A KÖZÉPKORI MAGYAR NAGYHATALOM.

A forrásokat és összefoglaló műveket lásd a megelőző fejezet apparátusában. Az 1354. évi tatár expedició tekintetében Villani krónikája a fő forrásunk, de értesítését kiegészíti a János minoritának tulajdonított névtelen töredék elbeszélése Nagy Lajos 1352. évi tatárországi útjáról, ahol a hiszékeny író az 1352. évi litván hadjáratról hazavezető utazást tévesztette össze a két év utáni vállalkozással. Pór 1355-re teszi a tatárországi felvonulást, de a tőle idézett pápai bullából csupán arra vonhatunk következtetést, hogy Avignonban 1354 végén még nem értesültek Lajosnak a tatár kánnal kötött egyezségéről s ezért még aktuálisnak vélték a tatárok ellen indítandó keresztes hadjáratnak nyilván a magyar udvarból kezdeményezett tervét. A szentszék egyébként 1357-ben már mint befejezett tényt említi meg a tatárok visszaszorítását a moldovai részekről. A svájci vállalatról is az ú. n. János minorita emlékezik meg szokott lelkesedésével, de a külföldi forrásokban is nyoma van. A bolgáriai és havaselvi hódítás tekintetében a bolgár és román történettel foglalkozó művek értesítéseit értékesen egészíti ki s a balkáni dolgok összefüggésére is világot vet Thallóczy két tanulmánya: Magyar-bolgár összeköttetések (Századok, 1898) és Nagy Lajos és a bolgár bánság. (U. o., 1900.) Moldova alapításának körülményeire János küküllei főesperes és egykorú oklevelek derítenek világosságot. Erre egyébként v. ö. a következő fejezethez idézett értekezéseket is.

A magyar királyság melléktartományainak visszafoglalásáról összefoglalóan értekezett Huber: Ludwig I. von Ungarn und die ungarischen Wasallenländer. Wien, 1894. Nagy Lajos e vállalkozásainak reálpolitikai eredményeit és jelentőségét azonban e kiváló osztrák historikus alaposan félreismerte; az előljáróban mondottakhoz képest ő is túlságosan egyéninek ítélte Lajos politikáját. Az általa felkutatott adatok azonban becsesen egészítik ki ismereteinket.

Nagy Lajos nyugati politikájának jóformán minden adatszerű részletét felderítették Steinherz (Die Beziehungen Ludwigs I. von Ungarn zu Karl IV. M. I. Ö. G. VIII–IX. 1887–1888), Lindner (Karl IV. und die Wittelsbacher. U. o. XII. 1891) és Pór Antal, kinek idevágó tanulmányai közül a legfontosabbak: Nagy Lajos király szövetkezése IV. Károly császár ellen 1362-ben. 1900, Erzsébet királyné aacheni zarándoklása 1357-ben (Századok, 1901), István úr árvája (u. o., 1901), A négy Miklós (u. o. 1902), Jägerndorfi Pál nyitrai főesperes (u. ott, 1905), Anjouk és Wittelsbachok (u. ott, 1907), Opuli László herceg (u. ott, 1909). V. ö. még Fraknói: Nagy Lajos házasságpolitikája. (Budapesti Szemle, 1913.) Károlyi Árpád: Adalékok Mária és Zsigmond eljegyzésének történetéhez (Századok, 1877) és Tömöry Edit: Az aacheni magyar kápolna története, 1931. Pór tisztázta a lengyelországi események történetét. Nagy Lajos litván hadjárata 1377-ben (Erdélyi Múzeum, 1899), Idősb Erzsébet uralkodása Lengyelországban (u. ott, 1901), Az Anjouk igényei Lengyelországra (u. ott, 1902), Nagy Lajos, a halicsi érsekség alapítója (Kathol. Szemle, 1900), Magyar-ruthén érintkezések a XIV. században (Századok, 1904).

A lengyel ügyekre Czarnkowi Jákó gneznai főesperes és Dlugosz János művei kifejezetten magyarellenes tendenciájuk miatt csak óvatosan használhatók fel, mire nézve l. Pór: A magyar Anjouk lengyel krónikása. 1904, Dabrowski János: Czarnkowi János ügye. (Századok, 1917), Bottló Béla: Dlugosz János Historia Polonicája mint magyar történeti forrás. 1932. Nagy Lajos lengyelországi uralmának legméltányosabb és egyben legmegbízhatóbb értékelését adta Dabrowski: Ostatnie lata Ludwika Wielkiego. Krakkó, 1918. V. ö. Lovcsányi: Adalékok a magyar-lengyel érintkezés történetéhez (Századok, 1886), Pór: Nagy Kázmér lengyel király családi élete (u. ott, 1903). Az 1377. évi török hadjárat emlékét a Historia Cortusiorum additamentuma és Gataro András Istoria Padovanája tartotta fenn. Nagy Lajosnak a magyar nemzet későbbi sorsdöntő problémájával, a török veszedelemmel szemben elfoglalt álláspontját és a délkeleti melléktartományokhoz való viszonyát néhány szóval, de annál találóbban világítja meg Thallóczy: Nagy Lajos és a bolgár bánság (Századok, 1900) c. értekezésében. Ő sem ismerte azonban fel az 1377. évi hadjárat nagy jelentőségét s ez a forrásanyag hiányosságának tudható be. Lajos királynak e győzelméről padovai szövetségeséhez a velencei hadjárat küszöbén írt levele bizonyítja, mily nagy súlyt tulajdonított annak ő maga. Erre vall a máriacelli alapítás is, amit csak nagy és döntő diadal magyarázhat meg. A Carrarához írt levél nem jutott korunkra, de emlékét és tartalmát az említett két pádovai forrás fenntartotta. Hogy ezek egyikének „Radomo Turco e Re di Bulgaria”-ja I. Muráddal és Sismán cárral azonos, nyilvánvaló; szinte érthetetlen, miért nem ismerték ezt fel és miért akarták némelyek Morado-Radomot bolgár királynak megtenni. Steinherz: König Ludwig I. von Ungarn und seine Weihgeschenke für Maria-Zell (Mittheilungen des Historischen Verenis für Steiermark. XXXV. 1887) c. tanulmányában a XV. századi Menestarfer elbeszélésének kronológiai adatai alapján kimutatta, hogy a máriacelli alapítás 1376 előtt nem történhetett s így csupán az 1377. évi – s nem az 1366. avagy 1367. évi – török harcokkal függhet össze. Ezt egyéb okok is igazolják; Lajos ugyanis 1365 és 1372 közt ellenséges viszonyban volt az osztrák hercegekkel, a béke köztük csak 1373-ban állt helyre s a barátság 1374 óta szilárdult meg. Ekkor állt elő oly helyzet, hogy Lajos osztrák területen templomot építtethetett s Lipót osztrák herceggel 1378-ban történt hainburgi találkozása és gyermekeik ünnepélyes eljegyzése még az alapítás pontos idejére is helytálló következtetést enged. Erre a török hadjáratra vonatkozik egy 1377. évi május 8-i országbírói kiadvány „praesens exercitus regius” kifejezése. V. ö. Wertner: Magyar hadjáratok a XIV. században (Századok, 1905), mely tanulmánynak Sebestyén Béla „A magyar királyok tartózkodási helyei” c. kéziratos művével együtt általában jó hasznát vettem a kronológia megállapításánál. Nagy Lajos egyházpolitikájára és missziós törekvéseire a már idézett műveken és forrásokon kívül v. ö. Fraknói: Magyarország összeköttetései a római szentszékkel. I. 1901; Fejérpataky: Pápai adószedők Magyarországon (Századok, 1887), Karácsonyi: Az argyesi püspökség. 1905. A Drágfi-féle kolostoralapítással szemben kételyek merültek fel (v. ö. Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, II., 129. l.), Koriatovics Tódor 1360. évi kolostoralapító oklevele pedig az újabb kutatások világánál hamisnak bizonyult s mivel ő csak 1398-ban telepedett meg Magyarországon, az alapítást is ezidőtájra kell tennünk. Hodinka: A munkácsi görög-katholikus püspökség története. 1910. Petrov: O podloznosti gramoti Knjazja Theodora Koriatovicsa 1360 g. (Materiali, III. Petrograd, 1906). V. ö. Lehoczky: Koriatovics Tódor pöre (Századok, 1888, 1893); Zsatkovics: A Koriatovicsok (u. ott, 1900). Jancsó Benedek: A hazai görögkeleti román metropolia történetéhez. (Századok, 1901.) A zsidók megtérítésének kísérletére és kiűzetésük körülményeire János főesperest idézem. Nagy Lajosnak gazdasági tekintetben kíméletes eljárásából nyilvánvaló, hogy a lovagkori zsidóüldözések vezérmotívumául tévesen feltüntetett anyagi szempont nála a kérdés radikális megoldásánál mi szerepet sem játszott.

A turini békekötés okmányait Wenzel Gusztáv közölte (Magyar Történelmi Tár, XI. 1862). Durazzói Károly nápolyi trónfoglalásának történetéhez főforrásunk Nym Teodorik: De Scizmate c. műve. V. ö. Karácsonyi János: Magyarország és a nyugati egyházszakadás. 1885, és Áldásy Antal: A nyugati egyházszakadás története 1378–1389. 1896. Giannino Gucci francia trónkövetelőről Maccari: Istoria del re Giannino di Francia. Siena, 1893, Pór: Nagy Lajos viszonya Giannino di Guccio francia trónkövetelőhöz. 1892, és Keszei Miklós. 1904. A trónöröklési kérdés tekintetében a XV. századi osztrák íróknak tudósítását, hogy Hedvig volt a magyar trónra szánva, csak azzal a módosítással fogadhatjuk el, hogy Lajos egyidőben – nyilván az 1378. évi hainburgi találkozó idejében – őt szemelte ki trónörököséül, később azonban lemondott e tervéről. Bizonyára a magyar főurak is ragaszkodtak hozzá, hogy az öröklés rendjén következő gyermek legyen az utód, de Vencel császárnak is kívánatosabbnak tűnt fel, hogy ha nem sikerülne mindkét ország koronáját egyesíteni, öccse inkább a Habsburg-uralom ellensúlyozására alkalmasabb magyar királyság élére kerüljön, semmint Lengyelországba. Nagy Lajos halálos betegségére vonatkozólag v. ö. Pór: Nagy Lajos király halálos betegsége és Györy Tibor ugyanily című dolgozatait (Századok, 1902), melyekből megállapítható, hogy a középkori íróknál lepra néven összefoglalt bőrbetegségek valamelyikének, talán az igazi bélpoklosságnak esett áldozatául.