2. AZ ALTAICHI ÉVKÖNYVEK.

Az Altaichi Nagyobb Évkönyvek^[1] használatát illetőleg az újabb forráskritikai irodalom általában ZEISSBERG^[2] nyomán halad, ki csupán az 1041–1046. évek eseményeire nézve véli kimutathatónak az Évkönyvek és a magyar krónikák összefüggését s főleg e megállapításra támaszkodva ostromolja GIESEBRECHT feltevését, ki az 1033–1073. évek történetét az Altaichi Évkönyvekben egyazon író, egyidőben (1073–1076. közt) kidolgozott művének tartja.^[3] ZEISSBERG és követői ezzel szemben időről-időre írt feljegyzéseknek tekintik az Altaichi Évkönyveket, melyeknek a magyar krónikás legfeljebb 1049-ig terjedő részét ismerhette. Az 1049. utáni egyezéseket (Zonuk comes, Vilmos és Pot) látszólagosaknak tartják, mert az 1060. hadjárat elbeszélésében a krónika sok ponton eltér az Évkönyvektől.

A legfontosabb szövegegyezések a következők:

Az 1041–1046. évek történetére vonatkozó ismert szövegegyezések^[6] felsorolásának ismétlését mellőzve, csupán azt emelem ki, hogy a XI. századi Gesta írója nem követte mindenben híven forrását. Már Szent István történetében láttuk, hogy a Gyula elfogatásáról, valamint a Vazul megvakításáról szóló elbeszélést lényegesen kibővítette, pontos genealógiai adatokkal^[7] egészítette ki. Ugyanezt tapasztaljuk később, midőn az András-Béla-párti főurakról – Viska, Bua és Buhná-ról – beszél, midőn a vértanuságra jutott püspökök nevét felsorolja s általában a hercegek visszatérésével kapcsolatos eseményeket sokkal bővebben adja elő. E bővítések mellett lényeges felfogásbeli s ennek következtében előállt tárgyi ellentéteket látunk a Gesta és forrása közt. Vazul megvakításának ódiumát krónikáink Gizellára hárítják át s ezért az altaichi Évkönyvek helyes genealógiáját mellőzve, Pétert Gizella testvérévé teszik. Az 1044. évi hadjárat elbeszélésénél az Alba-ellenes, de egyben magyar-ellenes előadást azzal enyhítik, hogy a császár győzelme után a németek borzasztó veszteségéről erősen színezve szólnak. E megfigyelés igen nagy fontossággal bír a következő részletek egyezésének megítélése szempontjából.

Semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy az 1051–1063. évi eseményekre is az Altaichi Évkönyvek-et kell a Gesta forrásának tekintenünk. I. Béla családjának történetírója azonban e részben lényegesen kibővítette és átdolgozta a magyarokról és I. Béláról gyűlölettel szóló, határozottan Béla-ellenes évkönyvíró előadását. S nemcsak azért tette ezt, hogy Bélát dicsőítse, hanem azért is, mert erre a korra már megbízható szóbeli értesülései voltak kortársaitól.

Anélkül hogy itt az Altaichi Évkönyvek keletkezési körülményei felől folyt vita bírálatába bocsátkoznánk,^[10] meg kell állapítanunk, hogy a Szent László-kori magyar író az Altaichi Évkönyvek összes (1063-ig terjedő) magyar híreit ismerte és átvette.

Meg kell tovább azt is állapítanunk, hogy az Évkönyveknek 1041–1063. évi összes magyar híreit ugyanarra a magyar forrásra kell visszavezetnünk s így e hírek az 1041–1063-ig terjedő, sőt az egész 1033–1073-ig terjedő rész egyidőben való keletkezése, GIESEBRECHT indokolt feltevésének helyessége mellett szólnak. A magyar királyi család belső viszályainak, az események részleteinek, a német szempontból jelentéktelen személyek (Toyzlan, Pezili, Zounuk stb.) nevének pontos ismerete az altaichi Évkönyvekben mindenesetre magyar forrás használatát bizonyítja. S e forrást közelebbről is meghatározhatjuk. Az évkönyvíró határozottan András- és Salamon-párti. Péter iránt nem elfogult, sőt inkább ellenséges. Bár ez a németek híve volt, kiemeli Gizellával szemben követett méltatlan eljárását és más hibáit. Trónvesztésekor is inkább a megvakítás tróngyalázó kegyetlen ténye felett háborodik fel, semmint személyes rokonszenvből. Andrásról – mint ellenségről – tárgyilagosan, Salamonról határozott szimpátiával, Béláról gyűlölettel, sőt megvetéssel szól. Ha ehhez hozzávesszük a magyar hírek megszakadását 1063-mal, Salamon trónraléptével, nem lehet semmi kétségünk afelől, hogy az altaichi író értesüléseit András német földre menekült özvegye és fia környezetéből szerezte. S az annál valószínűbb, mert ők, magának az évkönyvírónak tanusága szerint is (v. ö. 1060., 1061.) számkivetésük idején bajor földön tartózkodtak s az akkori osztrák őrgróf is állandó összeköttetésben volt András királlyal. A Salamont trónjára visszahelyező német sereg vezére pedig nordheimi Ottó bajor herceg volt, utóbb császári adományból az altaichi kolostor javainak élvezője.^[11] Mivel az 1060–1063-ig német földön tartózkodó özvegy királyné és fia magyar környezetének (v. ö. 1060.) nem egy tagja maga is végigélte mindezeket az eseményeket, csupán szóbeli tudósítások használatát tarthatjuk bizonyítottnak. Mindazonáltal nem zárkózhatunk el attól a feltevéstől sem, hogy a magyar hírek egy I. András-kori magyarországi írott forrás közvetítésével kerültek Altaichba. Írott forrás használatára mutat az 1041. évi események közé Inde hoc ortum sit, audiat, qui velit bevezetéssel összefüggő előadásban történt beékelése. Ki kell azonban emelnem, hogy ha volt is ily írott forrás, azt a Szent László-kori Gesta írója nem ismerte és közvetlenül nem használta, mert ő kifejezetten az Altaichi Évkönyvekre hivatkozik a tradunt autem Teutonici kifejezéssel.

Az Altaichi Évkönyvek magyar híreinek eredete kétségtelenül jólértesültségét, de egyben pártosságát is bizonyítja. S ezért az azokat módosító XI. századi Gesta-író elbeszélése sem tekinthető hitelre érdemetlen, önkényes változtatásnak, a tények elferdítésének. Ellenkezőleg az ő előadásában a másik párt felfogása tükröződik vissza s a Béla-ág hiteles hagyományainak töredékei maradtak fenn. A történeti igazság mindenesetre a két pártos író felfogása között keresendő.

A mi szempontunkból azért is fontos az Altaichi Évkönyvek és a krónikák viszonyának s az előbbi keletkezési körülményeinek pontos megállapítása, mert ezáltal újabb bizonyítékát kaptuk a XI. századi Gesta Szent László-kori keletkezésének. Az 1063. évi adatokat bizonyosan, de ebből következőleg az összes 1073-ig terjedőket is magukban foglaló Altaichi Évkönyvek legkorábban Salamon uralkodásának utolsó évében kerülhettek hazánkba.

* * *

Az Altaichi Évkönyveket a Szent László-kori Gesta íróján kívül – úgy látszik – Szent István nagyobb legendájának egykorú írója is forrásul használta.

A legendának ezek a Gestától független értesülései – bár szószerinti egyezést alig találunk – az Évkönyvek hatására mutatnak. Viszont más helyekből arra következtethetünk, hogy a legendaíró a Szent László-kori Gestát is ismerte és forrásul használta.

A két utóbbi hely polémiának látszik a Gesta felfogásával szemben. Mindazonáltal ez egyezések alapján nem merném határozottan állítani, hogy a legendaíró a XI. századi Gestát közvetlenül forrásul felhasználta volna.

[1] MG.SS. XX. 791–824. l. WATTENBACH id. m. 19–24. l.

[2] Id. ért. Zeitschr. f. die österr. Gymnasien. 1875. 491–511. l.

[3] MG.SS. XX. 776–779. l.

[4] Az évkönyvíró ezt a XI. század elejei Hildesheimi Évkönyvek-ből vette át. (MG. SS. III. 92. l.)

[5] DOMANOVSZKY: Mügeln krónikája. 14. l. A többi krónikából hiányzik ez a rész. KÉZAI úgy látszik felismerte ennek ellentétét a Gizella és Péter szövetségéről mondottakkal s ezért kihagyta. MÜGELN azután a régi Gestából, melynek III. István-kori folytatását használta (v. ö. a X. fejezetet), újra beiktatta e sort.

[6] Lásd a fejezet élén id. műveket.

[7] Erről lásd a XIII. fejezetet.

[8] A krónika III. Henrik 1051. hadjáratával kapcsolja össze az eljegyzést. Ezért szól leányról, nővér helyett.

[9] V. ö. 87. lapon szintén az Altaichi Évkönyvből vett résznél: Albam, que Teutonice Weyzenburg dicitur.

[10] Lásd ismertetését ZEISSBERG-nél. Id. h. 491–494. l.

[11] Ann. Altahenses ad A. 1065: abbatia Altahensia in beneficio datur Ottoni duci Bawarico.