A FELVILÁGOSODÁS KRÍZISE. A NACIONALIZMUS.

AZ 1790. HELYZET ÉS IRÁNYOK. FRANCIA FORRADALMI HATÁS; NEMESI, VÁRMEGYEI HANGULATOK, KÖZJOGI PROGRAMM, A RENDI ALKOTMÁNY MODERNIZÁLT FORMÁI, A SZERZŐDÉSES ELMÉLET, NEMZETI ÉS BAROKK ELEMEK. – TÁRSADALMI KONZERVATIZMUS, JOBBÁGYSÁG, SZÉLSŐ IRÁNYOK. – AZ 1790–91. ORSZÁGGYŰLÉS, VÁRMEGYÉK SZEREPE, II. LIPÓT, RÁCKÉRDÉS. POLGÁR- ÉS PARASZTKÉRDÉS. POROSZKÉRDÉS, REICHENBACH, KIRÁLY ÉS RENDEK ÚJ KOMPROMISSZUMA; JOBBÁGY- ÉS VALLÁSRENDEZÉS. RENDSZERES MUNKÁLATOK: KÖZJOG, JOBBÁGYSÁG, KERESKEDELEM, TANÜGY. FERENC KIRÁLY, MARTINOVICS-ÖSSZEESKÜVÉS. REAKCIÓ, KABINETI ABSZOLUTIZMUS MEGALAPÍTÁSA.

II. József végrendelkezésével és halálával megnyílt az alkotmányos út, melyen reformjai, amennyiben azok az általános európai haladásnak voltak kifejezői, a rendi alkotmány hagyományos formái közt lettek volna megvalósíthatók. A pragmatica sanctio értelmében trónralépő testvéröccsétől, Lipót toszkánai nagyhercegről ismeretes volt, hogy bátyja autokratikus népboldogítását nem fogja folytatni, hiszen vele épp emiatt is évek óta rossz viszonyban volt. Mi sem lehetett volna logikusabb, minthogy az örökös király helyreállítsa a rendi alkotmányt, s azután az országgyűlés közreműködésével törvényesítse II. József reformjait. A felvilágosodással telített magyar intelligencia, élén az írók és költők, ezt természetesnek is tartották, hiszen mindezek József halála után sem szűntek benne vezérüket ünnepelni, aki a humanizmus útjára vezette őket. A magyar nyelv terjesztésében nagyérdemű Péczeli József komáromi prédikátor Voltaire Hendriade-jának fordítója, József életét megírva, abban az „emberi szeretet” mintaképét ünnepli, a császár „a maga életének minden napját fáradhatatlan szorgalmatossággal pecsételte meg, kegyelmes rendelései által nagyon megenyhítette az örökös jobbágyoknak sorsokat, s az emberiségnek törvényét igyekezte virágzóvá tenni”. Utolsó rendeletével a rendiséget hagyományos jogaiba visszahelyezvén, most ezen állott, hogy az európai ideáknak azt a nosztrifikálását, melyet II. József szédületes tempóban kényszerített a nemzetre, maga akaratából, a hibák kiküszöbölésével végrehajtsa.

A magyar fejlődésnek e nyugodt, logikus menetét azonban újabb európai események keresztezik, s kétszázéves törökkorbeli elmaradottságunkból érthetően előáll az a helyzet, hogy miután hosszú időn át nem követtük az európai fejlődést, s miután éppen most sikerült azt izgató és zűrzavart okozó rohamban elérnünk, addigra az megint tovább haladt, azzal a rémületes lendülettel, melyet francia forradalomnak nevezünk. Mire II. Lipót király megkezdte és lefolytatta alkotmányos tárgyalásait az 1790–91-i diétával, addigra már teli volt Európa a párizsi hírekkel, s a hazai felvilágosodás hívei immár nem Montesquieu-ben és Rousseau-ban, hanem az 1789 augusztus 4-i „emberi jogok deklarációjában” voltak kénytelenek azt a mintát felismerni, mely szerint hazai viszonyaink modernizálhatók lesznek. Az országgyűlés aktorai s a köröttük csoportosuló íróemberek már ismerik a hírlapokból Mirabeau dörgedelmes beszédeit, Lafayette klasszicisztikus szentimentalitását, Camille Desmoulins izgatásait, tudják, hogy a „nép” lerombolta már az abszolút monarchia szimbolumát, a Bastille-t, tudják, hogy a „nemzetgyűlés” már rendi különbség nélkül egyesíti önmagában a szuverén nép képviselőit, akik a királyhoz hasonlóan, sőt nálánál is inkább szentek és sérthetetlenek, ismerik az emberi jogok elsőjét és alapvetőjét: hogy a természet minden embert szabadnak és egymással egyenlőnek teremtett. A forradalom ez első tényei természetes továbbfejlődését képezték a korábbi francia felvilágosodásnak s az amerikai függetlenségi nyilatkozatnak, – természetes tehát, ha a Párizsból felénk áramló hanghullámokat a mi felvilágosult embereink is a legnagyobb érdeklődéssel fogadták. Hosszú idő óta most történt először, hogy a magyarság nagy európai eseményről és szellemi irányról azonnal, minden késedelem nélkül értesült, még pedig a hírszolgáltatás akkori fejlettsége mellett – a francia hivatalos Moniteurt nálunk is olvasták – az új képnek minden vonását maga elé állíthatta.

A 90-es évek elején tehát a Józseftől itthagyott viszonyoknak magukban is zűrzavaros voltát még chaotikusabbá alakította a francia forradalmi élmény, s hazánk addigi történetében ez az időszak a leggazdagabb egymást keresztező, egymással ellenkező szellemi koncepciókban. Az ország pezsgő politikai és társadalmi vitáit, s azokat lefolytató, gyakran igen nagyméretű egyéniségeket nézve, bizonyos, hogy bár közviszonyaink még erősen régies szelleműek, a magyarság belső egyénisége a barokk-kor csöndes felülete alatt rohamosan pótolta a két elveszett török századot, s úgy az ideák befogadása, mint azoknak önálló, adott viszonyokhoz idomított kifejezése dolgában is elérte Európát, illetőleg nyugati szomszédait. Míg az ausztriai németség szinte kizárólag vallási téren reagált az átvett nyugati ideákra, libertinus egyházellenes művek egész sorozatát hozva létre, anélkül, hogy politikai és társadalmi koncepcióra képest lett volna, addig nálunk mozgékony szellemek folyvást új és új reflexiókat termelnek ki magukból a hazai közviszonyok teljes átalakítására. A magyarság politikai tehetsége ifjúi erőben mutatkozik most meg, keresve azon problémák megoldását, melyek az európai ideák és a hazai fejlődés divergens voltából adódtak.

Míg a korábbi századokból csak aránylag igen kevés, kiemelkedő egyén nézetét ismerjük a hazai politikai és társadalmi berendezéseket illetőleg: Zrinyi Miklós, Nádasdy Ferenc, II. Rákóczi Ferenc szigorú társadalmi kritikáin innen szinte csak néhány jezsuita-író optimisztikus ítéleteivel kell megelégednünk, addig a 90-es évek e mozgalmasabb első feléből se szeri, se száma a nyilatkozatoknak, kritikáknak, tervezeteknek, melyekkel hivatottak és hivatalnok, született arisztokraták, mint gróf Batthyány Alajos, nagy tudósok, mint Pray György és Katona István, protestáns lelkészek és katholikus apologeták, szabadkőműves és konzervatív nemesek, ujságírók, széllel bélelt kalandorok, mint Trenck báró, vélik szolgálni a nemzeti kibontakozás útjait. A röpiratok számát legalább háromszázra teszik ez időkből, de a politikai irodalomhoz kell számítanunk az egyes vármegyéktől származó felterjesztéseket is, ezeknek egymáshoz küldözgetett átiratait, s végül az országgyűlés és az attól kiküldött bizottságok irományait, melyek a politikai irodalomnak is jelentős termékei. Bennük a József-féle felvilágosodás, a francia forradalmi ideák, a hazai rendi és barokk hagyományok, s a lassankint öntudatosodó politikai nemzetiség, a modern nacionalizmus találnak kifejezésre, természetesen a legkülönbözőbb változatokban, aszerint, amint ez irányok egymással vegyültek, egyik a másikat megsemmisítette vagy hatványozta az illető író, párt, vármegye fejében. Ismertetésünkben csak azon főirányokra szorítkozunk, melyeknek egyrészt szerepük volt abban, hogy a felvilágosodás épp tetőpontján kerüljön krízisbe, melyből többé fel sem épülhetett, másrészt amelyek a magyarság társadalmi és politikai viszonyait újabb félszázadra kiterjedően meghatározták.

A racionalista felvilágosodás elhalványulását, s vele a rendi színezetű nacionalizmus mindnagyobb megerősödését, ami e korszaknak is jellegzetes folyamatát alkotja, legvilágosabban a vármegyei nemesség körében szemlélhetjük. A vidéki nemesség tömegei nem osztoznak az intellektuelek József-rajongásában, reájuk a rendi előjogoknak és a nemzeti jellegnek II. József uralkodása alatt szinte sorozatos megsértései hatnak, s ők azok, akik ellenhatásként magyarul vagy latinul, de mindenképen a nemzeti jelleget akarják hangsúlyozni, magyar ruhába öltözve a magyar alkotmányért lelkesednek. Bennük II. József korszaka, németesítő tendenciával, a Magyarországot kultúraterjesztés ürügye alatt megrohanó német szakemberekkel, geométerekkel, nyelvmesterekkel, módi-terjesztő fodrászokkal, tervkovácsokkal, kalandorokkal, erőteljes ellenhatást keltett, mely nem egyszer németgyűlöletben tört ki, emlékeztetve a Rákóczi-felkelés hasonló momentumaira. Mikor a szentkoronát Budára visszahozták, Zichy Károly gróf országbíró németül kérte ládájához a kulcsot, de egy magyar úr hozzáfordult: „Kegyelmes uram, nem német korona az, nem tud az németül, próbálja magyarul, majd kinyílik.” A korona útja soha nem látott fényes diadalmenetben kapcsolta össze a vármegyéket és városokat Pozsonytól Budáig; Győrben a nép „éljen a magyar szabadság” kiáltással vitte az öreg templomba, Szent László koponyája mellé, melyen már egykor nyugodott, – az esti kivilágítás csupa szentkoronát mutat, fölébük írva a tudós piarista Révai Miklós szövegei: Napunk virradása, Hazánk újulása, Egünk derülése, Törvényünk ereje, Szabadság épsége, Nemzetünk élete, Óhajtásunk célja, Sebünk orvoslása, Panaszunk szünete, Örömünk kezdete. A régi szentkoronával szemben táplált régi nemzeti érzelmek kifejezése ez, barokk formában, de az új nacionalizmus sűrített intenzitásával.

A barokk forma azonban mindinkább összeszárad és lehull, a kifejezésmódot és tartalmat egyaránt a felvilágosodásnak most kialakuló magyarok iránya kezdi megszabni. Az a politikai és társadalmi programm, mellyel a vármegyék a diétára mennek, s amelyet ott soha nem látott heves tiszteletlenséggel szeretnének a királyra rákényszeríteni, nemcsak felvilágosodási, de már francia forradalmi ideákat is tartalmaz, különös keverékben a rendi és nemzeti tartalommal, amikből együttvéve alakul ki a nemzeti politikának új formája. Az evangélikus vallású ócsai Balogh Péter szeptemvir volt az, aki ez elveket először írta össze azon célból, hogy szabadkőműves testvérei a páholyok által elterjesszék és a vármegyéknek országgyűlési utasításaiba felvétessék, ami annyira sikerült is, hogy a Baloghtól kifejtett követelések képezik utóbb az 1790–91. országgyűlés tárgyalásainak igazi gerincét. Balogh tervezete éles politikai érzékkel alkotmánykérdésnek nyilvánítja a II. Józseftől hátrahagyott megoldatlan problémát, s itt úgy a Rousseau-féle társadalmi szerződést, mint a francia nemzetgyűlés több alapelvét a magyar rendi alkotmányra alkalmazza, anélkül, hogy ennek társadalmi alapjait bármikép is kibővítené. Az ősi alkotmány szerződés a király és a nép között – ez utóbbi a populus, Verbőczi értelmében –, változtatni nem lehet rajta, csakis most, amikor a fejedelmi hatalom megszegte azt, s ennélfogva a nemzetnek joga van nagyobb biztonság céljából új szerződésre lépnie. Ezt a szerződéses gondolatkört alkalmazza a trónörökösödés kérdésére: II. József alkotmányellenes törekvései megszakították az örökösödés fonalát, minélfogva az új királytól, aki Balogh és a vármegyék szerint sem lehet más, mint a pragmatica sanctiótól kijelölt II. Lipót, új jogokat, az alkotmányt biztosító új szerződést kell kérni. Az új szerződés pedig Lipót jogait hasonlóvá tenné XVI. Lajosnak ekkor már erősen megnyirbált jogköréhez: a törvényhozó hatalom kizárólag a népé legyen, a királynak csak egyszeri vétója van, másodszorra már nem tagadhatja meg az országgyűléstől elfogadott törvény szentesítését; a végrehajtó hatalomban is nagy része van a népnek, főként a vármegyék útján, s általában a „nép” érvényesülésének legnagyobb előmozdítója, az előző magyar történettel öntudatlan ellentétben, éppen a vármegye. A helytartótanács és a nádor helyett – akit az országgyűlés letehet – a diétától a négy vármegyei kerület (két dunai, két tiszai) szerint választott szenátus intézi a kormányt, mely kis állandó, országgyűlésféle, azzal a különbséggel, hogy benne a többi rendnek, főpapságnak, mágnásoknak, városoknak alig lehet szavuk. A populus tulajdonkép a köznemesség, ez az alkotmányosság hordozója, ezé a népfelség, ennek testére szabja Balogh Péter a társadalmi szerződés magyar variansát. Verbőczi Rousseau-tól kölcsönzött ruhába öltözik, s mint egykor a II. Ulászló-korabeli pártharcokban, most is sikerrel teríti le a királyi, főnemesi és városi hatalmat a köznemesség érdekében. Így egyszerűsödik a magyar alkotmány, ellentétben formákban és fordulatokban gazdag multjával, vármegyei összműködéssé: a köznemesség egységes politikai működése érdekében szükségesnek látja a vallásbeli egységet és békességet, mire szerinte legalkalmasabb volna a bécsi és linzi békekötések vallásügyi artikulusainak felújítása. Követeli Magyarországnak, mint önálló birodalomnak, más népek igazgatásától eltérő kormányát, de a jobbágyság és polgárság sorsának rendezését nem tartja sürgősnek: erre nézve az országgyűléstől kiküldendő bizottság a következő diétán tegyen jelentést. A sarkaltos, fundamentális törvényekhez természetesen ragaszkodik, a populus továbbra is a rendi korszak előjogos nemessége legyen, tekintet nélkül arra, hogy ennek politikai érvényesülésében már a rendiséget megsemmisítő francia forradalom alkotmányjogi vívmányait akarja alkalmazni.

Messze, 1848-ig, sőt azontúl is hatékony jelenséggel találkoztunk itt. Amint az 1711-i kompromisszum félszázadnál hosszabb időre nyujtotta el a már akkor is kiöregedett rendiség életét, hasonlóképen újabb hatvan évet köszön a politika és társadalom rendi berendezettsége annak a kompromisszumnak, mellyel Balogh és az akkori nemesség a rendi alkotmányt az új konstitucionalizmussal összeegyeztették. A rendiség tulajdonképen nem változott, társadalmi alapvetése nem bővült ki, de eddigi alkatrészei közül a vármegyei nemesség egyszerre kiemelkedett és magára öltötte azt a szerepet, melyet Franciaországban a „harmadik rend” ragadt magához. A rendi alkotmány továbbra is kizárja magában a lakosság millióit – ekkori számítások szerint a népesség tizenkilenc-huszadrésze nem nemes, tehát az alkotmányon kívül van, – mégis felfelé és kifelé, a király és kormánya, meg Bécs felé az egész nemzet képviseletét veszi át. Felvilágosodott és francia forradalmi rendiség, a XVI. századból vett tartalommal: logikailag bizonyára nehezen megérthető képződmény, mely azonban a valóságban mégis megjelent, bizonyságául úgy a rendi alkotmány, mint a magyar nemesség csodálatos vitalitásának. Az idegen királyságnak leplezetlenül nemzetellenes támadására ez a kultúrájában és faji összetételében leggyökeresebben magyar néposztály reagált hatalmasul, s a többi osztálynak példát adóan: a modern konstitucionális formát játszó vármegyei rendiség tehát joggal képviselhette kifelé a nemzet egészét és joggal játszhatta ezt a szerepet 1848 átalakulásáig. Viszont ez a nemzeti szerep lehetővé tette neki, hogy rendi szűkkeblűségéről elterelődvén a figyelem, a neki kedvező társadalmi viszonyokat továbbra is állandósítsa.

Verbőczi alkotmányából csakugyan most fejlesztik ki a természetjog, észjog, Rousseau és az Assemblée nationale szabályai szerint az új magyar alkotmányt. A latinra és magyarra fordított Martini után Ürményi Józsefnek közjogi kompendiuma világosan elmagyarázza, hogy az emberek társadalommá alakulva, ez vagy megtartja magának a legfelsőbb hatalmat, vagy másra ruházza át szerződés, konvenció, pactum subjectionis feltételei szerint. A valóságos magyar jogfejlődés sorsdöntő momentumai is beillesztetnek ebbe a modern közjogi keverékbe, ahol Martini mellett Grotius, Pufendorf, a Contrat social, jura naturalia, jura socialia, pacta conventa, a „társaság” fogalmai szolgálnak a rendi közjog új megalapozására. A társadalmi szerződés megnyilatkozásainak tartják a vérszerződést, az aranybulla ellenállási záradékát, az erdélyi fejedelmek békekötéseit csakúgy, mint a pragmatica sanctiót, s mindezen „kétoldali” szerződéseknél az ősibb, szuverén jogot a Contrat social alkalmazásával a „népnek”, azaz a rendiségnek, a nemességnek tulajdonítják. Pest vármegye egyenesen a „legszentebb Felséget” oktatja ki arról, hogy a „közjog, az emberi jogok és ama Társadalmi Szerződés értelmében, melynek alapján a birodalmak összeálltak, a fenség eredetileg a néphez tartozik”, s ez a szuverénitás „a törvényekkel mérsékelt uralkodásban a fejedelemmel és néppel közös törvényhozó hatalom által gyakoroltatik”. A természetjog és Rousseau szerződéselmélete ilyképen benyomul a rendi közjogba, annál könnyebben, mert közvéleménnyé kezd válni, hogy Verbőczi is ily értelemben tulajdonította az eredeti főhatalmat a népnek, a királyi hatalom tehát az egész magyar multban csak átruházott volt.

Ez az elképzelés tanulságokra és következtetésekre vezetett, melyekből már nemcsak a rendiségnek, hanem a magyar autarchiának is haszna származott. Mária Terézia és II. József uralkodása alatt a királyi hatalom a nemzeti élet több oly területére terjeszkedett ki, melyek korábban nem dicsekedhettek állami gondozással, s amelyeknek államilag szabályozható voltát csak a felvilágosodott abszolutizmus fedezte fel. Láttuk, hogy ilyen tárgyak voltak a cenzúra, a közoktatás, a mezőgazdaság emelése, gazdasági oktatás, iparpártolás, általában mindazon tárgyak, melyek a parlamentáris kormányformában a közoktatási, földművelési, kereskedelmi, népjóléti tárcák kereteibe tartoznak. A királyi hatalom ilyetén kiterjesztése nemcsak a rendiségre hozott veszedelmet, hanem a királyi rezolúcióknál érvényesülő idegen, bécsi befolyás miatt a magyarság önrendelkezésére is. Ebből a helyzetből szintén az alkotmányosság új felfogása nyujtott menedéket: a társadalmi szerződés értelmében a kizárólagos és eredeti szuverénitással bíró „nép” nem zárható ki e mind fontosabbá váló ügykörök intézéséből, joga van azokat nemcsak visszavenni, hanem arra is, hogy minden újabb tárgyra, mely az állami gondoskodás keretébe újolag beillesztődik, ő maga, a nép, s nem a király, tegye rá a kezét. A társadalmi szerződés magyar alkalmazói ilyen esetben eggyel tovább lépnek, s kimondják azt, hogy mindaz, amire a meglévő törvényekben nincs rendelkezés, ősi jogon a nép jogkörébe tartozik. Mikor 1793-ban a helytartótanács cenzúra-ügyben rendelkezvén, azt állította, hogy a könyvvizsgálat királyi jog, Gömör megye ilykép adta elő neki a társadalmi szerződésből levelezett rendi cenzúra-jogot: „A fejedelemségek, a népeknek öszve-társaságoskodásoktól vévén lételeket, ők csupán azokkal a jussokkal bírhatnak, amelyekkel a szerződések által felruháztattak. Így nem lévén a fejedelmeknek eredeti jussaik, következik, hogy a nékiek kimért jussokat egyedül a társaságoknak törvényeikből lehet meríteni, magyarázni és meghatározni; nem lévén tehát az említett jus eránt a Haza törvényeiben meg-állítás, bizonyos, hogy azt a nemzet magának tartotta.” Ez éppen ellenkező eredményekre mutatott, mint az abszolutizmus hasonló törekvése: épp ebben a korban mind többször merül fel a bécsi kormány részéről az a felfogás, mely szerint oly esetekben, mikor a hazai törvény nem rendelkezik, magától értetődően a királynak van joga rendelkezni. A rendek szerint azon állami terület, melyre a Corpus Jurisban nincs szabály, a rendiség birtokát képezi, az abszolutizmus szerint királyi juss, – mind a két nézet egyaránt azon tudaton alapszik, hogy a Corpus Juris és vele a régi magyar alkotmány többé nem elégíti ki a modern élet igényeit, s míg a bécsiek a fennlévő közjogot abszolutisztikus irányban akarják átalakítani, addig a magyar rendek már a modern konstitucionalizmus mustráit vetik oda a pozsonyi alsó tábla asztalára s ugyanezeket vélik feltalálni a régi magyar századok közjogi szemléletében. A multnak e modern elképzelése vetette fel ugyancsak 1790-ben a magyar és angol alkotmány közti hasonlatot is: Barits Adalbert győri, majd pesti jogtanár, aki a Martinovics-összeesküvés miatt állását vesztette, fejezi ki először e párhuzamot, az angol király és parlament jogaiban és egymáshoz való viszonyában nagy hasonlóságot fedezvén fel a Verbőcziből kifejezett magyar közjoghoz. Őt követi az erdélyi nyelvművelő Aranka György, aki még a Magyarország és Ausztria közti kapcsolatra is analógiát talál Anglia és Hannover akkori dinasztikus kapcsolatában: szerinte Hannover felel meg Ausztriának, mert mindkettőben a fejedelem csak a természetjogtól kötve uralkodik, Magyarország viszont Angolországgal együtt alkotmányosan kormányoztatik. Hogy ez a hasonlatosság mennyire külsőségeken alapszik, arra jellemző, hogy Aranka a nemesi föld adómentességét is igazolni tudja az angol párhuzammal, sőt a magyar nemes és paraszt jogviszonyát fejtegetve, még a gondolata ellen is tiltakozik annak, hogy a magyar nemes: „egy korona tagja”, mellé a paraszt valaha is egy rangba tétessék, ez annyit jelentene, hogy a nemes „az ő eredeti természeti méltóságától megfosztatván, arra az alacsony sorsra vettessék, melyre a természet és a gondviselés az ő parasztját bírta”. Az Angolországban akkor már rég érvényesülő társadalmi és jogegyenlőség ennyire idegen volt azoktól, kik közjogi szemléletükben a magyarban az angol alkotmány mását fedezték fel s ezzel száz esztendőn át itt-ott felmerülő közjogi tételt állítottak fel.

Nem annyira ezek az elméletek, mint inkább a mögöttük álló nemzeti felfogás kétségtelenül a köznemesség túlnyomó részének lelki tartalmát tette, melynek kifejlődésében a germanizáló rendszerre fellépő reakció – Ányos Kalapos királya ezekben a széles tömegekben lett népszerű – és világosan felismerhető barokk-hagyományok is együtt hatottak. A nemzeti érzés új intenzitását, valamint az anyanyelv művelésére való kiterjedését a felvilágosodásnak köszönhette ugyan, de viszont a kifejezésmódot, sőt tartalmának schemáit is, melyekkel a nemesség lelkét megragadta, a korábbi barokk-műveltségből kellett kölcsönöznie. A köznemességnek nemzeti érzését kielégítő, kongeniális módon a nemzet régi történeteihez fordul a szépirodalom s bár a németből fordított szentimentális Kártigám-regényeket nem tudja teljesen kiszorítani ez egyszerűbb olvasóközönségből, mégis a piarista Dugonics Andrásnak 1788-ban megjelent Etelkája hosszú évtizedeken át nemzeti gyönyörűség, szórakoztató hazafiaság forrása lesz. Dugonics regénye a barokk-kor latinnyelvű jezsuita irodalmának képezi folytatását, előszavát akár a 1720-as évek nagyszombati tanítói is írhatták volna: „Leírtam régi magyarainknak vitézségöket, bátorságjokat, nagyobb lelköket; előadtam fejedelmeinknek szent szertartásokat, népikhez szeretetöket, ellenségjeik ellen hadi mesterségjöket.” Regényéhez csatolván a romban heverő Világosvára rajzát – mondja: „ezzel is örök emlékezetöt céloztam adni ama híres várnak, melynek töredékjein a gyíkok futkosnak, a hollók krákognak, a szarkák csörögnek és a baglyok huhognak, holott ennekelőtte vitéz eleink nagy gyönyörűségben, nagy vígasságban éltenek.” A kora elődök e kultusza egyenes folytatása a barokk-kor történeti felfogásának, de ez Dugonicsnál már a felvilágosodás hatása alatt elvilágiasodva jelentkezik – hősei az Árpád utáni pogány generációból valók; s ha regényének eseményeit nagyrészt Barclaynak még 1621-ben megjelent tipikus barokk-regényéből vette is, telitűzdelte azt II. József németesítő rendszerét gúnyoló és szidalmazó célzásokkal és retorikai részletekkel, s ami igazán hatott és megragadta az olvasóit, az nemzeti érzésének addig példátlan intenzitása volt. Akár a jezsuita-irodalom nemzeti vonatkozású termékeit nézzük, akár a kuruc-kor magyaros megnyilatkozásait, vagy a még korábbi hitvitázó műveket, mindezek magyar nemzetisége elhalványul azon lobogó magyaros érzés mellett, mely Dugonics művéből felénk csap. Itt már ugyanaz a nacionalizmus jelenik meg, mely ekkor teszi Franciaországot a gloire hazájává, az európai humanizmus kétségtelen vezérévé – a francia nacionalisták szemében még akkor is, mikor a valóságban emberek hekatombáit áldozza fel ezért a vélt elsőségért, – ugyanez a nacionalizmus jelentkezik a göttingai professzor Schlözer egyoldalúságában, mellyel a világ minden népét lenézi, minket magyarokat, mint műveletlen asiatákat „Turfanba” akar visszaűzni, hol őseink kilenc század előtt „legeltek”, mert neki egyedül a saját faja a felvilágosodott minta, mely után ítél meg mindent a reális viszonyok teljes szem elől tévesztésével. Dugonicsnak minden ami magyar, jó és nagyszerű; ő is gúnyolódik idegen nemzetiségen, a németen és tóton, de minden szépet és magasztost magyarra festve, ezzel csak a lelkekben rég szunnyadó nemzeti öntudatnak ad büszke, sokszor naiv és neveletlen, de meghatóan erős kifejezést. A nemzeti öntudat ily kizárólagos formában ő nála hat először nagy tömegek kongeniális lelkére és valóban ő tőle kezdődik a nemzeti erőnek öntudatosító, minden „sápadtak fajtáját” magyarító működése, mely a következő korszakoknak egyik leghatalmasabb történetképző ereje lehet. Övé az első vallomás, melyet ezeren fognak utána hangoztatni: „Ami pedig szívemet illeti, talpig kitehetem írásaimból. Eleve is azzal dicsekszem, hogy igaz magyar vagyok és hazámat fölötte szeretem. Hogy benne születtem, soha se szégyenlem.” A Magyarok Istenének egész „egyházat” és kultuszt szentel Etelkája, ama magyar szűz, kinek „ékes példáim örvendeni fognak ama szép – fiatal – pirost orcájokon viselő drága kisasszonyaink, szégyenleni fogják magokat (el is búhatnak előtte) ama sápadt nőstényeink.” A köznemesi kisasszonyokat ettől kezdve kereszteltették versenyezve Etelka nevére; a műveltségében csak a magyar nyelvre utalt intelligencia antiuniverzális nacionalizmusa, a nagy európai nemzeti mozgalom magyarszínű formája, most született meg.

A magasabb műveltség köreiben természetesen hiányzik a magyar multat és jelent illető ez optimizmus, de a felvilágosodás, a francia forradalom és a germanizálásra, valamint az abszolutizmusra felkelt reakció négy elemének összetételéből a legváltozatosabb képződmények jönnek létre, annak jeléül, hogy a barokknak uniformizáló, tömegeket szervező kultúrája után nálunk is elérkezett az individualizmus korszaka. Az emberek még páholyokban ülnek és rettenetes fogadásokat tesznek egymással, hogy a „testvérek” disciplináját a megszabott keretek közt megtartják; az írók folyvást új és új társaságokba akarnak tömörülni, anélkül, hogy ez hosszabb időre sikerülne nekik, hiszen az exjezsuita és a piarista éppannyira a saját életét akarja élni, mint a fényes bécsi testőr, a tiszai kisnemes, a sárospataki tanár vagy a nagy hivatalokat viselő mágnás és generális. Közös jellemző vonása e sok különálló, magában eredeti egyéniségnek, – minő egyéni sorsokat mutat fel ez a kor, Bessenyeitől és Kármántól Berzeviczy Gergelyig, Révai Miklósig és Verseghy-ig! – hogy a régi-barokk-rendi világkép egyiknek sem kell többé, de az ideál mindegyiknek más színben tűnik fel; innen a szivárványszerű, alig megfogható volta az eszméknek, melyeket ez a valósággal „felszabadult” magyar generáció termelt ki magából.

A Dugonics-féle nacionalizmusból, a Balogh Péter-féle rendiségből lassú az átmenet azon irányzatok felé, melyek a felvilágosodás általános humanitárius tartalmát komolyabban akarják megvalósítani. Aszerint, amint a felvilágosodás internacionalizmusa vagy a francia forradalom mindent felforgató példája erősebben vagy kevésbbé hat, aszerint szineződnek a nézetek, melyeknek jellegét egyrészt a jobbágyság, másrészt a vallás szempontjai határozzák meg, a mindenütt szembeötlő közjogiak mellett. A jobbágyság dolgában, s általában a társadalmi átalakulás kérdésében a legnagyobb műveltségű politikusok is konzervativok, nemcsak a jogegyenlőség megvalósítására nem gondolnak, nemcsak a jobbágyfelszabadítás, a nemesi előjogok megszüntetése áll távol tőlük, hanem még a barokk-korhoz hasonlóan ragaszkodnak a jobbágy és nemes viszonyának patriarkális felfogásához, ami persze felvilágosodási elveiknek kerek tagadásával egyenlő. Az előkelő nemesség e tekintetben, bármennyire radikális közjogi követelésekkel lép is fel, még mindig csak Orzcy Lőrinc báró és Bessenyei vonalán marad, mintha a francia feudális előjogok még mindig érvényben volnának. A nemes gondolkodású és nagy befolyású Vay József a jobbágy-nemes viszonynak alapját abban látja, hogy a nemesség „dajkálkodik” a jobbágysággal, az „ország gyengébb rendeit” a nemesség védi meg a hatalmasok ellen, a király és nép között is a nemesség a közbenjáró (teljességgel új elv a magyar történetben!). Amire szükség van, az nem több, mint hogy a jobbágy tudomásul vegyen a nemes e jóindulatú pártfogásáról, ezért bocsássanak be falusi előljárókat a vármegyegyűlésekre, hogy ezek ott kívánságaikat közölve, „mind magok a nemesség atyáskodó gondoskodásáról meggyőzettetnének, mind pedig hazamenvén, az otthonmaradott népet jó útra vezérelnék.” A nép még műveletlen, vezetésre szorul, s a „franciaországi példa is bizonyítja, mely kevéssé szenvedi el a hosszú ideig setét tömlöcben tartott nép homályos szeme az egyszerre szeme eleibe tett világosság fényét.” Egyelőre azonban nem igen ajánlatos tágítani e „hosszas tömlöcön”, csak azt ajánlja, hogy a 10.000 fővel vagy többel bíró városok küldhessenek követet az országgyűlésre, ezek is azért, hogy lássák, hogyan viseli szívén ügyüket a nemesség. A rendi felfogást még csak a szele sem érintette az Egalité új idejének: a természetes jussok közt a „Proprietas szent törvénye” az, ami megszabja, meddig lehet elmenni a „haza környül állásai és az Emberiség törvényeinek dísze” érdekében a jobbágy helyzete javításában. Egy másik, szintén igen művelt nemes úr gazdasági okokból halasztja a „pór felszabadítását”: nem helyes az a tan, hogy a jobbágy felszabadításával a kereskedelem és ipar emelkednék, hanem igenis előbb a „commercium” honosítandó meg azért, hogy fel lehessen szabadítani a parasztot. A commercium behozatala 30–40 évet venne igénybe, ezalatt utakat, csatornákat kell építeni, gyárakat alapítani, tudósokkal megállapíttatni, mely földben minő termények nevelhetők; ezt az iparjavító munkát a nemesség adófizetéséből lehetne végrehajtani, s ha készen van, akkor a nemes lassankint szabadíthatná fel egyes földesúri jogok, majd az összes szolgáltatások alól a jobbágyot, aki mindezért census fizetésére kötelezné magát. Az indusztruia fejlődésével ilyképpen a jobbágy 50 év alatt lenne birtokosa földjének, s végül a nemesis viselné a közterheket, de hivatalt továbbra is ő viselne. Az egész bonyolult tervezetben, melyről messzire látszik, mennyire szeretné az akkori nemzedék az utána következőnek vállaira tolni a felszabadítás krizisét, jellemző az egyházi birtok számára kijelölt sors: a papi birtok jobbágyainak váltságát nem az egyház kapná, hanem az ország pénztárába jutna, s belőle új plébániákat állítanának, az egyházi birtok allodiális részét pedig egyszerűen az ország kapná, ami az egyházi rend teljes deposszedálása volna. Emberi dolog: mikor nagy ideák áldozatokat kívánnának, könnyebb azokat másoknál, mint saját magunknál végrehajtani. Különben a legtöbb e korbeli nemesi terv az egyházi rend törvényhozói működését is meg akarja nyírbálni, nem egyszer teljesen lerontani.

Minden önáltatás és önzés nélkül akarja az Emberi jogok deklarációjával összeegyeztetni a történeti magyar alkotmányt Hajnóczy József, a kor sok tehetsége közt talán a legnagyobb politikai ész. Ő nem tagadja a királynak járó felségjogokat: az országgyűlés összehívása, a felekezetek feletti felügyelet, világi és egyházi hivatalok adományozása, béke és háború joga még a király kezében van nála, bár ezeket csak a koronázás után gyakorolhatja, de mindez olyan társadalmi szerződésen alapszik, melyet a nemzet tetszése szerint megváltoztathat. Hajnóczy az egyéni életben érvényesülő individualizmust egyszerűen átviszi az államra: a natio szerinte természeti állapotban levő egyes embernek tekintendő, akinek cselekedeteit saját jól felfogott érdekei szabják meg, s ezen érdekek szerint változtathatja azon kötöttséget, melybe szerződések helyezik. Ezenfelül az egyénnek úgysincs joga arra, hogy gyermekeit szerződéssel lekösse, – mindebből az a tanulság áll elő a közjogra nézve, hogy a nemzet minden új királlyal új szerződést köthet a saját érdekei szolgálatában, sőt amikor a király lekötöttsége nem látszik elég erősnek, azt újabb, erősebb „vinkulummal” helyettesítheti. A II. András záradékában foglalt felkelési jog minden emberi társaságnak immanens joga, s ezért semmiféle törvény vagy szerződés el nem törölheti. A társadalmi viszonyokról egyénenkint alkotott képnek jellemző tartozéka ekkoriban az országgyűlésen való részvételi jog megkonstruálása: Hajnóczy ebben radikálisabb, mint a vármegyeiek. Ő a főurakat és az egyházi rendet teljesen kizárja a diétáról – egyházellenessége abban is megnyilvánul, hogy a koronázási szertartásokból törölni kívánja azokat, melyek a római rituáléból származnak –, de a hegemóniát mégsem a nemességnek biztosítaná, hanem azzal együtt a polgárságnak és a majdan felszabadítandó jobbágyságnak. Az országgyűlési részvételt szerinte a földbirtok feltételezi: csak az küldhet követet, akinek földtulajdona van – II. József fiziokratizmusának világos kihatása ez! – s amíg a jobbágynak nincs meg a tulajdonjoga földjéhez, s így nélküle hozzák a törvényt, ne legyen szabad olyant hozni, mely az ő adóját – róla, nélküle – emelné, vagy az ő úrbéri szolgáltatásait szabályozná. A jobbágy felszabadítását nem halasztotta félszázad távolára, de addig is meg akarta neki adni a szabad költözést és keresetének szabad tulajdonjogát. Az így elképzelt alkotmányos életet tiszta felvilágosodási tartalommal akarta megtölteni: a nemes személyek szabadságának előjogát, a „magyar szabadság e magna chartáját” minden országlakosra ki kell terjeszteni, ami a jogegyenlőségnek lett volna alapja; a gondolat szabadon terjeszthető, minden cenzúra nélkül; az egyesülési jog bevezetendő, különösen az igen jó moralis hatású szabadkőművességre nézve; a „nemzettagoknak” egész sor természetes jogát állítja össze, melyek teljességükben csak a még uralkodó „feudális szisztéma” megváltoztatásával lesznek érvényesíthetők.

A francia forradalmi események fantasztikusra növekedésével az „intellektuel”-ek mind nekibátorodtak és mindinkább leplezetlenül adják elő a követelményeket, melyek az új tanokból logikai szükségszerűséggel következnek. Egy akadémiai tanár, Belnay György Alajos, a jogtalan nép nevében szól az országgyűlésen összegyűlt rendekhez, melyekről már kezd kiderülni, hogy szabadságelveiket csak a királlyal szemben, de nem alattvalóik javára akarják érvényesíteni. Belnay az előjogos nemességtől megkülönbözteti az „esszenciális” néposztályt, a jobbágyságot, mely a haza igazi fenntartója, de amelynek kárára gyakorolják a nemesek arisztokratikus előjogaikat. Pedig a természet és a polgári jog elveit nem lehet büntetlenül megsérteni, ezt mutatja Gallia legújabb példája, melyre minden népek arisztokratái megremegnek. Tévedés azt hinni, hogy a természet csak a nemeseknek édesanyja, s minden másnak mostohája; az sem lehetséges, hogy a haza és a nép fogalma alá egyedül a nemesek és azok gyermekei tartozzanak. A francia események óta nincs többé ember Európában, aki ne ismerné a polgárjogokat, s már megvilágosodott az Igazság, melyet a szörnyűséges „feudális szisztéma” eddig elfödött az emberek szemei elől. Valóban, most már nemcsak a Contrat socialt fordítják magyarra és nemcsak ennek alkalmazásával állítják, hogy „Magyarország alkotmánya előjogokból és mentességekből van összetákolva, tehát nincsenek szilárd alapelvei és a Társadalmi szerződés két főalapzatát, a polgárok egyenlőségét és szabadságát nyilván nem ismeri” – ezen túlmenőleg az Emberi jogokat és az első francia forradalmi Acte constitutionnel-t is ismerik már, nemcsak a hivatalos Moniteur-ből, hanem a Magyar Kurir magyar fordításából is. A közjogi tartalom kifejezésére soha nem használt magyar nyelv még akadozik kissé, mikor e korszakos szentenciákat kell kifejeznie: „a Kormányszék azoknak javakért, akiket kormányoznak, vagyon felállítva, minthogy minden felelősség és minden hatalom a Társaságba állott Nemzettől származik. Az emberek természet szerint szabadok és egyenlő törvény alá vagynak rekesztve.” Politikai szempontból ezek a francia termékek magukban véve is forradalmat idézhettek elő nálunk, ha a magyar alkotmányos viszonyokra komolyan akarták volna alkalmazni őket; a szélesebb körök szimpátiája meg is állapodik nálunk, s a bécsi Magyar Kurirt szerkesztő székely Szacsvay Sándor minden radikalizmusa mellett is az első konstitución túl megvonja helyeslését a forradalmi eseményektől, még mielőtt 1793-ban elmozdítanák a szerkesztőségből. A hazai forradalmi gondolat szélső kilengései nem a közjog és politika, hanem a társadalom, vallás és általában műveltség terén mentek végbe, s itt a jozefinizmusnak bécsi libertinus szelleméből kiindulva, a forradalmi gondolat rövid pályája alatt valóban elképesztő tömegét hozta létre a gondolatoknak, melyek immár a magyar talajjal semmi összefüggésben nem voltak.

Láttuk, hogy már Mária Terézia uralkodása alatt is megjelenik a francia felvilágosodásra annyira jellemző rideg materializmus néhány főúri családban, – azóta főként D’Holbach műve, a Természet szisztemájáról, terjeszti azt sokkal szélesebb körökben. Ennek a felvilágosodásnak szemében a vallás egybeesett a babona kiirtandó fogalmával, a természetből végkép eltűnt a lélek, egyszerű mechanizmussá aljasult, s az új világkép a legsivárabb naturalizmust akarta hívei lelkébe ültetni. A francia materializmus másod- és harmadrendű termékeit is olvassák mindenfelé, s ezek nemcsak a halhatatlanságot, a pozitív vallási kinyilatkoztatást, a gondviselést tagadják, hanem az Istentől megszabadított emberi erkölcs már megérkezik természetes fejlődése során a teljes immortalitáshoz. A pápa, szerzetesrendek, egyházi szokások immár csak szennyes történetek összehazudozására adnak alkalmat, – e tekintetben legbátrabban firkál a vakmerő kalandor, báró Trenck Frigyes, a híres pandúrvezérnek, Trenck Ferencnek Poroszországba, majd Párizsba szakadt unokaöccse, aki az 1790-i országgyűlés alatt nagy hatást keltett egyházellenes röpirataival és libertinus magaviseletével; utóbb a francia konvent kezére jutva, a guillotine alatt végezte életét. A babona és az úgynevezett egyházi bűnök üldözése ürügyül szolgál érzékcsiklandoztató előadásokra, s már Magyarországon is, nem régen Mária országában, könyvben ajánlják a szabad szerelmet.

Nem kevésbbé demoralizáló hatása volt, bár inkább politikai és társadalmi térre korlátozva, annak a propagandának, melyet a magyarság forrongásával szemben a bécsi udvar kezdett meg. Már II. József alatt is megjelentek eladó és megvett tollakból a magyar rendi, de egyúttal nemzeti kívánságokat is szidalmazó röpiratok, így a Trenckhez hasonló, de kisebb kaliberű kalandor Grossintól; II. Lipót pedig nemcsak e félhivatalos publicisztika eszközeit vette igénybe, hanem Toszkánából magával hozott rossz szokásának hódolva, egész sorát tartotta a besúgóknak és kémeknek, akik tisztességes, sőt előkelő hivatalokat látva el, helytartótanácsosi székből vagy egyetemi katedráról titkos jelentésekben rágalmazták a magyarságot, s egyúttal hamis hírek következetes terjesztésével is iparkodtak zűrzavart okozni. Ilyen volt Mednyánszky János helytartósági tanácsos, azután gróf Balassa Ferenc, talán az első magyar, aki fajának üldözését és háttérbe szorítását tette élettartamává, báró Izdenczy József, a bécsi államtanács első magyar tagja, méltó társa az előbbinek; ilyen volt az idegenek közt Hoffmann Lipót pesti egyetemi tanár, Gabelhofer egyetemi könyvtárigazgató, több könyvkereskedő is. Hoffmannak II. Lipót megbízásából írt röpiratai, a Babel és a Ninive, a nemesség kívánságait cáfolják durva, faragatlan és egyenesen gyűlölködő, magyarellenes módon. Tőle származik a magyar nemzetnek torzképe, melyet Izdenczy és társai szívesen színeztek ki még visszataszítóbb színekkel: a tudatlan, kártyázó, lusta, dologkerülő nemes rajza, aki a németet ösztönszerűen gyűlöli, mert hiszen ez képviseli vele szemben a kultúrát, a munkát, az emberiességet. Ezekben a rajzokban a mosdatlan, fésületlen, pipás magyar úr Verbőczi Hármaskönyvéből él, ennek privilegiumaira támaszkodva terpeszkedik a vármegyékben, melyek nem egyebek, mint jobbágyelnyomó szervezetek. A magyarságról így kerül a velünk szomszédos németség közé az a gyűlöletes kép, mely ettől kezdve egy századon keresztül a mai napig folyvást kísért, s ellenségeink írásaiban is, legutóbb főként a cseh propagandában megnyilatkozik. Míg korábban a magyart a török elleni védelem szimpátikussá tette a németség szemében, s míg ez a szimpátia a XVIII. században sem kisebbedett, most e fércművek és bérenc íróik hatása alatt, akik a magyart gyalázva ügyesen hízelegnek a németség nemzeti öntudatának és felvilágosodásának, hirtelen, betörésszerűen terjed el a német művelt körökben a magyarság rossz híre. A szentimentális német professzorok, minő a felvilágosodás új bálványa, a göttingai Schlözer, felháborodnak a magyar nemesség e költött középkori durvaságán, s azok a németek is, kik személyesen idelátogatnak, a sok rágalom hatása alatt többnyire megtartják rossz véleményüket. A német geográfus Hacquet amily ellenszenvvel fordul el a magyarságtól, oly előszeretettel és gyöngédséggel karolja fel a hazai nem-magyar, szláv népeket, s azok etnográfiai sajátságait; amint már hasonlókép megkezdték a már említett „magyarok”, Izdenczy és Balassa, hivatalos beadványaikban azt a Bécsben utóbb száz esztendőn át érvényesülő rendszert, hogy a barbár és a nevelésnek ellenszegülő, rebellis magyarsággal szemben a bentlakó ne-magyar nemzetiségeknek vélt, vagy egészen költött érdekeit képviseljék. A 90-es évek chaoszában már ott rejtőzik a csirája azon propagandisztikus frazeológiának, mely a nemzetiségeket hadba állította a magyarság ellen, s amely végső törekvését, a nemzeti állam szétrobbantását Trianonban érte el.

Az 1790 júniusában Budán – Zápolyai János óta most először az ősi székvárosban – összeült országgyűlés hangulatai és követelései a most vázolt chaotikus gondolatokból származtak: egyrészt a királyi hatalmat törekedtek szélsőségesen, a francia forradalom mintájára korlátozni, másrészt a rendi privilégiumokat minden vitán felül emelve megörökíteni. Mindez a nemzeti fellángolásnak tüzében ment végbe, mely csak utólag bizonyult görögtűznek. A megnyitó beszédet mindkét tábla elnökei: Batthyány József gróf prímás és Ürményi József személynök, magyarul mondták el, a tárgyalások jegyzőkönyveit magyarul adták ki és az elsőbbséggel bíró, ú. n. preferenciális törvényjavaslatok közt kimondták, hogy az ország mindkét nembeli nemesei magyar nemzeti öltözetben járjanak. A politikai követelményekben a Verbőczi alkotmányáról alkotott kép és a francia hírek impressziói keveredtek össze. A labdaházbeli eskü mintájára a követek esküt tettek, hogy a kormánytól hivatalt, adományt, kitüntetést nem fognak elfogadni. Az új királytól új hitlevél kiadását kívánták, melyben a radikálisabb két tiszai terület tervezete szerint elismerte volna, hogy II. József, de már Mária Terézia is sokban megsértették az ország alaptörvényeit, ezért az „örökösödés szála megszakadt”, s helyreállítására eleget tesz a nemzet új kívánságainak: elismeri az ország saját, minden más államtól különböző alkotmányát, elismeri, hogyha még egyszer megsérti ezt, a pragmatica sanctio és a Habsburg-ház uralma újból megszakad; helyreállítja az aranybulla ellenállási záradékát, az ország ügyeire külön központi hatóságokat, katonai, pénzügyi igazgatást, külön sereget állít fel, külön magyar diplomáciát tart a külföldi udvarokban. A még idegen kezelésben levő ágakat: a postát, bányákat szintén magyar kezelésbe adja, a magyar terményeket szabadon engedi átvitetni az örökös tartományokon. hatalmát azonban nemcsak magyar szempontból kell gyakorolnia, hanem azt sokban kénytelen a rendeknek lekötni: a hitlevél pontjai alapvető törvények lesznek, parancsok és pátensek által sem kormányozhat, s elhatározásait felülvizsgálja a magyar tanács, s amennyiben törvénytelennek találja, joga van azok végrehajtását felfüggeszteni. Azaz a Montesquieu-féle hatalmak megoszlásából már nálunk is, akár Párizsban, a hatalmaknak a „nép” kezében egyesítése lesz. Jobbára hagyományos követelések voltak ezek: az ország integritásának helyreállítása, Erdély, Galícia és Lodoméria, s a határőrvidék visszacsatolása, a bécsi béke és 1608-i törvény értelmében való cseh és osztrák szövetség újból megkötése, a hadseregben és hivatalokban magyarok, lehetőleg mindenütt birtokos nemesek alkalmazása. Az egész politikai élet és kormányzás működését az évenkint összeülő országgyűlés szabályozza, mely maga tölti be, szavazatával vagy ajánlatával az összes tisztségeket, a nádortól elkezdve. Az egész tervezet francia külsőségekben lengyel nemesi respublikához hasonló képződményre céloz, a valóban korszerű problémákat meg sem kísérli elintézni: az insurrectio megváltásáról szó sincsen, a jobbágykérdés kivétetik a király kezéből, aki egyedül törődött vele eddig, s az országgyűlés elé utaltatik, de az egyelőre nem látja szükségesnek tárgyalását.

Dugonics Etelkája címképe. (Pozsony és Kassa, 1788.)
Jellegzetes ábrázolása a XVIII. század vége magyar nacionalizmusának. A magyarruhás vitéz és hölgy között az oltárkő a magyarok istenének szentelve, rajta meztelen kard, a háttérben az ősi dicsőség jelképeként Világosvára romjai. A barokkal szemben a teljes elvilágiasodás is jellemzi a képet.

A királyi hatalom ilyetén gyöngítésébe, ha nincs ellenállhatatlan kényszer alatt, kevésbbé energikus és kevésbbé számító fejedelem sem egyezett volna bele, mint amilyen II. Lipót volt. A török háború még nem volt befejezve, a magyar ezredek még az Al-Dunánál állottak Laudon alatt, s bár feleskették őket Lipót király hűségére, vérmesebb vármegyék szerették volna a fegyveres erő támogatását megnyerni országgyűlési követeléseik számára. Zemplén és Zala a katonaságnak a diétára való meghívását is követelte, s a régi kötelékek meglazulására, de egyúttal a nemzeti érzés hatalmas lendületére jellemző, hogy a vármegyei törekvések visszhangra találnak az idegen keretek közt élő magyar ezredekben. A vármegyék felírásait tisztek terjesztik, egyes ezredek levelezésben bocsátkoznak a vármegyékkel, hat magyar lovasezred: a Splényi-, Károlyi-, Pálffy-, Gyulay-, Erdődy-, Toskana-ezredek nevében felirat megy a diétához, követelve a magyar ezredeknek magyar hadseregben egyesítését, külön haditanács alatt, mely egyedül a „Hazájától” függjön, – a tisztek azonban nemesek legyenek, érdemek jutalma is nemesítés és birtokadományozás legyen. Kevésbbé szűkkeblű, egyetemesebb nemzeti szellemű a Graeven-huszárezred kérvénye a „felséges haza tekintetes rendjeihez”, amelyet gróf Festetich György alezredes, Laczkovics János kapitány és két hadnagy nyujtottak be. Ebben magyar ezredek számára magyar tiszteket kérnek, a szolgálati érdekkel magyarázva ezt, hiszen az idegen tisztek durvaságukkal szökésre kényszerítik a közlegényeket és „nem kevésbé mozdítaná elő a hadi szolgálatot, ha a közönséges szolgálat rendje és a parancsolás magyar nyelven folytattatnék”. Bár a subordinatio sérelmével polgári hatóságokhoz jutott ily kérvényeket minden nehézség nélkül kisebb elzárásokkal torolták meg, a helyzet katonai szempontból is nyugtalanító volt, mert a megyék egymásután szervezték a korona hazahozatalát ünneplendő és a koronát őrzendő „bandériumaikat”, melyek alkalomadtán, mint insurrectiós csapatok, a kormány és az idegen ezredek ellen is lehettek volna fordíthatók.

A rendek követelései valóban oly messzemenőek voltak, hogy azok teljesítését Lipótnál tehetségtelenebb királytól sem lehetett volna várni erőszakos, fegyveres nyomás nélkül. II. Lipót pedig bátyjához hasonlóan rendkívüli politikai tehetséggel rendelkezett, míg azonban a tehetség II. Józsefnél doktrinér irányt véve mindinkább megmerevedett, addig Lipót toszkánai uralkodása alatt egészen olasz, machiavellisztikus módszereket sajátított el politikai céljai érdekében. Firenzei udvarában békés, emberszerető, humanitárius uralmat hozott létre, sereget alig tartott, tisztán népe szeretetére bízta magát, – Bécsben azonban a diplomáciai fortély, sőt politikai erkölcstelenség minden eszközét igénybe vette, hogy családja uralmát, ha már nem is a lángban álló Belgiumban, de legalább Magyarországon fenntarthassa. Egyik ilyen eszköznek látszott a magyarral régóta ellenséges rác népnek kijátszása, – II. Lipót az első Habsburg-uralkodó, aki ezt nemcsak engedi, hanem személyes kezdeményezéssel is hozzájárul. Főtámogatója ebben II. József horvát bánja, gróf Balassa Ferenc, aki az irányváltozás óta úgy a horvát nemzetnek, mint a vezető magyar államférfiaknak, így a prímásnak és gróf Zichy Károlynak ellensége; ő veszi fel újra a szerbek magyarellenes felhasználásának szándékát, melyet Mária Terézia ejtett el egykoron. A temesi Bánság vármegyéinek visszacsatolása még nincs felvéve a Corpus Jurisba, s bár a három vármegyének követeit az országgyűlés ezt megelőzőleg is befogadta kebelébe, mégis van még remény, hogy a becikkelyezés megakadályozásával a rácoknak külön területük és a magyaroktól független alkotmányuk megalapozható lesz. II. Lipót összehívja az illír kongresszust, tagjai a püspökökön és az orthodox vallású tábornokokon kívül a papi, földesúri, katonai, polgári rendnek 25–25 választott tagja; valóságos diéta ez, a magyar király is ennek nevezi. Metropolitaválasztás mellett az illír nemzet kívánságainak tárgyalása is programmon van s a nemzet követeli is a külön területet és igazgatást, ezután is katonai igazgatást, azaz határőrként fegyverbenállást és a vármegyei területen élő szerbek jogainak biztosítását, akik „még kénytelenek továbbra is a magyar alkotmány alatt maradni”. A kongresszus királyi biztosa, báró Schmidfeld tábornok, melegen pártolja e követeléseket, a királyt és a bécsi minisztereket többszörösen kérve, tegyenek meg mindent, hogy ezt a nemzetet sohase egyesítsék a magyarral, hanem biztosítsák részére a Bánságot, külön kormányszékkel és udvari hatósággal. A kongresszusi tárgyalások hangja magyargyűlöletben minden eddigit felülmúl: négymillió magyarországi illír jogára hivatkoznak a csak kétmilliónyi magyarsággal szemben; ez utóbbi saját területét pusztulásnak engedi, mialatt a rác lakatlan területeket tesz műveltté, s bár a magyarokat orangutángból Ausztria tette emberré, mégis hálátlanok uralkodójuk iránt. Ime a két régi rang, mely egymást most is kiegészíti: Savoyai Eugén elvei tovább élnek Bécsben és hatnak a rác támogatása, a magyar elnyomás érdekében, a rác pedig saját érdekében határtalan loyalitást mutat a dinasztia és Bécs iránt, hogy ezek támogatását a gyűlölt magyarral szemben magának biztosíthassa. II. Lipót maga, ravasz eszélyességgel, kegyesen fogadja a rác ajánlkozást, megdícséri a kongresszus tagjait „rendes, szerény, okos és becsületes” magukviseletéért, s kilátásba helyezi nekik a külön udvari kormányszék felállítását Bécsben, mely e „nemzet” jogait állandóan képviselhesse. A külön territoriumra vonatkozó követelésre, melyet a kongresszuson Tököli Száva rác nagybirtokos is ellenzett, a király egyelőre nem nyilatkozott, de állásfoglalása enélkül is alkalmas volt arra, hogy a magyar rendeket óvatosságra intse, hiszen még ott állottak a déli végeken a császári hadseregek és így megvolt az alkalom a Bánság inkorporációjának visszacsinálására. A magyar diétában kezdettől fogva megvolt a hajlandóság a rácok viszonyainak rendezésére, a Bánság és más területek visszacsatolása óta nem is volt többé halasztható, ezért úgy állampolgárságukat, mint orthodox vallásgyakorlatukat is hajlandók voltak elismerni, – a királyt azonban e rác kérdésben nem érdekelte a rácok jogállása, hanem az egész kérdést eszköznek használta a magyar közjogi ellenállás megtörésére; ezért állította fel csakugyan az illír udvari kancelláriát 1791 elején, az országgyűlés szétmente előtt, élére Balassa grófot helyezve, aki saját fajtájának legnagyobb ellensége volt. Végül is azonban beleegyezett a rácok polgári és vallási befogadását kimondó magyar törvényszakaszba, s kijelentette, hogy az új kancellária nem lesz egyéb, mint a Mária Terézia-korabeli illír udvari deputáció, s mint ilyen, a magyar alkotmánnyal nem fog ellentétbe kerülni.

Gondolkodóba ejthette az országgyűlés vármegyei nemességét a parasztság és polgárság állásfoglalására is. Ez utóbbit joggal nyugtalanította a diétai kívánságok nemesi jellege, különösen pedig azon követelés, hogy még a jelen diéta alatt mozdíttassanak el mindennemű hivatalból azok, akik nem nemesrendűek. Erről a kérdésről nagy viták folytak a nemesek közt, s bár végül elejtették és a törvényjavaslatok közé nem vették fel, nagyszámú királyi város, így Pest, Pozsony, Nagyvárad, Temesvár panaszos feliratban fordult a királyhoz és kérte védelmét. Keserűen emlegetik előtte, hogy követeik ott vannak ugyan a rendek gyülekezetében, de a nemesség egy-egy várost csak egy nemesnek tekint, s így befolyásuk egyáltalában nincsen. A király hozzájuk is kegyes volt, kijelentette, hogy a polgár- és parasztosztály számára minden hivatalt meg fog nyittatni; kamarai, bánya-, posta-, harmincad-hivatalban úgyis ő rendelkezik, azok betöltése tisztán az ő akaratától függ, azaz a diétai követek esetleges határozata, ne féljenek tőle, úgy sem lesz megvalósítható. A parasztságot viszont annak a lehetősége nyugtalanította, hogy a diéta nem lesz hajlandó II. József úrbéri rendeleteit elfogadni; egymásután jönnek a hírek csoportosulásukról, fenyegető beszédükről, s a vármegyék már a királyhoz járnak panaszkodni, védelmet kérni, azon királyhoz, kivel előbb tárgyalni sem akartak, mielőtt hatalmát árnyékkirálysággá nem sikerült tenniök. Nemcsak művelt emberektől írt pamfletek védik a jobbágyságot, mint az előbb említett Belnayé, hanem beadványok is készülnek, így a „Magyarországon született összes plebejusrangú emberek” nevében, akik az örökös jobbágyság megszüntetését, az úrbériségnek pénzen való megváltását kérik, panaszkodnak a terhekről, különösen a megyei tisztviselők zsarolásairól és arról, hogy bírói ítélet nélkül veretik őket.

Mindezek azt mutatták, hogy a köznemesi politika kizárólagossága nem időszerű már, hiszen az országban a nemességen kívül más népességek is elérték az érettség fokát, melyen a politikai érvényesüléstől alig tarthatók sokáig távol. Ez áll a parasztság és polgárság mozgolódására, viszont az illír kongresszusnak és a királynak egymással folytatott kacérkodása azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a király és nemesség közti szakadás a nemzeti jövőre is veszedelmessé válhatnék. A vármegyei követek közjogi intrazigenciája mégsem volt teljesen kilátástalan: az ő reménységüket a külpolitikai helyzet táplálta, mely II. Lipótra valóban nem volt kedvező. Nyugaton a belga provinciák elszakadóban; a francia forradalom mind őrjöngőbb lángolása a király nővérének, Mária Antoinettenek életét, s a német birodalom biztonságát fenyegeti; délen még nincs megtörve, csak megverve az ozmán hatalom; a keleti szövetséges, az orosz már ekkor is önző és megbízhatatlan; északon pedig II. Frigyes Vilmos ambiciózus államférfiak vezetésével el van tökélve, hogy Nagy Frigyes mintájára minél nagyobb hasznot húz a Habsburgok pillanatnyi zavaraiból. A porosz király az akkori abszolutizmus országcserélő politikája szerint a már felosztott Lengyelországtól Danzigot és Thornt szerette volna megszerezni, s úgy képzelte el, hogy Lengyelországot ezért Lipót kárpótolná Galicia átadásával, viszont Ausztria megtarthatná magának a töröktől elfoglalt oláhországi és szerbiai területeket. Ezen terv érdekében Frigyes Vilmos el volt szánva fegyveres közbelépésre is: seregeit Porosz-Sziléziában koncentrálta, nehogy Lipót a lengyel-porosz kombináció nélkül kösse meg a békét a megvert Törökországgal. Egy pillanatig úgy látszott, hogy e Habsburg-ellenes pozícióban Poroszország veszi át a szerepet, melyet korábban XIV. Lajos oly hosszú ideig játszott, a magyar malkontensek felizgatását és kihasználását. Már II. József uralkodása alatt megkísérelték egyes magyar urak, többnyire fiatal, kezdő emberek, így Balogh Péter, Vay József, Sztáray Mihály gróf, hogy a porosszal érintkezésbe lépjenek; az országgyűlésről Fekete gróf, Orczy báró, Semsey András udvari tanácsos és mások egy fiatal helytartósági fogalmazót, Beck Pált, Tisza István grófnak egyik anyai ősét küldik a porosz királyhoz, s így származott a weimari nagyherceg, Károly Ágostnak magyar trónra helyezésének terve, amikor is Goethe „titkos tanácsos” lehetett volna a magyar király minisztere. Lipóttal szemben a porosz és weimari udvar tárgyalásokat folytat a diétai követek kiküldöttjeivel, Goethe sajátkezűleg levelez ez ügyben, s a porosznak törekvése arra irányul, hogy a magyarokat felléptetve Lipót ellen, ezt rákényszerítse, hogy a lengyel-porosz területi cseréről Poroszországgal tárgyalásokba bocsátkozzék. Az öreg Kaunitz herceg nem először volt ilyen helyzetben, amikor az egyik veszedelmet koncessziókkal kellett leszerelni, hogy a másikkal szemben erélyesen léphessen fel. Ő inkább a magyarokkal egyezett volna ki, akik a porosz királytól új alkotmányuk garantálását kérték azon az alapon, hogy 1606-ban Szilézia rendjei is szövetkeztek a magyarokkal, már pedig Szilézia ura ma a porosz király. Lipót Kaunitz ellen döntött; egyik legügyesebb emberét, báró Spielmann referendáriust kiküldte a porosszal tárgyalni, s ez a reichenbachi kongresszuson, 1790 júliusban, Ausztria régi szövetségesei, a tengeri hatalmak támogatásával leszerelte a porosz akciót: a lengyel-porosz-osztrák viszonylatban megmaradt a statusquo, de Lipót kötelezte magát, hogy a török háborút területfoglalás nélkül fogja befejezni. A török békét e megállapodás értelmében 1790 augusztusban kötötték meg Szisztovóban, jelen volt a magyar rendek nevében gróf Esterházy Ferenc is, akinek utasítása szerint a szentkorona déli melléktartományait vissza kellett volna követelnie. A porosz-magyar-török bonyodalomból Lipót eszélye aránylag sikerrel bontatozott ki a nyugati érdekeket nézve: a magyarok belső, a poroszok külső támadását visszaverte, de ezt a sikert meg kellett fizetnie azzal, hogy II. József foglalásai, az oláh-szerb területek megint visszahulltak a török uralom alá.

A reichenbachi konvenció volt az, ami a nemesi mozgalomnak áthághatlan korlátot szabott. A leghevesebb főknek is látniok kellett, hogy külső bonyodalom lehetetlenné válván, a török béke alapelvei megállapíttatván, a császári hadsereg bármikor felhasználható az ország „pacifikálására”. A köznemesi mozgalomtól a főurak és főpapok úgyis elváltak már e szélső stádiumában, így a nagyműveltségű gróf Széchenyi Ferenc. A kiegyezés művét Batthyány érsek, Zichy országbíró, Ürményi perszonális munkálták, s bár a rendi tárgyalások, gyakran heves formákban, még 1791 tavaszáig elhuzódtak, forradalmi ideák megvalósításáról szó sem lehetett többé. Viszont Lipót is hajlandó volt tisztességes egyezségre, s így az alkotmány biztosítása érdekében igen sokat megadott, többet, mint bármelyik elődje. A koronázás alkalmával ugyan a Mária Terézia-féle hitlevél és eskü szövegét tartotta meg, azonban az 1791 márciusában bezárt országgyűlés törvényei közt az alkotmány biztosítékaként kimondotta, hogy az új király hat hó alatt köteles magát törvényes formában megkoronáztatni; hogy a szentkorona „klenodiumaival együtt” az ország központjában, Budán őriztessék és hogy a pragmatica sanctióban kimondott örökösödés és a többi ausztriai országgal való közös birtoklás fennállása mellett is Magyarország kapcsolt részeivel együtt „regnum liberum”, szabad ország, kormányzásának törvényes formáját és dikasztériumait illetőleg „független, azaz semmi más országnak vagy népnek nincs alávetve, azaz saját konzisztenciája és alkotmánya van”, minélfogva a királytól és törvényes utódjaitól „saját törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok formája szerint kormányzandó.” Az 1790/91. évi ezen 10. artikulus félre nem érthető módon írja körül a nemzeti autarkhiát, a magyarság állami egyéniségét, mely a Habsburg-uralom és a török korszak századaiban mindjobban elhomályosult, s mely II. József alatt közel volt a végveszedelemhez. Igaz ugyan, hogy ha nem is ily pregnáns módon, de ugyanezt kifejezték már a II. Ferdinánd óta állandósuló hitlevelek, s utóbb az 1715. és 1741. évi törvények, anélkül, hogy a kormányzás tényleges függőségén, az idegen befolyás további érvényesülésén változtathattak volna. A rendeknek most itt is sikerül, Montesquieu tanai felhasználásával, a pontosabb formulázás: a 12. artikulus megállapítja, hogy a „legislativa potestas”, a törvényhozó hatalom a királyt és az országgyűlési rendeket közösen illeti meg, s az előbbi soha sem fog pátensekkel, törvénytelen rendeletekkel kormányozni: a végrehajtó hatalmat, az executivát, mindig a törvények értelmében fogja gyakorolni, sőt ha rendeleteit a helytartótanács törvényteleneknek találná, akkor a 14. artikulus szerint joga van erre a királyt figyelmeztetni, aki kormányhatóságának ily ellenvetéseit igazságot reflexió tárgyává fogja tenni. Megerősítette a király a főméltóságok: nádor, érsek, prímás, bán és tárnokmester törvényes hatalmát is, az igaz, hogy a nádorságnak a királyi hatalmat esetleg veszélyeztető hatásköre illuzóriussá vált azáltal, hogy a rendek Lipót király fiát, a trónörökös Ferenc főherceg öcscsét, a 18 éves Sándor Lipót főherceget választották egyhangúlag nádorrá. Még megemlítjük, hogy az adó- és katonaállítást is félreérthetetlenül az országgyűlés határozatától tették függővé, azaz a Józseftől félretolt alkotmánynak minden nemzeti garanciáját újra megerősítették, s a temesi Bánság megyéit visszakapcsolva a területi integritás dolgában is végkép eltörölték a török korszak nyomait.

A régi rendi-nemzeti szellem teljesen érvényesült Lipót engedékenysége folytán, ami a következő XIX. század fejlődésnek nagy kiindulási energiát kölcsönzött. Ezt az eredményt azonban a rendi szellem egymagában, évszázadok alatt megmerevedett formájában nem tudta volna elérni, ha nem lép melléje, a görbedthátú öreg mellé az izmos fiatal társ, a nemzeti szellem. A nemzetiség bizonyára nem esett össze akkor sem a rendiséggel és legszebb virágai a rendiség béklyóitól kiszabadult irodalomban, a paraszt- vagy mesteremberszületésű szerzetesek, hivatalnokok, a rendi életben helyüket nem találó hányatott exisztenciák műveiben bontakoztak ki: mégis a politikai nemzetiségnek ekkor is még a rendiség volt az egyetlen kifejezője, mely tehát nemcsak a rendi előjogok, hanem a nemzeti szellem szolgálatában is lángolt fel 1791-ben és nyaldosta Trón és Oltár lépcsőit. A „köznemesség kíméletlen uralomvágya” maga ásta meg a sírját ez első modern nemzeti fellángolás túlzó követeléseinek, de összehasonlítva az 1791-i mozgalom lefolyását és formáit a korábbi rendi küzdelmek bármelyikével is, lehetetlen észre nem venni, hogy benne már a rendi tartalmon kívül a nemzeti is irányító, már tapintható a nemzeti mag, mely a rendi burkot szét fogja repeszteni. A nemzeti érzés új politikai formákban akar élni, nem elégíti ki többé az állami autarkhiának az a legnagyobb mértéke sem, melyet az Ausztriával való kapcsolat egyáltalában engedhet. E fiatalos új erőt egyelőre még akadályozza mozgásában a régies szabású rendi öltözék, de már érezhető, gesztusainak szenvedélye megjósolja, mily szabad szárnyalásban fog fölfelé törni, ha egyszer, Széchenyi vagy Kossuth gondolkodásában, meg fog szabadulni a rendi kölönctől…

Addig is a győztes mégis csak a rendiség volt, mely a krízis elmultával biztosította magának összes előjogait, köztük az adómentesség 1748:8. törvénycikkét, a felvilágosodás frázisait szép csöndesen, feltűnés nélkül elhagyta és miután II. József reformjai után mégsem lehetett ott folytatni az életet, hol Mária Terézia uralkodásával együtt megszakadt, az elodázhatlan reformok megvalósítását egyelőre azzal odázta el, hogy reformjavaslatok tételével a 67. artikulusban rendszeres bizottságokat küldött ki, mint III. Károly korában, melyek tartozzanak munkálataikat az 1792-ben Budán tartandó országgyűlésre beterjeszteni, hogy azok a diétális tárgyalás útján törvényerőre emelkedhessenek. Ilyen bizottságok voltak: az országgyűlés, helytartótanács, vármegyék, városok politikai berendezésére, az egészségügyre és cenzura dolgára a „publico-politica” bizottság; a hadiadó és katonai ellátás dolgában a „contributionalis és commissariatica”, továbbá az úrbéri, a kereskedelmi, vám és gazdasági, a bányaügy és pénzverési, a jogi, azaz törvénykezési és kodifikacionális, a tanügyi és irodalmi és az egyházi bizottság, valamint még egy azon gravamenek összeírására, melyek ez itt felsorolt nyolc bizottság tárgyaival összefüggnek. Mint látható, az országgyűlés bátran kiterjeszti kezén azon tárgyak fölé is, melyek korábban királyi rendeletekkel intéztettek, s e tekintetben nagy eredmény volt, hogy a király beleegyezett mindezen tárgyaknak: cenzurának, tanügynek, kereskedelemnek stb. diétai bizottságok elé utalásába. A deputációk elnökei a főméltóságok és az ország legműveltebb emberei voltak: a publico-politicának elnöke a nádor, tagjai a prímás, az országbíró, Ürményi személynök, gróf Forgách Miklós, báró Prónay László, gróf Haller József, Balogh Péter, több helytartótanácsos, ítélőmester, megyei követ, a polgárságból Buda és Pozsony város követe. E systematica deputációkban a rendi ország színe-java ült össze, hogy immár politikai szenvedélyektől mentesen tárgyalja meg hideg szakszerűséggel, hogyan kell a kétségtelenül elmaradt belső viszonyokat megint korszerűekké tenni. Olyan alkalom volt ez, nyugodt, gyümölcsöző munkára, minő szegény nemzetünknek zajos történetében ugyan ritkán adódik; az is helyes volt, hogy a forrongó országgyűlési hangulattól megszabadítva Buda és Pest csöndes hétköznapjaink dolgozhattak a bizottságok. II. József reformtárgyai közül egyedül a jobbágy- és vallási kérdést próbálták az 1790/91. országgyűlésen azonnal elintézni: a 36. törvénycikk Mária Terézia úrbéri rendezését elfogadta és a jövő országgyűlésig érvényben hagyta, az örökös jobbágságot ünnepélyes nyilatkozatban eltörölte, megengedte rendes formák között, előzetes bejelentés után, a vármegye és földesúr beleegyezésével a jobbágyok költözését. Ugyanezen artikulus kimondotta, hogy a földesúr és jobbágy közti viszonyt illető dolgok ezután csak országgyűlésen lesznek tárgyalhatók és elintézhetők; ezzel az 1608. országgyűlésen kezdődő fejlődés jutott a modern szellemnek inkább megfelelő fordulathoz: akkor a Bocskay-felkelésben győztes és hatalmas rendek a vármegyék elé utalták a jobbágykérdést, kivéve azt a király és rendek közös kezelése alól; utóbb azonban, mióta Mária Terézia a vármegyékre az ő érdekeikkel ellenkező úrbéri szabályzatot kényszerített, mégis előnyösebbnek látszott, a nehéz kérdést ismét országgyűlési tárgynak nyilvánítani, nem pedig az egyes vármegyéket, s a bennük lakó nemességet megosztva, a kölcsönös védekezés lehetőségétől megfosztva a központi hatalomnak kiszolgáltatni. Ez felelt meg a modern államfelfogásnak is, mely a jobbágy sorsát csak a nagy központi tárgyalások során, parlamentáris módon javíthatta meg gyökeresen.

A vallásügyet a 26. törvénycikk rendezte el oly formában, mely a katholikus restaurációnak a protestánsok helyzetét súlyosbító következményeit végkép megszüntette s a laicizált állam fogalmának megfelelően minden felekezet szabad vallásgyakorlatát biztosította. Külsőleg ugyan az 1608. és 1748. törvények érvényét állították helyre, ragaszkodva még az akkori rendi terminologiához is: urak, nemesek, városok, mezővárosok, falvak népének ezután szabad a templomok, tornyok, harangok, iskolák, tanítók használata, földesúr többé ezt nem akadályozhatja. Magán és nyilvános gyakorlat közt nincs többé különbség: minden jobbágyközség állíthat fel templomot és tarthat lelkészt, csak azzal a korlátozással, hogy az adózó nép teherviselését meghaladó költségek kikerülése végett a vármegye immár a katholikus egyház emberének mellőzésével vizsgálja meg, van-e elég lakos, aki a templomot fenntartsa. Katholikus és protestáns egykép fel van mentve a másik felekezet vallási szükségleteihez pénzzel, robottal való hozzájárulás alól. A törvény továbbá pontról-pontra, gyors és céltérő ütésekkel rombolja szét a Mária Terézia helytartótanácsától felállított korlátolt vallásgyakorlat építményét: céhek és tagjaik semmiféle vallási ténykedésre: misehallgatásra, körmenetre stb. nem kötelezhetők; mindkét felekezetű protestánsok egyedül vallásuk felsőségeitől függnek, szuperintendenseik, zsinataik szabadon működhetnek, csakis a király „legfelsőbb felügyeleti joga”, a suprema inspectio, marad érvényben: zsinataikra küldhet királyi biztost, azokon alkotott kánonaik és szabályaik mint a királyi főfelügyeleten átmentek tekintetnek, a királynak iskoláik, régiek és újak felett is van ilyen felügyeleti joga, ami azonban az iskolaügynek szabad berendezését mindkét felekezet részéről nem érinti. A könyvvizsgálatot a protestáns felekezetektől kijelölt cenzorok végzik a helytartótanács alatt. Stólát többé nem fizet protestáns a plébánosnak, a katholikus papságnak ebből kifolyólag felmerülő kártalanítása érdekében sem az adózó nép, sem a királyi kamara nem fog újabb terheket vállalni. Közhivatalt, nagyot és kicsit, protestáns katholikushoz hasonlóan viselhet, az artikuláris eskü Szűz Máriára és szentekre vonatkozó passzusának letétele alól felmentetik, az alapítványokat mindkét fél maga használja és kezeli, házassági ügyekben a protestánsok saját egyházi hatóságaik alá tartoznak, ezek a harmadik- és negyedízbeli akadály alól való, náluk szokásos, felmentéseket anélkül adhatják meg, hogy a királytól kellene ezt kérniök. Az állam eddigi katholikus jellegének csak mintegy emléke kísért a vegyesházasságokat illető rendelkezésben: ezek továbbra is katholikus pap előtt kötendők, az abból származott gyermekek, ha az apa katholikus, az ő vallását követik és csak a katholikus anyától származnók osztatnak meg nem szerint az atya és anya között. Horvát- és Szlavónországban megmaradt a katholikus vallás uralma, protestánsnak birtokszerzés és hivatalviselés továbbra is tilos, de szabad a letelepedés, magángyakorlat, iparűzés, földbérlet.

A protestáns-kérdésben a rendek nagyobb liberalitást tanusítottak, semmint a jobbágyság dolgában; ez azonban megérthető az 1790-i nemzeti mozgalom jellegéből, mely egyrészt rendi volt, s így a jobbágyság ügyét nem pártolta, másrészt vallási téren a felvilágosodás szélsőséges szellemét képviselte, tehát a katholikus egyház hegemóniális építményét szívesen és minél teljesebben lerombolta. Kétségtelen azonban, hogy a belső béke szempontjából is szükség volt mindkét törvénycikkre: a társadalmi és gondolkodási szabadság akkori hatalmánál fogva elképzelhetetlen volt a békés fejlődés, ha a jobbágyoknak legalább ezt a keveset nem adják meg, s ha a protestáns tömegeket továbbra is közigazgatási rendszabályokkal és tűszúrásokkal kezeli az az állam, mely belsejében, vezetőiben és szervezetében úgysem katholikus többé, hanem a felvilágosodásnak laicizált teremtménye.

És e két fontos kérdést annál hasznosabb volt az országgyűlésen elintézni, mert mindazok a tárgyak, melyeket a rendszeres bizottságokra bíztak, úgysem nyertek sem akkor, sem utóbb végleges megoldást. Az 1791. évben kiküldött commissiók munkálataiból éppoly kevéssé lett törvény, mint a III. Károly-korabeliekéből sem. Ez nem a bizottságok tagjain múlott, akik kiküldetésük után a legnagyobb erkölcsi felelősségérzettel dolgoztak az országgyűlés elé terjesztendő javaslatokon, s azokkal 1793-ban el is készültek. Munkálataikat a politikailag képzett közönség nagy érdeklődéssel kísérte, a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból: nagyuraktól, félig művelt nemesektől, polgároktól, tanároktól kaptak egyes kérdésekre megoldási javaslatokat, melyeket üléseikben megbeszéltek. Egy-egy témarészletről napokon át elvitatkoztak a tagok, akik előzőleg áttanulmányozták a II. József és Mária Terézia alatt kiadott rendeleteket, mert hiszen elsősorban ezek „nosztrifikálásáról” vagy elutasításáról volt szó. Tekintetbe kell még vennünk, hogy a kiküldött tagok évek, évtizedek óta az illető tárgykörnek szakemberei voltak és nagy gyakorlati közigazgatási ismeretekkel rendelkeztek. Mindez megérteti, hogy a bizottság munkálatoknak polcot betöltő, a XIX. század elején kinyomatott javaslatai, egész levéltárral menő irományai hű tükrét mutatják annak a lehiggadt, illúzióktól megszabadult tárgyilagos hangulatnak, melybe az ország vezető főurai és nemesei a királlyal végbement kibékülés után az országgyűlés végén jutottak. A javaslatok a legműveltebb nemzeti érzésű réteg törekvéseit képviselik, valódi arisztokrata-munkálatok, a szó jobb értelmében, s mikor a vármegyék megkísérelték, hogy a végleges javaslatok elkészülte előtt a kisnemesség magasabb szempontokat és látókört nélkülöző helyi kritikájának alávettessék, ettől a bizottságokat maga a főherceg-nádor mentette meg, aki különben is nagy lelkesedéssel vezette a tárgyalásokat. Sándor Lipót főherceg volt a dinasztia első tagja, aki Budán székelve, az ország nagyjaival közeli érintkezésbe jutott; gondolkodását, úgy látszott, művelt arisztokrata barátjainak, gróf Zichy Károly országbírónak, gróf Haller József helytartótanácsosnak, Ürményi József perszonálisnak, teljesen sikerült átalakítaniok. A nádor meggyőződéséből és szeretetből tartott ezekkel az urakkal.

Döntő fontosságú tárgyai a publico-politica bizottságnak voltak, mely kisebb népjóléti tárgyak mellett az országgyűlés és az egyes rendek reformjával, mint akkor mondták: coordinatiójával, foglalkozott. Az országgyűlés reform alapvető javaslatát Balogh Péter készítette, aki ekkor már főispáni méltóságban lényegesen alábbhagyott közjogi radikalizmusával. A véglegesen elfogadott szöveg alig kívánt lényeges változtatásokat a rendi alkotmányon: megtartotta a két táblát, a felsőn az egyházmegyével bíró főpapoknak is helyet adott, a címzetes püspökökét eltörölte; a főúri családok elszaporodásával nem látta többé helyesnek, hogy mindnyájan tagjai legyenek a felső táblának, s ezért azt kívánta, hogy az ország báróin és a főispánokon kívül a tagok mindegyike legalább 300 jobbágyteleknek legyen tulajdonosa, aki azonban e vagyoni cenzust megütötte, az bevonulhasson az akkori felsőházba, akár gróf, akár báró, akár pap vagy köznemes. A nagy nehézségeket a városok képviselete okozta: ezeknek száma és lakosságuk lélekszáma folyvást gyarapodott, s előrelátható volt, hogy a városi lakosság képviselői annál inkább túl fogják szárnyalni a vármegyei követeket, mert hiszen a vármegyék száma nemcsak hogy nem gyarapodhatott, sőt maga a bizottság tett javaslatot apasztásukra. Így javasolta a bizottság adminisztratív és takarékossági okokból a kis vármegyék egyesítését: Mosont Győrrel, Komáromot Esztergommal, Turócot Zólyommal, Árvát Liptóval, Kishontot Gömörrel, Bereget Ugocsával, Tornát Abaújvárral, Békést Csanáddal és Csongráddal. Az világos volt, hogy nem lehet többé fenntartani a század eleje óta kifejlődött gyakorlatot, mely szerint az összes városok szavazatát csak egy vármegyei szavazattal veszik egyenértékűnek, minek következtében rendes szavazás nem is mehetett végbe, s ezt legkevésbé lehetett törvénycikkben kimondani. A város és vármegye közti egyensúlyt Balogh Péter azzal akarta létrehozni, hogy nagyobb vármegyéknek több szavazatot adott volna: ahol 500 nemes család, 100.000 jobbágy van és legalább 70.000 forint hadiadó folyik be, ott négy követ, s innen lefelé három és két követ lett volna választandó, a városoknál pedig a 20.000 lakoson felüli és 20.000 forintnyi adót fizető város küldött volna két követet, a 10.000 lakoson és forinton felüli egyet, míg a 10.000 forinton alul kisebb városok mindösszesen rendelkeztek volna két követtel.

A végleges javaslat a vármegyéknek három-három, a városoknak egy-egy követet engedélyezett, s ezt a számot stabilizálni akarta olyképen, hogy az idővel megnövekvő városok követei a már diétán levő legközelebbi szomszédjukéhoz csatlakozzanak, s azzal együtt bírjanak egy szavazattal, ami a már diétára bocsátott egyes városok szavazati jogának kisebbedésével járt volna. Egyébként a bizottság minden követnek saját szavazatot akart adni, a szavazatok eddigi ponderálását nem helyeselte, mivel szerinte sehol nincs példa erre egész Európában, a követek szavazatai tehát ezután rendes módon megszámoltassanak. Az országgyűlés és a királyi hatalom jogkörének elhatárolásában a frazeológia felvilágosodási: legislativáról, executiváról, polgári társaságról beszélnek, de a valóságban a két hatalomnak a rendi dualizmus során kifejlett viszonyán lényeges változtatásokat nem akarnak eszközölni; még abba is belemennek, hogy ezután a diétákon a királyi propozíciók legyenek az első tárgy, csak utánuk vegyék elő a rendek gravámenjeit. Az országgyűlések „kerületi” tanácskozásait is szabályozni akarják, a diétai ifjúságot csak igazolás után tartják bebocsátandónak, s egyes tárgyalásoknál egyenesen kizárandónak. Míg a Balogh-féle javaslat az országgyűlési követek eltartására, a diurnumok fizetésére a házi pénztárba a jobbágyság filléreit is bekövetelte, addig a bizottság egyenesen kimondta, hogy a diurnumot maguk a rendek, a nemesség adja össze. A meglévővel való józan megalkuvás nyilvánul meg a vármegyék és városok „coordinatiója” tervében is: a vármegyék hatáskörébe már formálisan felveszik a III. Károly és Mária Terézia alatt odautalt új tárgyakat, így az árvaügyet, különböző statisztikai hátterű vizitációkat, pontosan szabályozzák a generális congregatio körét és tanácskozási rendjét, az 1790-i nemzeti ellenállásból levonják a tanulságot, hogy a vármegyének a „jogok védelmében” joga van protestálni és reprezentálni; nagyobb újítást e téren is mellőznek, ha csak annak nem tekintjük, hogy a városokat is be akarják illeszteni a vármegyei keretekbe. Gróf Mailáth József helytartótanács javaslata szerint a város a „vármegyénél alantasabb, de vele rokon” alakulat, s ezért a megye közgyűlésén hely és szó illeti, még pedig a vármegye területén levő város küldötte a táblabírák során foglaljon helyet, azaz a város a vármegyében annyit számítson, mint egyetlen tekintélyes nemes, asszeszor. Elismerik, hogy a városok száma növelendő, s a királynak joga van a népesebb helyek közül azokat kiválasztani, melyeket városi rangra akar emelni, de előbb hallgassa meg a három szomszéd vármegye véleményét, s ha ezek ellene nyilatkoznak, az illető hely nem emelhető a városok közé; az inartikulálás egyébként is végső fokon az országgyűlés kezébe adja a városok számának szaporítását vagy állandósítását. A helytartótanács „coordinatiója” során Bedekovich Ferenc helytartótanács referátumára megpróbálták, hogy ezt a központi hatóságot, mely a had- és külügy, valamint a pénzügy egy részének kivételével az igazgatásnak már minden ágát kezében egyesítette, s amelyben 22 tanácsos nem kevesebb, mint harminc ügyosztályban, departamentumban intézkedett, a bécsi hatóságoktól végkép függetlenítsék, s a királlyal való egyenes érintkezéséből minden más hatóságot kizárjanak; ezen régi témát illetőleg új megoldási módra azonban nem sikerült jutniok. Az 1790/91-es törvény szellemében kimondták, hogy törvénytelen rendeletek ellen a helytartótanácsnak joga, sőt kötelessége is felírni, de ez nem mehet annyira, hogy az executiva hatalmat akadályozná működésében, azaz itt is a józan kompromisszum útjára tért a bizottság.

A fenti részletek mutatják, hogy nemcsak hogy gyökeres változtatásokat nem célzott a bizottsági operatum, de azok lehetőségét is óvatosan megnehezítette a közel jövőt illetően. Az országgyűlésen állandósította a vármegyei túlsúlyt, ott és a megyegyűléseken eliminálta a polgári rend érvényesülését, mellyel pedig akkor egyedül lehetett számolni, mint a békés evolúció természetes hordozójával. A dunántúli és alföldi nagy magyar városok politikai érvényesüléséről szó sincs még, ezek érdekében egyéb nem történt, mint hogy e földesúri hatóság alatt álló városokra, így Egerre, Vácra, Kecskemétre, Zomborra stb. nézve továbbra is érvényben akarják hagyni azt a gyakorlatot, hogy első fokon nem a földesúr, hanem a városi tanács ítélkezik felettük és csak onnan kerül, másodfokon, a per az úriszék elé. Bármennyire megértjük is, hogy társadalmi és gazdasági téren zavart, sőt katasztrófát okozható hirtelen változásokat e földesurakból álló bizottmányok nemcsak saját érdekükben, de az állam érdekében sem idézhettek elő, mégis feltűnő, hogy amikor a természetjog és Rousseau szellemében elismerik és hiszik az emberek egyenlő értékét, ebből az egyenlőségből az alsóbb rendeket kizárják és a jobbágysággal szemben egyenesen régi patriarchális álláspontra helyezkednek. A jobbágyság helyzetén javítani kell, de ez a javítás a nemesség dolga, mely természetes fölöttese a magával tehetetlen jobbágynak, akit tehát nemcsak jogi, hanem erkölcsi függésében is továbbra is meg kell tartani; ez a közjó igazi érdeke. Az igen nagyszámú jogügyi bizottság, melynek tagjai közt Zichy országbíró elnöklete alatt Végh Péter tárnokmestert, Illésházy, Brunszvik grófokat, Révay bárót, a tekintélyes nemesek közt a tudós zempléni Szirmay Antalt, a papi uralom nagy ellenzőjét, a bihari Beöthy Imrét, Bernáth Józsefet és másokat látjuk, hosszas mérlegelés után az úriszék további fenntartása mellett határozott, mert szerinte a közjóra nézve igen hasznos és szükséges, hogy a földesúrnak tekintélye legyen jobbágyával szemben, már pedig ez a tekintély és általában a jobbágynak az úrhoz való bizalma csak nagyobb azáltal, ha földesura egyúttal bírája is neki. Az úriszék megszüntetése esetén a „jobbágy és úr közti vinkulum is” könnyebben megszakad. Világos, hogy a jobbágykérdésben ez a szempont a vezető: hogyan stabilizálható ez a „vinkulum”, s vele szemben minden rousseau-i és francia egyenlőségi eszme végkép eltűnik, mintha szerepét a királlyal és a felsőbb rendekkel szemben végigjátszva, most a földesúri köznemesség süllyesztőbe zárta volna őt, nem lévén már többé reá szüksége… A jogügyi bizottság tárgyalásaiban felmerül ugyan, hogy az úrnak kétségtelenül nem legideálisabb önbíráskodása helyett a jobbágyperekben a falusi bíró ítéljen, de ezt elvetik azzal, hogy a falu bírája nem ért a joghoz; azt sem fogadják el, hogy az úriszék megszüntetésével a szolgabíró elé kerüljenek első fokon a jobbágyperek, aki esküdt és táblabíró segítségével ítélkezzék – ezt azért nem fogadják el, mert így az igazságszolgáltatás túlságos lassú volna, lévén a szolgabírák adminisztratív ügyekkel túlhalmozva; azt a lehetőséget, hogy nagyobb domíniumok maguk állítsanak fel jobbágytörvényszéket, s ez elé vinnék a pereket az egész vidékről, más földesurak területéről is, a pénzügyi szempont zárja ki: nem lehet a nagybirtoktól ily áldozatot követelni, s így végül is legjobbnak tartják az úriszék régi szokását megtartani, azzal a javítással, hogy a földesúr ezután csak jobbágyainak egymásközti pereiben ítélkezzék, a jobbágynak saját ura ellen indított perében a vármegye ítéljen, de azt kihallgatások útján maga a földesúr készítse elő továbbra is. A jobbágyügyekkel speciálisan foglalkozó úrbéri bizottság, melynek elnöke gróf Zichy Ferenc főpohárnokmester volt, s tagjai közé kijelölték gróf Széchenyi Ferencet, de ez a bizottság munkálkodását túlságosan földesúrinak találva, lemondott a tagságról, az úriszék dolgában hasonlóképen gondolkodott, s a földesúrtól kiszabható büntetések közt a jobbágy anyagi erejét „enerváló” pénzbüntetést, Mária Terézia felfogásához híven, mellőzni kívánta, s helyében a testi büntetést 24 botnyi maximumra korlátozta. Ez utóbbi bizottság félre nem érthetően körvonalazta az alapelveket, melyek szerint tekintette a nemesség az úr és jobbágy közti viszonyt. „Mivel minden földnek tulajdonjoga a földesúré, és ami földet a jobbágy művel, az is eredetileg az úr tulajdonából és engedélyéből származik, mintegy jogforrásból”, – ebből a még hamisítatlan Verbőczi-féle felfogásból a természetjoggal és társadalmi szerződéssel telített bizottsági fők kétoldali szerződést következtettek ki: nézetük szerint a föld mint kizárólagos földesúri tulajdon fogalmából azon „pactum bilaterale” következik, hogy a jobbágy művelheti és hasznát veheti, de viszont a földesúr is megkapja a tulajdonjogából következő szolgáltatásokat. Őszintébb a bizottságnak az a megállapítása, hogy a jobbágy helyzetét két törvény „kombinációjából” kell meghatározni: az egyik az 1741: VIII. törvénycikk, mely kimondja a nemesi föld tehermentességét, a másik az 1715: VIII., mely az állandó hadsereg fenntartására a jobbágyot adóztatja meg, ezeknek következéseként kell, hogy a jobbágy annyi földet kapjon az úrtól, hogy terheit vállalhassa, s emellett magát is fenntarthassa. Ecélból ahol még nem mérték fel a földeket, s a II. József-féle földmérést megszakították, ott megint menjenek ki a geométerek, s annyi földet szakítsanak ki a jobbágyok által való megművelésre, amennyi e két törvény szellemében kívánatos. Világosabban nem lehetett volna kimondani, hogy felvilágosodás ide, humanizmus oda, a legfontosabb probléma a nemesi adómentesség fenntartása, s ennek rendelendő alá továbbra is milliók élete és fejlődési lehetősége.

Egyébként a bizottság a Mária Terézia-féle úrbéri rendelkezést szinte teljes egészében átvette, s működése ily módon a Mária Terézia-reform nosztrifikálására korlátozódott, amit különben ideiglenes érvénnyel, mint láttuk, az 1790/91-i törvényhozás is kimondott. Munkálataiból itt-ott kiérzik az aggódás, hogy az új úrbériségből a földesúri osztálynak esetleg kára származhatnék, – ezért írja körül pontosan a jobbágy költözésének feltételeit, amiből, ha tömegesen történnék, nemcsak a földesúrnak, de a köznek is kára lehetne, – ezért nehezíti meg a jobbágyteleknek földesúri belegyezéssel való eladását ötszázalékos eladási taksával, ami az úrnak jár „a földesúri jog elismerése jeléül”; ezért írja körül a legnagyobb részletességgel a földesúri jogokat: jura regalia curialia, köztük a malomtartás, korcsmatartás, pálinkafőzés, vásár-, révjog, erdőjogokat, egyes pontokban megszigorítva a földesúr javára Mária Terézia rendelkezéseit. Különösen feltűnik ez egyoldalúság a robot kérdésében, melyet lehetőleg aszerint szabályoznak, hogy a földesúr gazdaságnak minél teljesebben rendelkezésére álljon az ingyenes munkaerő, tekintet nélkül arra, hogyan és mikor tudja a jobbágy saját földjét megművelni. A heti egy igás vagy két kézi robotnapot a földesúr úgy oszthatja be, hogy az évi 52, illetőleg 104 robotnap háromnegyedrészét a hat nyári hónapban követelheti meg, sőt a jövő évi robotot is kivetheti; ez esetben az ily „anticipált” robotnapokat vagy napszámmal megfizeti, vagy pedig, ha a jobbágy belelegyezik, a következő évben esedékes robotnapokba beszámíthatja. Mindez a bizottság nézete szerint az „osztó igazságnak megfelel”, sőt az is, hogy az úr külön szerződésben a jobbágynak háromesztendei robotját előre beoszthatja a saját gazdasági szükségletei érdekében. Az úrbéri szerződések érvényét a bizottság harminckét évre korlátozza, örökös szerződést, ami az örökváltság előképe, nem enged meg többé, egyrészt, mert a „harmadik jogát”, a földesúr utódaiét és a „jus aviticum”-ot sérteni az ilyen, másrészt nézete szerint a jobbágyok utódait is sujtaná, ha elődeik ily hosszúlejáratú szerződésben szabályoznák úrbéri terheiket! Sőt még a szabad költözésnek annyira körülírt jogát is kijátsszák az örökszerződések ellen: a jobbágynak megvan a költözési joga, tehát abban akadályozná az ilyen szerződés, – mintha bizony elképzelhető volna olyan jobbágy, aki az előnyös szerződés alul költözéssel akarna szabadulni, hogy másutt rosszabbul menjen a dolga. A bizottság gondolkodására jellemző, hogy különvélemények nem készültek a jobbágyság érdekében, de igenis többek közt arról, hogy a jobbágy pálinkafőzési szabadsága is megszoríttassék.

Bár, mint mondám, a rendelkezések egészben véve Mária Terézia urbarialitásához ragaszkodnak, a hang és az egész felfogás határozottan merev földesúrias és reakciós, nemcsak a 90-es évek irodalmi megnyilatkozásaihoz képest, hanem azon emberies meleg nyilatkozatokhoz is, melyek a királynő és fia rendeleteinek alaphangját képezik. A nemesség nagy krízisen ment át, de érezve, hogy a társadalmi vihar elmult feje fölött, most mindenképen állandósítani akarja az eddigi állapotokat. Ebben a helyzetben a bizottságok szorgalmas, kiterjedt munkálatai közt csak azokat tarthatjuk a fejlődés, a magyar viszonyok javítása érdekében állóknak, amelyek Mária Terézia és II. József emberbaráti programmjának recipiálásával foglalkoznak. Ezek között van Fáy Pál tornamegyei alispánnak a publico-politica bizottságban kidolgozott javaslata a közegészségügyről, mely szerinte az „egész respublikának legfőbb java”; benne korszerű módon követeli meg orvosok, szülésznők képzését és vármegyei alkalmaztatását, falvakban tisztaság és egészség terjesztését, a szegényekről és betegekről közgondoskodás, az első segélyt és más egészségügyi alapismereteket terjesztő népies füzetek kiadását, a temetéssel kapcsolatos egészségügyi javításokat melyeket kimondottan is Mária Terézia és II. József rendeleteiből vesz át; a bizottság maga külön hangsúlyozza a szegény betegek ingyenes gyógyítását törvényhatósági és kerületi, azaz országos orvosok részéről. Teljesen a kor színvonalán áll gróf Mailáth József javaslata a „csecsemőgyilkosság megakadályozásáról”; ez előadja, hogy újabban a népben a vallás és erkölcs eddig szilárd alapja megingott, s ezért politikai törvényekre van szükség, hogy a törvénytelen anyákat gyermekeik meggyilkolásától visszatartsák. A bűnbeesett leányt cselekedetében többnyire a nyilvánosságtól, a szégyentől való félelem vezeti, ezért eltörlendő a törvénytelen szülés büntetése és az egyházakban nyilvánosságra állítás, a szülőnőkön plébános és szülésznő lelkileg és testileg segítsenek, a helyi hatóság gondoskodjék a törvénytelen anya szülésének lehetőleg titkos voltáról és a gyermek fölneveltetéséről. Ugyanígy elfogadják a két korábbi uralkodó rendeleteit a publico-politica bizottság többi, nem közjogi javaslatai: Zábráczky József egri püspöké a szegényügyről, a vármegyék és városok számára kiadandó tűzrendészetről, a zsidók és cigányok civilizálásáról, gróf Haller Józsefé a népszámlálásról, mely II. József ellentétben azt a koncessziót teszi a nemességnek, hogy az összeírást a nemesi kúrián maga a földesúr végezheti és az ő háza és földesúri építményei nem föltétlenül látandók el házszámokkal. Sőt még az ugyancsak gróf Haller Józseftől származó javaslat a szolgálati és bérviszonyok szabályozására is II. József mintáját követi, azon megjegyzéssel azonban, hogy mivel a szabályok túllépése miatt II. József úrra és jobbágyra egyaránt büntetéseket szab, az elsőt érintő büntetések dolga az országgyűlés által szabályozandó.

Valóban a felvilágosodás népjóléti tartalmának recipiálása az, ami e sokrétű, annyiféle tárgyra kiterjedő munkálatokban hazánk művelődési szempontjából a legfontosabb. A bizottságoknak előkelő származású, koruk műveltsége magas fokán álló tagjai itt világos pillantással emelték ki az abszolút monarchia terezianus és jozefinus hagyatékából az általános humanisztikus vonatkozásokat, s azokat megszabadítva abszolutisztikus eredetük ódiumától, rendszer és terv szerint akarták átültetni a magyar talajba. Munkájuknak azonban határt szabott a rendiség politikai, társadalmi és gazdasági berendezése, melyen jóformán semmi változtatást nem voltak hajlandók tenni. Így érthető, hogy míg a rendi képviselet, nemesi előjogok, jobbágyviszonyok dolgában mereven ragaszkodnak a régihez, addig a fentemlített népjóléti vonatkozásokban egészen európaiak és modernek, mert ezekkel nem érintik a rendi alkotmány sértetlenségét, s ha igen, ott a reformokból itt is, ott is lefaragnak valami keveset, csak éppen annyit, amennyinek eltávolítására rendi szempontból szükség van. Így érthetjük azután azt is, hogy e túlnyomó többségében agrárlakosságú országban a földesurakból álló bizottságok éppen az agrártermelés terén bizonyulnak meddőnek, új terveket alig hoznak, mert hiszen az agrárviszonyok a legszorosabb kapcsolatban állnak a rendi szervezettel és előjoggal. Viszont a kereskedelem tere nem függvén ennyire a fennálló társadalmi kötöttségektől, rajta szabadabban mozoghatnak a javaslatok és csakugyan az „oeconomia publica”, nemzetgazdaság és commercium, kereskedelem dolgában kiküldött bizottság munkálata a legértékesebb és talán az egyetlen, melynek végrehajtása esetén hazai viszonyaink az akkori európai szellemben gyorsabban átalakulhattak volna, semmint ez valóságban történt.

A kereskedelmi bizottságban ott dolgozott gróf Forgách Miklós elnöklete alatt gróf Szapáry József, fiúmei kormányzó, maga is hazai kereskedelmi viszonyainak irodalmi kritikusa és vele a horvát Skerlecz Miklós, zágrábmegyei főispán, akkor a legképzettebb kommerciális fő, akitől származik a bizottság terjedelmes javaslata. Benne objektív képét kapjuk a hazai kereskedelem elmaradt voltának és az elnyomó bécsi ipar- és vámpolitikának. A bizottság szerint Magyarország lakosságából tizenkilenchuszadrész a mezőgazdasági termelő, csak egyhuszad az ipari, aki egyúttal fogyasztója is a mezőgazdaságnak. Ennek következése, hogy az ipar fejlesztésére sok egyeben kívül még az ipari munkáskezek is hiányoznak, minélfogva továbbra is külföldről kell tanult iparosokat behozni. Az ipari termelés fejlesztése dolgában értékes gyakorlati javaslatokat tesz a bizottság ipari növények, festőanyagok, dohány, továbbá selyem-, gyapot-, rizs-, gyapjútermelést illetőleg, a szövés-fonásnál gépek bevezetését éppen a kevés ipari munkás miatt tartja szükségesnek, nem is gondolhatván arra, hogy az úrbéri kötelékekben levő mezőgazdasági munkásságból vonhasson el munkásokat ipari célokra. Felismeri és keserű részletességgel jellemzi a bécsi kereskedelmi tanács magyarellenes működését, követeli a vámrendszer megváltoztatását, utak, hajózható folyamok felhasználását, s közpénzekből állami kereskedelmi pénztár felállítását, mely merkantilisztikus elvek szerint pártolná a hazai ipar kifejlődését. Jellemzően állapítja meg, hogy a kiskereskedés és tisztességes foglalkozás, de ércbányákat művelni és nagy kereskedelmi vállalatot alapítani még a legnagyobb urak számára sem lehet más, mint tisztesség. De javaslatai bármily hasznosak is, világos, hogy a rendi alkotmány, valamint a Béccsel való viszony gyökeres megváltoztatása nélkül alig hajhatók végre egész terjedelmükben, bár egyeseket, mint a dunántúli folyók és vizek, így a Sárvíz lecsapolását a következő korszak így is megvalósított. A bizottság konstatálja ugyan, hogy az alkotmány régebben is „alig volt a kereskedelem támogatására”, s amit e tekintetben a törvényhozás a XVIII. században tett, vagy nincs végrehajtva, vagy nem a törvény szellemében van végrehajtva, – az alkotmányos viszonyok megváltoztatásától azonban természet szerint tartózkodik, hisz ez nem is e bizottság körébe vágott volna. Másrészt a hazánkra káros bécsi vám- és ipari politika megváltoztatását illetőleg olyan javaslatokat tesz, melyeket csak egy teljes nemzeti autarkiával bíró állam valósíthatott volna meg, amiről az akkori viszonyok közt szó sem lehetett. Így ajánlják, hogyha „valamelyik magyar nyersterménynek a német tartományokba való bevitelét betiltják, akkor ellensúlyként tiltassék el az egyenértékű német ipartermékek Magyarországra behozatala”, másutt: „a nyersanyagok kivitelét csak addig kell megakadályozni vagy kiviteli vámokkal nehezíteni, amíg ezen tilalom a magyar gyári termelésnek javára szolgál”, ami kétségtelenül pium desiderium és nem gyakorlatias javaslat az akkori viszonyok között. A bizottság helyesen ismerte fel, hogy a harmincadokat magyar hatóságnak kellene kezelnie és hogy Magyarország alkotmányos függetlensége érdekében az ausztriai tartományokkal vagy teljes kölcsönösséget kell behozni, vagy pedig kereskedelmi egyenlőséget biztosító kereskedelmi és vámszerződést, mely utóbbinak megkötése érdekében a magyar országgyűléstől és az ausztriai tartományokból kiküldendő egyenlő számú bizottságok tárgyaljanak. Azonban, hogy ily kívánságokat a bécsi kormánykörök tekintetbe vegyenek, ahhoz a közjogi kérdések egész más elintézése lett volna szükséges, mint amit a publico-politikai bizottság kitermelt. Mégis ez ipari és kereskedelmi javaslatok képezik a bizottságok munkálatainak maradandó részét, – a váltójogról kidolgozott javaslat nemest is képessé tesz váltókiállításra, amiben az ősiséggel megkötött föld felszabadítása már implicite benne volt, s nem a kereskedelmi bizottság hibája volt, hogy a jogügyi bizottság az addig érvényes magánjogot kodifikálja továbbra is merev, Verbőczi-féle formákban.

A bizottsági munkálatokból lépten-nyomon kiderül, hogy a rendi ország hasztalan próbálja az újonnan felmerült szükségleteknek megfelelően a gazdasági, társadalmi, kulturális kérdéseket is hatáskörébe vonni, ezek állami kezelésére már csak azért is képtelen, mert a nemesi adómentesség és a bécsi kereskedelmi politika két malomköve közt sínylődve, honnan szerezze a fedezetét azon új szervezeteknek és intézményeknek, melyek ez új szükségletek következményei. A felvilágosodás állama nem volt többé rendi szervezetben kezelhető, ez derül ki a tanulmányi bizottság munkálatából, melyet Ürményi József elnöklete alatt protestáns urak, báró Prónay Gábor, gróf Török Lajos, báró Podmaniczky József, Vay István, nagyrészt II. József tanpolitikájának lelkes végrehajtói, még a barokk-korban gyökerező egyháziakkal, így a már említett Szerdahelyi György Alajossal dolgoztak ki. Céljuk a „nemzeti köznevelés” és ezt még leginkább a felvilágosodás szellemében értik, különösebb nemzeti vonatkozások nélkül. A közoktatást az állami hatalom kezébe adják, mely azt mindenütt uniformizálja, s a különböző társadalmi osztályokra egyformán akarja megvalósítani, népiskolákat állít fel, még az elhagyatott, sötétben sínylődő tanyákon is, az oktatást ingyenessé teszi, s egyébként főként a tananyagban még inkább hangsúlyozza a racionalisztikus és természettudományi elemeket, amelyek a Ratio educationis-ban Mária Terézia barokk-vallásos iránya miatt nem érvényesülhettek oly korlátlanul. A tanszemélyzet állami tisztviselővé teszi, állami fizetéssel és nyugdíjjal, ajánlja tudós társaság, művészeti akadémia, katonai és bányászati főiskola, nyelvművelő társaság, leányiskolák felállítását, anélkül, hogy egy pillanatra is körültekintene honnan lehetne e rendileg megkötött köz- és államgazdaságú országban minderre a fedezetet előteremteni. A magyar nyelv ügyében rendkívül óvatos és tartózkodó: a már törvényes rendelkezéseken kívül csak azt kívánja, hogy a grammatikai iskolákban a latint a magyar nyelv segítségével tanítsák, egyébként pedig úgy Bessenyei és Révai Miklós lelkes nyelvpártoló akadémiai tervei, mint Benyák Bernátnak minden magyar és erdélyi iskolában magyar tannyelvet követő javaslata mellett hidegen megy el: a bizottságokban működő előkelő urakat még nem ragadta magával a nacionalizmus hatalmas sodra, s egyelőre még átengedik a nemzeti irányú gondolkodást az íróknak és költőknek. Erre mutat Balogh Péter javaslata is Erdély visszacsatolását illetőleg a publico-politikai bizottságban: meghányva-vetve a pro és kontra érveket és konstatálva, hogy az uniót az 1790-i erdélyi fellángolás után immár Fejér és Doboka megyén kívül sem a többi vármegye, sem a székelyek és szászok nem követelik, azt ajánlja, hogy a magyar országgyűlés se foglalkozzék egyelőre a visszacsatolás kérdésével.

Részletesen kellett foglalkoznunk e bizottsági operátumokkal, melyek ugyan a magyar sorsra semmi befolyást nem gyakoroltak, mert hiszen az életbe soha át nem ültették őket, de vizsgálatukkal leginkább érthetővé tehetjük, miként és mily okból vált hamuvá a II. József elleni fellángolásnak az 1790-i országgyűlésen még oly lobogó lángja. A tűz, mely II. József halála után a pozsonyi diétán magasba csapott, nem ugyanazon anyag égési folyamatából származott: nagy tömegében a rendiség táplálta és csak kisebb mértékben az akkori modern nemzetiségi eszme. A láng ez utóbbié volt, ez csapdosott szokatlan élénkséggel a magasba, hogy csakhamar önmagát megemésztvén, ottmaradjon, s a tápláló nemzeti eszme nélkül ártalmatlan hamuvá váljék a rendi anyag. A nagy politikai és társadalmi kérdésekben a rendiség újra megtalálta a királyság felé a kompromisszum útját: elnyerte úgy előjogainak, mint a régi rendi alkotmánynak újabb megerősítését, minek fejében ő is lemondott mind a királyi hatalom elleni forradalmi-demokratikus harcról, mellyel előbb fenyegetőzött, mind pedig arról, hogy király és nemzet, Ausztria és Magyarország viszonyaiban lényeges változtatásokra törekedjék. Ismét bebizonyosodott, hogy a rendiség elöregedett, s öregember módjára szívesebben kereste a régi rossz állapotokban a békés megegyezést, semmint azon új utakat, melyekre kellett volna lépnie, ha az elmult félszázad tanulságait komolyan megszívleli. Az 1711-ben megkötött kompromisszum ez új, bonyolulttá vált világban még kevésbbé tudta a rendi keretekben a nemzeti autarkiát biztosítani, semmint megkötése idején, s bár szinte százados fennállása alatt Magyarország sok tekintetben kipótolta a törökkor mulasztásait, kizáratott azon rohamos európai fejlődésből, melybe Mária Terézia és utóda ausztriai tartományaikat belekapcsolták. Az alkotmány formailag még páncélként vette körül az országot, de a nemzet önrendelkezését most már nemcsak a nyílásokon át behatoló kormányzási és közigazgatási bécsi befolyás korlátozta, hanem az egész nemzeti élet is senyvedni kezdett a védőpáncél súlya alatt. Hogy Magyarországot újból rendeletekkel kormányozták, legalább is a rendiségtől nyitva hagyott tereken, ez még a kisebbik baj volt, sokkal veszedelmesebb volt, hogy e rendeletek egyenesen a magyar gazdasági és társadalmi fejlődés gúzsbakötésén munkálkodtak. Az előbbiekből tudjuk, hogy a rendek ismerték a veszedelmet, de vajjon mit tehettek volna ellenében? A bécsi udvar gyarmatosító politikájának megszüntetése, s ezzel modern társadalmi fejlődésnek, polgári osztály kialakulásának lehetővé tétele, az egyoldalú agrárországból differenciáltabb, részben iparországgá átalakulás, s ezzel a jobbágy helyzetének gyorsabb megváltoztatása kétségtelenül megérték volna fegyveres fellépés kockázatát is. 1792-ben megkezdődött Ausztriának több-kisebb szünettel 1815-ig tartó gigantikus harca a forradalommal és Napoleonnal; ezen időszak alatt Bécsnek nemcsak hogy nem volt nélkülözhető serege a rajnai, német, olasz, ausztriai harctereken, hanem még folyvást rászorult a magyar katonaságra, mely mint látni fogjuk, ismét bőven ontotta vérét immár tisztán a dinasztia és az ausztriai tartományok érdekében. Ebben a helyzetben erős nemzeti akarattól vezetett fölkelés talán jobban végződött volna, mint száz évvel előbb, annál inkább, ha a rendi alkotmánynak egyidejű, nemzeti szellemű átalakulásával sikerült a jobbágyság százezreinek is fegyvert adni kezébe. Ehhez azonban már a kiindulóponton harci elhatározás és ütközni képes sereg kellett volna, mi mindkettő hiányzott. A rendiség az állandó közös hadsereget elfogadva és a jobbágysággal fenntartatva, kiadta kezéből a magyar autonómia ultima ratióját, de még ettől eltekintve is hiányzott minden harci kedve és akarata, hogy önmagát megint felfegyverezze, mint korábbi századokban annyiszor megtette. Az ifjúság elmult, elmult a kor, mikor a rendiség a nemzeti autonómia egyetlen lehető formája volt, s most saját érdekeit kompromisszummal biztosítva, kiszolgáltatta a nemzeti létet újabb ötven esztendő elavult kormányzatának, gazdasági elnyomásának, társadalmi mozdulatlanságának.

Hogy a rendiség az 1791-i törvényekkel megvolt elégedve, s azokon túl legfeljebb teorétikus célokat tűzött maga elé, melyek megvalósítása érdekében komoly gondolatokat egyáltalában nem táplált: ez derül ki a bizottmányi operátumok elemzéséből. Leszámítva a nemzeti érzésnek külsőségekben való erősebb hangsúlyozását, a rendiség ott folytatta életét, ahol Mária Terézia korában elhagyta. II. Lipót 1792 márciusában hirtelen meghalván, elsőszülött fiát, I. Ferencet minden nehézség nélkül koronázta meg a nemzet az 1792-i országgyűlésen, melyet az ifjú király annyi század óta Budán tartott meg. Ferenc ekkor még hajlékony, jóindulatú ifjú volt, aki magyar ügyekben teljesen öccse, Sándor Lipót főherceg-nádor tanácsára hallgatott, ez pedig Zichy országbíró, Ürményi, Pálffy Károly kancellár, Haller gróf befolyása alatt állott. Ezek a patrióták, mint bizottmányi működésükből is tudjuk, nem szándékoztak ugyan a rendi társadalmat gyökeresen megváltoztatni, de a felvilágosodás nem-politikai követelményei elől nem zárkóztak el és a magyarság nemzeti akartát iparkodtak az adott keretek közt, a nádor jóakaratát és befolyását felhasználva érvényesíteni. Míg II. Lipót olaszos őszinteséghiánnyal próbálta élete utolsó hónapjaiban az 1791-es törvények nemzeti ígéreteit visszacsinálni, s ecélból sajtót, fizetett politikai írókat és kiterjedt kémszervezetet egyaránt kímélet és szemérem nélkül használt fel, addig Ferenc Zichyék és a nádor kívánsága szerint szeretettel közeledett népéhez, mely őt ehhez képest a rövid budai országgyűlésen nagy lelkesedéssel fogadta, s neki a megkezdett francia háborúra adót és katonát, ötezer újoncot, ezer lovat és négymillió forintot szavazott meg. Viszont a király eltörölte az illír kancelláriát, melynek élén az elvetemült Balassa gróf már nemcsak a rácok, hanem az oláhok magyarellenes megszervezésén is törte fejét; ígérte, hogy a magyar és határőrvidéki ezredeknél fő és törzs: stabalis tiszteknek csak magyar honosokat fog alkalmazni, s a törvénykönyv 7. artikulusában megengedte, hogy a magyar nyelv a kapcsolt részeket kivéve az ország középiskoláiban, melyek továbbra is latinnyelvűek maradnak, tantárgyként taníttassék. Minden arra mutatott, hogy fiatal király és fiatal nádor vezetése alatt nemzeti szellemű uralom lesz állandósítható, mely a korszerű felvilágosodás kívánalmait nehézség nélkül fogja megvalósítani legalább addig a határig, ameddig ezek a rendi előjogokkal és az ország rendi struktúrájával össze nem ütköznek. Miután a királyság már II. Lipót alatt feladta hagyományos jobbágyvédő programmját, s ezzel lemondott a társadalmi fejlődés modernizálásáról és meggyorsításáról, ettől kezdve csakugyan nem maradt hátra jobb lehetőség, mint nemzeti-rendi szellemű vezetés alatt a rendiségnek kívülről nem befolyásolt, bármi lassú evolúciója. Ebben zavarta meg a magyarságot Martinovics összeesküvése.

Amint a bizottmányok munkássága távolról sem elégítette ki a nemzeti szellemű írók és költők tömegét, hasonlókép elégedetlenkedtek az uralkodó iránnyal egy többé-kevésbbé nemzetellenes radikalizmus hívei. Ez utóbbiakat II. Lipót kezdte az ő szokott földalatti útjain megszervezni, elsősorban a pesti és budai szabadkőműves páholyok átalakításával, mit Aigner Ferenc nyugalmazott kapitány végez el, felmutatva a rend nagykáptalanjától származó megbízást, mely előtt a nagyúr-testvérek, egy Haller gróf vagy Ráday Gedeon is meghajoltak. Az új szervezetben a többséget német polgárok, elsősorban hivatalnokok szerzik meg a magyar nemesekkel szemben, szellemük a szabadkőművesség balszárnyán levő illuminatus-rendnek megfelelően „világpolgári” és magyarellenes lesz, amint már az egykorú német birodalmi felvilágosodásban is megfigyelhetők hangulatok, melyek a magyar „barbárság” ellen irányulnak. A páholyok csak úgy hemzsegnek Lipót fizetett kémeitől, akiket a király személyesen fogad és velük érintkezik. Köztük hatalomban első egy Gotthardi nevű pesti kávés, kit még II. József tett a pesti rendőrkerület igazgatójává, a többi „konfidens” ő szállítja Lipót királynak, így a már említett Hoffmann és Gabelhofer egyetemi tanárokat, Strohmeyer könyvkereskedőt, gróf Almássy Ignác tábornok feleségét, született Splényi baronesszt, majd Martinovics Ignácot, a Csernovics Arzénnel bejött rác katonai családból származó, Pesten született volt ferencest, ekkor szélső materialista szabadkőművest, II. József alatt a lembergi német egyetem természettantanárát. Martinovicsot a Trenck és Grossing-féle kalandorokhoz hasonlóan, mérhetetlen ambíció fűtötte, melynek szolgálatában állott minden korlátot túllépő erkölcsi megbízhatatlansága. Hogy Lipót király kegyét megnyerje, szabadjára engedett fantáziával gyártotta új és új jezsuita vagy akár illuminátus összeesküvések híreit, s minden ily leleplezésével, kémek szokása szerint, új állást vagy fizetésemelést óhajtott szerezni. Lipót háromszor fogadta őt rendőrfőnöke ajánlatása, s Pesten a céljainak megfelelő hangulat előkészítésére titkos megbízást adott neki, melynek értelmében Martinovics két névtelen röpiratban szidalmazta a magyar alkotmányt, barbárságot és főként az egyházi rendet, s különben a tényeket folyvást arculütő, fantasztikus jelentéseket küldött Bécsbe a hazai viszonyokról. Hasonló alacsony szerepet játszott Laczkovics János, volt testőr, pestmegyei alispán fia, aki a Graeven-ezredben volt kapitány, de ezt az állását az ezrednek a diétához intézett kérvénye miatt, melyet aláírt, elvesztette. A szenvedélyes, nyelveket tudó, de félművelt embert pályájának törése végkép elkeserítette, írásaiban a magyar mágnást, papot, nemest durván gyalázza, s „arrul a szórul: magyar, még csak hallani” sem akar többé. Őt Martinovics ajánlotta be Lipótnak s tette magához hasonlóan fizetett kémmé, sőt egy korábbi latinnyelvű művét is lefordíttatta vele magyarra olykép, hogy ahol Martinovics a monarchikus kormányformát szidalmazta, ott Laczkovics, új állásának megfelelően, émelyítően dicsőítette a király hatalmat.

Ez az egész társaság éhen maradt Lipót halálával, mert Ferenc nem akart személyesen rendőri ügyekkel foglalkozni, rendőrminisztert tartott, Pergen grófot , aki a használhatatlan fantasztákat elbocsátotta a szolgálatból. Így járt Laczkovics; a szellemesebb Martinovics mindennek ajánlkozott, kabineti titkárnak, kancelláriai, kamarai tanácsosnak, végül csak lembergi tanári nyugdíja felemelését kérte, mire Ferenc megkönyörült rajta, kegydíjat adott neki, meg a szászvári apát címét, de a valóságban lefokozta egyszerű rendőrágenssé, aki a rendőrminiszter megbízásából utazta be az országot s hidegvérrel jelentette fel magyar mágnások, papok, konzervatívok és demokraták nemlétező elszakadási szándékait és francia forradalmi szimpátiáit. De nagyravágyása nem tűrte az alacsony sorsot, s ezért 1793-tól kezdve, a francia forradalom külpolitikai sikereitől is felhangolva, forradalmi propagandába kezd, s ebbe fogja be a szerencsétlen Laczkovicsot is. Kéziratban terjesztett pamfletben József császárt, Ferencet és feleségét, összes tanácsosait példátlan vádakkal halmozza el, a király szerencsétlen nagynénjét, Marie Antoinettet is szidalmazza és az ausztriai ház zsarnoki uralmának megszüntetését követeli. Egymás után készített felhívásaiban mindinkább eltávolodik a hazai lehetőségektől, s francia mintára – a jakobinus és más klubbokat utánozva – titkos társaságokat kezd alapítani. Az egyiket a reformátorok titkos társasága néven szervezte, s ebben magyar nemesi tagokra számítva, az 1790-es esztendő köznemesi ideáljait tűzte ki, erősen túlzott formákban, elérendő cél gyanánt: Magyarország szakadjon el az ausztriai tartományoktól és a dinasztiától, s mint független köztársaság rendezkedjék be olyképen, hogy a királlyal együtt a mágnások és egyháziak hatalmát is megtörve, az egyházi vagyont szekularizálva, az egész nemzeti hatalomnak a köznemesség legyen hordozója. A jövő magyar állam képét a reformátorok társasága számára készített „katekizmusban” valóságos nemesi Eldorádónak rajzolja: benne tulajdonjoga csak a nemesnek lesz, a jobbágyokat ugyan felszabadítják, de ezek örök bérlők gyanánt továbbra is pénzzel, természetbeliekkel, robottal szolgálják a nemességet, mely munka nélkül élvezheti a nemzeti szabadságot, hisz e boldog államban – biztosítja híveit Martinovics – adóra sem lesz szükség. A reformátorok társasága csak alacsonyabb, profánabb fokát képezhette az igazi forradalmasító szervnek, a „szabadság és egyenlőség társaságának”, mely, mint a magas fokozatú skót páholyok, titokban vezette volna a mozgalmat. A „szabadság és egyenlőség katekizmusában”, melyet az előbbivel egyidejűleg próbált terjeszteni, már eldobja a hazai rendi fogalmakat, s francia forradalmi és szélsőséges demokrata elveket hirdet, melyek szerint a nemességet is éppen olyan kizsákmányoló, sanyargató, becstelen emberfajtának ítéli, mint a másik katekizmusban a főurakat, papságot és királyokat. Felvételnél ki kell kötni a tagok számára, hogy ne legyen az illető mágnás, gazdag nemes, kereskedő és vallásos „bigott”, különben e katekizmusnak és Martinovics műveinek a gyűlölködő kifejezésmód mellett a legsekélyesebb racionalisztikus gondolkodás, s abból származó elvont unalom a főjellemvonása.

1794 tavaszán kezdte meg a tagok toborzását, négy igazgatót nevezett ki maga mellé: Laczkovicsot, a zempléni fiatal nemes Szentmarjay Ferencet, báró Orczy László kamarai alelnök titkárát, továbbá a szintén fiatal gróf Sigray Jakabot, aki úgy látszik minden belátás nélkül híve volt a divatos eszméknek, végül a kitűnő képzettségű, s magas erkölcsi felfogású Hajnóczy Józsefet, gróf Széchenyi Ferenc pártfogoltját és ügyvédjét, aki maga is nem nemesszármazású lévén, a vezetők közt egyedül tartotta végcéljának a jobbágyság felszabadítását. Az igazgatókat és társaikat Martinovics azzal hitegette, hogy a francia illuminátusoktól, a konventtől, vagy egyenesen Robespierre-étől van megbízása, s így a magyar alakulat csak részét képezi a világszabadság kivívását célzó nagy francia propagandának. Amennyiben az akkor és utóbb keletkezett, vádaskodások leszámításával megállapítható, 70–80 tagról volt szó, akik valamily formában, leginkább valamelyik katekizmus elolvasásával és lemásolásával csatlakoztak a mozgalomhoz, melyről csak homályos képzeteik lehettek: legtöbben a rendi szervezet megváltoztatását, igen sokan a királyság és papi uralom megszűnését remélték. Bár köztük négy katholikus pap is volt, feltűnő a tiszai, jelesül zemplénmegyei résztvevők vagy a mozgalommal szimpatizálók nagy száma; köztük igen sokan voltak, kik II. József szolgálatában állottak, s mint páholytagok is vágyakoztak a rendi szervezet kötöttségétől szabadulni, így Kazinczy Ferenc és fiatal írótársai. A résztvevők közt csak egy volt ötvenévesnél idősebb, tizenöten pedig még 25 évesek sem voltak. A társaságok megalakításától felfedezésükig alig három hó telt el, igazán nagy veszedelmet az összeesküvés nem jelentett, ha csak azt nem vesszük, hogy a francia forradalomról érkező hírek itt-ott paskvillusokat, forradalmi felhívásokat hívtak elő – paskvillus Mária Terézia, sőt III. Károly óta kedvelt formája a rendiség anoním politizálgatásának – s ezek a névtelen iratok, melyeket a rendőrség szép sikerrel gyüjtött, nem fukarkodtak a konventtől eltanult véres frázisokkal: „fegyverre magyarok, igyatok a zsarnok véréből, ki bilincsekbe veri nőinket, elnyeli vagyonunkat, nyársra húzza gyermekeinket; öljétek le a zsarnokot, ki embervérben fürdik, s a megfizetett mágnások hadait küldi reánk”, s így tovább; tudjuk azt is, hogy a Ça ira-t, a Carmagnole-t és a Marseillaise-t is tanulták, énekelték és lelkesen másolták a forradalom ifjai. A generációk különbségére jellemző, hogy míg a fiatalok franciául énekelték ezeket, bíráik, hogy ítélkezhessenek felettük, latinra fordították, s így állt elő pl. a Ça ira vérforraló dallama helyett ez a tragikomikusan mélabús latin szöveg: Ah ibit hoc, ibit hoc, ibit hoc, Artistocratae vobiscum ad lanternam… A forradalom túlságos dicsőítőivel szemben, ha nevük kiderül, a Martinovics-összeesküvést megelőzően a helytartótanács különben bölcs mérsékletet tanusított, így az expaulinus költő Verseghy Ferenc és a Kazinczyval a magyar irodalom vezetéséért versengő Bacsányi János mindketten nem-nemesszármazásúak, merész írásaikért egyelőre csak közigazgatási zaklatásoknak voltak kitéve.

Martinovics összeköttetésben állott a Bécsben megindult hasonló mozgalommal, melynek élén Ferenc császár egykori nevelője, báró Riedel és Gotthardi, a volt kávés-spicli állottak. A bécsi mozgalom felfedeztetvén, Martinovics is elfogatott, mire ő sajátmaga fedte fel az egész magyar összeesküvést és juttatta börtönbe társait, erkölcstelen nagyravágyásának áldozatait. Az ifjú nádor erélyesen intézkedett, s nem riadt vissza nemesek, sőt főnemes, gróf elfogatásától sem. A börtönben Martinovics a hozzá hasonló kalandorok szokásához híven hiúságból is de azért is, hogy hátha sikerült menekülnie, ha minél nagyobbakat kever be ügyébe, vakmerően megvádolta jóformán az egész akkori hivatalos Magyarországot: több ezer tagja van társaságának, az egész ország készen áll, hogy fegyvert fogjon a király és a dinasztia elűzésére, ami érthető is, mert a társaság már harmadik éve működik három mágnás és négy nemes vezetésével, s a tagok között nyiltan vagy körülírásokkal felsorolt Zichy országbírótól elkezdve Verhovách zágrábi püspökön keresztül mindenkit, akiről csak tudta, hogy szabadkőműves lévén, az új ideákhoz valami köze lehetett.

A bírói eljárást a hazai jog szerint folytatták le, s a királyi tábla, valamint fellebbezés után a hétszemélyes tábla, melyeknek Ürményi és Zichy Károly voltak elnökei, az öt fővádlottat halálra ítélte; ezt az ítéletet 1795 május 20-án a budai Vérmezőn hajtották végre Sigrayn, Szetnmarjan, Laczkovicson, Hajnóczyn és Martinovicson. A törvényszékek még egy csomó halálos ítéletet mondtak ki, de ezt már csak a fiatal Őz Pál ügyvéden és a húszéves Szolárcsik Sándor jurátuson hajtották végre, a többi halálra ítéltnek, így a három költőnek, Kazinczy Ferencnek, Verseghynek, Szentjóbi Szabó Lászlónak büntetését várfogságra változtatták. Huszonhét tagja az összeesküvésnek ausztriai várakban, Kufsteinban, Brünnben bűnhödött, közülök Bacsányi János már egy év mulva, Kazinczy 1801-ben, Verseghy 1804-ben szabadult ki, a finom érzékenységű költő, Szentjóbi Szabó, a börtönben halt meg, mint ifjúi botorságának és Martinovics sötét bűneinek áldozata.

Az összeesküvést kétségtelenül alig lett volna képes szélesebb körökben meggyökerezni, még ha tovább is élhet, hiszen a rendi és jobbágytömegek egész más műveltségi állapotban voltak, semhogy reájuk akár az egyik, akár a másik katekizmus csábításai hathattak volna. Mindkét néposztály sokkal erősebben gyökerezett a földben. Mégis a kormány és a vele egyező közvélemény, mely egyhangúlag elítélte az összeesküvést és megbüntetését helyeselte, világosan látta a helyzetet, mikor az összeesküvésnek szimptomatikus jelentőséget tulajdonított, forrongás jelének tartotta, mely idővel, ha működésében nem zavarják, többet és veszedelmesebbet produkálhat. Eltekintve Martinovics alacsony céljaitól és Laczkovics káromlásaitól, a tiszta szellemiségű tagok, Kazinczy, Hajnóczy, Bacsányi csak azon ideák következéseit vonták le, amelyek, mint láttuk, az 1790-es mozgalomban is érvényesültek. Míg azonban Balogh Péter és másik, a politikusok, beeveztek előkelő állami hivatalokba vagy a heves országgyűlési tárgyalások fáradalmait birtokukon pihenték ki, addig e fiatalok még mindig hittek Rousseau és a Déclaraiton des droits tanaiban, s nem akarták észrevenni, hova vezet ezek uralma ott, ahol szabadon érvényesülhetnek. A francia forradalomnak nevezett vérfolyam már tömeggyilkosságok, s a király és királyné vérétől dagadva hömpölygött, egész Európában borzadályt keltve; a fiataloknak és az ideáknak egyaránt vesztett ügyük volt, ha kiderül összefüggésük a francia mozgalommal. Már pedig ez derült ki Martinovics összeesküvésében, aki a magyar felvilágosodási mozgalmat végső fokán bekapcsolta, nem tényekkel, de frázisaival, hazudozásaival a francia forradalomba, s ezzel azt hosszú évtizedekre kompromittálta. Király és társadalom önvédelmet teljesített, megálljt kiáltva az új eszméknek.

De ezzel nemcsak a felvilágosodás és belőle származó forradalom szélső ideái váltak lehetetlenné, hanem azon mérsékelt irányzat is, mely, mint a bizottmányi munkálatokból láttuk, a felvilágosodás népjóléti programmját bár rendi, de magyar nemzeti autonómia kereteiben igyekezett meghonosítani. Martinovics alaptalan vádjai, mint ez beteges hazudozókéival gyakran megtörténik, nagy és mélyreható hatást értek el úgy a királynál, mint a nádornál, aki az iszonyat rettegésével fogadta új és új reveláció gyanánt Martinovics leleplezéseit az ő legkedvesebb embereiről. A gyanút semmi ki nem téphette többé szívéből, s ő volt az, aki a dinasztia biztonsága érdekében kivitte Ferencnél a nagy rendszerváltozást, a magyar „patriótáknak”: Zichy országbírónak, Ürményinek, Haller grófnak eltávolítását és nyugdíjazását. Ferenc kabineti abszolutizmusa, melynek uralma alatt lépett be a magyarság a XIX. századba, tőle származik, a huszonkétéves nádortól, aki amily lelkesen csatlakozott a patrióták nemzeti törekvéseihez, éppoly elhatározottsággal vonta le az összeesküvés tanulságait és vonatta le azokat huszonhatéves bátyjával. Zichyék eltávolításával a magyar ügyek intézése ismét a bécsi államtanácsosok kezébe jut, kik között magyar szakértőként most tesz szert korlátlan tekintélyre a már ismert Izdenczy József, Balassának saját faja gyűlölésében méltó társa. A külügyeket már előbb átvette az öregségében bölcs Kaunitz hercegtől az alacsony származású, mogorva és lefelé szenvedélyes Thugut miniszter, akinek belügyekben is érvényesül abszolutisztikus és magyarellenes irányban befolyása.

Az új kormányzási alapelveket Sándor Lipót főherceg dolgozta ki Budán, 1795 április 6-án Bécsbe küldött memorandumában, melyben utólag megállapítja, hogy már az 1790-es országgyűlésen is a Martinovics-féle terv szerint dolgoztak a magyarok. Ebből logikus kényszerűséggel következik a 90-es ideáktól való végleges elszakadás, és csakugyan a nádor most a nemzeti eszmét és felvilágosodást egyképen kiküszöböli az uralkodási alapelvek közül. Visszatér az abszolutizmushoz, s ennek biztosítékát jellemző módon a régi rendi alkotmány és közigazgatás fenntartásában látja, s ezért ez abszolutizmus nem a Józsefé vagy Mária Teréziáé, mely a rendiséget megtörni vagy megjavítani akarta, hanem a meglévőhöz görcsösen ragaszkodó, mozdulatlan és minden mozgást kárhoztató egyeduralom, a hasonlókép mozdulatlan rendi társadalomra támaszkodva. A társadalmi mozgalmaknak, a jobbágyság felemelkedésének kizárása rendiségnek és királyságnak egyaránt előnyös; a nádor a viszonyok stabilizálása érdekében sem a jobbágy, sem a városi polgár javára nem ajánl semmi reformot, szerinte a „jobbágy javára teendő általános könnyítések és berendezések” kerülendők, s ha már feltétlenül szükségesek volnának, akkor is csak egyes esetekben, nem általánosságban adandók meg. Minden újítás zavarná a békés nyugalmat, melyre a francia zavarokat szemlélve, s a hazai zavarok leküzdése után annyira vágyakozik a kormány. Jobbágybarát reformok csak zavarnák a falusi nép nyugalmát és az „alattvaló és földesúr közti viszonyokat és kötelékeket, melyek mindkettőjük boldogságának alapokait teszik”. Idejutott a felvilágosodott abszolutizmus jobbágyvédelmi programmja, s ettől kezdve valóságban azt fogjuk tapasztalni, hogy a nemesség soraiból fognak a jobbágyfelszabadítás előharcosai felállni, akik azonban nemes küzdelmükben Mária Terézia és József utódjait szemben fogják találni magukkal. Az abszolutizmus a maga és a dinasztia érvényesülése alól húzta ki hosszú időre az erkölcsi alapot, mikor a puszta lét érdekében eldobta magától a humanitarius programmot.

A nádor összes javaslatai ez üresen zakatoló új kormányrendszer biztosítására irányulnak: német katonaság az országban, cenzúra, megfizetett lojális irodalmi propaganda, a kancelláriának, helytartótanácsnak, főispánoknak engedelmességre és parancsok végrehajtáságra szoktatása a legszükségesebb tennivalók. A viszonyok megszilárdítására fontos a néphangulat befolyásolása, s ennek egyik módja, hogy a papság erkölcsben tartsa a népet, anélkül, hogy valláson kívül egyébre tanítaná. „Több felvilágosodás és az ismeretek kibővítése főként a köznép számára semmi haszonnal nem jár.” A művelődés egyetlen célja hogy kiki megtanulja hivatali és foglalkozásbeli kötelességeit, s azokra előkészíttessék, a nádor valami hivatalszobai művelődést képzel el, s az egyetemet és középiskolákat ennek szolgálatában akarja megrendszabályozni. Aki nem hivatalnok, annak nem is kell írásbeli műveltség, a parasztnak szükségtelen az írás-olvasás, népiskola nem is kell falun, mert ujságolvasással csak elhanyagolja a nép a gazdálkodást; még szerencse, hogy az iskola és tanító fenntartása pénzbe kerülvén, remélhető, hogy a földesurak és városok be fogják zárni az iskolákat. A magasabb körökben a cenzúra van hivatva a káros mozgalmakat megelőzni, s egyúttal megfizetett írók lojális könyvei is nagy hasznot hajthatnak.

Ebben a memorandumban, melyet Ferenc király, mint hálás tanítvány, lelkes örömmel fogadott félelmeiből szabadító szó gyanánt, az abszolutisztikus királyság harakirit követett el önmagán, minden erkölcsi önigazolásról lemondva és elkötelezve magát arra a hálátlan és értelmetlen szerepre, hogy az új század minden uralkodó eszméjének, nemzetiségnek, jogegyenlőségnek, demokráciájának ellene szegüljön, s népeinek ez elvont és tőlük távoltartott javak fejében semmit, de semmit se adjon. Az, amit Metternich rendszerének szokás nevezni itt van a nádor programmjában 1795-ben, aki ugyan talán, ha tovább él, még belátta volna szisztémájának elhibázott voltát, de ifjú életét már néhány hónap mulva, 1795 július 12-én Laxenburgban tüzijátékkészítő laboratóriumában robbanás pusztította el, s Ferenc a tehetségtelen és kényelmesek makacsságával élte végéig ragaszkodott tanításaihoz.

A magyar fejlődés sodrát ez a programm újból meglassította, évtizedekre stagnálásra késztette. Az önmagát túlélt rendi társadalom azonban új erőre kapott azon szövetségben, melyet most ez új szisztéma értelmében az abszolutisztikus királyság kötött vele. A felvilágosodott patriótákat senki sem sírja vissza, s Ferenc király a rendiséget is veszélyeztető minden új ideának kizárásával a népszerű uralkodók sorába emelkedik. Az 1796-i országgyűlés viharos lelkesedéssel szavaz meg a folyton folyó francia háború költségeire, igaz, a jobbágság terhére, soha nem látott tömeg újoncot és élelmet: 50.000 újoncot, 10.000 lovat, 20.000 ökröt, kétmillió 400.000 mérő gabonát, majdnem négymillió mérő zabot, s egyebet nem kér érte, mint a külkereskedelem némi tárgyainak, így a lengyelországi borkivitelnek megkönnyítését, meg egy tanítóképző-intézetet, más régi szokásos gravámenek mechanikus ismétlése mellett. Az országgyűlés a legutóbbi, legnagyobb hadiadót, négymillió 400.000 forintot is megadta a következő országgyűlésig és nádorrá ismét főherceget, Ferencnek alig húszéves József Antal öccsét választotta. Dinasztia és rendiség érdekei annyira összevágtak, hogy az átkos új ideákkal némi közeli kapcsolatban álló bizottmányi munkálatok átvizsgálását és megvalósítását szép csöndesen máskorra halasztották, s ezzel mindketten átadták magukat a nyugalom élvezetének.

A nemzet vékony értelmiségi rétegének minő heroikus erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ez az évtizedes nyugalom, – nem, tétlenség, elavult formák öncélú fenntartása, végre megszakadjon és a nemzeti fejlődés ismét útjára indulhasson. Valóban nagy munka kellett ehhez, nagy nemzedék és tiszta, salakmentes Eszme.