6. A megszállás

68. A honfoglaló magyar nép ősi települési szokásait, gazdasági, társadalmi és politikai szervezetét ismerve, külön-külön kell azt a nyolc nagyobb földterületet kijelölnünk, ahol a magyar hadak megszálltak s meg kell állapítanunk, hol terültek el az egyes hadakat egymástól s az egész törzsszövetség népét a szomszédos népektől elválasztó semleges zónák és országválasztó közök.

69. A magyar törzsek települési helyének pontos megállapításánál elsősorban a hazai források elbeszélésre vagyunk utalva. A kérdés megoldása tehát szorosan összefügg a krónikák forrásértékének kérdésével.

A német irodalomban Schlözer, a magyarban Hunfalvy óta meghonosodott szkeptikus kritikával szemben nem lehet eléggé hangsúlyoznunk azt a tényt, hogy krónikáink elbeszélését nem tekinthetjük sem a „tudákos” irodalom, sem az egységes nemzeti mondaköltészet termékének. Az egyrészt Anonymus, másrészt Kézai, Budai, Bécsi Képes és más rokon krónikák átdolgozásában korunkra jutott XI. századi Gesta Ungarorum és Anonymus különböző eredetű helyi és nemzetségi hagyományokat tartottak fenn. Megállapítható, hogy a Gesta az Árpád nemzetség hagyományai és dél-dunántúli hagyományok alapján adta a honfoglalás leírását. Viszont Anonymus Felső-Tisza-vidéki hagyományokra támaszkodik, de felhasználja a Gesta elbeszélését is, kiegészítve azt a Komárom-vidéki nemzetségek hagyományaiból átvett elemekkel. Ez a különböző helyieredet adja magyarázatát a szkeptikus megítélésre okot adó ellentmondásoknak, melyek behatóbb elemzés után csak látszólagosaknak bizonyulnak. A krónikáinkban fenntartott XI–XII. századi helyi hagyományok kétségtelenül családi, nemzetségi hagyomány természetével bírnak s mint ilyenek, az illető nemzetség őstörténetének legfontosabb mozzanataira – a honfoglaláskori vagy X. századi őstől való leszármazásra és a szállásbirtok helyzetére – nézve elsőrendű forrásként használhatók fel. Figyelemmel kell azonban lennünk a szájról szájra szálló, nemzedékről nemzedékre új, mondai elemekkel gyarapodó szájhagyományok általánosan ismert sajátságaira. Egyik ilyen sajátságuk a pontatlan kronológia. A nemzetség vagy család legkiválóbb pontjának egyénisége az utódok szemében megnő s ezért személyét igen gyakran kapcsolatba hozzák korábban vagy későbben bekövetkezett, de a családot s az egész nemzetet közelről érintő, fontos történeti eseményekkel. Így lett a dunántúli hagyományban honfoglaló vezérré a X. század közepéről ismert két kiváló hadvezér: Lél és Vérbulcs. Előfordul, hogy két-három emberöltő hősei kortársakként szerepelnek a hagyományban, viszont kortársak egymás őseként tűnnek fel. Más jelenség, hogy a hagyományban a távoli idők elhalványodott emlékei, méltóságnevek, tünemények stb. megszemélyesítve, élő személyekként jelennek meg. Így krónikáinkban az ősi kende, gyula, karchász v. charkász méltóságnevek emléke Kundu, Gyula és Horka alakban megszemélyesítve maradt fenn. Az ősi társadalmi és politikai szervezettel kapcsolatos fogalmakat a hagyomány átértékeli, az új viszonyokhoz alakítja. A honfoglaló sereg már a XI. századi Gestában királyi sereg, vezérei királyi tisztek képében tűnnek fel, bár a törzsi különállás a „hét magyar” fejedelemválasztó ténykedéseiben itt is kifejezésre jut. Viszont a nemzetség még Anonymusnál és Kézainál is élő szervként jelentkezik. Mindezt megfontolva krónikáink elbeszéléséből az események és azok leírása közt eltelt idő folyamán végbement politikai és társadalmi fejlődés figyelembevételével kell az események valódi képét rekonstruálnunk. E feladat megoldásában segítségünkre vannak a nemzetség- és birtoktörténet, valamint a történeti földrajz és helynévtörténet eredményei, amelyek kalauzolása mellett ma már a bizonyosságot megközelítő valószínűséggel tudjuk meghatározni a honfoglaláskori szállásbirtokok és szállástelepek helyét. Így nyert eredményeink vezetése mellett tudjuk megállapítani a krónikák elbeszélésében szereplő vezérek és vitézek törzsi hovátartozását (v.ö. 63 § jegyzet), miáltal a hagyományokhoz tapadó anakronisztikus mondai és tudákos elemeket kiküszöbölve, rekonstruálhatjuk a honfoglalásnak a kor társadalmi és politikai viszonyainak megfelelő képét.

A XI. századi Gesta Ungarorum tartalmát és felfogását illetőleg v.ö. Hóman: A Szent László-kori Gesta Ungarorum című sajtóra kész tanulmányt.

70. Az első, Tisza-vidéki megszállás alkalmával – amennyire a homályos forrásadatokból kivehető – Árpád törzsének nemzetségei a Körös-Maros közéig haladtak s körülbelül a csongrádi és bihari földvárak közé eső területen, a Tisza és Körös két partján szálltak meg. Maga Árpád nemzetségével Alpár, Szer, Csongrád, Szentes vidékét ülte meg. A X. század közepén élt hadnagyáról Lél-törzsnek nevezhető törzs (Anonymus: Huba, Zoárd; Krón: Lél, Zoárd nem) a Rima és Zagyva, Ipoly és Garam völgyén nyugat felé nyomulva, a zólyomi erdőség széléig hatolt. A Kundu-törzs (Anon.: Tuhutum; Krón.: Kundu) a Nyírségen és a Szamos-Kraszna völgyein át a Bükk- és Meszes-hegységig ereszkedett le. A kabarok (Anon: kunok; Krón.: Urs) a Felső-Tisza északi mellékfolyóinak völgyét a sárosi és tornai erdős helységekig szállták meg, míg Ound-törzse (Anon.: Ound) valahol a későbbi Szolnok és Szabolcs megyék és a Nagy-Kunság területén ütött tanyát.

Az Erdély felől jövő törzsek élén – úgy látszik – a Karkász-törzs (Anon.: Bogát, Bulcsú; Krón.: Vér-Bulcs; Konst.: Bulcsú karkász; Liudprand: Bugát) haladt s a Maros-Körös közén összetalálkozva Árpád törzsével, az Alsó-Tisza vidékén szállt meg. Közvetlen keleti szomszédja a Bulcsú kortársáról Botond-törzsnek nevezhető törzs volt, míg a Gyula-törzs (Krón.: Gyula; Gellért leg.: Ajtony; Konst. és Skylitzes: gnlaV) a Maros völgyén, Gyulafehérvártól Arad vidékéig húzódva várta, hogy az előtte haladók utat nyissanak neki a Maros síkjára.

A bejövetel útiránya és a végleges megszállás tekintetében ellentétes felfogásra hajló tudósok (Pauler, Marczali, Karácsonyi), az egykorú források alapján, egyaránt vallják, hogy a magyarok – mielőtt a nyugati országrészeket birtokukba vették volna – a Tisza-vidéken megszálltak s körülbelül 4–5 évig (896–900) ott laktak. Ez első Tisza-vidéki megszállás képének megrajzolásában Anonymus előadására támaszkodhatunk, mert a nála fenntartott felső-tiszai hagyományban éppen az első megszállás képe maradt fenn teljes tisztaságban, míg a Duna vidékén befejeződő végleges megszállásnak Anonymus csak egyes részleteit ismerte a XI. sz. Gestából és a Komárom-vidéki Katapán és Szemere nemzetségek hagyományából. Az első szállásföld határait jelölik az Anonymusnál említett zólyomi, boldvavölgyi és meszesi gyepűk. A nála szereplő vezérek bizonyos vidékhez fűzött haditetteiben és birtokadományaiban lehetetlen fel nem ismernünk a nemzetségek első megszállásának, ősfoglalásának a XII. század felfogásának megfelelően átalakult emlékét. Ezek vezetése mellett – az egyes vitézek törzsi és nemzetségi hovátartozásának megállapítása után – az északkelet felől jött törzsek megtelepüléséről elég világos képet kapunk. Az Árpád-törzs első szálláshelyének megállapításában Anonymusnak a törzshöz tartozó vezérek hadiútjáról (Árpád: Ungvár, Ugocsa, Zemplén, Bodrogköz, Szerencs, Sajó-f., Eger-p., Zagyva-f., Tetétlen, Alpár; Tas és Szabolcs: ládi rév, Szabolcs, Sárvár, Szatmár, Umsóér, Szerep, Szeghalom; Usubu: böldi rév (Szentes), Korogyér [Karagyér], Szarvas, Tekerő-ér, Jószás-p., Biharvár) adott leírása mellett a bihari Árpád, Álmus (ma Álmosd), Megyer és két békési Megyer helynevek bizonyságát is felhasználhatjuk. A fejedelmi család csongrádi szálláshelyét Anonymus elbeszélése mellett (szeri gyűlés stb.) a későbbi birtokviszonyok is támogatni látszanak, de azokból a folytonos birtoklásra következtetnünk a törzsszervezeti település ismerete mellett aligha szabad (v.ö. Karácsonyi: Árpád birtokai. Árpád és az Árpádok. 145. l.). Huba, Zoárd és Kadosa (Lél-törzs) útja Anonymusnál: Pásztó, Hangony-p., Gömörvár, Galga-f., Verőce-p., Ipoly-f., Garam-f., Bars, zólyomi gyepűk; Tuhutumé (Kundu-törzs): Nyírség, Zilah, meszesi gyepűk; a kabarok (kunok) Felső-Tisza-vidéki harcairól és birtokairól részletesen szól. Az Ound-törzs első szálláshelyére abból következtethetünk, hogy később ez a had foglalta el Csongrád-Békés vidékét. – Az Erdély felől jött törzsek találkozásáról v.ö. 63. §., a Karkász- és Botond-törzs szálláshelyére a Bulcsú és Botond nevéhez fűzött alsó-tiszai és al-dunai harcok (Anonymus) vetnek világot. A később Marosvár (Csanád) vidékéig nyomult Gyula-törzs első – Gyulafehérvár vidékénél kezdődő – szállásföldjének emlékét a vele együtt Erdélyen át jött, de tőle később elszakadt déldunántúli törzsek hagyománya tartotta fenn s innen került a XI. századi Gestába. Feltűnő a sok Maros-völgyi Gyula helynév is: Gyulafehérvár, Gyulatő, Gyulavarsány, (Temes-) Gyula.

71. A Tisza-vidéki szállásokat elhagyva, Árpád fejedelem a Megyer-törzzsel a solti részeken és Pest fölött, a későbbi megyeri révnél kelt át a Dunán. Árpád nemzetsége a Közép-Duna két partján húzódó Sár vidékén, a későbbi kétparti Fehér [Fejér] megye földjén, Tolna és Veszprém szomszédos területein szállt meg. A törzs többi nemzetségei – a Csák, Szalók, Baracska, Csanád, Kurszán (Kartal), Ákos, Káta és más nemek – gyűrűként övezve a fejedelmi nemzetséget, a későbbi Pest, Fehér, Veszprém, Tolna vármegyék területét és Bodrog északi vidékét ülték meg. A Duna-Tisza-köz északi részén tanyázó nemzetségek Külső-Szolnok megye Tisza-kétparti részeit is megszállták s igen korán – talán már a X. században – áthúzódtak a későbbi Közép-Szolnok megye Kraszna-menti területére.

A Karkász-törzs a Balaton és Zalavár vidékén, az itteni szlovén telepeket behódoltatva, Somogy, Zala és Vas megyék területét ülte meg. A hadnagyok nemzetsége, a X. századi történetünk legismertebb hadvezéréről és államférfiáról, Bulcsú karkászról (Krónika: Vérbulcs) nevezett s az utolsó karkász (Koppány) lázadása után vagyonát vesztett Vérbulcs vagy Lád nem a Balaton nyugati partvidékén szállt meg.

A karkásztól délkeletre – a későbbi Bodrog, Bács, Valkó és Baranya megyék területén – telepedett meg a Botond-törzs. A magát honfoglaló hadnagytól származtató Kán nem Baranya és Valkó megyék Dráva-kétparti részein, a Botond nem Bodrogvár vidékén és az Al-Duna két partján, Bács és Valkó megyékben szállt meg.

A fejedelmi törzstől északnyugatra – a Csallóköz keleti részén s az azt környező Pozsony, Nyitra, Győr, Komárom, Esztergom, Bars és Hont megyék területén – szállt meg a Garam-völgyön át 902 táján nyugat felé húzódó s a trencsén-nyitrai szláv lakosságot hódoltató Lél-törzs. A hadnagy nemzetsége – a Zoárd nem – a Duna két partján és a Csallóközön telepedett meg. Egy másik előkelő nemzetség, a Szemere, a Zsitva-folyó völgyét ülte meg.

Az alsó-tiszai és Maros-menti törzsek Dunántúlra vándorlása után a Gyula-törzs is megindult nyugat felé s a Maros-völgye szűk sikátorából a későbbi Temes, Torontál, Csanád, Arad, Zaránd és Békés megyék sík területeire húzódott. A hadnagy nemzetsége, az Ajtony nem, melynek birtokai az utolsó gyula leverése után adományképpen a Csanád nem kezére jutottak, a Maros két partján, a Maros-torkolat mocsaraitól védett Marosvár vidékén szálltak meg. A XI. század elején az önálló fejedelmi hatalomra törő Ajtony a Köröstől és Tiszától Erdélyig és az Al-Dunáig uralkodott, sokáig dacolva a szent király hatalmával.

Az Ound-törzs a fejedelmi törzs korábbi szállásföldjét foglalta el. A hadnagy nemzetsége – a Boor- vagy Kalán nem – a későbbi Csongrád megye Tisza-kétparti területén Alpár, Szer, Körtvélyes, Szegvár és Vásárhely vidékén szállt meg, míg a had többi nemzetségei, a Csolt (Vatha) nem, Borsa nem s a többiek Csongrád, Békés és Bihar megyéknek a Sárrét kiterjedt mocsárvidékétől védett területét ülték meg.

A Kundu-törzs vezető nemzetsége – a Kaplony nem – a Kraszna és Szamos partjain elterülő s a nagy láptól védett első szállásföldjét végleg megülte, a többi nemzetségek – a Balog-Semjén, Maglód vagy Gyula-Zsombor, Agmánd s más nemek – Szabolcs, Északkelet-Bihar, Közép-Szolnok s később a Szamos és Almáspatak völgyén Kolozsvár-Torda vidékig húzódva, Kolozs, Doboka és Torda megyék területén szálltak meg.

A kabarok vezető nemzetségei – az Aba, Örösőr és Bors (vagy Miskolc) nemek – a Bodrog-Sajó közéről lejjebb húzódva, a Mátraalját, a későbbi Tisza-kétparti (Heves)-Újvár megye és Borsod területét ülték meg. A többi nemzetségek a Felső-Tisza mellékfolyói mentén szálltak meg.

A székelyek mintegy kilencedik törzsként a Felső-Maros és Küküllő völgyeit tartották megszállva.

A végleges megszállás képének megrajzolásában és a törzsi szállásföldek kijelölésében a hazai források – Anonymus, Krónika, Gellért-legenda – és Konstantinus adatai, valamint a III. fejezetben kifejtett általános szempontok mellett főleg a foglaló nemzetségek birtokviszonyaira támaszkodhatunk. Ilyenekül azokat kell tekintetnünk, melyek a régi hagyományokon alapuló XI–XII. századi krónikákban és legendákban honfoglaló vagy a X–XI. században szerepet vivő ősi magyar nemzetségekként szerepelnek, ú.m. az Árpád, Csák, Kurszán (v. Kartal), Szalók, Ákos, Szolnok, Baracska (Brucsa), Csanád, Zoárd, Szemere, Vérbulcs, Botond, Kán, Ajtony, Bór [Bár] (v. Kalán), Csolt (Vatha), Bors (Miskolc), Aba, Örösúr, Katapán, Kaplony, Agmánd, Maglód (Gyula Zsombor) nemek. A térképen, amelyet egyelőre nem nyomtathattunk ki, a nemzetségek megszállásmódjának érzékeltetése végett néhány oly nemzetség ősi szállásföldjét is feltüntettük, melyek X–XI. századi szerepléséről adatunk nincs, de kétségtelenül ősmagyar származásúaknak látszanak s birtokaik helyzetéből vagy későbbi szereplésükből következtetve, honfoglalóknak tarthatók. Ilyenek a Bicske, Tétény, Bikács, Káta, Bés, Koros (v. Lipovnak), Alap, Pok, Barsa, Balog-Semjén, Szente-Mágócs nemek. E nemzetségek első szállásbirtokát honfoglaláskori szerzeménynek kell tekintenünk. A nemzetségi szállástelepek közelebbi meghatározásához segítségül hívtuk a semélyneveket fenntartó helyneveket is ott, ahol valamely nemzetség több X–XI. századi tagjának nevét vagy méltóságnevét ismerjük. Az Árpád-törzsnél Tarhos, Jutas, Solt, Ülle (ma Ölle), Tevel, Fájsz (?), Tas, Taksony, Tormás (Árpád nem), Csákvár, Szabolcs (Szabolcs nem), Szalók, Ősi (Szalók nem), Vajta (Baracska nem), Kurszánvár, Kartal (Kurszán nem), Doboka, Csanád (Csanád nem), Ákosmonostora, Ákos (Ákos nem), Bicske (Bicske nem), Káta (Káta nem), Téteny (Tétény nem), Bikács (Bikács nem), Szolnok (Szolnok nem), továbbá a törzs nevét őrző Megyer helynevek látszanak ilyennek. A Lél-törzsnél: Lél (Zoárd nem), Huba, Szemere (Szemere nem), Alap, Pok, Koros; a karkászoknál: Bogát, Kál, Bulcsú, Koppány (Vérbulcs- v. Lád nem); a Gyuláknál: Gyula és Ajtony; az Ound-hadnál: Ete (Boor nem), Barsa, Csolt; a kabaroknál: Pata és Ajtony; az Ound-hadnál: Ete (Boor nem), Barsa, Csolt; a kabaroknál: Pata (Aba nem), Csaba, Bors, Miskolc (Miskolc nem), Sajó-Örös, Örösúr vára (Örösúr nem); a Kundu-törzsnél: Kaplony (Kaplony nem), Zsombor (Maglód nem), Kálló, Semjén (Balog-Semjén nem). Ki kell azonban emelnünk, hogy e helynevek – mint maguk az utóbb felsorolt nemzetségnevek is – részben későbbi (XI–XII. századi) származásúak; az ősi szállásföld helyzetére mégis világot vetnek. A nyolc, illetőleg a székelyekkel kilenc magyar törzs szállásföldjének megállapításában szerettem volna felhasználni a nyelvészeti és etnográfiai kutatások eredményeit is. Sajnos, e tekintetben az irodalomban nem találunk elfogadható és alapul vehető megállapításokra. Kívánatos volna, ha a szaktudósok alapos vizsgálat tárgyává tennék, hogy a honfoglaló törzsek szállásföldjéül kijelölt területek magyarságánál, ú.m. a Fehér-Veszprém megyei, csallóköz-kisalföldi, zala-somogyi, szabolcs-szatmár-kolosi, palóc és székely magyarságnál (a másik három törzs a török időben kipusztult) felismerhetők-e külön törzsi eredetre valló nyelvi és néprajzi sajátságok? A megszállást és az erre vonatkozó források bírálatát, különösen a hazai hagyomány értékelését illetőleg l. bőven Turul, XXX. 1912. 89–115, bár felfogásom a részletekben azóta módosult s a honfoglalás és megszállás képe világosabbá vált. V.ö. még A magyarság megtelepülése (Magy. Gazdák Szemléje, 1921.), Pauler (Századok, XI. 1877.). A szállásbirtok megállapításához Karácsonyi: M. nemzetségek I–III. adatait használtam fel, de következtetéseit nem mindenben tettem magamévá. A helynevekre v.ö. Csánki: Magyarország történeti földrajza I–III. és V.

72. A magyarok – ősi települési szokásuknak megfelelően – télen a folyóvizek, tavak mellett, sík és dombos vidéken laktak. Tavasszal – mihelyt az esőzések megindultak – felhúzódtak a vizenyős, árvizektől fenyegetett területről a hátakra, dombos vidékre, helyi lejtőkre s késő őszig, a hideg idő beálltáig ott tanyáztak. Minden nemzetségnek megvolt a maga állandó téli és nyári szállástelepe, hova a nemzetség tagjai bármikor visszavonulhattak s hol az asszonynép, gyerekek, szolgák rendszeresen tanyáztak.

Az Árpád nemnek ilyen állandó nemzetségi szállástelepei voltak: Fehér (Noe-hegy) és a Csepel-sziget. Árpád nemzetségének tagjai e két szállástelep környékén – télen a solti részeken, nyáron a veszprémi és tolnai lejtőkön – éltek és gazdálkodtak. A Csák nem szállástelepei a vértesalji Csákvár, Berény, Mór vidékén és a Fehér megyei Szabolcstól a Dunáig terjedő síkon, a Kurszán v. Kartal nemé a Duna mellett Kurszánvár vidékén és az aszódi dombokon, a Vérbulcs nemé a Balaton és mocsarai mentén és a Vas megyei Szombathely vidékén, a Zoárd nemé Nyitra és Galgóc vidékén és a Csallóközön, az Aba nemé a Mátraalján és a Tisza partján, az Örösúr nemé a Bükkben és a Sajó-torkolatnál, az Ajtony (később a Csanád) nemé Marosvár, Ajtonymonostora és Gyula-tő vidékén voltak. Ezek az állandó nemzetségi és családi szállástelepek a körültük csoportosuló szolgákkal népesebb falvakká fejlődtek s ezek tartották fenn nevükben az első foglaló, a honfoglaló nemzetség- vagy családfő, vagy pedig a nemből kiszálló s önálló családot alapítva, új szállást kereső nemzetségtag nevének emlékét.

73. A magyarok számukhoz mérten – magukkal hozott szolgáikkal együtt alig lehettek többen három-négyszázezer embernél – igen nagy területet szálltak meg. Kiterjedt állattenyésztő pásztorgazdaságukhoz hatalmas szénatermő területre volt szükségük. Mindamellett úgy a határszéleken, mint az ország belsejében igen nagy területek – a ló- és szarvasmarha tenyészetre, halászatra és földművelésre alkalmatlan magas hegységek, őserdők és kopár, homokos, szikes pusztaságok lakatlanul maradtak. Nem szállták meg Dunántúl a Pilis, Vértes, Bakony és Mecsek hegységeket, a Duna-Tisza közön és Tiszántúl a későbbi Kis- és Nagykunság, Jászság, Hortobágy pusztáit, a bihari nagy erdőséget és a tiszántúli síkságot Erdélytől elválasztó hegyvidéket.

V.ö. Turul, XXX. 1912. A honfoglaló magyarok számának megállapításánál mellőztem a XIII. századi krónika túlzott adatait (210.000 fegyveres, tehát kb. 800.000, a szolgákkal több mint egymillió lélek). A keleti írók 20.000-re becsülik a lebediai magyarok hadba szálló seregét. Legalább ugyanennyi fegyverfogható férfira kell a szállástelepek védelmére hátramaradók számát tennünk. 40.000 férfinak – mindegyikre négy más családtagot számítva – minimálisan is 200.000 lélekszám felel meg a közvetlen környezethez tartozó rabszolgák és családjaik nélkül. Ez a szám nem sokban módosult, mert a 895. évi katasztrófa embervesztesége és a kabar csatlakozás kiegyenlítik egymást. 899-ben – nyugati írók alapján – 5000 harcosra tehető az Itáliába betört magyarok száma. A Lech-mezei, sőt a riadei csatában is 100.000 magyarról szólnak a nyugati krónikások. Bár ez a szám kétségtelenül túlzott, legalább is 15–20.000 lovasra tehetjük az Augsburg mellett tönkrevert magyar sereg számát. Némi analógiát találhatunk a XIII. században hasonló súlyos körülmények közt, a tatárok elől magyar földre menekült kunok számában is, mit a jól értesült Rogerius „családjaikon kívül” 40.000 emberre tesz.

74. A megszállás gazdasági célszerűsége és tervszerűsége nyilvánvaló, az elhelyezkedésben mégis a katonai szempont volt döntő.

A megszállás súlypontja a Dunántúlra esett, ami annál feltűnőbb, mert a hunok és avarok fejedelmei, kiknek kelet felé a Kárpátokon túl is alattvalóik laktak, népük zömével annakidején a Tisza-mentén szálltak meg. A magyar törzsek közül négy – köztük a legnépesebb Megyer-törzs a fejedelemmel – túl a Dunán telepedett meg, viszont a Tiszántúl keleti részén és Erdélyben hatalmas területek néptelenül maradtak. Kétségtelen, hogy gazdasági okok, a Dunántúl műveltebb földje kívánatosabbá tették annak birtokát az őserdőségekkel, mocsarakkal borított tiszántúli részeknél. Mégis az elhatározás fő okát a katonai célszerűségben, a keleti veszedelemtől, a besenyőtámadástól való félelemben kell keresnünk. A dunántúli letelepedésben kell látnunk a magyarok tudatos nyugatra törekvésének egyik legbiztosabb jelét.

75. A magyar törzsek az Alföld szélein, a folyóvizek kijáratait szállták meg s a hadnagyok nemzetségükkel víz mellé, nagy folyók két partjára, szigetközökre, mocsaraktól védett területre telepedtek. A hirtelen támadás elleni védelem szempontjai tették kívánatossá a határhegységekbe vezető természetes hadiutak, a folyóvölgyek torkolatának megszállását és a nagy folyók átkelőhelyeinek – a réveknek, gázlóknak – kétparti biztosítását. Ellenséges támadás esetén a törzsnek a folyó másik partjára húzódó népét és vagyonát az átkelőhelyeknél állást foglaló férfinép könnyebben védhette a meglepetés ellen. Ugyancsak katonai szempontból volt fontos oly központi, állandó szállástelepek kiválasztása, ahová – mint megerősíthető, hozzáférhetetlen helyekre – meglepő támadás esetén is gyorsan visszavonulhattak. Erődített helyeknek, földváraknak bőviben volt az ország. Ezeket a magyar nemzetségek a szlávok behódoltatása után birtokukba is vették, de védelemre nem minden esetben használhatták fel. A sík területen fekvő földvárak sáncai a lovas nomád szomszéd ellen kevés védelmet nyújtottak. Csak mocsárvárak, szigetközök vidéke adott biztos menedéket. A Csepel-sziget, illetőleg a kétparti Sárvizek mocsaraitól körülövezett nagyobb szigetjellegű terület, a Csallóköz nyugat felől mocsártól, sártól védett keleti csücske, a Zalavár körüli mocsarak a Balatonnal, a Dráva-torkolat mocsarai, a Szárazér-Maros-Tisza-Aranka szögének mocsaras vidéke, a Körös-torkolat és a Sárrét járhatatlan ingoványai, a Szamos-Kraszna-vidéki lápok és a Sajó-Eger-vidéki morotvák egy-egy törzs, illetőleg hadnagyi nemzetség természetes mocsár- vagy szigetváraivá lettek, hol a hadnagyoknak állandó védett telepük (Csepel és Fehérvár, Lél a Csallóközön; Bogát a Balaton mellett; Bodrogvár, Marosvár, Ete, Kaplony) volt, hova támadás esetén egész háznépükkel és barmaikkal visszavonulhattak s hol az asszonynép a gyermekekkel rendesen lakott.

76. A törzsek szállásföldjét széles, lakatlan földsávok, természetes határok választották el egymástól. E természetes határok, hegyek, erőségek, tavak, nagyobb járhatatlan mocsaras vidékek, vagy sivár pusztaságok voltak, de nyoma van annak is, hogy az avarok gyűrű néven ismert mesterséges gyepűrendszerét is felhasználták a törzsszállások elválasztására és védelmére. Árpád hadának szállásföldjét a Mátra, Cserhát, Pilis, Vértes, Bakony hegységek láncolata, a Balaton, a Kapos-menti avar gyepűvonal, a Mecsek-hegység, a Duna balpartján a Sár, vagyis a bodrogi részektől Soroksárig húzódó mocsaras, ingoványos terület s ezen túl a későbbi Kis- és Nagykunság és Jászság szikes, homokos területe övezte. Lél és Vérbulcs törzseit egymástól a Hanság és a Rába-Répce mentén húzódó hegyek s talán egy Kapuvártól Vasvárig, majd a Bakony nyugati kiágazásai felé húzódó mesterséges gyepűvonal, emezt a Botond-törzstől a Mecsek választotta el. A Botond-törzs és a tiszai törzsek közt pusztaság, a Gyula- és Ound-törzsek közt a Szárazér és Sárrét mocsarai területek el. A kabarokat Ound törzsétől a Nagykunság pusztasága, Lél és a fejedelem törzsétől a Mátra választotta el. A Kundu-törzset nyugat felé a Hortobágy, a nyíri és bihari erdőségek határolták. E többnyire erdős határzónák a vadászatkedvelő magyaroknak vadászterületül is szolgáltak, de főcéljuk a védelem és a törzsközi összeütközések kikerülése volt.

A hadnagyok nemzetségének állandó szállástelepét ilyképpen hármas védőgyűrű vette körül: a víz és mocsár alkotta váröv, a törzs többi, körülte elhelyezkedő nemzetségeinek élő gyűrűje és a hegyek, erdők, mocsarak, puszták alkotta természetes várfal.

A törzsválasztó zónák megállapításában a tájrajzi viszonyok mellett a későbbi tömegtelepüléseket és a nagyobb kiterjedésű, különösen egyházi adománybirtokok helyzetét használhattuk fel. V.ö. még Turul, 1912. és Sebestyén tanulmányait az avar gyepűrendszerről (Ethnographia, 1897, 1899.).

77. Mint a nemzetségek a törzsfő (hadnagy) nemzetségét, úgy fogták körül a fejedelem törzsét a többi törzsek. A Közép-Duna mentén központi helyzetben megszállt Árpád-törzset gyűrűalakban fogta körül hat más törzs, melyek mindegyikére fontos katonai feladat hárult. A Felső-Duna-menti Lél-törzs szállásföldjén futottak össze a Vág, Morva, Duna völgyein át Morva-Csehország és Németország felé vezető hadiutak. A Balaton-menti Karkász-törzs földje gócpontja volt a Rába- és Mura-völgyén át Stíria, Ausztria és Németország, a Dráva- és Szamos-völgyén át Itália, a Száva- és Kulpa-völgyön át Horvátország, a Dráva-Száva közti síkon Szerbia és Bizánc felé vezető hadiutaknak. E két törzs fejei – az egykorú bizánci és nyugati forrásokból is ismert – Zoárd (Salard), Lél, Bogát, Kál, Bulcsú vitték az előharcos szerepét a X. század nyugati és balkáni portyázó hadjárataiban. A Dráva–Al-Duna-vidéki törzsre, a bizánci harcok hőseként megénekelt Botond hadára hárult a szerémségi bolgárok elleni védelem. A gyulák hatalmas törzse őrizte a Morava völgyén át Bulgária és Bizánc felé vezető hadiút kijárását s ez volt hivatva az Al-Duna és Morava, valamint a Maros-völgy felől várható bolgár és besenyő támadások feltartóztatására. Ound törzse a Körös völgyét, a kabarok az északkeleti szorosokon át vezető utak végpontjait tartották megszállva. A Berettyó, Ér és Kraszna völgyek védelmét talán már a X. században a fejedelmi had oda kiszálló nemzetségei (Ákos, Káta) vették át. A veszedelem keleten volt a legnagyobb, amerre a régi, kegyetlen ellenség – a besenyő – tanyázott. Ezért itt, túl a Kabar-, Ound- és Gyula-törzsek tiszai védővonalán és az ettől keletre húzódó erős, természetes bástyán – a nyíri és bihari őserdők és az erdélyi határon húzódó hegységek övezetén –, a Felső-Tisza, Szamos, Maros és Küküllők völgyeinek bejáróit hátvédként védelmezték a Kundu-törzs és a honfoglaló magyarokhoz mintegy kilencedik törzsként csatlakozó Felső-Maros- és Küküllő-vidéki székelyek nemzetségei. A fejedelmi törzset kelet felé ilyképpen négyes védőgyűrű vette körül: a Sárvíz mocsarai, mögöttük a homokpusztával, a tiszai törzsek védővonala, a nyíri, bihari erdőségek és az erdélyi határhegyek öve, végül a Szamos-menti és székely törzsek vonala.

V.ö. Turul, XXX. 1912.

78. A megszálláskor tudatos stratégiai tervszerűséggel kiépített védelmi rendszert betetézte a határok nagyszerű védelme: az összes törzsek szállásföldjét körülfogó, széles, jobbára lakatlan és gyakran járhatatlan területek gyűrűje. Északnyugaton, északon, keleten és délkeleten a természetalkotta hatalmas bástya, a Kárpátok úttalan őserdőkkel borított széles övezete, a Temes-folyótól délre eső pusztaság az Al-Duna mocsaraival, Szerémség és Nyugat-Szlavónia (a mai Horvátország) erdős-hegyes vidéke, a nyugati határon a Muraköztől észak, majd északnyugat felé húzódó erdős földsáv a Wiener-Walddal a dél-oroszországi népválasztó semleges zónákhoz hasonló országválasztó közök voltak. E széles övezet, a gyepűelve, vagyis a mesterséges torlaszokon, gyepűkön túli terület megóvta a magyar népet minden, az etelközihez hasonló meglepetésszerű támadástól, viszont neki módot adott, hogy a gyepűn keresztül vezető utak belső kijáratánál, a nemzetségektől megszállt folyóvölgytorkolatoknál mesterségesen elzárt, eltorlaszolt gyepűkapuk (porta) megnyitása után a tőle jól ismert utakon áthatolva, váratlanul meglephesse szomszédait. Kelet felé kettős gyepűvel védte a határokat. A Kundu- és Gyula-törzs Szamos- és Felső-Maros-völgyi szállástelepei kívül estek a Meszes-, Réz-, Királyhágó-, Bihar és Erdélyi Érchegységeken át húzódó belső gyepűvonalon.

A gyepűelve nem mindenütt volt teljesen lakatlan. Nyugaton például a Fertő-vidéki és alsóausztriai avar töredékek, délkeleten a székelyek mintegy előörsök, határőrök a tulajdonképpeni belső gyepűvonalon túl laktak s bizonyos, hogy elszórtan kisebb szlovén és avar néptöredékek is húzódtak meg az erdős-hegyes vidékeken. Maguk a magyarok a gyepűelvét vadászterületekül, portyázásuk előtt táborozó tanyául használták s a veszélyesebb pontokon valószínűleg állandó őrségeket is tartottak az utaknak a gyepűelvéről kivezető külső kijáratánál, a tulajdonképpeni országhatáron.

V.ö. Turul, 1912.; Tagányi: Erdély és honf.; Gyepü és gyepüelve; Bátky (Földr. Közl., 1918.). A gyepűvonal, gyepűelve kijelölésében némi – különösen a Sopron-Moson-Csallóközi, a Maros-vidéki és Száva-Dráva-közi vonalat illető – eltéréssel Karácsonyi (A honf. és Erdély és Halavány vonások) nyomán jártam.