Hóman Bálint munkái

A pénzverési jog. Pénzverési illeték és pénzverési nyereség. A pénzváltás joga. Pénzváltási nyereség. A pénzújítási rendszer. A régi, külföldi pénz és veretlen ezüst beváltásából származó királyi jövedelem. A magyar király jövedelme a XII. században a III. Béla-kori kimutatás alapján. Az esztergomi érsek pénzverési tizede. Az évi pénzkibocsátás összege. A pénzverési illeték adóvá alakulása. A collecta lucri camerae. Mestességek ez alól. A félfertós collecta. A pénzújítási rendszer megszüntetése és a portális adó. A szlavóniai hétdenáros collecta.

A pénzverési jog eredetében az államhatalom ellenőrző ténykedésére vezethető vissza. Az ókori államok pénzverési joga a kereskedelmi forgalomban használatos fizetési eszközöknek állami ellenőrzéséből fejlődött ki. Czélja a visszaélések meggátlása volt.

Később – a középkor folyamán – a pénzverési jog nemcsak egyik legféltékenyebben őrzött felségjoggá, hanem az uralkodó háztartásának egyik fontos jövedelmi forrásává is lett. A pénzverés jogának gyakorlása, maga a pénzverés, költségekkel járt, a mely költségek megtérítése a pénzt használó országlakosok terhére esett.

A pénzverési illeték levonása a középkorban kétféle formában történt. A törvények és szabályok előírták a súlyegységből (font, márka) veretendő pénzdarabok számát. A Karoling-korban a magánosok által beadott aranyat és ezüstöt verték pénzzé a királyi pénzverőházban. A törvényes előírás szerint megtörtént pénzverés után a kivert pénz bizonyos %-át levonták a kincstári költségek fejében, mint jogos pénzverési illetéket, a többit kézhez kapta a nyersanyag beszolgáltatója. Ez lehetett a szokás hazánkban is a XI. század folyamán, ha ugyan Jehúdah-há-Kóhen mainzi rabbinak a XI. század közepéről származó döntvénye értesítését hitelesnek vehetjük. E szerint ugyanis egy magyarországi zsidó engedélyt kért és kapott volna a magyar királynétól, hogy részére a pénzverő főnöke 100 fontnyi denárt veressen az ő saját ezüstjéből.^[2]

Később, a XI. századtól kezdve Európaszerte a kincstár vagy a pénzverők tulajdonát képező érczanyagot dolgozták pénzzé. Egy súlyegységből azonban nem a törvényesen előírt számú, hanem annál valamivel több pénzdarabot vertek. Viszont az országlakosok az előírt számú pénzdarabot voltak kénytelenek elfogadni, egy súlyegység értékében. A tényleg vert pénzdarabok és az előírt számú pénzdarabok mennyisége közti különbözet szolgált pénzverési illetékül.^[3]

Mindkét módszer mellett volt valamelyes haszna a kincstárnak, részben a pénzverési illetéknek a tényleges költségeknél magasabban történt megállapítása, részben azáltal, hogy a pénz a forgalomban tiszta arany- és ezüstértékben forgott, noha kevert – bár kezdetben igen finom keverésű – nemesfémből veretett. E haszon, mint pénzverési haszon vagy pénzverési nyereség (Münzgewinn), az uralkodói jövedelmek egy része, de igen csekély része volt.

A X. században megindult s a XI. században rohamosan fejlődő pénzrontás abban nyilvánult, hogy az uralkodók és a pénzverés jogával – kiváltságok révén – felruházott pénzverő urak mindjobban eltávolodtak az eredeti törvényes Karoling-kori pénzlábtól és 1 fontból – 240 denár helyett – mindig több és több denárt, 300, 360, 420, 480 darabot is verettek, a forgalomban azonban továbbra is 240 denárt számítottak egy fontra. A pénzverési illeték az uralkodó méltányos és jogos haszna így lassanként 50–100%-os teherré növekedett. A pénzverési illeték elvesztette illeték jellegét s indirect adóvá alakult át. A pénzverési jog ezáltal regalevá, a királyi jövedelmek egyik fő forrásává, a pénzverési haszon rendes királyi jövedelemmé lett.

A pénzverés jogának anyagi kihasználása nem merült ki a súlyegységből vert pénzdarabok számának folytonos emelésében. A XI. század folyamán – a források értesítése szerint először Csehországban s nem sokkal utóbb nálunk is I. András és Salamon korában – a periodusonként való pénzújítás vagy kényszerpénzváltás rendszere (renovatio monetae, reluitio monetae, mutatio monetae) lépett életbe.^[4]

A pénzváltás (cambium) joga – a veretlen ércz, valamint a régebbi uralkodók és az akkori uralkodó régebbi kibocsátású és forgalomból vont pénzei beváltásának joga – régidők óta a királyi pénzverők kiváltságai közé tartozott.

Törvényes érczpénzt csak az uralkodók és a pénzverés jogával kiváltságképen felruházott tartományurak verethettek. A pénzverő hatalom szigorúan őrködött saját területén az ő pénzének kizárólagos forgalma felett. Teljes névértékben csak az uralkodó és tartományúr helyi pénze forgott. Minden más, külföldi pénz és a veretlen ércz is csak névértéken, sőt valódi értéken alul, bizonyos értékveszteséggel volt forgalomba hozható.

A vásárokon az oda kiszálló pénzverők, a nagyobb forgalmú kereskedő- és pénzverőhelyeken a pénzverőházakban ugyancsak a pénzverők váltották be magánosok, kereskedők és termelők, veretlen ércz és régi pénz készletét új, törvényes érczpénzre, természetesen bizonyos jogos – a pénzverési illetéknek megfelelő s avval azonos természetű – pénzváltási illeték levonása mellett. Ez a régi gyakorlat volt az alapja a nemzetgazdasági szempontból szerfölött káros és következményeiben, mint láttuk, súlyos gazdasági sülyedésre vezető pénzújítási, vagy helyesebben kényszerpénzbeváltási rendszernek.

A pénzverő fejedelmek – mértéktelen nyerészkedési vágytól hajtva – nem elégedtek meg a könnyebb súlyú pénzek verésében rejlő jövedelmi forrással, hanem a pénzverési jogot tisztára mint jövedelmük gyarapítására szolgáló eszközt fogták fel s időnként – kétévente, évente, sőt évenként többször is – új pénzt bocsátottak ki, a melynek forgalombahozatalával a régebbi kibocsátású pénz értéke devalválódott.^[5] Az alattvalók, sőt az országon keresztülutazó idegenek is, kötelesek voltak külföldi és régi pénzeiket bizonyos értéklevonással új s igen gyakran silányabb minőségű, értéktelenebb pénzre beváltani.

A kincstárra nézve teljesen közömbös volt, vajjon az alattvalók s a külföldi utazók és kereskedők méltányos illetéknek, avagy igazságtalan tehernek, zsarolásnak minősítik-e a pénzváltásból eredő kamarai hasznot? A pénzújítási rendszer lényege és czélja az volt, hogy a kincstárnak évente bizonyos meghatározott jövedelme legyen belőle.

A pénzújításból származó jövedelmet még tetemesen fokozták – különösen a XII–XIII. században – avval, hogy a pénz súlyát, a pénzezüst finomságát s vele az új pénz értékét is fokozatosan leszállították.^[6] A „királyi hamispénzverés”-nek ez a divatja a XII. században, II. Béla idején nálunk is szokásba jött.

A középkorban „pénzváltás” alatt háromféle művelet értendő, ú. m.:

1. a régebbi uralkodók pénzeinek és az uralkodó fejedelem régebbi kibocsátású pénzeinek,
2. a veretlen ezüstnek, esetleg aranynak,
3. a külföldről – kereskedők és keresztülutazó idegenek útján beözönlő – idegen pénznek

újkibocsátású, törvényes hazai pénzre való beváltását.

Mindhárom műveletből folyó jövedelmet egyaránt pénzváltási nyereségnek nevezzük.

A pénzújítás rendszere hazánkba – mint láttuk – már a XI. század közepén utat talált. Nem tekinthető véletlennek, hogy nálunk már ebben az időben és szemben Béla és Géza pénzverésével éppen András és Salamon acceptálták a pénzújítás rendszerét, a mikor Európaszerte csak Csehországban volt kimutathatólag divatban. I. András leánya és Salamon nővére, Adelhaid herczegnő, a morva Vratiszlávnak, a későbbi cseh királynak volt felesége. E rokoni kapcsolat magyarázza meg a cseh rendszer magyarországi meghonosodását.

Salamon, Szent László, Kálmán és II. István kétévenként, II. Béla óta pedig összes uralkodóink évenként új pénzt bocsátottak ki.

„Az új pénz ideje” (tempus novae monetae),^[7] vagyis a kötelező pénzbeváltás ideje évenként hat hétig tartott, márczius 15-től (vagy virágvasárnapjától) Szent Györgyig.^[8] Ez idő alatt a kamaraispánok, illetve embereik az egész országban szertejártak és forgalomba hozták az új pénzt, a melyet az ország minden lakosa köteles volt elfogadni, illetve a pénzváltási időszakban bizonyos mennyiségű új pénzt beváltani.^[9]

A kamaraispánok és közegeik ez időszakban úgy a királyi birtokon, mint a nemesek és egyházak birtokain, autonom községekben és városokban megjelenhettek és követelhették a régi pénznek új pénzre leendő beváltását. A közigazgatási hatóságok – nemesek és egyházak birtokain a vármegye ispánja,^[10] szabad községekben, városokban és egyes kiváltságolt egyházak birtokain, a melyek a comes hatósága alól mentesek voltak, a városi tanács,^[11] illetve maguk a birtokosok^[12] – kötelesek voltak a pénzbeváltást előmozdítani és a kamaraispán közegeit működésük közben hathatósan támogatni. A kamaraispán közegei mellé rendelt vármegyei és városi ember egyúttal ellenőrzője is volt azok lelkiismeretes működésének, a mit az is bizonyít, hogy a kiváltságok megkövetelik ezeknek jó hírét és vagyonosságát.

Az új pénz csak a pénzbeváltási időszakban birt teljes névértékével. Ekkor volt teljes érvényű (celebris est moneta).^[13]

A 6 hét elteltével, Szent György napján az új pénz veszteni kezdett értékéből s ez az értékcsökkenés folyton fokozódott a következő pénzkibocsátás idejéig.^[14] Ez időtől kezdve a kamaraispán már nem követelhette a beváltást,^[15] csak oly esetben, ha valakit tilalmas régi vagy külföldi pénzek használatán kapott.^[16]

A pénz értékcsökkenése mindjárt a beváltási idő eltelte után igen nagy volt. Míg Németországban az egész év alatt érte el a 25%-os értékdevalvatiót, nálunk már Szent György után 25%-kal kevesebbet ért az új pénz.^[17]

Az évenkénti pénzkibocsátás rendszere lévén érvényben, a pénz egy esztendeig, husvéttól husvétig volt forgalomban.^[18] Ez egy év alatt a pénz értéke – már Szent György napján 25%-kal csökkenvén, – fokozatosan lejebb szállt. A legközelebbi pénzkibocsátás idején már csak 50% értékveszteséggel váltották be új pénzre. A pénzváltók 2 régi denárt vettek 1 új denárért.^[19] Később, a XIV. századi pénzreformok idején már csak 33% volt az évi értékveszteség.^[20]

Az új pénz kibocsátása és a régi pénz kényszerbeváltása tetemes jövedelmet hozott a királyi kincstárnak, mert minden új denárért két avval egyértékű vagy jobb régi denárt kapott vissza. A pénz tulajdonosának vesztesége 50%, de a királyi kamara nyeresége 100% volt. A pénzváltási haszon még ennél is nagyobb volt a XII. század első felében és II. András idején, a mikor minduntalan az előzőnél kevésbbé értékes pénzt hoztak forgalomba.

A pénzváltási nyereségen felül a kamaraispánokat és tisztjeiket minden márka után 1 pondus, vagyis 1/48 márka, tehát 2.08% illette meg váltási díj czímén.^[21]

A pénzverés felségjogával ellentétben állt az idegen pénzek forgalma. Franczia- és Németországban a territoriális pénzverési jogok kialakultával és a pénzverési jognak regalevá fejlődésével teljes érvényre jutott az elv, a mely szerint minden pénz csak azon a területen érvényes, a hol veretett és minden területen csak az ott vert pénz használható fizetési eszközül. Az uralkodók és pénzverő urak féltékenyen őrködtek pénzük kizárólagos forgalma felett és minden kül- és belföldi kereskedő kénytelen volt a birtokában levő idegen pénzeket az ország vagy tartomány azidőszerinti törvényes érczpénzére beváltani.^[22]

Magyarországon, a hol a pénzverés felségjogának a nagy frank császár korában megállapított szigorú alapelve^[23] szerint egyedül a királyt illette meg a pénzverés joga,^[24] a XI–XII. században olyannyira szigorúan keresztülvitték ez elvet, hogy az e korból származó éremleletekben – byzánczi aranyakat kivéve – idegen pénzek egyáltalában nem szerepelnek.

A külföldi pénzek beváltásánál a gyakorlat nagyon ingadozó volt. Vannak forrásaink, a melyekből az tünik ki, hogy a méltányos váltási nyereséget leszámítva, teljes értékben váltották be a külföldi utazók pénzét.^[25] A legális beváltási illeték nagyságáról némi fogalmat ad néhány XIII. századi példa.

Láttuk, hogy a XIII. század első felében 1 magyar márka súlyú friesachi denár, majd meg 240 drb. könnyű (0.977 g-os) friesachi forgott 1 magyar márka finom ezüst értékben.

240 friesachi denár színsúlya 219.909 g
1 márka súlyú friesachi színsúlya 218.768 g
1 magyar márka finom ezüst színsúlya 210.018 g

volt. A kincstár haszna tehát 8.75–9.891 g színezüst volt egy márkánál, a mi finom ezüst márka 210.018 g-os színsúlyához viszonyítva 4.16, illetve 4.70%-nak felel meg.

A XIII. század második felében 400 bécsi denár forgalmi értéke 1 magyar márka közönséges ezüst volt.

400 régi bécsi denár színsúlya 214.32 g
1 magyar márka közöns. ezüst színsúlya 186.683 g

lévén, a kincstári haszon egy márkánál 27.637 g színezüstre, vagyis 14.80%-ra rúgott.

Nem szabad azonban felednünk, hogy maga a veretlen ezüst is csak bizonyos értéklevonással, a kincstárnak 15–35%-ig terjedő hasznával volt törvényes magyar pénzre beváltható. A friesachi és bécsi pénznemek tehát magyar pénzre – hozzávetőleg számítva – 20–50% kamarai nyereség levonása mellett voltak beválthatók.

A külföldi pénzek kényszerbeváltásából eredő haszon a XII. század második felében volt a legnagyobb. Az 1189. évben hazánkon keresztülutazó keresztesvitézek panaszaiból világos képet alkothatunk a pénzváltási nyereség nagyságáról. Ansbertus művében olvassuk, hogy a magyar pénzváltók mily súlyosan megkárosították a kereszteseket a pénzváltásnál, a mikor két kölni denárért csak öt, két friesachiért négy és egy regensburgiért egy magyar denárt adtak cserébe, noha ez alig ért egy veronait.^[26]

A kölni denár színezüsttartalma e korban 1.35 g, a friesachi denáré – mint láttuk – 1.1224 g, a regensburgié 0.75 g, a veronai kis denáré 0.085–0.086 g volt.^[27]

Az egykorú – III. Béla korabeli – magyar pénzek színsúlya 0.114–0.456 g közt ingadozik, tehát a panasz nem ment a túlzásoktól, mikor a magyar pénzt a felényi értékű veronaival hasonlítja össze. 1189 táján vagy a könnyebb, vagy a nehezebb bracteáták voltak hazánkban forgalomban. Ezek 0.162, illetve 0.208 g-os színsúlyát véve fel, a keresztesek

a kölni denárnál 2.70 g helyett 0.810 vagy 1.040 g
a friesachi denárnál 2.244 g helyett 0.648 vagy 0.833 g
a regensburgi denárnál 0.75 g helyett 0.162 vagy 0.208 g

színezüstöt kaptak, tehát pénzük értékének 21.46–38.5%-át. A keresztesek 70–78%, illetve 61.5–72.3%-os vesztesége mellett a pénzváltók, illetve a kincstár tiszta jövedelme a 0.162 g színezüsttartalmú bracteátát véve fel, 1 denárnál 0.378, 0.399, 0.588 g-ra, tehát 233%, 246%, sőt 362%-ra, a 0.208 g-os bracteatával 0.332, 0.353, 0.542 g-ra, tehát 160%, 170% és 265%-ra rúgott. A kincstár átlagos nyeresége a külföldi pénzek beváltásánál III. Béla korában 250%-ra tehető, tehát sokkal nagyobb volt, mint a régi pénz beváltásából származó haszon.^[28] Méltán panaszkodhattak tehát a keresztesek, hogy a magyar pénzváltók hihetetlen módon megzsarolták őket.

A királyi pénz mellett állandóan használatos volt a veretlen ezüst is fizetési eszközül. Egyes kiváltságolt népelemek – így a szepesi szászok is – a XIII. században jogosan használhattak pénz helyett veretlen ezüstöt, aranyat vagy más tárgyat fizetőeszközül.^[29] Általában azonban az alattvalók, ha veretlen ezüstjüket forgalomba akarták hozni, azt – szabály szerint – kötelesek voltak új pénzre beváltani.^[30] A veretlen ezüstnek meghatározott váltási árfolyama volt az érvényben lévő új pénzhez viszonyítva s természetesen itt is megfelelő értéklevonás jött szokásba. Az 5 pensás báni márka a régi, jósúlyú banálisok idején 1 márka közönséges ezüsttel volt egyértékű, de így számították akkor is, a mikor – a báni denárok súlycsökkenése idején – színezüsttartalma már messze alatta maradt 1 márka közönséges ezüst színezüsttartalmának. A számítási márkák és a márka finom vagy közönséges ezüst közti különbözet a kincstár pénzváltási haszna volt, mely a XIII–XIV. században 15–35%-ra rúgott.^[31]

Sokkal kedvezőtlenebb volt a helyzet a XII. század végén. A veretlen ezüst és a királyi pénz viszonyának megállapításához tudnunk kell, hogy III. Béla király korában hány denárt száímtottak 1 márkára? Közvetlen adatunk erre nincs, de minden valószínűség a mellett szól, hogy 400 darabot. A keresztesek panaszából tudjuk, hogy 1 friesachiért 2 magyar denárt adtak pénzváltóink. Később, a XIII. század folyamán is mindig 2 kis magyar vagy bécsi pénzt számítottak 1 friesachira, majd az ennek helyébe lépő báni denárra. A friesachiakból Karinthiában 160 darabot, hazánkban a XIII. században 200 darabot (majd ugyanennyi báni denárt) számítottak 1 márkára.^[32] Minden merészség nélkül feltehetjük tehát, hogy III. Béla korában 400 denárt számítottak 1 márkára.

III. Béla pénzei közül az alább következő jövedelmi számításokban szereplő könnyebb bracteátákat véve fel:

1 magyar márka közönséges ezüst színsúlya 186.6837 g
400 Béla-f. könnyű bracteáta (0.162) színsúlya 64.8 g

1 márka közönséges ezüstnek királyi pénzre való beváltásánál a beváltó fél (186.68–64.8 =) 121.88 g színezüstöt, vagyis ezüstjének 2/3-részét, 66%-át vesztette el. Viszont a királyi kincstár egy 400 denáros márka forgalombahozatalával – 400 denárért 1152 1/3 denárt, 64.8 g ezüstért 186.68 g ezüstöt vagy megfelelő értékű más árút (aranyat stb.) kapván, – közel 200%-ot nyert.

régi pénznek új pénzre váltásánál 50%
veretlen ezüstnek pénzre váltásánál 66%
külföldi pénznek magyar pénzre váltásánál 75%

régi pénzek beváltásánál 100%
veretlen ezüst beváltásánál 200%
külföldi pénzek beváltásánál 250%

volt a tiszta nyeresége, pedig III. Béla nem is veretett olyan rosszminőségű pénzeket, mint II. Béla vagy II. Géza tették. Az alattvalóknak és külföldi kereskedőknek e súlyos és igazságtalan megterhelését ismerve, értjük csak meg – amiről fentebb már részletesen szóltunk – a veretlen ezüstvaluta és a külföldi, friesachi és bécsi pénznemek gyors térhódításának valódi okát. A XII. századi magyar pénzverés az alattvalók és kereskedők legteljesebb kizsákmányolására alapított jövedelmi forrás volt. E hihetetlennek látszó kizsákmányolás magyarázza meg, mikép foglalhatott el a pénzverési jövedelem a magyar király jövedelmei közt oly előkelő helyet – mint az a következőkből kitünik.

Külföldön, Angliában maradt fenn egy gazdaságtörténeti szempontból rendkivül értékes statisztikai kimutatás, a melyből világos képet nyerünk a középkori magyar király vagyoni helyzetéről, a királyi, helyesebben állami jövedelmek s ezek közt a pénzverési jövedelem nagyságáról.

A kimutatás – másolatban – egy XV–XVI. században keletkezett codexben van meg, a mely jelenleg a párisi Bibliothèque Nationale tulajdona. A codex 1680 előtt egy angol könyvtáré volt, a honnét Colbert szerezte meg. A kézirat az angol-normann birodalomra vonatkozó egyéb darabok közt foglal helyet^[33] s mindenesetre Angliában, ottani eredeti kéziratból másolták.

A jövedelmi kimutatás keletkezését mindenesetre III. Béla korára kell tennünk. IV. Béla idején a tartományok közt felsorolták volna Szerbiát, Galicziát, Lodomériát és Cumaniát is. Továbbá e korban már nem mondhatnák, hogy minden rév, vám és vásár „a királyé”, a mi III. Béla korára igen jól ráillik.^[35]

Régebbi történetírónk – bár tévesen abból indultak ki, hogy a kézirat franczia eredetű – helyes történeti érzékkel III. Béla második házasságával hozták azt kapcsolatba. III. Béla második felesége, Margit királyné. Fülöp Ágost franczia király testvére és Henrik angol trónörökös özvegye volt. Béla és Margit házasságának megkötésénél nagy szerepet játszott a magyar király vagyona. A magyar királyok – a források tanusága szerint – mindig bőkezűen gondoskodtak feleségük ellátásáról^[36] s Béla már a házasságkötés előtt tekintélyes összeget küldött menyasszonyának ajándékul. Margit a magyar királytól kapott pénzből 300 márkás alapítványt tett a roueni székesegyházban, első férje, Henrik herczeg emlékére.^[37]

Margit, a mikor kezét Bélának adta, tekintélyes – az angol királytól kapott – angliai és francziaországi birtokokról mondott le, aránylag csekély, 2750 fontnyi évjáradék fejében.^[38] Érthető tehát, hogy mielőtt magát e lépésre elszánta volna, ő és rokonsága is pontosan tájékozódni akartak leendő ura vagyoni helyzete és jövedelmének nagysága felől.

Ez az egyedüli lehetséges magyarázata a nagyértékű kimutatás létrejöttének^[39] s annak, mikép került Angliába az angol-normann háznak – Margit első ura családjának – történetére vonatkozó iratok közé a magyar király vagyoni helyzetét tárgyaló irat.

A kimutatás felsorolja mindenekelőtt Magyarország részeit, az anyaországot és társországokat, majd a geographiai terjedelemről fogalmat adandó, az országban levő összes érseki és püspöki egyházmegyéket, megjegyezvén egyszersmind valamennyinél, mennyi évi jövedelmet húz a királyi udvartól (de curia regis),^[40] természetesen tized czímén.^[41]

A királyi jövedelmek után járó főpapi tizedről már Kálmán király I: 25. t.-czikke határozott, rendelvén, hogy a vám- és vásárjövedelemből egytizedet a püspökök kapjanak.^[42]

E tizednek az egyes főpapok közt való megosztása arányára nézve, III. Béla jövedelmi kimutatásán kívül, más forrásunk nincs. Imre királynak egy 1198. évi oklevele az esztergomi érseket „az összes királyi jövedelmek (proventus) tizedének” a szent királyoktól kapott jogában erősíti meg.^[43] Más forrásokból azonban kitünik, hogy az esztergomi érseket nem az összes, csak a pénzverési jövedelmek tizede illette meg,^[44] tehát ez oklevélben az összes „proventus” alatt csak a pénzverési jövedelmeket kell értenünk. Kitünik ez egyébként magából az oklevélből is, mert Imre szükségesnek tartotta külön kiemelni, hogy a szepesi és pozsonyi vámok, tizede az érseket illeti, tehát a vámok nem foglaltattak az összes jövedelmekben.

A főpapi tizedek felsorolása a királyi jövedelmek mellett azért volt szükséges, mert a király tiszta jövedelme csak e tized levonása után volt megállapítható.

A Béla-féle kimutatás szerint:

az esztergomi érsek             6000 márkát,
a kalocsai-bácsi érsek       2500 márkát,
az egri püspök                   3000 márkát,
a váczi püspök                    700 márkát,
a pécsi püspök                  1500 márkát,
a győri püspök                  1000 márkát,
a veszprémi püspök          1700 márkát,
a nyitrai püspök                  300 márkát,
a csanádi (marosi) püspök 2000 márkát,
a bihari püspök                 1000 márkát,
az erdélyi püspök                2000 márkát,
a zágrábi püspök                 1500 márkát,
a zárai érsek                         500 márkát,
a spalatói érsek                     400 márkát,

1. pénzváltási jövedelemből          60,000 márka
2. sójövedelemből                   16,000 márka
3. vámok, révek, vásárok jövedelme      30,000 márka
4. erdélyi idegen hospesektől         15,000 márka
5. a 72 vármegye comesétől az őt megillető
2/3-rész^[45] évi jövedelem        25,000 márka
6. Szlavónia herczegétől        10,000 márka
7. a comesek „ajándék”-ából        10,000 márka.

8. A királyné és a király fiai „ajándék” czímén nagy összeget kapnak:

9. Mindezenfelül a föld népe teljesen ellátja a király háztartását (populus terre regi facit victum plenarium). Ez a királyi magángazdaságok természetbeli jövedelmeire vonatkozik.

A terményjövedelmek értéke a kimutatásban nincs meghatározva. Ezért a magyar király – készpénzben és természetben befolyt – összes évi jövedelmét a főpapoknak kifizetett 24100 márka tizedjövedelem alapján kell kiszámítanunk. Az így kapott 241,000 márkából levonva a 166,000 márkányi ezüst- és készpénzjövedelmet, a 9. pontban említett domanialis, természetbeli jövedelmek ezüst ellenértékeül pontosan 75,000 márkát kapunk. Ennyire becsülték tehát a királyi magángazdaságok jövedelmét.

A 241,000 márka – a márkát 233.3533 g-os magyar márka közönséges ezüstnek (s részben a forgalomban 1 márka közönséges ezüst névértékben forgó számítási márkának) véve fel, ennek színezüsttartalma 186.6837 g lévén –

Tekintettel arra, hogy jelenleg aranyvaluta van érvényben s arra, hogy az ezüst értékének folytonos csökkenése mellett az ezüstgrammokkal való számítás irrealis eredményekhez vezet, viszont az arany értéke évszázadokon át igen csekély ingadozásoknak volt kitéve, az egész összeget aranygrammokra számítom át.^[47] A két nemesfém XII. századi értékarányát 1:10-re téve, a királyi jövedelmek évi összege

rúgott. A 4499.077 kg arany pénzértéke – az 1892: XVII. t.-cz. szeirnt 1 kg nyersarnyból 328 darab tízkoronás készíttetvén –

A 214,000 márkányi évi jövedelem eloszlását az egyes jövedelmi ágak közt a túloldali táblázat mutatja.

A 15 millió koronás királyi, helyesebben állami bevétel – tekintve, hogy a közigazgatás költségei részben a várbirtokok és Szlavónia jövedelmének a várispánokra és a bánra eső részéből, részben a közigazgatás alsóbb tisztjeinek várföldjövedelméből amúgy is fedezve voltak – a XII. század közepén rendkívül nagynak mondható. A nélkül, hogy megkísérelnők ez összeg vásárlóképessége alapján mai értékének megállapítását,^[49] mégis meg kell jegyeznünk, hogy ez az összes többszörösen nagyobb értéket képviselt, mint a mennyit 15 millió korona ma ér.

III. Béla jövedelmeinek nagyságáról legjobb fogalmat ad, ha a franczia és angol királyok jövedelmeivel hasonlítjuk össze.

Az angol királyok évi jövedelmét III. Béla kortársai, II. Henrik és I. Richárd idejében 200,000, illetve 150,000 fontra teszik.^[50] A 350 g-os angol tower-pounddal:

s ha ezt az ezüstöt maximális számítással 15 latosnak veszszük fel, az angol király évi jövedelme

II. Henrik (1154–1189) korában 65,625 kg
I. Richárt (1189–1199) korában 49,212.5 kg

színezüst volt, tehát Oroszlánszívű Richárd korában nem sokkal több, mint III. Béla 44,900 kg-nyi jövedelme.

A domaniális jövedelmeket a kimutatás alapján 75,000 márkára, vagyis 4.592,418 koronára tettük. 40 évvel később, 1238-ban Szent Lajos franczia király tiszta jövedelme birtokaiból 235,286 párisi font, 1248-ban 178,530 párisi font volt, a mi – Clamageran számítása szeirint – 5.284,323 franc-nak, illetve 4.009,783 franc-nak felel meg, később Szép Fülöp idején (1285–1314) 259,990 toursi fontra – 4.014,890 franc-ra – teszik azt.^[51]

A magyar király pénzverési jövedelme 60,000 márka, azaz 3.673,935 korona, 100 évvel később a franczia királyé csak negyedrésznyi, 60,000 toursi font – 1 fontot Clamagerannal 15.40 francnak véve – 924,000 franc volt.^[52]

Szép Fülöp franczia király összes – birtokokból, egyenesadókból és regalekból befolyt – jövedelmét 10 ½ millió franc-ra teszik,^[53] a mely összegnél III. Béla magyar király jövedelmének összege másfélszer nagyobb volt.

Tekintetbe véve, hogy a XIII. század folyamán úgy a magángazdasági, mint a pénzverési jövedelmek kevesbedtek,^[54] feltehető, hogy a franczia király jövedelme körülbelül megfelelt a magyar királyénak.

A magyar király, vagyis az állam évi jövedelme körülbelül annyi volt, mint a – két császár után – leggazdagabb és legelőkelőbb európai uralkodók, az angol és franczia királyok jövedelme.^[55]

A pénzverési regaleból származó bevétel a királyi jövedelmek sorában igen tekintélyes helyet foglalt el. Bár a XII. század végén a magyar államháztartás jellege még határozottan domaniális jellegű volt, a pénzverési regale szolgáltatta az egész jövedelemnek 25%-át,^[56] – 60,000 márkát, mai pénzben 3.673,935 aranykoronát.^[57]

A 60,000 márka pénzverési jövedelem tizede a kimutatás, de – mint láttuk – más okleveleink kétségtelen bizonyítéka szerint is, az esztergomi érseket illette.^[58] Az esztergomi érseknek a pénzverési regale tizedéből kapott hatalmas – 6000 márkányi, mai pénzben 367,393.50 aranykorona, vásárlóképességét tekintve azonban sokkal nagyobb értéket képviselő – évi jövedelme a XIII. században, a pénzverés decentralisatiója korában felébresztette más egyházi és világi urak irigységét. Először a csanádi püspök igyekezett az egyházmegyéje területén vert pénz tiezdét a pápa közbenjárásával megszerezni.^[59] Később, a mikor V. István Lóránd szlavóniai bánnak adta a drávántúli pénzverésből származó királyi jövedelmet, a bán vonta kétségbe az esztergomi érsek tizedjogát.^[60] Mindezek a kísérletek hajótörést szenvedtek az érsek régi kiváltságain, a melyeknek érvényét a kalocsai érsek az esztergomi érsekkel kötött egyességében már 1211-ben elismerte.^[61] E kiváltságokat később II. Honorius pápa is megerősítette.^[62] Maga a király, a mikor István bán 1256-ban Benedek mester, zágrábi kanonokot küldte ki a szlavóniai (pakráczi) pénzverő-kamara ellenőrzésére, külön oklevelet adott ki az esztergomi érseknek, a melyben megállapítja, hogy a kanonok mint a „bán embere” tartózkodott a pénzverőben s ebből az esztergomi érsekre a jövőben semmi kár se háromoljék. Viszont a zágrábi püspök e czímen soha semmit sem követelhessen a pakráczi kamara jövedelmeiből.^[63]

A pénzverési regaleból származó évi bevétel összegét ismerve, megkísérelhetjük annak hozzávetőleges megállapítását, mennyi pénzt veretett évente a magyar király?

A pénzverési jövedelem évente 60,000 márka volt, még pedig semmi esetre sem 60,000 márka ezüst hanem 60,000 márka ezüst névértékben forgó – mint említettük, valószínűleg 400 denáros – számítási márka.

60,000 márka közönséges ezüst jövedelme a XII. században Nyugateurópa egy uralkodójának sem lehetett a pénzverésből. 60,000 számítási márka viszont teljesen reális eredményekre vezet.

Fentebb a pénzverési jövedelem 60,000 márkáját is, mint a többi királyi bevételt, „közönséges ezüst márkák”-kal azonosítottuk, a mi ellentmond annak, hogy ezek „számítási márkák” lettek volna. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, mert a királyi kincstárról s nem magánemberről van szó. A forgalomban ugyanis a számítási márka névértéke 1 márka közönséges ezüst volt. A királyi kincstár a befolyt 60,000 számítási márka régi és külföldi pénzből és ezüstből ismét 60,000 márka névértékben forgó pénzt verethetett. A királyi kincstárra nézve tehát 60,000 denármárka valóban 60,000 márka közönséges ezüst értékével bírt.

A kibocsátott új pénz összmennyiségének fele a régi pénz beváltására szolgált. A régi pénzek beváltásánál u. i. 100% volt a kincstár nyeresége, mert minden új denárért 2 régi denárt kapott. Az évi pénzcontingensnek éppen a fele volt elegendő az előző évi pénz kicserélésére, a szorosan vett pénzújításra (renovatio monetae). Másik fele a veretlen ezüst és külföldi pénz beváltására (cambium) használtatott fel.

A veretlen ezüst beváltásánál 200%, a külföldi pénzeknél 250% volt a kincstár nyeresége. Fel kell azonban tennünk, hogy a XII. század végén, tekintettel az ország terménygazdasági színvonalára és a külföldi forgalom csekélységére, veretlen ezüst sokkal több került beváltásra, mint külföldi pénz.

Mindezt figyelembe véve, az évi pénzkibocsátás összmennyiségét a XII. század végén kb. 38,000 számítási márkára, vagyis 15.2 milló denárra tehetjük.

38,000 márka denárért kapott a kincstár a pénzbeváltás útján:
19,000 márkáért 38,000 márka értékű régi pénzt,
13,000 márkáért 39,000 márka értékű ezüstöt,
6,000 márkáért 21,000 márka értékű külföldi pénzt,

összesen 38,000 márkáért 98,000 denármárka értékű pénzt és ezüstöt,

tehát évi tiszta nyeresége 60,000 számítási márka volt.^[64]

III. Béla pénzei közül az 1180–1185 körül használatban volt könnyebb bracteatákat^[65] véve a számítás alapjául, az évi pénzcontingenshez (0.216 g × 15,200.000 =) 3283.2 kg negyedrészig égetett pénzezüstöt, vagyis 2462.4 kg színezüstöt dolgoztak fel a királyi pénzverőházban.^[66]

Az évi pénzváltásból származó nyereség pedig 3888 kg színezüst volt, a mi ismét pénzzé verve 24 millió denárt, azaz 60,000 – a kincstár által 60,000 márka közönséges ezüst névértékben forgalomba hozható – számítási márkát ad, tehát mai pénzben 3.673,935 aranykoronának felel meg.

A kincstár pénzváltási jövedelme, a mely kezdetben jogos pénzverési illetékkép szedetett, a rossz és értéktelen pénzek korában regale-vá alakulva, igazságtalan és súlyos teherré lett. Az uralkodók és kamaraispánok lelkiismerete volt egyetlen korlátja e teher folytonos növelésének. Sajnos, ez a lelkiismeret másfél századon át túlságosan tág volt és teret engedett a termelő és kereskedést űző néprétegek legteljesebb kizsákmányolásának. A nép megszokta, hogy a pénzváltási haszonban jogtalan és méltánytalan terhet lásson.^[67] Hiába verettek a XIII. században egyes uralkodóink jó ezüstből értékes pénzt, mindenki igyekezett – akár veretlen ezüst, akár külföldi s így a beváltás alól elvonható pénz használatával – kibujni a pénzváltási haszon megfizetése alól.

Az ezüstpénz értékének fokozatos csökkenése már a XII. században a veretlen ércz-valuta térhódítására vezetett, a XIII. században pedig végleg züllésnek indult a pénzrendszer.

Az értéktelen hazai pénzeknek horribilis, 100–250%-os kamarai nyereség mellett való forgalombahozatala nyitott utat az értékesebb és évenkinti pénzbeváltás alá nem eső külföldi pénznemeknek. Hozzájárult ehhez a pénzverésnek a XIII. század közepe óta bekövetkezett decentralisatiója, a mi az egységes királyi pénzverés megszüntét jelentette. A XI–XII. századi „generalis moneta totius Ungariae”^[68] helyét különféle pénzverőhelyeken, időnként változó pénzláb alapján vert pénzek foglalták el. Az ország szép fejlődésnek indult gazdasági élete – az állandó pénzláb alapján vert hazai pénzt nélkülözvén – híjával volt az éltető gyökérnek, a melyen át táplálkozva, nagyra nőhetett volna.

A veretlen ezüst és külföldi pénz – minden szigorú tilalom ellenére – rendes fizetési eszközzé lett. A királyi pénz háttérbe szorult s ezzel a pénzverési regale jövedelme is csökkenni kezdett.^[69] Különösen érezhetővé vált ez IV. Béla ideje óta, a ki II. András rablógazdálkodása után ismét jó, állandó és az addiginál értékesebb pénzt kezdett veretni, tehát nem élt a pénzrontásnak a XII–XIII. században nálunk is gyökeret vert rendszerével.

Hiába bocsátott ki később 1291-ben és 1298-ban III. András szigorú rendeleteket a királyi pénz elfogadása, a pénzváltás végrehajtása iránt, az uralkodó közfelfogás mellett azoknak érvényt szerezni nem tudott. A külföldi pénzeket, a veretlen ezüstöt a forgalomból kiküszöbölni nem lehetett.

Az egyedüli mód, a melylyel a királyi pénz forgalmát biztosítani lehetett volna, a pénzláb egységesítése és a pénzváltás rendszerének eltörlése volt.

A pénzek sokféleségében rejlő hátrányok az utolsó Árpádok idején már igen nagy mértékben mutatkoztak. IV. Bélának időrendben későbbi, 0.477 g, V. István 0.424 g, IV. László és III. András 0.4092 g színezüsttartalmú királyi denárai, a Magyarország nyugati részein forgó 0.5358 g színezüsttartalmú bécsi denárok és a 0.9115, majd 0.7292 g színezüsttartalmú bécsi denárok és a 0.9115, majd 0.7292 g színezüsttartalmú báni denárok teljesen eltérő pénzláb alapján vert pénzek voltak, a melyek egymással semminő viszonyban sem állottak s igen nagy nehézségeket okoztak a forgalomban.

Az első lépés a pénzlábak egységessé tétele felé IV. László korában a magyarországi „kis bécsi denárok” verésével történt meg. E „kis bécsiek” 0.3637 g színezüsttartalmukkal az egykorú 0.729 g színezüsttartalmú báni denárokkal szemben féldenár értéket képviseltek. Bár a báni denároktól eltérő pénzláb alapján és egészen más keverésű ezüstből verettek, verésük czélja, a valódi bécsi pénz forgalmának korlátozása mellett, a báni és bécsi denárok értékviszonyának kiegyenlítése volt.

III. András király uralkodása utolsó éveiben – a királyi denárok pénzlábának csökkentésével – a magyar typusú királyi pénzt is közelebbi viszonylatba hozta a báni és bécsi denárokkal. A 0.3452 g színezüsttartalmú új, könnyű királyi pénzek a 0.3637 g-os kis bécsiekkel körülbelül azonos, a 0.729 g-os bániakhoz viszonyítva körülbelül féldenár értéket képviseltek. Ezáltal, bár az országban továbbra is háromféle – királyi, báni és kis bécsi – pénzt vertek, elérték a magyar pénzek egységes számításának lehetőségét.

Azonban mindez csak félintézkedés volt. A bajok igazi forrása a kényszerpénzújítás vagy évenkénti pénzváltás rendszerében volt. Ennek eltörléséhez Árpád-házi királyainkban nem volt meg a kellő erély, s valószínűleg nem is ismerték fel a módot, mikép lehetne ezt a kincstár nagyobb károsodása nélkül végrehajtani.

A király jövedelmei közt – a külföldi pénz állandó forgalma mellett is – igen tekintélyes helyet foglalt el a pénzverési nyereség. Ha tehát az uralkodó a pénzújítási rendszert el akarta törölni, annak megfelelő más jövedelmi forrásról kellett gondoskodnia. Szét kellett választania a pénzverést s az abból származó királyi jövedelmet. A regalevá fejlődött pénzverési illetéket adóvá kellett alakítania.

A XII. században uralkodóink még biztosítani tudták a magyar királyi pénz kizárólagos forgalmát. A külföldiek – mint a keresztesek panaszából is kitünik – kényszerítve voltak pénzkészletük beváltására s a magyar pénz használatára. Bizonyára – mint később az Anjou-korban – szigorú tilalmak és büntetések korlátozták a külföldi pénz forgalmát, s a XII. századi királyok érvényt is tudtak szerezni e tilalomnak.

A XI–XII. századi magyar királyi hatalom utolsó nagy képviselőjének, III. Bélának halálával e viszonyok lényeges változáson mentek keresztül. A gyönge és pazarló II. András idején, a királyi hatalom alapjának, a királyi birtokoknak és jövedelmeknek elpocsékolásával kapcsolatban a magyar király pénze is elvesztette addigi jelentőségét. András nem volt képes ellentállni a jó ezüstből vert külföldi pénzek beözönlésének és nem tudta biztosítani saját, silány pénzének kizárólagos forgalmát. A friesachiak és a veretlen ezüst használatával a nép – magyarok és külföldiek egyaránt – felmentve érezték magukat az évi pénzújítás által viselt súlyos teher alól. Nem fogadták el a királyi pénzt, nem siettek beváltani pénz- és ezüstkészletüket új pénzre, sőt mindenképen szabadulni igyekeztek a birtokukban levő rossz magyar pénztől. Ezzel azután veszendőbe ment a királyi készpénzjövedelmek legelső forrása: a pénzverési regale.

II. András – örökös pénzzavarokkal küzdve – sokkal kevésbbé nélkülözhette a pénzújításból befolyt jövedelmet, mint bárki más elődei és utódai közül. Ezért találkozunk éppen II. András idején először a pénzváltási haszon fejében fizetett rendkívüli adóval (collecta monetae, collecta lucri camerae).

Már 1212-ben említi III. Incze pápa oklevele, a melyben a kalocsai és esztergomi érsekek egyességéről szól, hogy a pénzváltási jövedelem helyét más jövedelem is elfoglalhatja.^[70] Majd 1231- és 1234-ből való forrásaink szólnak a „lucrum camerae” vagy „moneta” fejében szedett rendkívüli adóról (collecta).^[71]

Mi volt ez a pénzváltási vagy kamarai nyereség fejében szedett adó, azt világosan megmondja IV. Béla 1237. évi oklevele, a mely szerint a rendkívüli adó e faját „az el nem fogadott pénz váltsága, vagyis kamarai nyereség fejében” fizették.^[72] Kitünik ebből, hogy mindazok, a kik vonakodtak magukat a kötelező pénzbeváltásnak alávetni – tehát mindazok, a kik királyi pénz helyett külföldi pénzzel vagy ezüsttel kereskedtek – bizonyos meghatározott összegű rendkívüli adót fizettek a király pénzváltóinak.^[73]

A pénzváltási nyereség váltsága fejében fizetett adó annak, a királyi kincstár által hirdetett felfogásnak első kifejezése, hogy a pénzváltási nyereség nem valami jogtalan és igazságtalan illeték – a minek a kétszázados pénzrontás idején kialakult közvélemény tartotta –, hanem a királyi kincstárat valamennyi országlakostól megillető adó.

A pénzváltás megtagadása esetén fizetett rendkívüli adó (collecta)^[74] életbeléptetésével voltaképen egy facultativ adórendszer lépett életbe. A pénzt beváltók ugyan névszerint még illetéket fizettek, de a teher illetékjellege már elkopott, adóvá lett, mert azok is, a kik nem váltottak be pénzt, a helyett adófizetésre köteleztettek.

Az adóvá alakulást nyomon követték – a középkor minden adórendszerét megbénító – mentességek. A míg a pénzváltási nyereség, legalább is névszerint, illeték volt, minden országlakost, a ki pénzt váltott, egyaránt terhelte. Mihelyt azonban ily facultativ adóvá alakult, mindazok a kiváltságolt elemek – világi és egyházi urak – a kik más, kezdetleges rendes (szabad denárok, nehezékek) és rendkívüli adók (collecta) fizetése alól mentességet élveztek, igyekeztek az új adó alól is mentességet szerezni.

A pénzváltási illeték fizetése alól királyaink – bár az abból egyes területekről befolyó jövedelmet néha részben vagy egészben eladományozták^[75] – senkit sem mentettek fel. A példátlan kiváltságokkal bíró német lovagrendnek is csak azt a kiváltságot adta II. András, hogy a pénzváltókat birtokukra beengedniök nem kellett, hanem a rend mestere váltotta be a népeik részére szükséges új pénzt s maga a rend kárpótolta meghatározott összeggel a pénzváltókat az így szenvedett veszteségért.^[76] Hasonló kiváltságot élvezett az erdélyi szászság II. András 1224. évi nagy kiváltságlevele értelmében. „A szebeni ispánság területén”, mondja András, „senki se merjen pénzzel megjelenni, hanem adjanak évente (t. i. az erdélyi német hospesek) a mi kamaránk hasznára 500 márka ezüstöt.”^[77] Az 500 márka ezüst a pénzváltási haszon fejében egy összegben fizetett váltság volt.

Viszont a pénzváltási adó alól való mentességek száma – a fennmaradt oklevelekből ítélve – a XIII. század vége felé már elég nagy lehetett. A források, a melyekből a pénzverési váltság fejében kivetett rendkívüli adóról értesülünk – III. Incze oklevelét kivéve – egytől-egyig ily mentességet adó kiváltságlevelek.^[78]

Az első forrás, a mely az addig időnkint kivetett pénzváltási adó országos és állandó jellegű szervezéséről szól, III. Andrásnak 1298. évi törvénye. E törvény intézkedései rendkívül fontosak a pénzverési regale történetére és a pénzváltási illeték adóvá alakulására nézve. Kitünik belőlük, hogy III. András, ez a minden tekintetben kiváló uralkodói qualitásokkal bíró fejedelem, teljesen tudatában volt a pénzverés decentralisatiójában, a pénzek sokféleségében rejlő gazdasági veszedelemnek, de egyszersmind azt is látta, hogy a királyi (állam-)háztartásra mily fontossággal bír a pénzverésből származó jövedelem. E kettős szemponttól vezettetve, egyrészt az egész ország területén vert pénzek egységesítését rendelte el, másrészt törvényes intézkedéssel sanctionálta az ő idejéig szokásjog alapján működő facultativ adórendszert.

Említettük már, hogy uralkodása második felében, a királyi denárok súlyának csökkentésével, azokat az országban vert bécsi denárokhoz közelebb hozta. A magyar királyi denárok ezáltal – éppúgy mint a kis bécsiek – a báni denárokkal is viszonylatba hozattak, azoknak körülbelül fele értékét képviselvén.

Ezzel a pénzsúlyokból megállapítható reformmal függ össze az 1298: XXXVII. t.-cz., mely elrendeli, hogy „az egész országban egyféle, állandó értékű – két évig ötödrészig égetett ezüstből, az azután következő években pedig tizedrészig égetett ezüstből készült – királyi pénz forogjon, a melyet minden városban és vásáros községben forgalomba kell hozni”.^[79] A XXXVIII. t.-cz. szerint azok az urak, a kik az új pénz forgalombahozatalát saját vásárukon vagy birtokukon meggátolnák, megfosztatnak a vásártartás jogától. A XXXIX. t.-cz. pedig elrendeli, hogy mindazok, a kik nem fogadják el a királyi pénzt (vagyis megtagadnák a királyi pénzverési haszon fizetését), birtokuk minden egyes mansiója (háznépe) után félfertónyi adót fizetnek.^[80]

III. Andrásnak ez az intézkedése a XIV. században is érvényben maradt, mint az Károly Róbertnek 1321. évi okleveléből kitünik, a melyben a kassaiakat a pénzverési nyereség és az e helyett szedett félfertós collecta fizetése alól mentesíti.^[81]

Egészen más természetű volt a Károly Róbertnek 1323-ban végrehajtott pénzreformja idején kivetett ½ fertós collecta. Károly az ország összes kamaráit öt kamaraispánnak adva bérbe, „új, tartós érvényű” s az egész országban mindenütt egyazon pénzláb alapján ksézült és az egész ország területén érvényes denárok verését rendeli el.^[82] A pénzreform végrehajtása czéljából az ország rendei felajánlották, hogy abban az évben az ország összes jobbágyportái vagy mansiói félferto ezüstöt fizessenek, a minek fizetését Károly – az erdélyi káptalanhoz intézett ez oklevelében – szigorúan elrendeli.^[83]

Ez a félfertós rendkívüli adó semmi vonatkozásban sincs a pénzváltási nyereség helyett fizetett collectával. Ez tisztán a pénzláb egységesítésének, a pénzreform végrehajtásának költségeire egyszersmindenkorra önként felajánlott rendkívüli adó volt, a melyet nem azok fizettek, a kik a pénzbeváltást megtagadták, hanem kivétel nélkül minden jobbágycsalád. Az 1323. évi félfertós – önként felajánlott – collecta tehát nem érintette a kamaráknak a pénzbeváltásból befolyó hasznát. A pénzváltási hasznon felül fizetett 1323-ban minden porta egyszersmindenkorra ½ ferto ezüstöt a végrehajtandó pénzreform költségeire. Kitünik ez az erdélyi káptalanhoz intézett rendelkezésből, a mely szerint a káptalan köteles az új pénz forgalombahozatalát birtokán megengedni, népei pedig azt az előírt váltási mód szerint, vagyis 3 bécsiért egy és 2 régi banálisért egy új denárt adva, beváltani.^[84] A rendelet – legfőbb czélja a régi pénzfajok kiküszöbölése s az új királyi denárok forgalombahozatala lévén – teljesen figyelmen kívül hagyta azt a lehetőséget, hogy valaki a pénzbeváltási kötelezettségnek ne tenne eleget. Ezért nem is szól a váltság fejében fizethető collectáról. Ellenkezőleg, szigorú – anyagi felelősséggel sanctionált^[85] – rendelkezéssel intézkedik a pénzváltási kötelezettség betartásáról.

Károly Róbert 1335. évi pénzbérleti szerződése, a mely portánként 3 pondus új pénzben pontosan meghatározza a beváltandó pénz mennyiségét is,^[86] ismét elrendeli, hogy a beváltási kötelezettségnek eleget nem tevők portánként ½ budai ferto ezüstöt tartoznak fizetni.^[87]

A mansiónként ½ fertóban kivetett collecta – közönséges ezüstben, a XIII. század végén használatos budai márka súlylyal – 24.5537 g színezüstöt tett, a mi aranyaban 2.455 g-nak, mai pénzben 8.05 koronának felel meg.^[88] Egy jobbágyháznép adójául 8 korona – a mi vásárlóképességét tekintve a mainak többszörös értékét képviselte – rendkívül súlyos adóteher volt. Világos tehát, hogy ez a súlyos adó, a mely quasi büntetésszámba ment, a végből vettetett ki, hogy mindenki iegyekezzék pénzváltási kötelezettségének eleget tenni. Különösen kitűnik ez az 1335. évi rendeletből, a mely a pénzváltási hasznot portánként a 3 pondus ezüst vagy megfelelő ezüstértékű régi pénz és 3 pondus, vagyis 25 darab új kis denár közti különbözetre, tehát 4.969 g színezüstre (= 1.63 korona) teszi,^[89] szemben a félfertós adó 24.553 g színezüsttartalmával (= 8.05 korona). Az adó ötszöröse volt a pénzváltási haszonnak, tehát büntetésdíj jellege pregnánsan kidomborodik.

A király pénzváltási hasznát, éppúgy mint az annak váltsága fejében szedett rendkívüli adót XIII. századi forrásaink kamara hasznának (lucrum camerae) nevezik.

Az összes forráshelyek figyelmes áttanulmányozásával arra az eredményre jutottam, hogy a „lucrum camerae” sohasem volt a királyi adók gyüjtőneve, hanem valamennyi oklevélben egy a többi jövedelemtől – különösen a más czímen szedett rendkívüli adóktól (collecta) – szigorúan elkülönített^[90] s több forrásban névszerint is a pénzváltási jövedelemmel azonosnak mondott királyi jövedelem.^[91] Mindazokat, a kik ennek ellenkezőjét állították, azok az oklevelek vezették félre, a melyekben a pénzváltási jövedelem fejében kivetett rendkívüli adókról tétetik említés, „collecta lucri camerae” vagy „pondera lucri camerae” néven. E források lucrum camerae fejében szedett collectáját és pondusait más források, más természetű „collectá”-jával és „pondera”-jával azonosítva, a „lucrum camerae”-t a királyi adók gyűjtőnevének tekintették.^[92]

A pénzváltást elrendelő szigorú rendelkezések és a váltság fejében fizetett, büntetésszámba menő félfertós rendkívüli adó kivetése nem vezettek kellő eredményre. A falusi nép, a szegényebb elem bizonyára sietett e rendelkezéseknek – kis pénzecskéjét beváltva – eleget tenni, nehogy a súlyos adóteherrel róják meg. Viszont a hivatásos kereskedők, városiak, egyszóval a kiknek sok pénzük volt, szívesen lefizették a félfertót s ennek megtörténte után nyugodtan tovább használták régi és idegen – beváltás alá nem kerülő – pénz- és ezüstkészletüket.

A régi rendszer alapjában romlott meg s tovább nem volt fenntartható. Károly Róbert legnagyobb érdeme az, hogy belátva az évi pénzújítás rendszerének tarthatatlanságát, miután 1336-ban már kisérletet tett erre, 1339-ben végleg eltörölte azt. 1342. évi pénzszerződéseiből tudjuk, hogy az évi pénzújítás rendszere 1339 táján megszünt, mert 1342-ben a négy év alatt egyazon pénzláb alapján vert pénzek egyidőben voltak forgalomban.^[93] A pénzváltásból eredő hasznot, a kamarai nyereséget ugyanakkor új, állami egyenes adóval pótolta. 1336 óta a 3 garasos vagy – 6 denár érvén 1 garast – 18 denáros portális adó életbeléptetésével a pénzverési illeték végleg és névszerint is adóvá alakult át.^[94]

3 magyar garas színezüsttartalma (3.1971 × 3 =) 9.591 g volt, tehát az új egyenesadó összege jóval kisebb a félfertós collectánál. Az új adó már nem bírt büntetésdíj jelleggel, hanem a jobbágycsaládok szolgáltatási képességének megfelelő, solid adóteher volt, a melynek kivetése pótolta a királyi kincstár pénzverési jövedelmét.^[95]

Az új – „lucrum camerae”-nek nevezett – egyenes adó behozatala egyszeriben végét vetette az évi pénzújítás káros rendszeréből származó bajoknak, magát a rendszert szüntetvén meg s ezzel alapot teremtvén az új, kettős valután alapuló pénzrendszer állandó fennmaradásához.

Szlavóniában – a báni pénzverésnek 1255 táján történt szervezése óta – az állandó pénzláb alapján vert báni denárok forgalma következtében sokkal kedvezőbbek voltak a pénzviszonyok, mint az anyaországban. Nevezetes, hogy itt már a XIII. század közepe óta találkozunk a pénzváltási jövedelem adóvá alakulásának határozott nyomaival. Szlavón oklevelekben gyakran – először 1255-ben, tehát a báni pénzverés első említésével egyidőben – találkozunk az ú. n. „hétdenáros adóval”.^[96]

Arra nézve, hogy ez a hétdenáros adó, melyet egy 1271. és egy 1279. évi oklevél is „a lucrum camerae fejében szedett collecta”-nak nevez,^[97] pénzváltási váltság fejében fizetett adó volt, V. Istvánnak az esztergomi érsek részére 1272-ben kiadott oklevelét ismerve, semmi kétségünk sem lehet. Megtudjuk ebből, hogy a király a „lucrum camerae” fejében Szlavóniában (ultra Dravam) szedett hétdenáros adó jövedelmét Lóránd szlavón bánnak adományozta. Az esztergomi érsek követelte a bántól ennek a collectának tizedét, de a bán kétségbevonta az érsek tizedjogát és megtagadta annak fizetését. Az esztergomi érsek szerint azonban „a kamara tizede az egész országban őt illeti, következésképen ezalatt értendő a lucrum camerae tizede is, a mi ugyanazt jelenti”. A király bebizonyítva látta az érsek jogát és mivel az érsek felmutatta a pápáknak és királyi elődeinek erről szóló kiváltságleveleit is, elrendelte, hogy a lucrum camerae fejében szedett collecta tizedét a bánnak meg kell fizetnie, mert az esztergomi érsek annak mindig birtokában volt.^[98] Az esztergomi érseket a pénzverési jövedelem tizede illette meg, annak birtokát megerősítő pápai és királyi oklevelei voltak és vannak, „lucrum camerae” alatt a XIII. században mindig csak a pénzverési jövedelmet értik és az esztergomi érseknek egyébként semminemű tizedjoga sem volt Szlavóniában. Világos tehát, hogy a „lucrum camerae fejében szedett hétdenáros collecta” a pénzváltási haszon váltsága fejében fizetett évi adó volt. Gyakori említése forrásainkban arra mutat, hogy Szlavóniában már a báni denárok verésének kezdetével megszünt a pénzújítás rendszere, vagy legalább is az évi pénzújítás helyét hosszabb terminusokhoz kötött pénzújítás foglalta el. A hétdenáros collecta a régi – IV. Béla és V. István korabeli – báni denárokkal (0.9115 × 7 =) 6.3805 g, a későbbiekkel (0.7292 × 7 =) 5.104 g színezüstöt ért, reális adóteher volt és nélkülözte a magyarországi félfertós collecta büntetésdíj jellegét.

Megállapíthatjuk ez alapon, hogy Szlavóniában az évi pénzújítás rendszere a báni denárok verésével egyidőben megszünt és a pénzváltásból származó kamarai haszon helyét már ekkor, csaknem 100 évvel korábban, mint Magyarországon, házanként hét báni denáros egyenes adó foglalta el.^[99]

E sajátságos jelenség okait kutatva, figyelmünk a báni pénzverés megalapítója, a nagy bán, Gútkeled István személye felé fordul. István bán 1248–1259-ig az akkor magyar tartományképen kormányzott Styria kapitánya is volt. Stájerország pedig az első német tartományok egyike volt, a hol az évi pénzújítás káros rendszerét teljesen megszüntetve, 1237 óta csak ötévenként bocsátottak ki pénzt.^[100]

István éles szemmel felismerte a stájer rendszer előnyeit, de mivel az évi pénzújítás rendszerének eltörlésébe a király kárpótlás nélkül nem egyezhetett bele, az abból származó jövedelem pótlására évi adót (hétdenáros collectát) hozott be. Az ebből származó jövedelmet később V. István a bánnak adományozta. István bán reformjának eredménye volt a báni denároknak – a IV. László idején bekövetkezett egyszeri pénzlábkönnyebbítést nem tekintve – változatlanul állandó pénzlába, egész Magyarországon való elterjedése, jó híre és keresettsége.

A magyar királyok – különösen IV. Béla – elősegítették a bánok törekvéseit, de maguk más kamaráikban nem követték Gútkeled István reformjait. Károly Róbert volt az, a ki – mint 1323. évi rendelkezése is bizonyítja – felismerte a báni pénzverés előnyeit s ugyanő szüntette meg később egész Magyarországon az évi pénzújítás kárhozatos rendszerét, adóval pótolva az abból származó királyi jövedelmet.

A szlavóniai hétdenáros collecta fennmaradt mindaddig, a míg az önálló báni pénzverés.^[101] Csak Nagy Lajos 1351: XII. t.-czikke rendelte el e helyett Szlavónia területén is a „lucrum camerae” neve alatt szedett országos portális adónak fizetését.^[102]

[1] Irodalom: A pénzverési regale kialakulásáról és a pénzújítási rendszerről: Eheberg, K. Th.: Über das ältere deutsche Münzwesen und die Hausgenossenschaften. (Schmoller's Staats- u. Socialwissenschaftl. Forschungen II. 5. Leipzig, 1879.) – Luschin: Allg. Münzkunde. 212–213. l. – Inama–Sternegg: Deutsche Wirtschaftsgeschichte. II. 414–417., III/2. 369–370. l. – Krajner, Emerich v.: Die ursprüngliche Staatsverfassung Ungarns. Wien, 1872. 703–720. l. – Thallóczy Lajos: A kamara haszna története. Budapest, 1879. – Kerékgyártó Árpád: A műveltség fejlődése Magyarországon. I. Budapest, 1880. 390–396., 468–475. l. – Illés József: Az Anjoukori társadalom és adózás. Budapest, 1900. 49–55. l.

[2] Kohn Sámuel: Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez. Budapest, 1881. 45–46. l.: „S. engem Hagarországban rábírt, beszéljek az ő érdekében a királynéval, adna parancsolatot a pénzverő főnökének, hogy S.-nek, ennek saját ezüstjéből, egész száz fontig filléreket veressen…”, „beszéltem a királynéval s ez a pénzverő főnökének megparancsolta, hogy S. számára a filléreket veresse.” – Arra nézve, hogy Hagarország alatt a héber források hazánkat értik, v. ö. Kohn érvelését: u. ott 144–159. l.

[3] Példákkal világítva meg a dolgot: Pipin idején egy font ezüstből 22 solidust, vagyis 264 denárt vertek, de a magános, a ki 1 font ezüstöt adott be kiverésre, csak 21 solidust, vagyis 252 denárt kapott vissza, a pénzverési illeték tehát 12 denár, vagyis 4.55% volt. (Soetbeer: Beiträge. Forschungen z. deutschen Geschichte. IV. Göttingen, 1864. 273. l.) A XI. században 252, 264, 300 stb. denárt vertek egy fontból, de a forgalomban 240 denár szerepelt 1 font értékében. A különbözet – 12, 24, 60 stb. denár – volt a pénzverési illeték.

[4] Pauler Gyula (id. m. I. 507. l.) a pénzújítások első nyomait Kálmán király idejében keresi. „Azóta van – írja – királyainknak az az aránylag sokféle pénze.” Thallóczy Lajos (A kamara haszna története. 21. l.) – az első okleveles adat a nyereség czéljából végrehajtott pénzbeváltásra III. Béla korából lévén – ezidőtájra teszi a pénzújítási rendszer kezdetét. Pénzleleteink tanubizonysága alapján ezt az időpontot jóval korábbra, I. András és Salamon korára kell helyeznünk. V. ö. a II. rész 4. fejezetét.

[5] Csehországban a XI. század közepe óta évenként többször, rendszerint kétszer volt pénzkibocsátás. Voigt, Audactus: Beschreibung der bisher bekannten boehmischen Muenzen. II. 22. l. Luschin: Allg. Münzkunde. 219. l. – Francziaországban is évenként többször bocsátottak ki pénzt. Sziléziában és Lengyelországban évenként három pénzkibocsátásról tudunk. Németország legtöbb pénzverőhelyén, így Bécsben is megelégedtek az évenkénti pénzkibocsátással. V. ö. Luschin: Allg. Münzkunde. 218–226. l. Eheberg id. m. 65–70. l. Thallóczy: id. m. 3–6. l. Inama–Sternegg id. m. III/2. 369. l. Luschin: Die Wiener Pfenninge (N. Zeitschr. VIII. 265–266. l.).

[6] A pénzek belső értékének csökkentése, a hamis vagy rossz pénz verésének felhasználása a királyi jövedelmek gyarapítására főkép Francziaországban divatozott, de szokásban volt Angliában és a német tartományokban is. V. ö. Clamageran: Histoire de l'impôt en France. I. Paris, 1867. 216., 248–249., 261. és kül. 300–304. l. Vocke: Geschichte der Steuern des britischen Reichs. Leipzig, 1866. 275–277. l. Luschin: Allg. Münzkunde. 222–225. l. Inama–Sternegg. II. 415. l.

[7] „Tempore nove monete.” 1255 és 1278: Orsz. Levéltár. D. O. 398. és 1011. sz. oklevelek. (Kiadva: F. IV/2. 310. és W. IX. 204. l.)

[8] 1265: „12 denarios novos, quorum solucionem facere debent et comptere usque festum S. Georgii omni anno.” (Iványi Béla: Századok. 1909. 878–881. l. Téves szöveggel és dátummal: W. XI. 499–502.) – 1271: „Deinde singulis annis in Ramis Palmarum monetam nostre camere regie cum omni reverentia suscipere tenebuntur et solenniter permittere currere secundum jus, vigorem et lucrum camere regie cambiare universaliter tenebuntur (t. i. hospites de Scepus), ita quod comes camere vel sui officiales, quos ad hoc deputaverit, altero dimidio mense, sive sex hebdomadis, plenam habeant potestatem cambiandi.” Wagner. 191. l. – 1321: „denarii… camere nostre novi nonnisi sex septimanis in medio ipsorum currere debent et cambiri.” Thallóczy id. m. 148. l. – Így volt ez külföldön is. Strassburgban hét hétig, Brandenburgban két hónapig, Ausztriában három hétig (Eheberg id. m. 70–76. l.), Morvaországban tizenkét hétig (1243: „Post renovacionem monete infra XII. ebdomadas…” Cod. d. Morav. III. 17. l.) tartott a pénzváltási időszak.

[9] A pénzváltási kötelezettségről v. ö. az 1298: XXXVIII. és XXXIX. t. cz. szigorú intézkedéseit és alább a váltságról mondottakat. 1335-ben minden porta 3 nehezéket (pondus), vagyis 25 denárt volt köteles beváltani. Szekfű. T. T. 1911. 9. l.

[10] A vármegye ispánjának pénzváltási ügyekben való hatóságáról: 1222: Kn. M. I. 233. l. 1231: Kovachich. Sylloge. 5. l. 1274: H. o. VI. 196. l. 1291: „Et si monetam nostram in regno nostro currere facere voluerimus, de qualibet provincia quatuor bonihomines cum comite parochiali ipsam monetam nostram currere faciant et quambiri.” Kovachich. Sylloge. 20. l. V. ö. a vasmegyei határőrök kiváltságlevelét, mely szerint: „cum decimatoribus vel monetariis jobagio castri bone fame, possessionem habens mittatur.” H. o. VIII. 128. l.

[11] 1238. Nagyszombat: „Cum nummulariis autem serviens comitis parochiani vel cuiuscunque alterius, non incedat, sed villicus monetam reiam in eadem villa procuret et iuxta legis constitutionem celebris habeatur.” F. IV/1. 133. l. 1244. Budavár: „Item homo magistri tavarnicorum nostrorum non debeat stare cum monetariis inter ipsos, sed unus ex ipsa villa fide dignus illis associetur, qui super receptione monete regalis curam habeat pervigilem et undique diligentem.” F. IV/1. 328. l. 1255. Beszterczebánya: „Circa renovacionem monetarum nummularii ad eos venientes septem diebus pretextu nove monete nullam in ipsos habebunt potestatem, elapsis vero ipsis 7 diebus, omnem habebunt iurisdictionem, quam habent in Strigonio vel in Buda (ha t. i. e 7 nap alatt a város lakossága nem tett eleget pénzváltási kötelezettségeinek). Kn. M. I. 427. l. 1279. Vasvár: „cum monetarii nostri ad forum ipsorum hospitum nostrorum accesserint, causa concambii faciendi, hominem villici fide dignum sibi in socium assumant, sub cuius testimoni super curru monete in ipsa villa secundum ordinationem a nobis ipsis monetariis traditam procedant.” F. V/2. 527. l. 1291. Pozsony: „Item monetarios nostros precedat homo iudicis de ipsa civitate, qui eam faciet celeriter acceptari, exclusa potestate comitis parochiani.” F. VI/1. 110. l.

[12] Ez tünik ki a pannonhalmi apátság 1267- és 1270-iki okleveleiből, melyek szerint a pénzügyekben is az apát vagy a király ítélt. Ph. II. 231. és 333. l.

[13] 1255: „dum celebris est ipsa moneta.” Orsz. Lt. D. O. 398. és 1011. sz. 1238: „iusta legis constitutionem celebris habeatur” (t. i. moneta regia). F. IV/1. 133. l. 1298: XXXVII. t.-cz. „per totum regnum una regalis et celebris sit moneta.” Kovachich. Sylloge. 39. l.

[14] Az új pénznek e fokozatos értékcsökkenése és a fent jelzett terminusok helyessége világosan kitünik forrásainkból. 1255 és 1278: „Item tempore nove monete, dum celebris est ipsa moneta… cum autem denarii incipient descendere…” Orsz. Ltár. D. O. 398. és 1011. – 1265: „12 denarios novos, quorum solucionem facere debent et comptere usque festum S. Georgii omni anno, que si usque dictum festum non solverit, extunc solvet duo pondera denariorum cum statera.” (Iványi: századok. 1909. 878–881. Wenzel téves szöveggel és 1261-iki kelettel: XI. 499–502. l.) Vagyis Szent Györgyig 12 denár ért 2 pondust, azontúl a denárokkal súly szerint fizettek. 1248: „ipsi singulis annis ratione census 40 marcas in monetis domini regis cum eadem celebritate, secundum magis et minus, sicut se qualitas temporis obtulerit, in festo S. Michaelis… solvere teneantur” (F. IV/2. 35 l.), a minek értelme az, hogy a 40 márka fejében annyi denárt fizessenek, a mennyi a pénz Szent Mihály-napi értéke szerint 40 márkára megy. Az 1255-iki és az 1248-iki oklevelekre már Krajner felhívta a figyelmet, a ki elsőnek állapította meg, hogy az új pénz fokozatos értékcsökkenésen ment keresztül, éppen az 1255. évi oklevél alapján. „Ich glaube”, mondja, „die obige Stelle aus der Urkunde des Königs Béla des 4-ten vom Jahre 1255 besagt… dass bei der Annäherung des Termins des Geldwechsels die alte Münze in Ungarn ein Viertel an Werth verlor, wieviel mag sie am Tage der wirklichen Einwechslung verloren haben? Diese hier vorgetragene Bemerkung ist mein Gedanke, ich habe sie nirgends gelesen. Aber ist sie vahr? oder ist sie nur eine Vermuthung? das mögen andere entscheiden.” (Id. m. 709. l.) Később Eheberg kutatásai a német pénztörténet terén teljes mértékben igazolták a magyar jogtörténeti irodalom e régi munkásának megfigyelését. Németországban – egyes helyeken – szabályzatok írták elő, hogy mennyivel csökken a pénz értéke bizonyos időközökben. Brandenburgban például július 25-től szept. 29-ig 24½, szept. 29-től nov. 11-ig 25½, nov. 12-től dec. 25-ig 26½, decz. 25-től febr. 2-ig 27½, febr. 2-től bőjtközépig 28½, ettől május 1-ig 29½, máj. 1-től júl. 25-ig 30½, majd 31½ schilling forgott 1 márka értékben. Eheberg id. m. 75–76. l. „Durch die jährlich sich wiederholende Verrufung erlitten die neu aus gegebenen Pfennige vom Tage ihrer ersten Ausgabe an schon durch den blossen Zeitablauf eine Entwertung.” (Luschin: Allg. Münzkunde. 221. l.)

[15] 1271: „finito autem tempore sex hebdomadarum, expresso superius, comites camere surgent de cambio, cessante omni vigore eorundem.” F. V/1. 132–135. l.

[16] V. ö. a keresztesek pénzváltási kötelezettségéről alább idézett forrásadatokat, az Anjou-kori szigorú tilalmakat és a német analogiákat. Eheberg id. m. 70. l.

[17] 1255. és 1278: „Item tempore nove monete, dum celebris est ipsa moneta de mensura quatuor garlarum unum denarium recipient, cum autem denarii incipient descendere, pro tribus garlis unum denarium.” Orsz. Lt. D. o. 398. és 1011. sz. Az 1265. évi oklevél szerint Szent Györgyig 12 denárt fizetnek a liptóiak az új denárokból, ezután 2 pondus denárt mérlegelve. (Iványi. Századok. 1909. 879. l.)

[18] 1222-iki aranybulla: „Item nova nostra moneta per annum observetur, a Pascha usque ad Pascha”. Kn. M. I. 235. l. – 1271: „ipsa moneta… curret per totum annum, usque ad revolutionem nove monete.” Wagner. 191. l.

[19] 1265: „tres novos denarios vel sex [vet]eres.” Iványi. Századok, 1909. 880. l. Wenzelnél tévesen „sex stateres”. Ebből Balogh Albin (A magyar pénz története. 1912. 38. l.) azt következteti, hogy „stater”-nek nevezett széles denárok lettek volna hazánkban forgalomban, a mi természetesen szintén tévedés. 1323: „pro 2 antiquis banalibus similiter unus novus denarius (t. i. ad pondus denariorum banalium antiquorum fabricatus) … cambiantur.” Anjou. II. 60. l.

[20] 1338: „pro tribus ponderibus antiquarum monetarum… in statera ponderando, dabit ex eisdem denariis duo pondera, levando similiter in statera.” Szekfű. T. T. 1911. 17. l.

[21] 1271: „de qualibet marca… emptionis titulo recipient unum pondus.” Wagner. 191. l.

[22] V. ö. erről: Inama–Sternegg id. m. II. 394. s köv. l. – Eheberg id. m. 48–56., 140–141. l. – László József id. ért. (Tört. Szemle. 1915.) 235. l. – Érdekes e tekintetben az 1286-iki karinthiai pénzverési rendelet, a mely szerint mindenki, a ki friesachi helyett aquilejai vgy más idegen denárral fizet, elveszti a fizetésre használt pénzösszeget. Schwind u. Dopsch. 41. l.

[23] 805: „Volumus ut nullo alio loco moneta sit, nisi in palatio nostro” (Luschin: Allg. Münzkunde. 203. l.). – 808: „De monetis, ut in nullo loco moneta percutiatur nisi ad curtem” (Soetbeer. id. h. IV. 293. l.).

[24] 1147–1148: „Nullusque in tam spacioso ambitu rege excepto, monetam vel theloneum habere audeat”, mondja hazánkról az itt járt nagy német történetíró, Ottó freisingeni püspök (Gesta Friderici. I. cap. 32.).

[25] Albertus Aquensis: Historia Hierosolimitanae expeditionis. Lib. II. (Bongarsius: Gesta dei per Francos I. Hanoviae, 1611.) Bouilloni Gottfried elrendelte, hogy „omnia aequo precio mutuarentur. Sic et sic per singulos dies et silentio, et pace in mensura aequa et iusta venditione dux et populus regnum Ungariae pertransiens.” Odo de Deogilo: Liber de Via S. Sepulcri. (Monum. Germ. Scr. XXVI. 62. l.) „In hac pro voto nobis fuerunt et forum et concambium” – mondja Magyarországról. Ugyanő később nagyon panaszkodik a görög pénzváltók zsarolásairól (63. l.).

[26] „In sola igitur commutatione denariorum vel argenti Ungari graviter nostros angariaverunt, quippe qui pro duobus Coloniensibus quinque tantum suos et pro duobus Frisacensibus quatuor dabant Ungaricos et pro Ratisponense unum tantum Ungaricum, qui vix Veronensem valebat.” (Ansberti Ystoria de expeditione Friderici imperatoris. Fontes rerum Austriacarum Scriptores. V. Wien, 1863. 19. l. V. ö. még Pauler id. m. II.2. 483. l.)

[27] V. ö. a II. rész 7. fejezetét és a III. függeléket. Továbbá Lamprecht: Deutsches Wirtschaftsleben. II. 479. l.

[28] Eheberg. id. m. 140. l. is fontosabbnak tartja az idegen pénzek beváltási jogát a régi pénzek beváltásáénál.

[29] 1271: „Ipsa moneta curret per totum annum, usque ad revolutionem nove monete, quod quilibet habeat liberam licenciam emendi, vendendi cum ipsa moneta, cum auro et argento vel cuiuscunque substantie facultatis. Wagner. 191. l.

[30] Károly Róbert szigorú tilalma a korábbi viszonyokra is világot vet: 1338: „Item statuimus, quod nullus, sive civis, sive forensis, cum auro vel argento, aut cum antiquis monetis publice vel occulte forum facere presumat.” Szekfű. T. T. 1911. 19. l. V. ö. Eheberg id. m. 59. l.

[31] I. Károly 1323. évi rendelete szerint 1 budai márka 1/8 részig égetett ezüstből 252 darab denárt vertek, de a forgalomban 1 közönséges márka értékében 5 pensa, vagyis 200 darab forgott. Mivel pedig

1 budai márka közönséges ezüst színsúlya 196.43 g,
200 1323. évi denár színsúlya 170.5 g

volt, a kincstár minden márkán – vagyis minden pénzzé vert 170.5 g színezüstön 25.93 g színezüstöt nyert, a mi 15.2% nyereségnek felel meg. 10 pensa magyar veretű kis bécsi is 1 márka közönséges ezüst értékében forgott, pedig színezüstsúlya csak 145.50 g volt, a kincstári nyereség ennél 50.93 g ezüst, vagyis 35%.

[32] V. ö. a 9. fejezetet. A XII. században Csehországban is 200 denárt számítottak 1 márkára. Prágai Cormas szerint: „marcam nostrae monetae 200 nummos dicimus”. Voigt: Beschreibung d. bisher bekannten boehmischen Muenzen. I. 70. l. és II. 26., 30. l.

[33] V. ö. mindezekre nézve Baumgarten Ferencz helyes megállapításait (Kritikai jegyzetek az Árpád-kor története köréből. Századok, 1904. 871–873. l.). További következtetéseiben azonban Baumgarten teljesen félreismerte a kézirat czélját és természetét.

[34] Számos kiadása közt legjobb Békefi Remigé, a ki a párisi eredeti facsimilijének közlése mellett adja a fenti kritikai szöveget (III. Béla magyar király emlékezete. Szerk. Forster Gyula. Budapest, 1900. 139–140. l.)

[35] Ottó freisingeni püspök is kiemeli, hogy „nullusque in tam spacioso ambitu (t. i. Magyarországon) rege excepto… theloneum habere audeat”. (Gesta Friderici. I. cap. 32.)

[36] II. András 1218-ban második feleségének, Jolántának, özvegysége esetére 8000 márka hozománya visszafizetésén felül Bodrog vármegye összes jövedelmét hagyja évi jövedelmül. Zimn.–Werner. I. 17. l. Ugyanő harmadik feleségével, Beatrixxel kötött házasságakor ennek egyszersmindenkorra 5000 márka ezüstöt adott s élte végéig – a magyar királynét megillető összes jövedelmeken és hasznokon felül – évi 1000 márka ezüst évjáradékot rendelt saját házi kincstárából („De sua camera speciali”). H. okl. 2. l.

[37] Margit okleveléről v. ö. Kropf Lajos: Margit királyné, III. Béla neje. Századok, 1900. 76. l. és Fejérpataky László a „III. Béla magyar király emlékezete” cz. mű 352. lapján.

[38] Margit királynőnek erről szóló, 1186. évi oklevelét közli Fejérpataki László („III. Béla magyar király emlékezete” 349–351. lapján.)

[39] A kimutatás hangsúlyozottan emeli ki a királyné és fiai számára járó „ajándékok” nagyságát: „dona regine et filiorum regis magna in argento…”

[40] Az esztergomi érsek jövedelme mellett, de valamennyire vonatkozik.

[41] Csodálatos, hogy még ma is úgy emlegetik történeti művekben a kimutatás e részét, mintha az a püspökök jövedelmét sorolná fel, pedig csakis a királyi udvartól kifizetett papi tizedről, tehát összes jövedelme egy csekély részéről van benne szó. Ez a téves felfogás okozta Baumgarten súlyos tévedését is, a ki hajlandó a czíme szerint is a király vagyoni helyzetéről szóló kimutatásban a pápai adólajstrom czéljaira készült főpapi jövedelmi kimutatást látni. Azzal ugyan adósunk marad, mikép került a pápai lajstom Angliába, nem is szólva arról, hogy oly általános és rendszeres pápai adóztatásoknak, a minőre Baumgarten gondol, 1280 előtt – tehát sem III. Béla, sem IV. Béla korában – hazánkban semmi nyoma sincs. Azt sem magyarázza meg, mit keres a királyi jövedelmek kimutatása a pápai lajstromban.

[42] „De tributis autem et vectigalibus, sicut comitibus terciam partem dare decrevimus, ita decimam quoque episcopis consemus”. Závodszky. 186. l. – Hasonlóképen intézkedett Nagy Károly frank császár is annak idején. V. ö. Clamageran: Histoire de l'impôt en France. I. 175–176. l.

[43] 1191: „Quod quia sanctissimus rex Stefanus et beatus Ladizlaus rex, Hungarie reges, nostri patres et predecessores, ordinaverunt,… ut de omnibus proventibus regalibus, nunc habitis et quoque modo et nomine habendis, atque ampliandis, rex Hungarie… decimam solvere debeat archiepiscopo Strigon, … in perpetuum statuimus, quod de omnibus regalibus proventibus archiepiscopus Strigon. decimam ad plenum recipere debeat, prout semper receperunt.” Kn. M. I. 156. l.

[44] III. Béla fenti kimutatása: „habet de curia regis de moneta 6000 marcas”, viszont a király jövedelmei közt: „Rex Ungarie de redditu monete sue habet sexaginta mille marcas per annum”. – 1211. Az esztergomi és kalocsai érsek egyessége: „De proventu monete decima pertineat ad ecclesiam Strigon., ubicunque in regno Ungarie ducatur” és „Strigon. archiepiscopus renunciat omni iurisdictioni… quod habebat vel habere videbatur in provincia Colocensi, preter decimam monete, si ibi contingeret fabricari” (Kn. M. I. 198), tehát csakis a pénzverési tized illette meg a kalocsai egyházmegye területéről. V. ö. még 1221: W. I. 178., 1256: Kn. M. I. 438. l., 1272: Kn. M. I. 595–596. l. Később a pénzverési tizedhez járult a bányajövedelmek (1256: Kn. M. I. 437., 1262: U. o. 474. l.) és a székelyek és oláhok terményadajának, censusának tizede (1256: Kn. M. I. 437. l.). Egyéb és különösen az összes királyi jövedelmek tizede az 1256-iki nagy kiváltságlevél (Kn. M. 437. l.) szerint sem illette meg az esztergomi érseket.

[45] A XV. századi másolatban tévesen „tercia parte” van.

[46] Finom ezüst márkát véve fel: (210.018 × 241,000 =) 50614.338 kg-ot kapunk.

[47] Ennek s az 1:10 értékaránynak megokolását lásd alább a 14. fejezetben.

[48] Az ezüst 1911. évi 83.96 K forgalmi árát (Magyar Statisztikai Évkönyv. XIX. Budapest, 1912. 151. l.) véve fel, mindössze 3.777,425.13 K-át kapnánk, tehát a valódi értéknek ¼-ét! Thallóczy (id. m. 15. l.), Pauler (id. m. I. 337.) és Marczali (Magyarország története. II. 319. l.) ezüstértékkel számítva – de természetesen az ezüst korábbi, a XIX. század nyolczvanas éveiben szokásos, magasabb értékét véve fel – 3.5–4 millió forintra, vagyis 7–8 millió koronára teszik a 166,000 márka értékét. A teljes 241,000 márka jövedelem értékéül e számítással 10½–12 millió koronát kapnánk. – Ereky István: A magyar helyhatósági önkormányzat. A vármegyék. I. kötet. 2. kiadás. Budapest, 1910. 254–263. l. szintén a III. Béla-féle kimutatás alapján kisérli meg a királyi jövedelmek kiszámítását. Számításaiban azonban több tévedés van. Így a püspöki tizedekről, az esztergomi érseki pénzverési jövedelmekről s a várjövedelemről mondottak nem állhatnak meg.

[49] E kisérlet czéltalanságáról alább a 14. fejezetben szólunk.

[50] Vocke: Geschichte der Steuern des britischen Reichs. Leipzig, 1866. 6. l.

[51] Clamageran: Histoire de l'impôt en France. I. Paris, 1867. 323–324. l.

[52] U. ott 326. l.

[53] Clamageran id. h. 327. l. 73.800,000 franc-t mond, de csak azért, mert előbb átszámítja az egyes összegeket hétszeresükre, feltéve, hogy a pénz vásárlóképessége 1295 óta ily fokra sülyedt. A bevételek tényleges fémértéke az ő számítása szerint: 10.542,850 franc-ra teendő.

[54] A XIII. századi angol királyok évi jövedelmét: és pedig Jánosét 100,000, III. Henrikét 80,000, I. Edvárdét 150,000, II. Edvárdét 100,000 fontra teszik, szemben a XII. századi István 250,000, II. Henrik 200,000 és I. Oroszlánszívű Richárd 150,000 fontos jövedelmével. Vocke id. m. 6. és 18. l. – Hazánkban II. András, Angliában Földnélküli János korában indult meg ez a gazdasági sülyedés.

[55] A byzánczi császár évi jövedelmét 658 millió francra teszik. V. ö. Pauler id. m. I.2 337. és 508. l. – A német-római császárok évi jövedelmét hozzávetőleg sem tudjuk megállapítani. A leggazdagabb német fejedelmek egyikének – a brandenburgi választófejedelemnek – évi jövedelmét a XIII. században mai német pénzben mindössze 800,000 márkára, vagyis kb. 1.000,000 koronára teszik. V. ö. Eheberg czikkét (Conrad–Lexis: Handwörterbuch d. Staatswissenschaften. 3. Aufl. IV. Bd. Jena, 1909. 161. l.).

[56] Az osztrák herczegségben I. Rudolf ideje alatt a herczegi jövedelmeknek 1/5-ét, illetve ¼-ét tette a pénzverési nyereség, a domaniális jövedelmeket nem számítva. Luschin: Das Münzwesen z. Zeit König Rudolfs von Habsburg (Festschrift. 49. l.). VI. Edwárd idején Angliában 400,000 £ összjövedelemből 140,000 £, vagyis 35 % származott a pénzverési haszonból. Vocke id. m. 27. és 277. l.

[57] Az a feltevés, mintha e 60,000 márkában a bányák jövedelme is bennfoglaltatnék, nem állhat meg. A kimutatás határozottan kiemeli – úgy a 60,000 márka, mint az esztergomi érseknek ebből tizedképen járó 6000 márkánál –, hogy e jövedelem a pénzből (de moneta) származik. Igaz, hogy az 1256. és 1262-iki kiváltságlevelek szerint (Kn. M. I. 437. és 474. l.) az esztergomi érseket nemcsak a pénzverésből, hanem a bányavámból (urbura) származó jövedelem tizede is megillette. Ez a forrás azonban a XIII. század második feléből való, a mikor már egyes birtokosok és szabad községek bányaművelési kiváltságot élveztek. (1211: F. III/1. 106. l. – IV. Béla: W. III. 220–226. l. (selmeczi bányajog). – 1291: W. X. 29. l.) E kiváltság abból állt, hogy saját földjükön, saját hasznukra bányászhatták a nemesérczet a királynak beszolgáltatandó 1/8 vagy 1/10 fejében (V. ö. Wenzel: Magyarország bányászatának kritikai története. Budapest, 1880. 19–29. l. Hóman Bálint: A magyar városok az Árpádok korában. Budapest, 1908. 62–63. l.). Ez a 1/10, illetve 1/8 volt az urbura vagy bányavám (bányatized), a minek egy tizedét a XIII. században szintén az esztergomi érsek élvezte. Az első ismert ily bányaművelési kiváltság II. András korából származik, a ki a német lovagrendnek megengedi, hogy a fiscusnak fizetett felerész (media pars ad fiscum regium deportetur), tehát 50% befizetése mellett saját hasznukra kereshetnek aranyat és ezüstöt földjeiken (F. III/1. 106. és 371. l.). – Ez a kiváltság azonban kivételes volt. Általában az egész ország területén talált minden arany- és ezüstbánya a királyé volt. A kinek földjén ily bányát fedeztek fel, köteles volt azt a királynak megfelelő csere-birtokért átengedni (v. ö. W. XII. 200. l. és F. VIII/3. 198. l.). Ezt az állapotot csak Károly Róbert változtatta meg 1327-ben, elrendelvén, hogy a kiknek földjén bányát találnak, a földet továbbra is élvezik, sőt az ott talált s a királyt illető nemesércznek 1/3-részét is ők kapják (F. VIII/3. 198–199. l.) A bányák ilyképen még a XIII–XIV. században is, egészen 1327-ig – néhány kivételesen kiváltságolt személyt és községet nem számítva – a királyi magángazdaság részei voltak. Annál inkább így volt ez a XII. században. A bányák jövedelme tehát azért nincs külön felsorolva Béla jövedelmei közt, mert az a magángazdasági jövedelmekben bennfoglaltatik.

[58] E tizedet gyakran összetévesztik a pisetummal, a miről alább, a kamarai administratióval kapcsolatban fogunk szólni.

[59] 1221: W. I. 178. l.

[60] 1272: Kn. M. I. 595–596. l.

[61] 1211: Kn. M. I. 198.

[62] 1221: W. I. 178. l.

[63] 1256: Kn. m. I. 438. l.

[64] A 38,000 márka pénzből nyert 60,000 márkányi kincstári tiszta nyereség, a mi azt jelenti, hogy a kamara 38,000 márkával 98,000 márka értékű pénzt és ezüstöt váltott be, középkori fogalmak szerint még mindig nem tekinthető a pénzverési regale legteljesebb kihasználásának II. Béla és II. András idejében bizonyára több volt a kamara nyeresége a rosszanyagú pénzekből, hiszen Angliában – a rossz pénz verésének virágkorában – VI. Edwárd 20,000 font nemesérczből 140,000 font hasznot tudott kihozni! Vocke id. m. 277. l.

[65] A bracteaták korát 1180–1190 körüli időre tehetjük s a korábbi könnyebb bracteatákét 1180–1185-re. III. Béla e pénzei angol pénzek társaságában is kerültek elő, tehát második házassága idején s 1185 táján, a mikor a kimutatást összeállították, épp ezek voltak használatban. Chronologiai megállapításaim is erre mutatnak. (V. ö. a 271. l.-on mondottakat.)

[66] E számok reális voltát bizonyítja az, hogy I. Károly 1342-ben minden pénzverőhelyen – s ilyen 12 volt – 1000–1000 márkányi denár verését rendelte el (Szekfű. T. T. 25. és Corpus Juris. I. 153. l.) oly pénzből, a melyből 12 pensa veretett 1 budai márkából s a forgalomban 8 pensa számíttatott 1 márka finom ezüstre. Az egész országban tehát évente 12,000 denármárkát, vagyis 8000 budai márka finom ezüstöt, mai súlyban 1964.3 kg finom, tehát 1767.8 kg színezüstöt vertek pénzzé. Ekkor azonban már megszünt az évi pénzkibocsátás rendszere s ugyancsak az 1342. évi pénzszerződések szerint négyévi pénzkibocsátás volt egyidőben forgalomban. 1342-ben tehát 48,000 denármárka, vagyis (48,000 × 320 =) 15.360,000 denár, ezüstben 7857.2 kg finom, tehát 7071.2 kg színezüst volt pénzzé verve forgalomban, az ekkor már állandóan vert aranyforintok mellett. – Ausztriában az első Habsburgok idején 14,000 font, vagyis 3.360,000 denár, ezüstben (v. ö. a 10. fejezetet) 2619 kg pénzezüst, tehát 1800.6 kg színezüst volt az ú. n. „cursus monetae maior”, a mi alatt Luschin szerint nem az egész pénzcontingenst, hanem a Magyarországon s más szomszédos tartományokban forgalomban levő bécsi pénzt (Num. Zschr. VIII. 311–312. l.) kell értenünk, mert nem képzelhető el, hogy egy virágzó tartomány egész pénzszükségletét ily kis összeg kielégíthesse. Ezt Meyer is elismeri (Der auswärtige Handel des Herzogtums Österreich im M. A. 1909. 15. l.), bár ő a „cursus monetae maior”-t máskép magyarázza. 1564-ben csak a körmöczi pénzverőben 1326 budai márka aranyat és 24,838 márka 15 latos ezüstöt (Newald, Joh.: Das österreichische Münzwesen unter den Kaisern Maximilian II. etc. Num. Zeitschr. XVII. 1885. 225. l.), vagyis 327.583 kg színaranyat és 6098.667 kg 15 latos ezüstöt vertek pénzzé. A két fém értékarányát e korban minimalisan 1:11-re téve, az aranymennyiség 3603.413 g színezüstnek, az ezüst pedig 5717.501 g színezüstnek felel meg. Tehát 1564-ben a körmöczi pénzverőben 9320.914 kg színezüstértékű aranyat és ezüstöt dolgoztak fel. Ugyanennyi volt körülbelül az 1565-ben feldolgozott nemesfém, a mikor 1296 márka arany és 24.283 márka ezüst veretett pénzzé. (Newald id. h. 225. l.) A III. Béla korára megállapított 2462.4 kg színezüstnyi évi pénzcontingens tehát semmi esetre sem túlzott és a korviszonyoknak – kb. 1/3-a lévén az I. Károly korában forgó ezüst-pénzcontingensenk – teljesen megfelel. A mai fejlett viszonyokkal való összehasonlításnak a XII. századi állapotok megítélésére nézve sok jelentősége nincs, mindazonáltal megemlítjük, hogy Magyarországon 1892 és 1910 közt 416,388 kg színezüstöt és 153.417 kg színaranyat vertek pénzzé s hoztak forgalomba, a mi átlagban évi 21,915 kg színezüst- és 8074.5 kg színaranynak felel meg. Az arany és ezüst értékarányát átlagosan 1:30-ra téve, 242.237 kg színezüstértékű aranypénzt és 21,915 kg színezüsttartalmú ezüstpénzt, összesen 264,152 kg színezüstértékű nemesfémet vernek évente pénzzé, a nélkül, hogy a régebbi pénzt bevonnák. Ez a III. Béla-kori évi kibocsátásnak 107-szeres összege! (V. ö. Varga Béla: Koronaértékű érméink. (Num. Közl. 1910. 93–99. l. statisztikai táblázatait.)

[67] A kortársak felfogását élénken tükrözi vissza II. Frigyes császár 1237. évi kiváltságlevele, a melyben a steyer urak kérésére eltörölte az évi pénzújítás rendszerét: „Monetam quoque, que singulis annis avaritia exposcente solebat renovari in preiudicium commune habitatorum eiusdem terre”. (Zahn. Steyer. II. 463. l.) V. ö. még a Képes Krónikának I. Béla uralkodásáról szóló fejezetét. (Lásd fentebb a 219–221. l.-on).

[68] V. ö. Incze pápa 1212. évi oklevelét, Kn. M. I. 198.

[69] V. ö. erről Eckhart Ferencz helyes megjegyzéseit. (A királyi adózás története. Budapest, 1908. 36. l.)

[70] „monete…vel illius, quod loco colligetur monete.” F. III/1. 132. l.

[71] 1231: „nullam collectam, nec lucrum camerae…” Kovachich: Sylloge. 3. l. – 1234: „solucione collecte, que lucrum camere vel monete dicitur.” F. VII/5. 245. l. – V. ö. még a heiligenkreuzi és borsmonostori apátságoknak 1229–1230-ból datált, de 1231 táján hamisított (Szentpétery Imre: A borsmonostori apátság árpádkori oklevelei. Budapest, 1916. 95. l.) okleveleit: [1229]: „libertini denarii, pondera… collecta lucri camere.” W. I. 261. l. – [1230]: „omnem collectam, quam monetarii ad cameram nostram colligere solent.” W. I. 270. l. – Év nélkül: „pondera, que ad lucrum camere nostre colliguntur.” F. III/2. 88. l.

[72] „si collecta rex in regno indixerit sive pro redemptione monete, que recepta non fuerit, sive lucrum camere vel quocunque alio nomine censeatur.” W. VII. 30. l. V. ö. még 1266: „collectam lucri camerae.” W. III. 129. l.

[73] V. ö. Krajner id. m. 711–713. l. és Eckhart id. m. 40–50. l. – Eckhart azonban téved, mikor azt hiszi, hogy ez adót minden lakosra kivetették. Az 1237-iki oklevélből világos, hogy csakis azok fizették, a kik a pénzt nem fogadták el.

[74] „Collecta” gyűjtőnév alatt igen sokféle – hadmentességi díjból, hadisegélyből alakult s más czímeken szedett – rendkívüli adókat értettek az Árpád-korban. A collecta-ról legutóbb Eckhart Ferencz írt (id. m. 33–73. l.) és az összes forrásanyag lelkiismeretes felhasználásával sikerült neki a rendkívüli adó bonyolult kérdéseit helyesen megvilágítania.

[75] 1222: II. András a német lovagrendnek: „nullus monetariorum… terram eorum intret vel presumat eos in aliquo molestare, et ipsum ius et utilitatem, quam in terra ipsorum percipere deberemus de nova moneta, totaliter eisdem fratribus indulsimus…” F. III/1. 371. l. – 1247: IV. Béla a johannitáknak: „Nec non de moneta, que illic de voluntate regia et consilio preceptoris domus illius, pro tempore constituti, curret, medietatem nobis reservamus, sicuti de ceteris reditibus est pretactum, medietate alia ad usum dicte domus convertanda.” F. IV/1. 449–450. l.

[76] 1212: „nullus monetariorum ultra silvas terram eorum intret vel presumat eos in aliquo molestari, sed dicto fratri Theodorico et sibi succedentibus tantum dent nummularii de nova moneta pro argento, quod sufficiat populo ibi conversanti…”, „dictus fr. Th., vel quicunque Magister in loco eius fuerit, pro argento illo dictis nummulariis satisfacere et respondere teneatur.” Zim.–Werner. I. 14. l. A zágrábi egyház népeit 1217-ben (Smič. III. 148.) csak a királyi pénz beváltása alól mentesítették, de a herczegi és báni pénzváltók természetesen ott is gyakorolhatták jogaikat.

[77] „Nec eciam in comitatu Chybiniensi aliquis audeat comparere (az 1317-iki átiratból kiadott szövegben – nézetem szerint – tévesen: comparare) pecunia; ad lucrum vero nostre camere quingentas marcas argenti dare teneantur (t. i. hospites theutonici Ultrasilvani) annuatim.” Zimm.–Werner. I. 34. l. E forráshiány értelmezését illetőleg eddig nagyon eltérő nézetek merültek fel (v. ö. erről Thallóczy id. m. 25–27. l.) az irodalomban. Az 500 márkát némelyek a szászok földbérének (censusának) tartják, pedig a pénzre vonatkozó tilalomból világosan kitünik, hogy itt csakis pénzváltási váltságról lehet szó. Nem változtat e tényen az sem, hogy e jövedelem később a XIV–XV. században beolvadt a szászoknak évente Szent Mártonkor fizetett censusába. Az erdélyi hospesek censusa sokkal nagyobb volt 500 márka ezüstnél. III. Béla idejében – mint láttuk – 15,000 márkára rúgott. Később, a mikor már a census és lucrum összeolvadt, a szászok – bizonyára éppen az Andreanumra hivatkozva – úgy tüntették fel, mintha ez lenne összes tartozásuk. A „lucrum camerae” egyenes adóvá alakultát már az Anjouk korában nyomon követte az összes rendes évi tartozások, ú. m. a kezdetleges adóknak, városoknál s más kiváltságos királyi népeknél a földbérnek az új egyenesadóba, a lucrum helyébe lépett portális adóba, vagy az évi taxa-ba való beolvadása. V. ö. az 1351: XII. t.-cz.-t, a mely a portális adó életbeléptetésével egyidőben megszünteti a marturinát Szlavóniában.

[78] W. I. 261., 270., F. VII/5. 245., W. VII. 30., W. III. 129. F. III/2. 88. Kovachich: Sylloge. 3. l.

[79] Lásd a 327. lapon a 3. jegyzetet.

[80] XXXVIII. t.-cz.: „Et si quis nobilium vel potentum in foro sue possessionis vel etiam aliis in locis de comissis – secundum antiquam consuetudinem – monetam eandem currere non fecerint, ex tunc jure fori priventur et ipsum jus fori, ad illum vel illos devolvatur, qui […] modum in hoc et in aliis digno et debito feruntur honore”. – XXXIX. t.-cz.: „Et nihilominus, si qui eandem non assumpserint monetam, ad collectam dimidi fertonis per singulas mansiones sue possessionis teneantur”. Kovachich. Sylloge. I. 40. l.

[81] „ipsi ab omni lucri camere nostre in eadem civitate et provincia existentis et collecta singularum dimidiorum fertonum argenti recione lucri ipsius camere nostre exigenda”. Thallóczy id. m. Okleveles függelék. 148. l.

[82] „bonam novam monetam perpetuo durabilem et per totum regnum nostrum ubique discurrendum fabricari faceremus”. Anjou. II. 59–60. l. A pénzlábról fennebb, a 11. fejezetben szólunk.

[83] „iidem prelati, barones et nobiles regni nostri de singulis portis jobagionum suorum et aliorum omnium populorum in regno nostro existencium, nullo penitus exempto, videlicet tam in civitatibus eciam, quam in oppidis constitutorum singulos dimidios fertones cum argento vel denariis iuxta valorem argenti hoc anno nobis dari et persolvi ordinantes assumpserunt…” „fidelitati vestre precipimus… ipsos dimidios fertones de singulis portis seu mansionibus… ex integro dari et plene persolvi facere debeatis”. Anjou II. 59–60. l.

[84] „precipimus per presentes, quatenus dum iidem comites camere nostre [vel] aliquis ex ipsis seu officiales ipsorum predictos novos denarios nostros in medium populorum vestrorum… presentaverint, per eosdem populos vestros diligenter suscipi, honorifice acceptari et potenter currere, ac cambium ordine prescripto absque contencione faciatis et ipsos dimidios fertones de singulis portis… ipsis comitibus camere nostre… dari et plene persolvi facere debeatis”; az előírás szerinti beváltásról pedig ezt mondja: „ordinendoque et statuendo, ut pro tribus viennensibus v[eteribus unu]s denarius camere nostre et pro duobus antiquis banalibus similiter unus novus denarius, pro uno autem grosso boe[micali] tres novi denarii… cambiantur”. Anjou. II. 60. l.

[85] „aliud non facturi, alioquin damnum, si quod camera nostra ex parte populorum vestrorum pateretur, per eosdem populos vestros, cum ipsorum gravamine restaurari faciemus”. Anjou. II. 60. l.

[86] „homines singularum portarum… ipsi comiti camere nostre singula tria pondera argenti vel aliarum quarumlibet antiquarum monetarum, ad racionem argenti… portantes, alia tria pondera… novorum parvorum denariorum nostrorum, videlicet 25 denarios parvos ab ipso comite camere… cambire e converso recipere tenebuntur”. Szekfű. T. T. 1911. 9. l.

[87] „quicunque ipsam monetam nostram parvam premisso ordine cambiendam… contempserit acceptare… de singulis portis… singulos medios fertones ad racionem Budensem solvere teneantur.” U. ott.

[88] Az átszámításra nézve v. ö. a 14. fejezetet.

[89] Az 1335. évi szerződés szerint 1 budai márka ½-részig égetett ezüstből 14 pensa, tehát 560 kis denárt vertek, melyekből 10 pensa, tehát 400 denár forgott 1 márka, 25 denár 3 pondus ezüst értékében. 1 kis denár színsúlya tehát: (245.53779 × 2/3): 560 = 0.2923 g, 25 denáré 7.3075 g volt, szemben 3 budai pondus közönséges ezüstnek (4.09229 × 3 =) 12.27687 g színsúlyával. A különbözet 4.9693 g!

[90] Az egyes forrásokat lásd fentebb, többnyire szószerint idézve. 1229: W. I. 261., 1231: Kovachich. Sylloge. 3., 1234: F. VII/5. 245., 1230–1235. k.: F. III/2. 88., 1266: W. III. 129., 1321: Thallóczy id. m. 148. l.

[91] 1234: „solucione collecte, que lucrum camere vel monete dicitur”. F. VII/5. 245. l. 1237: „si collecta… sive pro redemptione monete, que recepta non fuerit, sive lucrum camere vel quocunque alio nomine censeatur. W. VII. 30. l., tehát a lucrum a moneta fejében szedett adóval azonos. V. ö. a 453. lappal.

[92] V. ö. a Thallóczy id. m. 12. l. és Illés id. m. 49–50. lapjain idézett okleveleket.

[93] 1342: „in integris camere nostre monetis annorum preteriti, tercii, quarti et presentis, per totum regnum nostrum uniformiter discurrendis”… másutt a régi „quinti anni iam abolitis monetis” beváltásáról szólva, mondja: „ipsos annorum preteriti, tercii et quarti camere denarios in suo esse cursu et cambio remanere volumus”. Szekfű. T. T. 24–25. l. V. ö. még a következő jegyzetet is.

[94] 1336: „Et quia insolencias, que propter cambium monetarum nostrarum singulis annis evenibant, volumus evitare, bona deliberacione mediante statuimus, quod dica per totum regnum debeat fieri hoc modo, ut de qualibet porta, que exitum dat ad plateam, ubi homines morantur… dicto comiti camere nostre a die dicacionis… quintodecimo die solvi debeant singuli tres grossi illis exceptis, quil super hoc privilegiali libertate predecessorum nostrorum et nostra fulciuntur”. Szekfű. T. T. 1911. 13. l. – 1342: „Item quia volumus, ut presens moneta nostra tercie combustionis amplianda per totum regnum nostrum immutabiliter possit perpetuari et habundari et ipsi denarii camere nostre annorum preteriti, tercii, et quartum unacum eisdem novis pariter debeant discurrere et acceptari, statuentes ordinavimus et committimus, ut in quolibet comitatu de singulis portis… facta dicacione infra quintum decimum diem decem et octo denarios predicte camere nostre pro lucro camere ipsi comiti camerarum dare et solvere teneantur”. U. o. 27–28. l. – 1345. I. Lajos: „Item pro ampliacione et perpetuacione dictorum denariorum camere nostre committimus ut in quolibet comitatu… de singulis portis… facta dicacione infra quintum decimum diem tres novos grossos vel decem et octo denarios integros novos dicte camere… pro lucro camere ipsi comiti camere dare et solvere… teneantur”. Thallóczy id. m. 57–58. l. – Ugyanígy intézkedik Nagy Lajos 1351: IV. t.-czikke a háromgarasos, lucrum camerae fejében szedett portális adóról. Corpus Juris Hung. I. 170. l.

[95] Hasonló fejlődésen ment át a pénzverési regale Sziléziában, Ausztriában és Arragoniában. Sziléziában már 1226-ban „pecunia monetalis”, Arragoniában 1236 óta „monetaticum” nevű egyenesadóvá alakult a pénzváltási nyereség. (Eheberg id. m. 80. l. Luschin: Allg. Münzkunde. 227. l.) Ausztriában 1359 óta szeszmérési tized foglalta el, mint indirect adó, a pénzváltási nyereség helyét. (Eheberg id. m. 81. l.) Nyoma van annak, hogy Angliában is adót szedtek „moneyage” néven a pénzváltási nyereség fejében (Vocke: Geschichte der Steuern des britischen Reichs. Leipzig, 1866. 276. l.) és Francziaországban is ismeretes volt ez az adó „relevatio monetae” (Luschin: Allg. Münzkunde. 228. l.) A két utóbbi országban azonban nem lett rendes adóvá s valószínűleg a mi félfertós collectánknak megfelelő facultativ adónem volt.

[96] „Collecta 7 denariorum” 1255: Smič. IV. 613. – 1271: Smič. V. 595. – 1272: Kn. M. I. 595. – 1274: F. V/2. 184. – 1275: Smič. VI. 123. – 1277: W. XII. 191. – 1278: Blagay. 32. – 1279: Smič. VI. 318. – 1289: Smič. VI. 682. – V. ö. ez adónemről: Eckhart id. m. 78–81. l.

[97] 1271 és 1279: „collecta 7 denariorum… racione lucri camere” Smič. V. 595., VI. 318. l.

[98] Kn. M. I. 595–596. l. V. ö. Hóman Bálint: Egy 1256. évi esztergomi oklevélpár. (Turul. 1916.)

[99] A hétdenáros collecta természetét már Truhelka felismerte s fenti megállapításainkkal azonos eredményekre jutott. (Die slavonischen Banaldenare. Id. h. 337–339. l.)

[100] II. Frigyes 1237. évi szabadságlevele a stájer urak részére: „Monetam quoque, que singulis annis avaritia exposcente solebat renovari in preiudicium commune habitatorum eiusdem terre, ex nunc volumus sine consilio communi ministerialium maiorum Styriae nullatenus renovari et renovatam in primo pondere per quinquennium perdurare”. Zahn. Steier. Ub. II. 643. l. V. ö. még Luschin: Allg. Münzkunde. 219–220. l.

[101] Truhelka id. m. 339. l. 1349-ből idézi az utolsó adatot.

[102] Corpus Juris Hung. I. 1000–1526. 174. l.

Jövedelmi ág	Márka ezüst	Ezüst kg	Arany kg	Korona
1. Tiszta domaniális jövedelmek.
A királyi magángazdaságok terményjövedelméből	75,000	14,001.2775	1,400.1277	4.592,418.80
2. Túlnyomóan domaniális jövedelmek.
(Úrbéres szolgáltatások, földbér, kezdetleges fejadó, ajándék, bírságok stb.)
Várbirtokokból, ispánoktól	35,000	6,533.9295	653.3929	2.143,128,70
Szlavóniából	10,000	1,866.837	186.6837	612,322.50
Erdélyből	15,000	2,800.2555	280.0255	918,483.80
3. Regalek.
Pénzverés	60,000	11,201.022	1,120.1022	3.673,935.20
Só	16,000	2,986.9392	298.6939	979,715.90
Vámok, révek, vásárok	30,000	5,600.511	560.0511	1.836,972.70
Összesen	241,000	44,990.7717	4,499.077	14.756,972.50

Tizenkettedik fejezet: A pénzverési regale.[1]

Tizenkettedik fejezet: A pénzverési regale.^[1]