Nemzetiségek.

Németek. Belga-vallónok. Horvátok és tótok. Olaszok. Bolgárok, örmények és zsidók. Magyarok. Német és olasz hatás

Városaink polgárainak nemzetiségével Szalay József foglalkozott értekezésében^[1], melyben a városokat egyenként sorra véve igyekszik az oklevelek alapján kimutatni a polgárok nemzetiségét, a mi jórészt sikerült is. Bebizonyította egyúttal azt is, hogy az Árpád-korban a városok intézménye nem volt annyira idegen, mint azt sokan állították és a mennyire a következő századokban a magyarságtól eltávolodott. A nemzetiségek száma városainkban meglehetősen sok volt s a népelemek szerint változó, a kikből a város polgársága alakult. A hospesek eredetileg mind külföldiek voltak, idővel azonban, – mint már említettem, – a várnépek s udvarnokok közül magyar elemek olvadtak közéjük, valamint kevesebb számmal szlávok is. Magyar hospeseket említenek a kiváltságlevelek Garamszentbenedeken, Valkón, Szebellében, Barson, Dobronyán s Németin, szlávokat ugyancsak Garamszentbenedeken, Valkón és Szebellében^[2].

A hospesek túlnyomó részben németek voltak, még pedig északi és délnémetek – «saxones et theutonici», – mint okleveleink mondják.^[3] Ezeknek nagy számát mutatja az, hogy okleveleink a «more saxonum», «more theutonico»-féle kifejezéseket a «more hospitum»-mal egy értelemben használják. E németek alkották az összes erdélyi és szepesi szász földön keletkezett városok és valamennyi bányavárosunk polgárságának zömét s túlsúlyban voltak még az osztrák határszélen keletkezett városokban is. Eljutottak hazánknak csaknem valamennyi városába nagyobb számban, így nagyszámú németről tudunk Varasdon, Szatmár-Németin, Valkón, Nagyszombaton, Pesten, Tamáshidán s Trencsénben.^[4] A szászok neve alatt ismert bevándorlottak leginkább flamandok voltak.

Ezekkel együtt jöttek Flandriából és Északfranciaországból belgák és vallónok is hazánkba, kik Magyarország Olaszi nevű városainak, Ó-Buda és Sárospataknak lakosságát és Esztergom meg Székesfehérvár latin polgárainak egy részét alkották.^[5] E belgák nyelvüket elszigeteltségük következtében csakhamar elvesztették és beolvadtak a magyarok vagy németek, Esztergomban talán az olaszok s ezekkel együtt a magyarok közé.

A szláv hospesek csekély számban ismeretesek; a fenntebb már említett helyeken kívül természetesen nagyobb számmal laktak horvátok a szlavón városokban, így Zágrábban 1292-ben szerepel egy Petrus Sclavusnak nevezett polgár.^[6] Felsőmagyarország városaiban ez időben a német elem az uralkodó a tót lakossága legfeljebb Trencsénnek és Nyitrának, – melyek lakói főleg várnépek voltak, – lehetett; s előbbinél csakugyan erre mutatnak egy 1300-ból való adás-vételi szerződésben szereplő polgár, Sobolo és neje Cybela nevei, habár 1241-diki kiváltsága csak német hospeseket említ.^[7]

Nagyobb számmal az említetteken kívül még olasz lakói voltak városainknak, a kiknek letelepedése – kivéve a délvidék városait, így Zágrábot és Nagyolaszit, – nem nagyobb csoportokban történt, mint a németeké s belgáké, hanem egyenként telepedtek le az egyes családok városainkban. Az olaszok nagy hírre jutottak már ez időben mint kereskedők s a XIII. században a keleti kereskedelem már teljesen kezükben volt; háttérbe szorították e téren a görögöket, zsidókat, örményeket s bolgárokat, kik csekélyebb számuk miatt s mert mögöttük nem álltak hatalmas kereskedővárosok, mint az olaszok mögött, nem vehették fel velük a versenyt. Ily kereskedő olaszok telepedtek le hazánkban a nagyobb forgalmi központokon, Esztergomban, Székesfehérvárott s Budán. Esztergom város lakosságának nagy része olasz volt, mint a «vicus latinorum», «contrata latina regalis»^[8] kifejezések, – melyek az egész város jelölésére használtattak, – továbbá az egyes polgárok nevei igazolják, noha e latinok közt vallónok is voltak. Az olaszok biztos jelenlétét igazolandó – itt csak Kövér Tamás esztergomi polgár «Venetus» melléknevére, Archinus és Pál budai polgárnak ugyancsak velencei származására hivatkozunk és Rogeriusra, ki a lombárdokat említi Esztergom uraiként.^[9] Olasz lakossága volt még Zágrábnak, a hol mint Esztergomban az egyik városrész «vicus latinorum»-nak neveztetik,^[10] továbbá Nagy-Olaszinak, melyet Rogerius s egy III. Endre-féle oklevél említ.^[11] Ezek és más szlavón városok is a dalmát és olasz városokból telepítés útján nyerhették lakosságukat.

E nagyobb számú nemzetiségeken kívül más kereskedőnépek is telepedtek le városainkban, különösen bolgárok, zsidók és örmények, kik csakhamar elsajátítván a nemzet nyelvét, beolvastak a magyarságba. Legkorábban történt meg a bolgárság beolvadása, kik mohammedán vallásuk miatt erős üldöztetésnek voltak kitéve. Bolgárokról Béla király névtelen jegyzője értesít Pest város lakósai közt.^[12] Örmények Esztergomban laktak nagyobb számban, mint egy 1243-ban adott kiváltságuk mutatja.^[13] A zsidók úgy látszik szép számban laktak városainkban s Pozsonyban például a városi biróság alatt a többi polgárokkal egy jogot élveztek.^[14] Esztergomban külön zsidó városrész volt,^[15] s hogy a többi városban is laktak, azt bizonyítja IV. Bélának a zsidók jogait biztosító privilégiuma, melyben úgy intézkedik, hogy a zsidók itélkezési jogait sértő városbirót a király elmozdítja s helyébe mást ültet.^[16] Ezekről a zsidó és izmaelita, valamint örmény kereskedőkről fennmaradt, – habár gyér, – adatok bizonyítják, hogy köztük igen tekintélyes polgárok voltak; mert ha nem lettek volna, nem is emeltettek volna az ország legelőkelőbb pénzügyi tisztségeire. Gyakran lettek kamaraispánná zsidók és izmaeliták, mint az arany bulla ez ellen tiltakozó pontjából, továbbá két 1265 és 1268-diki oklevélből kitünik, melyekben Henul nevű zsidó kamaraispánról, mint Komárom vár tulajdonosáról van szó.^[17]

A városi polgárság nagyon kevert nemzetiségű volt és gyakran egyik nemzetiség a másik elnyomására törekedett, a mely törekvésüket néha még a királyok is előmozdították, – a németek javára, – kiemelve az ő «saját szokásaik» használatát; sőt arra is van példa, hogy a magyaroknak nagy sérelmet okoztak, a miről alább fogunk szólni. E sok nyelvű elem egyenlővé tétele s említett törekvések letörése céljából hozattak azok a határozatok, melyek bármely nyelvű polgárnak ugyanazokat a jogokat biztosítják. E soknyelvű idegen polgárság mellett nagy számban voltak magyar polgárok a városokban. Fentebb már szóltam a magyar hospesekről, azonban az a népelem, – mely egyes városokban túlsúlyra juttatta a magyarságot, vagy legalább is az idegennel egyformán jelentős elemévé tette a polgárságnak – nem e hospesek közé olvadt magyarok voltak, hanem a polgárrá lett várnépek, udvarnokok és szabad parasztok közül kerültek ki, nem említve a csekélyebb számu nemeseket és várjobbágyokat. Magyar város volt első sorban Fehérvár, a királyi székhely, a hol már a város keletkezési módja, az udvari élet ott léte következtében természetes a magyar polgárság alakulása. Ugyancsak túlnyomóan magyar lakosságuaknak tekinthetők a püspöki városok s a püspöki székhely mellett alapult Győr és Nyitra, melyeknek lakói várnépek voltak. Nagy számmal lehettek Budának is magyar polgárai, mint a későbbi kor emlékei bizonyítják. Hogy a városok magyar lakósságáról pozitív említés nem tétetett, annak oka ugyanaz, a mi miatt a várnépek és szabad parasztok, – a magyar elemek, – beolvadásának konkrét bizonyítékai is hiányzanak okleveleinkből; az egyenként, lassanként való beszivárgás s a magyar lakosság jelenlétének természetes volta okozta, hogy erről kifejezetten nem szólnak emlékeink. A magyar lakosság kimutatására leginkább a csekély számu fennmaradt személynévből és a következő kor adataiból vonhatnánk következtetéseket, de itt ily részletekre ki nem térhetvén, csak az Árpád-korból fennmaradt néhány nevezetesebb adatot ismertetek.

Esztergom lakósai közt Rogerius első helyen, a franciák és olaszok mellett említi a magyarokat,^[18] tehát azok a polgárságnak a latinok mellett nagy részét tették. Ugyancsak magyar elemre mutat egy 1255-iki oklevél «latini et cives» kifejezése,^[19] a mi csak annak dokumentálása, hogy a latinok mellett más nemzetiségű polgárok is voltak itt, a kikben magyarokat kell látnunk, mert az Esztergomról szép számban fennmaradt emlékekben német polgárságnak nyoma sincs. Nagyszombaton a városi hatóság említ egy magyar polgárt 1258-ban,^[20] a miből habár azt sejthetjük is, hogy a hatóság nem magyarokból került ki, mégis világos, hogy itt magyarok laktak. Dobronyán és Bábaszéken a tanuskodásban egyenlő számban kellett magyaroknak és németeknek részt venniök, nehogy viszály keletkezzék.^[21] Kolozsvárnak Róbert Károly átírta V. István-féle oklevele szerint azt a kolozsvári «hospites et saxones» kapták.^[22] E kifejezés – a fentebb érintett esztergomi esethez hasonlóan – magyar polgárokra mutat; s az osztrák határon levő Pozsonyhoz csatolt Széplak lakói is magyarok voltak;^[23] Sopron magyar elemeit a kiváltságlevélben említett nemesek jelenléte is igazolja.

A magyarság, mint ezekből kitünik, a városi polgárság alakulásában jelentős szerepet vitt s arra példát, hogy a magyar polgárok – még teljesen német városokban is – korlátozva lettek volna, alig találunk, kivéve Korpona sérelmes határozatát, mely szerint polgárai ellen magyarok tanuskodása nem érvényes.^[24] Nem tekintve ez esetet, bátran kimondhatjuk, hogy a magyarok a városok polgárságának igen számottevő részét tették. Ki kell itt különösen emelnem – a magyarországi városok teljesen német eredetét hirdetők ellen – hogy éppen nevezetesebb városaink közt vannak olyanok, melyeknek lakósai közt német elem egyáltalában nem mutatható ki. Esztergom és Székesfehérvár – az árpádkori Magyarország két fővárosa – lakósságában az olasz-magyar polgárság mellett a németeknek nem jutott tér. Ezt tekintetbe véve s a dalmát varosok hatását a szlavón városi életre és az ezekben ki is mutatott olasz lakósságot nézve, az olasz városi élet hatását a magyarra a németével teljesen egy rangba helyezhetjük s itt mégegyszer hangsúlyozzuk, hogy a magyar városokat, mint német városoknak származékait tekintenünk semmiképen sem lehet, noha városaink legnagyobb részében már e korban túlnyomó a német elem.

[1] Szalay. J. Városaink nemzetiségi viszonyai a XIII. században. Századok. 1880. évf. 533–557. l.

[2] F. III/1. 196. l. Endl. 434., 482. l. Kn. M. I. 298. l. W. VII 103. 1. és Kn. C. D. II. 183. l.

[3] Így Valkón. Endl. 434. l.

[4] Endl. 405., 426., 434., 444. l. H. O. VI. 39. és Rogerius. Carmen miserabile. 16. 34. §. (Endl. 265., 281. l.)

[5] Szalay J. Városaink nemzetiségi viszonyai a XIII. században. Századok, 1880. évf. 533–557. l. és Salamon F. Budapest története. II. 113. l. Rogerius «francigenái.» Carmen miserabile. 39. §. (Endl. 291. l.)

[6] Tk. Ep. 1. 230. l.

[7] F. VI/2. 300. 1. H. O. VI. 39. l.

[8] Kn. M. I. 599. l.

[9] Kn. M. II. 458. l., I. 379. l. Rupp J. Budapest és környékének helyrajzi története. Pest, 1868. 197. l. és Rogerius. Carmen miserabile. 39. §. (Endl. 291. l.)

[10] Tk. kp. I. 230. l. és Codex diplomaticus regni Croatiae… IV. Zágráb, 1906. 262. l.

[11] Rogerius. Carmen miserabile. 26. §. Endl. 271. l. és W. X. 413. lap.

[12] Béla király névtelen jegyzőjének könyve. Közli Fejérpataky László. Bp. 1892. 23. b) lap.

[13] F. IV/1. 307. l.

[14] Endl. 623. l.

[15] Kn. M. II. 354. l.

[16] Endl. 471. l.

[17] Corpus Juris Hungarici. I. Bpest, 1899. 140. l. Kovachich M. G. Vestigia comitiorum apud Hangaros. Budae, 1790. 118. l. és Kn. M. I. 520. és 550. l.

[18] Rogerius. Cármen miserabile. 39. §. (Endl. 291. l.)

[19] Kn. M. I. 424. l.

[20] Kn. C. D. II. 77. l.

[21] Endl. 482. l.

[22] Jakab. I. 31. l.

[23] Szalay J. Városaink nemzetiségi viszonyai a XIII. században. Századok. 1880. 549. l.

[24] F. IV/I. 329. l.