SZAVIROK

A finn-magyar és a kimméri-géta forrásokból táplálkozó ananyinói bronzkultúra Kr. e. 200 és 100 közt egy új, keletről jött műveltségnek adott helyet. Ez az úgynevezett pianobori vaskultúra a Kr. u. 5. századig virágzott az uráli magyar őshaza területén. A két kultúra összefüggéseiből némelyek arra következtettek, mintha azok a magyar ősnépnek más-más nép hatása alatt álló, különböző korbeli műveltségét fejeznék ki. Az ananyinói és pianobori elemeket is tartalmazó ufai leletből azonban csak annyi állapítható meg, hogy a pianobori kultúra már az ananjinói szomszédságába érkezvén érintkezésbe került azzal. A pianobori műveltségben később felismerhető ananyinói elemek viszont csak azt bizonyíthatják, hogy az őslakosság az új kultúrát hozó nép uralma idején sem pusztult ki teljesen. Közvetítőjük akár az uráli őshazában visszamaradt magyar néptöredékek, akár pedig a magyar uralom alól más nép befolyása alá került vogul-osztják népelemek lehettek, aminthogy a 11–12. században már Szibériában lakó vogulok barzov-gorodoki kultúrájában még ezer év múltán is felismerhetők az ananyinói és a pinobori hatások.

Mások a pianobori kultúra emlékanyagában a nyugati – vagy bolgár – törökök első nyugatra érkező és a magyarokra rátelepedő rajának az örökségét vélik felismerni, sőt már az ananyinói kultúrát is bolgárokkal hozzák kapcsolatba. Az egykorú néprajzi viszonyok ismeretében ezt a feltevést nem fogadhatjuk el. Török népek ebben a korai időszakban egyáltalán nem laktak az uráli magyar őshaza környékén.

A pianobori kultúra bölcsőjét egészen másutt kell keresnünk. A vasat a Kr. e. első évezredben árja népek honosították meg Európában a mediterrán világtól északra eső tájakon, nyugaton a kelták, keleten a szkíták és szarmaták. A pianobori vaskultúrát is kétségkívül a kimméri műveltségű urg népet felváltó szarmata-szkíta nép hozta Ázsiából az ananjinói területre. Az eurázsiai sztyeppén Kr. e. 200–100 táján lezajlott népmozgalmakat és a népek későbbi elhelyezkedését ismerve ezt a népet a szavir népben kell látnunk.

A bizánci udvar 463-ban a Pontus keleti partvidékére jött urg népek követeitől értesült, hogy az avarok elől az Alsó-Volga és Kaszpi-tenger nyugati partjára menekült s ott egy századon át jelentős szerepet vivő szavirok űzték el őket hazájukból. Az urg népek eszerint előbb a szavirok új hazájában, s attól északra a Volga-Don közén laktak. Korábbi hazájukat az Urál-vidéki ligetes sztyeppén kell keresnünk, ahol éppen ez időben hanyatlott el a pianobori kultúra. A 6–7. századból itt-ott még előkerülő gyér emlékei – a 11–12. századi nyugat-szibériai vogul kultúra ananyinói és pianobori elemivel együtt – csak e kultúrának az egykor szavir uralom alatt élt őslakók műveltségére gyakorolt hatásáról tanúskodnak.

A görög írók a szavirokat a többi pontusi nomád néphez hasonlóan néha „hunoknak” is nevezik, de többnyire megkülönböztetik a tulajdonképpeni hun-bolgár népektől. Manapság ezen az alapon és egyéb okokból is a török népek közé szokták őket sorolni, de tévesen. A szavirok az alánok rokonai voltak. Szav-ir vagy szav-ar nevük első tagja a szaur-o-mata népnév és a közép-volgai Savrica tartománynév első tagjával, második tagja az ir (alán) népnévvel azonos, amely az ir-an, ar-ja, er-in (kelta, ír) népnevekben is előfordul. A név értelme: ‘fekete ember’, ‘fekete alán’.

A szavirok 465 és 545 közt számottevő hatalmi tényezőként léptek fel a Kaszpi-tenger nyugati partvidékén, de már 545-ben elbuktak I. Kosru perzsa király és az avarok ellen vívott nagy küzdelmükben. Egyes töredékeik a kaukázusi hegyvidékre húzódtak, és a számos törzsfő uralma alatt perzsa és római zsoldban harcoltak egymás ellen.

Örményországban a 6. század közepén tűnt fel a később is ott lakó szavir töredékek szavardi vagy szevordi neve, mely pontosan fedi a szavir névnek Bíborban született Konstantinosz császártól ismert szavarti alakját. A császár szerint a „türköket” – vagyis a 10. századi magyarokat – „régebben valami okból erős szavaroknak nevezték, s ezek egy része – a besenyőktől elszenvedett vereség után – kelet felé Perzsia vidékére költözött, s ezeket a mai napig erős szavaroknak nevezik a magyarok régi nevén”. Elmondja még azt is, hogy a pannóniai magyarok az ő idejében is követek útján érintkeztek keletre költözött testvéreikkel.

Ezeknek a magyaroknak később a Kuma és a Kur folyók vidékén találunk nyomára. A Kur mellett a 11. században Szevortik (‘szavirföld’) tartományt találunk, melynek két század múltán Madzaraga-dzor (‘magyar kerület’) a neve. A Kuma mentén Madsar város, Madsar helység és a Madsar-tó őrzik mindmáig az egykor ott lakott magyarok nevének emlékét. Ugyanezen a vidéken uralkodott XXII. János pápa 1329-ben kiadott bullája szerint a keresztény hitre tért Jeretamir, az „ázsiai magyarok” fejedelme.

A szavir népnév tanúsága szerint a magyar elődök egy ideig a szavirokkal éltek együtt. Ekkor kerültek nyelvünkbe a szavir eredetű alán vagy osszét jövevényszavak és a honfoglaló sírokból itt-ott előbukkanó északi fajta elemek. E kapcsolat emlékét tartotta fenn a magyar királyi ház ősi eredetmondájának Magyar és Hunor fejedelmek Dula „alán király” lányaival kötött házasságáról regélő elbeszélése.

A szavir–magyar életközösség korát illetően két feltevés lehetséges. A magyarok vagy az uráli őshazában, vagy onnét elköltözvén a Volga és a Felső-Don közén kerültek az őket onnan kiszorító szavirok befolyása és uralma alá, vagy már délen, a Volga és Kaszpi-tenger vidékén jutottak velük közelebbi kapcsolatba. Az utóbbi feltevésnek azonban nem nagy a valószínűsége, mert 463-ban már mindenesetre elszakadtak tőlük, és a többi urgur néppel együtt költöztek nyugatra. Akkor bukkant fel újra „jürk”, „urg” nevük, hogy egy rövid idő múltán az „unurgur”, „onogur” névnek adjon helyet.