A rendek uralma Mohácsig.

Trónkövetelők. II. Ulászló választása. Elszakadás Mátyás kormányrendszerétől; a Fekete sereg sorsa. Beatrix. A központi hatalom gyöngülése, rendiség erősödése. Corvin János. A Zápolyai-család. A főúri konföderációk. Birtokszerzések: Bakócz, Verbőczi. Pénz- és hadügy hanyatlása. – Török viszonyok. A Jagellók Habsburg-iránya, diplomáciai viszonyok. – Társadalmi átalakulás, jobbágyság és városok hanyatlása, székelység. A parasztlázadás, az 1514-i törvények. Verbőczi hármaskönyve. – II. Lajos, rendiség és pártok további bomlása; Idegen befolyás a kormányzásra; Külpolitikai tehetetlenség. Az alsóbb társadalom, vallásos és irodalmi fellendülés, kódexirodalom, képzőművészetek és a tömegekkel való kapcsolatuk; Protestantizmus, erazmizmus, humanizmus. – Török támadások, Nándorfehérvár eleste. Külföldi segély kérdése, a Németbirodalom, Velence. Franciaország és Szolimán. Újabb belső zavarok, az 1526-i hadjárat, Mohács.

Nem optikai csalódás az, ha Mátyás halála után, olyan király alatt, kinek üstökét az urak markukban tartják, folytonos hanyatlást látunk a magyar közéletben, de ezt előre megállapítva, mégsem szabad a nemzeti energiák kiszáradásáról, az életerő elszikkadásáról beszélnünk. A magyarság népi és faji összetételében semmi változás nem történt, s a hanyatlás miazmái nem is a történet e termő talaját szállották meg, hanem annak egy adott felépítményét, a politikai uralkodás formáit. Több mint egy emberöltője következett el a tényleg királytalan korszaknak, amikor a rendiség az ő organikusan is nélkülözhetetlen ellensúlya nélkül kívánt működni, uralkodó és rendek dualizmusa végzetesen megszakadt és a vezérétől megfosztott rendiség, önmagát marcangolva, vakon támolygott Mohács felé. Hunyadi Mátyás uralkodása alatt hazánk előtt még nyitva volt a jövő, mely az újkor nagyhatalmai közé vezethette azon népeket, melyek e kritikus történeti fordulatnál szerencsések voltak; nemzeti abszolutizmus, jobbágyosztály lassú felemelése, városi polgárság kifejlesztése, központi bürokratikus kormányzás, állandó hadsereg: ezek tették naggyá nyugati szomszédainkat. Mindennek erős királyság volt a letéteményese; a Jagellók szabadjára engedett rendisége viszont mind ennek épp az ellenkezőjét valósítá meg: rendi kormányokat, árnyékkirályságot, a jobbágyság elnyomását, a városok degradálását s miközben száz év előtti színvonalra sülyeszté vissza a honvédelem eszközeit, nagyhatalmi jövő helyett valósággal megásta a mohácsi sírt, és előkészítette századok török rabságát és osztrák-német kormányzását. II. Ulászló, a lengyel születésű cseh király megválasztásával Magyarország elvált a renaissance és újkori abszolutizmus útján haladó Nyugattól és egyet lépve lefelé, összeállott a szláv államokkal, melyek ekkor már évtizedek óta rendi uralom fegyelmetlenségében vonszolták életüket, várva, Csehországként, a hatalmast, mely lecsap reá, vagy Lengyelországként azokat a századokat, melyek a rendiség uralmával együtt a teljes felbomlást hozták magukkal.

II. Ulászló megválasztása már ily félreismerhetlenül lengyeles országgyűlésen ment végbe. Mátyás fia, Corvin János bizonyára nem örökölte atyja politikai tehetségét, de nem az ő hibája volt, ha a királysága érdekében letett esküről a legtöbb nagyúr megfeledkezett, más trónjelöltektől várható ígéretek, anyagi javak hatása alatt. Corvin mellett Ujlaki Lőrinc, Kanizsai György, Ernuszt Zsigmond pécsi püspök állottak, dunántúli urak, valamint az egyeneslelkű Várdai Péter kalocsai érsek, kiben Mátyás a rabsággal sem tudta megtörni a házához való ragaszkodást. Trónkövetelőként lépett fel, az 1463. évi örökösödési szerződést hangoztatva, Miksa római király, továbbá a sokgyermekes lengyel király fiai közül a még ellátatlan János Albert, s ennek testvére, a cseh király Ulászló. Ez utóbbinak gyönge kormányzása ismeretes volt, s egyúttal jó ajánlólevél a Mátyás szigorát megúnt rendekhez. A jelöltek a lengyel királyválasztások mintájára előbb vesztegetéssel, birtokadományok kiállításával, utóbb fegyveres erővel dolgoztak a „szabad” királyválasztáson. Ulászló mellett Filipec váradi püspök fáradozott, aki talán morva nemzeti érzésből is jónak látta a magyar és cseh korona kapcsolatát; ő nyerte meg Mátyás tanácsosát, Bakócz Tamás győri püspököt, akivel egyesülten próbálták egyenkint megvesztegetni a vezető embereket. Ők ígértették meg Ulászlóval, hogy Zápolyai Istvánnak Lublót és Podolint és a kiváltandó szepesi városokat adja és hogy a szintén önjelölt özvegy Beatrixot feleségül fogja venni. A pesti országgyűlésen a felvidéki nemesség egy része János Albertet kiáltotta királlyá, de ezt nem vették tekintetbe, a főurak és főpapok heteken át tanácskoztak, míg a nemesség el nem széledt, hatvan megbízottját hagyva hátra a királyválasztásra. A habozó Corvin Jánost épp lekenyerezték az urak azzal, hogy ha nem lesz király, megtartja összes uradalmait, szlavón herceg, bosnyák király lesz – amikor dunántúli hívei többezer fegyveressel megérkeztek. Buda és Visegrád még Mátyás rendelkezéséből az ő kezében volt, de ezt a hatalmat nem tudta felhasználni, az Ulászló-pártiak majdnem körülzároltak Budavárában, amit kikerülendő, az Ujlaki és Ernuszttól hozott sereg fedezete alatt dél felé indult, hogy ottani birtokain megszervezze az ellenállást. Azonban Tolnában, a Sárvíznél Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál hadaikkal utólérték, seregét szétverték. Mátyás király fia ezzel megtört és Ulászló koronázási menetében maga vitte a koronát. Az urak így szabadon megválaszthatták a cseh királyt, aki hajlandó volt az országgyűléstől elkészített választási feltételeket elfogadni. Ezt meg is tette az országhatárra érkezve Farkashidán, megígérve az ország szabadságainak fenntartását, a Mátyás-féle újításoktól, így különösen az egyforintos adótól tartózkodást, beleegyezve abba, hogy a koronát a rendek őrizzék Visegrádon, a cseh tartományok visszaváltásából várható összegeket is a rendek kezeljék, külpolitikai ügyekben, így Ausztria birtokáról az országtanács nélkül ne határozzon, belügyekben, így a pénz dolgában is a rendekkel együttesen intézkedjék. A farkashidai oklevél, egy nagyralátó, de gyönge embertől kicsikarva, a Jagelló-kori rendiség első alapokmánya, mely nemcsak Mátyás uralkodásának eredményeit tagadta meg, de mindennemű valóságos fejedelmi hatalmat is lehetetlenné tett.

Hátra volt még a többi trónjelölt elintézése, akik most fegyverhez nyúltak. János Albert Pestig nyomult, de nem ütközött meg bátyjával, hanem visszavonult Kassára. Miksa király landsknechtjeivel elözönlötte a Zápolyaitól kiürített Ausztriát, – a magukra hagyott magyar őrségek Karinthia, Stájerország váraiból Friesachba vonultak, s ott szabad elvonulást kaptak, – Miksa elfoglalta a nyugati várakat, Veszprémet, Székesfejérvárt, melynek rác lovas őrsége Budára futott, de zsoldosait nem tudván tovább fizetni, kénytelen volt az országból kitakarodni. Ulászló békebiztosai, élükön Bakócz Tamás és Báthory István, az 1491. évi pozsonyi szerződésben mégis elismerték Ulászló fiörököse híján a Habsburg-ház örökösödési jogát és visszabocsátották Mátyás minden ausztriai hódítását. Mátyás zsoldosseregét a mozgékony Filipec nagynehezen összegyüjtött 100.000 forinttal már Ulászló szolgálatába fogadta, Sziléziából Morvába vonultatta, s onnan János Albert és Miksa kiverésére Magyarországba. Ilymódon vesztek el, a feketesereg távoztával, a cseh tartományok, melyeket ugyan későbbi magyar országgyűlések határozatai még magyar területnek tartanak és zálogösszegük hováfordításáról rendelkeznek, de a valóságban Szilézia, Lausitz és Morvaország kardcsapás nélkül hullottak vissza a csehek birtokába, s értük ezek soha zálogösszeget nem fizettek. Mátyás serege a „fekete” Haugwitz vezetése alatt engedelmesen menetelt, amint Ulászló kormánya parancsolta: János Albertet kiverte Kassáról, Miksától visszafoglalta a Dunántúlt, betört Ausztriába, újra kiverte a másodszor betörő János Albertet és rosszul fizetve, éhezve, de nem méltatlanul alapítója nagy emlékéhez, a török ellen indult. Itt az alsó részek főkapitánya, Kinizsi Pál alá osztották be, miután azonban Ulászló uralma alatt a rendek nem fizették a sereg fenntartására szánt egyforintos adót, a katonák prédálásból éltek és különben puszta létük is veszélyt jelentett a főurakra. A török határon, a Valkó vármegyei Halászfalva mellett Kinizsi Pál 1492 végén kétnapi véres harcban megsemmisítette őket, a 8000 főnyi seregből Haugwitz vezetésével alig 2000 ért el az osztrák-morva határra, ahol a fosztogató lovasokat Miksa irtatta ki. A Hunyadi-hatalom megszüntetése, Ausztria és a cseh tartományok elveszte, a török ellen annyira szükséges állandó sereg tönkretétele néhány nagyúr aktív bűne volt, legsúlyosabban Zápolyai István, Kinizsi Pál és Filipec püspök vétkeztek jótevőjük ellen, ez utóbbi talán e bűneit jóváteendő vonult kolostorba, s adta át Ulászló mellett a hatalmat Bakócz Tamásnak, az új kancellárnak.

Bakócz volt az, aki Ulászlót Beatrixtól is megszabadítá. A még fiatal királyné, a „harmincéves asszony”, nemcsak a trónt kívánta, hanem özvegységétől is szabadulni akart, ragaszkodván az Ulászlótól tett házassági ígérethez. Ez már Mátyás életében, az olmützi kongresszuson megismerkedett a királynéval, s a 23 éves szép fiatalember már akkor nagy hatást tett Beatrixra. Amilyen tehetetlen volt a politika dolgaiban Ulászló, annyira ismerte a nőhódítás mesterségét, melyet életének fordulóin lelkiismereti kétségek nélkül alkalmazott. Alig 20 éves korában vette el per procura Achilles Albert brandenburgi őrgróf Borbála leányát, de őt a politikai viszonyok változásával otthon hagyta; 1490-ben házasságot ígérve Beatrixnak, egyidejűleg Sforza Bianca keze iránt folytatott tárgyalásokat, akit persze nem adtak oda többé a bukott Corvin Jánosnak. Beatrix azonban ugyanoly fáradhatatlan energiával követelte a házassági ígéret beváltását, mint amellyel Mátyás életében Corvin trónörökösödése ellen harcolt, úgyhogy Ulászló nem tudott tőle másként szabadulni, mint eléggé szégyenletes házasságszédelgéssel. Bakócz Tamás titokban összeadta őket Beatrix lakásán, miután Ulászló előbb tanácsosai előtt ünnepélyesen „protestált” azon kényszer ellen, hogy az özveggyel házasságot kell kötnie és ezt előre érvénytelennek jelentette ki. A komédiát még egy darabig folytatnia kellett, míg megindíthatta válópörét azon az alapon, hogy Brandenburgi Borbála a felesége, s ezen házassága felbontását kéri a pápától, mint házas ember, Beatrixot úgysem vehette el. Ez a botrányos ügy éveken át foglalkoztatta az európai udvarokat, melyek pillanatnyi érdekeik szerint foglaltak benne állást, míg végre VI. Sándor pápa 1500-ban mindkét házasságot érvénytelennek nyilvánította, úgy a Borbálával, mint a Beatrixszal kötöttet. Mátyás özvegye ettől kezdve Nápolyban élt örök fekete ruhában, kedves öccse, Hippolit érsek még előbb megvált Magyarországtól, miután esztergomi érsekségéről, nem ingyen, lemondott Bakócz számára, aki azt 1498-ban átvette. Ulászló végül, a politika egy fordulóján, XII. Lajos francia király feleségének egy rokonát, Candalei Annát, Candalei Gaszton és de Foix Katalin leányát vette nőül, annak ellenére, hogy egyébként a Habsburgok híve volt. Anna királyné művelt, okos, erélyes asszony volt; rendbeszedte az udvar pénzügyeit, megszülte első gyermeke, Anna után 1506-ban a régvárt trónörököst, akit a francia királyról Lajosnak neveztek el, s a szülés után meghalt. Ulászló őszintén gyászolta őt, de halálával végkép úrrá lett fölötte természetes tunyasága, minden javaslatra bene-t vagy dobzse-t mondott, üléseken, tárgyalásokon némán, érzéketlenül vett részt, s helyette Bakócz, a kancellár beszélt és elnökölt. Erélyének szokatlan mértékét fejtette ki, mikor egy fontos tanácskozást ezzel a szóval fejezett be: Facite, cselekedjetek. Az ő névleges királysága alatt az ország igazában vezetés nélkül élte éveit.

Az esztergomi Bakócz-kápolna.
Épült 1507-ben, süttői vörösmárványból. Oltárát Andrea Ferrucci da Fiesole faragta 1520-ban. Egyetlen renaissance-ízlésű egyházi építményünk, mely teljes egészében megmaradt.

A központi hatalom ez elgyöngülésével kapcsolatos a rendi kormányzás kifejlődése. A rendek persze maguk sem vihettek erős kormányt, mivel nem voltak homogének, s keblükben a főnemes és főpap, azaz a nagybirtokos homlokegyenest eltérő érdekekkel bírt, mint a köznemesség. Király és rendek dualisztikus küzdelme helyébe most a nagyurak és kisnemesek érdekharca lép, mely az államélet minden terén egyformán dúl anélkül, hogy nyugalomhoz juthatna. A két fél csak a királyi hatalom további korlátozásában egyezik meg: a sűrűn egymást követő országgyűlések 1492-től kezdve artikulusokká gyűrik át a farkashidai feltételeket, sőt azokat meg is szaporítják. Mátyás központi kormányának még a romjait is eltakarítja útjából a rendiség. A királyi hatalom kezét országtanács és országgyűlés által kötik meg, ezek akaratától teszik függővé a külpolitika irányítását, a hűtlenségi perekben a döntést az országgyűlésre bízzák, Mátyás adományait megsemmisítik, a tőle elvett birtokokat visszaadják. A nemesség minden módon biztosítani akarja privilégiumait, melyek immár az ország szabadságaival teljesen egyértelműek; személyes szabadságát, adómentességét 1492-től kezdve többször kimondja az országgyűléseken, ugyanekkor végkép felmenti önmagát a papi tized fizetése alól. További érvényesülést jelentenek az 1495. évi diéta rendelkezései, melyek a vármegye hatáskörét szilárdítják és terjesztik ki a nagybirtokosokra is: a főispán ezután csak a megyegyűlés, a sedes judiciaria felhatalmazásából járjon el hivatalosan, a vármegye jurisdikciója alól senkinek, a nagybirtokos főúrnak se legyen exemciója. De az igazi politikai élet áthelyeződik az országgyűlésekre, melyeknél hiányzik a király korlátozó, mérséklő keze; a köznemesség hatalmi tendenciáinak itt csak a főurak állnak útjában, akik familiárisaikkal fegyveresen jelennek meg, s legjobb esetben is annyira elhúzzák a tárgyalásokat, hogy a szegény köznemesség kénytelen végül is házatája gondozására hazamenni; s a döntést a főurakra bízni. 1495-től kezdve egymást követik az országgyűlés rendjét szabályozó törvények, melyek a főurakat gyorsabb munkára akarják szoktatni, s a köznemesség túlsúlya biztosítására újra megszabják a Mátyástól eliminált személyes, fejenkint való megjelenést. A Rákos mezejére felvonuló nemesi hadak aztán heteken át farkasszemet néznek a budai várban vagy a pesti főtemplomban tanácskozó, marakodó főnemesekkel és főpapokkal, néha egy-egy csapatuk kiszakad és fegyverrel tör a fővárosra. Mikor a nemesség nem tartja magát elég erősnek, újabb fegyveres országgyűlést hirdet, melyet a király, Ulászló, mint II. Lajos, vonakodva bár, de akceptál. A királyi tanácsba is bevonul a köznemesség, időnkint nemesi konziliáriusokat delegálnak oda az országgyűlések, így 1500-ban négy főpap és négy zászlósúr mellé egyszerre 16 köznemest, akik azonban kevéssé tudnak érvényesülni a nagy műveltséget és gyakorlatot kívánó országtanácsi tárgyalásokban, s az egyes folyó ügyeket sem ők, hanem a jelentőségében még inkább emelkedő kancellária titkárai referálják.

A modern parlamentarizmus korszakáig soha annyi törvényt nem alkottak nálunk, mint ebben a rendi korszakban. Mátyás hiába adott örök érvényt 1486. évi nagy törvénykönyvének, 1492-ben újjáalkotják, hatályon kívül helyezik Mátyásnak a nemességre káros „novitates”-eit, melyekkel egységes magánjogot akart alkotni és a személyes mentességeket megszüntetni és megalkotják középkorunk legterjedelmesebb, 108 artikulusból álló dekrétumát, mely főként a bíráskodást és perjogot szabályozza, anélkül, hogy a nagyok és nagyobbak hatalmaskodásainak véget vethetne. A köznemesség jogász vezérei nem ismerték fel, hogy a közrendet és jogbiztonságot nem törvények, egyedül erős központi hatalom képes saját hadsereggel biztosítani, ehelyett tipikusan rendi gondolkodással a század vége felé megpróbálták a főnemesség kiszorítását az ügyek intézéséből. Természetes szövetségesül Corvin János látszott alkalmasnak, akit az uralkodó klikk végkép elkeserített, uradalmait csípdeste, perekkel támadta meg, a szlavóniai bánságtól megfosztotta. A perek során Gyulát Bakócz, Solymost, Lippát a Bánfiak szerezték meg, de Corvin várnagyai nem eresztették be őket; a királyfi Debrecent, Bajmócot már korábban elvesztette, Vajda-Hunyadra Kinizsi tartott igényt, s ezt halálos ágyán átengedte Bakócznak, aki folyvást perekkel molesztálta Corvin Jánost. Az 1498. évi országgyűlésen Corvin követei szekundáltak a köznemesség vezetőjének, Verbőczi Istvánnak a Bakócz kancellár és társai elleni vádakban, s kimondották, hogy a következő négy évben évenkint kell országgyűlést tartani. Az 1500. évi diétán sikerült is a Bakóczcal szövetkezett Zápolyai István nádor halála után a Hunyadi-ház rokonát, Geréb Péter országbírót választani nádorrá, ami Corvin pártjának erősödését jelentette. Mátyás fia azonban képtelen volt komoly politikai akcióra, panaszokon és terveken túl nem jutott soha, – már 1496-ban fel akart lázadni Ulászló ellen és Miksához fordult, aki azonban azt tanácsolta neki, hogy béküljön ki a királlyal. Geréb halálával, 1504-ben mégsem őt, hanem az udvari párthoz tartozó Perényi Imrét választják nádorrá. A szegény királyfi még ez évben elhúnyt, két kiskorú gyermek, Kristóf és Erzsébet maradt utána feleségétől, Frangepán Bernardin gróf Beatrix leányától; a gyermekek nemcsak atyjuk birtokait örökölték, hanem a Geréb-féléket is, minélfogva érthető, hogy Zápolyai István nagyralátó özvegye, Hedvig tescheni hercegnő, sietett kisebbik fiát, Györgyöt a kis Erzsébettel eljegyezni. De Corvin Kristóf már 1505-ben, Erzsébet 1508-ban, gyermekkorukban haltak el, az özvegyet pedig az udvar Ulászló unokaöccséhez, Brandenburgi György őrgrófhoz kényszeríté feleségül 1509-ben. Beatrix a következő évben meghalván, a Hunyadiak birtokai e mindig németnek maradt, rendetlen életű, durva emberre maradtak. A köznemesség vezetése pedig Corvinról Zápolyai István idősebb fiára, Jánosra szállott.

Mindeddig a Zápolyai-család sem a köznemességgel, sem pedig annak erősebb nemzeti irányával nem sokat törődött. Zápolyai Imre, majd István, a két nádor, jellegzetes tagjai voltak annak a főnemesi körnek, mely Ulászló helyett a kormányhatalmat gyakorolta, s melynek legfőbb gondja a saját uradalmainak gyarapítása és biztosítása volt. Amint a köznemesség az országgyűléseken találta meg érvényesülése eszközét, úgy a nagybirtokososztály az úgynevezett konföderációkban. Ilyeneket, tudjuk, a század első felében is kötöttek, akkor inkább ligáknak nevezték őket; maga Mátyás is a Szilágyi-Garai-féle konföderációnak köszönhette trónját, de neki sikerült a főnemesség ez önző szövetkezéseit végül is megszüntetni. Halála után újra kezdetét vette a divatja az ily szövetkezéseknek, melyekben a résztvevők testvéreknek és barátoknak (amici et fratres) nevezték magukat, s rendesen egy-egy meghatározott cselekedetre, akcióra egyesültek, biztosítván egymás támogatását saját birtokaik védelmére. Ulászló korában alig történik valami országos dolog, hogy a főurak akaratukat konföderáció formájában ki ne mondják. Már megválasztásának útját ily konföderációs okmányok jelzik; Corvin-pártiak és Ulászló hívei kötnek szövetséget, melynek viszontbiztosítási jellege van. Mindezek az állami aktusok létrehozását célzó összeszövetkezések világosan jelzik a magyar államiság kezdődő széttöredezését, mely kétségtelenül parallel jelenség volt a lengyel rendiséggel: államügyek intézésére magánemberek állnak össze, magánjogi aktust hoznak létre, ami nem kevesebbet jelent, mint a közjog atomizálását, az államélet kiszolgáltatását egyes főurak személyes érdekeinek. Mert bármennyire megígérik is egymásnak egy-egy ily szövetségi okmányban az együttes cselekvést, ígéretük csak addig érvényes, míg érdekeik megkívánják. A konföderációk a magyar államiság felbomlásának újabb, fenyegető formái, melyektől csak 1526 után tisztította meg közéletünket Habsburgi Ferdinánd. Hozzájuk hasonló jelenség volt, mikor a Miksával kötött 1491. pozsonyi szerződést egyenkint erősítették meg az urak és városok: a Corvin-konföderáció tagjai, az Ulászlótól adományt nyert urak és Miksa párthívei. Eszerint a konföderációs gondolat már Mátyás halálát követőleg oly erős volt, hogy tényleg pótolhatta az országgyűlés határozatát. Mindenkép hű kifejezője volt államiságunk hanyatlásának és annak, hogy a nagybirtokosok, megszabadulva Mátyás szigorától, sajátjuknak tartották Magyarországot, melynek sorsáról magánjogi egyezményekkel disponálhattak.

Nem lehet kétséges, hogy az ő kezükben rossz helyen volt az országlakók sorsa. A központi hatalom gyöngesége magában véve is nagy kísértést jelentett a nagybirtokosoknak, akik a hatalmaskodás szokásos esetein felül is büntetlenül törekedhettek anyagi javaik gyarapítására. A XVI. század nagy családjainak, Erdődyeknek, Batthyányaknak, Verbőczieknek vagyona most alakul ki, igen kis részben királyi adományokból, legtöbbnyire oly módszerek alkalmazásával, melyeket csak ily királytalan korban tűrhetett el a közerkölcs. A legnagyobb szerző Bakócz volt, a Drágffyak erdődi kerékgyártó jobbágyának fia, egyházi javadalmak nagy vadásza, aki azonban egyéb birtokszerzési módokat sem vetett meg. Specialitásának mondhatjuk a kihaló családok megöröklését, ami nehéz dolog volt, mivel a régi magyar jog szerint magszakadás esetén a korona örökölt, de Bakócznak ez mégis többször sikerült, előrelátással és a királyi fiskus embereinek befolyásolásával. Az ő szülőhelyéről Erdődyeknek nevezett unokatestvéreire elsősorban a régi Monyorókeréki Ellerbach-vagyont hagyta, egy Nagy Lajos óta birtokos család uradalmait, Monyorókerékkel, Körmenddel összesen 22 egész és 22 részfalut, melyek utolsó tulajdonosát, Ellerbach Jánost testvérének fogadta, neki lassankint 40.000 forint kölcsönt adott, mire Ellerbach 1496-ban fassió-oklevélben nekiajándékozta birtokait, feleségének csakis a haszonélvezetet tartva fenn. Nagy körültekintéssel kereste ki az országban a gyermektelen öregeket így Ellerbach mellett Monoszlói Csupor Istvánt, hogy megörökölje őket, valamint fiatal embereket, akiknek nagyszámú unokahúgai egyikét-másikát adta feleségül, gyakran csak eljegyezte velük, s aztán fassiót vett ki tőlük, melyben magtalanságuk esetére neki adják birtokaikat. Így járt el Széchy Tamással, hasonló, bár bonyolultabb módon Roh Andrással és Szomszédvári Henning Andrással; Zrínyi Miklósnak 1504-ben jegyezte el Margit nevű unokahúgát, akire átruháztatta a Zrínyi-birtokokat, azonban Zrínyi Miklós nem vette el Margitot, miért is Bakócz jószágvesztésre ítéltette és magának adományoztatta birtokait, anélkül, hogy Zrínyi kemény kezeiből kivehette volna. Az ilyen, bírói ítélettel jóváhagyott csalafintaságok ellen valóban nem volt egyéb orvosszer, mint hogy a pörvesztes fél, vagy annak várnagyai nem eresztették be a birtokba az új tulajdonost. Valósággal hálót szőtt Bakócz a Rozgonyi-birtokok megszerzésére: a Rozgonyi-lányokkal a kezükön levő birtoktesteket még életükben magának adományoztatta, de a fáradság kárbaveszett, mert a család utolsó férfitagja, Rozgonyi István ellene fordult és megakadályozta a jó fogást. Halála előtt, 1517-ben mégis óriási birtoktestet oszthatott szét Verbőczi mint személynök előtt rokonai, Erdődy Péter és Erdődy Bálint fiai közt, Körmend, Monyorókerék, Somlyó, Monoszló, Császárvára, Vöröstorony, Csábrág stb. várakkal. Persze az egyházi javakról sem feledkezett meg családja emelésére: horvát-szlavón birtokai kikerekítésére a zágrábi püspökség volt a legértékesebb, s azért azt Erdődy Jánosnak, majd 1517-ben Erdődy Simonnak adatta, aki utóbb, Mohács után nagy szerepet játszott. Bakócz személyes viszonyát a többi nagyúrhoz többnyire ily birtokkérdések szabták meg, s például Brandenburgi Györggyel a Corvin-örökség, Vajdahunyad miatt veszett össze, melynek behabzsolására szintén éveken át előkészületeket tett olykép, hogy Corvin Jánost is kölcsönökkel látta el.

Egyháznagynak és kormányférfiúnak könnyen ment a birtokszerzés, nehezebben az olyan kisnemesnek, minő Kerepeci Verbőczi István volt. A Bereg megyei kisnemesnek a „majores nobiles” szolgálatába kellett lépnie: előbb Mátyás szlavón bánja, Szobi Péter, Mihály nevű fiának volt jegyzője, s ezzel egyidejűleg a királyi kúriának is jegyzője, majd Szentgyörgyi Bazini Péter országbíró és Zápolyai János erdélyi vajda személynöke, ami az akkori hivatalszervezetben azt jelentette, hogy ezeknek az uraknak személyes szolgája, familiárisa volt. Az egész országban szétszórt birtokait egyenkint, hallatlan erőfeszítéssel, szellemi koncentrációval szerezte össze. Semmi alkalmat nem vetett meg. A királytól 1502-től kezdve évről-évre újabb és újabb birtokokat kért, 1511-ben négy, 1512-ben két adományt nyer, a Dózsa-lázadás után 12 bűnös tiszai nemes birtokát és másik 15-éből felerészt kap. Szobi Mihály szintén birtokokkal jutalmazza szolgálatait: 1507-ben Cserivárat két mezővárossal, 19 faluval, 1508-ban Vécs Torda megyei várat 10 faluval adja neki. Magánemberektől is elfogad birtokokat, akiknek ügyeiben bíráskodik. Egészen rejtélyes üzletei csak így magyarázhatók, például mikor Csekeházai Balázsnak és Jánosnak egy birtokrészét átadja, s ezek ugyanekkor egy birtokukat neki adják, de másnap külön oklevélben visszaadják a tegnap kapott birtokrészt Verbőczinek 200 forintért, hálából az ő jó szolgálataiért, – hasonló kettős donációt és egyoldalú visszaadást ugyanezekkel két nap mulva más birtokokat illetőleg köt. Egyedül Zápolyai Jánostól nem tudott ingyenbirtokot szerezni, a nádorfi trónjelölt annyira fukar volt, hogy mindössze csak három falura adta át neki igényjogosultságát, Kinizsi özvegye, Magyar Benigna asszony után. Egyszer az egri püspök gazdatisztje 200 kéve gabonáról azzal számol el, hogy István ítélőmester úr maga kérte ezt ajándékba, s ő nem tagadhatta meg tőle, akinek nagy a hatalma az országban. Tévednénk, ha Verbőczi módszereit egyedülállóknak tartanánk: amint főurak és főpapok Bakóczhoz hasonlóan gyarapították vagyonukat, ugyanúgy megtaláljuk más, kisebb embereknél Verbőczi vagyonszerzési módjait. Bakóczot a kormányhoz tartozó hatalmak tudták követni, Verbőczi viszont a Zápolyai-párt tagjai számára volt példa, ahol a vezetők: Szobi Mihály, Verbőczi, anyavári Bodó Ferenc, a Bajoniak egymással összeházasodtak, s az újonnan befogadott párttagot birtokokhoz, s ezzel fegyveres hatalomhoz segítették. Rendesen donatiót adatnak neki a királlyal, vagy maguk szereznek birtokot s azt átvallják az ő nevére; a királyi személynökök, protonotariusok közül is sokan hozzájuk tartoznak, így Verbőczin kívül Ellyevölgyi János, Marochai Ferenc, Gibárti Keserű István alnádor, akik osztozkodási ügyekben hivatalos személyek, s a birtokot maguk vagy párthíveik, rokonaik kezére játsszák. Ugyanígy kerülnek magszakadás és hűtlenség miatt királyra szállt falvak is az ítélőmesterek párthívei kezére. A Zápolyai-párt politikus vezetőinek tehát az oppozícióban sem kellett fekete kenyeret enniök.

Mindez csak egy Ulászló tehetetlensége alatt fejlődhetett ki egész rendszerré. A központi hatalom leromlásával a magánhatalmak megnövekedtek és a közérdeket és közjót végkép szem elől tévesztették. Így érthető, hogy folyvást gazdagodó, kincses urak között koldusszegény király él, kinek még konyhájára sincs pénze, Anna királyné udvarában 1503 farsangján mindössze nyolc tyúk volt található, s annak ellenére, hogy nagy alkalmakkor még Mátyásra emlékeztető fényes ünnepségeket rendeznek, Ulászló úgy, mint fia, Lajos még ételükben és italukban is nem egyszer a nagyurak jóindulatától függenek. Király és állam pénzügyei azonban, tudjuk, még nincsenek egymástól elválasztva, s tekintély- és hatalomnélküli király alatt a magyar állam is képtelen nemzetvédelmi funkciói ellátására. Az évi jövedelmek nemcsak az egyforintos adó megtagadása miatt zsugorodtak össze, kimutathatólag minden jövedelem megfogyott a Jagellók uralkodása alatt. A sóbányákból Mátyás még legalább 100.000 forintot látott, Ulászló már legfölebb 50.000-et; halálakor ezek 25.000-et hoztak, s fiának, Lajosnak 1519-ben már csak 16.000-et. A nemesércbányákból Ulászló 30–40.000-et, fia 14.000-et vett be, a besztercebányai rézbányák bérbeadattak, előbb az Ernusztoknak, azután a feltörekvő polgároknak, Thurzó Jánosnak és rokonainak, az augsburgi Fuggereknek. A vámok nagyrészét szintén bérbeadta Ulászló, vagy pedig a zászlósuraknak kötötte le elmaradt fizetés fejében, akik úgy gazdálkodtak velük, ahogyan akartak. Mivel a rendes jövedelmek mindössze csak 80.000 forintot tettek ki, Ulászló is kénytelen volt Mátyás egyforintos adójához folyamodni, bárhogy igérte is az ellenkezőt. A különbség csak az volt, hogy míg Mátyás behajtotta az adót, Ulászló állami apparátusa erre már nem volt képes. A nagybirtokosok, élükön Zápolyai, állandó felmentésben részesültek, s így nem csoda, hogy az egyforintos adó csak a legritkább esetekben emelkedett 100.000 forinton felül, 1503-ban 53.000, 1511-ben 80.000, 1519-ben 60.000 forintot hozott mindössze. Évi rendes és rendkívüli jövedelme jó ha 190.000 forintot kitett, azaz Magyarország állami pénzereje visszaesett még mélyebbre, mint ahol Mátyás elődjei alatt volt, holott a szükségletek, elsősorban a török elleni védelem szükségletei, aránytalanul megnőttek, s a pénz értéke is bizonyára esett az utolsó félszázad alatt. Subsidiumot sokszor kért a szegény király, az urak ritkán hajtottak szavára, még leginkább a városok segítették ki néhány száz, 1–2000 forinttal. Az adóegységet tevő porták száma a korábbi majdnem 400.000-ről leszállott 200.000-re, ez mutatja leginkább az országos pusztulást.

Ily csekély összegekkel dotált államkincstár természet szerint képtelen volt a török támadásait visszautasító védelmi apparátus fenntartására, miből viszont logikusan következett a magyar honvédelemnek Mátyás előtti színvonalra való visszaesése. Zsoldos, állandó hadseregről szó sincs többé, a fekete sereg kiirtása szimbolikus cselekedete volt ennek az új állami felfogásnak, mely a közösség fenntartására nem volt hajlandó többé áldozni. Visszatért a nemzet a bandériális rendszerhez és a telekkatonasághoz, melyekről pedig világos volt, hogy sem az új nyugati zsoldos seregekkel, sem a török janicsárok és szpáhik állandó seregével nem mérkőzhetnek. A kodifikáció papirosmalma tovább forog ugyan, és úgy a hadiadó, mint a katonaság kiállítása dolgában megszámlálhatlan törvényekkel találkozunk, anélkül, hogy azok bármikor is végrehajtattak volna. Az 1498. évi országgyűlés újra kiadja Zsigmond bandériális jegyzékét, kimondja, hogy a bandériumok a határokon túl is kötelesek harcolni, 24–36 portáról egy-egy huszárt állíttat ki, ezeket a rendelkezéseket utóbb is folyvást megújítják és variálják, 1518-ban minden 20 jobbágyot egy lovas kiállítására köteleznek, a végvárakba két-két főkapitányt küldenek és halállal fenyegetik őket, ha egyszerre hagynák el a rájuk hízott várat. 1518-ban a bácsi országgyűlés véglegesen ki akarja küszöbölni a bajokat, a sok csaló királyi kincstárnok helyett két köznemesi thesaurariusra bízza a pénzügyeket, a világi bandériumokat és az egyháziak felét kirendeli a végekre. Az 1522. diéta szőrszálhasogató pontossággal követeli be a hadiadót, az eltagadott adótárgyak után vizsgálatot rendel el, szóval papiroson minden megtörténik a haza megmentésére, de cselekvésre azok sem hajlandók, akik e törvényeket meghozták. A védelem a végvárak őrségére marad, akik valójában királyi katonák, a király zsoldjába vett udvari embereknek – aulici regis, aulici huzarones, aulici familiaresnek – vezetése alatt, s akiket Ulászló rendesen a velencei és pápai segélyből fizet. Velence 1501 óta szinte 400.000, a pápa 200.000 aranyat adott e célra. A főuraknak jobb dolguk is volt, semhogy bandériumaikkal a török közelébe menjenek, a köznemes pedig egyáltalában nem volt hajlandó e korban fegyverre kelni, örült, ha megvédhette faluját szomszédai és saját parasztjai ellenében. A király védelmére úgysem számíthatott.

Ennyire lerongyolt had- és pénzügy mellett a déli határ viszonyai is természetesen egyre rosszabbodtak. II. Bajazid szultán aránylag békés ember volt, nagy támadó hadjáratokra alig gondolt, de a szerb és bosnyák bégek betöréseit nem tiltotta meg. Ezeket a rablóhadjáratokat Ulászló első éveiben Kinizsi Pál, Nyugaton a Frangepánok, majd Corvin János utasította vissza, ez utóbbi 1501-ben a folyvást veszélyeztetett Jajcát is felmentette. Corvin mellett Várdai Péter kalocsai érsek törődött a végek gondjával, a maga várait, Bácsot, Péterváradot megerősítette és Nándorfejérvár bajait, az őrség fizetetlenségét és ritkulását is mindegyre panaszolta a királynak. 1500-ban kitört a háború Velence és a szultán között, melynek során Modon, Koron és Navarin Moreában pogánykézre került, a török elleni szövetségbe VI. Sándor pápa Magyarországot is beleerőltette, de Ulászló tétlen maradt, s miután a Signoria 1502-ben megkötötte a maga békéjét a szultánnal, Ulászló is követte példáját: 1503-ban hét évre, 1510-ben három évre kötött fegyverszünetet, melyet 1513-ban is megújított. A dunai béke a töröknek volt érdekében. A Bajazidot követő I. Szelim szultán megmérgezvén atyját, kiirtván testvéreit, rövid uralkodása alatt, 1512–20 között megkétszerezte a birodalom területét. Előbb a turkománokat legyőző újperzsa fejedelmet, Izmail saht verte tönkre, azután az egyiptomi mamelukok uralmát, elfoglalta Perzsiát, Kurdisztánt, északi Mezopotámiát, Szíriát és Egyiptomot, bevonult Tebrisbe és Diarbekirbe, Damaszkuszba, Jeruzsálembe és Kairóba. A halál Rhodos megtámadásában akadályozta meg, de nem akadályozhatta fiát, II. Szulejmánt, hogy a mérhetetlen új hódítások erőforrásait most már Európa meghódítására használja fel. Addig is a Száva vidékén Beriszló Péter veszprémi püspök, horvát bán védte harciasan és sikerrel a zsákmányra éhes török bégek ellen a határt, 1515-ben az urak is rászánták magukat a harcra: Zápolyai János, Báthory István, a két nándorfejérvári bán, enyingi Török Imre és Paksi Mihály egy kis török vár, Sarnó alá szálltak, de megesett rajtuk az a szégyen, hogy a szendrői szandsákbég megverte őket és seregük futva menekült Nándorfejérvár oltalma alá. 1517–18-ban X. Leó pápa iparkodott összehozni újabb keresztesháborút a fejedelmek közt, de sikertelenül; Magyarország magára hagyatva, tehetetlenül várta, omló falak mögött, a török eljövendő támadását.

De Ulászló és tanácsosai nemcsak fegyveres támadásra voltak képtelenek, a diplomácia fegyvereit sem tudták forgatni. A király a családi politikán kívül egyéb iránt alig bírt érzékkel, mozdulásra is csak a családi érdekek késztették. Eleinte sok gondot okozott neki testvéreinek elhelyezése: János Albert lengyel király lett, Sándor litván nagyfejedelem, Frigyes krakói püspök, de Zsigmondnak már semmi sem jutott, s őt Ulászló vette magához, külön udvartartást adott neki, s gyakran helyettesítésével is megbízta. János Albert halálával Sándor, majd ez után Zsigmond herceg lett lengyel király, az ő budai udvarmestere, Szydlowiecki Kristóf lett főtanácsadója. Zsigmond királynak utóbb a magyar viszonyok e Budán szerzett pontos ismerete tette lehetővé, hogy II. Lajos kormányára befolyást gyakoroljon. Legközelebbről persze a saját gyermekeinek ellátása érdekelte Ulászlót. Ezek sorsa adott alkalmat arra, hogy a főurak és köznemesek chaotikus zűrzavarából az udvari, német párt és a Zápolyaiak nemzeti pártja kijegecesedjen.

Zápolyai Hedvig hercegnő 1505-ben, mikor György fiának Corvin János árváját eljegyezte, 18 éves nagyobbik fiának, Jánosnak a király leányát, a kis Anna hercegnőt akarta feleségül megszerezni. Törekvéseit Zsigmond herceg is támogatta, aki eleinte közvetítőként szerepelt Ulászló és a Zápolyaiak közt, és utóbb feleségül vette Zápolyai János nővérét, Borbálát. Ulászló azonban ragaszkodott az 1491-i szerződéshez és gyermekei Habsburg-házasságát előnyösebbnek találta, semmint a Zápolyai-rokonságot. Az elutasítás hozta létre Zápolyai János kapcsolatát a köznemességgel és lobbantotta lángra a kisnemesek németgyűlöletét. Ezek az 1491-i szerződést soha nem fogadták el belsőjükben, a Habsburg-kapcsolatban a függetlenség sérelmét látták, hiszen szemük előtt volt, mennyire hallgat Ulászló is Miksa követeire, akik évenkint többször is megtették az utat Bécs és Buda között. Táplálta ezt az érzelmet Miksa császár azzal, hogy házának Magyarországra nézve fenntartott örökösödési igényét a Zápolyai-családdal szemben megvédendő, hadat üzent Magyarországnak. Ulászló egy pillanatig attól tartott, hogy a Zápolyai-mozgalom elveszi trónját, mindenkép meg akarta akadályozni a fegyveres országgyűlést, ez azonban 1505 őszén mégis összejött és kiadta az 1505 október 13-i rákosi végzést, mely nem egyéb, mint egy Miksa-ellenes konföderáció, melyben 10 főpap, 53 főúr és 125 megyei követ kimondja, hogy miután Magyarország saját uralkodói, így II. András, Lajos és Mátyás alatt nagy volt, idegen uralkodók alatt pedig elpusztult, mert ezek a „szittya nép erkölcseit és szokásait nem tanulják meg”, soha többé, ha Ulászló fiörökös nélkül hal meg, idegen királyt nem választanak. Az oklevelet Bakóczcal élükön a királypárti főpapok és urak is aláírták, egyesek Zápolyai rábeszélésének, sőt pénzének is engedve. A kisnemességet németellenes érzése vezette a szövetkezésben, az urak azonban csak pillanatnyi konstellációt láttak benne, melytől csakhamar elállottak, mikor Lajos herceg, trónörökös megszületett. Még inkább elvesztette aktualitását a rákosi határozat 1508-ban, a gyermek Lajos megkoronázása következtében. Viszont Miksa egy pillanatra sem adta fel az unokái és Ulászló gyermekei rokoni kapcsolatára alapított trónöröklést: ezt 1506-ban is újra elismerte Ulászló, és Lajos nevelőivé is Miksa hű embereit, Bornemissza Jánost és Brandenburgi Györgyöt tette. E Habsburg-pártiságban testvére, az 1506 óta lengyel király Zsigmond is megerősítette, aki első inaugurálója lett a lengyel királyok 16. századbeli Habsburg-barát politikájának. A korán megöregedett, szélütött Ulászló csak akkor nyugodott meg teljesen gyermekei jövőjén, amikor az 1515-i Pozsony-bécsi összejövetelen, Zsigmond lengyel királlyal és Miksa császárral végkép megegyezett a kettős házasságban. A bécsi Szent-István-templomban Bakócz Tamás összeadta a két gyermeket, Lajost és Miksa unokáját, Máriát, s addig is, míg fiú-unokáinak egyike, Károly vagy Ferdinánd főherceg elveheti Ulászló leányát, Annát, ezt a kisleányt ezzel a feltétellel az agg császár maga vette feleségül, így valóban megtévén mindent, hogy családját Magyarország trónjára segítse.

E családi kapcsolatokon kívül alig hozott létre valami lényegeset Ulászló diplomáciája, melynek különös sajátsága volt, hogy még a leggazdagabb urak is, ha követségbe mentek, előbb utiköltséget sajtoltak ki a koldusszegény királytól és kincstárától. A rendiség chaotikus rendszerében külpolitikai állandóság úgysem volt lehetséges. Példa erre a cambrayi liga ügye. Ezt 1508-ban Miksa és XII. Lajos francia király kötötték, hogy Velencét Milanó módjára kitöröljék a független államok sorából. Ulászlót is invitálták a szövetségbe és kilátásba helyezték, hogy Velence feldarabolásakor Dalmáciát visszaadják Magyarországnak. II. Julius pápa is belépett a ligába, de Ulászló habozott. A velencei zsoldban álló Bakócz érsek ellene volt a csatlakozásnak; a kancellár azonban, Szatmári György pécsi püspök, kassai polgárfiú, az ő régi szövetségesével, Perényi nádorral együtt Bakócz ellen működött. Országgyűlést, királyi tanácsot és királyt is bábúkként rángatott a két főpap, Szatmári és Bakócz, ez utóbbi a velencei követtől nyerte az irányítást. Mindenki tisztában volt azzal, hogy háborút nem kezdhet Magyarország, ezt Velence is tudta, s ez volt az oka, hogy semmiféle koncesszióra nem volt hajlandó, hogy Magyarország barátságát továbbra is megtartsa. Szatmári szerette volna Dalmáciát Velencétől a béke fejében megkapni, majd a török elleni 30.000 forintnyi évi „zsold” felemelését kérte, mindhiába; végül is a velencei követ a nádor jóindulatát is megvette néhány száz arannyal, Szatmári kibékült Bakóczcal, mert ez pápaságra számított, s ez esetben reáhagyhatná az esztergomi érsekséget; végül is elhatározták a ligába belépést, de nem hajtották végre: ez volt majdnem három esztendő nagy vajúdásának összes eredménye. Magyarország szövetségkötésre sem volt képes többé, annyira hiányzott a központi vezetés.

A vezetés nélküli állam éppúgy akadozott funkciói végzésében, mint egy szélhűdött emberi test. Az állam funkciói azonban nemcsak a saját fenntartására irányulnak, s zavaraik nemcsak az államéletet bénítják meg, hanem egyszersmind a társadalom életét is. Mátyás, az igazságos életében az ő igazsága mégis csak élő valóság volt, bármennyi hatalmaskodást követtek is el a nagyok az ő öklétől távol. Az ő uralkodása alatt mindenki, megyék és falvak is tudták, hogy kúriájában igazságra lehet találni és hogy a kúriai ítéletek végrehajtására van ereje a királynak. A Jagellóknak erre sem volt többé erejük, ők már nem voltak többé az elnyomottak és szegények védelmezői, s ezek körében sem volt többé titok az ő tehetetlenségük. Hogy Mátyás alakja már a XVI. századi magyar szemében is óriássá nőtt. ennek bizonyára legfőbb indítéka a Jagellók gyöngesége a közbátorság fenntartása, a szegények védelme dolgában.

Az alsóbb néposztályok helyzete nemcsak az általános anarchia, fegyverzaj és védelemhiány következtében hanyatlik el, hanem pozitív országos rendelkezések is gondoskodnak mélybetaszításukról. Nagybirtokos és köznemes érdeke találkozik egyrészt a szabad költözés megnehezítésében, másrészt a terhek súlyosbításában. A kettő összefügg egymással és mindkettő országos, mindenkire kötelező rendezést követel, nehogy a kevésbbé szigorú birtokra tóduljanak a jobbágyok a nagyobb munka és elnyomás helyeiről. A költözést még nem tiltják el nyilvánosan, de mind több formalitás betöltésétől teszik függővé és mind nagyobb befolyást engednek reá a vármegyének, azaz a nemesek összességének. Még részletesebb törvényeket hoznak a jobbágyok elvitele, elszöktetése megakadályozására, s míg az 1492. évi 93. tc. a jobbágy el nem eresztését csak három márkával bünteti, addig az azt kiegészítő 1495. évi 18. tc. a szökött jobbágy befogadóját már a szörnyen nagy 25 márka bírsággal fenyegeti meg. A központi hatalomtól mit sem tartó nagyurak persze itt is tovább mentek, s nemcsak hogy büntetlenül hajtották el szomszédjaik jobbágyait saját földjeikre, hanem saját hatáskörükben rendeletekkel is eltiltották a szabad költözést. Így tett 1494-ben Kinizsi Pál temesi gróf. Az előjogosak tendenciája félre nem ismerhető: még mindig vannak különböző fokú szabadsággal bíró foglalkozási ágak, még mindig eltérőek az egyes földek mívelése után a földesúrnak járó szolgáltatások, amik mind egyenlővé teendők legegyszerűbben a legalsó fokon, a kilencedet fizető, robottal és ajándékokkal tartozó, költözésében megnehezített jobbágy színvonalán. Ide kell leszállítani a nem-nemesosztályokat, ez a rendek tendenciája, mely bizonyára élt a keblekben már Mátyás korában is, de a megvalósítás felé csak most közeledett.

Mindjárt az 1492 : 47. artikulus, utána több más is, kimondja mindenkire kötelezően, hogy a földesurak vegyék ki jobbágyaik terméséből a kilencedet, s ezt a király és királyné is megígérik, nehogy a többi földesúrtól az ő birtokaikra csődül jenek a kilencedtől menekülő jobbágyok. Ez a törvény azonban nemcsak a már tényleg jobbágysorba sűlyedt parasztokat érinti, akik már úgyis a legtöbb helyen fizették a kilencedet, hanem azon feltörekvő lakósságot, mely a mezővárosokban, királyi és magánprivilégiumok védelme alatt, mint már láttuk, egy sommában fizette a földbért és földesúri tisztekkel nem kellett többé személy szerint érintkeznie. Azt a 7–800 mezővárost, melynek lakossága már megkezdte a felemelkedést a szabad bérlőosztály felé, e néhánysoros törvény egyszerre letaszította a jobbágysorba, s ezzel elejét vette szabadabb kisbirtokos életformák általánosulásának és alföldi magyar agrárpolgárság kifejlődésének. Ugyancsak kiemelkedő rétegeket tört le és dobott be a jobbágyság katlanába az 1498 : 41, törvénycikk, mely a városok lakóit kötelezte földesúri kilenced fizetésére azon szőlők és szántókért, melyeket nemesektől béreltek. A földesúr minden földje után egyformán akarta a maximumát a szolgáltatásoknak, földjein nem akart mást látni, mint a maximumot fizető jobbágyságot, – ez a törekvés volt az igazi motora a parasztlázadás után létesített helyzetnek, mely Magyarországon szinte csak két osztályát ismerte el az embereknek: előjogos és birtokkal rendelkező nemességet és ennek földjén dolgozó jobbágyokat.

A hatalmasok e törekvése nem állt meg a középkor régi autonóm területeinek határán sem: a szabad székelyekkel szemben Mátyás hős erdélyi vajdája, Báthory István próbálta érvényesíteni – persze csak Mátyás halála után –, amikor várat építtetett közöttük és a szabad székelységet e várhoz adózásra kényszerítette, mintha csak a Székelyföld az ő uradalma lett volna. Báthory székelyföldi garázdálkodása a valóságban rendszeres kísérlet volt arra, hogy a nagybirtok tipikus adminisztrációjával, familiárisai hadával szabad közjogi területet jobbágysorba szorítson le és magántulajdonná tegyen. A székelyek könyörgésére Ulászló 1493-ban elmozdította Báthoryt a székely ispánságtól és vajdaságtól, megerősítette a székely szabadságokat, de a székelyek maguk is megérezték a központi hatatom gyöngeségét, még az ökörsütés miatt is lázadoztak és az 1505. évi agyagfalvi gyűlésen sajátmaguk próbálták ügyeiket rendezni. II. Lajos alatt is felkeltek, részben Zápolyai János vajda elnyomása ellen, részben a saját főembereik ellen, akik a magyar földesurak mintájára szerették volna a közszékelyt jobbágyukká tenni. Egészben véve azonban megtartották szabadságukat e korban is a székelyek, hogy azt majdan a szabad Erdélyben veszítsék el.

A földesurak lefelé egyenlősítő törekvését váratlan győzelemhez juttatta a parasztok lázadása. Akaratlan kirobbantója ennek Bakócz Tamás volt, aki renaissance-korlátlanságában régóta vágyott a pápaságra és Velence meg Miksa császár politikáját is azért képviselte az udvarnál, mert tőlük várta a bíbornoki kollégium befolyásolását. De bár Bakócz személyesen ott volt Rómában és pompakifejtésével mindenkit bámulatba ejtett, II. Julius halálával a konklave 1513-ban nem őt, hanem Medici Jánost, X. Leót választotta pápává. Ez a nagy renaissance-pápa Aeneas Sylviust akarta követni a török elleni harcban és a hazatérő esztergomi érseket megbízta Magyar- és Lengyelország, valamint Svédország és Dánia területén kereszteshadjárat hirdetésével. A keresztény szolidaritás érzése ekkor már rég kihalt a művelt osztályok szívéből, hiszen már Podjebrád ellen is csak parasztok vették fel a keresztet Német- és Csehországban. Nálunk is így történt; jobbágyok, egytelkes nemesek és a mezővárosok lakói gyűltek össze papjaik és bíráik vezetésével Bakócz hívására és felvéve a keresztet, cruciati lettek. Az egész, 100.000 főre becsült tömeg oly rendezetlen sereg volt, hogy nem is állott élére előkelőbb ember; Bakócz egy székely lófő vitézt, Dózsa Györgyöt tette vezérévé, aki korábban a végeken a török ellen harcolt. Ekkora tömegek vezetésére természetesen alkalmatlan volt az egyszerű székely vitéz, de mikor a keresztesek rakoncátlansága miatt Bakócz feloszlatta a sereget, a rákosi táborból Dózsa neki indult az ország meghódításának. Proklamációjában a király és nem az urak alattvalójának nevezte magát és Cegléd városába hívta a mezővárosok és falvak lakóit egyesülésre a gonosz nemesek ellen. A harc a parasztlázadás ősi formáit öltötte magára: elnyomottak rabolják, égetik, gyilkolják, karóba húzzák elnyomóikat, s a mindenében, vagyonában, családjában, életében fenyegetett nemesség hasonló kegyetlenséggel iparkodik a lázadást elnyomni. A Dózsától az udvar megfigyelésére Pest mellett, a gubacsszentlőrinci táborban hagyott pesti polgár, Száleresi Ambrus seregét ugyan Bornemissza János, Tomori Pál, Batthyány Ferenc és Moré László megsemmisítették, de a főhaddal, 30–40.000-nyivel Dózsa akadály nélkül vonult végig az Alföldön, ahol a nagy mezővárosok népére biztosan számíthatott, hiszen ezeket csak néhány éve fosztotta meg privilégiumaiktól a nagyurak és nemesek országgyűlése. A Maros balpartján, Gyula és Csanád közt útjába álltak Báthory István és Csáky Miklós Csanádi püspök hadai, de megverettek, az elfogott püspököt Telegdy Istvánnal, az ország kincstárnokával és más néhány úrral együtt Dózsa válogatott kínzások közt végeztette ki Apátfalván. A jobbágyokkal keményen bánó Brandenburgi György uradalmain át, Világos, Arad, Solymos, Lippa felé vitt Dózsa útja, a Temesköz várait már az útközben elfoglalt kastélyok ágyúival törette, s magát a temesi grófot, Báthory Istvánt is ostrom alá fogta Temesvárban. A parasztok táborában sok „deák”, külföldi egyetemet végzett ember volt, nem csoda tehát, hogy Temesvárnál a vizek elvezetéséhez fognak és a várat el is foglalják, ha Zápolyai István erdélyi vajda meg nem érkezik Báthory segítségére. A harcban Dózsa rác hajdúi – marhahajtókból lett katonák – átpártolnak, a parasztság szétszalad, a vezér Zápolyai rác atyjafiának, Petrovics Péternek lesz foglya, s a vajda rettenetes bosszút vesz: a parasztkirályt tüzes vasszékbe ülteti és hajdúlegényeit kényszeríti, hogy égett húsába harapjanak. Testvérét, Gergelyt kivégezték, a többi vezért, nemes Nagy Antalt, Mészáros Lőrinc ceglédi plébánost, Pogány Benedeket, Barabás papot nagyrészt ugyanez a sors érte kisebb csapataik élén. A lázadás főként az Alföldön, fel Heves vidékéig dúlt, a Dunántúlra aránylag kevés jutott, Erdély pedig Zápolyai vaskormánya alatt mozdulni sem mert. Ugyanezen időben, egy évvel később és utóbb, Németország különböző vidékein hasonló parasztlázadások voltak, Württembergben az „armer Konrad”, Krajnában és Dél-Stiriában a vend parasztok felkelése; mindegyiknek motívumai a helyi elnyomás formáiból adódtak, de abban mind megegyeztek, hogy magasabb vallási vagy tudatosabb szociális célok nélkül helyzetük javítására törekedtek bennük az elnyomottak, parasztok, kisiparosok, kispolgárok, köznemesek. Mindnyájan jelei voltak a szegény nép vonakodásának, hogy a rákényszerített újkori jobbágyságot magára vállalja, és mindnyájan leveretvén, alkalmat adtak ez új jobbágyság kiépítésére.

Ez történt nálunk is. A nemesség a véres bosszú után az 1514. évi országgyűlésen meghozta a törvényeket, melyek felállították az 1848-ig tartó vas választófalat magyar és magyar között. E törvényekben nem is a jobbágyszolgáltatások szabályozása a legsúlyosabb, hanem az, hogy minden jobbágyot ugyanazon, lerázhatatlan igába fogtak, s így a középkor különböző szabadságait végre redukálták egyetlen, teljes szabadsághiányra. A 4. artikulus az ország minden parasztját, kivéve a királyi városok lakóit, szabadságvesztéssel bünteti és azzal, hogy valódi és örök szolgaságban éljenek, a szabad költözés jogát elvesztve. A magyar jobbágy azóta lett „röghöz kötött”, azóta él „perpetua rusticitas” bélyegével homlokán, ezóta tartozik minden földért, melyet a nemes művelni enged, robottal, egy forint cenzussal, kilenceddel és pontosan körülírt ajándékokkal. A heti egy nap robot, amennyit a törvény megszab, később, a XVII. és XVIII. században még szelid, emberséges szolgáltatásnak tűnt fel a jobbágymunka erősebb kihasználása idején, behozatalakor azonban az örök szolgaság jele volt nagy tömegek számára, akik előbb még szabadabb viszonyok közt, bérlet, sommás pénzbeli fizetés fejében, mezővárosok szabadságai birtokában művelhették az urak földjeit, sőt maguknak is lehettek, voltak is birtokaik.

A magyarság túlnyomó többségének ez alávetett helyzetét az 1514. évi törvény magábanvéve nem állandósította volna, hisz a rendi korszakban törvények érvénye úgysem tartott sokáig. A jobbágyság sorsára váratlanul hatott az a véletlen, hogy Verbőczi István épp ezen 1514. évi országgyűlésre készült el az országlakók jogainak összeírásával, amit több korábbi kísérlet után – már az 1498. évi diéta megbízott egy ítélőmestert e munkával – Ulászló bízott reá, mint aki már a Hármaskönyv elődjének tekinthető 1486. és 1492. évi törvénykönyvek összeállításában is résztvett. A három részbe foglalt jogkönyvet, a Tripartitumot, az 1514. évi diéta nemesi többsége jónak találta, Ulászló is elfogadta, de erről szóló levelét a főnemesség közbelépése folytán már nem publikálta, úgyhogy a Hármaskönyv nem is nyert formális jóváhagyást, de szerzőjétől 1517-ben Bécsben kiadatván, tényleg a rendi korszak legnagyobb tekintélyű törvénykönyve lett.

Tartalma szerint elsősorban a már használatban levő magán jogot és perrendtartást állítja össze, általános jogi alapelveit a római jognak német és magyar területen elterjedt kivonatos előadásaiból veszi, de a tételes magyar jogot a korábbi kodifikációk és az ítélőmesteri gyakorlat alapján dolgozza fel, melynek Verbőczi kitűnő ismerője volt: maga is kodifikált korábban, bírósági okleveleket pedig fiatal- és öregkorában saját kezével szeretett írni és kiállítani. Magán- és perjogunk 1848-ig az ő megállapításain nyugodott, s így valóban nincs ember, aki a nemzet életére oly hathatós befolyást gyakorolt volna, mint ő. Munkája azonban közjogi részeket is tartalmaz, s itt félre nem ismerhető rajta napjainak szelleme. Verbőczi a köznemesség érvényesülésének volt harcosa, s ezért munkája jóformán egészében a nemesség jogainak összeírása és az, hogyan kell ennek e jogaival élnie. Az I. könyv 9. titulusában, a Primae nonusban, 300 esztendős érvénnyel foglalja újra össze az aranybulla nemesi kiváltságait: törvényes ítélet nélkül nem fogható el a nemes; egyedül a koronás királynak van alávetve; birtokaival és jövedelmeivel szabadon rendelkezik, s utánuk semminemű adót nem fizet, azonban harcolni köteles az ország védelmében; nemesi jogai védelmére az aranybulla záradéka értelmében ellenállási joga van. Verbőczi pártjának tendenciái nyilvánulnak meg annak kiemelésében, hogy egyrészt főpap, országzászlós, főúr, másészt köznemes a nemesség és birtokjog dolgában egyenlő és teljesen azonos szabadságokkal bírnak. Ezt egyszer már Nagy Lajos 1351. évi 13. artikulusa is kimondotta, de tudjuk, hogy a gyakorlat persze mást mondott, s különbség volt nagyobb és kisebb nemesek közt; láttuk, hogy a familiáris-viszony kereteiben nemesek jutottak főurak szolgálatába, minekfolytán nemesi jogaik csökkentek és semmikép sem voltak egyenlők és azonosak a dominuséval. De a Hármaskönyv tekintélye és századokon át változatlan érvénye legyőzte az életet: a familiáris-viszony soha nem nyert országos jogi formulázást és egy század mulva, mikor már nem volt rá szükség, nyom nélkül letűnt, s főúr és nemes közt a jogokat illetőleg Verbőczi hatása alatt lényeges különbség soha nem fejlődhetett ki. A nemesség védelmében még tovább megy a Hármaskönyv: nemcsak a főnemesség alól szabadítja fel – élénk ellentétben kora felfogásával –, hanem a királyt is ártalmatlanná teszi reá nézve. Visszanyúl a Kézai-féle communitas-elméletre, melyben a Scythiából kijött húnok éltek, közösen határozva minden dolgokban, s erre a fikcióra támaszkodva, előadja, hogy mikor a magyarok keresztény hitre tértek, királlyá választották és koronázták Szent Istvánt, ezáltal a communitas átadta a „szentkoronának, s következésképen a fejedelemnek” a nemesítés és birtokadományozás minden jogát, melyek által nemessé tesznek valakit és azt a jobbágyoktól megkülönböztetik. Az országban nem lévén más hatalom és birtokjog, mint a nemesi, mindez a szentkoronából árad szét a nemesekre, viszont a szentkorona és viselője hatalmát a nemesek összességétől kapta. „Nincs tehát fejedelem, csak a nemességtől választott és nincs nemes, csak a királytól nemesített.” A Hármaskönyv I. részének e 3. és 10. titulusában rejlik az, amit utóbb közjogászaink a szentkorona tanának és elméletének neveztek. Akkoriban a királyság és korona fogalmi körének szűkítését jelentette, hogy csupán nemeseket foglal magában; az előadás egyes pontjai a történeti hűségtől is eltértek, hiszen Szent István kétségkívül nem kapta hatalmát sem a nemesektől, sem a communitastól. A szentkorona mindenkor nagy, vallásos tisztelet tárgya volt, egyúttal az állam szimboluma is, hiszen a középkor első századaiban király személye és állam tökéletesen fedték egymást. De a szentkorona még Mátyás korában is a királyé volt, fogalma ettől volt elválaszthatatlan, a belőle kiáradó vallásos erő a királyt, s a tőle reprezentált államot emelte a nemesség fölé és vele szemben szó sem volt arról, hogy a korona a nemességé. Tudjuk, hogy a középkor felfogása szerint a fejedelmek hatalmukat, azaz a koronát Istentől kapták, nem pedig bármely társadalmi osztálytól. Csakis királytalan időkben, gyönge vagy rossz királyok alatt merül fel ez a tipikusan rendi elmélet, mint Kún László korában Kézainál, vagy pedig 1440-ben, I. Ulászló megkoronázásakor, amikor az erőszakkal elvitt szentkorona helyett az ország rendek más koronát jelölnek ki a koronázásra és e célból reá ruházzák azt a közhatalmat, mely e rendi felfogás szerint őket illeti és tőlük száll át koronára és királyra. A királyi hatalom talán soha nem volt gyöngébb, mint éppen Verbőczi működése idején, s így érthető, hogy ő is visszanyúl a szentkorona e rendi fogalmazásához, azt jogászi elmeéllel kifejti, s egyúttal beágyazza a rendi világ köz- és birtokjogi gondolkodásába. Verbőczi tana a koronát eredetileg a nemesi communitashoz kötve, végső fokon lehetővé teszi a királynélküli királyságot, a korona jelképét maga előtt tartó államot, melyben a nemesség nem látja szükségét annak, hogy a koronát király fejére tegye. A szentkorona a nemesi közösség szimboluma, ennek tagjai a nemesek, s amint a tagok közül immár kizárattak a nem-nemesek, úgy a király is inkább csak passzíve járul hozzá a szentkoronát eredetileg is birtokló nemesi communitas működéséhez: a koronát ettől kapja és ennek fejében úgy kormányoz, ahogyan a nemesség kívánja. Aminthogy ez volt a Verbőczi-féle köznemesi párt nézete is, melyet nem egyszer próbált országgyűléseken érvényesíteni, mikor a saját kezeibe próbálta ragadni az egész államhatalmat.

A Bicskei-család címere II. Lajosnak Budán 1520 július 13-án kelt adománylevelén.
A címerkép vadászjelenetet ábrázol, központjában gazdagon felszerszámozott fehér lovon II. Lajos király arannyal áttört zöld ruhában, vállára omló szőke hajfürtökkel, fején aranykorona. A lovat kantárszárán feketehajú, fedetlenfejű, kékruházatú alak – valószínűleg a címerszerző Bicskei András – vezeti, térden alul érő ujjatlan vörös köntösben. A háttérben – fekete köntösbe öltözött, fején sárga süveget viselő férfiú – talán Zerdaheli Imreffi Mihály királyi főlovászmester, a repülő fehér hattyút puskából lövi le. A címerkép budai mester renaissance-stílusú alkotása, akinek több címerképe ismeretes. A címeres levél a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltári Osztályában van.

A szentkorona ez új fogalmazása mégis óriási pozitív hatással volt a magyar államiságra. Amikor 300 éven át a nemesi rend uralkodott nálunk és a nagybirtokosok hatalma időnkint korlátlan volt, fennállott a veszély, hogy a nemesség csoportokra szakadhat és darabokra szegdelheti az országot. A szentkorona-tan Verbőczi fogalmazásában minden egyes nemest felbonthatlan kötelékkel vonzott és kapcsolt be a nemzeti közösségbe, melynek középpontja a vallási fényben ragyogó szentkorona volt. Bár, mint látni fogjuk, a magyar rendiség századokon át képtelen volt az országnak kormányzati központot teremteni, nem szóródott szét ennek híján sem, nem szakadozott le lakosság és országterület, ott állott messze láthatóan a nemzet és állam nagy szimboluma, a szentkorona, mely minden politikai joggal bíró egyént magában foglalt, s melyről minden nemes, a populus Verbőczianus minden tagja, joggal hitte és hihette, hogy az ő tulajdona is. Így lett a szentkoronának Verbőczi-féle fogalmazása évszázadokon át egyik legerősebb biztosítéka a magyar állam és nemzettest egységének.

A politikai nemzetet összetartotta, ez a Hármaskönyv nagy érdeme; a népet kettészakította, ez nagy vétke, melyet Verbőczi akkor követett el, mikor munkáját az 1514. évi országgyűlésre benyujtva, az utolsó pillanatban beleillesztette ez országgyűlés jobbágyellenes határozatait. A Dózsáék elleni véres bosszút ő örökítette meg századokra. Amit az 1514. évi törvény csak alkalmilag fejez ki, azt ő jogi éllel kifejti és ki is bővíti. A fentismertetett földesúri tendenciákat ő valósítja meg hideg jogászésszel, a törvény szövegén is túlmenőleg. III. része 30. titulusában ezt mondja: „a parasztot munkája bérén és jutalmán kívül ura földjéből semminemű örökjog nem illeti, mert az egész föld birtoka egyedül a földesúré.” Tudjuk, hogy ez a korábbi századokban sohasem volt így, mert a magyar föld sokféle birtokosé volt, s ezek között a nemes földesúr csak egy volt a sok közül. Azt is tudjuk, hogy még Verbőczi után sem ment könnyen ez elv megvalósítása és hosszú harcokba került, míg a földesúr szétrobbantotta a faluközösséget és annak földjeit maga számára foglalta. Verbőczi itt is, mint műve több lényeges helyén, csak a köznemesség posztulátumát fejezi ki tételes törvény gyanánt, ezáltal ezt a posztulátumot belevetette az életbe, ahol az, a Hármaskönyv nagy tekintélyétől érlelve, lassankint gyökeret vert. A tekintélyt pedig könyvének mindenekfelett az adta, hogy a nemesség sehol sem találhatta meg jogainak oly bő listáját, mint épp a Hármaskönyvben. A magyar föld még nem volt a nemesség kizárólagos tulajdona, mikor ez a tan már jogi maximává lett és a magyar parasztot letaszította a politikailag jogtalan bérmunkás, a birtokszerzésre képtelen jobbágy színvonalára. A jobbágyokra vonatkozó többi rendelkezés hasonlókép mélyíti el a különbséget úr és jobbágy között, a római jogász kérlelhetetlen logikájával. Így adott formát háromszáz évre a magyar jobbágy szerencsétlenségének Verbőczi, a nagy jogász és nagy tudós, de aki nem volt annyira államférfiú, hogy saját osztályának érdekein felül tudott volna emelkedni.

II. Ulászló 1516-ban halt meg, miután a rendeknek tett ígéretei ellenére, de családi politikájának megfelelően fiát, a gyermek Lajost Miksa császár és Zsigmond király gyámságára, a kormányt pedig a kiskorúság tartamára Bakócz bíboros-érsekre és Lajos két nevelőjére, Brandenburgi Györgyre és Bornemissza, Jánosra bízta. Végső akaratát a rákosi országgyűlés nem fogadta el: a fejenkint megjelent nemesség az idegen befolyás ily nagy mértékét valóban nem tűrhette el, s úgy határozott, hogy Lajos nagykorúnak tekintessék, tehát gyámokra nincs többé szüksége, s mellette 6 főpap, 6 főúr és 16 köznemesből álló tanács intézze az ügyeket. György őrgrófra és Bornemisszára pedig a király további nevelését bízták rá. Lajos király nem volt tehetség és jóakarat híján, de az őrgróf nevelése alatt végkép elszokott a fegyelmezett munkától és léha szórakozásokra áldozta idejét. Első évei az államhatalom bomlása dolgában még Ulászló korszakán is túltesznek. Az anarchia soha ily mértékben nem harapózott el addig Magyarországon, mint ekkor, amikor nemcsak királyi hatalom nincsen, de a rendek sem tudják többé, mit akarnak, s ennek következtében az országgyűlések munkája is meddő, hatástalan marad. A köznemesség körében továbbra is megfigyelhető azon érzelmi momentum, mely az idegen, elsősorban Habsburg-befolyást rossz szemmel nézi, azonban ez érzésének megfelelő aktív politikára képtelen és még azt sem teszi meg, hogy következetesen Zápolyai mögé álljon és az ő nemzeti királyságára törekedjék. De még ha lett volna is erre politikai érzéke és iskolázottsága, akkor sem tehette meg, mert Zápolyai éveken át nagyon is laza viszonyt tart fenn a köznemességgel és magas állásához illően inkább a főúri konföderációkban vesz részt. A két nevelő közül Brandenburgi Györggyel kibékül, s ennek fejében belenyugszik, hogy a 16 köznemesi ülnök elmaradjon a királyi tanácsból, s így a hatalom megint a főurak kezébe kerüljön, helyesebben az új kancellár, Szatmári György püspök kezébe. Egymást érik most a legkülönbözőbb rendelkezések, melyeket az anarchiában senki sem vesz komolyan. A királyi tanácsot folyvást átalakítják: az 1518. évi rákosi diéta négy új prélátus- és négy báró-tagot delegál oda, elhagyva a 16 köznemest, ezek az ezévi bácsi diétán megint visszakerülnek a tanácsba, de ott vannak a főúri konföderáció tagjai is, akik mellett ők alig számíthatnak befolyásra. Országgyűlést egy ideig évente kétszer is tartanak, Szentgyörgykor és Szentmihálykor; van eset, mikor a köznemesség hívja össze, van olyan diéta, amelyen a köznemesek, s másikon a főnemesek egyedül határoznak. A rendiség teljes kimerülését, politikai tehetetlenségét jelenti, hogy az országgyűlési törvények érvényességét is időben korlátozzák, még pedig egyszer egy évre, az említett bácsi diétán három esztendőre. Ha a köznemesség nem tudja kivárni a törvények összeírását, azzal távozik el, hogy a nélküle hozott törvények érvénytelenek. A bácsi diéta viszont csak azokra tartotta kötelezőknek a saját végzéseit, akik jelenvoltak meghozásukban; az ott nem lévőkre pedig elrendelte, hogy fejenkint tegyenek esküt az országgyűlés törvényeire vármegyéjük ítélőszéke előtt, s az esküt megtagadókra fej- és jószágvesztést mondott ki. Nem képzelhető el mélyebb elhanyatlása államiságnak és rendiségnek, mint mikor az országgyűlés maga mond le határozatai általános érvényéről és külön megyei esküktől várja a legutolsó köznemesnél is tekintélyének helyreállítását. Ez évek nagyszámú országgyűlési artikulusainak áttekintése teljességgel felesleges, hiszen bárminő rendelkezéseket tettek is az ország pénzügyi orvoslására, a királyi birtokok visszaszerzésére, a végek védelmére, azokkal senki sem törődött.

A köznemesség politikai éretlenségében a főurak is osztakoztak, s megesett, hogy az állami élet lábraállításán nem az országnagyok, hanem az idegenek törték a fejüket. Miksa és Zsigmond egyként rajta tartották az országon szemüket, nemcsak a rokonság, hanem a várható örökség miatt is; gyámságukat komolyan vették és az országgyűlésektől követelték gyámi jogkörük gyakorolhatását. Követeik együttesen kérték, hogy a magyar királyi tanácsban két lengyel és két császári tanácsos is helyet kapjon, s ezeknek ott a magyar tanácsosokkal egyenlő befolyásuk legyen. Követelték egy szűkebb kormányzótestület felállítását, mely a törvényeket végrehajtaná, az adókat beszedné, a rendet fenntartaná, követelték a nemesség adózását és hogy jó példával járjon elől, Miksa maga ajánlkozott Jajca védelmére. A nemzeti autonómiának mély sűlyedésére volt szükség, hogy külországok ilyen ajánlattal jöhettek: ők vállalkoztak annak megtételére, amit a magyar urak és nemesek nem voltak hajlandók megtenni. És a központi hatalom e végzetes hiányában egyetlenegy politikai tehetség nem akad, aki valami pozitívumot tudna alkotni. Zápolyai vajdának a parasztok leverése óta népszerűsége van, liberator regninek tartják, de ő nem foglalkozik egyébbel, mint a királyi gyám, Bornemissza eltávolításával a budai várnagyságból. Ezért köt konföderációt Báthory Istvánnal és Várday Ferenccel, amibe 1519-ben beveszik a kancellárt, Szatmárit is. Ugyanez évben hal meg Perényi nádor, helyén a nemesség egyrésze Zápolyait látná szívesen, de ez többre tartja az erdélyi vajdaságot, melyben egész országrész fegyveres erejét használhatja saját céljaira, beleegyezik ecsedi Báthory István megválasztásába, aki ugyan nagy család fia, a kenyérmezei hős unokaöccse, de tehetségtelen, részeges ember. Közelről nézve e viszonyokat, nem mondhatjuk, hogy a „széthúzás” tette tönkre az országot, a konföderációk divatja ellenkezőleg egyesítette a hatalmasokat és voltak pillanatok, mint 1519-ben is, mikor nádor, kancellár és vajda, a köznemesség vezére, a legszorosabb viszonyban álltak egymáshoz. Erőskezű király alatt, aki kijelöli mindenkinek a feladatát, mindezen urak hasznos szolgálatokat végeztek volna a hazának, aminthogy bizonyos, hogy Zápolyai János nem volt rosszabb atyjánál, s talán Szatmári sem Vitéz Jánosnál. A rendiség azonban képtelen volt király nélkül élni, s a központi hatalom végletes tönkrejutása, nem pedig valami „erkölcsi mocsár” az, ami akkori lengyeles állapotainkat magyarázza. Király, hadsereg, adózás, diplomácia mind elpusztult, a hatalmas nagybirtokosok látókör híján csak tapogatóztak a tennivalók dolgában, illúziókban éltek és bakokat lőttek. Az urak tájékozatlanságára mi sem jellemzőbb, mint hogy Miksa halálakor komolyan azt képzelték, hogy az ifjú Lajos királyt császárrá választhatják és helyesen látta e kor kiváló kutatója, Fraknói Vilmos, hogy „naivitás dolgában egyik sem múlta felül Verbőczit, aki arra vállalkozott, hogy a pápát és az olasz fejedelmeket Lajos jelöltségének megnyerje.” E célból és hogy a török ellen segítséget kérjen, a doge és X. Leó pápa előtt szónokolt, amikor otthon mindkét célt már elejtették: V. Károly követe, Cuspinianus rábeszélésére a tanács kimondta, hogy Lajosnak mint cseh királynak szavazata Habsburgi Károlyra adassék, s egyúttal a törökkel is békét kötöttek. Szatmári 5000 forintot, Szalkai László püspök 3000-et kapott az osztrák követtől, s a füstbe ment külföldi fáradozások fájdalomdíjaként Verbőczi birtokadományban részesült. Az ügyek ily intézésmódján a köznemesség befolyása sem segíthetett, hiszen ennek látóköre csak az idegen befolyás eltávolítását, udvari és állami hivatalok megszerzését, nem-adózást és nem-katonáskodást foglalta magában, akaratát demagógiával lehetett megnyerni, mint Verbőczi a hatvani gyűlésen, mikor megigérte a nemeseknek, hogy többé nem kell adózniok, egy jobbágyházat sem kell eztán megróni, s „ezenfelül házunkat is ezüsttel béleljük ki.” A jelen chaotikus összevisszaságban terült el e nemzedék szeme előtt, s a zavaros tömkelegből mind imponálóbban emelkedett ki, a távol tiszta légkörében, Mátyás korszaka, a magyar nagyság elmúlt dicsősége, a régi jó idők. A magábaszállás egy pillanatában Verbőczi is felismerte, hogy Mátyás nagyságának oka a királyi tekintély volt: a király vigyázott rá, hogy minden rend dolgát végezze és neki engedelmeskedjék. A felismerésből azonban akarat és tett nem következett. 1514 után csak hat év kellett, hogy Verbőczi észrevegye és kimondja a parasztok nyomorát, „kiknek adójából élünk; el vannak nyomva, koldussá vannak téve (depauperati), ki vannak szipolyozva és sokan közülök a nyomor miatt koldulni mennek”. A művelt, világotlátott Verbőczi sok bajt meglátott, de ő sem volt az orvoslás embere.

Romlott kor, erkölcsi mocsár terjengett itt? a magyar Duna völgyében, s annak miazmáiból szövődött vajjon össze Mohács katasztrófája? E moralizáló felfogással szemben is hangsúlyoznunk kell, mily nehéz és felelősséges munka egy egész kort ily bűnök tömegével megterhelni. Minden korban emberek csinálják a történetet és amint ezeket angyaloknak sem, éppoly kevéssé tarthatjuk őket ördögöknek. Egy-egy korszak mélybeindulását egyszerűen a népesség erkölcsi megromlásából magyarázni: általánosító szemlélet volna. Minden hanyatlásnak kell, hogy szemmellátható, felismerhető okai legyenek, s azt hisszük, a Mohács-előtti kort illetőleg ezeket a politikai viszonyokban találhatjuk meg. Mátyás monarchiájának nagy életenergiáit senki sem vezette többé egységes mederben hasznos nemzeti munkára, szétáradtak tehát és zabolátlanul pusztítottak, miközben önmaguk is a megsemmisülés felé siettek. II. Lajos nádora és vajdája, Báthory és Zápolyai, közepes tehetségű emberek voltak, akik erős központi vezetés alatt belesimultak volna a nemzeti közösségbe, ahelyett, hogy a magas társadalom renaissance-individualizmusában rakoncátlanul rohanjanak önző céljaik után. A renaissance-nak ez erkölcsi parancs alól felszabadító hatása különben is csak a legfelsőbb körökre korlátozódott; mélyebben hatolva a nemzeti társadalomban, ott hanyatlás helyett erkölcsi és kulturális emelkedés tendenciáit figyelhetjük meg. A renaissance-követelte magasabb műveltség csirái még a középkori vallásosság talajába hullanak, s abból varázsolnak elő irodalmat, művészetet, továbbfejlődésre képes keresztény, katolikus kultúrát. A Mátyás korában felemelkedő, már félig polgárias városi lakosságot a kolduló-szerzetesek, ferencesek és domonkosrendiek vezetik, az ő körükben Mátyás utolsó éveiben és a Jagellók alatt reformtörekvések jutnak győzelemre, a hitélet elmélyül és a lelkeket immár, a renaissance felfogásával párhuzamosan, a nemzeti nyelven próbálják Isten igéivel táplálni. Az új fegyelemnek eredetileg vallásos követelményei hozzák létre a kolostorok kódex-irodalmának legnagyobb virágzását. Az observans ferenceseknek budai és pesti kolostora, a tőlük gondozott beginaház Budán, a klarisszák Óbudán, a marianus ferencesek óbudai, a domonkosok budai férfi- és margitszigeti apácakolostora már magyar olvasmányokkal látják el a rendtársakat és híveket, felnő a Ráskai Leák és Sövényházi Márták írástudó, könyvíró, könyvolvasó nemzedéke, s Temesvári Pelbárt latin műveiből megírják a ferences főnököknek, Laskai Osvátnak, Segösdi Lukácsnak, a tudós domonkos vizitátornak, Váczi Pálnak névtelen fráterei a magyarnyelvű legendák, prédikációk, példák, leckék, azon szerzetesi szabályok tömkelegét, melyet kódexirodalomnak nevezünk. Névtelenek még ez írók, kik Isten dicsőségére dolgoznak, de már nagy magyar írói tehetségek körvonalai ismerhetők fel soraikban, minő a Karthauzi Névtelen, aminthogy a szintén vallásos célokat szolgáló képzőművészetek is ebben a korban teremtenek jellegzetes mestereket, a késő gótikát barokkizáló M. S. mestert és a Veit Stoss művészetét követő és elérő faszobrász Lőcsei Pált. Városok és kis falvak díszes szárnyasoltárokat rendelnek templomaik számára, s a festészet ez oltárok képtábláin éli tovább középkori gótikus formáit, de már átveszi a nagy német művészet, Dürer és társai formanyelvét is. A vallásos érzés valóságos renaissance-át bizonyítják ezek a Mátyás utolsó évtizedeiben és a Jagellók alatt megrendelt és elkészített képtáblák, melyek a hívők szükségleteit elégítették ki, az ő rendelésükre készültek, nem pedig hatalmas urak egyéni kedvtelései voltak. Mátyás királynak és humanistáinak például semmi kapcsolatuk nem volt e művészethez, melynek termékei, a figurális alkotások, az üldöző török uralom következtében az Alföldön és a Dunántúl megsemmisültek, de megmaradtak a Felvidéken és Erdélyben. Ma ilyen képet, Zsigmond korától kezdve, de túlnyomólag az 1470–1526 közti időből a Felvidékről 1388-at, Erdélyből 324-et, Dunántúlról 15-öt, Alföldről 20-at, Horvátországból kettőt ismerünk. A városi és falusi lakosság mély vallásosságát egyéb adatok is bizonyítják; végrendeletek teli vannak egyházi, kegyes célra tett hagyományokkal, a lakosság mind szorosabban tömörül vallásos jellegű céhekbe és keresztény caritast gyakorló egyesületekbe, búcsújárások kegyhelyekhez, falusi templomok védőszentjeinek ünneplése még tipikusan középkori, bensőséges hitéletet árul el, mely csak a Mohácsot követő fegyverzajban lesz mind halkabb és mind színtelenebb.

A magyarság széles tömegeinek ez élő hite akadályozta a protestantizmus terjedését. 1526 előtt Luther tana szinte kizárólag csak a Felvidék és erdélyi szászföld német városaiba tudott elhatolni. A német polgárifjak már 1522-ben megtalálják az utat a wittenbergi főiskolára, Budán, Kassán, Sopronban, Pozsonyban, a bányavárosokban, Szebenben, Brassóban akadnak protestáns tanokat hirdető tanárok és szerzetesek, kiket nemcsak a városi tanácsok, hanem a német érzelmű udvar, s benne Brandenburgi György és az ifjú Mária királyné is pártfogolnak. A valláshoz hű köznemesség a protestáns tanokban a német terméket is gyűlölte, s ezért az 1523. évi budai országgyűlésen az új eretnekséget, mint Szűz Mária ellenségét, fej- és jószágvesztéssel, az 1524. évi pesti és 1525. évi rákosi diétán pedig máglyahalállal fenyegette meg. Persze, ezzel a törvénnyel éppoly kevéssé törődtek, mint a többiekkel, az igazi hatalommal bíró főrangúak egy része különben sem volt többé híve a lelkek erőszakolásának: Erasmus langyos, kétkedő filozófiája már megjelent magyar földön is, leveleit a humanisták a királyi asztalnál kézről-kézre adták, s Mária és Lajos is olvasták. Thurzó Elek, az alsó-magyar bányaüzem ifjú örököse, a királyné híve, két testvérével, János boroszlói, Szaniszló olmützi püspökkel együtt, Henckel János és Oláh Miklós, a királyné udvari papja és titkára, egykép beszívták már lelkükbe a Rotterdami fáradt pesszimizmusának mérgét. Erazmizmus és protestántizmus azonban éppoly távol terjengett a magyar lélek perifériáin, akárcsak a Mátyás-korabeli humanizmus visszfénye, mely, persze, nem a tunya Ulászló udvarából verődött vissza, – ő kezdte meg a Corvina kéziratainak eladományozását lézengő humanistáknak, akik utóbb maguktól is hozzányúltak e kincsekhez és Mohács idejére már széthordták a könyvtár legnagyobb értékeit. Ulászló nem olasz, hanem cseh humanistákat tartott udvarában, Lobkowitz Hassenstein Bohuszlávot és cseh kancelláriája titkáraiként Slechta Jánost, Olmützi Ágostont. Ezekkel és a bécsi tanárokkal, Cuspinianusszal, a magyar szolgálatban is álló Balbi Jeromossal alapítá meg a német vándorhumanista, Celtes Konrád a dunai tudós társaságot, melynek élén Vitéz János hasonnevű unokaöccse, egyszerre veszprémi és bécsi püspök állott. Ettől a tipikusan humanista, lelkes, naplopó, komédiás asztaltársaságtól távolmaradtak a magyar főpapok, akik között Szatmári érsekkel élükön többen olvasták a klasszikus költőket és lelkesedtek kéziratokért és Aldus Manutius nyomdája korai termékeiért, így Ulászló titkárai, Thurzó Zsigmond, Gosztonyi János, Csáki Miklós, a Dózsától kivégzett Csanádi püspök, később a Mohácsnál elesett ifjú Perényi Ferenc váradi püspök. Mindezen irányok olajként úsztak a magyar élet felszínén, mely még egész a mélyig megtartotta ősi katolikus jellegét. A renaissance-építészet is csak e főpapok pártfogásából tudta elszórni vidéki termékeit a még uralkodó vallásos gótika tengerében; e főpapi építkezéseknek mintája lehetett Bakócz Tamásnak fennmaradt esztergomi vörösmárványkápolnája.

Magyar állam és társadalom az anarchiát is lebírta volna, hiszen ethnikuma és kultúrája egyképen egészséges volt, ha külső hatalmak nem zavarják életét. Politikai vezetés, pénzügyek és hadsereg oly szánalmas állapotba jutottak, hogy akár gyönge külerő támadása is veszélyes lehetett az országra. Ha Miksa 1490. évi betörését unokái megújítják, kétségtelen, hogy az országot könnyen elfoglalhatják. A támadás nem keresztény részről jött. Szelim szultán halálával fia, az ifjú Szolimán tisztázni akarta az évtizedek óta homályos, béke és háború közt lebegő magyar-török viszonyt. A határ két parancsnoka, az öreg Bali bég szendrői és Musztafa szarajevói szandsákbégek mindjárt a trónváltozás után elfoglaltak néhány még megmaradt bosnyák várat, Zreberniket, a horvát Knint és másokat, az ellenük vonuló Beriszló Péter bán hősi halált halt. Még ez év, 1521 nyarán két nagy hadsereg látott hozzá az ősi magyar végvonal lerombolásához. Nándorfejérvár bánja, Hédervári Ferenc személyesen jött Budára, hogy a védelem költségeit megszerezze, sikertelen tárgyalás után vissza sem tért többé várába, melyet távollétében Moré Mihály védett addig, míg árulóként a törökhöz nem állott, ekkor Oláh Balázs hadnagy vette át a védelem intézését. Nándorfejérvár két hónapig állta a támadást, az őrség 72 emberre olvadt le, míg végre feladta a várat. Hasonló hősiességet tanúsítottak a többi vár csekélyszámú védői is: Sabácon Logodi Simon és Torma Endre alatt az utolsó hatvan vitéz ott esett el a vár piacán, Zimony őrsége Szkublics Markó alatt szintén mind egy szálig elesett, bizonyítékául a meg nem tört népi erőnek és erkölcsnek. Csak a felépítmény volt beteg, de éppen azon fordult meg minden! Lajos király, kiről a pápai követ azt mondta, hogy annyira jó ember, hogy semmit sem ér, egyedül volt képes e súlyos órákban nemes lendületre: elindult a várak felé, hogy királyukat kövessék az urak, de senki se követte. Nagynehezen tudta magához parancsolni Péterváradról Báthory nádort, Lippáról Zápolyai vajdát, akik már ellenséges viszonyban voltak egymással, s addig húzták-halasztották az együttes támadást, míg a szultán vissza nem tért székhelyére. A déli védvonal katasztrófája az évvégi budai országgyűlést bonyolult hadi törvényekre indította – adókat vetettek ki, melyekből zsoldoshadakat akartak felfogadni, Mátyás példáját követve; viszont felmentették a világi urakat a bandérium és a köznemeseket a felkelés kötelezettsége alól. A kodifikációt maga Verbőczi végezte, a szerzendő had főkapitányaivá is a köznemesség vezéreit, Szobi Mihályt és Paksi Jánost tették, kincstartó Verbőczi lett, de sem kincsek nem jöttek be, sem sereget nem állítottak fel. Ugyanez országgyűlésen koronázták meg királynévá Habsburgi Máriát, aki energiáját inkább családja érdekében, semmint Lajos jószándékainak támogatására használta fel. A következő évben Szolimánt Rhodos meghódítása foglalta el, a végvidéki bégek Orsovát és Scardonát vették be, az erdélyi vajda Oláhországba tört és az ottani vajdával a magyar fennhatóságot elismertette. Nálunk haditerv, pénz, sereg egyként hiányzott.

Talán a nyugati kereszténység fog segíteni! A német birodalmi rendek már az 1521. évi wormsi országgyűlésen is meghallgatták a segélytkérő magyar követeket, V. Károly császár és I. Ferenc francia király közt azonban épp ekkor tört ki a századokon át el nem nyugvó küzdelem, s így segélyt nem adtak. Belgrád elvesztére megijedtek a németek, a következő tavaszon tartott nürnbergi gyűlés Bécsbe küldött egy bizottságot, hogy az érdekeltekkel, Ferdinánd főherceggel, a cseh és magyar rendekkel megbeszélje a dolgot. A magyar rendek helyett a király követei jelentek meg, ezek is elkésve, s ez elég ürügy volt, hogy a németek megtagadják a segélyt, s a rendelkezésre álló 3000 zsoldost Ferdinándnak adják, hogy a horvátoktól felkérve, ezeket védje a török ellen. Ugyanez év őszén az újabb nürnbergi gyűlésen Macedóniai László püspök vezetésével nagy magyar küldöttség, benne Verbőczi is, panaszolta el a helyzetet; a németek most 4000 embert igértek, Frangepán Bernátnak pedig, aki a horvát végekért személyesen járt ott, adtak is némi pénzt és Nürnberg városa ágyúkat. Az 1524. évi nürnbergi gyűlés semmit se határozott, s a következő, 1526. évi speyeri országgyűlés, melyen Lajos király titkára, Nádasdy Tamás képviselt bennünket, újra 4000 emberről tárgyalt, az adót szeptember havára követelte a rendektől, s addig vitatkozott, míg be nem következett a mohácsi katasztrófa. A francia háború és Luther mozgalma mellett a magyar kérdés nem érdekelte a távoli fekvésében bizakodó Németországot. A török régi ellenfele, Velence, most évek óta jóviszonyt tartott fenn a szultánnal, akit egyszer a konkurrens portugálok indiai kereskedése megtörésére, máskor Apulia, Friaul megtámadására kért fel, s V. Károllyal szemben szinte szövetségese volt Szolimánnak. Maga Károly császár a francia háború szüneteiben nem idegenkedett török háborútól, de csakis Spanyolország védelmére, az afrikai barbárok ellenében. A francia király, I. Ferenc viszont már e mór kalózokat is biztatta a császár ellen, s a páviai vereség után Károly madridi fogságában ülve, 1525 folyamán két követséget is küldött Szolimánhoz, hogy ez a Habsburgok megtámadásával könnyítsen helyzetén. A második követ, Frangepán János, vissza is tért a szultán ígéretével, hogy meg fogja segíteni. Közben azonban Ferencnek sikerült V. Károly ellen a „szent ligában” egyesítenie a pápát, Velencét és más olaszokat, kimondottan a törők ellen, s így a török szövetség egyrészt felesleges; másrészt kompromittáló lett ránézve, miért is Frangepánt, nehogy elfecsegje, fogságba vetette. Szolimán már Frangepán követsége előtt elhatározta a magyar hadjáratot.

Segítő akarat csak a pápák, a német VI. Adorján és a Medici-családból származó VII. Kelemen részéről nyilvánult meg. Ez utóbbi a birodalmi gyűléseken Campeggio bíboros által erélyesen támogatta a magyar kérést, s 1524-ben külön nunciust küldött Magyarországra, szicíliai báró Burgio Antalt, világi embert, aki ettől kezdve Mohácsig a magyar kormányban a védelmi törekvések koncentrációs pontja volt, folyvást intette és biztatta a királyt, az urakat, a Szatmárira következő új esztergomi érseket, Szalkai Lászlót a védelem előkészítésére. Annyira ismerte őket, hogy a pápai segélypénzből maga fogadott zsoldosokat, nehogy kezükön hasztalanul szétfolyjék. Ez utolsó időkben, amit még kormánynak lehetett nevezni, azt Szalkai vitte, csizmadia fia, sokáig kancellár, aki csak mint esztergomi érsek szenteltette magát pappá, fukar és önző, mint a többi főúr, minden koncepció híján. A kormánytól, a Jagellók három évtizedes uralma után, úgy sem lehetett várni, hogy a különálló rendi csoportokat képes lesz legalább a nagy veszedelemben egyirányba fogni. A politikai bomlás már annyira ment, hogy főnemesi és köznemesi csoportok helyett folyton változó, cseppfolyós egységek szerepelnek, melyekre csak néhány hónapig tartó politikát is lehetetlen felépíteni. Miután Zápolyai és Báthory együttes kormánya felbomlott, 1522-ben a mindkettőjükkel elégedetlen urak konföderációra lépnek, köztük Perényi nádor fiai, Péter és Ferenc püspök, Drágffy János, Ráskai Gáspár és még többen. Ezek az 1523. évi országgyűlésen a köznemesség távollétében ráveszik a királyt, hogy Báthoryt letegye a nádorságból, mert állítólag a török elleni pénzekből 700.000 forintot elsikkasztott (ennyi soha se volt együtt) és hamis pénzt vert. Zápolyai résztvett e mozgalomban. Ez a főúri koalíció újabb törvényeket hozott az ország védelmére, szintén eredménytelenül. 1524 őszén a budai diétán a nemesség tiltakozott a rossz kormányzás és a német uralom ellen, s aztán szétoszlott, a király pedig visszahelyezte a nádorságba Báthoryt, s e tettét most már a Báthoryt letévő konföderáció tagjai is, a két Zápolyai-testvérrel együtt helyeselték. Burgio szerint az országot hárman kormányozzák, Szalkai, Sárkány Ambrus országbíró és Várdai Pál egri püspök. De nem sokáig. Az 1525. évi tavaszi rákosi diétán a fegyveres nemesség nyujtja ki kezét a hatalom után, hogy végre ő mentse meg a hazát. Király és urak kénytelenek a kiabáló nemesség előtt mentegetni magukat, miért nem hajtották végre a korábbi törvényeket. A hűtlen kezeléssel vádolt, zsidó származású Szerencsés Imre kincstárnokot elcsapatják a királlyal, a nemesi vezetők és Báthory, Szalkai, Thurzó Elek is a németek ellen szónokolnak és Hatvanba új fegyveres országgyűlést hirdetnek. A rákosi diéta szétoszlása napján az urak a prímás és nádor vezetésével új konföderációt kötnek egymás védelmére, s az okiratot a vajda nevében is aláírja testvére, Zápolyai György. De az urak összeszövetkezve is tehetetlenek, nem tudják megakadályozni a nyáron a hatvani diétát, melyen forradalmi jelenetek közt Verbőczit teszi a nemesség nádorrá. Zápolyaira most nem is gondolhatnak a nemesek, mert ez évek óta velük ellenséges politikát folytatott. A gyűlés végén a prímás és Zápolyai csatlakoznak a nemességhez és konföderációjukba Verbőczit is beveszik. Viszont a többi főnemes Verbőczi nádorsága ellen új szövetséget köt, Szalkai is átmegy ide, Zápolyai és Verbőczi most együtt vannak a köznemességgel, de ez sem tart sokáig. Verbőczi mint nádor végkép eldönti a Zápolyaiak perét az Ujlaki-örökség dolgában. 1493-ban Zápolyai István és Ujlaki Lőrinc kölcsönös örökösödési szerződést kötöttek, de utána Ujlaki fellázadt Ulászló ellen és legyőzetve csak azon feltétel alatt kapott kegyelmet, hogy halála után birtokai a királyra szállanak. Verbőczi most csakugyan a királynak ítélte meg a hagyatékot, s ezzel Zápolyai barátságát elvesztette. Verbőczi rövid nádorsága alatt a Fugger–Thurzó-cégtől próbált valamivel jobb teljesítményeket elérni, Besztercebányán a bányászok lázadását erélyesen leverte, de az 1526. évi áprilisi rákosi országgyűlésen a Báthorytól kalendások néven összehozott új főúri konföderáció a köznemesség helyeslése mellett letette a nádorságból és Báthoryt visszahelyezte. A köznemesség előbbi bálványa tudta mi vár reá; a diétán Ártándi Pál, régi híve is ellene fordult, mire apósával, Szobi Mihállyal együtt éjjel titkon eltávozott Budáról, mielőtt még letették volna. Felvidéki birtokairól aztán titkos leveleket küldözött a felső megyék jegyzőihez, előkészítendő a köznemesek felkelését az új Báthory-kormány ellen. Csak Szolimán jövetele akadályozta meg a nagy jogásztól rendezett lázadás kitörését.

Mindezek már valósággal a szultán árnyékában mentek végbe, hiszen a sok egyéb híren kívül már 1526 elején biztos hírt hozott Szolimán készülődéséről az országba menekülő Bakics Pál rác vajda a nagyvezir, Ibrahim basa barátja. A végek tovább töredeztek, Szörény vára elesett, a horvát urak, Zrinyi Miklós, Korbáviai János, vagy a törökkel egyezkedtek s átbocsátották birtokaikon, vagy Ferdinánd főherceg zsoldjába álltak, aki Salm Miklós alatt leküldte védelmükre a birodalmi segélycsapatot. Délen a régi várövből egyedül Jajca állott, elszigetelve minden segítségtől; az előző nyáron a korábbi császári zsoldosvezér, gróf Frangepán Kristóf kis sereggel csak hősies harcok árán tudta a várat élelemmel és friss őrséggel ellátni. Az alsó végek kapitánysága Tomori Pál kalocsai érsek kezén volt, korábban bátor vitéz, lázadó székelyek és rendetlenkedő diétális nemesség leverője, majd jámbor ferences, aki csak a pápa külön parancsára hagyta el kolostorát és vállalta az érsekséggel együtt a török védelmet, mikor a déli határon már csak az érseki vár, Pétervárad volt védhető. A köznemesség évtizedek óta elszokott a lóraüléstől, elnyomott jobbágyaitól tartva különben sem igen merte elhagyni otthonát, a főnemességet nem volt erő hadba kényszeríteni, Lajos királynak, bármennyire törte szegény fejét, nem volt pénze a királyi bandérium felállítására, a tanácsban csak Burgio példája vette rá az urakat némi adakozásra, Burgio fizette Tomori katonáit, ő rendelte el az egyházi kincsek összegyüjtését a védelem céljaira, ő hozatott pápai pénzen morva zsoldosokat és küldött le Tomorinak Pétervárad védelmére huszárt, gyalogost, kis ágyúkat. Magyar akarat híján szinte természetes módon lépett munkába ez idegen akarat megmentésünkre, ami azonban a rendszerré vált anarchia mellett reménytelen volt. Az állam agyaglábakon állva várta a lökést, mely feldöntse és darabokra zúzza.

Szolimán szultán április végén indult el Konstantinápolyból, miután Ibrahim nagyvezirt előre küldte Pétervárad elfoglalására. Ebben Tomori nevében Alapi György intézte a védelmet, a már korábban szétszéledt, de Tomoritól összeszedett dunai naszádosokkal együtt működve; a vár július végén hősies védelem után elesett. Ekkor még csak néhány napja volt, hogy Lajos király Budáról mindössze 3000 katonával a Duna jobb partján megindult, lassú menetekben haladva előre, hogy urak és megyék csatlakozhassanak hozzá. Mint 35 év óta mindig, most is fejetlenség uralkodott, az erdélyi vajdának egymásután négy parancsot küldtek a király nevében, először a fősereghez csatlakozásra, azután, hogy Havasalföldére törjön be; a két utolsó ismét a királyi sereggel egyesülésre szólt. Zápolyai futárával óvta a kormányt, ne ütközzenek addig, míg ő meg nem jön, de a két utolsó parancsot oly későn küldték el számára, hogy Mohácsra többé meg nem érkezhetett. Ugyanígy járt a horvát hadakkal készülődő Frangepán Kristóf is, aki szintén az ütközet elhalasztását kérte, míg seregével megérkezhetik. Tomori csekély erőivel nem tudta sem Pétervárad elestét megakadályozni, sem azt, hogy a szultán serege Eszéknél átkeljen a Száván. Lajos király Báthory nádort próbálta Eszék felé küldeni az átkelő török feltartóztatásra, de a király nélkül senki sem akart menni. Ekkor végre megtalálta Lajos király a tragikus helyzethez illő szavakat, az uraknak szemükre vetve, hogy az ő személyét használják gyávaságuk mentségére. „Isten segítségével megyek veletek oda, hova nélkülem nem akartok menni.” Ilymódon Magyarország királya az egész kormánnyal együtt, minden stratégiai ok nélkül elébe ment a szultánnak, nem várva be az urak, megyék és esetleg a külföldi segély csapatait. Az utolsó pillanatban kerestek vezért, s mivel az senki se akart lenni, ráerőszakolták Tomorira és a hadidolgokban tudatlan Zápolyai Györgyre. Tomori most a királyi sereghez, Báttára akarta visszavezetni saját csapatait, melyek a Dráva és a Karassó között álltak, miután az eszéki átjárást nem tudták a török elől elzárni. Ez a karassói különítmény azonban gyávaságot és árulást látott abban, hogy visszavonuljanak, s megüzenték a báttai fővezérnek, hogy ha ez nem jön le hozzájuk, akkor a királyt, nem a szultánt fogják megtámadni. Ily fenyegetésre Lajos tanácsa az előnyomulás és a Mohács alatt megvívandó harc mellett döntött, nem várva meg sem Zápolyait, sem Frangepánt, sem a cseh-morva csapatokat; ez utóbbiak a mohácsi csata napjára Székesfejérvárig jutottak. Az egész magyar sereg 24–25.000 emberből állott, fele gyalogos, fele lovas, a 85 ágyúból az ütközet napjára csak 53-at tudtak a dunai naszádokból kihajózni, a csekély tüzérség idegenekből állott, vezetőjük gróf Hardegg János volt. Az egész seregnek csak kétharmada, legfölebb 16-17.000 ember volt a magyar, a többit lengyel, német, morva zsoldosok tették ki. Velük szemben a szultán 70-80.000 főnyi rendes és 40-50.000-nyi irreguláris katonasággal rendelkezett, melyet lassan tolt észak felé, ahol Tomori és az ifjú Perényi Péter kis erőkkel próbálták előhaladását akadályozni. Aug 24-én Tomori 10.000 főnyi török előhadat vert szét.

Augusztus 29-én, szerdán, János fővétele napján a magyar sereg Mohácstól délre, Földvár- és Maisstól északra csatasorba állt és várta, hogy a Baranyavárról induló török sereggel megütközzék. Az első hadrend jobbszárnyán Batthyányi Ferenc bán, a balon Perényi Péter parancsolt, a második hadrend öt, egymás mögött álló vonalból alakult, a negyedik közepén állott a király, akinek sápadt orcájára utoljára ereszkedett le a sisakrostély. Tomori azt hitte, hogy a Földvár fölötti magaslatokról leszálló ruméliai hadtestet megverheti, mielőtt az anatóliai sereg és a szultán zsoldosai, a janicsárok beleszólhatnának a küzdelembe. Ez a számítás teljesen csődöt mondott, s ez volt a katasztrófa igazi oka. A törökök e napon nem akartak ütközni; az előljáró ruméliai hadtest épp tábort készült verni, mikor Tomori első hadrendje rátámadt és első sorait szétverte. Tomori a sikert látva, Báthory Andrást a királyhoz küldte hátra, hogy a második harcrenddel is vágjon be. Mire azonban ez megtörtént, Batthyányi szárnyán a magyarok egyrésze zsákmányolni kezdett, másrésze annyira előrement, hogy a török ágyúk előtt találta magát. Ezek sortüzei nem sok kárt tettek ugyan benne, de zavart okoztak, ugyanekkor rontott a magyarokra az egész anatóliai lovasság, melyet Tomori távol vélt. Batthyányi áttört ugyan Ibrahim ruméliai lovasságán, de aztán hátrálni kényszerült, ugyanígy Perényi az anatóliai lovasság vezére, Behram előtt, a második harcrend mégis előrenyomult és a török ágyúk és a janicsárok előtt torpant meg. Egyszerre megszűnt a rend, Tomori mindent megtett a bomladozó csapatok megállítására, de a lovasság menekült, a centrumban levő gyalogság hősiesen pusztult el. Az üldözést az Ibrahimtól már a csata előtt különválasztott szendrői Báli és bosnyák Khoszrev lovassága végezte el. A magyar seregből körülbelül 15.000 ember esett el, közte 10.000 gyalogos, a tüzérség mind elveszett, 5000 szekér, 15.000 hámosló, 200 naszád. A visszavonulást senki sem intézte, az élve maradt 10.000 ember saját életét mentve futott északnak, a vitézül harcoló Lajos királyt sebesült lován kamarásai, Aczél István és Zettritz Ulrik nem egyenesen a budai úton vezették, ahol a török akindsik mindenkit lemészároltak, hanem levitték a Duna árterébe, s ott a Csele-patak akkori torkolatánál a király és a magyar kamarás az ingoványba süppedtek, csak az elől lovagló Zettritz menekült meg a vereség hírével. Tomori és Zápolyai György, Szalkai prímás és öt püspök, Drágffy János országbíró és sok főúr vitézi harcban pusztultak el, a nádor, Batthyányi és Perényi Péter életben maradtak az új korszak számára.

A magyarok Állama elbukott és a védelmi szervezetét vesztett Nemzet megindult a török korszak százados kálváriájának útján.