TÁJ ÉS FAJTA

A népeknek ez a sajátos államépítő és művelődésteremtő képessége fajilag meghatározott lelki alkatukkal függ össze. Nem véletlen, hogy a történelem nagy államszervező és művelődésformáló népei vagy legalábbis uralkodó rétegeik, szinte kivétel nélkül ugyanazoknak a fajtáknak a leszármazói voltak.

Testi és lelki alkat egyaránt fontos, egyenrangú jellemzői az embernek mint szétbonthatatlanul természeti és értelmi lénynek. A testi alkat határozza meg élettani értelemben vett fajiságát, a lelki alkat sajátos faji jellemét, egyéni művelődését és történeti szerepét.

Az emberfajták oszlásával az egymástól elkülönülő faji közösségeknek nemcsak a testi jellegei alakultak át, hanem a lelkiek is. A külső életkörülmények és a belső életszemlélet hatása alatt az emberi lélek differenciálódott. Az ősi fajták s az osztódásuk és kereszteződésük nyomán keletkezett újabb fajták és népek mindegyikének megvan a maga évezredes fejlődés során kialakult szellemisége, megvannak sajátos örökölt jellemvonásai. Ezeket a figyelmes szemlélő könnyen észreveszi. Platón szűkszavú meghatározása, mely szerint „a sémita és hámita pénzsóvár, a görög tudomány- és művészetkedvelő, a szittya és a trák bátor”, ma is valamennyire ráillik az üzleti szellemű orientális, a művészlelkű földközi-tengeri és a harcos északi és dinári népekre. Hasonlóképpen találó népjellemzéseket olvashatunk a görög, latin, bizánci és az arab irodalomban.

Az örökölt faji vonások kialakításában nagy, sőt döntő része volt a természeti tényezőknek: a tájak, ahol az emberfajták elődei valamikor az ősidőkben megtelepedtek, egyfelől egyéni hajlamukat követve, másfelől a körülmények kényszerítő hatásának engedve.

Az első ősök egyéni hajlamára visszavezethető hajlandóságok mellett a föld, a táj, az éghajlat, a környezet nevelte egymástól eltérő jellemű fajtákká és népekké az ősemberek leszármazóit. A településre választott vidék fekvése és éghajlata, domborzati viszonyai és vízrajza, állat- és növényvilága, termékei és termőképessége mind-mind befolyással voltak az életformák és a világszemlélet, s velük a faji lélek és a népjellem alakulására.

Az évezredes fejlődés során megállapodott faji vonások mind a tiszta vérű, mind pedig a különböző fajtaelemeket tartalmazó népi közösségek lelki arculatán felismerhetők. Ezek a jellemvonások határozzák meg a népek képességeit és cselekvéseit, történetüket és az emberiség körében betöltött szerepüket.

A forró égöv alatt eltompul az emberi értelem és megbénul az akarat. A hideg égöv emberének még lakható tájain a szűkös életfenntartásért vívott mindennapi kemény küzdelem vágja útját minden magasabb törekvésnek. A sarkvidék eszkimói és szamojédjei s Afrika négerei egyaránt korlátozva vannak tartós és nagyobb vonalú cselekvés, szervezkedés és művelődés kifejtésére.

A mérsékelt égöv délszaki tájainak meleg napsütése és buja tenyészete megtermékenyíti a művelődés talaját. Mélyen járó gondolkodásra és művészi alkotásokra ösztönöz, de egyszersmind ernyeszt, puhít, tétlenségre csábít. Az északi tájak keményebb éghajlata, sivárabb tenyészete megkeményíti, megedzi, munkára, küzdelemre, harcra neveli, leleményességre s körültekintésre szoktatja, kalandokra és nagy vállalkozásokra ösztönzi az embert.

A hegyvidék egymástól elszigetelt és zárt egységet alkotó kis tájai széttagolják a társadalmat, kisszerű életre és kicsinyes gazdálkodásra szoktatják az embert. A hegyvidéken elmélyül a családi érzés és a szülőföld szeretete, de a völgyek népének közösségtudata nem terjed át a többi kistájak népére. A völgyek és a szakadékok, a lejtők és fennsíkok korlátolt láthatára ránehezedik az ember lelkére és megakadályozza a nagy távlatú cselekvésben. A vadban és halban dús erdővidék népének látóköre sem tágabb a hegyvidéki emberénél. A fák eltakarják előle az erdőt és a rajta túl lévő világot. Családi körén túl legfeljebb közvetlen szomszédai érdeklik; közösségi érzése korlátozott. Gazdálkodása is szűk keretek közt folyik. Az erdőben kóborolva zsákmányolással szerzi meg élelmét és ruházatát, s a termelésnek sokáig nem érzi hiányát. A róna és a tenger végtelen horizontja és a nagy folyók szélesen hömpölygő árja kutatásra, ismeretlen tájak és népek felkeresésére csábít. Nagy távlatokat nyit meg, szélesebb körű szervezkedésre és nagyobb vonalú gazdálkodásra ösztönzi a puszták és mezőségek lakóját.