Az egyensúly megbomlása. A fejlődés irányai.

A Szabadelvű Párt bukásának jelentősége, a nemzeti illuziók, magyar imperializmus, Beksics, Hoitsy, Rákosi, budapesti hirlapirodalom. – A koalíció, Kossuth Ferenc. A Fejérváry-kormány, a megyei ellenállás, Kristóffy és a választójog; a Wekerle-kormány, a Függetlenségi Párt. A koalíció uralma és kudarca. Ennek hatása, társadalmi bajok. – Nemzetellenes irányok; Ferenc Ferdinánd; a polgári radikálisok; lélek és magyar népiség hiánya, művészetek. – Khuen-Héderváry- és Lukács-kormány. Tisza István. Az újabb obstrukció és leverése. Az események 1914 júniusáig. A további társadalmi és nemzeti fejlődés.

1905 januárjában a szabadelvű párt bukásával a szinte negyven éven át tartó kormányrendszer is megsemmisült. Ez a kormányrendszer azonban tényleges társadalmi alapokon nyugodott, s mint láttuk, az ú. n. történelmi osztályok uralmát jelentette. A nemzeti szellemű gentry és a vele politikai kapcsolatban élő főnemesség nagy ügyességgel és körültekintéssel építette ki ezt az uralmat, melynek kerekei immár évtizedek tapasztalatai folytán jól olajozva működtek és amely a nemzetnek és államának az őt környező veszedelmek közt magasfokú biztonságot kölcsönzött. A történelmi osztályuralom a parlamentarizmus felhasználásával helyreállította és eddig el sem képzelt hosszú időn keresztül megvédte a királlyal való jó viszonyt, fenntartotta kifelé, Ausztriával és a külfölddel szemben tekintélyünket, biztosította a magyarság fennállását az európai bonyodalmakban a hármasszövetség rendszerével, az országban élő nem-magyar népeket pedig, távol az elnyomás akkor divatos eszközeitől, egyszerű politikai ügyességgel a quantité négligeable jellegére korlátozta. A hosszú béke korszakában a gazdasági élet a diadalmasan előretörekvő kapitalizmus áldásait kezdte élvezni, az értelmiségi pályák emberei európai életformákat vettek fel, Budapest modern nagyvárossá, egy nemzetállam valódi központjává alakult át.

Mindezt azonban egyetlen társadalmi osztály egymagában alkotta. A néprétegek a parlamenti választások alkalmával ezen egyetlen uralkodniképes osztály híveinek mutatkoztak, önálló politika útjára eddig még nem tértek le, s le sem térhettek, mert széles tömegeik politikai életét az évtizedek óta megmerevült választói jog teljességgel lehetetlenné tette. A kiegyezés következményeit végrehajtó szabadelvű párt mechanisztikus eszközökkel tartotta fenn magát, s nemcsak hogy szélesebb körök politikai nevelésével nem törődött, hanem az iskolai oktatást 48-as szellemben szabadjára eresztve, lehetővé tette, hogy a századforduló nemzedéke, mely Deák tárgyalásaira még hírből sem emlékezett, a hatvanhét szellemétől végkép eltávolodjék. A párturalom bukásával ki kellett előbb-utóbb derülni, hogy organikus erők hiányoznak a nemzettestben, melyek a hatvanhetes mechanizmus működését zökkenő nélkül tovább vihetnék. Mint mindig, most is komoly válságok szülőjévé lett az, hogy egy hosszú ideig teljhatalommal bíró rendszer következetesen tartózkodott a reform gondolatától.

Ehhez képest lehetetlen félreismernünk, hogy a szabadelvű pártnak fegyelmező, mindenkor reálpolitikus nyomása alól felszabadult nemzeti társadalom éveken át iránytű nélkül ingadozott erre-arra, anélkül, hogy a nemzet és állam tényleges szükségleteit felismerte volna. A Deáktól bölcsen eliminált alternatíva újra életre kelt: kiegyezés, vagy fegyveres ellenállás, a dinasztia és Ausztria érdekeinek további tekintetbevétele, vagy a 49-es Kossuthot követve forradalom, amely esetben a nemzetiségek állásfoglalása – újból ellenünk, miként 48-ban, semmikép sem lehetett kétséges. A nemzet többsége azonban nem ismerte fel e véres alternatívát, s az érzések paroxizmusában azt hitte, hogy a szabadelvű párt uralmától megszabadulva elérkezett azon nemzeti követelések megvalósításának ideje, melyeket nagy szónokuk, Apponyi Albert, immár a függetlenségi párthoz csatlakozva hirdetett. Az agg uralkodó ellenállása a dinasztiának elég rosszul felfogott, de tényleges érdekei a dualizmus változatlan fenntartását illetőleg, az ország területén szinte az akció fokára emelkedett román, szerb, tót nemzeti mozgalmak, a szomszédságunkban nagyra nőtt és épp a magyarságra fenekedő új nemzetállamok mind egyszerre kiestek a nemzet tudatából, amikor a pártszervezet egyetlen realitása az 905-i januári választásokban elsüllyedt és helyét illuziók köde gomolyogta körül. Amikor az állam szilárd keretein, a bürokrácián, hivatalszervezeten belül minden nemzeti valóság cseppfolyós állapotba került, akkor költözik a lelkekbe a csorbítatlan nemzetállam képe, amelyet viszonyaink századokon át nem engedtek megvalósítani, de amelyre annál inkább törekednünk kellett, hiszen ez az idő az, amikor az európai fejlődés is vad rohamban halad a nemzetállamok kizárólagosságának biztosítása felé. Egész Európában nincs állam, mely ne rendelkeznék saját nemzeti véderővel, önálló vámrendszerrel és jegybankkal, melynek határai közt ne egyetlen nemzetiség uralkodnék vaskényszerrel a többiek, a kisebbségek felett, s mely saját konszisztenciájának büszke tudatában ne vetítené ki, határain túlra, imperialisztikus álmait. Mint tudjuk, e nemzeti imperializmus a nagy népeknél évtizedek óta valóság volt, nálunk csak most, a század elején jelentkezik ártatlan álmok, gyermeteg illuziók formájában. Benne azon irreális szemlélet szomorú dokumentumait kell látnunk, melyek egy anorganikus nemzeti társadalomban betegség, hanyatlás jeleiként tünedeznek fel. Magát hatvanhét hivatalos publicistáját is elragadja ez illuzióáradat: Beksics Gusztáv, aki korábban a dualisztikus monarchia változatlan fenntartásában látta a magyar nagyság biztosítékát és annak lehetőségét, hogy nyelvhatárainkat az államhatárokig kiterjesszük, most külön vámterülettel akarja megvalósítani „Mátyás király birodalmát”. Legközelebbi problémánkul nem kevesebbet lát, mint hogy „Magyarországnak aránylag igen rövid idő alatt Ausztria és a balkáni népek fölé kell helyezkednie”, ennek eszköze pedig szerinte az úgyis magas szaporodási százalék emelése közegészségügy, birtokpolitika segélyével, s nem kevésbbé a faji expanzitást erélyesen kiegészítő asszimiláció által. A magyar parasztság érdekében a hitbizományokat a Kárpátok erdős vidékére akarja áthelyezni akkor, amikor a nagybirtok politikai hatalma töretlenül áll. Legnagyobb illúziója, miként ezt már korábban is kifejezte, hogy a „nemzeti eszme tán befejezte véres és vérnélküli küzdelmeit”, nincs egyéb hátra, mint hogy a már állami létre emelkedett népek megszervezzék nemzetállamukat, s az utánunk jövő szlávok sohasem fognak önállóságra juthatni. A közjogilag ellenzéki Hoitsy Pál ugyanezen elvek alapján megírja a magyar imperializmus egyetlen programmját: Nagy-Magyarország a Habsburg-monarchia vezetője lesz, Budapest nagy terjeszkedő birodalom központja, melynek hódító küzdelme „nem állapodhatik meg addig, mig a Balkán nevezetesebb tartományai nem fogják Magyarország kiegészítő részét tenni” egész az Adriai- és Földközi-tenger vízválasztójáig. A koncepció ábrándos voltára, mely valóban mélypontot, végletes hanyatlást jelent Széchenyi realisztikus rendszeréhez képest, mi sem oly jellemző, mint első eszközökként a magyar királyi udvartartás megszervezésének és az egyetemi tanári fizetésemelésnek követelése. A közvéleményt azonban elbódították a jövő nagyság ez álomképei, ki sem hallgatott többé a nemzeti lelkiismeret szavára, mely Gyulai Pál köréből a tisztalelkű Riedl Frigyesen át szólalt meg e kérdésben: „Miért hágjunk mi a Balkánra? Van nekünk a Kárpát alján elég munkakörünk!” Társadalom és gazdaság szerves kiépítésével, mint az Ausztriától elszakadás előzményével, esetleges nemzeti expanzió alapjával senki sem foglalkozott, még a 80-as évek elég gyér és gyenge birtokreformtörekvései is eltűntek a nemzeti társadalom köréből, s visszhang nélkül maradt az ipari élet egyik képviselőjének, Hegedüs Lórántnak nézete, mely szerint az önálló vámterületre lehetetlenség áttérni erőteljesen termelő parasztság nélkül, ehhez pedig a földbirtok eloszlásának megváltoztatása, a nagybirtok egészséges elaprózódása szükséges. A 67 elleni hangulat nem mérlegelte sem a király és dinasztia hadügyi koncepcióját, melytől azokat eltéríteni alig volt remény, sem pedig a szétválás gazdasági veszedelmeit az adott pillanatban, s a függetlenségi párt, az Alföld gabonatermő vidékeinek képviselete, számba nem vette külkereskedelmünk azon irányát, mely szerint az utóbbi emberöltő alatt agrártermékeink a vámkülföldről mindinkább kiszorultak és exportunkat szinte teljes egészében Ausztria vette fel. Búzakivitelünkből 1883-ban még csak 76%, 1904-ben már 99.7% irányult Ausztriába, ugyanígy a lisztkivitel Ausztriába 1883-ban 55, 1904-ben 85%-ot tett ki. Ausztriától vámsorompók által elzárkózás esetén, több mint kérdéses volt, hol és miként szerezhetünk agrár-, sőt ipari termékeinknek is új piacot az immár mindenütt védvámos Európában, az orosz, kanadai, délamerikai olcsó termeléssel versenyben. A nemzet érzékeit azonban rózsaszínű köd fogta el, melyet a politikusokon kívül elsősorban a hírlapok tápláltak, köztük vezető helyen az 1891 óta tisztán Rákosi (Kremsner) Jenő tulajdonát tevő Budapesti Hirlap, a magyar imperializmusnak kitűnően írt, lelkes, de tárgyismerettől és felelősségérzettől egyaránt ment orgánuma. Rákosi Jenő itt legmagasabb fokán mutatta be az asszimiláltak nemzeti optimizmusát, mely honszerető hevében pillanatnyi és látható sikereket hajhász, s értük a nemzet jövőjét is hajlandó elmellőzni. Az ő harmincmillió magyarja, melyet imperialista álmai számára ki akart termelni, oly gondolkodás szüleménye volt, melyet Széchenyi már akadémiai beszédésben is ostorozott. S amint újabb történetünkben általában is megfigyelhető, hogy pl. a tótság elleni hangulatot többnyire asszimilált tótjaink kavarták fel, a németség ellenit asszimilált németjeink, hasonlóképen Rákosi Jenőtől és szintén német asszimilált társaitól származott a világháború előtt a német szövetség elleni hangulat, mely a birodalmi németséggel fennálló jóviszonyt éppúgy zavarta, mint a másik részről az alldeutsch törekvések. Mindez azonban alig hatolt volna a magyarság szélesebb rétegei közé, ha közvetítésre nem vállalkozik a század elejének megújhodó hírlapirodalma, Budapest sajtója ez illúziók szolgálatába adja magát, s a sajtót ekkor már túlnyomólag a fővárosi zsidóság szolgálja ki. Ez a sajtó mosta el a kiegyezési rendszer minden reális előnyét a nemzet emlékezetéből, ez formálta Tisza István alakját végzetesen ellenszenvessé, ez merítette a nemzeti érzést, közjogi függetlenséget kongó frázisok áradatába és kompromittálta hosszú időre a hazafias dikciót a politikai pártokkal versenyezve. A hírlapok vezércikkei a vidék jámbor magyarságának irreálisan kuruckodó igényeit elégítik ki – a kurucköltészet ekkor lesz annyira népszerű, hogy műköltők is utánozzák –, a lap többi része a folyton gyarapodó zsidó értelmiség nagyvárosi kultúrszükségleteit veszi tekintetbe, mely egészében alig különbözik a középeurópai nagyvárosokétől, főként Bécs és Berlinétől, s elsősorban az irodalom, színház, zene sajátos kiképzésével foglalkozik. Ez a hírlapirodalom heves rohamban asszimilálódik az itthoni antihatvanhetes légkörhöz, a politikusok túlzásait még inkább nagyítva közvetíti a vidéki magyarsághoz, mely ilykép gigantikus mechanizmustól naponkint megdolgozva, politikai belátás és ítélőképesség helyett álmok, ábrándok, gyökeresen reális nemzetiség helyett külsőségek, talmi aranysujtásos kuruckodás áldozatává lesz.

A felajzott várakozást az ú. n. koalíciónak lett volna feladata kielégíteni, melyben a Kossuth Ferenc és Apponyi vezetése alatt álló függetlenségi párt, az Andrássytól vezetett disszidensek, a báró Bánffy Dezső alapította új párt és a néppárt foglalt helyet. Vezérlőbizottsága már a november 18-i parlamenti események után megalakult, s most, az új választások után reáhárult a kormány átvétele. A disszidensek, a néppárt és új párt 67 alapján álltak ugyan, de egyrészt maguk is le voltak kötve némely, a közösség rovására hozandó katonai és egyéb engedmények mellé, másrészt az ő 70 főből álló tömegük kénytelen volt a 159 főre felszaporodott Kossuth-párt után igazodni. Kossuth Ferenc atyja halála után tért haza Olaszországból, hol vasútépítő, kénbányatársulat igazgatója, majd nagy hídépítő vállalat vezetőjeként egész más életet folytatott, mint aminő 1894-beli hazatérte után itthon várt reá. A függetlenségi párt vezérként hordta körül az országban, mint atyja elveinek hiteles bizonyságát, ő maga azonban mindinkább megriadt azon irreális politikától, melyet képviselnie kellett. Az obstrukció durvaságai, az erőshangú szónokok és botrányokozók tülekedései éppúgy visszariasztották, mint a folytonos és kilátásnélküli katonai követelések. Egész lénye stabilitást, nyugalmat és kiegyezést kívánt, s ezért lelke mélyén húzódozott pártjának ľart pour ľart obstruáló, örök ellenzéki irányától. Egyelőre azonban ragaszkodni kellett a programmhoz, s mikor a király a korábbi honvédelmi miniszter, báró Fejérváry Géza táborszernagy vezetése alatt többnyire hivatalnokokból szürke kabinetet nevezett ki, s ezt bízta meg, hogy a koalícióval a kormány átvételéről tárgyaljon, az egyesült pártok egyhangúan elzárkóztak előle. Érthető, hogy az előző ellenzéki magatartás után nem vállalhatták katonai engedmények nélkül a közösügyes kormányzást, s az újonclétszám felemelését. Fejérváry nem rendelkezett párttal, a kisebbségbe jutott szabadelvű párt Tisza utasítására lábhoz tett fegyverrel nézte a küzdelmet, mely kormány és koalíció közt hirtelen fellángolt. A koalíció vezérlőbizottsága a rendi korszak vármegyei ellenállását élesztette újra a kormánnyal szemben, mely az országgyűlés működését előbb elnapolással, majd 1906 februárjában fegyveres erő által feloszlatással akadályozta meg, anélkül, hogy új választásokat írt volna ki. A vármegyék egy része a koalíciótól nyert utasítások értelmében megtagadta az adó beszedését és beszállítását, valamint a hadsereg kiegészítését; a belügyminiszter, Kristóffy József új főispánokat, királyi biztosokat vagy kormánybiztosokat helyezett élükre, akiknek beiktatása még nagyobb botrányok közt folyt le, mint 1823-ban. Az állam azonban most még hatalmasabb volt, mint a régi rendi kormány s a „darabontkormány”, aminek Fejérváry magyar darabontterstőrkapitányi méltósága miatt nevezték, pár hó alatt elintézte a vármegyék ellenállását, melyet a koalíció hivei szerettek „nemzeti ellenállásnak” nevezni. A kormány nem fizette az ellenálló vármegyék tisztviselőit, s bár a Tisza ellen felvonuló főnemes nagybirtokosok nagylelkű adományokból alapokat létesítettek fizetésükre, a megyegyűlések egymásután felszabadították őket az ellenállás alól. A harc mindössze tizenöt vármegyében tört ki, köztük leghevesebben Pest, Bars, Zemplén, Szatmár, Ung megyében, a főispánok vagy biztosok inzultusoknak tétettek ki, de eredményre a mozgalom kezdettől fogva nem számíthatott, bármennyire úgy látszott is a külsőségekből, mintha a vármegyei gentry és főnemesség függetleníthetné magát a kormányhatalomtól. Az arisztokrata-hölgyektől pártfogolt „tulipán-mozgalom” az osztrák kereskedelem kiszorítására indult meg a politikai harc kísérőjeként, de még lehangolóbb eredménnyel járt, mint egykor Kossuth Lajos védegyleti mozgalma. Úgy látszik, a koalíció fejetlensége és gyöngesége adott alkalmat arra, hogy a Fejérváry-kormány eredeti rövidlejáratú programmján túlmenve próbáljon hosszabb időre berendezkedni. Kristóffy az akkor Ausztriában már felvetett általános választójogot ragadta meg, hogy vele a koalíciót teljesen szétrobbantsa. A Kossuth-párt nemcsak a régi Kossuth-féle hagyományok következtében volt kénytelen az általános titkos választójogot helyeselni, hanem vezére, Kossuth Ferenc európai látköre miatt sem tagadhatta annak szükségességét. Viszont a 67-es pártok, leszámítva Bánffy rövidéletű új pártját, szinte egészükben ellene voltak. Valóban akkor ez sötétbe ugrásnak tűnhetett fel, mivel a választójogot követelő szociáldemokrata munkástömegek és a vidéki agrárszegénység egykép iskolázatlanok voltak politikailag, továbbá az ország lakosságának szinte felét kitevő nemzetiségek is veszedelmet jelentettek annál inkább, mert Kristóffy elgondolása szerint feladatuk lett volna a magyarság paralizálása és dinasztikus hajlamaik segélyével 67-nek minden időre biztosítása. Érthető tehát, hogy még az európai látkörű politikusok is visszariadtak az általános titkostól, amint azt a kormány – régi abszolutizmusok mintájára – a középosztály megtörésére, s a nemzetállami tendenciák gyöngítésére akarta volna felhasználni. A koalíció gyengeségét, belső széthúzását azonban a hírlapok hazafias frázisaiból épített kulisszák már nem sokáig fedezhették el a nemzeti fellendülésért őszintén lelkesedő tömegek elől, ezért más megoldás híjján kénytelenek voltak az ellenzéki pártok jóformán ugyanazon feltételek mellett, minden nemzeti vívmány nélkül elvállalni a kabinetalakítást, amelyeket a Fejérváry-korszak kezdetén ajánltak nekik. Csakhogy most egyúttal kötelezettséget kellett vállalniok az általános titkos választójog törvénybeiktatására, melynek alapján volt összehívandó a legközelebbi országgyűlés, mely azután a katonai kérdésekkel is foglalkozni tartozott.

A trianoni Magyarország.

A „nemzeti ellenállás” kudarca magában véve is nagy csapás volt a nemzeti gondolatra és súlyos felelősséget rótt azokra, akik azt felelőtlenül felidézve és külsőségekre építve hozzájárultak széles néprétegek naiv hitének megingatásához. Az igazi kiábrándulást azonban a koalíció tényleges uralma hozta, Wekerle Sándornak 1906 áprilisától többszöri lemondás közben 1910 januárjáig tartó miniszterelnöksége alatt. Az új választásokon, miután Tisza István formálisan is feloszlatta a szabadelvű pártot, a függetlenségi párt már többségként vonul be 250 taggal a parlamentbe, tagjai nagyrészt városi, azaz polgári vagy kisnemes ügyvédek, újságírók, az alsóbb papság tagjai, néhány zsidó származású, de éppenséggel nem radikális tagja a régi Kossuth–Helfy-féle hagyományokat képviseli. Az igazi középbirtokos nemesség alig van benne képviselve, innen látókörhiánya, mely nemcsak európai viszonylatban, hanem a hazai, égetően nemzeti problémákra nézve is megállapítható. Az Andrássy vezetése alatt álló alkotmánypárt viszont az idősebb, nemzetipárti és a fiatalabb arisztokrácia és nagybirtokosság gyűldéje volt, inkább arra alkalmas, hogy a függetlenségi pártnak nagynéha, s inkább a tradíciók nyomása alatt, mint belső szükségletből fellángoló demokratikus hajlandóságait lehűtse és ártalmatlanná tegye. A néppárt már az előző obstrukciók viharaiban levetette az alapítójától, Zichy Nándortól ráterített palástját a kereszténységnek, mindinkább áldozatává vált a közjogi radikalizmusnak, melyet egyes tagjai szinte sportként űztek, – vezére, gróf Zichy János, emiatt már korábban elhagyta. A három kormánypárt közé a közjogi kérdésen kívül a választójog is áthidalhatatlan szakadékot vágott: a függetlenségi párt demokratikus hajlamának a másik két párt nagybirtokos és gentry ideológiáján kétségtelenül meg kellett törnie. A legnagyobb belső ellenmondás azonban az volt, hogy a többség 48 alapján vállalkozott hatvanhetes politika folytatására, miként utóbb Kossuth Ferenc helyesen felismerte: „Nem lehet kormányképes az a párt, mely állandóan megvalósíthatatlan programmokat ad”. Viszont annak megállapítása, hogy a párt „idő előtt lett abszolút többséggé”, eléggé bizonyította, hogy a függetlenségi politika a pártnak majdnem negyvenesztendős multja alatt egészben véve terméketlen maradt. Ez az önmagával is tehetetlen párt vette most át a hatalmat a napi politikában is szokatlan kétértelműséggel.

A vérmes reményekre hangolt nemzet akkor ábrándult ki naiv hitéből. Egyelőre még a hírlapirodalomnak sikerült eltitkolnia a nép előtt a tényleges helyzetet, melyben a koalíció programmja kivihetetlen lévén, a pártok ígéreteken kívül egyebet nem kaphattak. A kormány azonban bármennyire ragaszkodott a korábbi frazeológiához, mind több vizet volt kénytelen a 48-as lelkesedés borába önteni. Emellett tagjai régóta megszokott ellenzéki szerepükből nehezen tudtak kivetkőzni és a pozitív munkához hozzászokni. A szerb-horvát koalíció nyeregbeültetésével Horvátország magyar vezetésén súlyos sebet ejtettek, majd Kossuth mint kereskedelmi miniszter felesleges módon követelte a horvát vasutaknál is a magyar nyelv használatát, mire a budapesti horvát képviselők a koalíció egykori fegyveréhez nyúltak, az obstrukcióhoz. A legkínosabb helyzetek következtek gyors egymásutánban, amikor a közösséggel kapcsolatos kérdésekben kellett 67-es irányban határoznia kormánynak és pártjainak. A nemzeti tömegek hitének el kellett fonnyadnia, mikor a függetlenségi párt részéről kijelentették, hogy „feltétlenül a független és önálló gazdasági berendezkedés álláspontján vagyunk, a mostani tárgyalásnak azonban még nem lehet célja ez álláspont diadalra vezetése, hanem csak előkészítése”. Az a párt, mely negyven évig küzdött a közösség ellen, válogatás nélkül hazaárulás vádját terjesztve el a 67-es kormányférfiak ellenében, most Kossuth Lajos fiának vezetésével beleegyezett a kvótának két százalékos újabb emelésébe, szállította az újoncokat, adókat, fenntartotta a közös vámterületet, melyen belül nagy költséggel próbált szinte melegházi nagyipart létesíteni. A közigazgatás államosítását minden skrupulus nélkül elejtették, annak dacára, hogy a „nemzeti ellenállás” eléggé bebizonyítá a megyerendszer politikai használhatatlanságát. A földbirtokpolitika terén a koalíció sem tett döntő lépéseket, ami nemcsak abból érthető, hogy benne tekintély dolgában az arisztokrata nagybirtokosoké volt a túlsúly, hanem azért is, mert a városi származású, többnyire jogász képviselőknek érzékük sem volt a gazdasági és közelebbről agrártársadalmi problémákhoz. Így szinte egyetlen alkotása lett a koalíciónak Darányi Ignác földművelésügyi miniszter ú. n. cselédtörvénye, mely jószándékkal próbálta a mezőgazdasági cselédek helyzetét, s a velük való bánásmódot a fennálló viszonyok kereteiben javítani; telepítési javaslatából már nem lett törvény. Az ipari munkásság számára a Szterényi József államtitkártól készített kötelező munkásbiztosítás jelentett a fejlődés irányában egy lépést. Apponyi mint közoktatásügyi miniszter már említett népoktatási törvényével akaratlanul is nehezítette helyzetünket a nemzetiségi kérdésben, anélkül, hogy a magyarság biztosítása érdekében lényeges eredményt ért volna el, – a függetlenségi Apponyinak e magatartása különben erősen ellenmondott a régi párt szakemberei, így Mocsáry Lajos nemzetiségi politikájának, szintén azt a színt keltve fel, hogy a Kossuth-párt az uralmon hajlandó minden régi hagyományát megtagadni. Az igazságügyminiszternek, Polónyi Gézának, korábban az obstrukcióüzem egyik első szakemberének nagy botrányok közt kellett helyéről távoznia magánéletét ért gyanúsítások miatt, melyekért különben a vádlót, Lengyel Zoltán képviselőt utólag a bíróság elítélte. De ez ügyből kifolyólag épp a függetlenségi pártból hallatszottak hangok a sajtószabadság megkötése érdekében. A külpolitikai bonyodalmak is mind veszélyesebbé váltak: VII. Eduárd angol király sikerrel működött Németország bekerítésén és elszigetelésén, s miután Ferenc József nem volt hajlandó szövetségesét elhagyni, az újabb Balkán-zavarokban Anglia többé már nem Ausztria-Magyarországot, hanem Oroszországot támogatta. 1908 nyarán a nyugati műveltségű új-török nacionalisták győzelmes forradalma újra aktuálissá teszi a „beteg embert”. Aehrenthal-Lexa közös külügyminiszter szükségesnek látja a berlini kongresszus óta csak kezelésünkben, de nem birtokunkban levő Bosznia-Hercegovina ügyét véglegesen rendezni, s elejét venni annak, hogy e tartományokra a török birodalom feloszlásával Szerbia tegye rá kezét. 1908 októberében kimondatta tehát Ferenc Józseffel a két okkupált tartomány annexióját, miután Németország, Itália és Oroszország előzőleg hozzájárultak a tervhez. A központi hatalmak elszigetelt voltát egyszerre vakítóan világítá be Anglia tiltakozása e lépés ellen, vele együtt Szerbia, Montenegró, Török- és utólag Oroszország lép fel ellenünk, s csak Németország erélyes támogatásának köszönhető, hogy ez alkalommal még meg tudták akadályozni a diplomaták az európai háborút. A balkáni viszonyok további fejlődése hasonlóképen monarchiaellenes irányban folyt le. Oroszország vezetése alatt: 1908-ban Coburg Ferdinánd bulgár fejedelem elszakad Törökországtól és országát királysággá teszi, a török-olasz háború végkép elgyöngíti Törökországot és bátorságot ad a kis országoknak, hogy egyesült erővel rátámadjanak. Szerbia, Montenegró, Görögország és Bulgária 1912–13 telén az első Balkán-háborúban szinte az egész európai török területet elfoglalják, a zsákmány felosztásán összeveszve, a következő évben a második Balkán-háborúban Bulgáriától elveszik foglalásait, s a török birodalom európai likvidációjából végső fokon Románia, Szerbia és Montenegró nem remélt gyarapodása származik. A monarchiának és Itáliának csak nagy nehézségek árán sikerült legalább az Adriai-tenger partvidékét megóvni ez új nemzetállamok hatalmas étvágyától az albán fejedelemség létesítésével. Bár ez utóbbi években Itália többnyire szövetségesei oldalán állott, akik Tripolisz megszerzését, balkáni és Aegei-tengeri pozíciójának erősítését tették számára lehetővé, az a körülmény, hogy mind e bonyodalmakban Anglia a központi hatalmak ellenében lépett fel, kétségtelenné tette, hogy európai háború esetén Olaszország nem fogja szövetségeseit a tengereket uraló Angliával szemben segíteni. A Németországot oly sikerrel bekerítő politika monarchiánkat diplomáciai tehetetlenségben találta, a Ballplatzon, a külügyminiszteri palotában új gondolatok nem születtek, aminthogy a magyar kormányok is, a koalícióé csak úgy, mint Tisza Istváné, a német szövetségben bízva nem vették észre a viszonyok változását, s a Francia-, Orosz-, Angolország mind szorosabb összekapcsolódásában, Itália, Románia függetlenítésében rejlő veszélyeket. Kétségtelen, hogy a szövetség alkotói, Andrássy és Bismarck e helyzetben rég más eszközökhöz nyúltak volna népeik megmentése érdekében; nálunk negyven év mulva, teljesen más hatalmi konstellációban gondtalanul járták a régi, kitaposott utakat. A nagy külpolitikai talentum, fjabb Andrássy Gyula az itthoni belső küzdelmekben merült el, s belpolitikai álláspontja miatt nem is kerülhetett szóba a külügyminiszteri tárca betöltésénél. A koalícióban hatalomra jutott függetlenségi párt itt sem hozott új koncepciókat, s eszébe sem jutott az emigracionális Kossuth külpolitikai terveit alkalmazni az új viszonyokra. Az annexiós krízis alatt egyesek jónak látták, teljes külpolitikai analfabétizmusban az igazi ellenség, Szerbia mellett nyilatkozni, egyébként néha felmerült a franciabarátság gondolata, anélkül, hogy annak érdekében komoly lépéseket tettek volna. A koalíció kormánya és pártjai az annexiós válságban kitartottak a külügyminiszter mellett.

Ennyi diszharmónia és népszerűtlenség után érthető, hogy a két legnagyobb teherpróbát, az általános választói jog és a közös bank kérdését nem bírta ki a koalíció. Andrássy mint belügyminiszter kénytelen volt a koalíciótól elvállalt kötelezettségnek eleget tenni, s az általános választói jogot behozni; 1908 végén beterjesztett törvényjavaslata a „szűkkörű választói jogból a legdemokratikusabb választói jogra való rögtöni átmenet veszélyeit enyhítendő” plurális választói jogot hozott be: a műveltebbeknek és vagyonosoknak két vagy három szavazatot adott, viszont az analfabétáknak közvetett választói jogot olykép, hogy tizen választottak volna egy megbizottat, aki helyettük szavazott volna. Tisza István csatlakozott a pluralitáshoz, mert benne a lassú, biztos átmenet és a nemzetiségekkel szemben a magyar szupremácia fenntartása eszközét látta. A függetlenségi párt demokratikusabb balszárnya, Justh Gyula vezetése alatt azonban sem a plurális választójogot, sem a közös bank meghosszabbítását nem volt hajlandó elfogadni, s Kossuth Ferenccel szemben a párt 120 szóval 70 ellenében határozatilag kimondotta akaratát, hogy 1911 elejére az önálló magyar bank felállíttassék. A párt miniszterei, Kossuth és Apponyi ezzel saját pártjukban jutottak kisebbségbe, mire a Wekerle-kormány végkép lemond, elintézetlenül hagyva a választójog kérdését is. Az új erők ily gyorsan, alig négy év alatt elhasználván önmagukat, az országot tényleg az anarchiától mentette meg Tisza István, amikor a szabadelvű párthoz hasonlóan hatvanhetes alapon álló nemzeti munkapártot megalapította és számára az 1910 júniusi választásokon 257 mandátumot szerzett; a Kossuth–Apponyi-féle függetlenségiek ugyanekkor csak 55, a Justh-félék 41, Andrássy pártja 21 párttagot tudott a képviselőházba behozni. Ezzel újra kezdődhetett a 67-es többség harca az obstrukciós kisebbséggel.

A nemzet azonban lényegesen megromlott viszonyok közt jutott újból a 67-es párt uralma alá. A koalíció tehetetlensége és folytonos megalkuvása, valamint az azzal ellenkező hangos fogadkozások a 48-as politika egyedül üdvözítő voltát illetően, mindez kiábrándító hatással volt az emberekre, lerombolván hitüket a hazafias érzés erejében és a hazafias frázisok őszinteségében. A függetlenségi párt hatása ekkor szorul vissza lényegileg az alacsonyabb műveltségű vidéki rétegekre; alig akad többé művelt magyar, aki a Kossuth-párt koalíciós működése és gyászos bukása óta a pártot komoly reálpolitikára képesnek tartaná; elvei és frázisai végkép átmennek városi asztaltársaságok tulajdonába, a vidéken pedig csak azon kis vagy közép parasztbirtokosok maradnak hívei, akiket az anyagi gond még nem késztet szociálisabb gondolkodásra, mint amit a függetlenségi programm tud nekik nyujtani. A pártvezetőség érzi ez elhanyagolást, benne azonban nagy számmal vannak hivatásos politikusok, akik csak a politikából és hírlapirodalomból élnek, akik tehát a népszerűség érdekében önkénytelenül is hajlanak mindennemű hatátos produkcióra, elsősorban az obstrukcióra.

De mélyebb, történeti szempontból is szomorú tanulságokat hozott a koalíció korszaka. A szabadelvű párt kétségtelenül megérett az elmúlásra, s a nemzeti fejlődés érdekében volt, hogy megszabaduljon azon politikától, mely adott helyzetünk egyik szükségletét, a királlyal való jóviszonyt kielégítette ugyan, de a másik szükségletet, a nemzeti társadalom kiépítését annál inkább akadályozta. A negyvenesztendős szabadelvű uralom, mint láttuk, az ú. n. történeti osztályok és a kapitalizmus pártolásával elhanyagolta a mezőgazdaság és ipar munkásosztályainak kiképzését és polgári osztály kialakítását. Pedig ekkor már a munkásság számarányánál fogva sem volt mellőzhető. 1890-ben ipari kereső és eltartott van 2,600.000, 1900-ban 3,490.000, akinek politikai befolyás alig jut. Az értelmiség száma 1870–1910 közt megkétszereződött, 88.000-ről 144.000-re ugrott fel, az eltartottakat nem számítva; van immár 4000 ügyvéd, 6000 orvos és gyógyszerész, 5000-en felül író, művész, tudós, 26.000 néptanító, 4400 középiskolai tanár. Mindezek még nem ébredtek arra, hogy külön polgári életformát éljenek, s ennek megfelelő nemzeti politikát alakítsanak ki. A földbirtok elosztásában is tovább élnek a visszásságok, melyek öntudatos magyar rétegek kialakulását akadályozzák: a nagybirtok továbbra is osztatlanul áll. Az összes gazdaságok 53%-a törpegazdaság, s nem kevesebb, mint 1,280.000 kisgazdaság kénytelen mindösszesen 2.150.000 holdból élni, holott a nagybirtokos családok földje ennél többet, 2,329.000 holdat tesz ki. Mindez ekkor már nem is gazdasági probléma többé, mélyen belevág a nemzeti életbe, melyre nem lehet közömbös, hogy a kisgazdák és mezőgazdasági munkások milliói nem tudnak oly életet élni, mely tudatos nemzeti érzést kölcsönözhetne nekik. A nemzeti érzés továbbra is a régi politizáló osztályok tulajdona, nemzeti összetartozás csak ezekben eleven valóság, a többi vagy lomha tömeg, vagy már prédájává kezd válni a nemzeti gondolattal ellentétes törekvéseknek, az értelmiség egy része a polgári radikalizmusnak, a mezőgazdasági munkásság az agrárszocializmusnak, az ipari munkásság a szociáldemokráciának.

Szerves nemzeti társadalom nincs tehát, a nemzetállam hatalmi szervezetét még mindig egy intelligens töredék kezeli és mozgatja, mely elmulasztotta a szélesebb rétegek nemzeti megszervezését. A 80-as és 90-es években, az agrár- és ipari szocializmus megerősödése előtt ez minden nagyobb veszedelem nélkül mehetett volna végbe az egész Európában használatos demokratikus eszköz, a választójog kiterjesztése útján. Kétségtelen, hogy szélesebb körű választójog a történeti osztályok kényelmes uralmát némileg megzavarta volna, siettette volna a nagy- és középbirtok elaprózódását, megszüntette volna az „úri” gondolkodás és életforma egyedül uralmát, melyet az uralkodó osztályba felemelkedő polgár- és parasztpártiak kötelezőleg, de szívesen átvettek, s helyébe kialakított volna polgári vagy művelt paraszt életformákat. A történész bármennyire elismeri a régebbi korokra nézve a nemesség nemzetfenntartó szerepét, nem ismerheti el azt, hogy ha a század végén, az osztályellentétek kiéleződése előtt, ezek az alsóbb osztályok politikai hatalomban részesülnek és befolyáshoz jutnak, ez a befolyás a gentry és az arisztokrácia uralmával együtt a magyar nemzetiség ügyét is megdöntötte volna. Hasonlókép tévedés azt hinni, hogy demokratikusabb választójog a magyarságot a nem-magyar kisebbségek diktátumának vetette volna alá. Hiszen láttuk az adatokat, melyek azt mutatják, hogy a régi választójog épp a magyarságra volt hátrányos és az is bizonyos, hogy a magyarság központi helyzetében, a nagy magyar medencéből a határok felé kisugárzó erejével, nagy politikai tehetségével könnyebben és oly igazságtalan elnyomás, oly atrocitások nélkül is megtarthatta volna vezető szerepét, mint amelyekkel ma tartják meg az utódállamok vezető népei, köztük az egyenesen kisebbséget alkotó csehek uralmukat az általános választó jog mellett. Legfeljebb a vezetés nem lett volna oly kényelmes, legalább is az 1868-i nemzetiségi törvényt kellett volna Deák és Eötvös szellemében végrehajtani, – Deák és Eötvös követése a nemzetet bizonyára nem döntötte volna végveszélybe! – s végrehajtásával a kisebbségek körében államhű pártokat, csehellenes tót, a román ligától független oláh pártot lehetett volna alkotni.

A szabadelvű párt bukásával megnyílt az új társadalmi, gazdasági és nemzetiségi politika lehetősége, s a koalíció most megdöbbentő negatívumot bizonyított: nincs párt és nincs vezető egyéniség, aki e tereken új utakat járt vagy legalább megpillantott volna! A vezetők még oly nemesi egyéniségeit, egy Tisza Istvánt, ifjabb Andrássyt és társaikat a történelem nem mentheti fel az alól, hogy a „történelmi osztályokat” a nemzettel azonosítva ez új utakra nem tértek és népüket nem vezették be az ígéret földjére. A koalíció után Tisza alkotása, a nemzeti munkapárt változatlanul fenntartotta az elavult konstrukciót, s jellemző módon Trianonig nem került sor a politikai jogok kiterjesztésére.

A nemzetet pedig, melynek nevében továbbra is a régi vékony réteg szólt és cselekedett, mindinkább szaporodó ellenségek vették körül. A korszerű reformok, melyeket a vezető réteg elmellőzött, ezen nemzetellenes irányok programmjaiba kerültek. A Kristóffy-féle kísérlet megmutatta, hogy az uralkodó kezében a választójog hatalmas fegyver lehet a magyarság ellenében. Ezt a fegyvert szívesen alkalmazta volna Ferenc Ferdinánd főherceg is, Ferenc József öccsének, Károly Lajosnak fia, akinek Rudolf halála nyitotta meg a trónhoz vezető utat. A koalíció idejében negyvenes éveit élő trónörökös saját útjait járta és mint minden idősebb trónörökösé, az ő útja is eltért a hivatalos politikáétól. A koalíció korszaka óta általánossá vált nálunk az a vélemény, hogy a nemzet katonai és egyéb törekvései ő benne találnak kemény, érzéketlen sziklára, melyről erőtlenül pattannak vissza. Úgy látszik, nem valami magasabb humanisztikus vagy társadalmi elgondolás tette őt a magyar politikusok és nemzetállam-koncepciójuk engesztelhetetlen ellenségévé, hanem a dinasztia jövőjének féltése; meg volt győződve, hogy a dualizmus előbb-utóbb szétrobbantja a monarchia népeit, melyek Ausztriában hallatlan válságok során már lerázták a német hagemóniát, – s ő érezte magát hivatva arra, hogy a Lajtán innen a magyarságot is megfossza vezető szerepétől. A monarchia belső berendezését illetőleg időnkint változtak nézetei, s trialisztikus koncepciójában Ausztria és Magyarország mellett mint harmadik állam előbb Csehország, utóbb a katholikus horvát és szlovén vezetés alatt megalakítandó Dél-Szlávia szerepelt. Lehetséges, hogy magyar-ellenes befolyását az ügyek vezetésére kortársai túlbecsülték, hiszen a Ferenc József környezetét képező udvari klikk mindvégig ellensége volt neki, de annyi kiderül a kevés napvilágra került iratból, hogy II. Józsefhez hasonlóan nem szándékozott a magyar alkotmányra esküt tenni, s a koronázást megelőzően véghez akarta vinni a magyarság hegemóniájának megtörését, akár forradalom felkeltése árán is. Ez esetre szánta a közös hadsereget, melyet az utóbbi évek nemzeti vívmányaitól meg akart fosztani. A magyarság uralmát elsősorban a nemzetiségekkel vélte legyőzhetni, amelyekről elég naivul azt gondolta, hogy egészükben meg fognak elégedni a nemzetiségi törvény végrehajtásával. Személye, katonai irodájának közvetítésével a magyarellenes törekvések központja lett, a bécsi keresztényszocialisták éppúgy megtalálták hozzá azt utat, mint Maniu, Vajda-Voivod és Hodzsa Milán. Ez utóbbiak Kristóffyval együtt állandó informátorai voltak. Mivel az általános választójog a kisebbségek kielégítése az ő koncepciójában a magyar hatalom megtörését volt hivatva szolgálni, kétségelen, hogy személye állandóan fenyegető veszedelmet jelentett.

Ferenc Ferdinánd, továbbá a mindinkább külföldi, belgrádi, bukaresti és cseh parancsnak engedelmeskedő nemzetiségek mellé sorakoztak a nemzeti irányok elleni küzdelemben még a szociáldemokraták, kik az általános választójog melletti propagandának legénységét, utcai tömegeit szolgáltatták, meg Jászi (Jakubovics) Oszkár teremtményeként a polgári radikális párt. Jászi 1905 óta szerezte meg az eredetileg modern nemzeti reformirányban induló Huszadik Század vezetését, mely az ő idejében főként a városi zsidó értelmiség fiatalabb tagjait gyüjtötte össze „progresszív” programmja köré. A budapesti kisebb műveltségű zsidó polgárság Vázsonyi Vilmosnak erősen nemzeti színű zászlaja alá csoportosult, nézetei legközelebbi rokonságban a függetlenségi pártprogrammokhoz állottak, de a nemzeti irányú, asszimilált atyák fiai már a Szabadgondolkodás Magyarországi Egyesületében, az Általános Választójog Ligájában, a Társadalomtudományok Szabad Egyesületében, az egyetemi Galilei-Körben tömörültek és hallgatták ájtatosan Jászi kirohanásait a nemzeti hiúság, az agráriusok, grófok, zsidó kapitalisták, katholikus egyháziak, függetlenségi érzelmű protestáns lelkészek ellen. A szükséges reformok kívánsága e folyóiratban az egész magyar élet és berendezései eddig elképzelhetetlen megvetésével párosult, s bár Jászi, tán önmagát áltatva, a bajokat társadalmunk hibás struktúrájában jelölte meg, a társadalomtudományi szenvelgés mögött folyvást kiérezhető volt a magyar jellegtől való idegenkedés. „Képzeljenek el egy Rodint, aki élete javát Pesten töltötte el? az én fantáziám erre nem képes,” írta nagy magyar művésztehetségek legszebb kifejlése idején. A magyar életet ostorozó kifejezései a folyóiratnak – egyik ártatlanabb: „a magyar közéletnek közjoggal és párbajkódexszel súlyosbított analfabétizmusa” – nem önkritikát nyujtottak a nemzetnek, hanem kívülről támadták azt szabadkőműves világnézettel, Spenceri társadalomtudomány öntelt magaslatairól. Jászi és köre e tekintetben mindvégig „unius libri” emberek maradtak, reálpolitikai érzék, tapasztalat és a magyar életnek és szükségleteinek ismerete nélkül. Örök dilettantizmusukat nem az tette veszedelmessé, mintha mögöttük tömegek álltak volna, hanem hogy a nemzetiségi kérdésben hasonlókép dilettáns Jászi a nemzetiségi vezetőkkel is érintkezésbe lépvén, túlzásaival a magyar közönséget minden józanabb kisebbségi politikától elijesztette. A nemzetiségi kérdésben bíróként ítélt felettünk, s mentő körülmények nélkül marasztalt el a nemzetiségek elnyomása bűnében. A csehek és regáti románok vonzóerejét, a belgrádi összeesküvők halálos gyűlölségét nem vette tekintetbe, nemzetiségi barátjairól azt hitte, hogy hozzá hasonlóan anacionalisták, s ezek csak az összeomlás után az aradi tárgyalások során vágták szemébe, hogy ők nemzetükért harcolnak. A nemzetnélküli Jászi éveken át hirdette homályos körvonalú reformjait a magyarságnak és készített elő egy antinacionális forradalmat, melyhez a nemzeti színt a Justh-csoportból kifejlő demokratikusabb függetlenségiek szolgáltatták. A polgári radikálisok képezték akkoriban Ady Endrének is közönségét, kinek politikai gondolatai részben Jászi, részben Justh Gyula demokráciájából táplálkoztak, a magyarság hanyatlásán kesergő és új, szebb jövő határozatlan körvonalait emlegető verseit pedig az illuzionista asszimilált, Rákosi Jenő átkozta ki a nemzet nevében. A barokk katholicizmustól elforduló és szociális gondolatokat, valamint a lélek megtisztulását hirdető Prohászka Ottokárt a nemzeti társadalom ekkor még visszautasításra sem igen méltatta, hatása a háború előtt tisztán egyházi színezetű volt és szűk körre terjedt ki. Általában a korszak nemzeti értelmisége az Európában ekkor már bontakozó idealisztikusabb irányok iránt kevés érzékkel viseltetett, a lélekből jövő, őseredeti, népi gyökerekkel bíró elemektől az elkényeztetett és egyedül önmagát becsülő polgár ösztönös idegenkedésével húzódott, miért is az igazi népiesség is irodalomban, művészetben egyaránt csekély megbecsülésnek örvendett. A magyarságot kuruc paszományokban becsülték, nem pedig hamisítatlan megjelenési formáiban, melyekről e kornak sem tapasztalati, sem tudományos ismerete nem volt. Az Arany–Gyulai-féle népies irodalmi realizmus ekkor már kimúlt, Ady szimbolizáló verseiről politikusok is írtak torz utánzatokat, melyek vidéki közönségünknek mulatságot szereztek. Regény- és novellairodalmunknak azon termékei tettek szert népszerűségre, melyek a vidéki kúriák szerelmes történeteit érzékenyen rajzolták, a gentry idealizált erényeit azonosítva a magyarság jellemképével. Az építészetben a müncheni szecesszió uralkodott, s Budapest világvárosi méretein andalgott a közönség, álmélkodva szemlélvén a görbevonalú habarcsarchitektúrával épült égbenyúló bérházakat. A századeleji Budapest tovább épült a korábban alkalmazott idegen elvek szerint, s ekkor vált az értelmetlen svájci tornyocskák városává, melyekből egy-egy behemót bérkaszárnya tetején három-négy is ágaskodik. A bér„paloták” továbbra is talmi-nemes anyagokkal játszák a palazzót, belül üres oszlopok sorozatai tartanak komplikált homlokzatokat, s az Anker-házon emeletről levegőbe ugró oszlopokon timpanon nyugszik, hogy fölötte még egy egész görög templom álljon a padlás elleplezésére. E szecessziós akrobatamutatványokkal szemben Lechner Ödön magyar építészeti stílus kialakításán dolgozik, de a szecesszióhoz hasonlóan ő is megáll a falfelület, homlokzatok dekorálásánál, azzal a különbséggel, hogy a szecesszió nyúlós, tésztanemű ornamentumai helyett a népi hímzések elemeit vetíti fel az ötemeletes paloták sík oldalfelületeire, melyeket még hozzá a fal felhúzásával, a tető eltüntetésével is meghosszabbít. A korszak európai hibájától, az anyagszerűség fel nem ismerésétől ő sem tudja magát mentesíteni, a házból hímzett síklapok lesznek kezében, s érthető, hogy irányát tanítványainak lelkesedése sem tarthatja fenn. Egyedül festészetünk találja meg a kapcsolatot a magyar földdel és lakóival: a szolnoki festőiskola mellett a nagybányaiak végre Ferenczy Károly vezetése alatt magyarrá teszik a müncheni naturalizmust, s megnyitják a fejlődés útját a német, főkép párizsi irányokkal kapcsolatban levő, de gyökeres magyar művészet számára.

Wekerle után 1912 áprilisáig Khuen-Héderváry, attól kezdve 1913 júniusáig Lukács László volt a kabinetelnök, s csak ekkor vette át Tisza István a kormányt, de mint a Nemzeti munkapárt alkotója és ura, a koalíció óta ő uralkodott. Khuen gróf és Lukács hajlandók lettek volna az általános választójogot megvalósítani, Tisza azonban ebben továbbra is a nemzeti szupremácia bukását látta. Az ő alakját nemcsak tragikus sorsa nagyobbította meg az utókor számára, nemcsak a mártírium, mellyel a Magyar Rend és Magyar Állam szibolumaként szenvedett el egy csőcselékforradalomtól rászabott halált, nemcsak az erkölcsi bátorság szokatlan példája, mellyel viselte a háborús uszítóra szánt átkokat ő, a háború egyetlen ellenzője, akinek ma már dokumentált háborúellenessége a magyarság mai kevés aktívumának egyik legértékesebbje: nem, Tisza István a valóságban is nagyformátumú államférfiú volt, akinek személyes tulajdonai és a mögötte álló politikai párt megadták a lehetőséget, hogy egész nagyságában kifejlődhessék és megóvták attól, hogy kielégítetlen becsvággyal és tetterővel későn lendüljön az élre, mint nagy antagonistája, Andrássy Gyula. A koalíció óta kifejlett államférfiúi működésének köszönhetjük, hogy a világháborút még mint állam értük meg, nem pedig mint magával tehetetlen anarchikus massza, melyből minden sakál bántatlanul kiharaphatja a maga részét; ő cselekedte, hogy mint egységes nemzet védekezni tudtunk, megharcolhattuk más népekhez hasonlóan utolsó küzdelmünket ahelyett, hogy védtelen harctérré, széttiport Belgiummá váljunk a gyógyíthatatlan belső visszavonás következtében. Állami létünket Tisza István mentette meg és tette folytonossá, ez történeti érdeme; de neki is megvan, mint a hatalom minden birtokosának e korszakban, az a történeti mulasztása, hogy társadalmi és nemzeti bajainkat nem gyógyította. Akadályozta ebben liberális volta, de éppígy társadalmi gyökerei is. A gazdasági életben a tőkegyüjtést és szabad mozgást tartotta főelvnek, s meg volt róla győződve, hogy a „munkásosztály a gazdasági harcban előreláthatólag mindig ellensége lesz a tőkének”, mindamellett felismerte, hogy a munkások testi épsége, egészsége, művelődése és összes viszonyai javítására az államnak is közbe kell lépnie. Egyéni segítség és államszocializmus közti vonalon állva, meleg szavakat talált az ipari munkásvédelem, munkásegyesületek kiépítése mellett, béremelés, munkáslakások építése, a gyermek- és női munka védelme mellett. A magyar parasztban saját fajtáját szerette, saját erényeit csodálta, de felsegítése érdekében nem jutott el a birtokrendezés, földreform egyetlen hatásos gondolatához. Sőt ezt tudatosan elutasítá magától. 1897-ben az alföldi munkásmozgalommal szemben veszélyes tévedésnek tartja a jelszót, hogy „itt szegény emberek vannak, kiknek földjük nincs, földet kell nekik adni”. Szerinte mezőgazdasági munkásnak földet ígérni éppoly utopisztikus teória, mint tőkét ígérni az ipari munkásnak, a világ rendje az, hogy nem juthat minden embernek ingó vagy ingatlan tőke, ezen nem változtathatunk. A telepítés fontosságát nemzetiségi területeken ismeri el, de nem társadalmi-gazdaságilag: „a munkáskérdés soha, semmi körülmények közt földosztási, telepítési elméletekkel megoldva nem lesz”. Megoldást csak régi, patriarchalis alapon lát, s az alföldi nehézségek okát elsősorban ott találja meg, hogy „hiányzik a személyes érintkezés minden szála, mely a szegényembert a maga papjával, tisztviselőjével, földesurával összeköti”; – az ő tekintélye sokban hozzájárult ahhoz, hogy a nemzeti társadalom sokáig csak a „szociális izgatók” munkáját látta a földkérdésben. Emellett gazdasági liberalizmusa a birtokososztály védelmétől is visszatartja, a börze legális működésében a fedezetlen határidőüzletet is beszámítja és megvédi az agráriusok egyik vezére, gróf Zselénszki Róbert ellenében. A „szabadelvű haladás” nevében elutasítja gróf Károlyi Sándor törekvését, hogy német mintára megszervezze gazdaközönségünket a mezőgazdaság védelmére. Liberalizmusában sok a tiszta humanizmus, melyet még vallásos érzéssel is össze tud egyeztetni; nemzetkoncepciójában a birtokososztály a gerinc, – talán ő az utolsó, kiben van elég őszinteség arra, hogy „nemességünk” érdekeit nyiltan zászlajára írja és megállapítsa, hogy a hitbizományok „mint intézmény fejlesztését nemzeti szabadságunk érdekei követelik”, s ennek végrehajtásától még az sem riasztja el, ha szabadelvűség hiányával vádolnák. A nemzetiségi kérdést eleinte az elszórt, egyedülálló úri kastélyok ablakából nézi: „nemzetiségek által lakott vidéken minden úriház gócpontja, őrállomása a magyar hazafiságnak”, ezért kell a volt nemesi birtokot védeni, az onnan kiinduló békés társadalmi befolyás a magyarság érvényesülésének legfőbb eszköze. Nézetei utólag némi evolúción mentek át, később már belátja, hogy a kötött birtok „némi részben” akadálya az alföldi magyarság vándorlásának, a rendszertelen parcellázási folyamatnak, melyet nem ártana állami felügyelettel megszervezni, sőt Beksics Gusztáv hatása alatt arra is hajlandó, hogy az alföldi majorátusokat kitelepítsék az erdős hegyvidékekre. De hogy ily liberális, patriarchalis és nagybirtokos nézetek eredőjeként nem születhetett társadalmi és gazdasági reform, az természetes, valamint az is, hogy Tisza István az általános választói jognak nemcsak nemzetiségi, hanem ily társadalmi okokból is ellene szegült. Pedig ő volt az utolsó Magyarországon, aki Széchenyies reform megindítására erővel és hatalommal rendelkezett.

Pontosan kifejezve: az állam bátor védője volt, nem pedig nemzeti reform hőse. Khuen-Héderváry miniszterelnöksége alatt rövid időbe telt, míg az ellenzéki pártok kiheverték a kudarcot és elfelejtették a nemzettel a koalíciós korszak keserű tanulságait. Fel kell tennünk, hogy ezeket oly nagy intelligenciájú vezetők is elfelejtették, aminők Andrássy és Apponyi voltak. Mert nem kellett nagy értelem annak felismeréséhez, hogy amit az ellenzéki pártok mint túlnyomó többség nem voltak képesek kiharcolni, azt most, erős 67-es többség uralma alatt legföljebb taktikából, időtöltésből követelhetik, de nem hihetik, hogy el is érik. A közös hadügyminisztérium az európai fegyverkezés hatása alatt létszám- és adóemelést kért, amire Apponyi junktimot állított fel a katonai követelések és a hadügyre vonatkozó nemzeti vívmányok között. A koalíció pártjai arra nézve is elégséges tapasztalatokat szerezhettek, hogy a bankügy és vámterület közösségének megvalósítása minő nehézségekbe ütközik, viszont a koalíciót megelőző obstrukciók emléke arra is inthette őket, hogy egyedül obstrukcióval ezeket a nehézségeket nem lehet legyőzni. Forradalomra pedig senki sem gondolhatott most, a nagy kudarc, a nemzeti küzdelem koalíciós csődje után még kevésbbé, mint bármikor előbb. Ennek következtében az obstrukció felújítását nem lehet eszköznek tekinteni nagy célok érdekében, hanem egyszerű pártpolitikai fogásnak a nemzeti közvélemény visszaszerzésére, részben oly temperamentumok egyetlen működési lehetőségének, melyek a hazát másképen képtelenek voltak szolgálni. Nagy szerep jutott itt egymás utánzásának és annak a gondolatnak, hogy az az ellenzéki párt, mely az obstrukció dicsőségét másnak engedi át, ezzel saját népszerűségét is aláássa. Eleinte a Justh-párt egyedül volt az obstrukció híve; őt egyedül menthette az, hogy az általános választójog és a nemzetiségekkel kibékülés alapjaira állva, tényleg volt értelme, ha az „osztályparlament” munkáját szabotálta. Persze Justh, a vezető, s a körötte lévő egyének távolról sem rendelkeztek annyi súllyal és ismerettel, hgoy elveiket nyomatékosan képviselhessék, s végső fokon ők is csak a rombolást szolgálták. Obstrukciós példájukat követte a mindig harcias és alapítója programmjától végkép eltávolodó néppárt, majd a Kossuth-párt, élén Apponyival, míg Andrássy egyelőre háttérben maradt és közvetíteni próbált.

Ez az öncélú obstrukció a Khuen-Héderváry-kormány ellen még azt sem hozhatta fel igazolására, hogy az alkotmány védelmében folyt le. Khuen-Héderváry erőszaktól távol, alkotmányosan uralkodott, s hogy a bankügyben megkezdett, a véderőkérdésben tovább folytatott harcok végül is megőrölték ellenállását és távozásra kényszerítették, ez azt mutatta, hogy a parlament betegsége mélyen ül és szelíd eszközökkel többé nem orvosolható. Névszerinti szavazások egyes képviselők szabadságkérése ügyében, folytonos zártülések, Polónyi-szerű szónokok egésznapi beszédei veszélyeztették a monarchia és benne Magyarország katonai felszerelésének modernizálását, amikor a költségvetés többlettel zárult és a nemzet nem érezte volna meg, ha 25–30 millióval többet ad ki védelme eszközeire. Ebben a helyzetben egész férfiúra volt szükség, aki mer hazafias cselekedetet a hazafias frazeológiával szemben is, aki a parlamentben szemébe néz az obstrukció őrjöngéseinek, gyakran műharagjának, s aki nem riad meg a hírlapirodalom átkaitól, amikor az utcán kell a rendet helyreállítania, nem egyszer fegyveres erővel a felizgatott ifjúság és szocialista munkásság ellenében. Hatvanhetes korszakunk belső betegségének legszomorúbb jele volt, hogy a nemzet akkori érdekét, a fegyverkezés szükségét oly kevesen ismerték fel, s vezetők és tömegek vakon mentek illuziók, frázisok és szenvedélyeik után.

Khuen-Héderváry bukása, Lukács László kabinetalakítása után a szinte másféléves parlamenti obstrukció letörésére a párt feje, Tisza István vállalkozik; 1912 június 4-én mint házelnök nem engedélyezi az obstrukciós felszólalásokat, nem rendeli el a zártülést, hanem a házszabályok kétségtelen sérelmével egyetlen szavazással elfogadtatja a véderőjavaslatot. A tárgyalás rendjét durva botrányokkal zavaró képviselőket rendőrökkel vezetteti ki, – az első, kit rendőr vesz kezébe, a korábban szélső konzervatív, hirtelen függetlenségivé vedlett gróf Károlyi Mihály. Az ellenzék napokon át megismétli a botrányokat, nem egyszer tán azért, hogy kivezettessék. Mikor pedig a nemzet nem hajlandó többé a hírlapok úszítására megmozdulni a házszabályért, – mint elébe adták, az alkotmányért, ellenparlamentet alkotnak, szállodában tárgyalják a törvényjavaslatokat, majd alkalmilag, fontosabb esetekben bevonulnak a parlamentbe, ott vezetőjük, Apponyi deklarációt olvas fel, mire eltávoznak. Míg azonban ehhez a békés tiltakozásmódhoz jutottak, az erkölcsök példátlan elvaduláson mentek át: rendőrökkel, majd a parlamenti őrséggel véres verekedések, szóbeli érintkezésnek külvárosi csapszékek színvonalára lesüllyedése, az egyik képviselőnek a házelnöki székben ülő Tisza ellen elkövetett revolveres merénylete, s ugyanannak a bíróság által felmentése jelzik az útat, mely parlament és politikai élet eldurvulásához vezetett.

Tisza István bizonyára nem bánt kesztyűs kézzel sem a házszabályokkal, sem az obstrukcióval, s talán Andrássynak is igaza lehetett, amikor a házszabály eklatáns megsértését az alkotmány sérelmének tartva, veszedelmesnek látta a jövőre nézve, Ferenc Ferdinánd-szerű egyéniség uralkodása esetén. Ezek akkor elfogadható érvek voltak, az azóta lefolyt események közt azonban színeik elfakultak, s történeti távlatból kétségtelen, hogy az obstrukciót széttörő, annak hőseit kúfárokként kiűző Tisza Istvánban a nemzet életösztöne nyilvánult meg. A társadalmi szervezetlenség következtében a magyarság egyetlen politikai életformája a parlament volt, s ennek működését tette szabaddá Tisza István. Ellenfeleinek akkor lehetett volna igazuk, ha nem pártokat, vármegyéket, arisztokrata köröket, hírlapirodalmat, hanem a társadalmat tudják megszervezni vele szemben. Organikus társadalmi ellenállás, melyben a politikai jogokból kihagyott osztályok szerveztetnének meg, mely összekapcsolná a mezőgazdasági és ipari munkásságot az eddigi vezető körökkel, joggal állhatott volna a Tisza-uralommal szembe, mely az európai polgári parlamentarizmusokhoz hasonlóan mégis csak hatalmi szervezet volt és éppúgy pártkasszák támogatásából élt (miként ez a Lukács László szemére vetett panamaügyben kiderült), mint a társadalmi háttér nélküli ellenzék is csak ígéretekből élt. Az ellenzéknek el kellett volna hagyni a politika eddigi alapjait, korszerű reformok felvetésével hódítani meg a nemzet eddig még politikától érintetlen rétegeit, nem pedig a reformokat nemzetellenes agitátoroknak átengedve, továbbra is közjogi harcban, irrealitások űzésében tölteni el az utolsó éveket, melyek még rendelkezésünkre állottak. Tisza István megmentette a nemzet puszta életét, felfegyverezte a monarchiát a kikerülhetetlen háborúra, megkísérelte a román nemzetiségi párttal a kiegyezést, mely azon bukott meg, hogy hazai románjaink nem voltak többé szabadok, s Bukarest nem akarta, nem akarhatta kibékülésünket, – a nemzeti társadalom megszervezését ő sem végezte el. A választói jog kiterjesztése nem történt meg, az új Magyarország feltörekvő milliói még mindig az 1874-i választótörvény alapján éltek politikai jogaikkal. Társadalmi, birtokjogi változások nem történtek, a reformnak nem akadt embere, s ebben az évtizedek óta mindinkább avuló állapotban dörrent el 1914 június 28-án a szarajevói revolver.

A világháború és a trianoni Magyarország történetének elmondására ma még nem vállalkozhatunk. A háborús évekből bármennyi adat ismeretes is, bármennyi hivatalos publikáció és emlékirat, naplószerű feljegyzés iparkodik is tanuságot tenni ennek vagy annak a félnek igaza mellett, az események puszta lefolyását sem tudjuk rekonstruálni, amíg az igazi mozgatóerőkkel tisztában nem vagyunk. Trianon, az ország feldarabolása gyászos történetéről napról-napra többet tudunk, s minden új publikáció, melyet várhatunk, lényeges vonásokat fog rajta megváltoztatni. A Trianon utáni események még itt vannak közöttünk, a ma és tegnap vastag köde üli meg őket, s ki tudja, mikor tudunk a napsugaras magaslatra felemelkedni, honnan körvonalaikat szemügyre vehetnők! Pártemberek, publicisták el tudják beszélni Károly király lemondását, majd végzetes hazatéréseit, de ki az, aki élő emberek veséjébe láthat és le tudja írni a protagonisták szándékait, rendelkezéseit, a szomszédos és távolabbi államok helyzetét, valóságos állásfoglalását! Ezek ismerete nélkül pedig az események külső leírása nem lehet egyéb, mint lexikális adatgyüjtemény, melyet a holnap tévesnek bélyegez.

A fejlődésnek egyetlen vonalát olvashatjuk le kétségtelen bizonyossággal. Társadalmunk a már megrajzolt szervezetlenségben lépett be a világháborúba, de ezt elföldte az állami diszciplina, mely az atomizált tömegeket nemzet és ország fenntartására gigantikus szervezetbe fogta össze. Mintha valami természeti erő hirtelen kristályosodási folyamattal egyetlen szilárd tömbbé olvasztotta volna a nemzetet, s vele az ország nem-magyar lakosságát. A kapcsolóerők a háború folyamán lassan meglazultak, Tisza István távozásával újra feltűntek azok a jelenségek, melyek az utolsó békeévekhez hasonlóan a reformot most is a nemzeti társadalom teljes felbomlasztásától, a történeti folytonosság megszakításától remélték. Ez a társadalom továbbra is lomha szervezetlenségben terült el, s öntudata, mely csak az állam behatása alatt, nem pedig szerves fejlődésben jött létre, mindinkább gyöngült, tünedezett. Így érthető, hogy a forradalmak szégyenteljes periódusában a nemzeti erők passzivitásban vannak, s minden, ami történik, elenyésző kisebbségek munkája. Ilyen groteszk, tragikomikusan egyéni megmozdulás volt az októberi forradalmat bevezető „lánchíd csata”, az Astoria-szálló éjjeli gyülekezete, mikor a nemzet nevében cselekvő egyének vélt puskalövésekre elsáppadtak. Ilyen volt a hatalom átvétele a meg nem szervezett keresztény társadalom nevében… s a nemzet mindent elfogadott, mindenhez áment mondott. A történetíró nem áltathat és el kell majd mondania, hogy október forradalmát vármegyék és városok, főrangúak és parasztok üdvözölték, amikor már, nélkülök, létrejött. A társadalom tehetetlensége hozta reánk a bolsevizmus szégyenét, történetünk örök mélypontját. Hogy a nemzet nem tudott ellene védekezni, ez nem bátorság hiányából következett, hanem a társadalom tökéletes atomizált voltából. Az állami mechanizmus szétesése után nem volt többé összetartó erő, s az egyedekre széthullott nemzet védtelenül lőn kiszolgáltatva annak, aki éppen vezetni akarta. Innen a két forradalom után is az évekig tartó zavar, melyből csak az állami öntudat helyreállítása menthetett ki bennünket. Ez volt gróf Bethlen István történeti munkája, melyet viszont az államfő stabilitása tett lehetővé. Ma megint van magyar állam, mely a Trianontól meghagyott területen összefogja ezt az individualizált, egységre szóban, legfeljebb vágyban és kívánságban, de cselekedetben még nem eléggé érett népet. A közel jövő egyik nagy feladata a nemzet valóságos megszervezése, az, amit a kiegyezés korszaka elmulasztott, öntudatos, politikailag ítéletképes, anyagilag biztosított társadalommá alakítani népünk atomjait. Csak ily öntudatosított nemzet lesz képes a reáváró nagy feladatokhoz hozzáfogni: a fájdalom szobraitól végre elfordulva, önmagába és jövőjébe vetett bizalommal alkotni meg a revízió, Trianon eltörlése feltételeit, ezek közt modern kisebbségi politikával leszakadt magyarjaink nemzeti biztosítását.

Másfélévezredes történetünk nem áll és nem fog megállani. Tegnapok és holnapok összefolynak benne, közöttünk, a ma alkotói közt itt vannak a tegnap öregei és a jövő fiataljai. Új szükségletek, új emberek, új cselekedetek fognak jönni, s e könyv, a Magyarság Története következő fejezeteit nincs halandó, aki elképzelhetné. De lesznek még fejezetei.