A FELVILÁGOSODÁS.

A FELVILÁGOSODÁS TERJEDÉSE. A BAROKK-RENDI SZELLEM BOMLÁSA.

EURÓPAI ÉS MAGYAR FELVILÁGOSODÁS. PIETISTÁK, BÉL MÁTYÁS, PIARISTÁK, HIRLAPOK; MEZŐGAZDASÁGI ÉS EGÉSZSÉGÜGYI IDEÁK. – FŐURAK, FRANCIA OLVASMÁNYOK; PROTESTÁNS KÖZVETÍTÉS; A NEMESSÉG; AZ ÉLETFORMA LASSÚ VÁLTOZÁSA. SZABADKŐMŰVESSÉG. – NEMZETI FELFOGÁS, BESSENYEI, A TÁRSADALMI FEJLŐDÉS NEHÉZSÉGEI. – II. JÓZSEF, ÁLLAMI KONCEPCIÓ, KÖZIGAZGATÁS, FIZIOKRATA ADÓRENDSZER JOBBÁGYSÁG, VALLÁS: NYELVI KÉRDÉS; HATÁSAI, HÍVEI. – TÖRÖK HÁBORÚ, VÁRMEGYÉK SZEREPE, KATASZTRÓFA.

MÁRIA TERÉZIA halála után nem sokáig váratott magára a nagy francia forradalom, mely az előtte elnyúló évszázadoknak minden hagyományát és értékét megsemmisítette. Barokk szellem és az öröklődő uralkodói hatalom abszolutizmusa, rendi gondolkodás és a privilegiáltakat eltartó birtokrendszer, vallásosság, egyházi és világi tekintélytisztelet, mindez egyik napról a másikra ócskaságként zsibvásárra került és nagy európai nemzetek kebelében alig akadt többé ember, aki értük valamit adott volna. Az új világ a győzelmes, egész Európával dacoló francia forradalom ideáin épült fel, az új szellem liberalizmus néven terjedt el egyik néptől a másikhoz és alakított át államot, társadalmat, kultúrát és gazdaságot. A legtöbb államban az abszolutisztikus kormányrendszert formálisan átmenet nélkül váltja fel a liberális konstitucionalizmus, pedig e kettő között hosszú eszmei fejlődés húzódik meg, melynek során a régi, a barokk-rendi, abszolutisztikus gondolat lassankint darabokra töredezik, s az új liberális szellem mindinkább megszilárdul. Ezt a romboló és egyben építő munkát a felvilágosodás végezte, mely külön, messze látható állami megjelenési formát nem teremtett magának, de a régi állami formák alatt, azok megtartásával annál gyökeresebben sikerült neki a társadalmat és kultúrát, az állam igazi hordozóit átalakítania.

Már eddigi előadásunkban is sokszor kellett a felvilágosodást emlegetnünk, anélkül, hogy csak megkísérelhettük volna annak némileg kielégítő fogalmi meghatározását. A felvilágosodás a legkomplexebb európai mozgalmak egyike volt, mely száz különböző forrásból táplálkozott és minden nemzet körében más formában mutatkozott. Kiindulópontja és alapszövete a racionalizmus volt, az ész tisztelete és mindannak elvetése, ami az ésszel ellenkezőnek, észszerűtlennek látszott. Innen támadásai a Dogma és Tekintély ellen, a katholikus egyház és a lutheri orthodoxia ellen, innen ellentéte az egész vallásos-heroikus-barokk kultúrával szemben. A dogmák uralma alól felszabadítva az embert, ezt is tárgyává teszi a szabad vizsgálatnak: az ember testi életfeltételeit, felépítését, szerveinek működését előítéletek nélkül, tisztán a kitapintható, érzékelhető tapasztalatra támaszkodva akarja megismerni és létrehozza az orvostudomány, embertan, biológia kezdeteit. Az ember külső életfeltételeinek kutatásával a természettudományok más ágai foglalkoznak, a történetírás és államtudomány az emberi közösségek életszabályait állapítják meg, sohasem dogmák, elfogadott elvi alapok segélyével, hanem a föld kerekén annyiféle formában jelentkező közösségek pontos tapasztalati összehasonlításával. A Ráció azonban itt sem áll meg, magasabb régiókba tör, a Föld mint kozmikus test mozgását kutatja s a metafizikát határozott mozdulattal félretolva a Mindenségnek kétségtelenül észszerű mechanizmusába is be akar pillantani. Newtontól elkezdve a természettudomány és filozófia egyesített mezején hatalmas elméletek próbálják pótolni a görög klasszikus és középkori keresztény elképzeléseket és az új tudomány emberei észre sem veszik, hogy az élő embert felfedezve azt mechanizálni akarják, s a Rációt felfedezve, csakhamar irracionális utakra tévednek. A szálak gyorsan szaporodnak, osztódnak és osztás és nyúlás közben keverednek úgy, hogy végül ellentétes természetű vonalak összehajolnak, ugyanoly eredetűek egymással szembefordulnak s észszerűséget keresve a Ráció eltűnik, az ember maga is megunja az örökös észszerűséget és előáll, mint mondják, reakcióként, a valóságban természetes továbbfejlődés eredményeként Rousseaunak észt és szabályt megvető érzelmi élete, s a fiatal Goethének Rációtól nem korlátozható individualizmusa. De addig is, míg a felvilágosodás kiindulópontjaitól ennyire idegen képződmények megjelennek, mennyi ellentétes alak és gondolat születik és nő fel a mozgalom nagy fókusaiban, az angol, francia és német nemzet kereteiben! Locketól II. Frigyesig, Newtontól II. Józsefig, D’Alemberttől és Voltairetől Christian Wolffig és Justus Möserig szinte végeláthatatlan ívet kell megjárnia a gondolatnak, hogy összekösse őket és mégis mindezt egy irány képviselőjének kell tartanunk, mert mindez többé-kevésbbé ellensége a réginek, a korábbinak, kisebb vagy nagyobb mértékben becsülője a Rációnak, kutatója és fogékony előmozdítója az emberi élet könnyítése, boldogítása feltételeinek. Laicizált boldogságkeresés, a Ráció és a Humánum kultusza, ezek végső fokon a kifejlett felvilágosodás alapszövetei, angol, francia, német földön csak úgy, mint a Tiszántúl nemesi remeteségében, ahol Bessenyei György álmodja végig Európától elkésve, de hazája szükségleteit megelőzve a magyar felvilágosodásnak lassan, késve feslő álmait.

A magyar felvilágosodás körvonalainak megrajzolásánál eleve tisztában kell lennünk azzal, hogy a hazai jelenség nem lehet oly komplex, mint nyugati testvérei és benne nem is fogunk oly gyökeres ellentétekre, ellentmondó irányzatokra akadni. Nemcsak azért, mert aránylag kis népnek homogénebb viszonyaiból nőtt ki, mint a nyugati mozgalmak, melyeket nem egyszer nagyvárosok gyorsütemű élete robbantott ki; a magyar fejlődés kevesebb színe, nyugodtabb, éles töréseket kerülő vonalvezetése onnan is magyarázható, hogy a régi kultúra erős páncélként nyomta maga alá a feltörekvő újat, melynek hosszú időn át nem is volt ereje, hogy meleg forrásként a magasba törjön, inkább csak láthatatlan erekként szűrődött össze itt-ott földalatti tóvá, békében megvárva, míg valami földrengés vagy más külső erő feldobja a felületre. Ez a külső erő Mária Terézia negyvenéves uralkodása alatt sokáig késett, míg végre gyors egymásutánban két kataklizma is, II. József és a francia forradalom, felszabadította a magyar felvilágosodás erőit.

Vékony csíkokat a kőzetben, finom kis idegszálakat az emberi szövetek közt könnyű a természettudományok modern fegyverzetében kimutatni, de nehéz az ideák kezdő pontjait és folyvást megszakadó erezetét leírnia a szellemtudománynak. Pedig a hazai felvilágosodás ilyen, külön eredetű, egymásról tudomással nem bíró ideaszálakból fonódott össze, míg végre nagyobb munkákban és öntudatos akciókövetelésekben láthatóan is megnyilatkozott. Legkorábbi kezdeteinél a III. Károly uralkodása elején jelentkező lutheránus pietizmust találjuk: a hallei egyetem magyar diákjai az elsők, akiket megcsap az új európai áramlat szele, s akik tanáruknak, Franckénak barátságába befogadtatva, először tanítják a magyarságot észszerű gyermeknevelésre, az átadandó kultúrának racionalisztikus kiválasztására és ehhezképest anyanyelven való, tehát magyarnyelvű tanításra. A magyar racionalizmus felléptét szenicei Bárány Györgynek, sopronmegyei nemesszületésű győri tanárnak, azután ágostai evangelikus lelkésznek 1711-ben megjelent munkájától kell számítanunk, mely először követeli a magyarnyelvű gyermeknevelést és a magyar irány nyugati eredetét szimbolizálva nem egyéb, mint August Hermann Francke egy művének fordítása; megjelent Halléban és itthon aligha terjedt el, mert a lutheránus orthodoxia iparkodott a pietizmus ez első képviselőit, Bárányt és társait, hallgatásra szorítani.

Új erősebb, életrevalóbb szál indult meg Bél Mátyás működésével, aki sokkal hatalmasabb alak volt, semhogy el lehetett volna hallgatatni. Bél is Halléban tanult, Francke mellett a német racionalizmus első nagymesterének, Thomasiusnak is tanítványa volt, s tőlük örökölte a kultúra anyanyelven való művelésének eszméjét és azt a pedagógiai realizmust, mellyel itthon három évtizedes tanári munkájával, 1719–49 közt a pozsonyi evangélikus iskolát újjászervezte. Pietista lelkésztársainál mélyebben hatolt a racionalizmus szellemébe, amennyiben egyházi vonatkozású munkájával csakhamar felhagyott és egész erejét a laicizált tudomány művelésének szentelte. Célja a jénai egyetemen akkor virágzó államismereti iskolának megfelelően Magyarország történeti és földrajzi leírása volt, azaz megállapítása azon életfeltételeknek, melyekben az akkori és korábbi magyar nemzedékek folytatták életüket. Maga a célkitűzés szemmelláthatólag racionalisztikus szinezetű volt és Bél Mátyás nem is elégedett meg a közjogi és politikai keretek megrajzolásával, hanem a különböző társadalmi osztályok jellegzetes életmódját is megfigyelte, minek érdekében több esztendőn át Pozsonytól Erdélyig beutazta az országot és megismerte az alföldi magyar paraszt, az új telepes német, a tót hegyipásztor, a falusi tót, a városi német, a különböző vármegyékben még akkor más és más helyi szokásoknak hódoló kisnemes magyar életmódját. Társadalmi és gazdasági rajzai tipikusan racionalisztikus termékek, nemcsak mert minden irodalmi tekintélyt eliminálva tisztára saját tapasztalatain, saját szemének megállapításain épülnek, hanem mert mögöttük mindegyre feltűnik a felvilágosodásnak antropocentrikus boldogságkeresése. Folyvást azt kutatja, hol élnek jobban, könnyebben, boldogabban az emberek, s mivel bizony legtöbbnyire arra konkludál, hogy az emberek rosszúl, kevéssé észszerűen, oktalanul élnek, ezért egyúttal folyvást tanácsokat ad, hogyan kellene életmódjukat, keresetüket célszerűen megváltoztatni: a lusták többet dolgozzanak, a magyarok ne csak nyáron, az aratás verejtékes munkájában, hanem télen is dolgozzanak, a szántást, a cséplést, a betakarítást külföldi mintára modernebb eszközökkel, észszerűbben végezzék. Bél Mátyás talán a legelső haladó magyar, aki elégedetlen hazájának majdnem minden belső viszonyával és azokat a haladottabb külföld mintájára akarja reformálni. Utána még hosszú sora jön a felvilágosodás korában, de azontúl is egész Széchenyi Istvánig a magyar reformátoroknak, kiket egy más hazai irány könnyen nevez a külföld majmolóinak, rossz magyaroknak. Korai racionalisztikus életformáit teljessé tette, hogy hallei tanáraihoz hasonlóan neki is konfliktusa volt az evangelikus orthodoxiával: a pozsonyi gimnázium reformációja dolgában élesen összekülönbözött Krmann Dániel szuperintendenssel, akivel szemben III. Károly vette védelmébe. Bélnek nemcsak a tudomány és iskolaügy terén akadtak tehetséges tanítványai, mint a már említett földrajzíró Tomka-Szászky és az egyháztörténetíró rektor Ribiny János, a magyar tannyelv követelője, hanem kétségtelen, hogy a racionalisztikus szellemben megreformált pozsonyi gimnázium is hosszú ideig fenntartotta és továbbadta a tőle behozott felvilágosodási eszméket. Bél Mátyástól tehát az ország nyugati szélein folyvást erősbödő felvilágosodási ár indult ki, s az ő munkásságának tudható be, hogy utána legalább két generáción át a dunántúli és felvidéki magyar lutheranizmus a némettel rokon, abból kiágazó felvilágosodásnak nagy zászlóvivője lőn.

Másik útja a felvilágosodásnak nyugat felől a hazai piarista iskolákon keresztül vonult. A piaristák kezdettől fogva függetlenítették magukat a barokk-korszak jezsuita rendszerétől, s a pietista tanügyi törekvésekkel párhuzamosan, bár természetesen azoktól függetlenül, inkább realistáknak voltak mondhatók, akik már Newton felfedezéseit is tekintetbe vették természetfilozófiájukban, a természettudományok tanításának széles kört engednek a racionalizmus új, tapasztalati, sőt már kísérleti alapjain is. Míg a lutheránus felvilágosodás Halle és Jéna egyetemiről nyomult be hozzánk, addig úgylátszik, hogy a piaristák új ideáikat római főiskolájukban sajátították el, hol egyrészt Newton matematikai és fizikai tanaival, másrészt Leibnitz és népszerűsítője, Christian Wolff tanaival ismerkedtek meg. Ezt az eklektikus irányt, mely a kezdő racionalizmusnak az Egyházzal még nem ellenséges tanait összeegyeztette a régi scholasztikus filozófiával, három fiatal piarista hozta magával: a két Cörver báró, Elek és testvére János, felvidéki születésűek, anyjuk Pethő grófkisasszony volt; a harmadik Bajthay Antal, Grassalkovich Antalnak mostohafia, később báró és erdélyi püspök. A korán meghalt Cörver Elek 1744-ben kezdte a rend pesti gimnáziumában Newton és Leibnitz–Wolff tanait a magyar ifjúsággal megismertetni, miután már előbb latin könyvben leírta a „legújabb kísérleti és mechanikus” filozófiának módszereit. Testvére az 50-es és 60-as években a hazai piarista szervezet magas hivatalaiban működött, s részben neki köszönhető, hogy az új szellem a piarista iskolákban általánossá lett. Cörver Elek halála után Bajthay tanított Pesten, miután az új tanokkal nemcsak a római főiskolán, hanem hosszabb nyugati utazás során Párisban is megismerkedett. 1751–52-ben Cörver János báró és Bajthay résztvesznek a bécsi tanácskozásokon, melyek az egész rend számára új, modern tantervet állapítottak meg, majd ugyancsak ők készítik 1757. évben az úgynevezett Cörver-féle tanítási metódust, mely a hazai piarista iskolákban kötelezővé lett és amely a természettudományok, a hazai történet nagyobbmérvű tanításával, a magyar nyelv szélesebbkörű alkalmazásával a jezsuita tanrendszerrel szemben a modernebb elveket képviselte. A rendnek a felvilágosodással való belső, szinte érzelmi jellegű kapcsolatára jellemző, hogy egyik tagja, Némethy Lajos 1758-ban Halléban Christian Wolff egyik alapvető filozófiai munkájának kéziratát kapta ennek fiától s ezt a kéziratot a pesti rendház nagy tisztességben megőrizte. A „recentior philosophia” ettől kezdve a piarista gimnáziumok tanrendjén szerepelt, s az újonnan felnövekvő piarista generáció, közte Révai Miklós, Dugonics András már ebben a szellemben nőtt fel, mely kétségtelenül sokban eltért a „szigorúnak” nevezett Aquinói Szent Tamás-féle filozófiától. Ugyanebben az irányban dolgozott az új nemzedékből Benyák Bernát, a rendnek nagytekintélyű filozofusa és pedagógusa, aki egy ünnepi előadásában a keszthelyi gimnáziumban ilyképen védekezett az újítás vádja ellen: „S miért ne foglalkoznánk Newtonnak a természeti tüneményekről és a természeti erők okairól írt felséges tanulmányaival? Tán, mert egyik-másik tétele az evangéliumok tanait is érinti? Mi az ilyen kérdéseket mellőzzük, mert ezekben Aquinói Tamással tartunk, de tömérdek olyan dolog van, melyeket Tamás műveiben hiába keresünk, pedig ha a tudományok fejlődésével lépést akarunk tartani, ezekkel is meg kell ismerkednünk.” A valóságban ezek az új filozófusok már inkább a felvilágosodás mestereinek voltak tanítványai, Newtont például így aposztrofálja Benyák Bernát: „Köszönetet mondunk neked is, óh nagy Newton, mert amennyire tőlünk telt, a te tudományodat igyekeztünk versenyezve elsajátítani. Téged mint egy új világosság terjesztőjét néztünk és csodáltunk, mert hisz valóban fényt derítették az ég gömbjeinek homályos utaira.” Mindennek hatása pedig a gimnáziumi tanítványok körén kívül is megfigyelhető: a piaristák ekkoriban gyakran alkalmazott, kedves házitanítói voltak a mágnásoknak, s ezenkívül iskolai ünnepélyeik is társadalmi eseményszámba mentek, melyeknél tanaikat a legelőkelőbb felnőtt közönség hallgatta. Így tartott 1777-ben a pesti piarista gimnáziumban Benyák Bernát nyilvános disputációt, melyen Descartes és Leibnitz tanait ismertette a királyi kúria bírái és nagyszámú főúri hallgatóság előtt, ezen vitatkozás során gróf Teleki József nagyszabású beszédet tartott a magyar nyelv használata érdekében. Elmondhatjuk tehát, hogy a piarista renden keresztül hazánkba csörgedező felvilágosodási szellem az egyes nagyobb piarista intézetekből, a pestiből, szegediből, nagykárolyiból, debreceniből, keszthelyiből, mint megannyi kútból folyt szét az országban, s legalább is olyan hatása volt a katholikus körében, mint a hallei és más német felvilágosodásnak az ág. evangelikusok között. A római rendfőnök csak 1763-ban bocsátja ki első rendeletét, mellyel ez új szellemnek a metafizikában való alkalmazását korlátozni igyekszik, ekkorra azonban már felnőtt a Cörverek utáni második generáció, Benyák Bernát és társai, úgyhogy az új tanok folytonossága biztosítva volt: azok legalább is 40–50 éven át hatottak, mindaddig, amíg a század végén a gondolkodás teljességgel elvilágiasodott.

Mindez egyelőre távol állott a racionalizmus egyházellenes irányától és sem a pozsonyi evangélikus, sem a piarista iskolák nem tűrték volna el a francia felvilágosodás, Voltaira és az enciklopédisták tanainak terjesztését falaik között. Bár a piaristák mint láttuk, olasz irodalmi hatás alatt is állottak, mégis a felvilágosodás e kezdő periodusa egészbenvéve német gondolatokat terjeszt, melyek a földrajzi közelség és régi kapcsolat következtében természetes módon, könnyedén terjednek, s ehhez képest első gócaik is a német határhoz közel, a Dunántúl és a Felvidéken vannak. Katholikusok és protestánsok egyaránt a művelt, külföldi iskolát járt középosztály tagjai, akik ideáikat a tanításon és nevelésen kívül oly eszközökkel akarják terjeszteni, aminőket a külföldön megismertek. Vékony rétege ez az „intellektuel”-eknek, mely egymás számára írt folyóiratok kiadásával próbálkozik és eszmék kicserélése végett könnyen tömörül gyorsan feloszló társaságokba. Nálunk a bécsi kormány nem tartott fenn olyan hivatalos lapot, minő volt a Wiener Diarium, különböző későbbi formáiban; legelső hirlapunk a II. Rákóczi Ferenctől propaganda célból kiadott Mercurius Veridicus volt; a legelső lap azonban, mely szellemtörténeti jelentőséggel bírt, a Bél Mátyástól 1721-ben megindított Nova Posoniensia volt, mely bár igen rövid életet élt és számai is alig maradtak reánk, mégis bizonyos, hogy Bél az ő ismeretterjesztő racionalizmusa szempontjai szerint szerkesztette. A felvilágosodás úttörő nemzedéke nem is jutott el más hirlapalapításig, csak a második generáció pozsonyi különítményeinek sikerült ez: 1764-től kezdve Windisch Károly Gottlieb szerkesztésében megjelent a Pressburger Zeitung, mely egyelőre a hivatalos Wiener Diariumot utánozta és udvari, állami, hivatalos híreken kívül főként erősen utilitarisztikus közleményekkel (a marhavész ismérveiről, a lottóhúzások eredményeiről) próbálta a felvilágosodást szolgálni. Ez a pozsonyi lutheránus kör, melynek tagjai szellemileg Bél Mátyás egyenes leszármazóinak tarthatók, a szepesi születésű Tersztyánszky Dánielben kapott vezért, a Ratio Educationis egyik szerzőjében, szintén német egyetemek nagyműveltségű tanítványában, aki a Leibnitz-féle akadémia-gondolatot követve, Pozsonyban akart többnyire ágostai evangélikus lelkészekből, Windisch körének tagjaiból tudományos társaságot szervezni, utóbb pedig, 1771-ben Bécsben megalapította az „Allergnädigst privilegierte Anzeigen”-t. A folyóirat címe szerint az összes örökös tartományokból akart hasznos tudnivalókat közölni, azonban csakhamar Magyarországra korlátozta érdeklődési körét s Bél Mátyás szellemében közölt pontos kultúrtörténeti viszonyairól, éles szemmel megfigyelte az elmaradt gazdasági állapotokat is, mindenkor arra törekedve, hogy a bajok felfedésével azok megjavítására alkalmat adjon. Észszerű és utilitárius irány nála jelentkezett először a napi élet tényeivel kapcsolatban: leírja a hazai gabonatermelés elmaradt voltát, a vermek haszontalanságát, ötven arany pályadíjat tűz ki olyan módszerre, mellyel a még halgazdag országban a halak konzerválhatók és kereskedelembe vihetők lesznek. Nem kevésbbé nevelő célzattal hozza az egyes új osztrák gyárak részletes ismertetését, kimondott célja mindezzel az „alattvalók” nevelése, mert hiszen ezt leginkább a már kiművelt alattvalók végezhetik. Világosan érezhető a német racionalizmusnak állampolgári vonatkozása: „hazaszeretetre” akarja oktatni az olvasót, amely hazaszeretet akkor még igen csekély kapcsolatban van nyelvvel, nemzettel, fajjal, ehelyett valami homályos, ködös összetartási érzést fejez ki azon emberek számára, akik ugyanazon kormány alatt, ugyanazon államterületének. A haza fogalmának e német racionalista formája még a századvég lutheránus felvilágosodásában is érezhető, például Bredetzky munkásságában, s ez adja meg annak magyarázatát, hogy utóbb e nagyműveltségű és jóakaratú emberek oly kevés hatást gyakorolhattak az immár erősen nemzeti irányú magyar fejlődésre. De Mária Terézia korában még nem állott fenn a válaszfal, s miután Tersztyánszky folyóirata megszűnt, Mária Terézia a még el nem adott példányokat 1779-ben összevásároltatta és kiosztatta a gimnáziumok közt, mert a budai egyetemi tanács szakvéleménye szerint a lap „tele van érdemes tudnivalókkal, éles ítélettel és rendkívüli haszonnal olvashatják tanárok és diákok egyaránt”. A látókör bővülése az új európai ideakörnek megfelelően és nyugati életformák közlése az, ami Windisch további pozsonyi lapkiadásainak ad: bennük a felvilágosodás észkultúrájáról, Leibnitz és Wolff filozófiájáról, Gottsched német nemzeti irodalmi és drámai törekvéseiről, Gellert, Gessner, Mondelssohn, Klopstock, utóbb már Lessing és Goethe műveiről is hoz ismertetéseket.

Nincs itt szó a felvilágosodás nagy gondolati rendszereiről, Leibnitz filozófiájának ezek a folyóiratok egyetlen hívet sem szereztek, hatásuk azonban sokkal nagyobb volt ennél, s abban foglalható össze, hogy a praktikus, utilitárius, dogmamentes gondolkodást népszerűsítették. Egészen világosan látható ez a legelső magyarnyelvű felvilágosodási folyóiratból, az 1780 óta hetenkint kétszer megjelenő pozsonyi Magyar Hírmondóból. Kiadója, Patzkó Ferenc Ágoston, beköszöntőjében „előre tudakozik”, ha „valjon találkoznának-e elegendő számmal hazájukat és nemzeteket igazán szerető magyar hazafiak, akik magyar nyelven iratandó új hírekre vagyis hírmondó levelekre szert tenni kívánnának?” Európában és Amerikában már minden nemzetnek van saját nyelvén ilyen lapja, mely a „hazájában történő változásokról, világ viszontagságairól, elmés embereknek hasznos vagy furcsa találmányaikról, tudósok munkáiról” tájékoztat, holott mi magyarok „nemcsak az egyéb világgal, hanem saját hazánkkal s hazánkfiaival is oly szertelen esméretlenségben úgy élünk, mint a féreg a dióban.” A vállalkozás német mintára indult meg mire jellemző, hogy a kiadó híres mineralógus Born Ignác magyar utileveleire hivatkozik, melyek már kifejezték ily természetű magyar folyóirat szükségét. A Magyar Hírmondót Rát Mátyás, Göttingában tanult pozsonyi fi, utóbb többhelyütt ág. evangélikus lelkész szerkesztette, ő is írta az egész lapot, melyben filozófia semmi sem volt, de annál több igénytelen jelentés a világ minden részéből olyan dolgokról, melyekről különben az idegen nyelvet nem értő magyar publikum nem értesülhetett volna. Rát lapja nyitott ablak volt, melyen keresztül a magyar Nyugatnak változatos és már haladottabb életét szemlélhette, s ha a szerkesztő óvakodott is olvasóiban elégedetlenséget kelteni, már a puszta tények közlése is kellett, hogy az itthoni mozdulatlan barokk-rendi világban nyugtalanítólag hasson. Az úrbériség bonyodalmai még le sem csillapodtak, mikor Rát ezt a hírt közölte: „Nincs Britanniában jobbágyság. A parasztok, akik a nemesek jószágaiban laknak, mindenképen szabad emberek, csak bizonyos árendát tartoznak esztendőnkint fizetni.” Ma már nem tudjuk, volt-e valami szándéka azzal, hogy ezt a „hírt” belevetette a magyar publikumba, kétségtelen csak az, hogy ilyen és hasonló ismeretek birtokában az olvasók összehasonlításokat tehettek a hazai és külföldi viszonyok között. Különben a hazai hivatalos élet híreit a legnagyobb tisztelettel közli, tisztváltozásokat, a budai egyetem eseményeit, a mágnásvilág pozsonyi szórakozásait: Erdődy grófnénak török muzsikás szánkázását, Batthyány kardinálisnak dobos, kürtös, póznás lovagos, huszonkét szánt magában foglaló menetét stb. Sok a külföldi hír, politikai, tudományos eseményekről, német és magyar könyvismertetések, gyakran gazdasági hírek, a búzaárakról és főként a hazai elmaradt gazdasági viszonyokról. Vitát rendez a marha istállózásáról, mely mint tudjuk, az akkori magyar mezőgazdaságnak alapvető, de csak kevesektől felfogott kérdése volt: a haladottabb mezőgazdaságú német vidékek képviselői, egy brassói és egy szepesi levelező, lelkesen lándzsát törnek az istállózás, a „jászlontartás” mellett és „szaxóniai módon” ajánlják a lóheretermesztést, hogy ezzel etessék az istállózó marhát. „Bár többen hasonlót cselekednének, fohászkodik a szerkesztő, hogy példájukkal a szegény köznépet okosabb gazdálkodásra serkentenék.” Ez a tipikusan német racionalista oktatómodor mindenütt kimutatja magát, így mikor egy levelező panaszkodik, hogy Gyömrőn két tehén megdöglött és húsát a falusiak maguk ették meg, ahelyett, hogy a kutyáknak adták volna, Rát megmagyarázza, mit kíván ilyenkor a ráció és az európai kultúra: „A jól elrendelt helységekben a kutyáknak sem hagyják a dögöt az útszélen vagy a mezőn mindenek szeme láttára, hanem mélyen elássák, hogy a levegőég meg ne bűzhödjék tőle.”

A bölcsészeti kar tudományainak magyar barokk ábrázolása.
Sigrist Ferenc falfestménye az egri líceum dísztermében, melyet gróf Esterházy Károly egri püspök megbízásából készített 1781-ben. A püspök itt magyar ruhában ábrázoltatta az egyetemi bölcsészeti tanítás akkor legmodernebb tudományágait: a földmérést, csillagvizsgálást, katonai és polgári közigazgatási földrajzot, a vegytant és optikát.

Az anyagi kultúra emelését célzó törekvések általában e nyugati részeken honos német irányból fejlődtek ki, ellentétben a piaristák magasabb szellemi érdekeltségével. Az első népszerű mezőgazdasági művek, mik magyarul jelentek meg, egyszerű fordítások osztrák gazdasági társaságok tagjainak munkái után, így a Pozsonyban 1774-ben megjelent „Az ausztriai parasztifjúságot a jól rendelt mezei gazdaságra oktató kézi könyvecske”, „most pedig a magyar parasztifjúság hasznára magyar nyelvre fordíttatva”; még előbb, 1771-ben jelent meg Paul János Vencelnek, a csehországi „szántás-vetésről való nemes társaság” egyik tagjának a juhtenyésztésről és a dohányművelésről szóló műve; mindkettőnek célja, mint nem is lehet más, tisztán utilitárius: a juhtenyésztés célja „a jobb gyapjúnak és az azzal egybeköttetett haszonnak megnyerése”, a dohányt illetőleg pedig: „amely országban a dohány mívelése gyakoroltatik, abból azon ország sok hasznot és jövedelmet vészen”, a hasznossági szempont azután könnyen rávezet az észszerűségre, arra, hogyan lehetséges a mezőgazdaságból minél könnyebben és minél nagyobb hasznot nyerni; ez pedig csakis akkor érhető el, ha a hazai megrögzött rossz szokásokról lemondunk és az ésszerű kezelési módszereket átvesszük a külföldtől. Az ilyen ártatlannak látszó könyvecskék, még ha fordítások is, a bevezetésekben és jegyzetekben keserű kritikát gyakorolnak a nemzeti elmaradottság felett és így az újnak, jobbnak, hasznosnak, észszerűnek előmozdítóivá, a hagyományos régi rossznak üldözőivé lesznek. Megható mindegyikben a betű tisztelete, mindegyik azt hiszi, hogy ha egyszer megírja az észszerű művelés módszerét és ha a magyar közönség elolvassa munkáját, egyszerre megváltozik az egész mezőgazdaság képe, melytől most a külföldet látott szakember csak borzadni tud. „Mert én ugyan oly jó reménységben vagyok az én hazámfiai eránt, hogy ha eddig valami hasznos gazdasági munkácska foroghatott volna kezekben, azokat az régi Elejektől rájok szállott, gazdaságban való haszontalan okoskodásokat és balvélekedéseket régen elhagyták volna és más bölcs nemzetségeket a mezei gazdaságban utolértenek volna. És ez a mentség ellágyíthatja is talán valamennyire a szomszéd nemzeteknek a magyar paraszt emberek felől való ámbár kemény, de tagadhatatlanul igaz ítéleteket.” A fordítónak egy pillanatig sem jut eszébe, hogy a magyar mezőgazdaság elmaradottságát a török korszak két elveszett századával menthetné, a Rácio terjesztői nálunk is ahisztorikusok voltak mindennemű történeti érzés híján s az anyagiak javítása terén egyelőre tisztán a hasznossági elv által vezettették magukat. Mikor a Mária Teréziától Magyar-, Horvát- és Szlavonországok számára kinevezett selyemtenyésztési felügyelő: „a selyem munkálásának első császári és királyi gondviselője”, Sollenghi Károly 1769-ben magyarnyelvű könyvet adat ki a selyemtenyésztés propagandája érdekében, külön megmagyarázza a nemesek és külön a jobbágyok számára ez új művelési ág „hasznát”: a jobbágynak, ha harminc eperfája van, a „selyemtojásokból” (gubókból) legalább is száz forint nyeresége lesz, a munkát asszony és gyerekek nem elvégzik és az egész munka tavasszal hat hétnél tovább nem fogja őket igénybe venni; az uraságnak haszna még több, mert ez nemcsak hogy maga is tarthat fákat és selyembogarakat, hanem ha a jobbágytól a „béfont selyemtojásoknak” fontját félforinton veszi és „aztat módgya szerint lemotóláltatja”, az így nyert tiszta selymet eladva, minden fontos három forintot nyerhet. Mint ez idézetből látható, magasabb erkölcsi érzés nem feltétlenül volt együttjárója az utilitarizmusnak, annál magasabbrendű jelenség a szarvasi ágostai evangélikus pap, Tessedik Sámuel, ki a felvilágosodás második nemzedékében, Mária Terézia uralkodása végén és II. József alatt az alföldi gazdasági viszonyok javításával elsősorban erkölcsi célokat, emberhez méltó és Istenhez való felemelkedésre alkalmas életformákat akart behozni. A német felvilágosodás utilitarizmusa és moralizáló szempontjai nála jelentkeznek legtisztábban, ő már, igaz, hogy II. József korában, Justus Möserhez hasonlóan a vallásos irányú felvilágosodás tipikus nagy tanítói között foglal helyet.

Még egy irányt kell megemlítenünk, mely a felvilágosodás e régebbi formájának egyik terjesztője volt: ezt a hazai orvosok és természetvizsgálók művelték, akik már a XVII. században külföldi egyetemeken tanultak, s hazatérve még a háborús, nyugtalan viszonyok közt is tovább művelték tudományukat. Az orvostudomány, bármennyire kezdetleges volt is akkor, már rég rálépett a tapasztalat és megfigyelés útjára, s így öntudatlanul is előharcosává lett a felvilágosodásnak. Pápai Páriz Ferenc már 1690-ben magyar nyelven adta ki saját orvoslásai közben tett tapasztalatait, innen már csak egy lépés volt ahhoz, hogy az orvosok a racionalizmus szellemében próbálják felvilágosítani az embereket és azok „vastag tudatlanságát” megszüntetni. A veszprémi származású nagy debreceni orvos, Weszprémi István 1760-ban a „kisded gyermekeknek nevelésekről” adott ki „rövid oktatást”, melyben erélyesen kikel az egészségügy terén uralkodó ősi szokások, babonás konzervativizmus ellen; a gyermeknevelésnek szerinte az a baja, pedig ezideig „a kedvező anyákra és tudatlan dajkákra bizatott, azok pedig a csecsemő kisdedekkel okosabban báni nem tudnak, hanem amint nagyanyjoknak régi megrögzött helytelen rossz szokásokból tanulták, – ellenben ritka az, aki értelmes orvosdoktornak tanácsával kívánna élni máskor, hanem midőn megbetegednek, holott arra kellene vigyázni kiváltképen, hogy meg ne betegednének és a nyavalyáktól eleve oltalmaztatnának”; a hazai viszonyokat korholva, ő is folyvást idegen példákra hivatkozik: maga is sok ezer esetet látott külföldön, hogy még a négyéves kisgyermekek sem haltak meg hólyagos himlőben, ha beoltották őket, de hogy nálunk jobb viszonyok legyenek, ahhoz szakszerűen képzett emberek szükségesek, aminthogy „Angliában s idegenországban sem doktor, sem chirurgus, sem bába senki nem lehet”, míg mesterségét ki nem tanulja és azt valóságos kézi „operációkon” be nem mutatja. Hevesen kikel az elavult szokások, fejlődést gátló szoros polyák ellen, meg hogy úriasszonyok „elúnják” magukat gyermekük táplálásában, amivel „bizonyára egyenesen a Természet ellen vétkeznek”. Így érkezik meg hazánkban a nagy betűvel írt Természet, mint a racionális életmódnak leghivatottabb szabályozója. Weszprémi különben Van Swietennel egyenes érintkezésben volt, s az ő ideáit terjesztette nálunk, ekkor már tekintélyes számú művelt orvostársával, majd kitűnő tanítványaival együtt.

Kibogozva mindezen szálakat: a pietizmusét, az ágostai evangélikus tudományos felvilágosodásét, a piaristák modern filozófiáját, a mezőgazdasági és egészségügyi viszonyok racionálisabb kialakítására vonatkozó törekvéseket, mindezek távolról sem voltak oly erősek, hogy a barokk-rendi korszak kiegyensúlyozott nyugalmát megzavarhatták volna. Az emberek látókörébe kétségtelenül bevonattak már olyan dolgok is, melyek az eddigi világ- és életkép egyes részleteivel ellenkeztek, de arról még szó sem lehetett, hogy az új képzetekből az eddigitől eltérő, azt megsemmisíteni szándékozó világnézet alakult volna ki. Az egykorúak a hétéves háborúnak tulajdonítottak döntő fontosságot, mint amelyben a nemesség nagy tömegei láttak külföldi viszonyokat és hazatérve, a hazaiakkal nem tudtak többé megelégedni. A valóságban Mária Terézia korában a magyarságnak külföldet látott tagjai is csak arra szorítkoznak, hogy tágra nyitják szemüket és abban lehetőség szerint elraktározzák a sok változatos képet, anélkül, hogy akaratuk megmozdulna a külső viszonyok itthoni megvalósítása érdekében. Azok az ifjú nemesek, kik az 1751. és 1764. országgyűlésen jurátus minőségben jelen vannak, s akik majd II. József és II. Lipót korában a vezetést átveszik, még mélyen benngyökereznek a régi viszonyokban, az országgyűlési követeknél is szilárdabban ragaszkodnak a nemesi kiváltságokhoz, minden félénk szót, mely a nemesi adóvállalás és adóemelés érdekében elhangzik, zokon vesznek és paskvillusok özönébe fojtanak. Az „országgyűlési ifjúság” szerepe III. Károly korában kezdődött, ekkor az ifjak fegyelmezetlensége ellen először fellépni. Mária Terézia alatt ez a természetes zabolátlanság nemzeti konzervatív színt kezd nyerni, s a jövőre egyelőre csak az mutat, hogy az adózás és adóemelés mellett szóló protestáns Prónay, Jeszenák, más kormánypárti világiak: Niczky, Majláth, Koller, Fekete, Pálffy Miklós mellett a leghevesebben az egyháziakat támadják. Az ifjúság korábban alig képzelhető durvasággal gúnyolja ki Barkóczy érseket, Esterházy régi püspököt, azt az egy-két kanonokot, kik az adózás mellett fel mertek szólalni, belegázol ez egyháziak magánéletébe is, hirtelen elárulva, mennyire elszakadt immár a barokk-rendi gondolatnak legalább is vallásos koncepciójától. A következő korszak tekintélyellenességének és világiasságának itt találjuk csiráit, azon paskvillusokban, melyek különben a Kollártól Verbőczin és a nemesség előjogain elkövetett sérelmeken síránkoznak.

A döntő változás ekkor is az anyagi és szellemi műveltség legmagasabb fokán álló osztályból indult ki, azon főurak és nemesek köréből, akik Bécsben a francia felvilágosodás termékeivel megismerkedtek. A német felvilágosodásnak előbb megfigyelt hatásai csendesen ható, békés jelenségek voltak, a talajt feltörték, megmunkálták a vetésre, de ez a vetés, mely a nemzeti gondolkodás nagy átalakulását hozta meg, már francia magvakkal ment végbe azon módon, amint az új kultúra magvait néhány évtizeddel előbb Bécsben elvetették. Bécs udvari köreiben a francia felvilágosodás terjedése az 1750-es évek elején veszi kezdetét, amikor Kaunitz, párizsi követsége alatt, szkeptikus és ateista, a test és lélek teljes „felszabadulását” valló szalónokba jár, s azok életével a kíséretében levő osztrák főúri fiatalságot is megismerteti. Bécsbe visszatérve, ő teszi divatossá Voltaira és az enciklopédisták deizmusát, tekintélyellenességét, az Egyház elleni közömbösséget, sőt ellenszenvet, a francia színházat és a francia rokokónak könnyelműségét, léhaságát és egész erkölcsi feloldottságát. Mária Terézia kétségbeesve nézte a vallástalanság és erkölcstelenség rohamos terjedését e legmagasabb udvari körökben, de megakadályozni nem tudta többé, s özvegységében mindinkább bezárkózva saját belső vallásosságába, szabadjára eresztette az új fejlődést. Így vált divattá, hogy fiatal osztrák arisztokraták Párizsba menjenek, oda- vagy visszajövet Voltairet vagy Rousseaut meglátogassák, ezekhez udvariaskodó leveleket írjanak, s otthon egyebet se olvassanak, mint francia könyveket, a nagy vezető szellemek műveitől kezdve egész d’Holbach báró materializmusáig és a legdurvább érzékiséget tápláló frivol francia reményekig. A bécsi főúri szalónban nem hittek többé sem Istenben, sem erkölcsben, a királynő parancsainak engedelmeskedve még elvégezték a vallás külső gyakorlatait, s az egyetlen, amiben a régihez ragaszkodtak, főúri exkluzív életformájuk volt. A felvilágosodott rokokó-főúri milliókat kiadott az akkor divatos passziókra, kastélyépítésre, nyári ünnepségek rendezésére, de a német felvilágosodásra annyira jellemző erkölcsi törekvés, a szegény és kisemberek életnívójának emelése, az általános népboldogítás egyáltalában nem tartozott gondjai közé.

Ebbe az új bécsi irányba azonnal, minden késedelem nélkül bekapcsolódott a magyar főúri világ. Előfeltétele ennek a francia nyelv ismerete volt, amihez Bécs új nevelőintézetei könnyen hozzásegítették a fiatalságot. Az 1746-ban megnyílt Teréziánumban alapításától kezdve 1772-ig nem kevesebb, mint 117 magyar mágnás és középnemes tanult; hasonlóképen elsajátították a francia nyelvet a bécsújhelyi katonai Terézia-Akadémia és a bécsi Szavojai lovag-akadémia növendékei. A nyelv ismerete volt a kulcs az új műveltséghez, mely utóbbit azután a bécsi élet: színház, szalónok, udvar közvetítettek azon magyar ifjakhoz, akiknek atyja és nagyatyja még a barokk kultúrában élt és latinon kívül idegen nyelvet nem beszélt. Igaz, már a barokk-kor első generációjában is akadta, akik gyermekeiket franciára tanították, így hagyta meg Károlyi Sándor már 1724-ben fiának: „a vadászat és gazdászat közben a francia könyveket és compositiókat se mulaszd el”, – de a 60-as évek bécsi magyar fiatalsága már egészen más könyveket olvas, semmint a korábbiak, a francia felvilágosodás termékeit, s azokból magukba szívják az „siècle de la Lumière”, a Világosság eszméit. A barokk-kor hite és erkölcse, az emberi életformákat megszokott korlátokba szorító szelleme most egyszerre Homály és Sötétség országának tűnik fel, melyből Voltaira és társainak szarkazmusa, mindent kigúnyoló szabadossága vezeti ki a „fény századának”, a „filozófia korának” boldog növendékeit a szabadságba. A Tereziánumban tanult és bécsi életet élt ifjú főurak ezt a szellemet viszik magukkal birtokukra, ahol nem egyszer a francia felvilágosodásnak egész kis gócpontjait hozzák létre, a párizsi szellemnek e korban legkeletibb kisugárzásaiként. Gróf Csáky István 18 éves korától kezdve három éven át tanult Bécsben, másfelé nem is járt külföldön, 1763-tól kezdve birtokain élt, a szepesmegyei Ilyésfalván rokokó-kertet, Sanssoucit épített, s feleségével, gróf Erdődy Júliával együtt a bécsi viszonyokat is megszégyenítő szabados francia életet élt. Feleségének homonnai szalónjában Isten fia megtestesülésének misztériumán gúnyolódtak a vendégek, s a grófné maga provokálta kérdéseivel vendégeit istenkáromló megjegyzésekre. Az új szellem az ő könnyed formájával, filozófiai elmélyedést nem kívánó felületességével az egész embert meghódította, s akit egyszer rabjává tett, az maradt egész életében. A hazai kastélyokba éveken, évtizedeken át ömlött, megszakítás nélkül, az új szellemi táplálék: ekkor alakuló főúri könyvtáraink csupa francia könyvből állanak: gróf Csáky István és felesége 5000 kötetnyi francia könyvtárat gyüjtöttek össze Homonnán, a Sztárayak ugyanennyit Nagymihályban, a 8200 darabot kitevő Orczy-könyvtárt az öreg Lőrinc tábornok és ennek fia szedték össze, a Héderváry-könyvtár 15.000 kötetéből 6000 kötet francia felvilágosodási mű, ugyancsak több ezerre megy a francia könyvek száma az 1763-ban alapított Festetich hitbizományi és más Festetich-ági könyvtárakban, a Barkóczy grófok pálóci, az Apponyi grófok pozsonyi könyvtárában, mely utóbbit gyüjtője, Antal György gróf, 1774-től kezdve a közönség használatára is megnyitott, a Grassalkovich-könyvtárban, a Csapó-család tolnamegyei könyvtárában, vagy a protestánsok közt Ráday Pál fiának, Gedeonnak nagy liberalitással kezelt, szívesen kölcsönző nagy könyvtárában, a Prónay bárók acsai, a Teleki grófok marosvásárhelyi gyüjteményeiben.

A franciás szellem természetesen nem minden nagyúri családban vert gyökeret és nem mindegyikre Bécsen át hatott, pl. a Telekiek többnyire Bécs megkerülésével, svájci és francia utakon vették magukba; az az irány, amely főként protestáns közvetítéssel, Svájcon át ért el hozzánk, különben sem tartott a jellegzetes, enciklopédista és voltaireiánus szellemmel közösséget. Protestáns diákjaink Németalföldről és Svájcból francianyelvű református szellemet hoznak magukkal, aminthogy 1752-től kezdve mindgyakrabban jelennek meg francia református vallásos művek magyar fordításai. A voltaireiánus nézetek egyelőre csak a legmagasabb körökben terjednek, azon főúri családokban, melyek a bécsi udvari életbe leginkább bekapcsolódtak, így a Pálffyak, Esterházyak, Erdődyek körében. A bécsi magyar kancellária hasonlóképen nagy hatást gyakorol ez irányban: a legtisztább voltaireiánus, gróf Fekete János tábornok, Mária Terézia egyik alkancellárja volt a fia, a Szavoyai lovagakadémiában és a Tereziánumban nevelkedett, francianyelvű verseket írt, galáns és szabadszájú, gyakran közönséges stílusban, köztük a párizsi szalónokban divatos „conte libidineux” pontos utánzatait. 1767 óta verseit állandóan megküldte Voltaire-nek, a ferney-i patriarcha barátságos költői levelezésbe bocsátkozott távoli tisztelőjével, aki versei és levelei mellett tokaji borküldeményeivel is fel szokta keresni a francia felvilágosodás mesterét. Fekete gróf katonai szolgálata befejeztével fóti birtokára, a „magyar Ferney”-re vonult vissza, életmódjában is utánozni igyekezvén a ferney-i patriarchát.

De ha a francia szellemnek ily sűrített, tömény kivonatai ritkák voltak is, mint aminő volt Fekete vagy Csáky István és felesége, a külsőségek a főúri udvarokból mindinkább átmentek a tehetősebb középosztályba: e téren a barokk tekintélyuralom idején sokat jelentett, hogy pl. báró Orczy Lőrinc 1760-ban egyenesen buzdította a „magyar szépeket”, hogy aranyaikon párizsi mesterek műveit, azaz francia női divatcikkeket hozassanak és modorukban a könnyed francia társalgást utánozzák: „Vegyd bé Franciáknak víg társalkodását, Táncolj, játszál, sétálj, űzd világ hívságát.” Az igaz, hogy a magyar nőtől azt is megköveteli, hogy a „szurkos majorosnékat kikérdezze”, hány lúd, tyúk, pulyka hízik vagy kotlik, szakácsok munkájára, kender-, lenfonásra-szövésre, dézsák, fazekak számára felügyeljen, a rovást és listát maga vizsgálja felül, s ünnepnap a cselédeket maga köré gyüjtve, nekik Szent Pál írásait felolvassa, – az ideál a gazdag földbirtokosné, aki maga kezeli háztartását, de mintegy ünnepi ruhába, már a franciamódi köntösébe öltözik. Apácáktól vezetett nőiskolák, jezsuita fiúkonviktusok a 60-as évek óta sikerrel tanítják a francia nyelvet a közép- és kisnemesség gyermekeinek is, 1772 óta a debreceni kollégium is tart német és francia nyelvmestert, Marosvásárhelyt 1764 óta tanítanak franciát, legelöl azonban az ágostai evangélikusok pozsonyi iskolába jár, melyen már Bél Mátyás megkezdte a két felső osztályban a francia nyelv tanítását. Így, ha egyébben nem, külsőségekben széles terjedési lehetőség nyílik a francia felvilágosodás számára, anélkül, hogy a régi életformák, leszámítva a bécsi légkörbe került családokat, egyelőre lényegesebb változást szenvednének. A barokk-kor tekintélytisztelete, kiszabott formái tovább élnek: Hadik András gróf ebédet ad, de vendégei úgy érzik, hogy házigazdájuk rossz hangulatban van, s ezért ebéd alatt senki sem mer megszólalni, a gazda is hallgat, csak a végén sóhajt fel egy Seneca-idézettel. Ez a jelenet a francia világban elképzelhetetlen, s mutatja, hogy bár a költők: Rájnis József, Ányos Pál, sőt utóbb, a 70-es években maga Orzcy Lőrinc is valóságos sportot űznek a franciás „módi” gúnyolásából és azt visszaszorítani törekednek, az életformák és lelki tartalmuk egyelőre még nem igen változtak meg. Orczy Lőrinc minden francia olvasmánya mellett is egészben véve meg van elégedve a magyar élettel, helyesebben azzal, melyet maga él és maga körül, barátjainál, nagybirtokos társainál szemlél. Az új svájci természetidilles költészet és felvilágosodási hatás alatt Horatius módjára kerüli a városi életet: „Hagyjuk el városnak lármás zűrzavarját – írja Beleznay Miklós generálistársához intézett költői levelében –, Nagy uraknak tágas, fényes palotáját, Ezeknek epesztő, gondos mulatságát, Csácsogó dámáknak henye társaságát” – csak a természet ölén akar élni, hol csendesség, egyesség, jó nyugodalom van, s hol „Szőllődnek tövében letelepedhetünk, Vastag szakácsodnak főztéből ehetünk, Bécs, London, Párisnak dolgán nevethetünk”. Az Extra Hungariam életfilozófiája ez még, de hiányzik belőle a barokknak minden erkölcsi, heroikus erőfeszítése, az új szellem már felbontotta az erkölcsi kötelékeket, léha epikureizmust teremtett, mely önelégültségében az adott viszonyok minden kritikájától tartózkodik. Orzcyék és társaik minden filozófia és hazafias érzés mellett sem képesek oly életenergiákat kifejteni, mint pl. Károlyi Sándor gróf köz- és magángazdasági életében. Egyetlen téren azonban még e hedonisztikus illúziók is teret adnak a kritikának: a katholikus papsággal szemben. Orczy még a hercegprímást sem tudja anélkül dicsőíteni, hogy a klérust, e „fekete sereget, ki ül kathedrában”, ne szidalmazná: a „czókósoknak regementjét, Calasanci József és Loyola seregét, klastromok helyélő fellegét” Ezentúl azonban meglepő készséggel belenyugszik a „bölcs” igénytelenségével a viszonyokba, a hívságos palotákkal ellentétben, a piszkos, féreggel teli, rongyosfalú bugaci csárdás szükséges és hasznos intézménynek tartja a kecskeméti puszta közepében, idegenből lelkes verseket fordít le a paraszt dícséretére, akinél „vagyon a szelíd ártatlanság”, s aki az államnak igen hasznos tagja: „Balgatagság téged, köznép, meggyalázni, Te tudsz országodért mind élni, mind halni… Nálad lakik, mulat még az ártatlanság, Nem fényes palotán lakik a boldogság.” Orczy később is „együgyű, de hasznos, szelid méhecskéknek” tartotta a „szegény adófizető népet”, melyet kell, hogy a nagyurak, főhivatalnokok, főispánok „palástjuk alá vegyenek”, s tőle a méltánytalanságot, az adott jogi keretekben, távol tartsák. A II. József előtti felvilágosodás valóban igen távol volt még a hazai politikai és társadalmi viszonyok kritikájától.

Az egyelőre még alkotásképtelen bomlasztó erőknek nagy tömege torkollott össze a szabadkőművességben, mely angol, porosz, francia minták után szintén még Mária Terézia uralkodása alatt terjedt el az osztrák tartományokban, s onnan Magyarországban is. Az első szabadkőművespáholyt 1742-ben alapították Bécsben „aux trois canons” néven, a német tartományokban és Csehországban gyors egymásutánban álltak elő a többiek, melyeknek tagjai közt főurakkal, hivatalnokokkal, katonatisztekkel, polgárokkal találkozunk. Bécsben főpártfogójuk Mária Terézia férje, Ferenc herceg, maga is szabadkőműves volt; a páholyokban korán találkozunk magyarokkal, köztük talán a legelső vakoló testvér gróf Bethlen Gábor, a későbbi erdélyi kancellár volt, akit az első bécsi páholyba mindjárt az alapítás évében vettek fel. A magyar főurak, ha Bécsben udvari, katonai vagy kancelláriai szolgálatot teljesítettek, az 50-es évektől kezdve rendesen belépnek az ottani páholyokba, hasonlóképen a köznemesi alkalmazottak, majd a magyar nemesi testőrség tagjai. A hazai páholyok a 70-es években fejlődtek ki: Pozsonyban a „titoktartás”, Eperjesen 1769 óta az „erényes utazó”, Selmecbányán az „erényes emberbarát”, Besztercebányán a „megkoronázott erény”-hez címzett páholy. 1777-ben Pozsonyban új páholyt alapítottak a „biztonsághoz”, melynek főként alacsonyabbrangú hivatalnokok voltak tagjai; ez és a hetvenes évek elején Pesten és Budán alakított „nagylelkűség” páholy utóbb az eszéki, zágrábi, varasdi és más hatőrvidéki tisztekből álló páholyokkal az ú. n. Draskovich-obszervanciához tartozott, mely a magyarországi szabadkőművességet a bécsi, prágai és német-angol vezetés alól, persze tisztán szervezeti szempontból, függetleníteni akarta. A Draskovich-féle „szabadság” páholyt, a „magyar korona országainak Latomia libertatis”-át, gróf Draskovich József alapította gróf Niczky Istvánnal együtt, hogy emberbaráti működésének szélesebb teret találjon, miután nem elégítette ki többé az, hogy szegéneknek alamizsnát adott és birtokán vasárnapi istentisztelet után a templom előtt órák hosszat prédikált parasztjainak a „szorgalomról, munkás életről, felebaráti szeretetről, a mezőgazdaság megjavításáról, a verejtékes munka édes-voltáról”.

A szabadkőművespáholyok, angol eredetükhöz képest, általánosan a humanisztikus és filantrópikus működést tartották feladatuknak, sok lelkes ember volt bennük, akik e cél szolgálatában a racionalizmus és Rousseaeu lendületével akartak működni. Hozzánk és Ausztriába már abban a kifejlett stádiumában ért el a mozgalom, amikor minden pozitív vallásosság ellentétét jelentette. A szabadkőművesek közt sok ateista is volt, de a többség a deizmushoz tartozott, s a szabályok is legtöbbnyire deisztikus gondolkodást tükröztettek vissza. Az általános humanisztikus ideál magában foglalta minden nemzeti, állami, faji és vallási különbségen túl azt, hogy az embereket egyaránt testvérnek kell tartani; a pozitív vallások különbségeitől annál könnyebben eltekinthetett a szabadkőműves testvér, mert a földi körökön felül úgysem látott semmi bizonyítható vagy elhihető jelenséget, kivéve egy homályos, alaktalan, sokfélekép kitölthető és magyarázható istenfogalmat. A szabadkőművesség e tekintetben az angol és francia felvilágosodás metafizikaellenes racionalizmusát terjesztette el olyan helyeken is, ahol különben Voltaire tanaiból ezeket a vallási következtetéseket nem vonták volna le. Tisztalelkű fiatalemberek szabadkőműves társaságba kerülve, aminő áhítattal jegyzik el magukat a felvilágosodás humanisztikus ideakörének, éppoly határozott állásfoglalással utasítják el maguktól a Vallás és az Egyház tanait. Valószínű, hogy a vallásellenes, tiszta deisztikus felvilágosodás német és magyar földön soha oly mértékben nem terjedt volna el, ha a szabadkőművesség, mint szervezet, karjára nem veszi; az élet teljes elvilágiasodása, a dogmáknak és az Egyház parancsainak a mindennapi kérdések közül kiszorítása kétségtelenül a szabadkőművesség munkája, ez tanította meg a művelt néposztályokat arra, hogy napjaikat Isten nélkül is eltölthetik, tisztán világi erkölcstannak engedelmeskedve. A pozitív vallást kiszorítva, szinte vallása lesz ez a laicizált humanizmus sok őszinte embernek; ilyen religiózus elragadtatással beszél róla az ifjú Kazinczy Ferenc: „Énnekem a kőmívesség oly társaság, amely egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből, melyben az ember elfelejti azt a nagy egyenetlenséget, amely a külső világban van; amelyben az ember a királyt és a legmagasabb rendű embert testvérének nézi; amelyben elfelejtkezik a Világ esztelenségei felől, s azt látván, hogy minden tagban egy Lélek, t. i. a jónak szeretete dolgozik, örömkönnyeket sír; amelyben sokkal biztosabb barátokat lél, mint a külső világban; amelyben kiki igyekszik embertársainak nyomorúságát aszerint, amint tehetsége engedi, könnyíteni; amelyben kiki olvasni, tanulni, szerzetes atyjafiait munkái, írásai, példái által tanítani tartozik” – azaz a szabadkőművespáholyban ez elképzelés szerint csupa olyan emberek „dolgoznak”, akik már minden emberi hibát és tévedést levetettek magukról. Érthető tehát, hogy Kazinczy és vele még sokan, így a bécsi testőrség majdnem minden tagja, „lángoló felgyulladásokkal” volt szabadkőműves. A páholyban nyeri hitét az emberiségben, s ez az, ami igazán hatékonnyá teszi felvilágosultságát: „Voltaire, Rousseau, Helvetius, a Sanssouciban lakott Filozófus, s a Kőmívesség úgy adnak paist balomba, jobbomba kardot, lábaimra szárnyakat, mint mikor Perseust készítették fel az istenek az Andromeda megszabadítására.” A szörny pedig, a legyőzendő: az egyházi-barokk kultúra, az a Sötétség, melyet a felvilágosodás Napja fog elűzni: „Nagy még a setétség! és nékem úgy látszik, hogy mivel némely helyeken Napok támadnak, a barlangok setétjei még feketébbekké válnak, mint eddig voltak.” A felvilágosodásnak átütőerőt legalább is a szellemiekben, a világkép elvilágiasításában, a barokk kultúra megsemmisítésében, a szabadkőművesség adott, amint anyagiakban és politikaiakban mozgási sebességét II. József egyéniségétől nyerte.

Persze a sokaság számára a szabadkőművesség sem volt csipkebokor, melyből Isten hangját vélte volna hallani. Orczy Lőrinc báró meglehetősen nyárspolgári tartalmat ad neki, elismerve egy legfőbb lényt, kihez fohászkodik illik, különben pedig szerényen, csöndesen ajánlatos élni: „Hallgató légy inkább, nagyra püffeszkedj, Keveset kívánván, kevéssel elégedj. Tanulj meg tartani reád bízott titkot, kisebbnek engedni, becsülni nagyokat. Vess meg kevélyeket, viseljed sorsodat. Istenes életet élj, s készülj halálhoz, Így, s nem máskép, juthatsz igaz boldogsághoz.” Az istenes élet persze itt is pozitív vallásoktól elfordult, deisztikus életet jelentett, s elmondhatjuk, hogy a szabadkőművességnek még e legegyszerűbb, minden meglévőbe belenyugvó formája is terjesztője volt a felvilágosodás egyházellenességének. Nagy tömeg ember persze akkor is hivatali érdek, protekció, összeköttetés reményében csatlakozott a páholyokhoz, aminthogy II. József alatt a monarchia hivatalaiban a szabadkőművesség érdekszövetkezete formálisan uralkodott. Nálunk már Mária Terézia korában is könnyen biztosíthatott hivatali előhaladást a szabadkőművesség: Albert tescheni herceg, a királynő veje, feltűnően pártolta a „testvéreket”, utóbb gróf Pálffy Károly, a hazai páholyok nagymestere lett főkancellár, Erdélyben pedig Mária Terézia alatt Brukenthal báró kancellár és kormányzótól lehetett pártfogás remélni.

A világi érdeken kívül több más momentum is hozzájárult, hogy a páholyok nagy hatást gyakorolhattak a barokk kultúra kiszorítására. Deizmusuk határozottan toleranciát követelt; a pozitív vallások közt érdem- és rangbeli különbségeket nem ismertek, s ezért egyiknek sem engedtek hegemóniát, államvallásnak egyiket sem fogadták el. Ami annyit jelentett, hogy Voltaire katholikusellenes tanainak visszhangot szereztek, sötétségellenes harcuk a katholikus Egyház ellen szólt, s ezzel a barokk építmény legfőbb tartóoszlopát próbálták mindegyre megrázkódtatni. Nem szabad azt sem lebecsülnünk, hogy összejöveteleik adtak először alkalmat arra, hogy különböző rendi és társadalmi helyzetű emberek világi és politikai dolgokról elbeszélgethettek egymással, ezzel világi közvélemény alakulását segítették elő, mely már független volt úgy az egyházi, mint az állami hatalomtól, de amelyet ők annál könnyebben befolyásolhattak a felvilágosodás szolgálatában. Egyes ágazataik a fantasztikum és anyagiasság különös kötelékeivel kapcsolták magukhoz az embereket, így a rózsakeresztesség, amely rendbe a szabadkőművesség harmadik, skót fokozata után vették fel a testvéreket: ezek alkimiával foglalkoznak, aranykeresésüket homályos és titkos mesterkedésekkel leplezték, ami Kazinczy Ferencben valóságos iszonyatot keltett velük szemben. Tényleg igen sok exisztencia ment tönkre a rózsakeresztesek körében, így Báróczy Sándoré, talán a legtehetségesebb testőríróé, aki az alkimia miatt az irodalmat elhagyva, az egész világgal meghasonlott, így Székely László testőrtiszté, aki anyagi zavarokra került és állását szégyennel elvesztette. Voltak olyan páholyok is, melyeket a rózsakeresztesek fantasztikus pénzvágyán túl még egyéb erkölcstelen célok is egybetartotta, így a giráltit, mely II. József alatt az eperjesi „alvó oroszlán” páholynak volt fiókja és az ottani nemes urak erkölcstelenségének leplezésére szolgált. Kazinczy és vele az idealista hajlamú szabadkőművesek mélyen megvetették ezt a páholyt.

Egészben véve a szabadkőművesség az új szellemű Magyarország kialakulásának egyik legfőbb tényezője volt, s a legelső, mely már elég helyzeti energiát gyüjtött magába, hogy hozzákezdhessen a régi életformák megváltoztatásához. Kazinczy még később is panaszkodott, hogy „gyalázatjára nyelvünknek, csak németül és deákul dolgoztunk”, – a szabadkőművesség hivatalos nyelve nálunk is a német volt, de maga az a tény, hogy a páholyok munkájában egy-egy vidék minden magyar ura összetalálkozott, s ezzel az érintkezésnek soha nem látott intenzitása fejlődött ki: ez is megmérhetővé teszi a szabadkőművességnek a nemzeti társadalom öntudatosítására gyakorolt hatását. Hogyne lett volna meg hatása az oly teljességgel új jelenségnek, hogy pl. a miskolci „erényes világpolgárok” páholyüléseire a szabolcsi, borsodi, zempléni alispánok és főjegyzők, a Vay, gróf Török, Puky, Ragályi, Fáy, Óváry, Pottornyay, az összes művelt nemesi családok fiai összejöttek! A szabadkőművesség vidékek, tájak, vármegyék korlátain túl tudta egyesíteni embereit céljai szolgálatában.

A hangulat már kezdett kialakulni, s a korábbi nyugalom, társadalmi és szellemi állandóság után már láthatók voltak a jelek, hogy az ország talán nemsokára a nyugtalanság völgyévé fog átalakulni. De még mindig hiányzott az az erő, melyről retrospektív elmélkedésekben könnyen elhisszük, hogy mindig megvolt és hatott, de a valóságban csak az újabb korok szüleménye. A nemzeti öntudat, mint mindennél erősebb motor, mint az egész anyagi és szellemi világnak átalakító principiuma, még mindig nem jelent meg a színpadon, sőt egy pillanatig úgy látszott, mintha a barokk hagyományos nemzeti jellegének helyét a szabadkőművesség internacionalizmusa készülne elfoglalni. A felvilágosodás vagy nem volt még akcióképes, mint lutheránus és piarista irányai, vagy pedig megvolt már a fellépésre bátorsága és ereje, de hiányzott nemzeti öntudata. Ezt hozta meg az irodalom, s benne a bécsi testőrök, köztük a legtevékenyebb, Bessenyei György.

Ágisz tragédiája, mellyel Bessenyei György 1772-ben valósággal beírta nevét irodalomtörténetünk lapjaira, egyszerű Gottsched-utánzat, minden drámaírói tehetség nélkül, aminthogy Bessenyeinek legtöbb munkája is vagy fordítás, vagy átérzése mások munkáinak, még csak nem is átköltése. Magyar írásmódja sem különösen nevezetes, előtte a barokk-korszaknak szinte névtelen írói is könnyebben, fogékonyabban tudtak magyarul írni, nem is szólva a nagy nyelvművész Falusi Ferencről, kinek stílusához képest Bessenyei művei még kemény küzdelem arcát mutatják, kezdetleges küzdelmet a gondolat kifejezéséért. De Bessenyei mégis nagy egyéniség volt és nemzetiségünk történetében neve mindenkor fennmarad. Az adott helyzetben, mikor a felvilágosodás erői már nem voltak messze a nemzeti barokk megtámadásától, s amikor ily összeütközés esetén a felvilágosodás nemzetközi, európai áramlata nemzeti kultúránknak akkori építményeit minden további nehézség nélkül elmoshatta volna: Bessenyei egyéniségében született meg a felvilágosodás és magyar nemzetiség első szintézise, s ő mutatta meg a felvilágosodás és magyar nemzetiség első szintézise, s ő mutatta meg néha dadogó, gyakran lángoló szavakkal az utat népének, melyen haladva ezt az új európai áramlatot sajátjává teheti, nem sajátmaga kárára, hanem önjellegének erősítésére és kimélyítésére. A szintézist csak oly egyéniség végezhette el, aki mindkét irányt fenntartás nélkül, lelke mélyén átélte, és Bessenyei csakugyan ilyen volt: mély öntudatos magyar és a felvilágosodás alázatos híve és szolgája. Életében és munkásságában oly közeli kapcsolatokba bocsátkozott az új nyugati szellemmel, mint kevés magyar: egész irodalmi alkotása német és francia felvilágosodási munkák egyszerű másolásából áll, gondolatai egytől-egyig idegenből valók, sőt gondolatait nemcsak magyarul, hanem németül és franciául is megírja. A világ közepe az ő számára mindvégig a haza határain kívül, Bécsben van: a gyermek hálájával teszi le hódolatát Bécs, a „világ ez ősi koronája” előtt és vallja, hogy Bécs az ő sorsa. A valóságban persze Bécs a felvilágosodást jelentette számára, melyet csak ott sajátíthatott el magának. Ekkor Bécs az európai szellemnek utolsó gócpontja Magyarország felé, s ez az európaéhes magyar ott veti rá magát ugyanoly legyőzhetetlen tanulásvággyal az idegen tartalomra, akárcsak középkori elődjei a Sorbonne-on, Bolognában vagy az osztrák hercegek udvarában. Tizenkilencéves korában kerül Bécsbe és még nem tud németül, 23 éves korában már franciául is megtanul és mindkét nyelven nyomtatásba is adható munkákat ír. Az új ideák belsejét is gyökeresen átalakították, s lehet-e elképzelnünk nagyobb ellentétet, mint amit a barokk-kornak a középkori magyarságot illető felfogásával szemben Bessenyei fejt ki már 1779-ben: Szent István hozta be a kereszténységet, alatta az idegen nyugati papok elkezdtek a szkitha szokások furcsa vegyüléke állott elő, amikor az idegen nyugati papok elkezdte a szkitha farkasoknak prédikálni. „A papok csak papoltak, a juhok pedig csak ittak, pusztítottak, raboltak”, a papok sokat fáradtak, maguk is elszkithásodtak, de tovább folytatták „szent káromkodásukat, szent veszekedésüket”, amivel végre mégis csak elérték, hogy „megszelidültünk. Hazajöttek osztán sok boglyas kegyetlen szkitha magyarok a véres piacrul, hol öltek, rablottak, s templomaikba bémenvén, noha még a vértül gőzölögtek, füstöltették tömjénnel magukat, hogy az Isten bocsássa meg nékik, ha vétettek; osztán ismét visszafordultak dúlni, de megint hazajöttek füstölni. Utoljára annyira mentünk, mely szerint csodálkoztunk rajta, hogy valaha szkitha módon élhettünk.” Ebben a tipikusan voltaire-i történetszemléletben már nyoma sincs a regnum Marianum szentkirályi elképzelésének, Bessenyei nem hisz többé a vallás kultúraalakító, államfenntartó erejében, a vallást egyáltalában nem tartja erőnek, hanem külsőségnek, megszokás dolgának; nemcsak Szent István egyéniségét törli ki a történetből, hanem az egyéniséget magát tagadja, s ezzel a magyar történetet erősen materialisztikus racionalizmus alkalmazásával egyszerűen mechanizálja. Voltaire-nek általános érvényű szabályokat felbontó történeti relativizmusát ő alkalmazza először a hazai történetre, kiemelve a szokások különbözőségét: „Ezerféle szokás van ilyen e világon”, a szokások, azaz erkölcsök, szabályok kifejlődése véletlenségektől függ, a neveléstől, ez pedig a földrajzi adottságoktól. Ha a krimi tatárt Magyarországon nevelnék, nem kívánna lóhúst enni, viszont a Krimben nevelt magyar feltétlenül lovat fog enni. Német ember asztalnál ül, bársonyos széken, a török a földre bocsátkozik, – de ha így minden változik helyek és népek szerint, van-e igazság és szabad-e érte fellépni? A változatosság maga nem-mel felel: „Emberiség volna-e engem a töröknek azért kínozni, hogy miért szeretek inkább széken ülni, mint párnán a földön? vagy igazsággal verhetném-e a tatárt azon okbul, hogy miért szereti jobban a lóhúst, mint a tehénhúst?” Ebből természet szerint következik a tolerancia és az, hogy „a hitben való erőltetés vakság, gonoszság, ostobaság”, amit a papok találtak ki. „Mindenkor világi szándékból származik az uralkodó papságnak térítése, következésképen gonoszság, mert idvezítésnek színe alatt földi hasznot, pénzt, hatalmat vadász… Ha találsz oly embert, ki nyughatatlan térítő, hidd el, hogy tudatlan és ostoba is. Soha tanult, bölcs férfiút nem látták a térítésnek erőszakos lelkével felebarátjai közt dühösködni, sem ártatlanokat kárhoztatni.” A Sötétség ellen küzdő Világosság Bessenyeinél már nyiltan, magyarul és magyarán beszél, s hangjai megsokszorozva terjednek szét az országban.

Amit Bécsben lát, azt itthon is meg akarja valósítani. Bécs és a magyarság már két különböző egyéniség az ő szemében, nem úgy, mint a felvilágosodott főurakéban; ő az első, aki a felvilágosodás szempontjából a magyar földet mint sötét területet fogja fel, melybe szövétnekkel kell menni, hogy Bécshez hasonlóan világosságra derüljön. Felismeri a magyar fejlődés speciális voltát, melynek egészen más előzményei vannak, mint a nyugati hasonló processzusoknak; felismeri, hogy az elmaradottságon csak az itthon speciális eszközökkel lehet segíteni és azt is megérzi ősi magyar ösztönével, hogy a probléma központja a magyarság fogalmában van. Magyarország és a felvilágosodás problémája csak úgy oldható meg, ha a magyarság befogadja az új tanokat, a felvilágosodás magyar nemzeti probléma lesz számára. Ez a döntő lépés, melyet csak Bessenyeinek csodálatos befogadóképességű és amellett mozdulhatatlan ősi konszisztenciával bíró egyénisége tehetett meg. Magyar nemzeti irodalom előtte is volt, de magyar felvilágosodás nem, már pedig a magyar felvilágosodással a magyarságnak újabb európai korszaka kezdődik. Ágisz tragédiája jelentéktelen epizód ebben az összefüggésben, de annál nevezetesebb „Magyarság” című röpirata, melyet 1778-ban adott ki. A cím maga szimbolumként mutat előre állami, rendi, politikai vonatkozásoktól megtisztult magyar lelkiség felé, mely kell, hogy ezután mindenünknek, társadalmunknak, kultúránknak, államunknak egyetlen irányítója, legbensőbb tartalma, jelleget adó kvintesszenciája legyen. Ő látja először az elvont, eszményi nemzetiséget, mely a magyar élet ezer jelenségében tükröződik, de mivoltában csak keveseknek mutatkozik meg. Neki ez a nemzetiség nem az a szkitha barbárság, melyről szerencsére már leszoktunk, hanem az akkori, a mindenkori európai műveltség; az ő korában a ráció megbecsülése, a tudományok művelése, az ország boldogságának minél teljesebb megvalósítása. És a külföld már azt is megmutatta, miként lehet ezt elérni. Nemzet csak nemzeti nyelvén boldogulhat. A nacionalizmusnak ez alapelve, melyet Thomasiusék német viszonylatban már oly régen hangoztattak, csak most érkezik meg hozzánk. „Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette eddig magáévá a bölcseséget, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe be nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” Igaz, hogy még csak a tudomány, az írók nyelvéről van szó, de a felvilágosodásban az irodalom a centrális probléma. „Az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentős közönségesebb a lakosok közt, az ország is annál boldogabb”, s mivel a tudománynak kulcsa az anyanyelv, ezért az ország lakosainak boldogulásához is magyarnyelvű tudomány szükséges. Racionalista fogalmazásban itt van a magyar nemzetállam első elméleti posztulátuma.

Bessenyei az ő kiterjedt irodalmi munkájában maga is nagy tömegét vette át, mintegy „nosztrifikálta” az akkori európai kultúrának, amennyiben ez az irodalomban megnyilvánult; példáját követték testőrtársai, sőt példáján lelkesülve az itthon, kisebb látókörben dolgozó írók is, akik amennyiben erősen állottak a nemzeti talajon, sokkal intenzívebb munkásságot fejtettek ki. A barokk kultúra tövében eddig szinte anonim módon működő nemzeti írók, piaristák, pálosok erősítve adják vissza Bessenyei önérzetes szavait, s ő már 1779-ben „hazafiúi magyar társaságba” szövetkezik velük, Horányival, Ányos Pállal, Kreskayval. Ekkor indul meg a magyar nyelvművelés, nem mint filológiai érdeklődés, hanem az akkor modern fogalmak magyar nyelven kifejezésére való törekvés, alapjában tehát nem egyéb, mint a racionalizmus kultúrájának magyarra átfordítása. Amint ezt is Bessenyei formulázta meg hosszú időre érvényesen: „olyan szánakozásra, s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinyítik némelyek magukat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek”, – ezt a kishitűséget most két generáció iparkodik kiirtani a nemzet tudatából.

Mindez azonban csak irodalmi jelenség, mely társadalmi és politikai köröktől távol áll, sőt meg sem próbálja azok befolyásolását. Bessenyei, mint utódai is, lélekben elfordult a barokk-vallásos kultúrától, annak igazi kútfőjét, az Egyházat lenézte vagy elkerülte, de éppen rajta bizonyult be, hogy a Ráció bármely humanisztikus tartalmat hordoz is magában, a Lélek és Vallás alapjait büntetlenül nem döntheti ki. Voltaire tanai Bessenyei lelkéből kipusztították a hitet, s benne sivár ürt hagytak: az „alföldi bölcs” bihari magányában még évtizedeken át töpreng azon, hogy a világból és természetből semmit sem ért, mert nincs többé emberi gondolat vagy filozófiai rendszer, melyben hinni tudna. A francia racionalizmusnak gyakran naív hittel jelentkező dogmatizmusából magyar földön sötét, melancholikus szkepszis lesz, mely keserűen tagadja a körötte lévő világot, azzal közösséget nem vállal, de azon változtatni nem tud. A Bessenyeitől megindított irodalmi fejlődés ehhez képest önmagában még szinte indifferens jelenség a rendi világ további fennállására nézve, sőt társadalmi és politikai téren nem egyszer azt kell látnunk, hogy Bessenyei is nagyban helyesli a fennálló egyenlőtlenségeket, melyek pedig elvi felvilágosodásával éles ellentétben állanak. Még később is, mikor már Hajnóczy és Berzeviczy Gergely rég világosan meglátták a felvilágosodás társadalmi következményeit, Bessenyei elméleteket talált ki a jobbágyi szolgáltatások igazolására: „Hála a gondviselésnek, hogy még mi magyarok mindekkoráig az emberi korban mint földesúri nemzet megmaradtunk. Tudod-é, miért nem élhet országunk gyűlésén a paraszti sokaság személyes vokssal? Azért, hogy nem birtokos, nem földesúr, hanem a nemesi karban élő nemzetnek örökös árendása. A nemesség nem veheti el tőle földjeit, de ő sem teheti soha, hogy attól ne szolgáljon, ne dézsmáljon”, legfölebb pöreit lehetne úriszék helyett országos bíróság elé utalni.

Bessenyeiben a felvilágosodás embere végső fokon kapitulált a rendi szellemű földesúr előtt, – ez teszi érthetővé, hogy a politikai és társadalmi átalakulás processzusa csak kívülről jövő behatásra indulhatott meg.

II. József tizenöt éven keresztül élte a trónörökös keserű sorsát, aki a majdan tulajdonát képező államot egészen új elvek szerint szeretné berendezni, anélkül, hogy ezen elveit egyelőre bármikép is érvényesíteni tudná. Atyja halálával, huszonhatéves korában német császár lett, amely méltóság akkor már alig jelentett valóságos hatalmat; ugyanakkor anyja maga mellé fogadta kormánytársként, s ezzel a konfliktusok egész sorozatát indította meg, melyek öregségét mindegyre elszomorították. II. Józsefet, mint minden önálló gondolkodású embert nem az iskolai nevelés képezte ki; az öreg Batthyány generális szigorú, katonás nevelése alatt az akkor már avuló iskolai tananyagot vette fel magába, aminek hiányait folytonos olvasással, művelt emberekkel való érintkezéssel és utazással próbálta kipótolni. A fiatal korában korlátlanul nagyravágyó, sőt gőgös császár az akkori Európa leghíresebb emberét, II. Frigyest választotta mintaképül, nem riadva vissza attól az ellenszenvtől, mellyel anyja, Mária Terézia, a porosz királynak nemcsak személye, de politikai nézetei és műveltsége iránt is viseltetett. Olvasmányai az enciklopédisták tanítványává tették, II. József tizenöt éven keresztül élte a trónörökös keserű sorsát, aki a majdan tulajdonát képező államot egészen új elvek szerint szeretné berendezni, anélkül, hogy ezen elveit egyelőre bármikép is érvényesíteni tudná. Atyja halálával, huszonhatéves korában német császár lett, amely méltóság akkor már alig jelentett valóságos hatalmat; ugyanakkor anyja maga mellé fogadta kormánytársként, s ezzel a konfliktusok egész sorozatát indította meg, melyek öregségét mindegyre elszomorították. II. Józsefet, mint minden önálló gondolkodású embert nem az iskolai nevelés képezte ki; az öreg Batthyány generális szigorú, katonás nevelése alatt az akkor már avuló iskolai tananyagot vette fel magába, aminek hiányait folytonos olvasással, művelt emberekkel való érintkezéssel és utazással próbálta kipótolni. A fiatal korában korlátlanul nagyravágyó, sőt gőgös császár az akkori Európa leghíresebb emberét, II. Frigyest választotta mintaképül, nem riadva vissza attól az ellenszenvtől, mellyel anyja, Mária Terézia, a porosz királynak nemcsak személye, de politikai nézetei és műveltsége iránt is viseltetett. Olvasmányai az enciklopédisták tanítványává tették, d’Alembert és társai voltak mintaképei, mikor az Egyház hatalmát világi dolgokban visszaszorítani, sőt az egyházi dolgokat is világi szempontok szerint szabályozni akarta. Külsőleg alávetette magát a katholikus vallás életszabályozó parancsainak, atheista nem volt, Voltaire tanaiban „mérget” látott, mely a társadalmat tönkreteszi, sőt még az anyjánál nagy tekintélyben álló Sonnenfelset sem tudta kiállani, mindamellett működésében a legtisztább racionalizmussal vezettette magát. Szerencsétlen családi élete megérteti, miért üldözte ki, ahol csak tehette, az érzelmi momentumokat és miért ragaszkodott a Rációhoz, az észszerűséghez, mint az élet egyetlen szervező elvéhez. Forrón szeretett első feleségét korán elvesztette, második házassága politikai érdekből történt, második feleségének halála után a Habsburg őseinél gyakran jelentkezett makacssággal és munkaszeretettel, tisztán elvei megvalósításának szentelte életét. Politikai működésében ugyanazon egyoldalúsággal járt el, mint III. Frigyes, Hunyadi Mátyás ellenfele vagy II. Ferdinánd; a való viszonyokat ő sem akarta látni és hajthatatlan akaratereje birtokában azt hitte, hogy azokat elvi szolgálatában szabadon hajlíthatja és alakíthatja. Egykorú megfigyelő helyesen állapítá meg róla, hogy „államát betűszerinti értelemben géppé akarja változtatni, melybe egyedül az ő akarata leheljen lelket”. De nemcsak az államot, minden intézményt és az azokat fenntartó embereket is gépeknek nézett, melyeket egy-egy csavar megváltoztatásával tetszés szerint lehet irányítani. A racionalizmusnak lelket, hagyományt, történeti multat félreismerő mechanisztikus felfogása II. Józsefet annyira hatalmába keríté, mint addig egyetlen uralkodót sem, ennek az életet egy színre fakító racionalizmusnak szolgálatába állítja nagy akaratát, intellektusát, tiszta önzetlenségét és egész optimizmusát, mely szintén a racionalizmus egyik jellemző velejárója. Az észszerűség szolgálatában egyetlen uralkodó sem vállalkozott nálánál nagyobb munkára és életének végén egyik sem bukott le oly tragikusan optimizmusának felhőiből, mint éppen II. József. A gép csak úgy működhetett, ha egyes részeinek önállósága minél kisebb volt és azok minél inkább a gép mozgását szolgálták. II. József kezdeménye bebizonyította, hogy az egyes részeknek önálló életük van, melyet még a legtisztább akaratú Ráció sem képes megszüntetni vagy mechanizálni. Az ő államszisztemájának magyar, németalföldi, ausztriai földön bekövetkezett kudarca újból világossá tette a lélek primatusát az anyag, a gép, a mechanisztikus Ráció fölött, s II. Józseffel a felvilágosodott uralkodásnak legszélsőbb racionalisztikus formája bukott meg végérvényesen.

Gimnáziumok és főiskolák 1766-ban.

Uralma a kor abszolutizmusának szellemében személyes volt, tisztán az ő egyéniségétől függött, mint már Kaunitz megmondotta: „a császár az egész gépet olyképen konstruálta meg, hogy azt egyedül irányíthassa, s ezért a gép egész munkája meg fog állani abban a pillanatban, mikor az ő ereje nem képes többé az óriási munkát elvégezni.” A császár mindent maga végzett, miniszterei nem voltak többé barátjai vagy bizalmas tanácsadói, mint még Mária Teréziának, csakis végrehajtó szerveket látott bennük; a rendeleteket maga készítette, sőt azon tapasztalati anyagot is, melyeken rendeletei felépültek, maga gyüjtötte. A kopottruhájú Falkenstein gróf, aki egy-két szolgával utazott rozoga postakocsikon a monarchia legeldugottabb vidékeinek úttalan útjain, s aki ha nagyobb városba ért, hol a fogadtatást nem tudta elkerülni, sajátkezűleg bontotta ki a kendőjéből kevésbbé kopott díszkalapját, egyetlen császári díszét, mindenütt éles szemmel figyelte meg a viszonyokat, mindenütt kikérdezte a szegény embereket, megállapítja a hatóságok és hivatalok működésének hiányait. Falkenstein gróf fáradhatatlan utazásai példátlanul nagy tapasztalati anyaghoz juttatták a császárt, aki ennek birtokában mélyen megvetette a hivatalos jelentések szépítő hazugságait és saját belátása szerint készítette el rendeleteit, melyekkel úgy vélte, hogy a viszonyokat megjavíthatja.

Abszolutisztikus kormányának jogosultságának a gyakorlati célokra törő császár alig gondolkozott; felvilágosodott szelleméből következtethetünk arra, hogy a hatalmát nem vezette le többé, mint még anyja, Mária Terézia, az isteni jogból és a vallás parancsából, hanem inkább a felvilágosodott abszolutizmusra jellemző természetjogból, melyet a bécsi egyetemen Martini tanított nagy hatással. A körötte élősködő pamfletíró-had is elsősorban a természetjog alapján mutatta ki, hogy az ősi társadalmi szerződés következtében a hatalom az uralkodóra szállván, ennek jogában van népeit erőszakkal is kényszeríteni a boldogság elérésére, a közboldogságnak pedig leginkább a rendiség, a „borzasztó feudális uralom” áll útjában, melyet a császárnak joga is, kötelessége is végkép összetörni. A Habsburg-uralom alatt levő országok és tartományok históriai közjoga a császár szemében is elmaradt feudalizmust jelentett, s a rendek helyi, azaz országos vagy tartománybeli patriotizmusát „rosszúl értelmezett szabadságérzetnek, erkölcstelenségnek és nagyzási hóbortnak” nyilvánította. Gépiesen gondolkodó racionalizmusa volt az, mely először képzelte el a Habsburg-ház birtokát tévő összes területeket egyetlen államként: ő az első Habsburg, aki elvben is, az egységesítés kedvéért centralista nézetekre jut. Úgy találta, hogy az egyes tartományok közt túlnagy az egyenlőtlenség, s ezért a különbségeket meg kell szüntetni és egyetlen császárságot vagy királyságot kell belőlök alakítani az „ausztriai monarchia” neve alatt. A minden racionalizmusa mellett is nagy realista II. Frigyes szkeptikusan hallgatta a híreket József ily törekvéseiről, s úgy találta, hogy az egymástól annyira különböző országok és alkotmányok egységesítése „némileg nehéz feladat” lesz, II. József azonban kezdettől fogva erre törekedett, s magát nem tekintette sem magyar, sem cseh királynak, sem ausztriai főhercegnek, erdélyi nagyfejedelemnek vagy tiroli grófnak, hanem egyetlen nagy birodalom korlátlan nagy fejének, amely birodalmat egyelőre még szerénységből nem nevezett el külön névvel, hanem az egyes részek történeti neveit továbbra is megtartotta. Egykorú hírek szerint birodalmában három székesfővárost akart tartani, s bennük felváltva rezideálni: Bécsben, Budán, Prágában. Ugyanez a gondolkodás vezette abban, hogy sem magyar királlyá nem koronáztatta magát, sem pedig az egyes osztrák tartományokban a rendek „hódolatát” ki nem kérte és el nem fogadta; mindenképen szabadulni igyekezett a történetileg kifejtett területi egységek vonzóerejétől és kötelékeitől; innen azon rendelete is, mely szerint az uralkodás jelvényeit minden országból Bécsbe kell küldeni. Szent Vencel cseh koronáját már Mária Terézia Bécsbe hozatta s most 1784-ben a magyar helytartótanács is kénytelen volt Szent István koronáját Bécsbe küldeni a pozsonyi várból, mint amely központi szemináriummá alakíttatván, nincs benne többé hely a szentkorona őrzésére. A történeti hagyományok megszüntetésére és a központosítás szolgálatában az osztrák tartományokból többet egyesített, így Sziléziát Morvaországgal, Görzöt és Gradiskát Trieszttel, Galiciát Bukovinával, a régi Belső-Ausztria név alatt Stájerországot Krajnával és Karintiával, – s ugyanezen cél szolgálatában állította helyre a magyar szentkorona területének egységét is, Magyarország és Erdély egyesítésével.

II. József egész koncepciójának centralisztikus természetéből következett, hogy Magyarország viszonyait ugyanolyan és legtöbbnyire ugyanazon szövegű rendeletekkel akarta megváltoztatni, mint az örökös tartományokéit. Központi kormányzásában visszatért a directorium inpublicis et cameralibustól képviselt elvhez, s az egyesített cseh-osztrák kancelláriában központosította az egész kormányzást, melynek megfelelőjeként Magyarország és Erdély számára 1782-ben a magyar és erdélyi udvari kancelláriát egyesítette olyképen, hogy ha magyar ügyekben intézkedik, magyar, ha erdélyiekben, erdélyi kancellária nevet viseljen. A két kormányszék egyesítését a magyarok I. Lipót óta folyvást kívánták, ez a kívánságuk most természetesen éppenséggel nem magyar nemzeti érdekből talált megvalósításra. A helytartótanácsot szintén tisztán célszerűségi okból helyezte át Pozsonyból Budára, hatáskörét erősen kibővítette: az újonnan alapított egyházi és tanulmányi bizottságokat hozzákapcsolta; a magyar kamara eltörlésével alapított királyi kincstartói hivatalt szintén a helytartótanácsba csatolta, hasonlóképen a királyi fiskust képviselő, királyi jogügyek igazgatóságát, s az egész kormányszék élére a törvénytől megszabott nádor vagy helytartó helyett gróf Niczky Kristóf személyében főelnököt nevezett ki. Magyarország ily módon első tisztán abszolutisztikus uralkodójától kapott az újkorban jól megszervezett központi hatóságot, mely az ország szívéből rendelkezett a polgári élet minden viszonylatában, sajnos nemzetileg csak olyan szellemben, aminőt a királyi rendeletek és utasítások, valamint a továbbra is tanácsadó szerepkört betöltő bécsi államtanács megengedtek. Hosszú rendeletben lelkére kötötte a tisztviselői karnak az állam és a közjó önzetlen és minden kicsinységre kiterjedő pedáns szolgálatát, kiemelve, hogy amint az uralkodó is mindenkinek vagyonával szemben felelősséggel tartozik, éppen úgy tartoznak a hivatalnokok is minden önzést, rokon- vagy ellenszenvet mellőzni. II. József az államhatalomról, mint a közjó munkálásának főeszközéről oly magasztos nézetekkel bírt, aminők csak a felvilágosodás alapján kifejlődtek, viszont az is érhető, hogy elveit a régi rendi szervek útján távolról sem tudta megközelíteni. A helytartóság alatt álló vármegyei igazgatást 1785-ben szervezte át, szintén célszerűségi, racionalisztikus és központosító szempontok szerint. Úgy találta, hogy az ötvenöt vármegye ötvenöt külön kis tartomány, ami magában véve is szörnyűség, még inkább azzá lesz a vármegyei alkotmány, mert az egyes vármegyék engedelmesség, a parancsok végrehajtása helyett még véleményeket, óvásokat, feltételeket is mernek hangoztatni. Az országot tehát tíz kerületre osztotta, a győri, pesti, nyitrai, pécsi, zágrábi, váradi, besztercei, munkácsi, kassai, temesire, ezek élére egy-egy királyi biztost nevezett ki, aki alatt a királytól kinevezett alispánok állottak, a többi hivatalnokot pedig, a megyei nemesség választójogának mellőzésével, a királyi biztosok nevezték ki. Az alispán hatáskörét, aki tehát államhivatalnok volt, nagyban kibővítette, a vármegye generalis congregatiójának feladatait is rábízta, így mindennemű hivatalos okmány kiadását, az úrbéri perek elintézését, hasonlóképen a vármegye területén levő városok vezetését, a rendeletek végrehajtását, az egész polgári és pénzügyi igazgatás felügyelését. A járásokban az alispántól függő szolgabírák működtek, ügyész, segédszemélyzet mellett megyénkint orvosi és mérnöki, járásonkint sebészi és szülésznői állásokat is szervezett. Mindez a rendek vármegyei érvényesülésének megszüntetését jelentette, ami egyrészt anyagilag nagy csapás volt az uralkodó nemesi családokra, másrészt a százados rendi alkotmány széttörésével volt egyértelmű.

Ugyancsak az uralkodó nemesi osztály ellen irányult azon új adórendszer, melyet II. József a vele személyes ismeretségben levő Turgot és a fiziokrata iskola tanai szerint vezetett be. A fiziokrata gazdasági tan, melyet a XVIII. század első felében Quesnay képezett ki, a szinte materialisztikussá alacsonyuló racionalisztikus filozófia hatása volt s mint ilyen a gazdasági és társadalmi életet a természettudományból vett kazuális természettörvényekkel akarta szabályozni. Elképzelése szerint az emberi jólét egyetlen forrása csak a természetből, azaz az őstermelésből, közelebbről a földművelésből származhatik, minden más emberi foglalkozás csak az őstermeléstől létrehozott gazdasági tárgyakat forgatja, anélkül, hogy újakat tudni termelni, ehhez képest a földművelő néposztályokon kívül a többi társadalmi osztályok csak kitartottak, az ipar és kereskedelem emberei egyenesen sterilisek, terméketlenek. Az egész elmélet első pillanatra kedvezőnek tűnhetett fel a tisztán gazdálkodással foglalkozó nemesi osztályra nézve, a fiziokrata iskolának természetjogi nézetei azonban minden ember ősi, természetadta jogának nyilvánították, hogy a megélhetésére szükséges birtokot, vagyont megszerezze és általában egész működését gazdasági egoizmusának szolgálatába állítsa. A társadalmat és vele a birtokjogi viszonyokat tehát egyedül az minden ember jellegéhez hozzátartozó gazdasági szükségszerűség irányítja, mely a racionalizmushoz hasonlatosan szuverén megvetéssel bánik el a történetben kifejlődött pozitív viszonyokkal, s köztük a nemesi előjogokkal. Ebben a rendszerben tehát a magyar rendi alkotmányhoz hasonló ősi képződmény még kevésbbé fért el, mint korábban a merkantilisztikus konstrukcióban; érthető tehát, hogy II. József, kinek mechanisztikus gondolkodására nagy hatással volt ez új iskola, most ennek tanaira támaszkodva minden skrupulus nélkül szüntette meg a nemesi előjogok legértékesebbikét, a Primae nonus-beli adómentességet, melyet pedig anyjától szentesített artikulus tett az ország alaptörvényévé. A fiziokrata rendszerből kérlelhetetlen logikával vezette le: „csak a föld lehet állandó alapja az adónak, ebből pedig következik, hogy az úri s jobbágyi, kamarai és papi föld között teljes egyenlőség legyen, s azokat nagyságuk, termékenységük és a termények vidéki ára szerint kell megadóztatni.” A Ráció világos követeléseit ő alkalmazza legelőször a magyar birtokviszonyokra, mikor balgaságnak minősíti azt a hitet, mintha „az urak elébb bírták volna tulajdonuk gyanánt a földet, mintsem azt a jobbágyok megszállották és mintha ezeknek a magukét adták volna át bizonyos feltételek alatt. Ez épp oly képtelenség, mint aminő az volna, ha a fejedelem azt képzelné, hogy az ország övé, s nem ő az országé, hogy millió ember csak őérette van s nem ő a milliókért, hogy nekik szolgáljon.”

Ezeken a már 1783-ban kifejtett elvi alapokon kezdte meg II. József a nemesi birtok adó alá vetésének nagy munkáját: 1785-ben felállította az adószabályozási udvari bizottságot, melynek az egyenlő adózás előfeltételeit kellett megteremtenie kataszter vagy telekkönyvek készítésével és minden művelés alatt álló föld felmérésével. Az osztrák tartományokban már Haugwitz 1748-i reformja óta voltak modern kataszterek, s így a munka súlypontja Magyarországra esett, ahol az új elveket 1786-ban vezette be, kijelentve, hogy az eddigi országgyűlésektől megszabott és fenntartott adózás igazságtalan és „a dolgok ily rendjéből a magyar nemzetre semmi üdvös nem származhat.” Mivel a nemesek előjogai „sehol másutt nem állanak az adómentességben, sőt Angliában és Hollandiában a nemesek több adót fizetnek, mint a többi rendek, hanem abban, hogy maguk állapítják meg saját állami adójukat, s ezzel a többiek előtt jó példával járhatnak, ezért a személyes szabadságtól meg kell különböztetni a vagyon szabadságát”, s ez utóbbira nézve a nemeseket az ország többi lakóival egyenlővé kell tenni. A valóságban épp a fiziokrata tanok értelmében a nemesség nem egyenlő, hanem sokkal rosszabb elbánásban részesült volna, mint a többi néposztály, mivel az új adót a földbirtokra kellett kivetni, s minden más, így az ipari termelés is, adómentes maradt. II. József az ország egész adóját, a vármegyék háziadóját is beszámítva, 5,440.000 forintban állapította meg, s ezt megyénkint és városonkint a földbirtokra, allodiális földre és úrbéresre egyaránt vetette ki, megigérve, hogy amennyiben az új adózás megvalósul, a nemességnek elengedi insurrectionális kötelességét. Ebbe a kérdésbe kapcsolta be az ipari és gyári termelés problémáját is, mely tudvalevőleg Mária Terézia korában az ország gazdasági fejlődésének oly súlyos terhévé lett. Amennyiben a nemesség hajlandó volna az eddigi adót a német-osztrák tartományok adójához mérten felemelni, akkor ő hajlandó a magyar termékekre vetett vámokat megszüntetve a birodalom határain belül minden vámot és harmincadot eltörölni és a „kézmű- és gyáripart, mely eddig szándékosan nyomatott el Magyarországon”, éppoly hatékonyan előmozdítani, mint a német tartományokban. Azok a főhivatalnokok, kikkel II. József e szándékait közölte, a rendi alkotmányhoz híven egyedül az országgyűlést tartották illetékesnek ily mélyreható reformok dolgában, mire ő továbbfolytatta útját, rendeletekkel szabva meg az egyenlő teherviseléshez szükséges előfeltételeket, 1787-ben Budán országos telekkönyvi hivatalt állíttatván fel és az országban a földmérést a vármegyék és nemesség ellenzése dacára is továbbfolytatván. Az új földadó tényleg messze volt attól, hogy alkotójának elképzelése szerint igazságos legyen: a birtokosoknak mindösszesen 4% hozamot hagyott meg, holott az iparosoknak 10% jövedelmet engedélyezett. Az első adó beszedését 1791 tavaszán már nem érte meg a császár, s adózási rendszerét utóda, II. Lipót Ausztriában is hatályon kívül helyezte.

A jobbágyság helyzetét javító 1785. évi augusztus 22-i rendeletnek az új adózás és a vármegye új berendezése adta meg hátterét, ami nélkül maga a rendelet nem sokat használt volna. A jobbágy nevet és a személyes függés fogalmát megszünteti, a szabad költözés helyreállítja, a jobbágy fiának szabad pályaválasztást enged, ingó vagyonáról szabad rendelkezést, megvédő őt attól, hogy úrbéri telkéből ok nélkül kivessék, s a földesúr ellen védelmével az úriszék helyett az újonnan szervezett alispáni hivatalt bízza meg. Az egész jozefinus jobbágyvédelemnek ez a sarkpontja: hogy a vármegye ne legyen többé a földesurak szervezete, hanem az ausztriai-cseh Kreisamt-okhoz hasonlóan az állam képviselete, mely inkább a jobbágy érdekeit tartja szem előtt, semmint a földesurakét; a másik sarkpont a nemesi földek adókötelezettsége volt, minek következtében a jobbágy állami terhei tetemesen csökkenthetők lettek. Mindkét momentum mutatja József reformjainak szigorúan logikus összefüggését, de egyúttal azt is megmagyarázza, hogy a régi vármegyei szervezet az adózás helyreállításával a legnagyobb könnyűséggel volt ez új jobbágyvédelem félretolható, melynek értelme úgy sem volt többé attól kezdve, hogy e két sarkpontját helyükből kiemelték.

Mindezen rendelkezéseit II. József Habsburg-uralkodónál szokatlan lendülettel, szinte állandó alkotási láz izgalmai közt készítette el, és végrehajtásukhoz magyar és német kancellárjai, miniszterei könyörgéseire nem hajtva, mereven ragaszkodott. De a legnagyobb lendületet az egyházi és vallási dolgok szabályozásánál tanusította, kétségtelenül a francia felvilágosodás erősen egyházellenes jellegének hatása alatt. Igaz, hogy az életében erkölcsi ideálok után igazodó császár nemcsak hogy libertinus nem volt, de a katholicizmussal összekapcsoló szálakat sem vágta el és Mária Teréziának protestánsellenes rendeleteiből többet fenntartott, bár szelidített alakban: így engedte az aposztazia, protestáns hitre térén elleni pereket Mária Terézia rendeletei értelmében lefolytatni, csak azt kívánta, hogy az ítéletek végrehajtás előtt eléje terjesztessenek; így küldött például két trencsénmegyei községbe, mikor ezek a katholikus vallást elhagyni készültek, hatheti vallásoktatásra „buzgó és mérsékelt” papot, mindez azonban nem tartotta vissza attól, hogy a Sonnenfels-féle államideákhoz híven az egyházi ügyeket is ne vonja be az állami szabályozás kereteibe. József egyházpolitikája, mely jozefinizmus néven hosszú ideig, Ferenc József koráig erősen hatott a magyar és ausztriai egyházi viszonyokra, a gallikánizmusnak egyenes leszármazója és a német birodalmi területeken hatékony febronianizmusnak édestestvére volt, a lehető legerélyesebb kifejezője a racionalisztikus államfelfogásnak, mely az érzelmi momentumok iránt süketséggel és vaksággal megverte a hívek lelki életét és úgy akarta szabályozni, mint akár egy állami árvaház vagy dologház ellátását. Örökölt katholikus érzéseit azzal altatta el, hogy egyrészt az egyházi életből a „visszaéléseket” kell kiküszöbölni, másrészt pedig az egyháziakat hasznos, azaz tisztára anyagi szempontú utilitárius foglalkozásokra kell kényszeríteni. Ezért törölte el előbb azokat a férfi és női szerzeteket, melyek nem tanítással vagy betegápolással foglalkoztak, hanem komtemplativ élettel s fenntartásukról részben koldulás útján gondoskodtak; utóbb azonban a piaristákat kivéve a tanítószerzetek is hasonló sorsra jutottak. Rendelkezései mélyen belevágtak azon jogkörbe, melyet a pápaság kezdettől fogva gyakorolt nálunk és más keresztény országban, ezért Róma befolyásának visszaszorítása érdekében egész sorát adta ki azon rendeleteknek, melyekben a pápát elzárta a magyar egyháztól, s ezt vallási ügyekben is az államhatalomnak rendelte alá, ha másként nem ment, a püspöki hatalomnak gallikán és febronián szellemben való erősítése árán. A püspöknek adta át, Rómát kizárva, a világi és szerzetes papság felett a fegyelmi jogot, s a házassági dispenzáció jogát eddig Rómának fenntartott esetekben is; a pápával való érintkezésüket megnehezítette, s a „placetum regium”-ot szigorúan alkalmazta, a pápai nunciust, Garampit szinte konfinálta Bécs falai között, magukat a püspököket a pápa megkérdezése nélkül éppoly önhatalmúlag nevezte ki, akárcsak az új állami alispánokat. A „visszaélések” megszüntetése érdekében szabályozta és lehetőleg megszorította a körmeneteket, a búcsújárásokat, a Máriazellbe-járás „simpliciter” eltörölte és az arra tett alapítványokat iskolai célokra lefoglalta; megszabta, hogy új templomokban lehetőleg kevés oltárt építsenek; kisebb beneficiumok tulajdonosainál még a konyhaeszközök, kések, kanalak, székek, gyertyák számát is maximálta, s általában az egyházi vagyonnal, mint állami tulajdonnal bánt, mindenkor a legfőbb királyi kegyúri jogra hivatkozva. Azaz az Egyháznak ősi jogaiból kiforgatására a legjobb eszköznek az apostoli királyi cím és fogalom látszott, amihez valóban racionalisztikus felfogása, s teljes félreismerése volt szükséges Szent István alapító tendenciáinak. Rendeleteit febronianus szellemű papoknak és libertinus pamfletíróknak hangos kórusa kísérte örömujjongással a székvárosban, s annak hatásaként nálunk is sokféle mindinkább Voltaire szellemében működött a cenzúra, melyet teljesen világivá tett és amelynek gyakorlatilag alig értékesíthető útbaigazításokat adott, így azt, hogy „jó” könyveket áteresszen „rosszakat” ne: imakönyveket eltiltott és az egyházat, vallást, pápát szidalmazó munkákat terjesztésre bocsátott. A császár csodálatos termékenységgel, de annál rendszertelenebbül ontotta az új rendeleteket, melyekkel, ha egyebet nem is, de az egyházi élet régi barokk-formáit kiforgatta, sem az ausztriai, sem a magyar egyháznagyok, így gróf Batthyány József hercegprímás tiltakozásaira mit sem adva, sőt VI. Pius pápának 1782-ben Bécsben tett személyes látogatása sem ingatta meg elveiben. A pápát illő tisztelettel fogadta, nem állt útjába, hogy a magyar és osztrák püspöki karral tanácskozzék, de végül is csak néhány mellékkérdésben módosította rendeleteit. A feloszlatott rendek vagyonának lefoglalásával, régi kultúrközpontokat alkotó monostorok bezárásával, az egyházi tekintély végleges kompromittálásával a haza katholikus egyháznak súlyos károkat okozott, s egészben véve váratlanul erős lökést adott a magyar világ teljes elvilágiasodására, arra, hogy az egyházi gondolat hosszú időre kiszoruljon a haza élet irányításából és befolyásolásából.

A legelső katholikusellenes rendeletekre a protestánsok kérelemmel járultak hozzá, hogy régi jogaikat helyreállítsa és 1715 óta állandósult zaklatásaiktól megszabadítsa őket. Az államtanácsnak régi, még Mária Teréziától átvett tagjai maguk is elérkezettnek látták az időt a régi rendszerrel szakítani, a protestáns vallásgyakorlat felszabadítását ajánlták, s az 1781 október 25-én kiadott „tolerancia”-pátensnek bevezető részében maga Kaunitz herceg államkancellár magyarázta meg, hogy „minden kényszer, mely az emberek lelkiismeretén erőszakot tesz”, csak ártalmas lehet, viszont a keresztény caritastól ajánlott tolerancia úgy a vallásra, mint az államra annál hasznosabb. A tolerancia értelmében a császár most Magyarországon az „akatholikusoknak” mindenütt szabad vallásgyakorlatot enged, s ahol eddig ilyennel nem rendelkeztek, ott szabad az ő „magán”-gyakorlatuk, de nem az „eddigi megszokott értelemben”, hanem olyképen, hogy templomot építhessenek, melynek azonban tornya, harangja és nyilvános utcából egyenes bejárása ne legyen, hozzá papot, tanítót fogadhassanak, s ezek lakásokat tarthassanak. Egyúttal felmenti őket a korábbi korlátozások nagy része alól: nem lehet többé tőlük vallásukkal ellenkező eskü letételét követelni, mindenütt joguk van hivatalviselésre. Horvátországban, hol a statutumok kezdettől fogva kizárták őket, külön királyi engedéllyel telepedhetnek le és képesíttetnek hivatalviselésre. Megszűnik továbbá a katholikus püspökök vizitációs joga, a szuperintendensek szabadok járhatnak kerületükbe, zsinatot is tarthatnak, előre bejelentve és királyi biztosok jelenlétében, sőt vegyesházasságban a katholikusoktól követelt reverzálistól is megszabadulnak: a katholicizmus hegemóniáját egyéb többé nem mutatja, mint hogy vegyesházasságban, ha az atya katholikus, minden gyermek követi vallását, ha az anya katholikus, csak a leányok, a fiúk ez esetben protestánsok lesznek. II. József mindezzel nem állította helyre a bécsi és linzi békék vallásügyi rendelkezéseit, melyeket, bár ekkor már idejüket múlták, protestáns részről még emlegettek, de egészben véve mégis azoknak a protestáns lelkészeknek volt igazuk, akik hálákat adtak neki, mert „békességet szól, elveszi szívükről a nyögést, eltörli szemünkről a könnyhullatást, lelki szabadsággal ajándékoz meg, mely jobb az aranynál és az ezüstnél”. A református naplóíró Keresztesi József szerint pedig „a protestánsoktól ugyan megérdemli, hogy az ő hamvait szentnek tartsák” s el is fog jönni az idő, melyben „II. József lészen, mint a nap”.

A türelmi rendelet bezárja azt a hosszú korszakot, melyben katholikusok és protestánsok az államhatalmat, a törvények támogatását igyekeztek igénybevenni saját lelki céljaik, s azokat biztosító hatalmi állásuk érdekében. II. József állama nem hajlandó többé egyiknek sem segédkezet nyujtani, s bár a katholikus vallás hegemónikus voltát még nem tagadja meg, tényleg már csak úgy képzeli el álam és vallásfelekezetek kapcsolatait, hogy az állam használja fel a vallásfelekezeteket saját céljaira. Az állam tehát már teljesen elvilágiasodott, többé nem érdekli őt az egyházaknak és azok erkölcsi felfogásának érvényesülése, s ezzel egyrészt a protestáns egyházak új hatalmi felemelkedése vált kilátástalanná, másrészt a katholicizmus állami túlsúlya bukott le arról a magaslatról, melyre őt I. Lipót és III. Károly óta generációk hívő munkája felemelte. A barokknak istenes világa helyébe az új nemzeti államnak istennélküli, legalább is vallásilag közömbös korszaka kezd kialakulni.

II. József reformjain végigmenvén, teljes képet nyerhetünk az új országról, mely a felvilágosodás szabályai szerint épült fel nem egészen egy évtized papiros-rendeleteiből, s amely teljes tagadását képezi a korábbi, barokk-rendi korszakoknak. Ha csak a változás mértékét nézzük, minden értékelés nélkül, akkor is oly hatalmas munkát végzett II. József, mint korábban századok is alig. De különben is, egyházellenes politikájának amorális következéseitől eltekintve, politikai és társadalmi téren az akkori modern felvilágosodási gondolatnak igen sok humanisztikus vonatkozását valósította meg, s a kormányzás központba helyezésével, a vármegyei igazgatás államosításával, a rendek egyenlő teherviselésével, a jobbágyvédelemmel olyant alkotott, amiben a nemzeti konstitucionalizmus hosszú időn át, néhol még maga is, őt kénytelen utánozni. Alkotásai felett mégis tragikus végzet lebegett, s nevét nemzedékek emlegették áldás helyett gyűlölettel vagy szidalommal. Pedig tragikus vétke nem az ő hibája, hanem összesűrűsödött fellege évszázadokon át fejlett tragikus szituációnak, annak, hogy Magyarország 1526-ban elvesztette nemzeti autonómiáját és idegenben székelő, idegennek maradt uralkodócsalád kezére adta magát. II. József nemcsak az európai felvilágosodás embere, hanem e külföldön élő dinasztia leszármazója, akit éppen legnagyobb alkotásai közben dönt le az a Végzet, mely a magyar nemzet és idegen királya, Magyarország és az osztrák tartományok kétszázéves kényszerű együttéléséből született meg.

Az 1784 május 11-én a magyar helytartótanácsoz intézett rendelet kifejti, hogy a magyar nemzetet oly nyelven, latinul, kormányozzák, melyet az nem ért, holt nyelvnek használata pedig azt bizonyítja, hogy az illető nemzet még nem érte el a „felvilágosodás” bizonyos fokát, ezért élő nyelven kell ezután kormányozni; mivel azonban az országban a magyaron kívül a német, illir és oláh nyelv is el van terjedve, lehetetlenség a magyart tenni hivatalos nyelvvé, melyet különben, ha általános nyelv volna Magyar- és Erdélyországban, lehetne alkalmazni a közügyek intézésében. Hivatalos nyelv ilyen viszonyok közt csak a német lehet, mely a monarchia katonai és polgári igazgatásának is nyelve. Ezen meggondolások alapján a császár elrendeli, hogy a központi hatóságoknál rögtön, a vármegyéknél és városoknál egy év alatt, az összes világi és egyházi törvényszéknél három év alatt német legyen a hivatalos nyelv, s a német nyelv ismeretéhez köti az összes hivatalnoki állásokat, a középiskolába való felvételt és az országgyűlésre követül választást. Aki nem tanulja meg a kijelölt időben az új hivatalos nyelvet, nyitva áll neki az ajtó a távozásra, a magas kancelláriai hivatalnoktól kezdve az utolsó megyei alkalmazottig.

A magyar kancellária fájdalmas hangon tiltakozott e rendelet ellen, mely szerinte a magyarság anyanyelvét akarja megsemmisíteni, mire ezt a nézetét II. József őrültségnek nevezte, hiszen ő rendeletével nem milliók nyelvét akarta megszüntetni, hanem csak azt a helytelenséget, hogy ezek a milliók a nekik idegen latin nyelven igazgattassanak. Mindezt József jóhiszeműleg állíthatta, mert mint a felvilágosodás, egy főként univerzalisztikus szellemi irány gyermeke, természet szerint nem gondolkodhatott a felvilágosodásra következő irány, a nacionalizmus koncepciója szerint, ő még nem ismerte a nyelv és a nemzet, a közigazgatás és annak nyelve közti kapcsolatokat, s germanizáló rendeletével egyszerű közigazgatási tényt akart létrehozni, el sem képzelve a felháborodást, melyet ez azoknál a magyaroknál váltott ki, kik eddig nyugodtan hagyták magukat a szintén idegen latin nyelven kormányozni.

Felvilágosodást terjesztő rendeletei egyébként is sokban sértették a régi megszokott képzeteket, a rendiségnek a nemzetivel összevágó tradícióit, így különösen a korona Bécsbe vitele; a német nyelvnek hivatalossá tétele azonban olyan rendszabály volt, melyet az aránylag kevésszámú, német műveltségű embereken kívül senki sem számíthatott többé azon reformok közé, melyeket a felvilágosodás érdekében el kell az országnak fogadnia. A német nyelv behozása újra megindította, még erősebben, mint előbb bármikor, a magyar nyelv művelésére törekvő mozgalmakat, s ami a jozefinus reformok sorsára döntő volt: a felvilágosodással ellenkező politikai és társadalmi irányzatnak nemzeti piedesztált adott, melyről az messze hallgatóan felemelhette szavát a reformok ellen. Azaz II. Józseffel beteljesedett az idegen királyok alatt élő magyarság történetfilozófiája: kívülről, idegen nyelven és szellemben megkísérelt reformtervét, mely pedig a koreszméknek megfelelő és becsületes kezdemény volt, visszautasította a nemzeti jellegét féltő magyarság, holott ugyanezt kétségtelenül teljes sikerrel hajthatta volna végre véréből származott uralkodó.

II. József reformjának, s életének eredménye így is döntő fontosságú nemzetünk politikai és társadalmi fejlődésére. Azzal, hogy rendeleteiben mintegy körvonalait rajzolta le a felvilágosodás korszerű mintaállamának, az eszmék erjedését indította meg. A magyarság megismerte végre, hogy rendi berendezésén kívül más, jobb berendezések is elképzelhetők, s a műveltek mind szélesebb rétege lelkesen csatlakozott törekvéseihez. A tőle felállított új politikai és iskolaügyi állásokat régi és nagy családok fiai vállalják fel, a szabadkőművesek nagy tömege lelkes híve, bár ő maga nem kedvelte e felületességre nevelő hangos szektát; egymásután jelennek meg az ország jellemes férfiainak szerkesztésében új folyóiratok, melyek a felvilágosodás gondolatait terjesztik, Rousseau, Voltaire, Helvetius és a német filozófusok műveit fordítják, így 1787-ben a Kovachich Márton Györgytől, a nagy jogtudóstól kiadott „Merkur von Ungarn”, ugyanazon évben a szabadkőműves Bacsányi Jánostól Kazinczy Ferenccel és a székely volt jezsuita Baróti Szabó Dáviddal együtt kiadott kassai Magyar Múzeum, így a legtisztább deista, német felvilágosodási típust képviselő Kazinczy új lapja, az Orpheus. Az új eszmék II. József védelme alatt a folyóiratok, behozott könyvek, s nem utolsó sorban a kormányrendeletek útján immár százakat és ezreket ragadtak meg, egy egész generáció szakadt el most az egyházi-barokk műveltség hagyományaitól és az újnak, a modernnek oly lelkes híve lett, hogy még II. József germanizáló törekvései sem tudták irányától eltaszítani. A felvilágosodástól megigézett magyar intellektuelek még a nyelvrendeletet is menteni tudták. Így írja a népies irányú kötő, Pálóczi Horváth Ádám, akinek művei pedig erős nemzeti érzéssel telítvék: „Elhigyd, a Felség is, hogy a minapába Német szót parancsolt a magyar szájába, Nem a magyar nyelvet akarta pusztítni, Hanem a diákot németre fordítni, Hogy így, ha ez a nyelv (német) nálunk is bővülne, Nemzetünk más néppel jobban egyesülne”, – a német nyelvtől és a tőle képviselt felvilágosodási kultúrától nem fél ez a művelt töredék, mert meg van győződve arról, hogy a magasabb nyugati műveltség ismerete nélkül a hazai nemzetiség sem művelhető ki. Horváth Ádám még hálás is József nyelvrendeletéért, de csakis ebből a szempontból: a magyar haladás érdekében állónak látja azt, s ugyanakkor alig várja a nemzeti nyelven kifejlesztendő új műveltséget: „Ah megholt anyanyelv! Fénikszként tűzzel elégett… Mely későn ébred, de soká kezd napja derülni, Mely későn szabadul e fogoly árvamadár.” A felvilágosodás hívei tehát a II. József-féle reformoknak, még a magyarelleneseknek komplexumát is magukévá téve, minden törekvésüket arra irányították, hogy a magyar kultúrát alakítsák át az új ideák szellemében, amiben tehát II. Józsefnek igazi tendenciáival öntudatlanul is ellentétbe jutottak. A felvilágosodás minden nép keretében önmagától, mechanisztikusan átalakult nemzeti kultúrává, – ez a nálunk is megfigyelhető tény mutatja leginkább, mily téves utakon járt II. József császár, amikor idegen nyelven akart európai kultúrát hozni hozzánk.

Rendi és nemzeti hagyományokba ütköző működésére a nemesség folyton növekvő nyugtalansággal reagált nemcsak nálunk, hanem a Habsburg-monarchia többi tartománya közt különösen Tirolban és Belgiumban. A németalföldi rendi tartományok önálló kormányzatát éppúgy feloszlatta, mint a magyar vármegyéket, helyükbe nyolc közigazgatási kerületet alakított, kinevezett tisztviselőkkel és bírákkal, erősen központosított adminisztrációval. A Habsburg-ház e távoli tartománya még az osztrák örökösödési háború hadbavonulásait és pusztításait sem tudta kiheverni, kereskedelmét Hollandia és Anglia rendszeresen elnyomták, úgyhogy a rendek elkeseredése a gazdasági nehézségekből is érthetően, 1787-től kezdve fegyveres felkelésre vezetett, melynek lángját II. József a szomszédban kirobbant francia forradalom miatt sem tudta többé elfojtani. A magyar nemesség végső elkeseredését viszont az 1788–89-ben lefolyt török háború hajtotta fel a forrpontra. II. József külső politikájában határozottan imperialisztikus célokat követett; már anyja életében szerette volna a bajor örökség elfoglalásával családi hatalmát nyugat felé kikerekíteni; majd különböző nehézségek, amelyeket Törökország idézett fel a dunai kereskedelem dolgában, Kelet és a Balkán felé irányították aktív politikáját. Az immár száz év óta beteg embernek tartott török birodalom fennállásának ekkor már Oroszország volt a legnagyobb ellensége, II. Katalin orosz cárnő csak nemrég csatolta birodalmához Krim félszigetét, s vele kötött II. József szövetséget közösen folytatandó háborúra, amelytől a balkáni régi magyar területek visszafoglalását remélte.

A háború sok nehézség között – a 200.000 főnyi sereget veszedelmes járványok apasztották – Lacy, majd az öreg gróf Hadik András, utóbb Laudon vezetése alatt Nándorfejérvár és Bukarest birtokát hozta meg, a magyar csapatok a régi vitézséggel harcoltak, mégis ez a háború volt az, mely az ország belsejét, a harcban részt nem vevő mögöttes lakosságot a forradalom szélére sodorta. Már 1787-től kezdve Magyarországnak kellett ellátnia a déli határán szétosztott katonaságot, a császár évről-évre nagy tömeg gabona és takarmány szállítását követelte meg, a szállítmányokért félárat fizetett, sőt még azt is részben csak papiros-ígéretekben tette. A katonai szállítás és újoncozás dolgában azonban kénytelen volt a vármegyék közreműködését igénybevenni, melyeknek hivatali szervezetét csak az imént szüntette meg és helyettesítette kinevezett emberekkel. De az országban a helyi, vidéki igazgatásnak más szerve nem volt, mint a vármegyék, s így jutottak ezek most váratlanul nagy szerephez. A helytartótanácsnak adót, újoncot, élelmet követelő rendeleteire a vármegyék panaszos felterjesztésekkel válaszoltak, s minél tovább tartott a háború, minél több újabb reformrendeletet adott ki a császár, aki a háború első évében a harctéren megbetegedve, már halálos kór csiráit hordozta magában, annál hangosabb lett a vármegyék tiltakozó szava. A császár 1787-ben a földmérés eredményeinek feldolgozására és a birtokviszonyok állandósítására Budán telekkönyvi központi hivatalt létesített, melynek működése megkönnyítésére az ország minden hiteleshelyi: káptalani és konventi levéltárának Budára hozatalát rendelte el; ez a rendszabály a nemesség birtokviszonyait igazoló hiteleshelyi iratoknak szinte államosítását jelentette, s ezzel azt, hogy minden egyes nemes családnak remegnie kellett, nehogy a birtokigényeknek felülvizsgálása esetén földjeit elveszítse.

Ebben a speciális helyzetben, amikor a bécsi kormány a nemzetiséget, a magyarság autonómiáját, a rendi alkotmány fennállását, s emellett a minden nemesnek legféltettebb tulajdonát képező nemesi előjogokat is egyformán fenyegette, áll elő mindezek védelmében a nemesi vármegyének ellenállása, a Habsburg-uralom korábbi századaiban teljesen ismeretlen fogalom, melynek előzményei legfeljebb csak Mária Terézia korára vezethetők vissza. A rendi jogoknak az előbbi századokban az országgyűlés volt a védelmezője, melynek ugyan az egyes vármegyék követei jelentékeny tényezői voltak, mégis az a vármegyéktől lényegileg különböző, külön életű testület volt, s bár a vármegyékbe tömörült nemesség, az universitas nobilium főként a XVII. századtól fogva mindinkább kiépítette hivatalszeretetét, 1608-tól kezdve legfelső fokon és kizárólagosan intézte a jobbágyköltözés ügyeit, I. Lipót, majd 1715 óta a katonai adminisztrációt, újoncállítás, élelemszállítás, lakás, porció, adó kezelésének gondját is magára vállalta, mindez a hatásköri gyarapodás, a jobbágykérdést leszámítva, a kormány és állam érdekében, annak szolgálatában ment végbe, s a vármegye maga inkább tehernek, mint haszonnak tartotta. Mária Terézia alatt a helytartótanácsban érvényesülő felvilágosodás újabb terheket rótt a vármegyei igazgatás vállaira, megkövetelvén tőle, mint láttuk, a népjólét és egészségügy gondozását, a nép mezőgazdasági vezetését, s ezzel kapcsolatban örökös lajstromozást, összeírást, szokatlan írásbeliséget. A vármegyék ezen legújabb helyzetben kezdik meg, hogy a korábbi engedelmesség helyett felírnak, tiltakoznak, a rendeleteket nem hajtják végre, sőt egyöntetű eljárás érdekében levelezés útján beszélik meg egymásközt dolgaikat. A vármegyéknek egymással folytatott korrespondenciája Mária Terézia alatt már tekintélyes méreteket ölt, most pedig szinte módszeresen készíti elő az ellenállást József reformjaival, s velük együtt háborús szolgáltatásokra vonatkozó rendeleteivel szemben. Ez az első eset, mikor nem az országgyűlésen jelenlevő karok és rendek, hanem a vármegyék lokális testületeibe széttöredezett nemesi rend – a polgárság és igen gyakran a főpapság és főurak részvétele nélkül – próbálja meg a saját rendi érdekei mellett a nemzeti autarchia kívánalmait is megvalósítani. A vármegye ekkor bizonyul először az „alkotmány bástyájának”, olyan alkotmány védelmezőjének, mely minden előjogos korlátoltsága mellett is, a magyarság egyéni életének még legfőbb biztosítéka.

A vármegyei rendek kívánalmait halkabb hangon, de teljes egészükben képviselte a császár előtt a helytartótanács, sőt még a kancellária is. Gróf Niczky Kristóf országbíró utóda, gróf Zichy Károly, aki nádor és helytartó nemlétében a helytartótanácsot vezette, állandóan hangoztatta II. József előtt, hogy adó az újonc, meg természetbeni szolgáltatás megszavazására egyedül az országgyűlés hivatott. Gróf Pálffy Károly kancellár 1789-ben a törekvései sikertelenségétől, s betegségétől egyképen megtört császár kívánságára kibontakozási tervet ajánl, melynek alapja volna a sérelmek teljes megszüntetése: koronázás, eskütétel, a megyei igazgatás helyreállítása, a régi törvénykezési, hiteleshelyi szervezet helyreállítása, a német nyelv és a földmérés megszüntetése, a háborús követelések országgyűlési elintézése. Az ország csendje és békéje, mely Mária Terézia uralkodása alatt a hosszú háborúk sem tudtak megzavarni, most chaosznak adott helyet: egyes nemesek ellenálltak gabonájuk lefoglalásának, a katonai közegek erőszakkal rekviráltak, a déli végeken álló hadsereghez parasztszekerek ezrei szállították az élelmet és takarmányt, a parasztság mezei munka helyett ide-oda tévelygett szekereivel a fejetlen irányítás zűrzavarában; a feloszlóban levő országba a Habsburgok nagy ellenségének, Poroszországnak ügynökei is betévedtek, akik a nemességet nyilt lázadásra izgatták. Egyes vármegyék hangja már fenyegetővé kezdett válni, bár többségük még mindig tisztelettel hajolt meg a rendeletek előtt, s az ország valóban szinte erején felül szállított élelmet és adott katonát. A renitens megyék Pozsony, Nyitra, Fejér mellett főként a keleti Felföld megyéi voltak és a tiszaiak közül néhányan; köztük Pest, Bihar, Borsod, Zemplén, Szabolcs tűntek ki erélyes nyelvezetükkel.

A császár feje felett, aki Ráció és nem az Érzelem és Tradíció kockáiból akart épületet alkotni, megroppant az építmény, de volt annyi önfegyelme és bátorsága, hogy maga hordta le az egészet, belátva építkezésének elhibázott voltát. Emberi érzését végtelenül bántotta a háború elhúzódása, s az azzal kapcsolatos emberveszteség, járványok, éhség, annyi ezer család nyomora, mikor ő uralkodása céljának az emberi boldogság növelését, igazi megalapozását tartotta. Halálos ágyán nagy lelki küzdelmek közben eldobta az abszolutizmus elveit, elhatározta magát, hogy a török béke helyreálltával országgyűlést fog tartani, megírva Pálffy kancellárnak: „a kissé távolabbi jövőre könnyen tehetek ígéretet, nem mintha azt nem akarnám megtartani, hanem mert minden valószínűség szerint abba a mélységbe én már nem fogok belétekinteni”. Az országgyűlés egybehívásáig is a kancellár és gróf Bánffy György erdélyi kormányzó Kaunitz herceggel együtt, aki József erőszakos rendszabályait sohasem helyeselte, szükségesnek tartották a szentkorona hazahozatalát, a megyei igazgatás helyreállítását, a földmérés felfüggesztését, a német nyelvrendelet visszavonását, s általában az alkotmány helyreállítását. II. József tiszta lelke nemcsak nagyot tudott tévedni, hanem nagy tévedését be is látni és jóvá is tenni: 1790 január 28-i rendeletével minden korábbi rendeletét eltörölte, a régi állapotokat az országgyűlésig is helyreállítva, – egyedül három rendeletét tartotta fenn, a hozzájuk fűződő humanisztikum érdekében: a tolerancia ediktumát, a lelkészek anyagi helyzetét javító rendeletét és a jobbágyokra, általában az úrbériség viszonyaira vonatkozót. Ugyanezen leirattal rendelte el a szentkoronának Budára visszavitelét is. Néhány héttel utóbb, február 20-án, meghalt, az országot forrongásban hagyva hátra, lázas krízisben, melyet ő okozott gondolatainak beoltásával.