4. A politikai tudatosság kérdése

49. A lebediai besenyő támadás a lazább törzsszövetségből egységes néppé, nemzetté való átalakulás pillanatában érte a szállásföldje határain belül még nomadizáló, de a megtelepedett életmód felé hajló állattenyésztő és földművelő magyar népet. Az erős lökés két részre szakította a törzsszövetség századok óta együtt élő népét. A kisebb rész örökre elszakadt sorsa régi osztályosaitól, a nagyobbik rész nyugat felé sodródott. Ezek helyzete Etelközön – elszakítva régi szövetségeseiktől, a kazároktól és az őket mezőgazdasági terményekkel és szolgákkal ellátó szláv adófizetőktől, hátukban a népes és hatalmas régi ellenség legfélelmesebb törzseivel, a vitézségükről híres kangarbesenyőkkel (Konst. 37. v.ö. Gardezi, a besenyőföld terjedelméről) – kétségbeejtő volt. Hasonló viszonyok a nomád törzsszövetségekben rendszerint – így később a besenyőknél és kunoknál is – bomlást, megsemmisülést idéztek elő. A nyugatra sodort magyar törzsszövetséget mégsem érte el ez a sors. Sem ekkor, sem a még kegyetlenebb etelközi csapás után nem bomlott alkotórészeire és nem szívódott fel a környező országok és törzsszövetségek népébe. Tőle elszakadt és kelet felé sodródott töredéke elvesztésével szenvedett számbeli veszteségét a kazároktól elszakadt kabarok befogadásával pótolva, szorosabb politikai egységgé tömörítette az addig lazább törzsszövetséget s később Etelközről a nagy vereség után szilárd egységben költözött nyugat felé.

50. Az a körülmény, hogy a hont vesztett, vándorlásra kényszerült magyarság e súlyos csapást kibírta, sőt közvetlenül azután képes volt magába új népelemeket felszívni s a nehéz helyzetben többszörösen fontos egységet biztosítani, politikai szervezettségét és politikai tudatosságát bizonyítja. Árpád fejedelemmé választása és méltóságának örökössé tétele nem lehetett és nem is volt idegen tanácsra támaszkodó (v.ö. Konst. 38. a kazár kán tanácsáról) ötletszerű elhatározás eredménye. Az örökös fejedelemség megalapítása a magyar hadnagyoknak az időszerinti külpolitikai és katonai helyzettől meghatározott, de a korábbi politikai fejlődés, a századokon át befogadott kazár és bolgár kultúrhatások természetes következményeképpen jelentkező, tudatos cselekvése volt. A szorosabb egyesülésre közvetlen okot a besenyő támadás adott, de előfeltételei már a korábbi fejlődésben teljesültek. Ez előfeltételek legfontosabbika a viszonyokhoz mért politikai érettség, ami a vezető férfiakat képessé tette a súlyos helyzet és az abból kivezető út felismerésére.

51. Tudatosság, a változott külpolitikai helyzet és a reális erőviszonyok felismerése nyilvánul meg a fejedelmi nemzetség és személy megválasztásában is. A kazárok szomszédságából elűzött, magára maradt magyar nép hadnagyai mellőzték a hatalmában kazár összeköttetéseire támaszkodó s a besenyő támadással szemben védekezésre képtelennek bizonyult Lebed [Levedi] kendét. Fejedelemmé a törzsszövetség népének már korábban nevet adó, tehát mindenesetre leghatalmasabb és legnépesebb Magyar törzs hadnagyának fiát, a kortársaktól oly nagyra becsült Árpádot választották.

Árpád megválasztásával természetes betetőzéshez jutott az Urál-vidéken századokkal előbb megindult s a Kaukázus vidékén folytatódó belső politikai fejlődés, a külpolitika azonban teljesen új irányba terelődött. A Kazár-birodalommal szomszédos régi hazában a magyar törzsszövetség a hatalmas kazár kán szövetségében keresett védelmet és biztosítékot az ellenséges támadásokkal szemben (Konst. 38.). Lebedet, az utolsó kendét kazár családi összeköttetései képesítették a vezéri méltóságra (Konst. 38.). E szövetség és Lebed vezérsége a besenyő támadáskor csődöt mondott. A besenyőket éppen a kazároknak a kunokkal kötött szövetsége hozta a magyarok nyakára s Lebed a támadást nem tudta kivédeni. Etelközön a kazár szövetség a nagy távolság s különösen a besenyők közbeékelődése miatt teljesen problematikus értékűvé vált, viszont a magyarság értékes és számottevő erővel gyarapodott a Kazár-birodalom ellen fellázadt s hozzácsatlakozott kabar elemben. Lebed nemzetségének mellőzése a régi kazár szövetség elejtését és új külpolitika kezdetét jelentette. Árpád megválasztását nyomon követik a frank-római császár (892) és a bizánci császár (895) szövetségében Morvaország és Bulgária ellen vívott harcok. A magyarság már Etelközön szakított régi, keleti kapcsolataival s Nyugaton keresett összeköttetéseket.

52. Portyázó lovascsapatai 892-ben lépték át először a Kárpátokat. Végigszáguldva a Tisza-vidéken – Arnulf császár hívására – betörtek Szvatopluk Morvaországába, honnét egyhavi harc és zsákmányolás után tértek vissza Kárpátokon-túli szállásaikra. Két évvel utóbb morva szövetségben dúlták a pannóniai német végeket és 896-ban a bolgár-besenyő szövetség rájuk végzetes támadása után már házuk népével és barmaikkal együtt új hazát keresve jelentek meg a Kárpátok nyugati lejtőin. 898-ban messze lent Lombardiában pusztítanak, 899-ben pedig Tisza-vidéki szállásaikról kiindulva egy esztendeig tartó hadjáratra indultak Itália ellen. Végigzsákmányolva Pannóniát és Lombardiát, 900-ban tértek haza s még ugyanez év nyarán birtokukba vették a dunántúli dombos vidéket. A következő évtizedekben sűrűn követték egymást a szomszédos tartományok és távoli országok ellen intézett támadásaik. Pusztítva, rabolva s az ellenállókat rabságra hurcolva száguldották be Karantániát, Bajor-, Morva- és Szászországokat, Németország, Itália és a Balkán távolabbi területeit.

53. E gyors egymásutánban következő támadó hadjáratok dacára lehetetlen fel nem ismernünk, hogy a fejedelemválasztás védelmi célokat szolgált. A magyarok legveszedelmesebb, sőt egyedüli veszélyes ellensége a besenyő volt. Támadásra a náluk sokkal hatalmasabb keleti szomszédsággal szemben nem is gondolhattak. Lebediában megismerték a besenyők lökésének hatalmas erejét. (Konst. 3. és 8. ) Azt is tudniuk kellett, hogy a kun-kazár támadás következtében régi hazájukból kiűzött besenyők számukhoz és életmódjukhoz viszonyítva aránylag szűk területen, összezsúfoltan élnek s így minden percben várhatták azok újabb támadását. Erejüket a védelemre kellett tartogatniuk.

A védekezésnek három módja volt: szövetségkötés más népekkel, földjük határainak megerősítése vagy a továbbköltözés, új haza keresése. A besenyőkkel szemben a IX. század végén egyedül a kazár szövetség nyújthatott védelmet. E szövetség azonban Etelközön a nagy távolság és a besenyők közbeékelődése miatt értéktelenné vált. Emellett – úgy lehet – a régi jó viszony is hűvösebbé lett a kazárbarát Lebed elejtése és a kazár fejedelem ellen fellázadó kabarok csatlakozása miatt. A határok megerősítése a Dnyeper-Duna-közi sík vidéken lehetetlen volt. Természetes határok – hegyek, nagy erdőségek –, melyeknek eltorlaszolásával védekezhettek volna, nem voltak e vidéken. Folyó nomád lovas nép ellen nem nyújtott védelmet. Mint korábban a Don, úgy a Dnyeper és kisebb társai sem állhatták útját a besenyőknek. A sikeres és tartós védekezés egyedüli lehetőségeként a továbbköltözés maradt fenn.

54. A magyarok új szomszédságukat és a terepviszonyokat megismerve, etelközi szállásaikat nem tekinthették a lebediaihoz hasonló végleges szálláshelynek, állandó hazának. Mint egykor a keleti és északi ellenségektől szorított germán, szláv, hun-török törzsek és törzsszövetségek, a magyarok is nyugat és dél felé törekedtek, hogy mennél messzebb jussanak félelmes keleti ellenségeik szomszédságából. Kétségtelen, hogy már a fejedelemválasztás irányító szempontjai közt ott szerepelt a továbbköltözés, új hazakeresés szükségességének felismerése. Mint egykor a kisebb jelentőségű hadvállalatokra fővezért, kendét, most e nagy feladat megoldására választottak örökös fejedelmet, katonai vezetőt. A továbbköltözésre való törekvés legbiztosabb tünetét azonban a Nyugat felé orientálódó külpolitikában, a frank és bizánci császárokkal kötött szövetségben és a honfoglalást megelőző s azt nyomon követő úgynevezett kalandozó vagy rabló hadjáratokban kell látnunk.

55. E tényeket nem szabad elszigetelten, az egykorú elfogult nyugati források vagy a hazai krónikák felfogására támaszkodva vizsgálnunk s bennük csupán a magyarok rablóösztönének és harcvágyának megnyilvánulásait keresnünk. Kétségtelen, hogy a magyarok, mint a velük azonos művelődési körben élő nomád és félnomád népek folytonos hadakozásának irányító szempontjai között szerepelt a zsákmányolás és a hadi dicsőség vágya is. De csupán ezekben látni az indítóokot, ellenkezik a történet tanításával.

A hunok, avarok, törökök, kazárok, magyarok stb. külpolitikai érintkezéseiről korunkra jutott elfogulatlan leírásokból (Priskos, Menander, Konstantinus stb.) nyilvánvaló, hogy e barbár népek külpolitikai akarata sokkal határozottabb és tudatosabb, politikai érzékük sokkal fejlettebb volt, semhogy az ő szövetségkötéseikben esetlegességektől vagy – mint a birodalom hatalmában naivul elbizakodott bizánci írók hirdetik – csupán a császári diplomáciától irányított tényeket láthatnánk. A bizánci s bizonyára az itáliai és frank-német udvarok is szívesen hitették el magukkal, hogy a „barbárokat” saját politikai céljaik megvalósítására használják fel, mialatt azok a maguk útján járva, tudatos elhatározással fordították hasznukra az előkelő szövetséges erejét és tekintélyét.

56. A honfoglalást megelőzően a frank és bizánci császárral kötött szövetség az új fejedelem politikai ténye és új külpolitikai irány kezdete volt. Célja a továbbköltözés útjában álló akadályok elhárítása. A megszállásra alkalmas területek szomszédságában leghatalmasabb uralkodókkal és államokkal – mint korábban a kazárokkal – kötött szövetség biztosította részükre az elfoglalandó új haza békés birtoklását, pillanatilag pedig fedezte őket az alkalmas területek kikémlelése végett indított portyázó hadjárataikban.

57. A magyarok kalandozó hadjáratai a népvándorlás korának egyetemes jelenségei közé tartoznak. Helyes megítélésükhöz csak ezek keretében vizsgálva juthatunk el. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a népvándorlás legjellemzőbb jelenségei a keletről nyugatra, illetőleg északról délre törekvő törzsek és népek felkerekedését és továbbköltözését megelőző, a magyar kalandozásokhoz hasonló pusztító, portyázó hadjáratok. A római birodalom területét minduntalan bekalandozó barbár csapatok támadásait éppúgy, mint a magyarok portyázásait, a keleti ellenségtől nyugat felé szorított népek és törzsek nyugatra törekvésének tüneteként kell felfognunk. Nem csupán a féktelen rablásvágy hajtotta a barbár törzseket római földre, a magyarokat, később a besenyőket, kunokat nyugati és déli szomszédaik területére, hanem a hatalmasabb keleti szomszédtól való eltávolodás vágya. A magyarok is, mint századokkal előbb a germánok, tudatosan törekedtek nyugat és dél felé. Mielőtt azonban vándorútra keltek volna, portyázó hadjáratokon kémlelték ki a szomszédos területeket. Ez volt a céljuk a 892. és 894. évi pannóniai hadjáratoknak s ezért fogadták szívesen előbb Arnulf császár, majd 895-ben a bizánci császár felhívását a morvák, illetőleg a bolgárok elleni harcra. A Kárpátokon áthágva sem tekintették vándorlásukat befejezettnek. A Tisza vidékéről a IX. század végén Pannóniába és Itáliába, majd a X. század első évtizedeiben ismét nyugat és délnyugat felé intézett hadjárataikban is az utat keresték nyugat felé. A X. század első felének portyázásai bizonyítják, hogy a magyarok még ekkor sem mondtak le teljesen a továbbköltözésről. A szlávokon szerzett tapasztalataikból kiindulva, nem ismerték fel a megtelepedett nyugati népekben és azok szilárd állami szervezetében az ellenálló erőt. Csak később – az Inn, Riade és Lech melletti csatákban – tudták meg teljes bizonyossággal, hogy a Magyarországot környező államok gyűrűje lehetetlenné teszi a továbbköltözést, hogy elérkeztek vándorlásaik végső állomásához, hol az etelközihez hasonló katasztrófa megismétlődése a teljes pusztulást jelentené.

58. Az örökös fejedelemség, a politikai egység időszerű megteremtése és a honfoglalás kísérőjelenségeként fellépő kalandozó hadjáratok bizonyítják, hogy a hont vesztett magyar nép tudatában volt súlyos helyzetének és vezetői, élükön az új fejedelemmel, céltudatos és tervszerű védelmi politikával, a továbbköltözés biztosításával igyekeztek népüket e helyzetből kimenteni. Ezeket az előzményeket és kísérőjelenségeket ismerve, lehetetlen a honkeresés és honfoglalás tényében a politikai tudatosság és katonai tervszerűség szempontjait tagadnunk.

Kétségtelen, hogy a honfoglalás nem volt diadalmas örökségvisszaszerző hadjárat, aminek krónikáink rajzolják. Nem volt tudatos honfoglalás abban az értelemben, mintha a honfoglaló vezérek előre elhatározott szándékkal indultak volna a Tisza-Duna völgyének, a későbbi Magyarországnak meghódítására. De az is bizonyos, hogy az új haza megszállása nem tekinthető egy nomád pásztorhorda, vagy éppen egy kalandvágyó rablósereg céltudatlan továbbvándorlásának.

A magyarok honfoglalása egy hatalmasabb ellenségtől régi hazájából kiszorított, békés fejlődésében erőszakosan megzavart, rövid idő alatt kétízben hont vesztett nép tudatos nyugatra törekvésének és honkeresésének eredménye volt. Árpád fejedelem és a hadnagyok tisztában voltak a honkeresés tényének nagy jelentőségével. Bár a végső célt valószínűleg egy a Tisza-Duna völgyénél távolabb nyugat felé eső hazában látták, igazi honfoglalók voltak, mert tudatos elhatározással kerestek és szereztek új hazát a régiből kiűzött népüknek.

A korábbi irodalom állásfoglalásáról a politikai tudatosság kérdésében v.ö. az 1. fejezetet. A fejedelemválasztás hátterére Hóman: A magyar nép neve 41. l., a portyázó hadjáratok megítélésére v.ö. Réthy (Ethnographia, I. 1890).