| « Jegyzetek | KEZDŐLAP | Jegyezetek » |
Európa ókori történelmében a városok az állami lét főszervei. Az egyes görög államocskák s a római birodalom története – a fővárosok: Athén, Spárta, Théba és Róma körül mint egy központ körül forogva – nem más, mint e városok története. Virágzásának tetőpontjára Róma történetében jutott a városi szervezet, hol nemcsak mint az állam első szerve, hanem mint annak forrása, alapja lép fel. A római birodalom alkotmánya, intézményei városi alkotmányból, intézményekből fejlődtek. A birodalom katonai és gazdasági berendezése a városokon nyugodott és „a városi szervezet annyira sajátja, hogy egyébből sem áll, mint autonóm városokból”.
A középkor városainak nem jutott ily fontos szerep az államok életében, sőt azt mondhatjuk, hogy mindenütt mintegy az állam testéből kiszakított, külön történetet élő s külön fejlődés alatt álló testületek lépnek fel, melyek többnyire a fejedelmi hatalom támogatói, szemben az uralkodók rovására saját hatalmukat fejleszteni törekvő fő- és köznemesi osztályokkal. A fejedelmeknek, kik akár honvédelmi, akár pénzügyi tekintetben eszközül használták a városokat, érdekükben volt ezeknek fejlesztése s azt elő is mozdították, de már oly nevezetességre jutásuknak, aminőt az ókor városainál látunk, éppen az uralkodói hatalom vetett gátat. Mindössze Olaszország földjén alakultak városi szervezetek, melyek világtörténelmi szerepre jutottak, egyrészt az egységes uralom összetartó kapcsának hiánya, másrészt a talaj s a nép városalkotásra való fogékonysága következtében, s ezáltal „maradt Itália, ami volt, a városok országa”.{1}
A városok történetének tárgyalásánál az első kérdés, amire feleletet kell keresnünk, hogy mi módon keletkeztek s mily körülmények segítették elő megalakulásukat? Egy pillantást kell vetnünk a nevezetesebb teóriákra, melyek a középkori városi szervezet magvát más-más intézményben keresik és melyek mégis eleddig eldöntetlenül hagyták e fontos kérdést. Különösen a német és olasz városokról kell szólnunk, mint melyeknek a magyarra hatásuk lehetett.
Az a körülmény, hogy a középkori városok túlnyomólag római városok helyén épültek, a várostörténet első kutatóit a római municipiumokból való származás gondolatára vitte.{2} Az újabb írók e felfogással már teljesen szakítottak, kimutatván annak tarthatatlanságát;{3} a kapcsolat a római városokkal csupán külső s egyrészt annak következménye, hogy a népvándorlással bejövő népek készen találván a római épületeket, városokat, azokat egyszerűen elfoglalták; másrészt meg, ahol a városok az új betelepülők megjelenésekor már fenn sem álltak, az okozta ezt, hogy a rómaikat is, mint a középkoriakat a gazdasági, kereskedelmi, honvédelmi célszerűség vezette a városok helyének megválasztásánál, illetve város csak ott fejlődhetett, ahol a kedvező feltételek megvoltak, s mivel e feltételek nem változtak, a városok ugyanazokon a helyeken épültek fel újra.{4} A római hatás tisztán elnevezésekben, szavakban mutatkozik, melyeknek értelme már megváltozott.{5} Voltak, kik a szabad germánközségből és a püspöki székhelyek népei élvezte immunitásból fejlődöttnek tartották a városok jogát, ismét mások a céhszervezetből, Gildekből, való származás mellett törtek lándzsát.{6} Nevezetesebb ezeknél Nitzsch felfogása, ki a karolingi udvari jogból (Hofrecht), a miniszteriális rendszerből keletkezettnek mondja a városi jogot. A miniszteriálisok, szolganépek közé tartozó kereskedő- s iparos népek a forgalmasabb székhelyek köré csoportosulva a felettük hatalmat gyakorló püspökök és főurak ellen vívott harcok után felszabadulva lesznek polgárokká.{7} Az ő előbb királyi, majd püspöki officialeseiből alakult a városi bíróság. Ezzel szemben s főleg vele vitatkozva az újabb irodalom tagadja a városoknak udvari jogi származását s elvetve minden eddigi feltevést, a városi jogot a vásárjogra vezeti vissza s minden többi jogát ebből származónak állítja.{8} E felfogás szerint, melynek legnevesebb képviselője Sohm Rudolf, a polgárok kereskedők voltak s a városok csupán a kereskedelemnek köszönik alakulásukat. A vásárjogból s a király jelképes jelenléte miatt érvényes várjogból (Burgrecht) keletkezik a városjog, mely vásárjogi származása alapján menedékjog is s ezért „szolgaságot a városi jog nem ismer”.{9}
E felfogások közül a két utóbbi a legjelentősebb és legalább a német városokra vonatkozólag – a többi alaposan megcáfoltatván – csupán ezek vehetők tekintetbe, és azt hiszem, helyesen járunk el, ha középúton haladunk a kettő közt. Akár az udvari, akár a vásárjogból való származás teljes elvetését hibának kell vennünk. Valószínű az a fejlődés, hogy a régi miniszteriális szervezet bomlásakor a városokban megmaradt szolganépek, illetve ezek túlnyomólag kereskedéssel s iparral foglalkozó rétegei udvari hivatalnokaik, tisztjeik alatt mindjobban tömörülnek és az ekkor már felettük hatalmat gyakorló püspökök, főurak ellenére, gyakran velük vívott hosszú harcok után a tisztviselőválasztás jogát s ezzel az autonómiát megszerzik maguknak. A miniszteriális tisztviselők ezáltal városiakká, a szolganépi községek városokká emelkedtek. Ez az átalakulás azonban nem mehetett végbe anélkül, hogy valamely kiváltság által e szolganépek, félszabadok alapot ne nyerjenek a küzdelem folytatására. E kiváltság a vásártartás joga volt, ami viszont már fejlettebb kereskedelmet tételez fel éppen az említett kereskedőnépek körében. E jog által a vásár területén működő bírói hatóság – akár a miniszteriális község bíráját s tisztviselőit, akár másokat bíztak meg ezzel – jogot nyert a vásáron megforduló minden rendű s rangú ember felett ítélkezni. Eddig a miniszteriális községnek a középkori jog individuális jellege következtében csak egyenlő társadalmi helyzetű emberek a tagjai; ezután a vásári bíráskodás lassanként az egész községre kiterjesztvén hatáskörét – s ha külön bíróság volt, a községi magisztrátussal egybeolvadván – a jog territoriálissá lesz és az ily módon átalakult községi hatóság a forgalom s kereskedelem szabadsága érdekében jogot nyer minden, a határán belül megforduló ember felett való ítélkezésre. Városi élet kezdetéről csak a bíráskodási jognak e kiterjesztése után beszélhetünk s már e jog élvezése vonta maga után a hűbérrendszer alsóbb osztályaiban, különösen azok kereskedőiben, a miniszteriálisoknak ekkor már városi közösségébe való beolvadás törekvését.
Végeredményben tehát azt mondhatjuk, hogy a szabad város a miniszteriális félszabad községen épült, polgárainak túlnyomó része e szolganépekből emelkedett azzá, de a fejlődés csupán egy új elem, a vásári jog közbevegyülése után mehetett végbe. A tényleges alap, melyen a városi szabadság nyugszik, a karolingi udvari jog, és mégis a később kapott vásártartási kiváltság lévén alapja a várossá fejlődésnek, a vásárjoggal való összefüggése a városinak amannál sokkal bensőbb, sokkal folytonosabb. Ez a szerves összefüggés vezette arra az újabb német írókat, hogy a város udvari jogi származását teljesen elvessék, holott a miniszteriális községek s ezek népe nélkül a városok keletkezése talán sokkal később s mindenesetre másképp ment volna végbe. A földesúri hatalommal vívott harcok s éppen az eredetileg királyi miniszteriálisokból való eredet következtében is természetes, amit Sohm mond,{10} hogy a városok kezdetben mind királyiak, s a földesúri városok későbbi kor szülöttei.
A városok keletkezésének kora a tizedik, tizenegyedik század, kifejlődésük és emelkedésük azonban már a következő századokra esik. A keresztes hadjáratok nyomán sűrűbbé vált érintkezés és élénkebb forgalom nagy lendületet adtak az iparnak, kereskedelemnek és valóságos nemzetgazdasági forradalommá lőn az a városalkotási láz, melynek Nyugat-Európa városjogai teljes kialakulásukat köszönik.{11} Egyre-másra alapítják a városokat és ekkor, a XII. század vége felé és a XIII. században jegecesedtek ki a feltételek, melyek a városi léthez okvetlenül szükségesek és melyek által a község várossá lett, azaz „oly közösséggé, mely ipar, kereskedelem és műveltségi tényezők következtében önállóbb községi életnek indult s mely nevezett jellemző tulajdonságaival a többi községek közül kiválik”.{12}
* * *
Hazánkban a magyarok betelepülésekor nem lehet szó fejlett községi életről. A római városok helyét már csak romok mutatták, lerombolta azokat a népvándorlás korában annak a számos néptörzsnek áradta, kik nyugat felé vonultukban mind megpihentek, ki hosszabb, ki rövidebb időre a magyar síkságon. A hunok, avarok és különböző germán törzsek kipusztították a római kultúra minden nyomát, s az avar birodalomnak halálos döfést adó Nagy Károly pannóniai romboló hadjárata után a IX. század folyamán beszivárgó szláv elemek s az avarok elszlávosodott maradványai kisebb községekben, inkább telepeken, tanyákon élhettek a honfoglalás idejéig.
A vezérek korában folytatott életmód, a harcos nép nomád hajlamai, nem voltak alkalmasak a városi élet megalkotására. Elég legyen itt Szent László törvényére – hogy az emberek ne menjenek messze lakni a templomoktól{13} és Freisingeni Ottó leírására a sátrakbanlakásról{14} – hivatkoznunk, hogy megcáfolva lássuk a magyarok nagy előszeretetét a nagyobb községekben való lakás iránt, amit némelyek a városkeletkezés egyik főtényezőjének tartanak;{15} a magyarság magában nem volt alkalmas városok alapítására, s arra, hogy a polgárságnak törzsévé legyen. Még sokkal kevésbé alkalmasak erre a leigázott földművelő szláv népek, kik rabszolgasorba jutottak s később is csak részben olvadtak be a várszerkezethez tartozó várnépek közé. Annyira idegen volt a szláv népeknek a városi intézmény, hogy a szláv országokban, Cseh-, Lengyel-, sőt még a távoli Oroszországban is, a városok alapítói bevándorolt németek voltak, s a városok teljesen német mintára, filiáció útján alakultak.{16}
A városalkotáshoz szükséges hazai elem hiánya okozta, hogy a magyarországi városok keletkezésénél a főszerep külföldieknek, éspedig flamandoknak, vallonoknak, németeknek és olaszoknak jutott. Nem állítom ezzel azt, hogy Árpád-kori városaink lakossága tisztára idegen lett volna, sőt a városi polgárság nagy része magyar volt, mint erről később szólni fogunk, csak azt emelem ki, hogy a magyar városok keletkezésének vizsgálatánál számolnunk kell a külföldiek befolyásával, habár – s ezt ki kell emelnem – hazánkban a német városokkal szemben afféle filiációs viszonyról, aminő a szláv országok városai és a németek közt volt,{17} szó sem lehet, sőt a német befolyás mellett figyelembe kell vennünk az olasz városoknak hatását. E külföldi hatásokról szólva, hangsúlyoznunk kell egyúttal a különbözőséget is, amelyek a magyar városokat a külföldiektől elválasztják és a jelleget, amilyené magyar talajon s magyar viszonyok közt az idegenből ideszármazott városi szervezet átalakult, kifejlődött.
A magyar állami élet szervezésekor Szent István szemei előtt külföldi példák lebegtek, törvényes rendelkezései idegen mintákon nyugodtak, ezeket alkalmazta s módosította a magyar viszonyokhoz. Úgy gondolta csak a magyarokat régi nomád, harcias szokásaikról leszoktathatóknak, ha a fejlettebb társadalmi életet élő szomszéd népek életmódjával megismerteti őket, amit pedig csak ezek közül valóknak az országba telepítése által érhetett el. Ez az oka annak, hogy az Imre fiához intézett Morum Institutio-ban [Libellus Institutio Morum v. Intelmek] külön fejezetet szentel a vendégek befogadásának, kik különféle szokást, fegyvert, tudományt hoznak be az országba. Megemlékezik még második törvényében is e hospekről, és ezek kedvező helyzetét biztosítják Kálmán király törvényének 35. és 80. pontjai.{18} E külföldről bevándorló hospesek és az itt lakó szlávok ismertették meg a magyarokkal a földmívelést és a házi szükségleteket ellátó iparágakat.{19} Ezek a hospesek az állandó beszivárgás mellett nagyobb tömegekben is jöttek be a későbbi időkben, különösen a keresztes hadjáratok idején, s ezekkel telepítették be királyaink Erdély egy nagy részét s a Szepességet. Ezek a hospesek váltak azután egyik népelemévé a később kifejlődő városi polgárságnak; a másik elem, mely annak alakulásában nagy részt vett, a várak birtokain szolgálatra kötelezett földmíves és iparos várnépek osztálya volt.
Az első Árpádok korában városokról még szólni nem lehet, hiszen még Európa többi államában is csak gyermekkorát élte ekkor a város, voltak azonban már oly nevezetességre jutott helyek, melyek akár mint világi vagy egyházi hatalom székhelyei, akár mint a kereskedelemnek utak, folyók mentén, vám, rév jelenléte vagy vásárok tartása által keletkezett központjai, a többi helységek közül kiváltak és azoknál rohamosabb emelkedésnek indultak. Ilyen volt elsősorban Fehérvár, melynek fejlődése az udvar s az a köré csoportosuló népek jelenléte következtében kifejlődő nagyobb forgalomnak természetes következménye; s látjuk, hogy a XIII. században már mint nagyon régi város szerepel és mint csaknem valamennyi város jogának őse, a fehérvári jog említtetik. Különös szerencsétlenség, hogy ez ősrégi városunk Árpád-korban kapott s kiadott oklevelei teljesen elvesztek s így valódi várossá fejlődésének képét csupán következtetésekkel tudjuk szemünk elé állítani; bizonyos, hogy már első királyaink korábban élvezett némi kiváltságokat, melyek által azonban még nem lett várossá a szó igazi értelmében, csupán a többinél intenzívebb életet élő községgé.
Az egyházi fejedelmek székhelyei kisebb jelentőségre jutottak, és ez a legszembetűnőbb jelenség, ami a magyar városokat az olasz és német városoktól megkülönbözteti, ahol minden nevezetesebb város egyúttal püspöki székhely is, azaz helyesebben minden püspöki székhely szabad várossá emelkedett. Hazánkban ezek közül csupán az ország főpapjának székhelye, Esztergom, mely az egész Árpád-korban a legelső városok közé tartozott, sőt az országnak legnagyobb s legnevezetesebb városa volt,{20} és még Győr, később Nyitra lettek teljes jogú királyi városokká. Ezeknél is a városi fejlődést külső körülményeknek, a fekvésnek, kereskedelmi okoknak, s nem az egyházfejedelem ottlakásának tulajdoníthatjuk.
Maga Esztergom is olyan fejlődését, aminő Fehérváré volt, annak köszönhette, hogy mint második székhelyen s különösen a XII. században, mint valódi fővárosban a királyok többnyire itt tartózkodtak, vendégeiket itt fogadták, míg Fehérvár csak olyan szerepet játszott, mint nyugaton Aachen vagy Speyer, és hogy ezenkívül mint élénk forgalmú hely is elsőrendű volt. Maga az egyházfejedelem ottlakása más irányba terelte volna fejlődését, nem királyi, hanem érseki város lett volna belőle és látjuk, hogy már a XIII. században tényleg annyira elkülönözött a királyi város az érsekitől, hogy ennek népei másik, érseki várost képeztek. Ez érseki várost{21} III. András egy oklevele alapján Esztergom-Alvárosnak nevezhetjük s ez a későbbi kor Vízivárosa.{22} Hasonló helyzet volt Győrben, hol az egyházi várost – Villányi után – Káptalan-Győrnek nevezzük,{23} amelyik azonban szorosabb kapcsolatban volt a királyi várossal. Nyitrát, mely előbb püspöki város volt, IV. Béla királyivá emelte,{24} de néhány év múlva unokája ismét a püspöknek adományozza, aki valószínűleg joga megsértésének tekintette a királyi várossá emelést.
Az országnak egyes helyei kiváló földrajzi fekvésük által kereskedelmi központokká lévén, már történelmünk kezdetén a többi községek fölé emelkedtek. Ezek közé tartoznak elsősorban a Dunamenti nagyobb helyek, melyek úgyis mint a Németországba vivő vízi kereskedelmi út állomáshelyei, úgyis mint révek – mit Salamon Pestnél és Esztergomnál, Ortvay pedig Pozsonynál{25} kiemelt –, azaz a két part lakosságának természetes érintkezési pontjai s a szárazföldi kereskedelem átkelő helyei, nevezetességre jutottak. Amint a Duna-menti helyek, úgy váltak nevezetesekké a többi kereskedelmi utakon, főbb közlekedési vonalakon levő egyes községek is, mint Sopron, Nagyszombat, Szatmárnémeti, Sátoraljaújhely [Újhely], Kassa, Szeged és a többi.
Nézzük mármost, hogy e kiemelkedőbb nevezetességre jutott községek miképp lettek városokká. A hazai városkeletkezésekre vonatkozó irodalomban két felfogás küzd egymással. Az egyik a várrendszerből való származást teljesen elvetendőnek s a városokat kizárólag a kereskedelem által létrehozottaknak tartja.{26} Mások a várrendszer hatását csupán közvetettnek, külsőnek tartják, amennyiben a várszerkezet földjén laktak a később polgárokká lett elemek.{27} Ezekkel szemben vannak, kik a várrendszert tekintik a városok bölcsőjének abból az okból, hogy mielőtt teljes jogú városokká lettek, kétségkívül a várispánok hatósága alatt álló városok voltak.{28} Legelterjedtebb felfogás, mely szerint a várrendszerhez tartozó s körülbelül a német ministerialesnek [miniszteriálisok] megfelelő hospesek és várnépek községeiből keletkezett a város, s az ezeknek a várnépeknek – már előbb adott jog alapján – választott bírájuk lett városi bíróvá.{29}
* * *
A magyarországi városok keletkezésének kérdését nézve, figyelembe kell vennünk, hogy míg a német, olasz s más nyugat-európai városok alakulását ez államoknak csaknem ötszázados története előzi meg és e városok minden idegen behatás nélkül, hazai talajból, bizonyos meghatározott körülmények és előfeltételek mellett keletkeztek, addig nálunk alig kétszáz évi rendezettebb állami lét után a külföldi városjog ismerete mellett jöttek létre. Ennek következménye az, hogy hazai városaink alakulását a külföldiekével teljesen analógnak tartanunk nem szabad; a fejlődés nálunk sokkal gyorsabban megy végbe a külső hatások következtében.
Az első királyaink alapította várrendszer népei közül a várjobbágyok után álló és a várnépekéhez hasonló szolgálatokra kötelezett, külföldről betelepedett hospesek községekben, a várispán és a várjobbágyok alá rendelve, saját választott bíráik alatt élnek.{30} Hasonlóan bíróválasztási joggal ruháztatnak fel az előbb kinevezett tisztviselők – századosok és tizedesek{31} – alatt álló várnépek, udvarnokok, éspedig ezek közül különösen a váraljai községek lakói. Úgy ezek, mint a hospesek személyileg szabadok, de vagyon tekintetében függőségben éltek, földjeiket bizonyos összeg – földbér – fejében mintegy bérben bírták.{32} Földmívelés, háziipar a főfoglalkozás, de a forgalmasabb helyeken, így a királyi székhelyek, Fehérvár és Esztergom körül, továbbá az ország különböző vidékeit összekötő utak gócpontján, Pesten, valamint más fontosabb útvonal menti községekben, már kezdetben is legalább részben kereskedők. E nevezetesebb helyeken az ott megforduló – főleg olasz – kereskedők közül is többen letelepszenek, akik ismerve a fejlettebb külföldi viszonyokat, törekszenek hazánkban is hasonló helyzet kivívására, s mintegy öntudatlanul beoltják e törekvéset a velük immár együtt élő hospesekbe és várnépekbe is.
Az első, amit elérnek, a vásártartás kiváltsága. Vásár azelőtt is volt, csakhogy királyi vásár, hol minden kereskedő vásárpénzt volt köteles fizetni, az új állapotnak a helybelieknek e teher alól való felmentésének kellett lennie, vagyis az eddigi királyi vásár községi vásárrá lett, melyen a község lakói – legalább kisebb áruikkal – megadóztatás nélkül kereskedtek. A fejlődésben ezzel elérték a fokot, ahol a várossá alakulás kezdődik, a bíráskodás és vásártartás joga vonja a többit maga után. Az alakulás világosan megfelel a németországinak, az udvari jog miniszteriálisai itt a várszerkezet hospesei és várnépei, kik előnyösebb helyzetűek amazoknál, mert a bíróválasztási jog kezükben lévén, azért már küzdeniük nem kellett. Mindkét helyütt a kereskedelemnek némi virágzása hozza magával a vásártartás jogát, de míg ott ezt lassan, küzdelemmel vívják ki, nálunk külföldi hatás alatt aránylag igen korán elérik.
A vásáros községek lakói fokozatosan jutnak egyéb jogokhoz,{33} amiket azután mindjobban kibővítenek. A vásár eleinte csak kisebb árukra szabad, nagyobbak után még{34} fizetik a vásárpénzt. Bírájuk korlátozva bíráskodik, fontosabb főbenjáró ügyekben még a várispán ítélkezik, kinek némi szolgálatokkal is tartoznak, de csekélyebbekkel, mint korábban,{35} az udvarispán alól azonban már kivétettek. Biztosíttatott nekik a szabad hagyományozási jog, miáltal vagyonilag is szabadokká váltak, ami magával hozta a szabad elköltözés jogának privilégiális úton való biztosítását.{36}
Kötelezettségeik szabályoztatnak, úgy a honvédelmiek, mint az adóban fizetendők. A most már személyileg és vagyonilag szabad emberek községei, említett jogokkal – gyakran nem is privilégium, csak szokás által – felruházva, nyitva álltak minden odaköltözni óhajtó szabad ember előtt. Népességszaporodás, forgalomemelkedés által rohamos gazdasági fejlődés áll be, mind több lesz a kereskedéssel foglalkozó lakos és a fejlődő helység szabadulni vágyik az őt még lenyűgöző korlátozások alól.
A népelemeknek, kik e községekben éltek, megvolt ugyan a bíróválasztási joguk, de mint különböző jogállású emberek, saját osztályaik individuális joga szerint külön gyakorolták e kiváltságot, úgyhogy e városhelyeken együtt – alig elkülönözve – tulajdonképpen több község volt,{37} melyek mindegyike némi autonómiával bírt. Ezeknek tehát össze kellett olvadniuk, ami a bíróválasztás egysége, illetve a bírói hatáskör kiterjesztése által volt elérhető. Az ugyancsak e községekben lakó püspöki vagy káptalani népek szintén külön hatóságaik alatt éltek, habár a többi nép közé vegyülve, mivel azonban ők a földesúr joghatósága alá tartoztak – míg a többi mind királyi nép –, az összeolvadás velük nemcsak nem ment végbe, ellenkezőleg, az ő községeik a káptalan vagy püspök földjén különálló földesúri városokká alakultak.{38}
Az összeolvasztás által a község egysége alapíttatott meg, az egy helyen lévő különböző hatóságok összetűzéseinek ezzel gátat emeltek, azonban a szabad városi lét felé ez csak fél lépés lett volna. A fejlődésnek legnagyobb korlátja a várszerkezetbe való tartozás volt, mert a kereskedés és forgalom fejlesztése elé minduntalan akadályokat gördített a várispáni joghatóság alá rendeltségük. A vásárt is fel kellett a várispánok hatósága alól menteni, kik eddig a vásárpénz tulajdonosai lévén, ennek beszedésekor mindenesetre gátjául álltak a szabad forgalomnak s a helybelieket is visszariaszthatta a kereskedelemtől az, hogy az amúgy is nyomasztó vámrendszer mellett még községük vásárán is megadóztatták őket. Hasonlóan terhes volt az ispánok részére fizetendő földbér s más szolgáltatások viselése, különösen a beszállásolás és ellátás kötelezettsége. Az igazságszolgáltatást meg nehézkessé tette a várispáni bíráskodás súlyosabb ügyekben, mert bizony forgalmas kereskedőhelyeken többnyire gyors ítélkezésre van szükség, ami a nagyúri ispánok gyakori jelen nem léte következtében nem igen volt lehetséges. Ez a késedelmeskedés pedig a közbiztonság rovására, másrészt meg a terhelt félnek, ha nem helybeli volt, esetleg nagyobb kárára szolgálhatott. Ki kellett tehát emelni e községeket a várrendszerbeli községek közül, s bizonyos önkormányzattal felruházva a várispáni hatóságot teljesen ki kellett onnét zárni.
A gazdasági fejlődés elengedhetetlenül megkövetelte a kereskedelem szabadságának megkönnyítését. Legnagyobb hátráltatására voltak a forgalomnak az ország igen sok helyén fennálló és folyton szaporított számú vámok, révek, harmincadok, melyeknek mindjobban gyarapodó terhe éppen a hivatásos kereskedői osztályra nehezedett, s már Kálmán király törvénye könnyíti a vámokat azon kereskedőkre nézve, kik a kereskedésből élnek.{39} Ezért kellett a kereskedelemnél foglalkozókat a vámok fizetése alól legalább részben felmenteni, ami által élénkebb forgalom indult meg.
E három főkorlátozásnak megfelelőleg a fejlődés eme stádiumában az eddig csak szokáson alapuló jogok megerősítése mellett privilégiális úton jutnak a községek a városi lét három sarkalatos kiváltságához: a bíró hatáskörének a város területén előforduló minden ügyre való kiterjesztéséhez, az autonómia teljes elismeréséhez, vagyis a király, illetve helyettese és a község közt minden közbeeső hatóságnak kizárásához, s végre a vámmentességnek teljes vagy részletes élvezetéhez. Kiváltságok ezek, melyek a már élvezett jogokkal, bíróválasztással, vásártartással és vagyoni szabadsággal egyetemben a középkori város definícióját adják; kiváltságok, melyek által a községek a várispáni hatóság alól kivéve a várispánságokkal egyenlő rangú tagjaivá lettek az államszervezetnek, melynek élén a várispán helyett választott bírájuk áll. Ezek birtokában a község már „libera villa” – szabad város –, lakosai „cives” – polgárok – lettek, s a városok, melyek ezeket nélkülözik, csak mérsékelt jogokkal bírnak.{40} Ily módon teljes önkormányzatot nyertek s e kiváltságokat követte nemsokára az egyházi autonómia is, a kegyúri jog átruházása a városra, mely szerint plébánosukat maguk választották s ez egyenesen a megyés püspök vagy az esztergomi érsek hatósága alá rendeltetik.
Összegezve az elmondottakat, látjuk, hogy a magyar városok gyökere a várszerkezeti félszabad népek községeiben van, melyek bírótartási joga és vásártartási kiváltsága képezte az alapot a városok alakulásához. A magyar városok kezdete összeesik a várszerkezeti rendszer bomlásának megindultával, éppúgy, mint a németeké a miniszterialitáséval, de míg ott a városkeletkezés már a bomlás későbbi stádiumában ment végbe, addig nálunk – külföldi hatások következtében – már annak kezdetekor. A legjellemzőbb különbség a külföldi és a magyar városok keletkezése közt az, hogy míg amazok egyes jogaikat a földesúrral, püspökkel végigküzdött harcok után vívták ki,{41} addig ezeknél ilyenre példa nincs és nem is lehet. Míg a német földön és a többi országban is a városok keletkezésekor a várgrófok hatalma már eltűnt, megsemmisült s a leendő városok felett a hatalmas hűbérurak gyakorolnak fennhatóságot, addig hazánkban a várispánok hatalmi jogköre – habár kiterjedésében némileg csorbult a birtokeladományozásokkal – még sértetlen; viszont a földesúri hatalom a királyi mellett még ekkor számba sem jöhet. Igaz, hogy a püspöki hatalom már gátat vethetett volna e fejlődésnek, de ez sem jöhetett számba, mert e városok királyi földön keletkeztek s a püspöki helyek másként fejlődtek, mint alább látni fogjuk. Természetes következménye ez állapotnak, hogy nálunk a földesúrral vívott küzdelmeket a várispánokkal s ezek legelőkelőbb alattvalóival, a várjobbágyokkal vívott harcok helyettesíti, habár ezek a küzdelmek amazoknál jelentőségre és hevességre is csekélyebbek, s mondhatjuk, csak szórványosan előfordulók.{42}
E küzdelmek a főérvei azoknak, kik a városoknak összefüggését a várszerkezettel tagadják.{43} Főokul ez ellentétet hozzák fel s azt a tényt, hogy a városi szabadság első feltétele a várispáni hatóság alól való felszabadulás, holott ezekkel csak a már kifejlődött szabad városnak a várszerkezettől való függetlenségét bizonyíthatják. Noha nem fogadjuk el e nézetet, s tagadhatatlannak tartjuk, hogy a városi lét gyökere a várszerkezeti rendszerbe, illetve annak egy részébe nyúlik vissza, mégsem csatlakozhatunk azokhoz sem, kik a várszerkezetnek a városok keletkezésére tett túlságosan jótékony hatásáról szólnak. A várszerkezet hatása annyiban volt meg, hogy a városok az ebbe tartozó földeken, ebbe tartozó népek községeiből emelkedtek városokká, de más hatások következtében.
A várossá alakulást, mint érintettük tárgyalásunk folyamán, gazdasági okok vitték véghez. Kereskedelmi és ipari élet s ennek virágzása volt az indítója az átalakulásnak, amely e községekben a vásártartási privilégiummal megindult s joggal mondhatjuk, hogy hazánkban is, mint külföldön, a város keletkezése oly szoros kapcsolatban van a kereskedelmi élettel s a vásártartás jogával, hogy könnyen tévedésbe ejthetne és kimondathatná a várszerkezettel való összefüggést tagadó nézetet, habár a tényleges alap elvitázhatatlanul e várrendszer volt.{44}
A vásártartás és kereskedelem fejlődése hozta magával a többi jogokat, bírói hatáskör kiterjesztését, autonómiát, vámmentességet, szóval amiknek elnyerése által a város várossá lett.
A most vázolt fokozatos fejlődésen korántsem mentek keresztül városaink teljes számban, csupán, mint említettem, azok a helyek, melyek akár politikai, akár kereskedelmi okok következtében kiemelkedőbb nevezetességre jutottak a XI. és XII. században. Fehérváron, Esztergomon és Pesten kívül ily fejlődésen mentek át azok a helységek, melyek a XIII. században már mint a szent királyok alapításai szerepelnek, s melyek közé Sopron, Pozsony és Szatmárnémeti tartoznak,{45} továbbá Győr,{46} Nagyszombat s a tatárjárás előtt fennállott városok nagy része. Így emelkedtek még a szepesi és erdélyi szászok városai, azzal a különbséggel, hogy itt az egész területek nyertek a városihoz hasonló szabadságot,{47} s később egyes városok, mintegy ezekből kikerekítve, jutottak külön szabadságlevélhez.
* * *
A szabad városok keletkezésének korára nézve nem támaszkodhatunk okleveles adatokra. Vásártartási joguk nem lehetett privilégium által szabályozva, hiszen, mint említettük, a vásárok királyiak voltak s így a forgalmas helyeken ezek tartását egyszerűen elrendelték, minden oklevélkiadás nélkül. A többi joghoz szinte észrevétlenül jutottak, s csak később, az egész városi jog meghatározásakor gondoltak a szokásjognak privilégiális megerősítésére. Kiváltságlevelet csak akkor kapnak, mikor már a várossá emelő három jogot{48} megkapták, sőt néhol ezt is előbb gyakorlatban szerezték meg. A várossá alakulás csak a XII. század második felében mehetett végbe; bizonyítjuk ezt azzal, hogy míg a XIII. század első feléből maradtak fenn – habár csekély számban – városi kiváltságlevelek, addig ez előtt való időről ilyeneknek semmi nyoma sincs, amit a tatárjárás pusztításának tulajdonítanunk nem lehet. Vásártartási kiváltságuk esetleg korábbi időre nyúlik vissza, emelkedésük e korra esik, kifejlődésük azonban már a XIII. században ment végbe, látjuk ezt az e század legelejéről fennmaradt oklevelek kezdetlegességéről.{49}
A XII. század vége felé a korviszonyok legmegfelelőbbek voltak a városi lét alapja megvetésének. III. Béla király – legkiemelkedőbb képviselője az országa javát mindenkor szeme előtt tartó, de semmi ellentmondást nem tűrő régi magyar királynak{50} – uralkodik ekkor, kinek politikai és uralkodási képessége lehetetlenné teszik, hogy ne fogta volna fel a fontosságát ily függetlenebb – de a királyi hatalmat erősítő s a forgalom emelése által az ország felvirágoztatására szolgáló – közösség alakulásának az elődei alatt, sőt uralkodása kezdetén ő ellene is fejét ittott már felütő nemesi hatalom növekedésével szemben. Úgy vélem, feltehetjük III. Béláról, hogy – habár hallgatagon is – örömmel látta az önállóbb községi fejlődést s azt elő is mozdította. Még ha ily szempontok nem is vezérelték volna, feltétlenül fogékonynak kellett lennie a túlfinomult ízlésű görög udvarban nevelkedett és a római császári trón örököséül nevelt királynak azok iránt a kulturális hatások iránt, amit ily emelkedő községi életnek magával kell hoznia; éreznie kellett a közigazgatási és financiális tekintetben kiválóan uralkodó Bélának, hogy a községi élet a gazdasági emelkedésre milyen hatást gyakorolhat.
A XII. század utolsó negyedében jutottak a mi várszerkezeti alapon kereskedelem és forgalom által emelkedett községeink oly fokra, hogy a várossá emelkedéstől őket csak a kiváltságlevél kiadása választotta el. Ebben a korban vettetett meg alapjuk mindazoknak a városainknak, melyek, mint említettük, első királyainkig szeretik visszavinni eredetüket s a XIII. század elején ezek közül némelyek már élvezték mindazokat a jogokat, melyek a városi léthez szükségesek. Esztergom városáról legalább tudjuk, hogy polgárai 1201-ben annyira hatalmasak, hogy az érseki népekkel szemben mint hatalmaskodók mernek fellépni.{51} Fehérvár ilyen kiváltságos helyzete kétségen felül áll, egyébként a XIII. században nem említhetnék állandóan, mint a városi jogok mintaképét a „libertas Albensis”-t, melyet Szent Istvántól adottnak tartanak. Hasonló fejlettségi fokon állhatott Pest és néhány szlavón [és szerémségi] város, különösen Nagyolaszi, melyet 1165. körül alapítottak milánói kivándorlók,{52} s mindenesetre közel álltak e fokhoz a XIII. század elején kiváltságolt helyek, és más kérdés az, vajon volt-e már e korban privilégiumuk e jogaikról. Úgy hiszem, bátran kimondhatjuk a tagadó választ. Esztergom kiváltságleveléről sehol sincs említés, s ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ilyen nem is volt; Fehérvárét pedig Szent Istvántól kiadottnak, de ezt – nyilván, mert nem is létezett – elégettnek mondják 1237-ben, amikor élvezett, de addig írásba nem foglalt jogaik megerősítését kérelmezik. Ezt az 1237-i oklevelet, melynek egy 1496-i ítéletlevél közli néhány pontját kivonatosan,{53} tarthatjuk Fehérvár első kiváltságlevelének, mely jogát írásba foglalta.
A XII. század második felében a városi élet csiráinak képződésével egy időbe esik a várszerkezeti rendszer megrendülése, az abba tartozó legfelsőbb osztálynak eredeti rendeltetésétől, a katonáskodástól való eltérése által. III. Béla erős központi kormánya késlelteté e bomlást; annál nagyobb erővel tört ki fiai alatt. Imre ugyan apja nyomdokaiba lépett, de öccse viszálykodásai már ekkor a várbirtokok adomány útján való elpocsékolására vezettek. II. András uralkodása alatt azután szakadatlan sorban vándorolnak át a királyi várföldek az azon lakó népekkel egyetemben magánosok kezére, miáltal a nemesség felsőbb osztályainak hatalma veszedelmesen növekedni kezd. András nem kedvezett a városi községeknek; gazdaságilag neki ily szolid pénzügyi alap elégtelen volt, így hasznukat nem vehette, erőkifejtésre meg a királlyal szemben a most alakulóban levő városok nem is gondolhattak. Már pedig őrá csak két dologgal lehetett hatni, pénzzel és erőszakkal. A községek, melyek – mint említém – már Béla alatt magasabb fokon álltak, nem félhettek attól, hogy a király a szokás által szentesített jogaikat megsérti, de néhány kevésbé erős község siet a királytól városi jogainak elismerését megnyerni.{54}
András uralkodása határozott visszaesést jelentene a városi fejlődésben, ha a királyfiak, Béla és Kálmán hercegek, az András elleni oppozíció vezérei és nagyapjuk uralkodásának folytatói, fel nem ismerik a városalapítások fontosságát gazdasági szempontból, a várbirtok eladományozásával szemben. A királyi népek mindenképpen igyekeztek akár nemesítés, akár a már fennálló néhány városi község lakosaiéhoz hasonló jogok elérése által{55} biztonságba jutni a magánosok uralma alá jutás elől. E törekvés jó támogatóra talál a hercegekben, kik országrészükben alapítanak városokat. Béla, mint Tótország [Szlavónia] hercege, Varasdnak ad kiváltságlevelet s Perinát [Petriuja] telepíti és kiváltságolja,{56} majd mint az erdélyi harmadrész urának, az ő közbenjárásának tulajdoníthatjuk Szatmárnémeti és Dézsvár [Dés] Andrástól nyert kiváltságlevelét;{57} Kálmán herceg, ki fivére utóda lett a báni székben, Valkóvár telepeseinek és Verőce lakóinak ad városi szabadságokat.{58} Itt lép először fel a telepített város, hol a kiváltság megelőzi a fejlődést, ellentétben az eddig tárgyalt fokozatos emelkedésű városokkal. Úgy Perina, mint Valkó teljesen új telepek, mint a valkóváriaknak adott háromévi s a perinaiaknak adott hétévi adómentesség mutatja. Az eddigi városok nagy része is telepesek alapítása, de ezek jóval a várossá emelkedés előtt vándoroltak be.
IV. Béla trónralépése után erős kézzel akarja letörni a nemesi túlhatalmat, közepébe nyúl a darázsfészkeknek s az eladományozott várbirtokok nagy részét visszaköveteli, mert a várszerkezetet a maga épségében – mint országfenntartó szervezetet – akarja rekonstruálni. Nem szűnik meg emellett újabb városi kiváltságok kibocsátása által hatalmának más támogatókat szerezni. Egymásután erősíti meg Dézsvár, Fehérvár, Karakó és a trencséni hospesek szabadságait, kiváltságot ad Nagyszombatnak, valamint Barsnak,{59} s valószínűleg ő adja Nagyszőlős és Dézsakna [Désakna] első privilégiumát is.{60} Hasonló szellemben működik öccse [Kálmán herceg] Szlavóniában, Szamobort, Dubicát alapítja s Perina meg Varasd kiváltságait megerősíti.{61}
Megvolt az alap városi élet emelésére, voltak városaink s remény volt ezek békés gazdasági emelkedésére, de hiányzott ezekből valami, ami a külföldiekkel szemben magyar nemzeti jellegűvé teszi e korbeli városainkat. Ez a különbség az, hogy míg külföldön elsőrendű, sőt nélkülözhetetlen a gazdaságilag fejlett városok alapításánál a honvédelmi szempont figyelembevétele, addig nálunk a tatárjárás előtti városok teljesen nélkülözik ezt. Volt ugyan a nagyobb városoknak némi erődítése, de ez tisztán a város saját védelmére s nem országos célra épült, mint Esztergomról mondja Rogerius Carmen Miserabile-jében.{62} Nem is volt szükség ilyenre, mert – bár a nemesi hatalom emelkedőben volt – városainknak nem kellett tartaniuk a hatalmas szomszédos hűbérurak támadásaitól, mert ilyenek nálunk e korban még nem igen voltak. Az e korbeli külföldi városoknál elengedhetetlen főkellék az erődítettség és e nélkül egyáltalán el sem képzelhető Nyugat-Európában középkori város.{63} Ezzel szemben hazánk első városi községei mondhatjuk csak terjedelemben, fejlettségben s rendezettségben különböztek a falvaktól. Jellemvonás, amit ma is megtalálunk magyar talajon keletkezett alföldi városainknál.{64} Ezért elvetendőnek kell tartanunk azt a felfogást, mely hazánkban is a városi létet csupán a fallal való körülvételétől kezdődőnek tartja.{65}
A XIII. század elején létesült, s a vázolt módon keletkezett városainknak a várakkal csak annyi kapcsolatuk volt, hogy egyrészt a kereskedelemmel foglalkozó s ennek következtében védelemre szoruló lakosság szívesebben húzódott meg a várszerkezeti várak közelében; másrészt meg a kereskedőkre nézve legalkalmasabb lévén a várispáni székhelyek közelében való letelepedés, az ily helyeken levő nagyobb forgalom szükségszerűleg gazdasági emelkedést hozott létre a környékbeli falvakban, s különösen ez utóbbi oknak következménye, hogy városaink kezdetben többnyire váraljai községek voltak.{66} E városoknak a közelükben levő várakhoz vajmi kevés közük volt, annak védelmében részt nem vettek, és veszedelem idején a várost e vártól függetlenül védelmezték. A tatárok ostromakor Esztergom városát annak lakosai és az odamenekült urak védték, miután előbb már sáncokkal, faerődítésekkel körülvették a tatárok jövetelének hírére; ellenálltak ugyan, de előbb a külvárosok faházait, majd a belső város, a „vicus Strigoniensis” palotáit is kényszerültek átadni, maguk pedig jóformán mind elhullottak. Ezzel szemben az esztergomi várat, melyet ispánja, a spanyol [aragón] Simon védelmezett várkatonáival, s mely valószínűleg már ekkor kőfallal volt megerősítve, nem bírták bevenni.{67}
A város és vár összefüggésére a XIII. század első feléből adatunk nincs, a város szó várból származása semmit sem mutat, mert e korban még a várost egyszerűen falunak nevezték, latinul „villa”{68} legfeljebb „villa senatoria”, „villa magna” vagy „villa magna et ditissima” elnevezéssel fordulnak elő forrásainkban.{69} A „civitas” szó az erősséggel körülvett helyekre vonatkozik, főképp a királyi vagy főpapi, továbbá még a várispáni székhelyekre is, és eleinte a „castrum”-mal szinonim értelemben használatos, a XIII. század elején várral körülvett községet jelent.{70} Városaink közül csupán Esztergomot és Fehérvárt találjuk ily néven említve, s ezek mint előbbiről Rogerius említett helyén látjuk, tényleg némi védművekkel voltak ellátva.{71} E szó város értelemben csak akkor használatos, amikor már nálunk is erődített helyek voltak a városok. Ki kell tehát az előadottak alapján mondanunk, hogy a XIII. század elején fennállott városaink tisztán gazdasági okok következtében fejlődvén várszerkezeti községből várossá, nem voltak erődített helyek s habár gazdaságilag városok voltak is már, a köznyelvben és hivatalos iratokban a két királyi székhelyet kivéve falvaknak neveztettek, aminek oka abban van, hogy a külföldi s a magyar uralom alatt álló dalmát városoknak is e korban az erőd elengedhetetlen része lévén,{72} a nyílt területen elterülő helységeket középkori ember városnak, „civitas”-nak nem nevezhette.{73}
* * *
A végzetes nemzeti katasztrófa, a mongolok pusztítása, nagy fordulatot hozott a magyar városok történetében s fejlődésüket egészen más, új irányba terelte. A tatárvész rémes eredményei, az országnak szinte védelem nélkül az ellenség karjába hullása szomorú elégtételül szolgáltak a királynak s teljesen igazolták eddigi belpolitikájának helyességét, noha részben ez okozta a készületlenséget, elkeseredettséget szülve az előkelők körében; de nyilvánvalóvá tették egyúttal, hogy a várszerkezet rekonstrukcióját szükségtelen folytatni, ez a rendszer a kor követeléseinek nem felelt már meg. Béla király eddig is látta a várszerkezeti rendszer bomlásának fenyegető veszélyeit, de e bajt főképp gazdaságinak tartotta, s mivel hadügyi tekintetben még bízott a rendszer életrevalóságában, fenntartására mindent megtett, a bajon a várszerkezet erősítésével kívánt segíteni. A segítséget gazdasági szempontból tartá szükségesnek s ez vezette a városok alapításakor is. A tatárok bejövetelének közvetlen előzményei már megismertették vele a honvédelmi eszközök gyatraságát és az ingadozás, amit e napokban tetteiben találunk, élénken visszatükrözi a lelki tusát, mely a királyban, ki annyira szeretett népét végveszedelem előtt látta, végbement. Ha a tatárjárásból néhány vesztett csatával és az ország részleges elpusztításával kerülünk ki, Béla, úgy hiszem, még túlzottabb eréllyel folytatta volna eddigi törekvését, de így az ország bukása tapasztalati úton vezette annak megismerésére, hogy a várszerkezeti rendszer immár idejét múlt és fenn nem tartható szervezet, melynek bomlását a királynak siettetni kell. A gazdasági szempontból már bomladozásban lévő szervezetnek egy tökéletes honvédelmi fiaskó adta meg a kegyelemdöfést. A tatárvész után a bomlás rohamosabban halad s megkezdődik az új társadalmi alakulás. A király politikája látszólag megváltozik, a várszerkezeti rendszer megújítása háttérbe szorul más honvédelmi és gazdasági törekvések mellett, s Béla, mint a nemzet egyik legnagyobb uralkodója, most lép a történelem előterébe. Célja most is az, ami a tatárvész előtt: a királyi hatalom emelése és az ország gazdasági, valamint honvédelmi fejlesztése; hiányzik azonban e törekvés mellől mindaz, ami előbbi politikáját némileg önző jellegűvé tette, vagyis a féltékenység a főnemesek túlhatalma ellen. Míg a vész előtt Béla munkálkodásában a királyi hatalom emelése tűnik fel végcélként, s az uralom tisztára abszolút jellegű, addig ezután ez háttérbe szorul s kizárólag az ország erősítésére való törekvést ismerjük fel ténykedésében, és már nem hiányzanak a kormányzásból az alkotmányos vonások. A törekvés ugyanaz maradt, csupán annak elemei cseréltek helyet; a kapcsot, ami a király előző s későbbi politikáját összefűzi, illusztrálja az, hogy Béla a királyi hatalom emelésére mindenkor a középosztály erősítését látta fontosnak, ezért igyekszik a várszerkezeti népek felsőbb elemeinek kedvezni a királyi birtokok visszaszerzése által, az alsóbb osztályok, rabszolgák sorsa úgysem sokat változott, ha magánosok keze alá kerültek; ezért erősíti később a köznemességet{74} s ezért alapít és kiváltságol uralkodásának úgy első, mint második szakaszában városokat; a középosztályban látta az ellensúlyozó hatalmat a már emelkedő főúri hatalommal szemben. A tatárjárás után azonban a főurakat nem gyengítette birtokelvételekkel, sőt újabb adományokkal azokat várak építésére serkentette. A tatárjárás megmutatta, milyen hiba honvédelmi szempontból a főurak ellen vezetett akció.
A tatárjárás pusztításai tették Bélát az ország második alapítójává, s e működésében különösen a magyar hadügy fejlődése köszön sokat uralkodásának. A nagy honvédelmi katasztrófa a katonai ügyekre irányozta mindenkinek, elsősorban pedig a királynak tekintetét. A tatárok újabb visszatérésétől való félelem sürgőssé tette a munkát. A honvédelmi hiányokon főleg várak építése és külföldi települők befogadása által segítettek, s a városok fejlődésére ezeknek a szempontoknak figyelembe vétele átalakító hatással volt. A királyi népek közül a nagyobb szabadságú városi lakosok voltak legalkalmasabbak az új honvédelmi szervek alkotására; a föld népénél kulturális tekintetben magasabb fokon állván, a királynak pedig kiváltságolásuk miatt feltétlen hűségű emberei lévén, predesztinálva voltak e feladatra. A városok ettől fogva miben sem különböznek az egykorú külföldi városoktól, éppoly nélkülözhetetlenné lesz a köréjük vont fal, mint azoknál, s ezáltal a honvédelemben fontos szerep vár rájuk. Gazdasági és főképpen kereskedővárosok helyébe katonai szerepre hivatott s emellett – a külföldről bevándorló telepesek és az iparral foglalkozó népek fölvétele által erősbödő ipar következtében – gazdaságilag fejlettebb városi községek lépnek, melyek így a középkori város minden kellékének birtokában vannak, valódi „civitas”-ok, habár ez elnevezés megadásával a kiváltságlevelekben még fukarkodnak.
A városok ez átalakulás által jutottak tulajdonképpen jelentősebb országos szerepre s lettek azzá, ami IV. Béla szeme előtt már ifjabb király korában lebeghetett, kárpótlóivá a királyi hatalomnak, a feloszló, várszerkezeti rendszerért, de nemcsak gazdasági, hanem honvédelmi tekintetben is. Úgy a városok új alakulására, mint a várszerkezeti rendszer bomlására, amivel amaz szerves összefüggésben áll, a tatárjárás adta meg a döntő lökést s a király, ki e veszedelem tanulságait megértette és azokat helyesen felfogva, a következő fejlődésnek alapját megvetette, méltán tekinthető az egész új rendszer s így a városok alapítójának is. Amint fennebb kimutattuk, a városi fejlődés gazdasági alapja a XII. század végén III. Béla támogatása mellett vettetett meg, úgy azt is kimondhatjuk, hogy unokája és eszméinek örököse, IV. Béla volt az, ki a városokat a történelemben őket megillető helyre juttatta, a helyes irányba fejlődést támogatta s kiváltságolással a további emelkedéshez a jogi alapot megadta. Mivel a tatárjárás adott impulzust a városok fejlődésének új irány felé fordítására, szükségtelen cáfolnunk azok véleményét, kik annak a városi fejlődésre tett korszakos hatását tagadják;{75} s noha nem osztjuk azt a nézetet, mely a városok tatárjárás előtti létezését egyszerűen tagadja, mégis e felfogás egy kiváló képviselőjével, IV. Bélát kell „a polgári elem tulajdonképpeni statorának” tartanunk,{76} úgy tatárjárás előtti, mint azutáni működése alapján, mert ő vetette meg az alapot, melyen városaink a legújabb korig virágzottak s ő tette azokat igazi városokká középkori értelemben. Kiváltságok kibocsátásával, amit már a tatárjárás előtt s mint herceg is megtett, a jogi városnak megteremtője lett, körvonalazva ezekben a várost megillető kiváltságokat.
A tatárjárást követő időből igen sok városi kiváltságlevél maradt ránk Bélától, melyek legnagyobb részét az 1242–61-ig terjedő időben bocsátotta ki, amely időtől kezdve már gyakrabban találkozunk István ifjabb király kiváltságleveleivel. E privilégiumokkal betetéződik a városok eddigi fejlődése s kifejezésre jut bennük az új, honvédelmi szempont.{77} A városalapításnak több módját ismerjük meg ezekből, melyek egy részénél a kiváltságlevélben nem találunk kifejezett célzást a városok új rendeltetésére vonatkozólag. Igen gyakori a tatárjárás előtt kiadott oklevelek átírása, illetve azok elveszte esetén újnak kiállítása, ami által gyakran oly községek jutottak városi privilégiumhoz, melyek köztudomás szerint élvezték e jogokat, de arról írásbeli biztosításnak eladdig birtokában nem voltak, vagyis e kiváltságlevél megszerzése által lettek csak jogilag városokká s a régebbi oklevél elpusztulása csak mese. Gyakori a kiemelkedőbb s már a városi léthez közel álló községek kiváltságolása a tatárvész előtt gyakorolt módon. Ezeknél a honvédelmi cél megvolt ugyan, de nem jutott kifejezésre; keletkezésüket tulajdonképpen még az előzetes gazdasági fejlődésnek köszönhetik, aminek gyors betetőzését az új szempont csupán siettette. Kifejezettebben látszik már a honvédelmi cél a községekből minden átmenet nélkül városokká emelt helységek kiváltságolásánál, amivel rendesen a lakosok valami szolgálatát jutalmazták. Erre legjellemzőbb példa Nyitra városi rangra emelése a tatárjáráskor tanúsított önfeláldozó magatartás jutalmául.{78} Így emelkedtek fel városi rangra Körmend és Komárom is, de az utóbbinál telepítéssel kapcsolatos a várossá fejlődés.{79} Ilyen hirtelen emelkedésben volt részük azoknak a falvaknak, melyek valamely város közelében lévén, annak fejlődésével hozzácsatoltattak s az illető város szabadságaiban egyszerre részesültek. Így kapcsolták Győrhöz a Szent Adalbert városrészt, Zágrábhoz Kobila helységet, Pozsonyhoz Széplakot és Sopronhoz Zuan falut.{80} E csoportba tartozik még Felső-Kassa is{81} és idesorolhatók a bányavárosok, mint ahol a város a virágzó bányatelepekből emeltetett várossá.
Ezeken kívül találkozunk tisztán honvédelmi célból alapított városokkal, melyek telepítés útján keletkeztek. E városoknál, ellentétben az eddigiekkel, hol már meglevő község kap jogokat, előbb a jogi megalapítás történik meg a kiváltság kibocsátása által és csak ezután, ennek alapján fejlődik ki gazdaságilag a város. Találkoztunk már a tatárjárás előtt is telepítés útján keletkezett városokkal Szlavóniában, de ezektől a honvédelmi szempontból alapítottakat az különbözteti meg, hogy ez utóbbiak többnyire valamely hegyen alapíttattak s a hegy erősséggé alakításával az új lakosokat bízták meg. Az ily módon alapított városok közt legnevezetesebb Zágráb,{82} melyet nem messze a zágrábi püspöki várostól, a Grech-hegyen [Gréc, Gradec v. Gric] alapított Béla 1242-ben, továbbá a régi Pesttel szemközt – ennek lakói áttelepítésével alapított – Budavár, vagy mint e korban nevezik, Pestújvár, amely 1245 körül alakult s erődítései befejeztetvén, tíz év múlva már a főtemplom építéséhez foghattak.{1} Hasonló módon alapították Köröst, Nagykomárt [Komár] s más városokat.{84} Ugyanez időben és hasonló célból több váraljai várost a várba telepítettek át, így Fehérvár és Esztergom lakosait közvetlenül a tatárjárás után felköltöztették a várba, de ez utóbbiak néhány év múlva – az érsekkel folytatott viszálykodások miatt – régi helyükre visszatértek.{85} Később V. István Győr község lakóit telepíti át a várba városi rangra emeléssel kapcsolatban.{86} A kiváltsággal községből várossá emelt helyeknél is számítanak újabb településekre, mint a privilégiumok ama pontjából kitűnik, mely azt „ott lakó és odajövendő hospesek” részére adottnak mondja, s más efféle kifejezésekből. A telepítést nagyon egyszerűen hajtották végre; a király kiadta a kiváltságlevelet s erre mindenfelől tódultak oda az emberek ottlakásra. Volt más módja is a telepítésnek, mely azonban nálunk igen ritkán fordul elő, mikor egy megbízott ember vezetése alatt gyűlnek össze sokan s telepszenek le egy meghatározott helyre. Ily módon telepedhettek le Perina polgárai a „defensor” vezetése alatt{87} 1225-ben. Hasonló még Torockó telepítése, melynek lakói egy helyről, az osztrák Eisenwürzelből jöttek Erdélybe.{88}
A városok további fejlődése nem tartozik e fejezet körébe s itt csak annyit kívánok megjegyezni, hogy már a XIII. század közepén kiválik e királyi városok közül néhány, melyek a többihez hasonló jogi helyzetben a királyné alá rendeltettek s mintegy ennek vagyonához tartozónak vétettek. Ilyen volt Verőce, mely 1248-ban Mária királynétól kap szabadságot és ilyenekről szól IV. Orbán pápa egy István ifjabb királyhoz intézett levelében.{89} Ezek már e korban mint állandó királynéi javak szerepelnek, úgyhogy egy Verőce és Lipováról szóló és 1283-ban az anyakirálynétól kiadott oklevelet a fiatal királyné is megerősíti,{90} sőt már az 1267-i országos szabadságlevél is ismeri e királynéi városokat.{91}
Már e fejezet élén kiemeltük, hogy hazai városaink jogai az Árpád-korban nem álltak filiációs viszonyban a külföldi városokéval. Elsősorban a fokozatos fejlődésű városokról szólunk, melyek lakossága különböző elemekből olvadt össze s bár nagy részük külföldről való, nem egy helyről és egy időben költöztek új lakóhelyükre, úgyhogy éppen legkorábban fejlődő városainknál semmiféle kapcsolat sem volt lakosságuknak régi és új hazájabeli joga között. A külföldi hatás általánosságban megvolt, de egyes városok jogszokásainak átvételéig nem terjed s nem is terjedhetett a vegyes származású lakosság mellett. Legfeljebb annál a néhány városnál lehetne erről szó, melyek lakói egyszerre és egy helyről telepedtek hazánkba, de csak Torockó polgárairól van adatunk arra nézve, hogy régi lakhelyük, Eisenwürzel osztrák város jogaival éltek,{92} más városról ezt kimutatni nem tudjuk, még a Milánóból ideköltözött polgárságú Nagyolasziról sem – források hiányában. A városi kiváltságlevelekben érezhető ugyan a külföldi hatás, de önálló gazdasági fejlődés betetőzései lévén, individuális hazai jellegüket mindjárt felismerhetjük. Kevésbé részletesek, kezdetlegesebbek a külföldi XIII. századbeli okleveleknél,{93} de azoktól semmiesetre sem szolgailag függők, hanem a hazai viszonyok következtében különbözők.
A tatárjárás után keletkezett városoknál, melyek privilégiumát gazdasági fejlődés nem előzi meg, szintén nem találunk külföldi jogból származó jogokat, ami annak tulajdonítható, hogy ekkor már voltak kifejlett városaink, melyek jogát az újonnan alapítottak átvehették. Aszerint már most, hogy mely város jogára történik hivatkozás, megkülönböztethetünk egyes csoportokat,{94} de tényleges filiális viszonyról beszélni e városok közt még korai volna. A gyakorlat ingadozó, sőt az is előfordul, hogy valamely város kiváltságában több más városra történik hivatkozás.{95} Leggyakrabban Fehérvár és Buda említtetnek az új kiváltságolásnál,{96} s mondhatjuk, hogy az Árpád-korban a magyar városok egy jogcsaládba tartoznak, melynek fejeként a fehérvári jog szerepel. Némi kapocs mutatható már ekkor ki a bányavárosok és a szlavón városok közt, előbbiek már Selmecbánya, utóbbiak Perina joga körül csoportosulnak. Még ha lett volna is ily filiális viszony, azt megállapítani nem igen tudnánk, nem ismervén e korból a Selmecbányain kívül egy statútumot sem, holott éppen ezek alapján lehet azt világosan kimutatni.{97}
* * *
A királyi városok mellett voltak hazánkban az Árpád-házi királyok korában földesúri, főképp püspöki városok is. Mielőtt a továbbiakra áttérnénk, szükséges ezeknek keletkezését pár szóval vázolnunk. Említettem, hogy a külfölddel ellentétben nálunk a püspöki székhelyek sohasem lettek királyi városokká s azt is, hogy ezek amazoktól eltérő módon fejlődtek. Láttuk, hogy a királyi városok szervezete a várszerkezethez tartozó községek kiváltságaiban gyökerezik; az egyházi földesurak birtokain alakult városok eredetét másutt kell keresnünk. A földesurak, különösen az egyes egyházak, a középkorban kiváltságokat nyernek, mely szerint az ő földjeiken lakó népek kivétetnek mindenféle királyi tisztviselő hatásköre alól. Ez az immunitási kiváltság, ami a középkorban a fölesúri hatalom forrása volt s ami által a birtokosok saját földjeiken azt a jogot nyerték, amivel a király bírt az országban, természetesen salvo iure regis, vagyis azt a néhány dolgot kivéve, amiről csupán a király rendelkezhetett. Így a vámjogot nem ruházták át királyaink és a földesúr népeivel perlő idegen mindig fellebbezhetett a királyhoz.{98}
Hazánkban az ilyen kiváltságolások korán megkezdődnek és különösen az egyházi birtokosok részesülnek e jogban. A XII. század végén és XIII. elején már általánosan élvezték az egyházak e kiváltságot; így a zágrábinak András herceg 1198-ban, a veszpréminek Imre 1203-ban biztosítja a népeik feletti fennhatósági jogot, kivéve azokat a király s a bán alól, fenntartva a királyhoz való fellebbezést az idegenek ellen viselt perekben.{99} Az esztergomi egyház népei a XII. század végén hasonló helyzetben voltak, mint egy 1201-i oklevélből megtudjuk.{100} A két utóbbi kiváltság főképp csak a tartozásokról szól, az első meg a bíráskodásról; fejlettebb állapotot mutat a zágrábi egyház egy későbbi privilégiuma,{101} mely nemcsak erről emlékezik meg, hanem megadja a beszállásolás alól való felmentést, vásárvámmentességet és az adószedők, pénzváltók kitiltását az egyház földjeiről. Hasonló kiváltsággal ruháztattak fel a többi püspökségek, sőt apátságok, prépostságok is, melyek szintén gyakorolták népeik felett mindazokat a jogokat, amik másutt a királyt illették meg.{102}
E kiváltság birtokában a gazdagabb egyházak fejei a királyihoz teljesen hasonló kormányzati szervezettel igazgatták birtokaikat és az azon lakó népeket s néhol még az elnevezések is azonosak a királyi közegekéivel. Tudjuk, hogy az esztergomi érseknek volt nádora, udvarbírája és ispánja (comes terrestris), kik a bírói tisztet gyakorolták.{103} Népeik is különböző osztályokba sorozottak, mint a királyi emberek; voltak várjobbágyaik, várnépeik, hospeseik, más szolganépeik és parasztjaik,{104} sőt Egerben és Esztergomban nemesekről (nobiles) éspedig kifejezetten az egyház nemeseiről is tudunk.{105} E népek községekben éltek, mint a királyi emberek és a községek közül néhány éppen olyan fejlődésnek indult, mint a királyi városok keletkezésénél láttuk. Nevezetességre jutottak elsősorban a székhelyek, ezenkívül forgalmasabb kereskedelmi utak mentén levő helységek, mely utóbbiak lakossága jobbára hospesekből telt ki. E kimagaslóbb helyeken, melyeknek a király engedélyez vásártartási jogot, az emelkedés hasonló a királyi városokéhoz s a fejlődés betetőzése, amikor az egyház feje a királyi városok szabadságához hasonló, de korlátozottabb kiváltsággal ruházza fel e községeket.{106} E kiváltságokat azonban szükségesnek tartották a királlyal megerősíttetni, sőt úgy látszik néhol az egyházfő nem is adott külön oklevelet, csak a király.{107} Kiváltságaik a királyi városokétól alig különböznek s az uralkodók által kibocsátott oklevelek hivatkoznak is más szabad városok jogaira. Szebellébet [Szebeléb] IV. László kiváltságlevele oly jogokkal ruházza fel, minőket országa más „libera villa”-i élveznek, Füzitő privilégiuma egyenesen a budai civitas szabadságairól szól,{108} Káptalan-Győr lakói a győriekkel teljesen egyforma jogokat élveztek.{109} Vásártartás, vámmentesség, bíróválasztás, szabad költözés és rendelkezési jog, autonómia, amennyiben az egyházfő közvetlen földesúri hatósága alá rendelvék a főbb kiváltságaik. Joguk sohasem emelkedett a mérsékeltjogú királyi városok fölé, mert a bíró ítélkezési hatásköre nem terjed ki a nagyobb vérontási ügyekre, ily esetekben a káptalan kiküldötte döntött.{110} Az egyházfő által kiváltságolt helyek bíráskodási autonómiája még korlátozottabb, mert itt a közbeeső hatóság, az egyházfő ispánjai hatáskörébe tartozott a súlyosabb ügyek felett való ítélkezés s ezek lakói az ispánnak még bizonyos szolgáltatásokkal is tartoztak.{111} A bíró ellen való fellebbezés esetében az egyházfő ítélt a város hat esküdtjével.{112} A korlátozottságnak érdekes példáját mutatja Óbuda, hol a XIII. század végén a bírót a prépost nevezi ki, holott ezt a hivatalt azelőtt választás útján töltötték be.{113} A kiváltságok mellett kötelezettségeiket is szabályozzák a földesúrral s az említett korlátozottabb jogú helyeken ennek ispánjával szemben is. A püspöki székhelyek még abban is különböztek a királyi városoktól, hogy már a tatárjárás előtt erődítettek voltak, sőt az ország legerősebb helyei, Fehérvár és Esztergom királyi városok mellett jóformán csak ezek adtak dolgot a tatároknak. Mint már említettük, ellentétben a többi „villa” néven említett várossal, ezek „civitas”-nak neveztettek.{114}
Világi földesurak városainak a keletkezése az egyháziakéhoz hasonló forrásból eredt, de ilyenekre példát e korban alig találunk. Nem említve az alvinci és borbereki hospeseknek adott kiváltságot, mely ezeket a szász provinciális lakosok szabadságaival ruházza fel, sem az István ifjabb király által Csák Máté bonchidai földjére telepített hospeseknek kiadott oklevelet, melyek városi kiváltságoknak semmiképpen sem tarthatók,{115} csupán két földesúri városról van tudomásunk. Ezek egyikét, Kosvát, Moys nádor alapította{116} s a kiváltságlevél főképp kötelezettségeiket szabályozza és büntetőjogi rendelkezéseket tartalmaz. Mindenesetre mérsékelt jogú város, melynek lakói szabad rendelkezési és költözési joggal bírtak s – lopást és vérontást kivéve – saját bírájuk ítélkezése alá tartoztak. A másik, ilyformán egyedüli példája a földesúri szabad városnak, Komárom, melyet IV. Béla egy udvarnoklakta község helyén telepítéssel alapít s lakóit Budavár polgárainak szabadságával ruházza fel, de egyszersmind Walter kamaraispánnak adományozza.{117} Autonómiája sértetlenül megmaradt, mi [Hontpázmány nembeli] Tamás bán – a város későbbi ura – okleveléből kitűnik, amely szerint az ő várnagya s udvarbírája ítélkezése alól felmentvék.{118}
A városok keletkezésének kérdésével végezve, áttérünk annak vizsgálatára, hogy a kialakulásban mily népelemek vettek részt.
* * *
Mint már előrebocsátottuk, a városi polgárság alakulásában nagy szerepük volt a külföldről betelepedett vendégnépeknek, hospeseknek. Mielőtt a tárgyaláshoz fognánk, meg kell állapodnunk annál a kérdésnél, hogy e vendégnépek milyen helyzetet foglaltak el a néposztályok közt a polgárrá létel előtt s egyúttal megvilágítanunk a hospes- és civis-elnevezések e korbeli viszonyát.
A vendégekről az Árpád-királyok törvényei s az oklevelek alapján minden kétséget kizárólag állíthatjuk, hogy a várjobbágyok és várnépek közt helyet foglaló s az utóbbiakhoz mégis közelebb álló, a várszerkezethez tartozó szabadok voltak, akik közé – úgy látszik a várnépek sorából – magyar elemek is olvadtak. Kálmán király első törvényének 35. pontja szerint a várnépek (cives) földjein laknak, de csak felényi szolgálattal tartoznak. II. András 1222-i s 1231-i Aranybullája a várjobbágyok után említi őket, míg az 1267-i bullában és az 1291-es törvényben már mint a városok népéről van róluk szó.{119} Ilyen helyzetükre mutat az a két dézsvári privilégium, mely szükségesnek tartja nemcsak a várispán, hanem a várjobbágyok ítélkezése alól is felmenteni őket.{120}
A várnépek latin elnevezésére az Árpád-korban a castrenses és civiles mellett a cives szó is használatban volt; több adat szól emellett s itt csak egy 1137-i oklevélről, mely mosoni civiseket említ s egy 1214-iről szólok, melyben Beutho „civis de villa Geur” tesz végrendeletet,{121} aki csak várnépi sorsban lehetett, Győr jóval később emeltetvén városi rangra, továbbá Kálmán törvényének már említett pontjára hivatkozom. Amint a civitas castrum-mal, úgy a civis castrensis-szel szinonim értelemben használatos. A civis eredetileg várnép lévén, igazuk van azoknak, kik a hospest magasabb rangúnak tartják a civisnél,{122} de igazuk van – mint a következőkből kitűnik – azoknak is, kik a kettőt egyenrangúnak veszik, de kételyeik vannak, nem volt-e a civis magasabb rangú.{123} A két állítás az elnevezések különböző korbeli viszonyára vonatkozik. A civis eredetileg alacsonyabb rangút jelent a hospesnél, de a városi szabadság megalakulásakor a különbség megszűnik a városi hatóság azon joga következtében, hogy ennek hatalma a városban lakó s tartózkodó minden emberre kiterjed. Mihelyt tehát nemcsak egy községben élő civisek és hospesekről van szó, hanem már autonóm városról, a két elnevezés szinonim értelemben használatos a városi polgár elnevezésre, de lassankint a kettő viszonya felcserélődik. A XIII. század végén és utána cives alatt kizárólag polgárokat értenek, mégpedig a „liberae villae regiae” polgárait, kik magukat mindig e néven nevezik és sohasem hospitesnek; a hospes jelentősége ugyanekkor süllyedésnek indul azoknak a hospeseknek helyzete következtében, akik kiváltságokat nem nyervén, eredeti helyzetükben, falvakban éltek tovább, s akikről – nem említve az erdélyi és szepesi szászokat, kik ha nem is városokban, de városi jogokkal éltek – igen sok oklevél emlékezik meg, s milyenek például a szalkai, szabródi, magyarszőgyéni s vitézi hospesek.{124} Ezek magánbirtokosok földjén is élve hovatovább beolvadtak az egységes pórosztályba, ennek keletkezésekor.
Úgy áll tehát a dolog, hogy míg a XII. században a cives alatt a hospitesnél alacsonyabb rangú várnépeket kell értenünk, addig a XIII. században a két szó egyértékűvé lesz és végre e század végén már a cives az előkelőbb jelentésű.
* * *
E két elnevezés fennmaradása mutatja e két néposztály – a vendégek és várnépek – túlsúlyát a városi polgárságot alkotó elemek közt s a várszerkezethez tartozó népelemek jelenlétét bizonyítja a privilégiumok majd mindegyiknek a külső beavatkozások ellen szóló része, melyben mindig a várispánok hatalmaskodásának tilalma van különösen kiemelve, mint akik alá e népek addig tartoztak. A hospesek jelenlétére a városi polgárság alkotó elemei közt nincs szükségünk egyéb bizonyítékra, mint a kettőt-hármat kivéve, valamennyi kiváltságlevélben előforduló elnevezésre. Bakabányának csak I. Ferdinánd átiratában fennmaradt oklevelét nem említve, csupán Gölnicánya, Nyitra és Sopron oklevelei nem említenek hospest,{125} melyek közül Sopronról egy oklevélben{126} szólva III. András már említ hospeseket és Gölnicbánya teljesen német lakosságának törzsei csak hospesek lehettek. Nyitrán lehet, hogy nem is voltak hospesek s ha voltak is, a túlnyomó rész várnépből került ki. Fehérvár és Esztergom kiváltságlevelei nem maradtak ránk és hogy a rájuk vonatkozó emlékekben civesnek neveztetnek, ez nem jelenti azt, hogy hospeseknek egyáltalában nem hívták őket, habár valószínű, hogy e két hely lakóit már a XIII. században csak civesnek mondták s az is, hogy e polgárok közt vendégek nem is igen voltak.{127} Az ott lakó idegenek nem e jobbára földműveléssel foglalkozó népekből, hanem odatelepedett olasz kereskedőkből s családjaikból kerültek ki.
A várnépek és más királyi emberek – udvarnokok – jelenléte a városokban okleveleinkből tűnik ki. Elsőnek Győr példáját hozom fel, melynek kiváltságlevele szerint polgáraivá lettek győri és szolgagyőri várnépek, királyi tárnokok és a Szent János keresztesek népei.{128} Ugyancsak várnépekre mutat a Nyitra lakosainak adott kiváltság s a felsőkassaiaknak privilégiuma is, mely szerint ezek kivétetnek a várközösségből.{129} Ilyen népek lakhattak a Pozsonyhoz csatolt Széplakon s a többi városhoz kapcsolt városrészekké lett falvakban és ezek közé tartozók a Sopronhoz csatolt nyilasok „de villa Luer”, valamint a Szepessomogyon hospesek mellett említett királyi pecérek is.{130}
A vendégeken és várnépeken, udvarnokokon kívül más osztályok közül is lettek polgárok. A kiváltságlevelek mind biztosították a szabad odaköltözés jogát mindenféle állapotú embereknek, akik éltek is e joggal, mert csalogatta őket az, hogy a városokban „bármely állapotú és nyelvű embereknek egy a szabadsága”.{131} Az alsóbbrendű szabadok, a király és különösen nemesek földjein élő szabadparasztok lettek a várnépek és vendégek mellett a polgárság harmadik nagy népelemévé. Ezekre a várnépekre és udvarnokokra vonatkoznak főként a kiváltságleveleknek azok a részei, melyek az ott lakók mellett oda jövendőkről is szólanak.{132} Ezek nem tömegesen egy időben költöztek be a városba, hanem egyenként, mintegy beszivárgás útján, s ezekre számít a nagyszombati kiváltságlevélnek az a pontja, mely kiemeli, hogy a „bármikor” beköltözők a bíró alá tartoznak.{133} Mikor a városi kiváltság adásakor a király e szabad, de vagyontalan osztálynak alkalmat nyújt jobb helyzetbe jutásra, egyúttal vigyáz arra is, hogy nagy kárt ne okozzon ezáltal a nemesi osztálynak, kiknek földjein éltek addig e parasztok. Ezért szoríttatott meg a szabad odaköltözés azzal, hogy előbb régi kötelezettségeiknek meg kell felelniük.{134} Pozsony privilégiuma úgy rendelkezik, hogy a falvak urai ne akadályozzák azokat, kik a városba akarnak költözni, ha ezek a földbért lefizették; biztosítja a költözőknek a vámmentességet, így mindenképpen könnyíti a bevándorlást; szigorúan védelmezi azonban a földesúri jogot azzal, hogy azt, aki a polgári szabadság örve alatt más kötelezettségek alól akar kibújni, a bíró és a tanács kitilthatja a városból.{135} Az odaköltözés egyetlen megszorítása az, hogy csupán a szabad emberek lehettek városi polgárokká, a röghöz kötött parasztok, rabszolgák nem fogadtattak be, mint Dobronya, Bábaszék, Sátoraljaújhely és Nagyszőllős privilégiumaiból kitűnik.{136} Nagyszombat kiváltságlevelében van egy intézkedés, mely szerint a határon belül csak hasonló jogúak vehettek földet.{137} Ez azonban csak látszólagos megszorítás, mert maga ez oklevél is biztosítja a szabadok odaköltözési jogát s említ bármikor odajövendő hospeseket, ami mutatja, hogy az egyebet nem jelent, minthogy más, idegen helyen lakó csak az esetben vehet itt telket, ha hasonló jogú város polgára.
Ez alsóbbrendű elemeken kívül magasabb néposztályokból valók is olvadtak be a polgárságba, erre vonatkozó adataink azonban igen gyérek. Várjobbágyokról tudunk a polgárok közt Zágrábban, hol ezek is megemlíttetnek, mint a városi bíró alá tartozók, és még Németiben, hol érseki várjobbágyok beolvadásáról van említés.{138} Valószínű azonban, hogy a várszerkezet bomlásakor nemesítést nem nyert, csekélyszámú várjobbágy is a földesúri hatóság alá való juttatást városokba költözéssel kerülte ki, ami ránézve süllyedés nem volt, mert a XIII. század végén a polgár helyzete már felemelkedett arra a magaslatra, melyen a várjobbágyság valaha állt. Ugyanez történt az elszegényedett köznemesség egy nagyon csekély részével is. Ez a beolvadás csendben, egyenként történt, ezért nem maradt semmi emlékünk róla. A nemesek városokban lakásáról is igen gyér emlékünk van. Sopron város privilégiuma említi, hogyha nemesek jönnek oda lakni, a polgárok jogait élvezik,{139} de már a kötelezettségekben való részvételükről nem szól. E vidéken talán a sok háborúskodás kergette a kevésbé tehetős nemeseket a város falainak védelme alá. Nagyszombaton a nemes felett való ítélkezés joga a királynak tartatott fenn,{140} s hasonló rendelkezés történt Beregszászon is.{141} Ez általános szabály volt s az 1291-i törvény elvként mondja ki, hogy a szabad városok polgárai nemesek felett nem ítélkezhetnek és ez érvényes az érseki városokra is.{142} Esztergomban s Budán, tudjuk, hogy voltak házaik nemeseknek és országbáróknak, mint a következő század adatai is igazolják. Ezek nem tartoztak a városi bíróság alá, habár mint polgárok szerepeltek s élvezték a polgárjogokat. Hogy a nemesek a városokban mennyire igyekeztek megtartani függetlenségüket a városi hatóságokkal szemben, mutatja az az Anjou-korbeli intézkedés, melyet Pest 1244-ből datált – de Salamon Ferenc által a legnagyobb valószínűségig Buda 1346-i oklevelének bebizonyított – kiváltságlevele és Kassa 1347-i privilégiuma tartalmaz, mely szerint, aki a polgárokkal akar lakni, az ő szabadságaikat élvezve, az ő szolgálataikkal tartozik.{143} Ez csak a polgároknál magasabb rendűekre, vagyis a nemesekre vonatkoztatható, akik jóllehet élvezték a polgárok jogait és előnyeit, a kötelezettségek teljesítése alól nemesi jogaik címén ki akartak térni. Csak az Anjou-korban sikerült a városi lakosoknak – tekintet nélkül nemesi vagy nem nemesi helyzetükre – közteherviselését megállapítani.{144}
* * *
Városaink polgárainak nemzetiségével Szalay József foglalkozott értekezésében,{145} melyben a városokat egyenként sorra véve igyekszik az oklevelek alapján kimutatni a polgárok nemzetiségét, ami jórészt sikerült is. Bebizonyította egyúttal azt is, hogy az Árpád-korban a városok intézménye nem volt annyira idegen, mint azt sokan állították és amennyire a következő századokban a magyarságtól eltávolodott. A nemzetiségek száma városainkban meglehetősen sok volt s a népelemek szerint változó, akikből a város polgársága alakult. A hospesek eredetileg mind külföldiek voltak, idővel azonban – mint már említettem – a várnépek s udvarnokok közül magyar elemek olvadtak közéjük, valamint kevesebb számmal szlávok is. Magyar hospeseket említenek a kiváltságlevelek Garamszentbenedeken, Valkón, Szebellében, Barson, Dobronyán s Németin, szlávokat ugyancsak Garamszentbenedeken, Valkón és Szebellében.{146}
A hospesek túlnyomó részben németek voltak, mégpedig északi és délnémetek – „saxones et theutonici” –, mint okleveleink mondják.{147} Ezeknek nagy számát mutatja az, hogy okleveleink a „more saxonum”, „more theutonico”-féle kifejezéseket a „more hospitum”-mal egy értelemben használják. E németek alkották az összes erdélyi és szepesi szász földön keletkezett városok és valamennyi bányavárosunk polgárságának zömét s túlsúlyban voltak még az osztrák határszélén keletkezett városokban is. Eljutottak hazánknak csaknem valamennyi városába nagyobb számban, így nagyszámú németről tudunk Varsadon, Szatmárnémetin, Valkón, Nagyszombaton, Pesten, Tamáshidán s Trencsénben.{148} A szászok neve alatt ismert bevándorlottak leginkább flamandok voltak.
Ezekkel együtt jöttek Flandriából és Észak-Franciaországból belgák [francia nyelvet beszélő, a mai Belgium területéről érkező] és vallonok is hazánkba, kik Magyarország Olaszi nevű városainak, Ó-Buda [Óbuda] és Sárospatak lakosságát és Esztergom meg Székesfehérvár latin polgárainak egy részét alkották.{149} E belgák nyelvüket elszigeteltségük következtében csakhamar elvesztették és beolvadtak a magyarok vagy németek, Esztergomban talán az olaszok s ezekkel együtt a magyarok közé.
A szláv hospesek csekély számban ismeretesek; a fentebb már említett helyeken kívül természetesen nagyobb számmal laktak horvátok a szlavón városokban, így Zágrábban 1292-ben szerepel egy Petrus Sclavusnak nevezett polgár.{150} Felső-Magyarország városaiban ez időben a német elem az uralkodó s tót lakossága legfeljebb Trencsénnek és Nyitrának – melyek lakói főleg várnépek voltak – lehetett; s előbbinél csakugyan erre mutatnak egy 1300-ból való adásvételi szerződésben szereplő polgár, Sobolo és neje, Cybela nevei, habár 1241-i kiváltsága csak német hospeseket említ.{151}
Nagyobb számmal az említetteken kívül még olasz lakói voltak városainknak, akiknek letelepedése – kivéve a Délvidék városait, így Zágrábot és Nagyolaszit – nem nagyobb csoportokban történt, mint a németeké s belgáké, hanem egyenként telepedtek le az egyes családok városainkban. Az olaszok nagy hírre jutottak már ez időben mint kereskedők s a XIII. században a keleti kereskedelem már teljesen kezükben volt; háttérbe szorították e téren a görögöket, zsidókat, örményeket s bolgárokat, kik csekélyebb számuk miatt s mert mögöttük nem álltak hatalmas kereskedővárosok, mint az olaszok mögött, nem vehették fel velük a versenyt. Ily kereskedő olaszok telepedtek le hazánkban a nagyobb forgalmi központokon, Esztergomban, Székesfehérvárott s Budán. Esztergom város lakosságának nagy része olasz volt, mint a „vicus Latinorum”, „contrata Latina regalis”{152} kifejezések – melyek az egész város jelölésére használtattak –, továbbá az egyes polgárok nevei igazolják, noha e latinok közt vallonok is voltak. Az olaszok biztos jelenlétét igazolandó – itt csak Kövér Tamás esztergomi polgár „Venetus” melléknevére, Archinus és Pál budai polgárnak ugyancsak velencei származására hivatkozunk és Rogeriusra, ki a lombardokat említi Esztergom uraiként.{153} Olasz lakossága volt még Zágrábnak, ahol, mint Esztergomban, az egyik városrész „vicus Latinorum”-nak neveztetik,{154} továbbá Nagyolaszinak, melyet Rogerius s egy III. András-féle oklevél említ.{155} Ezek és más szlavón városok is a dalmát és olasz városokból telepítés útján nyerhették lakosságukat.
E nagyobb számú nemzetiségeken kívül más kereskedőnépek is telepedtek le városainkban, különösen bolgárok, zsidók és örmények, kik csakhamar elsajátítván a nemzet nyelvét, beolvadtak a magyarságba. Legkorábban történt meg a bolgárság beolvadása, kik mohamedán vallásuk miatt erős üldöztetésnek voltak kitéve [Volga-vidéki, ázsiai mohamedánok, nem bulgáriaiak]. Bolgárokról Béla király névtelen jegyzője értesít Pest város lakosai közt.{156} Örmények Esztergomban laktak nagyobb számban, mint egy 1243-ban adott kiváltságuk mutatja.{157} A zsidók, úgy látszik, szép számban laktak városainkban s Pozsonyban például a városi bíróság alatt a többi polgárokkal egy jogot élveztek.{158} Esztergomban külön zsidó városrész volt,{159} s hogy a többi városban is laktak, azt bizonyítja IV. Bélának a zsidók jogait biztosító privilégiuma, melyben úgy intézkedik, hogy a zsidók ítélkezési jogait sértő városbírót a király elmozdítja s helyébe mást ültet.{160} Ezekről a zsidó és izmaelita, valamint örmény kereskedőkről fennmaradt – habár gyér – adatok bizonyítják, hogy köztük igen tekintélyes polgárok voltak; mert ha nem lettek volna, nem is emeltettek volna az ország legelőkelőbb pénzügyi tisztségeire. Gyakran lettek kamaraispánná zsidók és izmaeliták, mint az Aranybulla ez ellen tiltakozó pontjából, továbbá két, 1265 és 1268-i oklevélből kitűnik, melyekben Henul nevű zsidó kamaraispánról, mint Komárom vár tulajdonosáról van szó.{161}
A városi polgárság nagyon kevert nemzetiségű volt és gyakran egyik nemzetiség a másik elnyomására törekedett, amely törekvésüket néha még a királyok is előmozdították – a németek javára –, kiemelve az ő „saját szokásaik” használatát; sőt arra is van példa, hogy a magyaroknak nagy sérelmet okoztak, amiről alább fogunk szólni. E soknyelvű elem egyenlővé tétele s említett törekvések letörése céljából hozattak azok a határozatok, melyek bármely nyelvű polgárnak ugyanazokat a jogokat biztosítják.
E soknyelvű idegen polgárság mellett nagy számban voltak magyar polgárok a városokban. Fentebb már szóltam a magyar hospesekről, azonban az a népelem – mely egyes városokban túlsúlyra juttatta a magyarságot, vagy legalábbis az idegennel egyformán jelentős elmévé tette a polgárságnak – nem e hospesek közé olvadt magyarok voltak, hanem a polgárrá lett várnépek, udvarnokok és szabad parasztok közül kerültek ki, nem említve a csekélyebb számú nemeseket és várjobbágyokat. Magyar város volt elsősorban Fehérvár, a királyi székhely, ahol már a város keletkezési módja, az udvari élet ottléte következtében természetes a magyar polgárság alakulása. Ugyancsak túlnyomóan magyar lakosságúaknak tekinthetők a püspöki városok s a püspöki székhely mellett alapult Győr és Nyitra, melyeknek lakói várnépek voltak. Nagy számmal lehettek Budának is magyar polgárai, mint a későbbi kor emlékei bizonyítják. Hogy a városok magyar lakosságáról pozitív említés nem tétetett, annak oka ugyanaz, ami miatt a várnépek és szabad parasztok – a magyar elemek – beolvadásának konkrét bizonyítékai is hiányzanak okleveleinkből; az egyenként, lassanként való beszivárgás s a magyar lakosság jelenlétének természetes volta okozta, hogy erről kifejezetten nem szólnak emlékeink. A magyar lakosság kimutatására leginkább a csekélyszámú fennmaradt személynévből és a következő kor adataiból vonhatnánk következtetéseket, de itt ily részletekre ki nem térhetvén, csak az Árpád-korból fennmaradt néhány nevezetesebb adatot ismertetek.
Esztergom lakosai közt Rogerius első helyen, a franciák és olaszok mellett említi a magyarokat,{162} tehát azok a polgárságnak a latinok mellett nagy részét tették. Ugyancsak magyar elemre mutat egy 1255-i oklevél „Latini et cives” kifejezése,{163} ami csak annak dokumentálása, hogy a latinok mellett más nemzetiségű polgárok is voltak itt, akikben magyarokat kell látnunk, mert az Esztergomról szép számban fennmaradt emlékekben német polgárságnak nyoma sincs. Nagyszombaton a városi hatóság említ egy magyar polgárt 1258-ban,{164} amiből, habár azt sejthetjük is, hogy a hatóság nem magyarokból került ki, mégis világos, hogy itt magyarok laktak. Dobronyán és Bábaszéken a tanúskodásban egyenlő számban kellett magyaroknak és németeknek részt venniük, nehogy viszály keletkezzék.{165} Kolozsvárnak Róbert Károly átírta V. István-féle oklevele szerint azt a kolozsvári „hospites et Saxones” kapták.{166} E kifejezés – a fentebb érintett esztergomi esethez hasonlóan – magyar polgárokra mutat; s az osztrák határon levő Pozsonyhoz csatolt Széplak lakói is magyarok voltak;{167} Sopron magyar elemeit a kiváltságlevélben említett nemesek jelenléte is igazolja.
A magyarság, mint ezekből kitűnik, a városi polgárság alakulásában jelentős szerepet vitt s arra példát, hogy a magyar polgárok – még teljesen német városokban is – korlátozva lettek volna, alig találunk, kivéve Korpona sérelmes határozatát, mely szerint polgárai ellen magyarok tanúskodása nem érvényes.{168} Nem tekintve ez esetet, bátran kimondhatjuk, hogy a magyarok a városok polgárságának igen számottevő részét tették. Ki kell itt különösen emelnem – a magyarországi városok teljes német eredetét hirdetők ellen –, hogy éppen nevezetesebb városaink közt vannak olyanok, melyeknek lakosai közt német elem egyáltalában nem mutatható ki. Esztergom és Székesfehérvár – az Árpád-kori Magyarország két fővárosa – lakosságában az olasz-magyar polgárság mellett a németeknek nem jutott tér. Ezt tekintetbe véve s a dalmát városok hatását a szlavón városi életre és az ezekben ki is mutatott olasz lakosságot nézve, az olasz városi élet hatását a magyarra a németével teljesen egy rangba helyezhetjük s itt még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a magyar városokat, mint német városoknak származékait tekintenünk semmiképpen sem lehet, noha városaink legnagyobb részében már e korban túlnyomó a német elem.
[1] (Egyetemi szemináriumi előadás 1907-ben. – Kiadva: A magyar városok az Árpádok korában, Bp., 1908. című mű első részeként)
| « Jegyzetek | KEZDŐLAP | Jegyezetek » |