak. A század közepéről ismerünk oly konvenciót, mely szerint még egy pásztornak is évi aranyforint, disznó, felsőruha, harisnya, két ing jár, s az egy forint helyett tehén és 12 köböl búza. Ehhez képest gyakran találunk aránylag jómódú jobbágyházakat a vránai perjel somogyi birtokain a betörő fejérvári kanonokiak két jobbágytól 80 forintot, más kettőtől százon felül vettek el, Zsigmond korából adataink vannak a nagy állatállományra, mely a jobbágyoké, például a Károlyiak egyik jobbágyának 14 ökre és 24 disznaja van, egy familiáris-jobbágy birtokában két ló nyereggel, zablával, egy 16 forintos köntös, vászonruha, köpeny, süveg, ereklyés ezüstkereszt van, feleségének ruháit és értéktárgyait külön szekrényben őrzi. A jobbágyság jobb helyzetére mutat az is, hogy nagy részük telkesjobbágy és csak aránylag kevesen zsellérek (inquilini); így még 1521-ben is a kisvárdai uradalom egy falujában 71 telkesre 5 zsellér, 15-re 3, 33-ra egyetlenegy sem esik és csak egy faluban van több zsellér, 8, mint telkes, 7. De még a szegényebb jobbágynak is kedvezőbb a helyzete az akkori viszonyok közt, mikor a földesúr még nem döntötte meg a földközösséget, még nem vágta ki mindenütt az ő allodiumát, minélfogva nemhogy nem hatalmasabb a földesúr a faluközösségnél, de abba még maga is beletartozik több vonatkozásban. Az elhagyott telkeket ez a faluközösség veszi mívelés alá és nyilas osztás útján kiadja a megmaradt jobbágyoknak, s csak a XVI. század elején, a nagy parasztlázadást követő években próbálják az ilyen „deserta” telkeket a földesúr gazdatisztjei lefoglalni és pénzért kiadni. A jobbágyok nincsenek tehát még atomizálva, még él a „communitas colonorum", mely a földosztást végzi, s mely utoljára fejezi ki a jobbágyság autonóm tevékenységét, mielőtt a XVI., XVII. században a földesúr teljesen maga alá gyűri a falut, s annak autonóm életét megszünteti.

Persze vannak igen szegény falvak is; a Felvidéken a hegyipásztorok még nem érkeztek meg az emberi kultúrához, az alföldi magyarság egy része is náddal, szalmával tüzel és szegényes lepényfélét eszik. A telkesgazdák házait falu végén szegélyezik a „kertek aljában", azaz a gazdagok istállói, szérűskertjei után sorakozó sátorok „tuguria”, faviskók, mikben a zsellérek vagy még szegényebbek sátoros cigányként lakoznak. A szolgáltatásokban is nagy különbségek vannak és sokhelyütt heti négy napra is felmegy a robot, de a jobbágyságnak, mint társadalmi osztálynak, ez időben mégis sokkal magasabb életforma-lehetőségei vannak, mint a Hármaskönyv százados érvénye alatt. A személyes szabadság, azaz költözési jog fenntartásával a keresetnek ugyanoly lehetőségei állnak rendelkezésére, mint a szabadoknak és így még távol áll attól a vigasztalan életmódtól, melyet Verbőczi után kénytelen folytatni, mint olyan szerencsétlen ember, kinek nincs jogi személyisége birtokjogi szempontból, s ennélfogva e világ szépségeiből és értékeiből őt csak munkájának bére illeti meg. Mátyás alatt még virágjában van a bérletrendszer, a Verbőczi-féle jobbágy-robotrendszernél sokkal egészségesebb gazdasági forma, s tudjuk, hogy az ország különböző vidékein, a Kisalföldön úgy, mint Szlavóniában bárki, jobbágy vagy polgár is, szabadon bérelhet szőlőket, melyek nekik valóságos birtokukat, proprietásukat vagy domíniumukat képezik. A jobbágy ilyen szőlőt idegen földesúrtól is bérelhetett, azt el is adhatta, sőt róla éppúgy rendelkezhetett hiteles hely előtt, mint bármely nemesember. Ennek a jelenségnek magyarázatát a jobbágynak akkor még hasonlíthatatlanul magasabb társadalmi állása mellett a kevés munkáskézben kell keresnünk: a földesúr örülhetett, hogy ilyen feltételek mellett is kapott valami bért földje után, s még azt is eltűrte, hogy az ilyen szőlőt a bérlő jobbágy végrendeletében új bérlőkre hagyja. Nagyjelentőségű, hogy a birtokjogra képtelen jobbágy és az ország minden földjének egyedüli birtokosa, a nemes közt ez a tragikus határvonal még nincs megvonva, a parasztot ugyan kötik a jobbágyság kötelékei földesurához, de más földesúr földjéből sokkal kedvezőbb feltételek mellett bérelhet, szőlője és földje ott van a kisnemesé és polgáré mellett, ezeknek eladhatja, velük elcserélheti, és a „személyes érintkezés betemeti az árkokat, amelyek a jobbágyot, kisnemest és polgárt jogilag elválasztanák. A bérlő és vagyonosodó jobbágy útja így vezet be a városokba, s házasságkötésekkel a nemesi családokba. Nem szokatlan ugyanis, hogy nemesember leánya jobbágyhoz megy feleségül, s bizonyára joggal tehető fel, hogy az új nemesítések elsősorban ily féljobbágy családokat emeltek fel”, s velük az úri szolgálatba lépett familiáris-jobbágyokat.

Ez az egyén emelkedésének útja; a jobbágyközösségé az, hogy szolgáltatásaikat nem egyenként, hanem községként, egy summában fizetik meg a földesúrnak. A kilencedfizetés alól, melyet mindenkinek a földjén vettek ki, s ezért a személyes szabadság korlátozasát dokumentáló szolgáltatás volt, Nagy Lajos törvénye csak a fallal körülvett helyeket, tehát az igazi városokat mentesítette, de ezt a törvényét tulajdonképen csak Verbőczi hajtotta végre; sem maga Nagy Lajos, sem későbbi utódai nem. Különösen Zsigmond, még gyakrabban Hunyadi János és Mátyás osztogatnak ilyen fél városi privilégiumokat, melyek szerint az illető község lakói földesuruknak nem kilencedet fizetnek, hanem az évi terméstől függetlenül szolgáltatásaikért egy pénzbeli összeget adnak. Munkácsot, mint a XIV. században még tipikus jobbágyfalut, Zsigmond vásárjoggal ruházza fel, Hunyadi János felmenti a fuvarozástól, a földesúri gazdatisztek bíráskodásától, s végül kilenced helyett az egész község földesúri tartozását ötven köböl búzában és ugyanannyi zabban állapítja meg. Ilyen a mezőváros, az „oppidum” tipikus fejlődése, melynek során mind kevesebb érintkezése van a földesúr hatalmaskodó tisztjeivel, a vásárjog birtokában iparosok, kereskedők telepednek, jönnek közéje és jobbágyfaluból polgáriasodó várossá lesz. A XV. század végén nem kevesebb, mint 700-on felül, szinte 800-ra tehető az ily oppidumok száma, köztük például Szeged, egy mérföldnyi hosszú egyetlen utcájával, s nagy lóvásáraival, halászatával, daru- és túzokpiacával, szerémi borkereskedésével. Jellemző a királyi akarat irányára, hogy az összes mezővárosoknak legalább egyharmada, 250 körül, a királyi birtoktesten fekszik.

Mátyás ezt a fejlődést törvényhozásával és privilégiumaival elősegítette, de egyúttal védő karját is kiterjesztette föléje, nehogy földesúri érdek és rakoncátlan hatatalmaskodás leszorítsa az emelkedni kezdő jobbágyságot az örök szolgaságba. Európa fejlődése már túlhaladta a mienket, ott már jövedelmező volt a minél nagyobb többtermelés, melynek érdekében a földesurak a szabad költözés megszüntetésére törekedtek. Csehországban Ulászló gyöngesége nem tudta megvédeni a jobbágyságot, ott több évtizedes küzdelem után az 1487. évi országgyűlésen szigorú büntetéssel sujtottak mindenkit, aki szökött jobbágyot magánál tart vagy menekülni segít, – a cseh jobbágy előbb lett röghöz kötött, mint a magyar, de ugyanazon uralkodó, Jagelló Ulászló alatt. A cseh koronának Mátyás kezén maradt tartományaiban ez a határozat nem volt érvényes, Morvaország jobbágyai Mátyás életében még szabadon költözhettek, s e jogukat a morva rendek is elismerték 1486-ban. Az ausztriai tartományokban ekkor már szintén nagy előhaladást tett a földhözkötöttség, a súlyos adók pedig 1478-ban nagy lázadást hoztak létre Karintiában és Felső-Stájerországban, mely a következő század első évtizedei nagy német parasztlázadásainak volt előfutárja. A magyar jobbágyok Mátyás alatt nyugodtan maradtak, nem mintha az erőskezű király ellen lehetetlen lett volna a lázadás, hanem mert nem volt okuk rá, hiszen Mátyás az ő védelmezőjük volt. Az a nagy parasztlázadás, mely Zsigmond utolsó éveiben tört ki, nem lehet bizonyítéka a XV. századi jobbágy elnyomatásának, mert egészen speciális, erdélyi okai voltak. Erdélyben a hatalmas erdélyi püspök, miután az egyházi tized fizetése alól a magyar nemességet 1415-ben XXIII. János pápa felmentette, annál erélyesebben követelte azt a jobbágyoktól; Lépes György püspök e szigora mellett földesúri visszaélések, főként a szabad költözés megakadályozása is adta a fegyvert 1437-ben az alsó-fehérmegyei majd a szatmári és nyírségi magyar parasztság kezébe. Vezetői, Kardos János, Budai Nagy Antal, Nyiri Márton jobbágyok voltak, akik vagy mint telekkatonák, vagy mint familiárisok megtanultak valamit a hadakozásból, Alparét mellett Bábolnahegyen megverték a vajdai és székelyispáni sereget, úgyhogy a nemesség kénytelen volt velük egyességet kötni és a szabad költözést újra biztosítani. De az előjogos rendek nem adták fel a harcot: a három nemzet: magyar, szász, székely 1437 őszén megkötötte a kápolnai uniót, melyben a kölcsönös védelemre örök hűséget esküsznek egymásnak, és a közös védelem részleteit megállapítják. Az unió megkötésekor Erdély igazi hatalmasságai: vajda, székely ispán, püspök, gyengéknek bizonyultak, ezért nyúltak a nemzetek szerint differenciált rendek az önsegélyhez, anélkül, hogy valami erdélyi önállóságra akár gondolhattak volna is. Az egyességnek nem is maradt el a következése: a nemesség csapatai leverték előbb a szabolcsi, azután az erdélyi lázadókat, ezek Kolozsvárra szorultak, melyet a nemesek a szász városok ostromeszközeinek segélyével bevettek, a vezetőket kivégezték, de a szabad költözést a bosszú hevében sem tudták eltörölni. Bár Erdély a királytól távol, a jobbágykérdésben erősen érdekelt vajda-nagybirtokosok alatt már ekkor is elmaradt jobbágyvédelem dolgában Magyarországtól, Mátyás akarata ott is fenntartotta a rendet, az ő jobbágybarát rendjét, s a hanyatlás ott is utána, a Jagellók uralma, Báthory és Zápolyai vajdasága alatt kezdődik.

Mátyás hatalmának sok eredőjéből még egyet kell megtekintenünk: azt a szinte korlátlan rendelkezést, mellyel a nagy egyházi javadalmakat, püspökségeket és apátságokat betöltötte. Bár a pápaság elvben mindig fenntartotta saját betöltési jogát, már Hunyadi Jánosnak mint kormányzónak sem csinált nehézségeket, mikor ez önmaga nevezte ki a nagyjavadalmasokat. Mátyás azonban ezt, a magyar királyok főkegyúri jogára hivatkozva, oly esetekben is gyakorolta, s gyakorlásában oly világi szempontokat érvényesített, hogy ezzel a pápák ellenmondását hívta ki, akik az ő kinevezéseit sokkal kevésbbé fogadták el, semmint atyjáét, a kormányzóét. Mátyás az egyházi kinevezések dolgában is a saját hatalmi és politikai céljait követte, tekintet nélkül az Egyház és a hívek vallási szükségleteire. Mindjárt uralkodása elején átruházta a nyitrai püspökséget illető kegyúri jogát főudvarmesterére, későbbi nádorára, Gúti Ország Mihályra, olyképp, hogy ez és három fia nevezhetnek ki Nyitrába püspököt, aminek persze az lett a következése, hogy a püspökség öt éven át betöltetlen maradt, mert jövedelmeit Országék maguknak tartották fenn. A zágrábi püspökség dolgában egymást követő jelöltjeit a pápa különböző kánoni nehézségek miatt vetette vissza éveken át, annak dacára, hogy Mátyás valóságos jogigényt emelt az összes egyházakban a kegyúri jog alapján minden javadalom betöltésére, s ez igénye érdekében nem egyszer haragos hangon írt leveleket a pápáknak, akik viszont ezt az igényt sohasem ismerték el. A püspöki kinevezések ügye ilyképen esetről-esetre nagy vitatkozásra adott alkalmat, s a pápaság nem egyszer csak Mátyás személyére vagy a vele való diplomáciai viszonyaira tekintettel fogadta el a tőle „nevezettet”. Mátyás most már állandóan „nominálja” a püspököket és a pápától „provisio” helyett csak megerősítést, confirmatiót követel. Olasz házassága óta, Beatrix hatása alatt, az aragoniai dinasztikus politika szolgálatába állítja a főkegyúri jogot: Beckensloer szökésével az esztergomi széket önhatalmúlag megüresedettnek nyilvánítja és Beatrix öccsének, a 17 éves Aragoniai János bíbornoknak adja, azon „örök szerelemért, mit felesége iránt, s azon rokonszenvért, mit felesége testvére iránt, s azon kötelességért, mit apósa iránt érez és táplál”. Mivel azonban Beckensloer és pártfogója, Frigyes császár, továbbra is ragaszkodtak az ő esztergomi érsekségéhez, a pápa csak az esztergomi egyház lelki és világi kormányzójává nevezte ki a fiatal bíbornokot, aki az 1484. évi esztergomi beiktatását követő évben meg is halt, s ekkor Beatrix gondoskodott, hogy a nagyjövedelmű érsekség továbbra is a „családban maradjon”: Mátyással nővérének, Eleonórának fiát, Hippolit ferrarai herceget neveztette ki, aki akkor alig hét esztendős volt. A kinevező oklevélben Mátyás ismét nyiltan beszél, a vallástól már többé-kevésbbé elszakadt renaissance-fejedelmek világias gondolkodásával: neki kötelessége a személye körül érdemeket szerzetteket jutalmazni, s ezek közt azokat, kik sógorság kötelékével hozzácsatolva, a természet jogánál fogva tarthatnak igényt szeretetére, ezért nevezi ki sógorát, főkép felséges neje kérésére, esztergomi érsekké. VIII. Ince ekkor maga tartott igényt az esztergomi érsekség betöltésére, mert az előd, Aragoniai János, a római udvarban halt el, s ennélfogva pápai igény szerint az ily „kuriális” javadalmakat a pápa töltötte be. A milánói hercegségre tekintettel Sforza Ascanio bíborost akarta Esztergomba kinevezni, de Mátyás oly energiával képviselte a ferrarai családi érdeket, hogy végül, 1487-ben ki is nevezte a pápa a gyermeket az érsekség adminisztrátorának, ami teljesen elég volt a családnak, hiszen birtokába jutott a nagy jövedelmeknek, melyekből egyes összegeket Mátyás már előbb küldött ízelítőül Ferrarába a kis érseknek. A főkegyúri jog arra is jó volt, hogy egy ízben, a modrusi püspökség dolgában, Beatrixra ruházza; a királyné aztán gyóntatóját, egy dalmát szerzetest, nevezte ki oda, akit mikor a pápa nem akart elfogadni, Mátyás az ő hatalmas dialektikájával megfenyegette, hogy magyarjai nem tűrhetvén az ő királyi joga csorbítását, készebbek a katholikus hittől elpártolni, semmint hogy a hazai javadalmak a pápa adományozásától legyenek függőek. A pápák azonban, bármily konciliáns magatartást tanusítottak is adott esetekben, elvi téren egy lépést sem közeledtek Mátyás álláspontjához és nem adták fel az ő kizárólagos kinevezési jogukat. Mátyásnak megérte a fáradtságot a kinevezésekért folytatott küzdelem, mert a nagy politikai befolyással és hadierővel rendelkező nagyjavadalmakra – a püspökségek mellett az apátságokat is így töltötte be, gyakran világiak kezére is adta őket – a saját kreaturáit nevezte ki, akik az ő belső hatalmának egy-egy oszlopává kellett hogy legyenek. Különben a főpapok már nagybirtokuknál fogva is természetes szövetségesei voltak a világi főuraknak, s így Mátyás nem igen törte magát érdekükben; velük szemben inkább a nemességet pártolta; ő alatta végkép állandósul a nemességnek a papi tized alóli mentessége és törvények hozatnak, melyek a tizedek bérbeadásánál kezdik megkötni a papság kezét, hogy azokat a további fejlődés során a helyi földesurak szerezhessék meg potom bérösszegekért.

Magyarország zászlósurai a Hunyadi-korban.

Nem szóltunk eddig a humanista Mátyásról, a tudósok mecénásáról, a nagy könyvgyüjtőről, sem pedig fényes budai udvaráról, holott multunk eddigi szemlélete szerint ezek a dolgok foglalták el Mátyás életében a központi helyet. Jelen rajzunk megmutatta, hogy Mátyás lelke mélyén, egész egyéniségében renaissance-fejedelem volt, természetes tehát, hogy nem mulaszthatta el azon külsőségeket sem, melyek a fejedelmek udvarát messze láthatólag renaissance-szá, azaz akkor modernné avatták. De a művelt és pompás környezet egyúttal lelki szükséglet is volt nála, aki gyermekkora óta humanista gondolatokon nőtt fel, s aki egész politikai tevékenységében a humanizmus lényegét, a keresztény univerzalizmusból végkép kivált Egyéniséget törekedett megvalósítani.

A király humanista hajlandósága hozzájárult a hazai humanizmus kifejlődéséhez, de nem volt annak megalapítója. A Zsigmond-korabeli kezdetekből már előtte kivirágzott Vitéz János körének humanizmusa, melynek központja előbb Vitéz váradi püspöki széke, majd Esztergom volt. A klasszicizáló latin irodalomnak több olasz művelője élt itt, váradi udvarában, Sanocki Gergellyel, az első lengyel humanista költővel együtt, akikkel Vitéz derűs és kellemes beszélgetéseket folytatott tudományos tárgyakról ebédnél és könyvtárában; ő nemcsak gyüjtötte kéziratos köteteit, de végigolvasta, összevetette és az akkori filológiai módszer szerint emendálta, s tudjuk, hogy ezzel foglalkozott Hunyadi László kivégeztetése után börtönében is; Mátyás koronázása idejében Plinius kéziratát javítgatta. Nagyszámú rokonságát olasz egyetemekre küldötte, s velük ott a latinon kívül a görög nyelvet is megtanultatta; közülök kettő, Csezmicei János és Garázda Péter latin költők lettek, s ha utóbbinak csak sírverse maradt is ránk, az előbbinek, költői és humanista nevén Janus Pannoniusnak, költői hagyatéka csípős epigrammáival, udvariaskodó, nem egyszer mélyebb lírai élményt is kifejező elégiáival, egy velencei hadvezért dicsőítő époszával tipikus képét nyujtja a renaissance-korbeli neolatin költőnek, akinek legnagyobb büszkesége – s ebben igaza is van –, hogy ő hozta a hideg Ister partjaira először Latium Múzsáit. Veronai Guarino ferrarai iskolájában Vitéznek több pártfogoltja szívta magába a humanizmus levegőjét, de egyik sem alakult át annyira olasz humanistává, mint a szlavóniai születésű Janus Pannonius, elegáns verskészítésével pápáknak imponáló csodagyermek, talán az egyetlen magyar, aki a kor divatjának abban is hódolt, hogy sikamlós verseket gyártott; utóbb pedig, még mindig fiatal fővel, pécsi püspökségéből vágyakozott vissza Itália ege alá, mely alatt többé nem élhetett. Vitéz és unokaöccse csak kiemelkedő oszlopai ennek a humanista világnak, melyet az olasz egyetemek látogatása hozott létre, anélkül, hogy a királyi hatalom e természetes művelődési folyamatba beleavatkozott volna. Íróink keseregni szoktak az üvegházi palántán, mely mesterségesen átültetve Magyarországra, ennek idegen égaljában nem díszlett, hanem egyetlen gondozójával, Mátyás erős egyéniségével együtt nyom nélkül el is pusztult. Ne felejtsük el, hogy a latin és görög auktorokból táplálkozó humanizmus természete szerint nem válhatott közkinccsé, az minden népnél a legműveltebbek vékony rétegében élt és ha összeszámítjuk a humanista műveltségű magyarokat és tudomásul vesszük azt a heves lángolást, mely a papok és világiak lelkében élt a feltámadt klasszikus ókor műveltsége iránt, akkor az üvegházi elmélettől elválva megállapíthatjuk, hogy a magyarság a renaissance-ból éppúgy kivette részét, mint más európai szellemi mozgalomból, ugyanoly mértékben és formában, mint a legműveltebb népek, franciák és németek.

A humanisták tehát már központtal bírtak Váradon és más püspöki székhelyen, amikor Mátyás megkísérelte, hogy udvarában összefogja az egész mozgalmat, s annak külföldi mérték szerint is méltó otthont alkosson. Hiszen a legtöbb hazai humanista úgyis őt szolgálta és politikáját, tőle függött és az ő szolgája volt. Első gondolata az új tudományok szerves átültetését célozta, egyetem alapításával, oly egyetemével, mely a humanizmus nemzetközi jellegéhez képest az ország határain túl is érvényes és hatásos legyen. Ily egyetemet akkor csak pápai vagy császári engedéllyel lehetett felállítani, ezt kérte már 1465-ben Janus Pannonius és Rozgonyi János erdélyi vajda által Rómában II. Pál pápától, aki meg is adta az engedélyt. Az új főiskola élére Mátyás Vitézt, az esztergomi érseket állította kancellárként, hogy ő szervezze meg azt. Az egyetem Pozsonyba helyezésével Mátyás a bécsi és krakói egyetemnek akart versenyt csinálni, hiszen e két egyetem uraival, a lengyel királlyal és a császárral állandóan rossz viszonyban volt és nem akarhatta, hogy magyarjai ezek főiskoláin tanuljanak. Vitéz az egyetem tanárait saját tudós köréből válogatta ki, köztük volt a nagy görög bíborosnak, Bessarionnak német tanítványa, az asztrológus Regiomontanus-Müller János, a krakói csillagász Ilkusz Márton, az egyházjogász Gattus és több volt bécsi hittudományi tanár. Az 1467-ben megnyílt egyetem a scholasztika helyett modern humanista irányban dolgozott, súlyt helyezve a görög nyelv és természettudományok művelésére; Vitéz halála után sorvadt, míg Mátyás halála után az Ulászló és Miksa közti háborús zavarok véget vetettek életének.

Az új életforma azonban sokkal kifinomultabb és arisztokratikusabb volt, semhogy egészében átadható lett volna egyetemi oktatás által szélesebb tömegeknek. A budai domokosok zárdájában felsőiskolai színvonalon még Aquinói Szent Tamást és a scholasztika filozófiát tanították, az igazi humanisták egész kis, zárt körben nevelkedtek, mint Janus Pannonius Guarino házában és családjában. Az ő talajuk nem is az egyetem, hanem a fejedelmi udvar volt, ahova a külföldi humanisták is először Vitéz közvetítésével, az ő 1471. évi bukása után Mátyás hívására találták meg az utat. Az első lépés rendszerint abból állott, hogy valamely tudományos kéziratukat a magyar királynak szóló ajánlólevéllel látták el, de voltak, akik személyesen jöttek el, mint az öregedő ascolii tanár, Antonio Bonfini, és személyes bemutatkozásukkor klasszikus rhétori beszédet tartottak, hogy Mátyás megismerje tehetségüket. A firenzei Francesco Bandini diplomáciai ágensként élt Mátyás udvarában, a pármai Ugoletto Tádé Corvin János nevelője volt, Vitéz pártfogoltja; Janus Pannoniusnak könnyelmű pajtása Marzio Galeotti vendégségbe járt a magyar királynál, mikor üres erszényét huzamosabb időre meg akarta tölteni. Mátyás ismerte őket, a komoly tudósokkal komolyan társalgott és levelezett, a léha, széltoló humanisták émelygős dícséreteit megfizette, asztaltárssá is tette őket alkalmilag, de éppoly távolságban tartotta őket, mint Nagy Frigyes a saját felvilágosodott íróit. A nagyhangú és nagyhasú Galeotti egyszer ökölviadalra állott ki egy magyar ifjúval az udvar mulattatására. Ezek a humanisták aztán versben és prózában, párbeszédekben megírták Mátyás dicsőségét, melyből az egyéni vonások többnyire kimaradtak és helyettük a renaissance-fejedelem általános erényei tündököltek ki, így Carbo, Cortese és Brandolini műveiből. A firenzei Naldo Naldi Mátyás könyvtárát énekelte meg hexaméterekben, Galeotti prózában állította össze, talán költötte is a Mátyásról szóló anekdótákat, s ezzel megkezdte Mátyás ellegendásítását humanista szellemben. Bonfini a király megbízásából a magyar történethez kezdett hozzá liviusi stílusutánzással, miután a régi magyar krónikák utolsó, ekorbeli összefoglalója, Turóczi János ítélőmester könyve nem találtatott méltónak e modern humanista világban, melyet a magyar történet csak római színekbe öltöztetve érdekelt. Bonfinitól származik a magyar hely- és személynevek klasszicizáló elferdítése, ami a XVIII. század végéig divatos volt, s ő fejti ki legrészletesebben Mátyás római eredetét is: a Hunyadiak M. Valerius Corvinus családjából származnak, mely természetesen Jupitertől vette eredetét, e család hollója és a Hunyadi-címer egyezése elég alapot nyujtott e genealógiára, melyet Mátyás is szívesen fogadott, s amelynek köszönhette fia, János is Corvinus nevét. A dicshimnuszokban persze a török elleni küzdelem is nagy szerepet játszik, hiszen az egyetemes keresztény gondolatot a pogány elleni harccal kapcsolatban a humanisták éppúgy kihasználták saját céljaikra, akárcsak fejedelmi gazdáik. Az első elismerő költeményt Mátyásra boszniai hadjárata alkalmával írta a fanói Antonio Costanzi, kihez a verses válasz Mátyás nevében Janus Pannonius tollából ment el.

A görög és római klasszikusok ismerete és a humanista életformával járó renaissance-gondolkodás mellett a mélyebben járó, de épp ezért csak a legkiválóbbak számára hozzáférhető gondolatok is átszivárogtak hozzánk, még pedig előbb, semmint francia vagy német földre. A ferrarai és római humanizmus mellett Mátyás leginkább Firenzével tartott kapcsolatot, ahol ekkor Lorenzo Medici árnyékában Marsilius Ficinus fejtette ki Platon eros-fogalmának hatása alatt neoplatonikus filozófiáját, illetőleg, utóbb már megtérve a katholicizmushoz, próbálta Platót az evangéliummal egyeztetni. Janus Pannonius még a hitetlen Ficinussal állt érintkezésben, s ennek vallástalanságát az egyébként ismeretlen Johannes Pannonius utóbb élesen megtámadta; ez azonban nem ártott a firenzei tudós hírnevének, aki könyveit egymásután ajánlta és küldte e1 Mátyás királynak. A megtért Ficinusnak asztrológiával, homályos filozófiával, a csillagoknak, állatok, növények, köveknek az emberi sorsra gyakorolt hatásával foglalkozó műveit, úgy látszik, Mátyás is szívesen olvasta, s éveken át hívogatta őt, hogy Budára telepedve, az akkor divatos platói akadémia formájában vegye át e legmagasabb műveltségű tudóskör vezetését. Ficinus hazai hívei közé több kitűnő ember tartozott: Garázda Péter, Janus Pannonius csodálója, a fiatal kalocsai érsek Várdai Péter, aki, mint láttuk, szédületes karriér magaslatáról hullott le az árvai börtönbe, meg Báthory Miklós váci püspök, István vajda testvére, aki a király előszobájában is Cicerót olvasta, nem hederítve a zászlósurak gúnyolódásaira, s aki Vácból Vitéz Váradával versenyző humanista központot alkotott.

Mátyás király nem volt tudós, de igenis olvasott, művelt ember, több a mecénásnál és több az amatőr, fanatikus bibliofilnél és könyvgyüjtőnél. A hollós címerrel ellátott Corvinák gyüjtése nemcsak pénzáldozatot kívánt, hanem egész országokat átfogó organizációt, melynek összes szálai az ő kezében összpontosultak. Már a 60-as években másoltatott kéziratokat a híres könyvkereskedő Vespasiano Bisticci firenzei műhelyében, továbbá Bécsben, Nápolyban, Rómában. Már 1471-ben volt olasz miniátora, könyvtárát előbb Galeotti kezeli, utána Ugoletto, akit kiküld az olasz fejedelmi könyvtárak tanulmányozására. Mindez Beatrix férjhezmenetele előtt történik, aki tehát csak megerősítette ez olasz irodalmi kapcsolatokat, de nem volt alapítójuk és szervezőjük. Ugoletto 1485-ig gyüjtötte a kéziratokat és intézte a másolást és illusztrálást Firenzében. A renaissance-könyvdíszítés remekeivel a legjobb firenzei művészek látták el kódexeit: Attavante degli Attavanti, Lionardo da Vinci barátja, Giovanni Boccardi, a del Flora-testvérek, Gherardo és Monte, valamint Francesco d'Antonio del Cherico, akik mindnyájan egyúttal a Mediciek Laurenziana-könyvtára számára is dolgoztak, aminthogy a Mátyás váratlan halála következtében át nem vett művek is ebbe a könyvtárba kerültek. A külföldi másolók és festők mellett külön műhelyt tartott Budán is, ahol Raguzai Félix vezetése alatt harmincan dolgoztak, erősen olasz renaissance-hatás alatt, s már magyarok is; vezetőjük utóbb a nagytehetségű könyvfestő János madocsai apát lett. A Corvina-jelleget ez akkor is szokatlanul díszes ornamentika mellett a kéziratlapokon látható hollós címer, Mátyás és Beatrix miniatűr-mellképei, s főként a gazdagon aranyozott bőrkötések hollója tünteti ki. Utóbb a budai műhely mellett Bécsben Moré János, Firenzében Bartolommeo della Fonte vezették a gyüjtést, s a király halálakor a könyvtár körülbelül félezer kötetet foglalhatott magában, ugyanakkor az Esték ferrarai könyvtára 512, Urbinóé 772, a Mediciek firenzei könyvtára pedig, mely 1456-ban csak 158 könyvből állott, ezer körül volt. A Corvinák közt aránylag kevés a régi kézirat, aminek filológiai szempontból több értéket tulajdonítanak a tudósok, semmint a még oly díszes, de csak XV. századi másolatoknak, azonban a firenzei másolók maguk is művelt emberek voltak, s így a Corvina kéziratai is bírnak oly tudományos értékkel, mint az ugyanazon időből származó vatikáni, firenzei, velencei kéziratok. A könyvnyomtatás termékei akkor még szerény hamupipőkék voltak a díszes kéziratokhoz képest, ezért, bár már Ficinus is nyomtatva küldte néhány könyvét Mátyásnak, ez megmaradt a kéziratok gyüjtése mellett. Az első nyomtatott könyv, az 1473. évi latinnyelvű Budai krónika, Hess András nyomdász budai műhelyéből való, akit Kárai László budai prépost alkancellár, Mátyás római követe hozott be Magyarországra és rendezett be számára könyvnyomdát, melynek másik ismert terméke, jellemző módon, egy neoplatonikus munka.

Humanizmus mellett a képzőművészetekben is nagyot alkotott, Mátyás akaratából, a renaissance. A quattrocento modern művészetével tette királyivá lakóhelyét, Budavárát, melynek várát már Zsigmond felépítette, de egészen nem tudta befejezni, Mátyásra most a befejezés és a belső, dekoratív kiképzés feladata maradt, anélkül, hogy a palotának Zsigmondtól kapott épülettömbjeit lényegesen megváltoztatta, átépítette volna. Új hozzáépítései is az ő egyéni passzióit szolgálták, így a két teremből álló könyvtárépület, vörösmárvány oromzatos homlokzattal, az előcsarnokban a firenzei Verrochiónál megrendelt kút és rajta a nagy humanista, Angelo Poliziano latin felirata, továbbá a könyvtárhoz a Duna felé csatlakozva szép kilátású kerekszoba, benne a csillagvizsgáló, mennyezetén az égbolt konstellációja Mátyás cseh királlyá választásakor. Építészei Traui Jakab és János voltak, rövid ideig tartózkodott nála Aristotele Fioravanti, Bologna városi építésze, akivel, úgy látszik, eredetileg a Délvidéken akart erődítéseket építtetni, de az olasz tovább vándorolt és Moszkvába vitte át az olasz építészet szellemét. Nagyobb építkezésekre hely sem volt, miután Zsigmond korában szinte minden tér beépült a kis felszínű Budán, ezek az épületek azonban mind a késő gótika termékei voltak, amely stílus a modern renaissance-ízlésnek nem felelt meg többé, s ezért Mátyás, ahol csak tehette, renaissance ornamentikával födte be elődjei gótikáját. A nála járt olasz művészek „asztalosok”, intarzia-készítők, belső dekorátorok, még ha agyagból és márványból dolgoznak is, így Chimenti Camicia, Baccio Cellini, Benvenuto nagybátyja és Benedetto da Majano. A boltozatos termek mellett most készülnek a vízirányos, rekeszes (kazettás) gerendájú, aranyos mennyezetek, vörösmárvány kettős lépcsők bronz kandeláberekkel, domborműves ajtók, most hintődik be a komor gót palota a quattrocento kecses, légiesen finom dekoratív elemeivel, palmettás, volutás, tojássoros pilaszterfejezetekkel, rozettás gyámkövekkel, szárnyas puttófejeket és palmettákat váltogató sárga mészkőfrízekkel. A gyümölcsfüzéres ajtókeretek, folyondáros pilaszterek, delfines oszlopfők Firenze levegőjét varázsolják ide a király környezetébe, aki mindezt a modernséget még a saját személyes használatára tartja meg, s például a székesfejérvári egyházat restaurálva, abba a sírkápolnát még gótikus stílben építteti. Ugyancsak gótikus lesz még a budai templom Mátyás-tornya, a kassai székesegyháznak most épülő tornya, Vajdahunyad ekorbeli részei; viszont a királyi nyaralóhelyek: Visegrád, Tata, Komárom, a nyéki, hűvösvölgyi vadászkastély, a pesti nyaraló már renaissance-stílust öltenek magukra.

Ma már tudjuk, hogy a renaissance nem kezdhette hazai munkáját nagy palotákkal és egyházakkal, ilyenekben nem is volt hiány akkor és a gót és román művészet emlékeit senki sem akarta lerombolni. Az új irányt az iparművészet hozta be a mindennapi élet száz és száz tárgyával együtt, s ez volt egyúttal a legbiztosabb útja, hogy a nagyurakon át a nemesség és polgárság közé is elterjedjen. Mátyás és Beatrix is évenkint egész expedíciót küldenek Firenzébe, s onnan fehérmárványkúttól elkezdve selymet, brokátot, kárpitokat, drágaköveket, ékszereket hozatnak. 1489-ben a firenzei posztósok 26.083 forintos számlát nyujtanak be, – a most galgócinak nevezett nagy királyi kárpit is így érkezett Firenzéből, az ötvösművészet remekei inkább Velencéből. Ékszerek, köntösök, fegyverek, arany- és ezüstserlegek százai a sokemeletes pohárszékeken, mindez sok-sok színes kavics azon renaissance-mozaikhoz, mely az akkori udvari életet ábrázolja díszlakomáival, felvonulásaival, lovagtornáival, bajvívásaival, lófuttatásaival, kocsiversenyeivel, tánc, vadászat és egyéb szórakozásaival. A legnagyobb pompát ott fejtette ki Mátyás, ahol személyes vagy politikai céljai voltak: Sziléziában a boroszlói fogadásoknál, Iglau, Bécs, Olmütz fejedelmi találkozásain, fejérvári és budai menyegzőjén Beatrix királynéval. A renaissance egész pompája Mátyásért volt, keretül szolgált az ő egyéniségének, mely a pompa által nem lett ugyan nagyobb, de jobban és könnyebben érte el a hatást, melyet politikája érdekében szükségesnek látott. S amint ez a politika egyszersmind Magyarország politikája is volt, ennek nagyságát és biztonságát szolgálta, úgy Mátyás és udvara és követei pompájában is a magyar király fényességét csodálták idegenek és hazaiak, még az ily fényhez hozzászokott római és párizsi lakosság is.

A Nápoly renaissance-légkörében felnőtt királynénak nagy része volt e renaissance-életforma további kialakításában. Beatrix szép asszony volt, akinek kedvében szívesen járt férje, anélkül azonban, hogy politikai irányait az ő kedvéért megváltoztatta volna. Lengyel, osztrák és németbirodalmi viszonylatban házassága alatt sem változott addigi politikája, bár Beatrix nem egyszer szerette volna őt az északi és nyugati céloktól elvonni, hogy Magyarország hatalmát egészen az olasz ügyekben vesse mérlegbe, a nápolyi és ferrarai rokonság érdekében. Láttuk, hogy élte utolsó évtizedében Mátyás elég mélyen be is bocsátkozott az itáliai viszályokba, de miattuk nyugati politikáját sem hanyagolta el, hiszen épp ez időbe esik hatalmas erőfeszítése Ausztria meghódítására. Itália Beatrixnak volt érdeke, aki itthon is mindent megtett családtagjai minél gazdagabb ellátására. Aragoniai János és Hippolit érsekségét Mátyás annál könnyebben pártfogolhatta, mert az ő gyermeki kezükben levő esztergomi érseki hatalomtól neki sem kellett többé tartania a Vitéz- és Beckensloer-féle rossz tapasztalatok után. A politikai célokon túl, mint Mátyásnál mindenütt, ebben a kérdésben is kendőzetlenül látszik az ő mélyen emberi egyénisége. Feleségének örömöt szerzendő, alig várja a kis Hippolit megérkezését, s a szerelmes férj országnagyjai előtt csókolgatja a gyermektelen feleség kedves öccsének képét, amiben persze udvari emberei sietnek őt utánozni. Beatrixnak minden asszonyi kívánságát kielégítette, ékszert, drága szöveteket hozatott neki hazájából, ünnepségeket rendezett tiszteletére, magával vitte csehországi fejedelmi találkozóira és ausztriai várostromaihoz, engedte, hogy híveinek királynői adományokat tegyen, de valóságos hatalmat nem adott kezébe. A királynéi birtokok nagy részét Szilágyi Erzsébet kezén hagyta ennek haláláig, s bár például a Zsigmond óta királynéi tulajdont képező alsómagyarországi bányavárosokat megkapta Beatrix, Hunyadi János özvegye után a legtöbb uradalmat nem ő, hanem Corvin János örökölte.

Ez a lágyszívű, szép arcvonású, sánta herceg volt a fekete gond, mely Beatrix kedélyét állandóan szorongásban tartotta. János herceg anyja Borbála nevű boroszlói polgárleány volt, aki Mátyás udvarában élt még második házassága idején is, de a nyilvánosság elé sohasem lépett, s nevét is csak véletlenül, egy késői követjelentésből ismerjük. A Beatrix hazájában, Nápolyban is oly szokásos törvénytelen viszonyok magyar földön nem nyertek nyilvános elismerést, de miután Beatrix meddő volta végkép megfosztotta Mátyást törvényes trónutód reményétől, törvényes híján az illegitim sarjat helyezte előtérbe, aki különben is élvezte a nagyanya, Szilágyi Erzsébet hathatós pártfogását. Az 1473-ban született Corvin Jánost Mátyás még gyermekkorában teszi Hunyad és Liptó hercegévé, Szilágyi Erzsébet felügyelete alatt kitűnő humanista nevelésben részesíti, neki adja a vajdahunyadi uradalmat öt várossal és 155 faluval, Liptó, Turóc, Árva, Trencsén megyéket, a nagy Maróti- és a még nagyobb Garai-örökséget. Szilágyi Erzsébet halálával megkapja nagyanyai örökségként Munkács, vele Vári és Beregszász uradalmát, Debrecent és a békési Hunyadi-birtokokat. A humanisták finom orra megérzi az új helyzetet: János hercegnek ajánlják könyveiket, Brandolini egyik politikai dialógusát Mátyás és János és egy firenzei lovag közt játszatja le; Mátyás tovább halmozza fiát donációkkal, mialatt Beatrixnak egyetlen adományt sem tesz. Neki adja a Velencébe futott Laki Thuz János szlavóniai birtokait, a hűtlen Perényi Istvántól elvett Sztropkót és Sárost, a Bánfi Miklóstól elvett Lippát és Solymost. A régi Hunyadi-territórium újra itt van, hogy birtokosát megint királyi trónra segítse, mint annak idején a gyermek Mátyást. Közjogi vonatkozásban először 1485-ben lépteti fel fiát Mátyás, amikor Bécs városától sajátmagán kívül Corvin János számára is hűségesküt vesz ki. Az évek haladtával a király nagy értelme mindinkább a Corvin-problémára koncentrálódik, s ennek érdekében hozza meg az 1485. évi úgynevezett nádori artikulusokat, melyekben a királyválasztásnál az első szavazatot, a kiskorú király gyámságát, királyi magszakadás esetén országgyűlés tartása jogát mind a nádorra ruházza, s bár korábbi törvényeivel iparkodott a nádori bíróság hatáskörét megszorítani, most ezzel ellentétben őt teszi az ország főbírájává, főkapitányává és országlakók és király közt közvetítővé. Ezzel egyidejűleg Zápolyai Imrét nevezte ki nádorrá, aki mindent neki köszönhetett, s akitől bizton elvárta, hogy új hatalmát Corvin János királysága érdekében fogja felhasználni. Ugyanezen 1485. évben kéri meg Filipec váradi püspök által fia számára a hatalmas milánói herceg, Ludovico il Moro unokahúgát, Sforza Biancát, az eljegyzés meg is történik, majd 1487-ben per procura a házasság is, miután Mátyás biztosítá a milánói herceget, hogy János lesz örököse, de ha közben törvényes fia is születnék, akkor Csehországot, Ausztriát és Boszniát fogja neki adni.

A milánói házasság ügyét Mátyás eltitkolta Beatrix előtt, aki asszonyi diplomáciájának minden eszközét mozgásba hozta, hogy Corvin felemeltetését megakadályozza. Hisztérikus magaviseletéből világossá vált, hogy Mátyás halála után ő akar király lenni, ami férjét keserű panaszokra indította Beatrix nápolyi családtagjai előtt. Tőlük várta, hogy feleségét visszatartsák e veszélyes úton, mely a nőuralom zavarainak tenné ki az országot, pedig – írta Alfonso nápolyi trónörökösnek – „a magyarok inkább levágatják magukat egy szálig, semhogy asszonyuralmat eltűrjenek”. Beatrix ellenzése még nagyobb tevékenységre ösztönözte Mátyást, s bár otthon már megalapította az új Corvin-birtoktestet, a milánói házassággal és az új nádori hatáskörrel biztosította fia hatalmi állását, mégis minden eshetőségre készen, cseh tartományait is kezére iparkodott adni. 1485-ben elcserélteti Podjebrad Viktorinnal szlavóniai birtokokért Troppau hercegséget és Corvinnak adja, hasonlókép Leobschütz, Beuthen és más hűbéreket, s amikor János sagani herceg nem hajlandó a neki csak életére ajándékozott Glogau birtokában Corvin János örökösödését elismerni, Mátyás 1488-ban feketeseregének nagy részét Sziléziában koncentrálja Tettauer és Stein György, majd a fekete Haugwitz főparancsnoksága alatt, Glogaut, majd a „fehér” Konrád oelsi herceg birtokait is elfoglalja, s ezekbe Corvin Jánost vezeti be hűbérúrnak. Messzetekintő, minden realitással számoló politikáját most fia érdekében szövögeti: a sziléziai és ausztriai birtokokat hajlandó cserébe adni Ulászló, de elsősorban a Habsburg-ház jóindulatáért, ha ezek elfogadják fia magyar királyságát. Frigyes makacs fejével nem volt mit tárgyalnia – az öreg császár szilárdan hitt asztrológusainak, akik Mátyás korai halálát jövendölték neki (Mátyás jósai persze hosszú életet olvastak ki számára a csillagokból) –, Miksa római király azonban annál inkább hajlandó volt a tárgyalásra, mert e két erős, reális egyéniség közt, minél inkább figyelemmel kísérték egymás tetteit, őszinte rokonszenv fejlődött ki. Miksa leplezte atyja elől Mátyással folytatott érintkezését, melynek során ez utóbbi felajánlotta Ausztria visszaadását, ha a Habsburgok lemondanak az 1463. évi szerződésbeli örökösödési jogukról, elfogadják Corvint magyar királynak, aki elvenné Miksa egyetlen leányát. A titkos megbeszélések már annyira haladtak, hogy Miksa és Mátyás 1489 őszére Linzben találkozót beszéltek meg, amitől Frigyes császár hiába iparkodott fiát visszatartani. Mátyás most megtette az utolsó lépéseket: Corvin Jánosra eskette a királyi és Corvin-várakat, főpapoktól, zászlósoktól, megyéktől, városoktól, még a szász székektől is hasonló esküt vett ki; a budai Nagyboldogasszony-templomban az oltári szentségre tett kézzel megesküdtek neki Bakócz, Ernuszt, Nagylucsei Orbán püspökök, Zápolyai István, Kinizsi Pál, Báthory István, Drágffy Bertalan, Ujlaki Lőrinc és más urak, hogy „János herceget teszik meg királyukká”. Mátyás 1489 telén folyvást készült a linzi útra, s közben Bécset is át akarta adni fiának, de makacs köszvény hónapokon át akadályozta, míg végre 1490 januárjában javult állapota. Ekkor Budát, a királyi várat, sőt könyvtárát is Corvinra bízta, február végén Beatrix és János kíséretében Bécsbe ért, onnan Linzbe készült, majd Boroszlóba, hogy a cseh tartományokat is fiának adja át. Úgy látszott, hogy Beatrix elvesztette a játszmát, amikor virágvasárnapján váratlanul szélhűdés érte a királyt, s kétnapi szenvedés után április 6-án meghalt.

A rendek Sziléziától Erdélyig egyszerre fellélekzettek, – ez volt Mátyás váratlan halálának legelső hatása, – jól tudták, hogy a magyar király távoztával megszabadultak adózástól, katonatartástól, háborúktól, minden állami fegyelemtől. Még a mindig hű Boroszlót is elfogta ez az érzés; Mátyás kapitányát és rendeleteinek állandó végrehajtóját, Heinz Dompnig polgármestert tették felelőssé az elnyomatásért, s kivégezték. Sziléziai kolostorok és városok évkönyveibe megelégedetten jegyezték fel, hogy Isten végre megszabadítá őket a szegények e kizsarolójától, aki a föld népét embertelen zsoldosaival pusztítá, s élte végén annyira meggyűlöltette magát, hogy az egész kereszténység örvendez halálán. Magyarországon a politika és államélet összefüggéseit nem értő tömegek között hasonló gondolatok éltek már életében is; a nagy ferences prédikátor, Temesvári Pelbárt, kinek skolasztikus vallásossága élő tiltakozás volt a renaissance ellen, beszédeiben nem egyszer korholta a nagyokat és fejedelmeket, kik nem élnek tisztességesen, a pápaság jogait nem respektálják és nem veszik észbe Szent István törvényét, nem pártfogói többé szegénynek, özvegynek, árvának. Ezsaiás és a zsoltárok szavaival kiáltott jajt a prédálónak, aki még a szent királyok egyházi fundációit sem átallja elragadozni. A humanista stílustól távolálló régimódi latin krónikák hasonlókép felhányják Mátyásnak, hogy egyforintos adójával tönkretette a népet, pedig ennek fejében még a török ellen sem védte meg; a dubnici krónika szerint árvák és elnyomottak átka kíséri halálában, őt, akit ugyanez a nép néhány évtized mulva Igazságosnak nevezett el!

Az akkori magyar birodalom egy távoli zugában, Karintiában, méltányosabban írt haláláról egy egyszerű plébános, Unrest Jakab krónikás: „igaz, hogy háborúival sok bajt okozott, de sok jót is tett, mert a török és husziták ellen megvédte az embereket és így sok keresztény lelket szabadított meg a gonosztól. Háborúiban még sokkal több rosszat tehetett volna, semmint tényleg elkövetett. Emberei is sokat tettek, ami az ő akarata ellen történt. És nem akarja Isten, hogy elkárhozzék minden császár, király és fejedelem, aki háborút visel, mert Istennek mindenható kegyelme és irgalma nagyobb, mint az egész világ bűnei. Mátyás is keresztény hitben halt meg hát.”

A Herosz kidőltével, aki túlnagy volt a tömeg számára és túlsokat akart, az első pillanatban mindenki saját egyéni sorsára gondolt, de rövid idő telt belé, hogy megismerjék, minő ürt hagyott hátra Mátyás, Közép-Európa térségein, Sziléziától Boszniáig, Karintiától Moldváig a Rend fenntartója, az Állam megszemélyesítője.