7. Következmények

79. A honfoglaló magyaroknak az az elhatározása, hogy településük súlypontját a Dunántúlra helyezték és kelet felé határozott védelmi állást foglaltak el, már az első megszálláskor megpecsételte a nemzet jövő sorsát. Noha a nyugattal szemben a honfoglaláskor s azt követően több mint félszázadon át ellenségképpen léptek fel s noha a nyugati érdekkörbe való bekapcsolódásuk csak Szent István korában következett be, a nyugati keresztény kultúrközösséghez való csatlakozásuk két legfontosabb előfeltétele: a keleti érdekkörtől való teljes elszakadás és a földrajzi elhelyezkedés már a honfoglaláskor megvalósult. A Németországgal szomszédos és a latin-keresztény műveltség hagyományival terhes dunántúli föld, frank főhatóság alatt már keresztény eszméket magába szívott, földműves szláv és avar lakosságával ellenállhatatlanul sodorta a vérrokonaitól elszakadt magyar népet nyugat felé. A dunántúli megtelepedésre, mint végső okra kell visszavezetnünk a Dunántúl[on] megszületett magyar királyságnak a X. és XI. század fordulójában a bizánci térítő törekvésekkel szemben tanúsított szívós ellenállását. A megszállásban érvényesülő tudatos stratégiai tervszerűségnek volt köszönhető, hogy a magyarság ellen tudott állni a népvándorlás utolsó hullámaként nyugat felé törekvő besenyők és kunok támadásainak és a bizánci hódító törekvéseknek, s így elkerülte a Magyarország és Balkán földjén elpusztult vagy felmorzsolódott hun, avar, besenyő és kun népek s a keleti művelődési körbe ékelődött, elszlávosodott bolgárok, kazárok és más rokonnépek sorsát.

80. A legtermékenyebb, mezőgazdaságilag legértékesebb területek, az alföldi hátságok, folyóvölgyek, dombos vidékek birtokbavételével, öntudatlanul bár, a magyarság gazdasági túlsúlyát biztosították a gyér lakosságú, külső településre szoruló országban. A később jövő keleti és nyugati telepesek – kunok, besenyők, németek, flamandok, vallonok, oláhok, rutének – az ország szívében és a határszéleken lakatlanul maradt, gazdaságilag értéktelenebb kopár pusztaságot és hegyvidéket voltak kénytelenek megszállni. Ennek következménye volt, hogy még a kulturált német telepesek is csak a kereskedelem, ipar és bányászat terén vehették fel a versenyt a magyarokkal, de gazdasági fölényüket a mezőgazdaságra hivatott országban veszélyeztetni sohasem tudták.

81. A honfoglaló magyar nemzetségek szívesen keresték a már lakott vidéket s az országban elszórtan lakó szlovén, germán, avar és bolgár néptöredékeket közvetlen uraságuk alá hajtva, mintegy rájuk telepedtek, gyér lakosságú telepeik közé ékelődtek, minek következtében e népelemek, nyelvkincsük egy részét a hódítóknak átadva, gyorsan megmagyarosodtak.

82. Azáltal, hogy a törzsek az ország belsejében hagytak pusztán nagyobb területet (Kunság, Hajdúság, Bihar stb.) és inkább az Alföld széleit – a folyóvölgyeknek a hegységekbe torkoló vidékét, a gyepűkön át vezető utak bejárásait – szállták meg, már a foglaláskor kijelölték a később mindig magyarnak maradt, zárt egységet alkotó belső terület határait és birtokukba véve az ország határai felé irányuló kitelepülés természetes útvonalait, megteremtették az új haza gazdasági, etnikai és politikai egységének előfeltételeit. Az etnikai egység kialakításának útját állta ugyan a tatároktól és törököktől szenvedett s elsősorban a színmagyar lakosságot sújtó veszteség, de a honfoglaláskor kijelölt nyelvhatár körén belül a lakosság még e borzasztó csapások után is túlnyomóan magyar maradt. A megritkult ősi lakosság ezen a területen a későbbi századokban tömegesen betelepített idegen nemzetiségeket is legnagyobb részben magába szívta.

83. A magyarok megtelepülésének az a sajátossága, hogy az ország határán és belsejében nagy területek, mint ország- és törzsválasztó zónák megszállatlanul maradtak, mélyreható politikai következményekkel járt. Szent István ezeket a nemzetségi megszállás alá nem került területeket s azoknak a nemzetségektől nem függő idegen lakosságát szerte az egész országban birtokba véve, szerezte és szervezte meg a központi hatalom gazdasági alapját, a rengeteg kiterjedésű királyi birtokot, anélkül, hogy a nemzetségi vagyont – nyilvánvaló hűtlenségi eseteket kivéve – érintenie kellett volna. Ennek a szerencsés körülménynek volt köszönhető, hogy a nagy politikai átalakulás, a két leghatalmasabb törzsfő, az utolsó gyula (Ajtony) és karkász (Koppány) ellenállását kivéve, minden nagyobb rázkódtatás nélkül ment végbe.

Az egykori törzsválasztó közökön elterülő lakatlan belterületen és a gyepűelvén alakultak ki a királyi család nagy birtoktestei: a pilisi, bakonyi, zólyomi, bihari, munkácsi, pozsegai stb. gazdaságok. Ugyanitt jutottak királyi adományból összefüggő nagy birtokhoz a keresztény királyság államszervező munkájának fő támaszai: az egyház és az új, részben bevándorolt németekből kikerült tisztviselő és adományos arisztokrácia. A püspökségek: Esztergom, Kalocsa, Pécs, Veszprém, Győr, Vác, Eger, Bihar, Gyulafehérvár, társas káptalanok: Nyitra, Dömös és a Benedek-rend első monostorai: Pannonhalma, Bakonybél, Pécsvárad, Tata, Zobor, Garamszentbenedek, a törzsszállások területének szélén, az addig megszállatlan erdős-hegyes vidéken helyezkedtek el s jórészt itt kapták birtokaikat. Ezen a területen alakultak ki a középkor nagy világi birtoktestei is.

84. A király tisztán gazdasági szervezetű családi birtokaitól elütő, gazdasági, de egyszersmind katonai rendeltetéssel bíró váruradalmak, a vármegyék s ezek népei viszont, bár e területből is gyarapodtak, a nemzetségi szállásbirtok és a nemzetségektől függő szolganépek közé ékelve tűnnek fel. Sőt a vármegyék területi kialakulására hatással volt a nemzetségi szállásföldek, különösen a hadnagyi nemzetségek szállásföldjének helyzete. A törzsek vezető nemzetségeinek szálláshelyéül megjelölt területeken, Komárom, Esztergom és Fehér Duna-kétparti; Újvár, Szolnok és Csongrád Tisza-kétparti; Baranya Dráva-kétparti, Csanád és Arad Maros-kétparti, Szatmár Szamos-kétparti és Zala megye Balaton-kétparti részeinek, valamint a később ketté- majd háromfelé szakadt Szolnok megye távoleső területeinek gazdasági és közigazgatási összekapcsolása csupán a megyék területén lakó vezetőnemzetségek birtoklási viszonyaiban lelheti magyarázatát. Szent István az új államszervezetben s a vármegyékben is vezető szerepet szánt és juttatott a hozzá hűnek bizonyult nemzetségeknek. Másrészt pedig hatalma biztosítása végett a várgazdaságoknak az egész országot behálózó láncolatával át kellett törnie a régi törzsi szállásterületek határait, a központi hatalom gazdasági és katonai exponenseit közbe kellett ékelnie a nemzetségi telepeknek.

85. Hasonlóképpen felismerhető a honfoglaláskori megtelepülés hatása az egyházközigazgatási szervezet területi kialakulásán. Bár az egyházmegyék határainak kijelölésénél – nyugati mintára – tekintettel voltak a vízrajzi viszonyokra s a nagy folyókat rendszerint határvonalként vették fel, hét püspökség – az esztergomi, egri, váci, erdélyi, marosvári, pécsi és veszprémi – területének magva fedi némi módosulással hét honfoglaló törzs szállásföldjét. A nyolcadik, fejedelmi törzs szállásföldjének egyházi főhatóságán a kalocsai érsek a veszprémi, pécsi és váci püspökökkel osztozott. Ennek magyarázatát kétségtelenül abban kell keresnünk, hogy Szent István az első időben alapított Duna-menti és dunántúli püspökségek főpapjaival – az államszervezésben legbuzgóbb munkatársaival – állandó összeköttetésben akart maradni. Győrött, Biharban, később Nyitrán és Zágrábban a honfoglaláskor csak részben megszállt területek kaptak püspökséget.

86. A honkeresés, az új haza elfoglalása s az annak megszállásában kifejezésre jutó védelmi politika Árpád fejedelem és vezértársai tudatos elhatározásán alapuló személyes ténye volt. A megszállás részleteiben megnyilvánuló céltudatosság és tervszerűség azonban az egész nemzet, a nemzetet alkotó törzsek és nemzetségek megfontolt cselekvésének eredménye. A megtelepülés módja a maga mélyreható kulturális, gazdasági és politikai következményeivel az egykorú nyugati szomszédoktól és modern íróktól kultúrátlan, barbár hordaként feltüntetett honfoglaló magyar nemzet kultúrértékeinek, államalkotó erejének és fejlődőképességének bizonyítéka.