KÚTFŐK ÉS IRODALOM

VILÁGURALMI TERVEK.

Történetírásunknak szinte már közhellyé vált megállapítása szerint a magyar királyság második Anjou-királyunk idejében ért el hatalmának és nemzetközi tekintélyének csúcspontjára. Régóta tudjuk, hogy Nagy Lajos európa-szerte elismert hatalmi pozíciója volt a gyümölcse és betetőzése Árpád-házi királyaink külpolitikai törekvéseinek s egyúttal alapja a XV. században egészen Hunyadi Mátyás haláláig megóvott nagyhatalmi állásnak. E hatami állás megalapozásának a XIV. századi belső fejlődésben, I. Károly király szervező és reformmunkájában gyökerező körülményei és lefolyása is eléggé ismeretesek. Korántsincsenek azonban tisztázva Nagy Lajos európai jelentőségű imperiális törekvéseinek és kisebb-nagyobb hadivállalkozásainak – különösen a nápolyi hadjáratoknak – valódi rúgói. A magyar történetírás kissé romantikus beállításában mindez valami kalandos színezethez jutott és reálpolitikai indítóokokat nélkülöző egyéni vállalkozások képében jelentkezik. Külföldi tudósok viszont – a nagy-lajosi politikának épp e romantikus és egyéni beállítása miatt – nemcsakhogy kétségbevonják a nagy király politikájának realitását, hanem a magyar történetírást is kárhoztatják az ő jelentőségének hiú túlbecsülése miatt. Mindezt figyelembevéve, szükségesnek véltem Nagy Lajos imperializmusának az ő származásában, nevelésében, felfogásában, eszményeiben rejlő személyes rúgóit is felkutatni. Evégből több helyet adtam egyénisége rajzának s főleg az egyéniségének kialakulását befolyásoló tényezők méltatásának. Törekvésemből önként következett, hogy a biológia legújabb eredményeit sem hagyhattam figyelmen kívül, mert az élettudomány mai iránya és megállapításai módot adnak a történettudomány módszerével megállapítható tények és igazságok más oldalról való ellenőrzésére.

Az élettudomány tanítása szerint minden emberi szervezet mélyén különféle értékű, irányú és erejű hajlamosságok, a test, értelem és érzelmek alakulását, fejlődését más-más irányba és változó erővel befolyásoló örökölt „jellegek” szunnyadnak. Az életfejlődés során e jellegek egyrésze háttérbe szorul s mindvégig rejtve marad a szervezetnek kifürkészhetetlen mélységeiben. Másrészük viszont – néha egymással kombinálódva – felszínre kerül, uralkodóvá válik és külsőleg észlelhető hatásaiban meghatározója lesz az egyéniségnek. Melyik marad közülük lappangó karakter, melyek lesznek uralkodóvá, két tényező – az eltérő, sőt ellentétes karaktereknek az egyén genetikai adottságában gyökerező erőviszonya s az egyént megfogamzása pillanatától körülvevő és befolyásoló környezet, vagyis rajta kívül álló fizikai, szociális és szellemi adottságok – kölcsönhatása dönti el. Az ember sorsa, testi és szellemi fejlődése, egész egyénisége ilyképen külső erőtényezők – természeti adottságok, öröklésileg meghatározott állapotok, társadalmi helyzetek – függvényének látszik. E tényezők azonban működésükben befolyásolhatók. Értékesebbnek tartott, nemesebb jellemvonásokban és magasabb testi és szellemi képességekben bővelkedő egyének összeházasítása, mint fajnemesítő szelekció, a körülmények kedvező összejátszása esetén módot adhat a szülőkben kétoldalon meglevő nemes karakterek fokozatos kiemelkedésére és átöröklésére, az alantasabbak szukcesszív elvesztésére. A környezet – fizikai, társadalmi, kulturális helyzet – céltudatos megválasztása, vagyis a legtágabb értelemben vett testi és lelki nevelés viszont az átörökölt nemes karakterek uralomrajutását és érvényesülését segítheti elő. Az okos házasságpolitika és a céltudatos nevelés – ezek szerint – fajnemesítő és környezetjavító befolyásukkal előmozdítják az egyének testi és lelki fejlődését s következetesen alkalmazva, egy bizonyos irányban különös alkalmazkodásra képes, kienemesedett embertípus kitermelését eredményezhetik, melynek képviselői nélkülözik talán a szellemi tekintetben többoldalú gyüjtőtípushoz tartozó családalapító ősök és hirtelen emelkedő hősök rugalmasságát, minden irányú alkalmazkodóképességét és hirtelen elhatározásokra kész, nyers, sőt brutális cselekvésre ösztönző aktivitását, de szinte tökéletes példányaivá lehetnek a határozott irányba specializált embernek.

Az örökléstannak ezek a megállapításai magyarázatát adhatják, miért jelentkeznek az európai dinasztiáknak – a belházasságokra, betegségekre s a hatalom hosszas korlátlan élvezete nyomán előállt idegállapotra és más pszichikai okokra visszavezethető degenerációt még nem ismerő – középkori ágain oly nagy számban a kiváló fejedelmi egyéniségek; magyarázatát adhatják nem egy kiváló uralkodó testi és lelki fejlődésének. Nagy Lajos kortársaitól annyira magasztalt egyéniségének kulcsát keresve, sem tekinthetjük közömbösnek, kik voltak ősei, minő testi és szellemi örökség szállt reá azoktól? Ezért kísérletet tettem a biológiai értelemben vett öröklési lehetőségek alaposabb vizsgálatára s az eredmény meglepő volt. Kiváló tehetségű szülein kívül, a családfa hét legközelebbi ízén, mint egyenes ősök jelentkeztek: a lengyel egységet megteremtő Lokietek Ulászló, a Habsburg-vagyon és hatalom alapját megvető I. Rudolf, a Hohenstaufokon triumfáló Anjou Károly, a mi III. Bélánk és IV. Bélánk, a központi hatalmat helyreállító Fülöp Ágost és VII. Lajos francia királyok, a Plantagenet-ház angliai hatalmát megalapító Geoffroy anjoui herceg, a költői lelkű „igazságos” Alfonz arragón király, az arabvevő VII. Alfonz és VIII. Alfonz kasztiliai királyok, a görög hatalom folytonosságát biztosító Laszkárisz Teodor nikeai császár, Babenberg Szent Lipót osztrák, Poitou Szent Vilmos aquitán, IV. Bertold meráni hercegek, az olasz királyős Szent Humbert savoyai gróf. S ha még feljebb megyünk a családfán, az egyenes ősök közt Európa legjelesebb dinasztiaalapító és államszervező uralkodóinak – Nagy Károly, Nagy Ottó, I. Berengár, III. Henrik, I. Komnénosz Alexiosz és Flandriai Balduin császároknak, Capet Hugó és Szent Róbert francia, Nagy Ekbert és Nagy Alfréd angolszász, Hódító Vilmos anglo-normann, Anjou Fulkó jeruzsálemi, Nagy Sanchó navarrai, Szent Olaf norvég, Győzelmes Erik svéd, Vitéz Boleszláv lengyel, I. Béla magyar királyoknak, Nagy Jaroszláv és Szent Vladimir kievi nagyfejedelmeknek, Árpád és Géza magyar fejedelmeknek, Hauteville Tankréd és Normandiai Rolló normann vezéreknek, Orseolo Péter velencei dogénak, Welf bajor, Billung Hermann szász, Zähringen Bertold karantán hercegeknek – nevével találkozunk, míg az oldalágakon – egy-egy ős testvéreként – Hódító Jakab arragóniai, Szent Lajos francia és Szent László magyar királyok nemes lovagalakjait látjuk feltűnni. E kiváló fejedelmi egyéniségek nem egy jellemvonása világosan felismerhető Nagy Lajos lelki képén, mint a dinasztikus házasságpolitika fajnemesítő hatásának eredménye. Hasonlóképen fel kell ismernünk a lovagkori eszmék és magasabb műveltség terjedésével egyre gondosabbá váló udvari nevelésnek biológiai, de egyszersmind történeti értelemben is környezetjavító szerepét. Mindezt szemem előtt tartva, talán közelebb tudtam jutni Nagy Lajos testi és szellemi fejlődésének, eszményeinek és törekvéseinek, egész egyéniségének megértéséhez.

Karoling-ivadékok.
Nagy Károly frank-római császár; Pipin longobard király; Bernard; Pipin; Heribert vermandisi gróf; Adelhaid; I. Róbert francia király; Hildegard; Hugó párizsi gróf; Irmingard; II. Lajos német király; Ottó szász hg; Hedvig; I. Henrik német király; Hedvig; Capet Hugó francia király; II. Szt. Róbert; I. Henrik; Hugó; I. Raoul; Flandriai Fülöp; Erzsébet; Vermandois; II. Raoul meghalt; I. Fülöp; Hauteville Boemund; Konstancia; II. Boemund; Konstancia; Poitou Rajmond; III. Boemund; Antiochia; VI. Lajos; Péter; Courtenay; Róbert; Dreux és Bretagne; VII. Lajos; II. Fülöp Ágost; VIII. Lajos; Róbert; Artois; I. Károly; II. Károly; IX. Szt. Lajos; Róbert; Bourbon; III. Fülöp; Róbert; Nápolyi Anjou; Taranto; Durazzo; Magyar Anjou; Lajos; Evreux-Navarra; Károly; VI. Fülöp; II. János; IV. Fülöp; IV. Károly meghalt; Capet; Fülöp; ifjabb Burgund; Berry; ifjabb Anjou; Valois; Orleans; Róbert burgundi hg.; Henrik; Hernik; Portugál-Burgundi ház; I. Eudo; II. Hugó; II. Eudo; III. Hugó; Izabella; II. Roger sziciliai gróf; Guido; Viennei dauphinatus; III. Eudo; Burgund-hercegi-ház; Sziciliai Normann-ház; Karlmann; Gizella Szvatopluk morva király; Morva ház; I. Henrik bajor hg; II. Henrik; Szent István; Gizella; Imre meghalt; Árpád-ház; II. Szent Henrik meghalt, szász császár; Nagy Ottó császár Burgundi Adelhaid; II. Ottó; III. Ottó meghalt, szász császár; Matild Estei Azzo, I. Miciszláv lengyel király; I. Béla; I. Géza magyar király, Árpád-ház; Richeza; Szt László; Piroska; Komnénosz János; Mánuel bizánci császár; Komnénosz; Kázmér; I. Ulászó lengyel herceg; III. Boleszláv; Richeza; Misztiszláv kievi nagyfejed.; Román halicsi fejedelem; Vsevolod lucki fejedelem; Rurik; Zsófia; I. Valsemár; II. Valdemár; IV. Erich; Zsófia; Valdemár svéd király; Folkung; Ingeborg; Magnus norvég király; Yngling; Magnus dán király; V. Knut dán király meghalt; Ulfing; III. Miciszláv; Kázmér; Lengyel Piaszt; II. Ulászló; I. Jámbor Lajos császár; Beggo párizsi gróf; Alfais hercegnő; Eberhard frank herceg; Udo; Gebhard; I. Hermann sváb herceg; Ludolf; Ida; Ottó sváb hg; Ottó; II. Hermann; Eppenstein Adalbero; Beatrix; III. Hermann; Liutold; Henrik meghalt; Vilbirga; Otokár; Hedvig; Karintiai-veronai őrgrófok; stiriai őrgrófok (Aribo); Karintia és Ortenburg; Giselbert mansgaui gróf; Irmingard; Hennegau; Louvain; Brabant; A.-Lotringia; Konrád frank gróf; Eberhard frank herceg; Eberhard; I. Konrád császár; Werner; Vörös Konrád lotaringiai és frank hg.; Frigyes sponheimi gróf; Ottó; Henrik; Sponheim Engelbert; Benno; Bizella; II. Konrád császár; Ludolf szász herceg; Billung; III. Henrik; IV. Henrik császár; Ágnes; III. Lipót osztrák őrgróf; Ágnes; II. Henrik oszták herceg; Babenberg; Gertud; Ulászló cseh hg; Prsemysl; Firgyes sváb hg; Meisseni Konrád; Liutgard; Ottó, Wettin; V. Henrik meghalt frank császárok; Frigyes; Habsburgi Rudolf; Ágnes; Albert; I. Rudolf német király; Lajos bajor hg; Matild; Wittelsbach; I. Albert; Habsburg; I. Barbarossa Frigyes császár; Hohenstauf; II. Lajos itáliai király; Irmingard; Burgundi Boso; III. Lajos császár; Károly viennei gróf; Vienne; Arlesi Teobald; Hugó itáliai király; Hubert tusciai őrgróf; Tuscia; Lotár itáliai király; Lotár király; Berta; Boso; Ivreai Adalbert; Villa; Adalbert itáliai király; Friaul, Ivrea, Itáliai királyok, Ottó Vilmos burgundi gróf; Milhaud Gilbert; Provencei Vilmos; Gerberga; Gerberga; Dolce; III. Rajmond Berengár barcelonai őrgróf; IV. Rajmond Berengár; II. Alfonz arragón király; Provence-Toulouse-Barcelona; Arragónia-Szicilia-Mallorca; István; Burgundi Pfalz (Franche Comté); Rajnáld; Vilmos; Rajmond; VII. Alfonz kasztiliai király; Kasztilia; Gizella hercegnő; Humbert savoyai gróf; III. Amadé; Savoya; Ágnes; Eberhard friauli őrgróf; Gizella hercegnő; I. Berengár császár itáliai király; Gizella; Popa; Normandiai Rollo; II. Kopasz Károly francia király; II. Lajos francia király; III. Károly; IV. Lajos; Károly lotaringiai hg; Namuri Albert; Irmingard; Gerberga; II. Albert; Namur; II. Lambert; Louvain; Poitou-Aquitánia; Nagy Alfréd angol király; Eduárd; Elftrud; Edgiva; Edmund; Louvaini Lambert; I. Vilmos poitoui gróf; Rollo (I. Róbert) normandiai herceg; Popa; Edgard; Gerloc; II. Vilmos; III. Vilmos aquitaniai herceg; Vilmos; I. Richárd; Etelred angolszász király; II. Richárd; II. Róbert; Hódító Vilmos angol király; I. Henrik; Matild; Plantagenet Geoffrey; II. Henrik angol király; Anglo-Normann; Plantagenet-York-Lancaster; Emma; Hitvalló Edvárd meghalt; Angolszász királyi ház; Judit; I. Vas Balduin flandriai gróf; II. Balduin; Flandria, Konstantinápolyi császárok; Ifjabb Hennegau, Vermandois, Artois; Luxemburgi Arlon; Dampierre stb.; Welf Eticho altorfi gróf; Judit; I. Konrád burgundi gróf; II. Konrád; I. Rudolf; II. Rudolf burgundi király; III. Konrád meghalt; Burgund; Adelhaid; Nagy Ottó császár; Welf Eticho; Rudolf bajor Pfalzgraf; Welf; Welf karintiai hg meghalt; Kunigunda; Estei Azzo; I. Welf bajor herceg; Welf.

A Karoling-származás egykorú politikai és társadalmi értékelése tekintetében, valamint az „Isten kegyelméből való” császárság és királyság természetéről bő tájékozódást kapunk Fritz Kern műveiből (Gottesgnadentum und Widerstandsrecht im früheren MA. Leipzig, 1914, Die Anfänge der französischen Ausdehnungspolitik bis zum J. 1308. Tübingen, 1910) és Balogh József: Szent István politikai testamentuma (Minerva, 1930–1931) c. tanulmányából. V. ö. Még e mű I. köt., 199–200. L. A Karoling-származásban rejlő igézetes erő jellemzésére elég lesz arra hivatkoznom, hogy a nagykárolyi örökségen osztozkodó francia, német, itáliai és burgundi királyi házak s a belőlük kiemelkedő császári nemzetségek, a lotharingiai vagy brabanti, anjoui, normandiai, burgundi (bourgognei), ifjabb bajor, sváb, szász, régi morva, cseh, osztrák, stájer, karantán és andechsmeráni hercegi házak, az ivrea-burgundi (Franche Comté), hennegaui, flandriai, louvaini, vermandoisi, savoyai, thüringiai, viennei, provencei, toulousei, barcelónai uralkodó grófi és őrgrófi családok, a szicíliai és antióchiai trónt megszerző Hautville-ek s a XII. század vége óta rohamosan emelkedő wittelsbachi, luxemburgi és habsburgi grófok egyenes, avagy tört vonalon, de egytől-egyig Karoling-ősanyák leszármazói s hogy nőági Karoling-ivadékok voltak az angol királyok is, Hitvalló Edvárd és Hódító Vilmos, a dán királyok, Erős Magnus és II. Valdemár, a svéd királyok, I. Sverre és VI. Magnus, a norvég királyok, IV. Magnus, a lengyel királyok, II. Miciszláv s a magyar királyok már I. Béla óta. Az „Isten-koronázta” első császár családjának és népének gondviselésszerű elhivatásába vetett hittel függ össze a Capet-Anjou-ház tagjainak – köztük a mi Nagy Lajosunknak – és általában a franciáknak hitvédő és hitterjesztő buzgalma, a kereszteshadjáratokon oly hatalmas erővel megnyilatkozó harcias vallásossága is. E jelenség irodalmi megnyilvánulásairól legutóbb Eckhardt Sándor (A francia nemzet missziós hite és a francia irodalom. Budapest, 1931) írt és meggyőző erővel mutatott rá, hogy a keresztény középkor e „választott népében” mennyire tudatos volt saját elhivatásának hite, mit legtalálóbban a „Gesta Dei per Francos” krónikacím fejez ki s hogy e missziós-hit miként lett a francia imperializmust igazoló ideológiává. Érdekes volna pontosan kimutatni, hogy a francia dinasztiák terjeszkedési törekvéseit s a francia imperializmust tápláló „Isten kegyelméből” való uralkodás teokratikus gondolata miképen függ össze a római istencsászárság elméletével, de ennek vizsgálatára a magyar történelem keretében kitérnem lehetetlen volt.

Nagy Lajos nevelőiről Pór Antal: Neszmélyi Miklós (Katholikus Szemle, 1907) és Nagy Lajos. 1326–1382. Budapest, 1892. Nagy Lajos Képes Krónikájáról Domanovszky: A budai krónika. 1902, Dékáni Kálmán: A Bécsi Képes Krónika (Erdélyi Múzeum, 1915), Hóman: A Szent László-kori Gesta Ungarorum. 1925; szerzőjéről Jakubovich: Adatok legrégibb okleveleink és krónikáink íróiról. 1925; és Nagy Lajos oxfordi kódexe s a Bécsi Képes Krónika kora és illuminátora (Magyar Könyvszemle, 1930); illuminátoráról Hoffmann Edit: Régi magyar bibliofilek. 1929; v. ö. Még Pongrácz: A cambridgei Corvinkódex (Magyar Könyvszemle, 1912); Guillermus Armoricus hatásáról és a Buda–Sicambria-kapcsolatról Eckhardt Sándor: Sicambria (Minerva, 1927, téved azonban Eckharct, mikor kétségbevonja, hogy a Sicambria név Viterbói Gotfrid hatása alatt került először a magyar Gestába, holott kétségtelen, hogy Kézai éppen Gotfrid „pannóniai Sicambria városát” azonosította a régi Gestában ugyancsak Pannóniában „Attila városaként” szereplő Ó-Budával) és A pannóniai hún történet keletkezése (Századok, 1928.) A Secretum Secretorum Nagy Lajos számára készült példányáról v. ö. Hoffmann id. m., kiadását l. Steele: Opera hactenus inedita Rogerii Baconis. Fasc. V. Oxford, 1920, Szent István „Intelmeire” gyakorolt hatásáról Balogh József: Mit tudunk a szentistváni Intelmek szerzőjéről (Magyar Nyelv, 1931). A Nagy Sándor-kultusz gyökereit feltárja Kampers: Alexander der Grosse und die Idee des Weltimperiums. Freiburg i/B., 1901. Anonymus Scitia leírásában szól Sándorról. Az „archiregnum” és „regina regnorum” kifejezések egykorú oklevelekből valók. Nagy Lajos jellemzéséhez János küküllei főesperes egykorú Nagy Lajos életrajza, De Cardailhac János alexandriai pátriárkának XI. Gergely pápához írt követi jelentései, a velencei követjelentések, Villani Máté Krónikája, Suchenwirt Péter költeményei (v. ö. Bleyer: Magyar vonatkozások Suchenwirt Péter költeményeiben. Századok, 1899), a korábban tévesen Petrarcának tulajdonított s valószínűleg Benintendi velencei kancellártól származó beszéd (v. ö. Fraknói: Petrarca és Nagy Lajos. 1900, és Baumgarten: Forrástanulmányok. Századok, 1902), és Laurencius de Monacis velencei krónikája szolgáltatták a legfontosabb adalékokat.

A magyar külpolitikai koncepciókra vonatkozó fejtegetések bővebb kifejtését l. Hóman: Külpolitikai irányok a magyar történetben. 1931. A XIV. századi bosnyák hatalom kialakulásáról Thallóczy: Tanulmányok a bosnyák bánság kezdeteiről. 1905, és Bosnyák nemzedékrendi tanulmányok (Turul, 1895).

A havaselvi fejedelemség kialakulásával kapcsolatban szükségképen kellett állástfoglalnom az erdély és havaselvi oláh incolatus és az oláh őskultúra kérdésében. (Oláht mondok s nem „román”-t, mert a tudatlanoktól gyakorta becsmérlőnek bélyegzett, de ily értelmezést meg nem engedő „oláh” népnév éppoly történeti öröksége a magyar nyelvnek, mint a „tót”, „német”, „orosz”, „olasz” és más népnevek s így kiküszöbölését semmiféle mesterkélt politikai szempont és áludvariasság sem magyarázhatja és indokolhatja meg!) Véleményemet a tudománytól idegen szempontokat mellőző nyelv- és történettudósok tárgyilagos eredményei alapján alkottam meg s indokolásául hivatkozom az oláh tudósok közül Hurmuzaki: Fragmente zur Geschichte der Rumänen. Bucuresti, 1878; Nadejde: Istoria Romanilor (Contemporanul, 1888); Tiktin: Rumänisches Elementarbuch. Heidelberg, 1905; Philippide: Originea Romanilor. I–II. Jasi, 1925–28; a cseh Kadlec: Valasi a valasské právo. Prága, 1916; a német Dumke: Terminologie des Ackerbaues im Dakorumänischen (Jahresber, d. Inst. F. rumänische Sprache. XIX–XX. 1913) és Weigand: Ursprung der südkarpathischen Flussnamen in Rumänien (u. ott XXVI–XXIX., 1923), Ortsnamen im Ompoly- und Aranyosgebiet (Balkan-Archiv, L., 1925), továbbá Györffy: Rumänischen Ortsnamen (Ungar. Jahrbücher, VI., 1926), Melich: Az oláh kérdés (Napkelet, 1924), A honfoglaláskori Magyarország (A Magyar Nyelvtud. Kkönyve. I., 6.), Treml: Die ungarischen Lehnwörter im Rumänischen (Ungar. Jahrbücher, VIII., 1928), A románság őshazája és a kontinuitás. 1931, c. műveire (a kérdés bibliográfiáját l. a legutóbb id. m.). A havaselvi és moldvai magyar települések, valamint az első oláh-magyar érintkezések tekintetében hasznomra volt még Hunfalvy: Az oláhok története. I–II. 1894; Conduratu: Relatiunile Terii-Romanesti si Moldovei cu Ungaria. Bucuresti, 1898; Jorga: Geschichte des rumänischen Volkes. I. Gotha, 1905; Auner: A romániai magyar telepek történeti vázlata. Temesvár, 1908; Karácsonyi: Az oláhországi vajdák családfája (Századok, 1910).

A havaselvi, moldovai, sőt erdélyi dákóromán folytonosságnak az oláh tudományosságban még mindig kísértő elmélete a nyelvtörténeti tények és történeti források perdöntő bizonyítékainak súlya alatt teljességgel összeomlik. Oláh lakosságnak az Alduna balpartján a dáciai római impérium feladásától a XII. századig terjedő időben, teljes kilenc századon át még csak nyoma sem merül fel sem a történeti forrásokban, sem a régi dák-géta és szláv lakosok nyelvének számos emlékét megőrző földrajzi nevekben, holott az aldunántúli Bolgáriában latin helynevek és egyéb emlékek százai beszélnek századok multán, sőt még ma is a latin település mértékéről s az oláhság négy ágazatát magából kibocsátó, nyelvileg egységes trákóromán ősnép tartós ottlakásáról, az oláh kontinuitásról. Amikor tehát a moesiai oláhságból északra szakadt dunai oláhság északra húzódásának kezdő időpontjaként a IX. századról szólunk, ez csupán az egykorú politikai viszonyokból, az oláhok felett uralkodó bolgárság északra terjeszkedéséből, másrészt pedig az oláh pásztorok távolságot alig ismerő barangolásaiból vont feltételes következtetés, amit forrásokkal igazolni nem lehet. Ha mégis feltesszük, csupán a terminus ante quem-et kívánjuk megállapítani, amely idő előtt északra költözésről szó egyáltalában nem is eshetik. Oláh tudósoknak az a feltevése, mintha ez a bevándorlás még a VII. században megindult s a délfelé áramló szlávságon és bolgárságon keresztül, ellentétes irányba folyt volna le, teljességgel tarthatatlan. A dunai oláhság tömeges átvándorlásának és az erdélyi határvidékre nyomulásának időpontját a X–XI. század fordulójában határozzák meg az egykorú bolgáriai viszonyok, a bizánci hatalom térfoglalása és a makedó-oláhok északfelé áramlása. Magyarországi, illetőleg erdélyi térfoglalásuk tatárjáráselőtti mértékét a XII. századi Névtelen jegyző előadása, a Váradi Regestrum és az egykorú okleveles adatok alapján állapíthatjuk meg. Az oláhság eredeti állattenyésztő, még pedig par excellence birkatenyésztő pásztorgazdálkodásának bizonyítékául szolgál a román nyelv földmívelési műszavainak kései bolgár-szláv eredete, a pásztoréletmódjukat jellemző s egészen napjainkig nyomon kísérhető történeti forrásadatok hosszú sora, valamint az oláh népnévnek a pásztorkodást jelölő foglalkozásnévalakulása. Jorgának és más tudós honfitársainak jobb ügyhöz méltó buzgalma, mellyel a dunai oláhság földmíveskultúráját igyekeznek bizonyítani, e forrásokban csak annyiban talál megerősítésre, hogy a termékeny havaselvi síkra telepedett és a magyar földesurak birtokára telepített oláhság egyrésze hamarosan áttért a földmívesgazdálkodásra. Viszont az is kétségtelen, hogy első földmívelőik kivétel nélkül szlávok voltak, mert a szabad pásztornép más állattenyésztő népek szokása szerint lenézte a szolgaságra vezető földmívesmunkát. Jorga igyekezetének e kérdésben az a régen elavult nézet ad ösztönzést, mintha a földmíveséletmód eo ipso magasabb kultúrfokot jelölne a nomádizáló pásztoréletmóddal szemben, holott ma már közismert, hogy a kezdetleges kapásmívelésen túl a földmívelésnek más primitív fokozatai is alacsonyabb kultúrfokot jelölhetnek a kiterjedtebb állattenyésztésnél. Ez a megállapítás természetesen nem változtat azon a másik ugyancsak közismert tényen, hogy az oláhság gazdálkodásának jellegét megadó birkatenyésztés a pásztorgazdálkodásnak sokkalta alacsonyabb étape-ja a hún-török népek szarvasmarha- és lótenyésztő gazdaságánál. Az oláh kérdés tudományos megoldását akadályozó politikai szempontok bírálata kívül esik feladatkörömön. Mivel azonban oláh részről éppen politikai szempontból helyeznek nagy súlyt a kontinuitás bizonygatására, szükségesnek tartom kiemelni, hogy az oláh kérdés pro nunc pusztán hatalmi kérdés, aminek történeti alátámasztására csak annak a kérdésnek eldöntése lehet alkalmas, vajjon az oláhság ősfoglaló-e Erdélyben és a szomszédos magyar részeken s ha igen, tudott-e valaha is a történet folyamán a magának igényelt magyar területen állami vagy tartományi szervezetet létesíteni, tudott-e ilyet tartósan fenntartani, miként ezt Havaselvén és Moldovában megtette? E kérdésre a történelem világos választ ad: az erdélyi és keletmagyarországi oláhok túlnyomó többségének ősei a XII–XV. század folyamán a magyar közhatalom és magyar birtokosság védelme és támogatása mellett szórványos csoportokban települtek be hazánkba s mint szívesen fogadott jövevények illeszkedtek be a magyar királyság állami és társadalmi szervezetébe. Ezen a történeti tényen mitsem változtathat, ha be is bizonyulna, amit ma legfeljebb sejtésképen tehetünk fel, hogy t. i. a nyájukkal messzi vidékeket bebarangoló oláh pásztorok (v. ö. Diaconu: Tinutul Vrancei-Etnografie-Folklor-Dialectologie. Bukaerest, 1930. I. T. XLVII. L.) egy-egy csoportja már a IX. században eljutott volna bolgár urai nyomában Erdély havasi legelőire.

A XIV. századi francia imperializmusról legalaposabban szól Kern id. m. U. ott Dubois művének jellemzése, ennek kiadását lásd: Pierre Dubois: De recuperatione terrae sanctae ed. Ch. V. Langlois: Collection des textes p. servir à l’étude et à l’enseignement de l’histoire. IX. Paris, 1891. V. ö. Schnürer: Kirche und Kultur im M. A. III. 94. L. Az európai helyzetképet és az egyes államok egykorú hatalmi állását illetőleg az ismert összefoglaló történeti művek tájékoztatnak.

Nagy Lajos korának elbeszélő forrásai közül legbecsesebbek Tótsolymosi Apród János küküllei főesperes Nagy Lajos biográfiája és a tévesen János minoritának tulajdonított töredék, előbbi Lajos uralkodásának egész tartamára, utóbbi az 1345–1355. évekre vonatkozólag. Mindkettőnek részletes jellemzését ld. Dékáni Kálmántól a magyar fordításokhoz adott bevezetésében (Középkori krónikások, szerk. Gombos F. Albin V. és XI. köt. 1906–1910) s ezenkívül Domanovszky: A Dubnici krónika. 1899., Pór: János küküllei főesperes (Századok, 1893). A főesperes inkább az általános jellemzés tekintetében válik ki s e mellett az első évtized történetéhez szolgáltat becses és megbízható adatokat. A névtelen minorita szerző művét viszont sok máshonnét ismeretlen részlet fenntartásával szerzett érdemeket. Az ismeretlen zárai írótól származó Obsidio Jaderensis c. mű, a Benintendi velencei államkancellárnak tulajdonított ugyancsak névtelen munka, Caresini, a pádovai Cortusiak krónikája és Chinazzo Cronaca della guerra di Chioza-ja a velencei hadjáratok történetére szolgálnak forrásul. (Vesd össze Baumgarten alább idézett értekezését sé Pór erre tett megjegyzéseit. Századok, 1902.) A nápolyi hadjáratokra a hazai források mellett Gravina: Cronicon de rebus in Apulia gestis, a Vita Nicolai Acciajuoli, a firenzei Villani János és Máté krónikái (v. ö. Rácz Miklós bevezetését a fordításhoz; Középkori krónikások, szerkesztette Gombos F. Albin. VIII–IX. 1909.), a Cronicon Siculum (V. ö. Századok, 1892.) és több más kisebb olasz kútfő használható. A diplomáciai emlékeket ld. Theinernél és Wenzel: Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból. II–III. 1875–76. Az oklevelek nagy tömegének csak kis részét közli Fejér Codex diplomaticusa és az Anjoukori okmánytár kilenc kötete (kettő még kéziratban!). A hiányért némileg kárpótolnak a speciális oklevéltárak idevágó kötetei, melyek azonban korántsem pótolhatják az egész XIV–XV. századi hatalmas okleveles anyagot felölelni hivatott nagy regestamű hiányát. A többi forrásról Bartoniek Emma bibliográfiája tájékoztat.

Az eredeti források mellett állandó kalauzaim voltak Pór Antal: Nagy Lajos, 1892 és Az Anjou-ház (Magyar Nemzet Története, szerk. Szilágyi Sándor. III. 1895), Miskolczy István: Magyarország az Anjouk korában, 1923 c. művei és mindkettejük alapvető kérdéseket tisztázó számos tanulmánya.

A macsói bánság körül folyó harcok tekintetében az archontológiai adatok adnak tájékoztatást. A báni méltóság 1339 és 1342 közt betöltetlen volt, az 1342 óta szereplő Domokos bánt viszont Nagy Lajos 1345-ben már gazdagon megjutalmazta, mert bátyjával együtt nemcsak megvédte az országot, a Macsót és Szerémet pusztító rác király támadásaitól, hanem helyre is állította e tartományokat. 1346-ban a szentszék is magyar birtokként említi Macsót, Belgrádot és Galambócot. A firenzei Villani értesülése és a szerb histórikusoknak erre alapított feltevése, mintha Lázár kenéz tartománya 1358-ban a Dunáig terjedt volna, mindenesetre téves, mert Macsót ekkor Ujlaki Miklós bán kormányozta. A Basarába Sándor ellen tervezett háború haditerve az újszörényi bán kinevezéséből és a király erdélyi tartózkodásából következtethető ki. Lackfi Andrásnak a tatárok felett 1345-ben aratott győzelméhez fűződik az Arany János költői feldolgozásából ismert szép Szent László-legenda, az egykorú László-kultusznak egyik frappáns bizonyítéka. Az 1345. és 1346. évi dalmáciai hadjárat történetét legkimerítőbben tárgyalja Domanovszky Sándor és Vértesy Jenő: Nagy Lajos első hadjárata Velence ellen (Századok, 1900). A döntő ütközet és különösen a bosnyák és horvát bánok állítólagos árulása tekintetében azonban Baumgarten Ferenc meggyőző érvelését kell elfogadnunk. (Forrástanulmányok Nagy Lajos és Velence viszonya történetéhez. Századok, 1902.) Árulásról és megvesztegetésről csak az ellenség uralma alá került záraik túlfűtött képzelete beszélt, mert a horvát bán összeköttetése Velencével nem lépte túl a magyar király iránt tartozó hűségének korlátait. Kotromenincs István bán Lackfi Istvánnal és több más magyar úrral együtt a magyar-velencei béke létrehozatalán fáradozott, de áruláson nem törték a fejüket. V. ö. még Pór: Nagy Lajos viszonya az aquilejai pátriárkához (Magyar Sion, 1900). A magyar hadiflottáról gr. Wilczer Ede: Magyar tengerészet az Anjou-korban (Századok, 1895), Klaičnak a horvát hajóhad admirálisairól szóló cikkét ismerteti a Századok, 1901, 762. l.-on. Adataikat értékesen egészíti ki Fekete Nagy Antal: A magyar-dalmát kereskedelem, 1926 és Miklóssy Zoltán: Tengeri hajóhadunk a középkorban c. kéziratos műve, melyet szíves volt felhasználás végett rendelkezésemre bocsátani. A pápa támogatására Itáliába küldött seregekről és az itáliai magyar zsoldosokról Pór nagy művén kívül Wurm: Cardinal Albornoz. Paderborn, 1892. Lukcsics Pál: Olaszországban vitézkedő magyar lovagok jelvényei a XIV. században. (Turul, 1931.) Toldi Miklós itteni szereplésére v. ö. Karácsonyi: Toldi Miklós származása (Katholikus Szemle, 1899) és Mályusz Elemér: A Toldi-monda történeti alapja (Hadtörténelmi Közlemények, 1924). A mondatörténet szempontjából Birkás Géza: Ilosvai Toldija s az olasz és francia Rainouart-mondák és Karácsonyi: Délszláv eredetű-e a Toldi-monda. (Ethnographia, 1912), Solymossy: A Toldi-mondához. (Ethnographia, 1918.)

A nápolyi trónöröklési rend bizonytalanságára mi sem jellemzőbb annál a nagy idegességnél, amivel Róbert király 1312-ben Károly Róbert nővérének – Klemenciának – II. Jakab arrogóniai királlyal tervezett házassága hírét fogadta. A házasság révén Jakab és testvére, Frigyes sziciliai király segítségével ugyanis Károly Róbert megkísérelhette volna nápolyi örökségének elfoglalását. Ezt pedig Róbert semmiképen sem tűrhette. V. ö. Eckhart: Egy politikai házasság terve. (Századok, 1910.) Erzsébet királyné nápolyi útjáról, a két hadjáratról s a későbbi nápolyi politikáról részletesen ír Pór Antal két nagy művében, továbbá Csór Tamás (Erdélyi Múzeumegyesület Kiadv., 1890), Kanizsai István zágrábi püspök (Századok, 1891), Nagy Lajos követsége a szentszékhez (u. o., 1892), István úr árvája (u. o., 1901) és Keszei Miklós (Magyar Történelmi Életrajzok, 1904) c. tanulmányaiban. A nápolyi magyar kapcsolatok diplomáciai hátterének, az események közvetlen indító okainak s a Lajos utolsó éveiben felmerült francia összeköttetéseknek helyes megvilágítása mégis Miskolczy István érdeme, aki a források és a külföldi irodalom alapos mérlegelésével közel jutott a kérdés teljes tisztázásához. Idevágó tanulmányai: András herceg tragédiája és a nápolyi udvar (Századok, 1928), A magyar Anjouk trónigénye Nápolyra (Történeti Szemle, 1928), Nagy Lajos nápolyi hadjáratai (Hadtört. Közlemények, 1932), Mária hercegnő, Nagy Lajos jegyese (u. o., 1929), Anjou Károly politikája a tagliacozzói csata után (u. o., 1913); v. ö. még Patek Ferenc: Az Árpádok és Anjouk családi összeköttetései (Századok, 1918) jó megfigyeléseit, továbbá: Goetz: König Robert von Neapel. Tübingen, 1910, Caggese: Roberto d’ Angiò e suoi tempi. Firenze, 1922, Tanfani: Niccolo Acciajouoli. Firenze, 1863, Torraca: Giovanni Bocaccio à Napoli. Róma, 1916, Camera: Elucubrazioni storico-diplomatiche su Giovanni I. regina di Napoli. Salerno, 1889, Mollat: Les papes d’Avignon. 1305–78. Párizs, 1924, Óváry: Nápolyi Johanna (Századok, 1893), Monti: Nagy Lajos magyar király törvényhozási intézkedései a nápolyi királyságban (Történeti Szemle, 1929), Schäffer: Deutsche Ritter und Edelknechte in Italien während des XIV. Jh. Paderborn, 1911. Az olasz Costanzo, Camera és az angol Baddeley Johanna-párti beállításának kritikáját ld. Miskolczy előlidézett értekezésében. A nápolyi ügy hadtörténeti megvilágítását adja Kozics László: Nagy Lajos nápolyi hadjárata (Hadtörténelmi Közlemények, 1890). Petrarcának és a nápolyi udvarnak kapcsolatairól és Endre hercegről alkotott felfogásáról jó képet ad Katona Lajos: Petrarca. 1907 című kis monográfiája. Az Erzsébet anyakirályné által Nápolyba és Avignonba vitt nemesérc-mennyiség egykorú értékéről és gazdasági jelentőségéről v. ö. Hóman: A XIV. századi aranyválság (Fehérpataky emlékkönyv, 1917). A második nápolyi hadjárat sikere után bekövetkezett hirtelen fordulat lélektani motivációjára az a körülmény jogosított fel, hogy Lajos lemondása közvetlenül a lelki depressziót előidéző sebesülés után következett be, holott alig egy-két héttel előbb még a házasságkötésről tárgyalt Máriával és teljes erővel harcolt Aversa birtokáért. Ez a beállítás egyébként is pontosan beleillik a király lelki alkatának jól ismert képébe.