5. A honfoglalás

59. A nyugat felé űzött magyarok bejövetelének irányát Etelköz földrajzi fekvése és a költözésre közvetlen okot adó besenyő-bolgár támadás következtében előállt stratégiai helyzet határozta meg.

60. A magyar hadak Etelközön a Dnyepertől a Duna-torkolat vidékéig leginkább a folyók mentén tanyáztak. A fejedelmi törzs szállásföldjét, az új hazában is elfoglalt központi helyzetét is figyelembe véve, mindenesetre valahol a Dnyeszter vidékén kell keresnünk.

61. A Don és Dnyeper-köz déli részén tanyázó besenyők támadása a Dnyeper-Bug-Dnyeszter-vidéki magyar törzseket, köztük Árpád törzsét is, délkeleti irányból – a Dnyeper-sellők járhatatlan vizén aluli, Jekatyerinoszláv és Cherson [Kherszon] közti Dnyeper-szakasz felől – érte. A hirtelen támadástól meglepett törzsek, nagyszámú barmaik miatt mindenesetre a folyók mentén, észak-nyugati irányba, a podoliai terrasz felé menekültek. A legkeletibb törzs népe, a Dnyeper mentén haladva, Kijev alá jutott s ott tábort ütött (Orosz évkönyvek, Anonymus, Krónika), mialatt a vele párhuzamosan haladó törzsek a Bug forrás-vidékére (Anonymus: Ladomér [Vlagyimir/Ladoméria]), illetőleg Halicshoz (Anonymus) értek. A magyar nép zöme így a bolgár háborúból otthonmaradt Árpád fejedelem vezetése alatt a Kijev-Halics vonalig jutott. Itt beleütközve a megtelepedett szláv népek gyűrűjébe, délnyugatnak fordult s a megelőző évek portyázó hadjárataiból jól ismert Vereckei-hágón át igyekezett a Felső-Tiszai síkságra lejutni (Anonymus, Kézai, Hun-Krónika).

A besenyő támadás és a menekülés irányáról Pauler (Századok, 1880).

62. A folyókon könnyűszerrel átkelő besenyő sereg minden ellenállás nélkül vette birtokába a Dnyeper és Dnyeszter közének – az északnyugat felé menekülő magyaroktól védtelenül és néptelenül elhagyott – déli vidékét. A támadásuktól közvetlenül még nem érintett s ezért mindenesetre később felkerekedő Prut-Duna-vidéki magyar törzsek veszedelmes helyzetbe jutottak. A Prut és Szeret völgyén északnyugat felé való gyors menekülésnek az összeszűkülő folyóvölgyekben útját vágták a Dnyeszter mentén Mohilev [Mogiljov] és Kamenyec-Podolszkij vidékétől már egyenesen nyugati irányba haladó törzsek. Dél-nyugat felől pedig Havasföldén át ekkortájt érkezett meg Árpád fiának, Leventének szétvert serege, nyomában az üldöző bolgárokkal. Hatalmas túlerőben levő ellenségeiktől két tűz közé szorítva – más menekvésük nem volt – a Beszterce, Tatros és más patakok völgyein a Keleti-Kárpátok hirtelen emelkedő magaslataira kellett felhúzódniuk. Az úttalan havasokon, rengeteg erdők közt vezető Borgói-, Tölgyesi- és Gyimesi-szorosokon át nagy nehézségekkel, természeti akadályokkal és nélkülözésekkel küszködve vergődtek át Erdély földjére, a Maros felső folyásához (Krónika).

63. A fejedelmi nemzetség hagyományában az északkeleti bejövetel emléke maradt fenn. Viszont a dél-dunántúli – Balaton- és Al-Duna–Dráva-vidéki – magyarság hagyományaiban az erdélyi bejövetel s a hegyek közt való bolyongás emléke maradt fenn. A XI. századi Gesta Ungarorum e két hagyomány alapján kétfelől vezette be a magyarokat, Erdély és az Ung folyó mellől. A későbbi átdolgozók is (Budai Kr., Bécsi Képes Kr. stb.) fenntartották a kétfelőli bejövetel emlékét (a Hun-történet végén. De Erdeel et de flumine Ungh), a honfoglalás részletes leírásában azonban már csak Erdélyről szólnak. Anonymus viszont a Felső-Tisza-vidéki hagyományok alapján csak az északkeleti bejövetelről szól, de fenntartotta emlékét az erdélyi bejövetelnek is. Az Ultra silvam Hovos kifejezés mellett más értékes bizonyságait is találjuk Anonymus elbeszélésében a kétfelőli bejövetelnek, ha azt részletesen elemezve s a benne szereplő hadnagyok és vitézek törzsi és nemzetségi hovatartozását megállapítva tesszük vizsgálat tárgyává.

Megállapíthatjuk, hogy a felsőtiszai hagyományok eredetileg csak négy magyar hadról és hadnagyról és a hozzájuk csatlakozó kabarokról (kunokról) tudtak: 1. Árpád-hada. Árpád nem: Álmos, Árpád, Tas (Konst: TashV), Hulek (Konst.: ’Ielec), Előd (Krón.: Álmos apja); Csák nem: Szabolcs; Kurszán- v. Kartal nem: Kurszán; Szalók nem: Usubu; Euse; 2. Lél-hada. Zovárd nem: Zoárd (Liudprand: Salard), Kadosa, Lél (Krón.: a Zoárd nem őse); Szemere nem: Huba; 3. Ound-hada. Boor vagy Kalán nem: Ound, Ete; 4. Kundu-hada. Kaplony nem: Kundu (Krón.: Kusid és Kaplony apja); Maglód nem: Tuhutum, Gyula, Zsombor; Agmánd nem: Ogmánd, Opaforkos; 5. Kabarok (Kunok) hada. Aba nem: Ed és Edumen; Miskolc nem: Bunger, Bors; Örösur nem: Ousad, Ursuur (Krón.: Urs) és a többi kun vitéz. Anonymus – ki a dunántúli hagyományon alapuló XI. századi Gestát és a hetes tagoltság hagyományát is ismerte – a négy magyar had közül hármat kettészakít s így jut el a hetes számhoz. Árpád, Huba és Tuhutum mellett a Gesta Szabolcsa, Lélje és Kunduja is önálló hadnagyokként szerepelnek s mindhárom az Árpád nemzetség hagyományos neveinek felhasználásával kapott apát (Előd, Tas) vagy fiút (Kurszán). Árpád, Tas, Szabolcs, Kurszán harcaiban és birtokadományaiban a fejedelmi törzs legelőkelőbb nemzetségeinek családi hagyományai elevenednek meg (v.ö. Turul, XXX.). Anonymusnál ez a négy magyar had, Árpád, Huba (vagy Lél), Tuhutum (vagy Kundu), Ound hadai és a kabarok (kunok) jönnek be Vereckénél s ők foglalják el az ország nagy részét. Csak mikor a Maros-vidékre érnek, akkor tűnnek fel a déldunántúli hadak addig nem említett vitézei: Vérbulcs nem: Bogát (Liudprand) és Vérbulcs (Konst., Krónika); Botond nem: Kulpun és Botond (Krón.) és a Karogyér mentén Árpádhoz csatlakozó székelyek. (Anon. XXXIX., XLI–XLIII., L.) Ebből az elbeszélésből kétségtelenül a kétfelől jövő hadak marosvidéki összetalálkozásának emléke csendül ki.

A honfoglalástörténet kutatói – nem ismervén fel az etelközi stratégiai helyzetben és a különböző vidéki helyi hagyományokon nyugvó források eltérő elbeszélésében rejlő forrásbizonyítékokat –, hol egyik, hol másik forrás után indulva, északkelet (legutóbb Pauler), vagy Erdély (Marczali) felől vezetik be az egész magyar népet. Emellett a Roessler-féle kisoláhországi őshaza ingatag feltevésén alapuló Al-Duna-Orsova útiránynak is vannak hívői (Karácsonyi: Tört. jogunk. Budapest, 1921.), csupán a stratégiai helyzetből önként következő és a forrásokból bizonyítható kétfelőli bevándorlásnak nem akadt újabban hirdetője, noha Kaprinai István már a XVIII. században rámutatott ennek valószínűségére.

64. Az északkeleti Kárpátok hágóin át, Verecke felől jövő hadak – Ungvár, Zemplén és Borsova vidékének birtokbavétele után – a Tisza mentén déli, a Szamos-völgyén délkeleti s a Rima-völgyén nyugati irányba haladva nyomultak az ország belsejébe, mialatt az Erdélyből jövők a Maros-völgyén át tartottak nyugat felé. Ellenállásra alig találtak.

65. Az Avar-birodalomnak a VIII. és IX. század fordulóján bekövetkezett bukása után a Tisza vidékén szilárd politikai alakulat nem jött létre. Az „avarok pusztasága” (Regino) mégsem volt teljesen lakatlan. Az avarok és uralmuk alá tartozó hun-bolgár törzsek, nemzetségek maradványai sokan nem lehettek. A IX. században Nagy Károly kíméletlen hadjáratai, majd a korábban fennhatóságuk alá tartozó Duna-menti szlovének és a morvák, később a Tisza és Száva völgyén át északi és északnyugati irányba terjeszkedő bolgár hatalom támadásai valósággal kiirtották a nemrég még hatalmas avar népet az urasága alá tartozó rokon törzsekkel együtt. Egy nagyobb töredékük lehet a székely nép, mely – talán a balkáni bolgárok támadásai elől – a Felső-Maros és Küküllő völgyeit szegélyező hegyekbe húzódott s itt élt függetlenül, az őt környező világtól elkülönülve, a magyarok bejöveteléig. Szatmár és Bihar vidékén is valami törökfajú néptöredék tanyázott. Az avarok kisebb töredékei a gepidák gyér maradványaival együtt (Conversio Bagoariorum) összevegyültek a Balkánról és a Szerémségből a Tisza mentén és a Duna bal partján fel az Ung folyóig, illetőleg az Ipoly és Rima völgyéig húzódó szlovénekkel (bolgár-szlávokkal) és bolgárokkal (török-bolgárokkal). Mindezek a laza nemzetségi szervezetben élő, szláv és bolgár-török eredetű, kezdetleges föld- és mocsárvárak – Bács, Bodrog, Csongrád, Alpár, Nógrád, Gömör, Diósgyőr, Zemplén, Ungvár – körül csoportosuló néptöredékek a bolgár cár fennhatósága alá tartozhattak. A bolgár hatalom a IX. században kiterjedt az egész tiszai síkságra és a Duna-Tisza közére, egészen a Duna-könyökig [Duna-kanyar] és az erdélyi sóbányák – Torda, Zalatna – vidékére. (Einhardi Annales ad A. 824., Annales Fuldenses ad A. 863., 892., Annales Laurissenses ad A. 827.) A földvárakban a bolgár cár tisztviselőinek (Anonymus: duka) vagy inkább neki hódoló nemzetségfőknek volt székhelye, kik a nagy távolság és a közbeeső területek néptelensége miatt a központi kormánytól meglehetősen függetlenül uralkodtak a várak körzetében lakó bolgár és szlovén nemzetségek fölött.

Pannónia az avar összeomlás után egészen a Dunáig frank uralom, a friauli és keleti (Ostmark) őrgrófok hatalma alá került. A IX. század második felében azonban a frank uralom már névleges fennhatósággá változott. A Dráva és Száva közének Pozsegától nyugatra eső felében lakó szlovének felett Braslav herceg, Arnulf császár hűbéruraságát elismerve, önálló fejedelemként uralkodott (Ann. Fuldenses). A Balatontól nyugatra, délre és északnyugatra – a Zala folyó vidékén és a mai Vas megye területén – sűrűbben lakó délszláv szlovéneket a Moimir és Szvatopluk elől Nyitra vidékéről idemenekült s a frank császárnak hódoló szláv fejedelmek, Privina [Pribina] és fia, Kocel hajtották uralmuk alá és térítették a keresztény hitre (Conversio Bagoariorum). Esztergom és Visegrád, Veszprém, Tüskevár, Karakó, Pécs környékén elszórtan élő szláv nemzetségek, valamint az avarok elszlávosodó maradványai a frankoknak hódoltak, az ő pásztoraik voltak. (Krónika: vlachi, qui et pastores Romanorum.) Pannónia egyházi főhatóságán az aquilijai [pátriárka] és salzburgi érsekek osztoztak. Keresztény hitre tért avarok a IX. században számosabban már csak a Hainburg-Szombathely-Moson-Győr határolta területen a keleti őrgróf védelme alatt éltek, hová még Nagy Károly életében menekültek ellenük támadó szlovén alattvalóik elől. (Einhardi Ann. ad. A. 805., Conversio Bagoariorum ad. A. 871.) Pozsony, Sopron, Kőszeg és a Bakony vidékén s talán másutt is a Dunántúl gyérlakosságú katonai rendeltetésű német-frank telepek voltak. (Anonymus római katonái, Krónika: Teutonici.) A Nyitra és Vág völgyén és a Kis-Kárpátok lejtőin, a Modor-Nyitra-vonaltól északra Trencsénig húzódó szláv telepek fölé – nemzeti fejedelmeik, törzsfőnökeik elűzése után (v.ö. Privina sorsát) – a IX. század második felében Szvatopluk morva fejedelem terjesztette ki hatalmát. Lehet, hogy egy időre az észak-dunántúli (Esztergom-Visegrád-Veszprém) szlávokra is kiterjedt fennhatósága s így a Duna-könyöknél közvetlen szomszédságba került a bolgárokkal. A magyarok bejövetelekor azonban Szvatopluk viszálykodó fiait már csak a Nyitra és Vág folyók völgyei uralták.

Magyarország honfoglalás előtti etnográfiai képét illetőleg az idézett szűkszavú források mellett főleg a helynevek (v.ö. Melich: MNyK. I. 6.) és a régészeti emlékek (Hampel: Újabb tanulmányok. 1907.: a szláv-magyar és avar-magyar kontinuitásról) bizonyságára támaszkodhatunk. Az újabb nyelvtudományi eredmények meglepően igazolják a Duna-Tisza-Maros-menti bolgár és szlovén lakosságot, mit a történetírás az utóbbi időben hajlandó volt tagadni, vagy legalább is jelentéktelennek minősíteni. (Melich: Bolgárok és szlávok.) Az avarokról és székelyekről Thúry: A székelyek eredete. 1989. Sebestyén: Az avar-székely kapcsolat emlékei (id.h. 1899) és Hóman: A székelyek eredete. 1921. Általánosságban Magyarország honfoglaláskori lakóiról helyesen tájékoztat Marczali (M. N. Tört I.) és Pauler (A m. nemz. tört. Szent Istvánig). Az oláhokról legutóbb Karácsonyi: Százezer jaj, millió baj és Történeti jogunk. 1921. A XI. századi Gesta Pannoniában, vagyis Dunántúl[on] említette a rómaiak vlachoknak nevezett pásztorait, ugyancsak e vidékre teszi a XI. századi orosz krónika a magyarok által elűzött Duna-menti volochokat. Anonymus azután – megtévesztve a XII. sz. eleje óta délkeleti Erdélybe behúzódó balkáni vlachok jelenlététől – szétválasztotta a kettős névvel jelzett népet, a vlachokat Erdélyben, a római pásztorokat Dunántúl[on] szerepelteti.

66. A Tisza-vidéki bolgár-szláv telepek gyér lakossága elszigetelt helyzetében komoly ellenállást nem fejthetett ki a teljes erővel rátörő, élethalálharcát vívó lovas magyarsággal szemben. A Felső-Maros-vidéki székely néptöredék pedig – mint ez a hunok, avarok, türkök, kunok és más keleti népek előnyomulása alkalmával más rokon népekkel is rendszerint megtörtént – csatlakozott a Maros völgyén át nyugatra tartó magyar hadakhoz, harcosait és terepismeretét rendelkezésükre bocsátva.

A tiszai síkságot kétfelől ellepő magyar hadak hamarosan behódoltatták az elszórt szlovén, bolgár és avar telepek földműves lakosságát és megülték a zólyomi, észak-gömöri és tornai erdőségek, az északkeleti határhegység, az Avas, Lápos, Meszes, a bihari nagy erdőség, a krassói hegyvidék, a delibláti homok, az Al-Duna és a Duna-Tisza-köz homokos, szikes pusztasága által határolt sík területet.

67. Tisza-vidéki szállásaikról intézték a magyarok 898 és 899-ben a Száva és Dráva völgyén át első nagyobb támadásaikat nyugat ellen s innét indultak – a második lombardiai hadjáratról visszatérve – 900-ban Pannónia megszállására.

A Balaton-menti és Dráva-Száva-közi szlovén fejedelemségek a IX. század végén eltűnnek a történelemből. Valószínűleg a magyarok 894., 898. és 899–90. évi pusztító hadjárataiban semmisültek meg. A Tisza vidékéről 900 nyarán útnak induló magyarság, bár itt-ott a szlovénekkel s talán frank határőrökkel is harcra került a sor – a hagyomány Óbuda (Anonymus) és Veszprém vidékén (Krónika és Anonymus), Baranyavárnál és a Balaton-mentén tud harcokról (Anon.) –, Pannóniában sem talált keményebb ellenállásra. A behódolt szlovén és avar lakosságot a magyarok békén hagyták.

Az északnyugati felföld birtokbavételére 902-ben került a sor, mikor a magyarok Morvaországot megtámadva, a vág- és nyitramelléki szlávokat – tótjaink őseit – felszabadítva a morva herceg uralma alól, saját fennhatóságuk alá hajtották. 902 végére befejeződött az új haza területének meghódítása, melynek határát 907-ben nyugat felé egészen az Enns folyóig tolták ki. A magyarok az elfoglalt területen életmódjuknak és ősi települési szokásaiknak megfelelő módon rendezkedtek be.

A 896–902. évek történetére: Annales Fuldenses, Ann. Alemannici, Liudprand, Anonymus. V.ö. Pauler: A magy. nemzet tört. Szent Istvánig.