3. HAZAI SZÁJHAGYOMÁNYOK.

A XI. századi Gesta Ungarorumban négy részt kell megkülönböztetnünk. E részek:

1. a magyar történet Taksonyig, ami a „milites Hungarorum hec et alia huiusmodi bella usque ad tempora Tucsun (Toxun) ducis gesserunt” (ANONYMUS LVI. c., Budai krónika 60. l.) mondattal végződött;

2. a megtérés és Szent István története 1038-ig;

3. a Szent István halálát követő 11 évi és négyhavi interregnum (Budai krónika 113. l.) és András-ágának története 1060-ig;

4. a Béla-ág története 1090.^[1]

Az első részhez a Szent László-kori író bőségesen talált adatokat REGINO krónikájának és folytatásának 889-től 955-ig terjedő részében. Az őshazáról, kijövetelük okáról és a X. századi haditényekről – az utolsó, konstantinápolyi hadjárat kivételével – REGINO alapján szól. Forrása szűkszavú elbeszélését azonban lényegesen kibővítette. E bővítések forrása a hazai szájhagyomány volt.

Az eredet mondája – a tudós ANONYMUS-nál Mágoggal azonosított névadó ős (Magor), a hún-bolgár keveredés emlékét (Bular, Dulo) őrző nőrablás, Etele király –, az ősmagyarok (Dentu-Moger) neve, az őshaza (Mogeria) s az ott visszamaradt magyar testvérek említése, a Turul-monda és Álmos megöletése, a vándorlás útját és a bejövetel irányát jelző Ruthenia, Kiev, Ung említése, a hétmagyar honfoglaláskori szerepének megszemélyesített emléke, az ország régi lakóinak felsorolása, Attila (Etele) városa, Marót és a fehérló-monda épúgy, mint a Szent István-kori részben Gyuláról és Saroltról, Csanád és Ajtony harcáról, a bolgár hadjáratról adott leírás és a királyi család genealógiája az Árpád-ház nemzetségi hagyományaira vezethető vissza.

Viszont a Zsolt-kori bíró- és hadvezérválasztás, a Lél-, Bulcsu- és Botond-mondakör, a székelyek tiszántúli csatlakozása, az advenák körül Deodat s a Ják, Gút-Keled, Poth, Hermány nemzetségek említése, a Koppány elleni hadjárat s vele kapcsolatban a Ják-nem genealógiája határozottan dunántúli, még pedig déldunántúli hagyományok használatára mutat. A Vérbulcsu és a Konstantinápolyt vívó Botond személye körül csoportosított hadiesemények, a régi bírói méltóságnak a Zsolt-kori bíróválasztásban fennmaradt emléke, a somogyi Koppán elleni hadjárat hőseinek – Hont, Pázmány és Vecelinnek – kiemelése, a somogyi Tibold, a zalamegyei csatári monostort alapító (1140 körül) Gút-Keled, a vasmegyei Ják és Hermány nemzetségek őseinek említése, mind ugyanarra a területre a régi főbírák (a karkhászok) – a Konstantinápolyt megjárt Bulcsu és ivadéka Koppány – törzsének somogy- és vasmegyei szállásföldjére lokalizálják a felhasznált hagyományt^[2] és amellett szólnak, amit KÁLLAY UBUL nyomán már kiemeltünk,^[3] hogy a Szent László-kori író a Koppány-verő Vecelin ivadékai – a Jákok – közt keresendő.

E kétféle hagyomány keveredése okozta azt a látszólagos ellentmondást, mit a bejövetel útiránya tekintetében íróinknál találunk. ANONYMUS és KÉZAI Ungvár felől, a bővebb szövegű krónikák Erdély felől vezették be a magyarokat a Tisza síkjára, előbbiek a Hung-Hungari, utóbbiak a Septem castra = Siebenbürgen etimológiával fűszerezve előadásukat. Sok szó folyt már afelől, melyik verzió eredetibb, de kielégítő eredményre, mely minden idefűződő kérdést megoldana, senki sem jutott. Nem pedig azért, mert a XI. századi ősforrás két irányból vezette be a magyarokat. A Hún-krónika végén, hol KÉZAI a Marót-kérdésben XI. századi forrásával vitatkozik, tehát mikor annak szövege szem előtt volt, azt írja, hogy Hungari de Erdeel et de flumine Ungh… explorantes indultak Pannónia meghódítására (Budai krónika. 32. 1., Képes krónika. 121. l.). A második részben már csak Erdélyről szólnak a Septemcastra etimológia kapcsán (Budai: 37., Képes: 123. l.). KÉZAI kivonatából azonban kiderül, hogy a teljes IV. László-kori Gestában ehelyütt is szó volt Ungról és Erdélyről. A KÉZAI-kivonat ugyan a Hún-krónika végén és itt is kihagyta Erdélyt (71. és 72. l.), de a Septem castra etimológiát csonkán bár, de bentfelejtette. Viszont ANONYMUS, ki KÉZAI-hoz hasonlóan a Hung-Hungari etimológia kapcsán csak az ungvári bejövetelről akar tudni, szintén elárulja magát, hogy forrásában az Erdély felőli bejövetelről is szó volt (Ultra silvas Hovos versus occidentem in terram Pannonie descenderent).^[4]

Az etelközi katasztrófális besenyő-bolgár támadás következtében előállt stratégiai helyzetből önként következett a Dnyeper és Alduna közt tanyázó magyarság kettészakadása. A Dnyeper és Dnyeszter közt tanyázó magyar törzseket délkeleti irányból – a Jekaterinoszláv és Cherson közti Dnyeper-szakasz felől – érte a besenyők váratlan támadása. Menekülés csak északnyugat felé, a podoliai terrasz irányába nyilt. A barmaik miatt folyóvizek mellett menekülő magyarok így jutottak el a kiev-halicsi vonalig. Itt beleütközve a megtelepedett szláv népek gyűrűjébe, délnyugatnak fordultak s a vereckei hágón keltek át a tiszai síkra. Ez a menekülő tömeg a Mohilev vidékén egyenesen nyugati irányba forduló folyóvölgyeken útját állta a Dnyeszter és Alduna közt tanyázó, a támadástól közvetlenül nem érintett s ezért később felkerekedő törzseknek. Ezeket most két irányból – keleti és a Levente megvert serege után tóduló bolgárok részéről déli irányból – érte az ellenségek együttes támadása. Más menekvés nem volt, a Beszterce, Tatros és más patakok völgyein felhúzódtak a havasokra s nagynehezen átvergődtek a Felső-Maros völgyére. A nép zöme, élén Árpád nemzetségével, a vereckei szoroson jött be hazánkba s a Tisza felső és középső folyása és a Duna mentén szállt meg. A kisebb rész – néhány törzs népe – a Maros-völgyön át tartott nyugati irányban s a Maros, Alduna, Dráva és Balaton mentén telepedett meg.^[5]

A királyi család hagyománya az ungi bejövetel emlékét őrizte meg, a déldunántúli nemzetségek, élükön a Vérbulcsú-nemzetséggel az erdélyi fárasztó bejövetelét. S a két hagyomány egymás mellett talált helyett a Szent László-kori Gestában és a IV. László-kori teljes Gestában. ANONYMUS nem értette, hogy az ő képzelete szerint új hazájuk meghódítására diadalmenetben vonuló magyarok miért jöttek volna be kétfelől. A tőle felhasznált tiszavidéki hagyomány sem tudott erről. Ezért az erdélyi út leírását mellőzte, de elárulta magát, hogy tudott róla. Elárulta pedig nemcsak az említett mondatban, hanem azzal is, hogy a déli törzsek vezéreit – Bulcsút, Bogátot, Botondot, Kulpunt – csak a Maros-torkolatnál kezdi szerepeltetni s ugyane vidékre teszi a székelyek csatlakozását. Ez elbeszélésében önkénytelenül is megőrizte a kétfelől jövő törzsek marosvidéki összetalálkozásának emlékét. A KÉZAI teljes Gestáját folytató III. András-kori író viszont a hún-történet végén megőrizte a kétirányú bejövetel emlékét, de a honfoglalás leírásában már mellőzte az ungi utat és az ehhez fűződő genealógiát.^[6]

A hagyományok, melyeket a Szent László-kori író műve első részében forrásul használt, itt-ott mondai elemekkel keveredtek, egészükben azonban hitelt érdemlő szájhagyományai a magyar fejedelmek és a félvilágot bejárt nagy hadvezér, Vérbulcsú, nemzetségének és törzsének, melyeket kiegészítenek a Ják-nemzetség családi hagyományai.

Szent István történetéhez az ír az Altaichi Évkönyveket használta forrásul, de ebben igen kevés adatot talált. Noha a XI. századi Gestának ezt a részét IV. László korában KÉZAI a legendák hatása alatt átalakította és megrövidítette,^[7] megállapíthatjuk, hogy ez a rész eredetileg is szembetünően rövid volt, a megelőző és következő részekhez viszonyítva. A Képes krónikának a Béla-ág történetében az ősforrást rekonstruáló szövegét véve alapul, az 1038–1090. évek történetét 52 lapon tárgyaló író mindössze 6 lapot szentelt a keresztény királyságot megalapító Szent István történetének.^[8]

A Szent István halálát követő évtizedes zavarok és belviszályok eléggé megmagyarázzák, miért nem tudott a Szent László-kori író Szent István korára vonatozó adatokhoz jutni. Idehaza, az alig megtért országban az interregnum és lázadások korában senki sem gondolt az események feljegyzésére. István hívei, a királyhű főurak és főpapok, ki Péter és Aba harcaiban, ki a pogánylázadásokban elpusztultak s mire András korában rövid ideig viszonylag nyugalomban élt az ország népe, alig volt valaki is életben a nagy király munkásságának közvetlen szemtanui közül. A menekült hercegekkel a régi ellenzékből új emberek jutottak uralomra. A „szent király” emléke csak félszázad multán, a teljes konszolidáció korában elevenedett fel, mikor az általa elvetett mag első érett gyümölcseit hozta.

A XI. századi magyar író ezért az Altaichi Évkönyvekben talált néhány adatát Gyula leveréséről, Vazul megvakításáról és fiai száműzetéséről.^[9] amit a királyi ház hagyományai is megerősíttettek, nemzetségi hagyományokból vett pontos genealógiai adatokkal egészítette ki. A Ják-nemzetség hagyományai őrizték meg a hatalmas somogyi vezér ellen vívott hadjárat, az Árpádokkal rokon Csanád-nemé az Ajtony-elleni harc emlékét. Valami homályos emléke fennmaradt Szent István bolgáriai hadjáratának is (Keán). Géza megtérésének története, Szent Adalbert működése és István aktív téritői munkássága közbeszéd tárgya volt István szentté avatásakor. Ez minden, amit írónk a „szent király” mozgalmas koráról tudott és előadott.

A következő részben az író már bővebben aknázta ki az Altaichi Évkönyveket, de annak elbeszélését kiegészítette és átalakította. E rész a hercegek száműzetésének, az érdekükben idehaza keletkezett mozgalmaknak, Aba Sámuel és Szent Gellért történetének, a pogánylázadásoknak, András és Béla közös harcainak – külföldi forrásoktól független, de részben okleveles adatokkal is igazolható – részletes leírása. Szent László udvarában mindenesetre élénken élt ez események emléke, melyeknek egyik hőse az uralkodó király apja volt s melyekben az ő környezetében élő urak apái aktiv szerepet játszottak.

A negyedik és utolsó rész, a Béla-ág története, a kortárs műve. A Szent László-kori író 1091-ben, saját közvetlen tudomása és az események résztvevőitől, szemtanuitól kapott értesülések alapján szól Béla hercegkori kalandjairól, tetteiről, valamint I. Béla, Salamon, Géza és Szent László koráról.

Az 1038–1091. évek történetében tehát a XI. századi író elsőrangú, megbízható forrásokra – a Salamon-párti magyar forrásból merítő Altaichi Évkönyvekre, a Béla-párthoz tartozó uraktól, illetőleg fiaiktól nyert szóbeli értesülésekre és saját közvetlen tudomására – támaszkodott.

[1] Ide tartozik az 1060–1091. évek történetén kívül mindaz, ami szorosan véve Bélára és a hercegek száműzetésére vonatkozik a megelőzőkben. V. ö. Budai krónika 80–90., 93., 104., 107., Bécsi képes krónika (Florianus II.) 152–153., 154–155., 165. lapokon.

[2] V. ö. Turul, 1912. 95. és 105. l. és A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése. (A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve. I. 7. 1922.)

[3] IX. fejezet.

[4] V. ö. DOMANOVSZKY: Kézai. 82. l.

[5] Bővebben lásd: HÓMAN: A magyarok honfoglalása. (Magyar Nyelvtud. Kkönyve. I. 7. 1923.) V. ö. PAULER. (Századok, 1880.)

[6] A Septem castra=Siebenbürgen etimológia természetesen a IV. László-kori író, vagyis KÉZAI SIMON betoldása akár a szász várakra, akár – mint újabban egy szász tudós, b. BEDEUS és KARÁCSONYI (A hét vár. Kolozsvár, 1923.) bizonyítják – az erdélyi hét magyar vármegye várára vonatkoztassuk.

[7] V. ö. fentebb a Szent István aktív térítői működéséről, Imre egyetlen fiúságáról stb. mondottakat.

[8] FLORIANUS II. 145–196. és 138–144. lapokon.

[9] V. ö. a XIII. fejezetet.