HUNOK ÉS BOLGÁROK

A történeti irodalmunkban eddig közkeletű tanítás szerint, amit korábban magam is hirdettem, a magyarok bolgár-török népelemek befolyása és uralma alá kerülve s velük egyesülve alakultak át az uráli őshazában lovas nomád néppé, s a keletről előtörő és ugyancsak török fajta népnek vélt szavirok nyomására bolgár-török kötelékben költöztek délre, pontusi hazájukba. Egy legújabban felmerült elmélet szerint viszont az avarok nyomában nyugatra sodródó bolgárok elől kitérve jutottak volna a nomád szkíták és roxolánok korábbi Don-Dnyeper közi szállásföldjére, s anélkül, hogy valaha is a Don–Kubán–Kaukázus vidékén laktak volna, jöttek a 9. században a Dnyeper-Don közére, majd a Kárpát-medencébe.

Ezekkel a tetszetős feltevésekkel szemben – a különféle természetű források egybehangzó vallomása alapján – meg kellett állapítanom, hogy az Urál-vidéki magyarság a kimméri-géta népcsoportba tartozó urgur népek hatása alatt lett erdei vadásznépből pusztai lovas nomád néppé, évszázadokon – sőt közel kétezer éven át – élt e népek szomszédságában és velük életközösségben, végül pedig ezek társaságában vándorolt még a Kr. e. 2–1. században uráli őshazájából délre, miközben egy ideig szoros kapcsolatban, sőt életközösségben élt az árjaalán népcsoportba tartozó szavir néppel; a török fajta népekkel pedig csak a 4–5. században jutott közelebbi érintkezésbe.

A magyar-hun és magyar-bolgár kapcsolatok az egykorú keleti és nyugati történetíróktól részleteiben is jól ismert történeti korban szövődtek és szilárdultak meg, így azok története már kívül esik az őstörténet keretén. Tekintettel az imént említett elméletekre s a hun és bolgár kultúrának a magyar műveltségre gyakorolt nagy hatására, valamint az idevonatkozó embertani, nyelvészeti, régészeti forrásanyagnak az írott forrásokét messze meghaladó fontosságára, mégis foglalkoznunk kell vele az őstörténet keretében.

Középkori történetíróink a Szent László-kori Gesta Hungarorum írójától Thuróczy Jánosig teljes meggyőződéssel hittek a hun és a magyar népek azonosságában. Felfogásuk szerint Árpád fejedelem Attila egyenes leszármazója, a magyar honfoglalás a nagy hun király ivadékának örökség-visszaszerző hadjárata volt. E hagyomány hitelében hosszú századokon át senki sem kételkedett, mígnem a 18. században elhangzottak az első kétkedő megjegyzések, de a vita azóta is áll mind a mai napig. Egyik félen minden fenntartás nélkül valóságosnak fogadják el az azonosság gondolatát, s habár a krónikák elbeszélésének hun történeti forrásértékét nem ismerik el, benne a magyar nép ősi hun hagyományának és ősi mondaköltészetünknek a fenntartóját látják. A másik félen mindenestül a mesék országába utalják és középkori külföldi forrásokra vezetik vissza az azonosság gondolatát, s magát a hun történeti elbeszélést külföldi forrásokból és a magyar mondakincsből összekombinált tudákos műnek bélyegzik.

A valóság az, hogy a magyar krónikák hun története ma ismert alakjában sem mint a magyar mondakincs megörökítője, sem mint a hun történet forrása nem jöhet számba. A hun-magyar azonosság gondolatát, illetőleg a királyi ház hun eredetének tudatát fenntartó magyar eredetmonda azonban az élő hagyományból került már 11. századi ősforrásba, s onnét a későbbi krónikákba. Az Árpád-nemzetség ősi hagyományában élt a királyi ház Attilától való leszármazásának és a hun eredetű óbolgár, valamint az alán királyi házzal való rokoni kapcsolatainak (a magyar nép vagy legalábbis származásának) a tudata.

A krónikákban fennmaradt hun mondák vagy tudákos eredetű és külföldi forrásból kölcsönzött könyvmondák, vagy pedig a hunokkal önkényesen kapcsolatba hozott magyar mondák. A hun eredet tudata azonban az alán és bolgár kapcsolatokra is utaló eredetmondával együtt a magyarság, helyesebben a királyi ház keletről hozott ősi hagyománya. Ennek a századokon át élő családi hagyománynak meg kellett legyen, s meg is volt a történeti alapja.

A hunok Kr. u. 370 táján érkeztek az Uraltól délre eső síkságra. 372-ben lépték át a Volgát és a Dont, s ekkor hódoltatták a két folyó között a Kaukázusig lakó összes népet, majd a gótok legyőzése és hódoltatása után a Don–Duna közi síkság népeit: a gót uralom idejében széthullott szarmata szövetségek jazig, roxolán, alán maradékát, s a pontusi és káspi síkságon tanyázó urgur népeket, köztük az urg-magyarokat is. Mindezek Attila alattvalói lettek, s az Alpesekig terjedő Hun Birodalom kialakulása után a keleti országrészen uralkodó fejedelmek – előbb Bléda, majd Ellák – uralma alatt a határvédelem nehéz szerepét töltötték be a keleti végeken. E népek sorában nyilván ott voltak a magyarok ősei is, bár nevük a többi hódolt népekéhez hasonlóan eltűnt az uralkodó nép „hun” neve alatt. A „bolgárok” ez időben még messze északon laktak a nyugat-szibériai mezőségben, a magyarok uráli őshazájában tanyázó szavirok délkeleti és keleti szomszédságában.

A nyugati-török, vagy bolgár népeket a hunok támadása nyomán nyugat felé indult ázsiai népáradat sodorta altaj-vidéki hazájukból Nyugat-Szibéria termékeny mezőségére. A kínai évkönyvek szin-li, ting-ling, hu-kie népei – melyek közt a bolgárok őseit is keresnünk kell – a Kr. e. 2. században jutottak el a Balkas-tó és a Felső-Irtisz vidékére. Az alán népek nyugatra vándorlása után – valamikor időszámításunk kezdetén – innét húzódtak a prémvadász, marhatenyésztő és földműves bolgárok az Uraltól délkeletre eső mezőségekre. Itt érte őket az Urál–Szamara vonalon 350 után a Volga felé áramló hunok támadása. Egy részük – úgy lehet – északnyugati irányba tért ki, s az uráli hágókon át a Felső-Káma vidékére költözött. A pianobori kultúra északi szomszédságában a 4. században feltűnő kharinai kultúra népe mindenesetre ezúton jött új hazájába, s mivel a későbbi volgai bolgárok egyik törzse ezen a vidéken lakott, annak az őse lehetett. A nép zöme azonban az Urál–Szamara vonalon húzódott a Volga vidékére, s az itt lakó urgur népek földjére telepedett. Ezek a lovas nomádok – a szlávokat befogadó pannóniai avarokhoz hasonlóan – szívesen látták a prémvadászat mellett már szarvasmarha-tenyésztéssel, földműveléssel, sőt kereskedelemmel is foglalkozó jövevényeket, s egy század múltán velük együtt költöztek délre. Az urg népek 463-ban érkeztek a Pontushoz, a szavirok pedig az Alsó-Volga és Kaszpi-tenger partjaira. A bolgárok neve először 482-ben bukkant fel a káspi–pontusi tájon, s ez idő óta folytonosan szerepel a balkáni és kaukázusi hadi krónika lapjain az urg vagy ugur és hun népnevek társaságában. Az urg népek nyelvükben lassanként eltörökösödtek, a közöttük élő magyarok nyelve pedig számos – főleg a szarvasmarha- és sertéstenyésztés, földművelés, háztartás fogalomkörébe tartozó – bolgár-török műveltségszóval gyarapodott. A régi „urgur” népnevet a törökös „ogur” vagy „gur” név, a köztörök „oguz” vagy „guz” népnév bolgár-török változata szorítja ki. A bolgárok a maguk nyelvéből magyarázták új élettársuk nevét: az „altiogur” név az eredetileg is számnévvel képzett „kut-urgur” (‘hat-urgur’), az „on-ogur”, az „un-urgur” (‘tíz-urgur’?), a „bes-gur”, az „ut-urgur” (‘öt-urgur’) név fordítása.

Az urgur népek nyelvváltoztatása és az új élettársaikkal való egyesülése a Pontus vidékén az 5. század második felében bekövetkezett hatalmi alakulással függ össze, s valószínűleg egy már jóval korábban megindult törökösödési folyamatnak a befejező mozzanata. A 4–5. századi európai Hun Birodalom keleti felében élő urgur népek uralkodója – Attila idejében Bléda, majd Ellák – és vezető rétege kétségtelenül hun volt, s ezek uralmukban a hódolt népek közé telepedett hun elemekre támaszkodtak. A hun nyelv elsajátítására tehát kellő alkalom és mód kínálkozott, sőt a hivatalos érintkezés során ennek kényszerűsége is fennállt. Feltehető, sőt valószínű, hogy az urgur népek előkelői, s utóbb már szélesebb rétegei is beszélték a hun-török nyelvet, kétnyelvűek voltak, mint azt a sokáig kazár fennhatóság alatt élő magyarokról Konsztantinosz császár feljegyezte. A bolgárok és a nyugatról visszaáramló hun elemek betelepedése után a török nyelvű népség elszaporodván az új nyelv könnyen kiszoríthatta a használatból a régi jáfetita urg nyelvet. Az uralkodó hatalom mindenesetre szívesen látta ezt az átalakulást. A magyaroknál ez a nyelvváltoztatás nem következett be, mert a birodalom legtávolabbi sarkában nem volt oly közvetlen és sűrű érintkezése a hun elemekkel.

A bizánci követ kíséretében 448-ban Attila Tisza-vidéki udvarában járt Priszkosz rétor hun előkelőségektől hallotta, hogy egy jóslat szerint a hatalmas hun király nevének, családjának és hatalmának fenntartója legkisebb fia lesz. A jóslat csodálatosképpen bevált. A Hun Birodalom Attila halálával megdőlt, de romjain Irnik vezetése alatt kialakult a pontusi Hun-bolgár Birodalom.

Irnik a birodalom bukása után az Al-Duna vidékére költözött, majd teljesen eltűnt a bizánciak szeme elől. Az utolsó értesítés szerint ellenezte Dengezik bátyjának a Bizánci Birodalom ellen irányuló haditerveit. A bolgár királyi háznak további sorsáról a 7. századi feljegyzések alapján 765 táján írt nemzedékrend, az ún. óbolgár „királylajtsrom” ad felvilágosítást. A nemzedékrend élén Avitokol fia, Irnik tűnik fel a bolgár Csula vagy Csulo dinasztia ősapjaként. Trónra lépésének ideje a lajstrom időszámítása szerint egyezik Attila halálának és az urgur népek bizánci követjárásának idejével; a személyazonosság felől így aligha támadhat kétségünk. A kérdés csak az, miként került a keleti népek élére?

Két feltevés lehetséges: vagy Dengezik küldte a bizánci udvarral épp az ő nagy balkáni hadjárata előtt érintkezésbe lépett urgur népekhez, hogy balkáni seregét a hátbatámadás ellen biztosítsa, vagy pedig a békepárti Irnik mint a keleti birodalomfél ura, maga vonult vissza a császárral immár szövetséges népek közé. Akármint történt is, Irnik volt az 5–7. századi hun-bolgár, vagy ogur-bolgár hatalom megszervezője, a bolgár királyi ház őse, s valószínűleg azonos Attilának a magyar hagyományban Csaba néven szereplő legendás fiával.

A kazárok térhódításával az évszázadok óta szomszédságban és legutóbb szoros politikai kapcsolatban élt bolgár népek elszakadtak egymástól. A Volga–Don közi törzsek – a saragurok ivadékának látszó barszal törzs az Atil, vagyis a Volga „fekete szigetén” – Konsztantinosz császár „Fekete-Bolgáriájában”, a Volga–Szura közi szigetszerű területén szállt meg, ahol később a volgai bolgárság barszula törzsét, ma pedig a bolgárivadék csuvasokat találjuk. Az eszegel és bolgár törzsek a nagy folyó bal partján és a Káma mentén, a magyarok egykori uráli hazájában, a baskírok nyugati szomszédságában és attól északra, a kharinai kultúra Káma-vidéki földjén telepedtek meg. Életük és műveltségük emlékei a 7. század végén virágzásnak indult bolgary-kultúra lelőhelyein jutottak korunkra.

A kururgur és onogur szövetségbe tartozó pontusi bolgárok Kürt fia, Isperich vezetésével előbb a Dnyeper-Duna közére, majd a császártól kapott települési engedéllyel Trákiába költöztek, s a szerbek keleti szomszédságában élő szlávokat – a 6. századi Dnyeper–Duna közi antok ivadékait – uralmuk alá hajtva alapját vetették a dunai bolgár hatalomnak.

A Pontus-vidéki urg népekre rátelepedett bolgárok a sarurgur és kuturgur népelemet maradék nélkül felszívták, velük teljesen elvegyültek. Az így kialakult bolgár népek egyfelől a Volga–Káma, másfelől az Al-Duna vidékére költözvén azután már csak saját egyéni „bolgár” nevükön szerepelnek. A saragur és kuturgur név végleg eltűnt, csupán az onogur név maradt fenn a más nyelvű magyar nép idegenek használta ungr-ungar nevében.

Régebbi forrásokból merítő 8. századi görögök szerint az onogur-bolgár nép egy része Kürt fia, Bat-Baján uralma alatt visszamaradt a Don-vidéki hazában. Bolgárok azonban 680 után nem szerepelnek többé a Pontus vidékén. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek az Onogur-bolgár Birodalom népéből visszamaradt onogurok csak a magyarok immár bolgár elemekkel vegyült ősei lehettek. Az „onogur” név éppúgy, mint a nép egyéni „magyar” neve másfél századra eltűnt a kazár nép „türk” neve alatt, hogy a magyarság független életének kezdetén újra előbukkanjanak a rendszerint „türk” néven emlegetett magyarok megjelölésére.

Erre az időre – Kürt uralkodásának és a bolgár népek oszlásának, vagy a kazár uralmak idejére – kell tennünk a török-bolgár Keszi és Nyék törzsek csatlakozását s a „hét magyar” törzsszövetség kialakulását.

A 468-ban Hormidák, majd egy évvel később Dengezik vezérlete alatt a Balkánra betört hun seregek végzetes veresége és a király halála borzalmas csapást mért a testvérharcban és folytonos háborúskodásban amúgy is nagyon megfogyatkozott hun népre. A nyugati törzsek népe régi alattvalóihoz csatlakozott, vagy a birodalom területére telepedett. Keleten a régi dinasztia kezében maradt a hatalom, de a hun nép maradványai felszívódtak a pontusi táj urgur-bolgár népébe. Irnik és utódai már nem a hunokra, hanem a nyugati harcok színhelyétől távol kevesebb vért vesztett avagy csak imént e vidékre költözött keleti népekre alapították hatalmukat. Nem hun királyok többé, hanem a hun-bolgár-urgur elemekből alakult pontusi bolgár népeknek az uralkodói. A külföldi forrásokban a pontusi birodalom népei, sőt gyakran a tőlük leletre lakó szavirok is „hun” néven szerepelnek, de 482 óta egyre sűrűbben szerepel emellett a „bolgár” név is. Az urg népek egyéni neve azonban – ha itt-ott fel is bukkan – egy időre eltűnt, csak korábbi és későbbi földrajzi helyzetükből következtethetjük, hogy a trákiai és moesiai harcokban szereplő hunok és bolgárok a kuturgurok, a Kaukázus vidéki harcosok pedig az onogurok és saragurok közül kerültek ki.

A 6. század közepén a szavir hatalom elbukott, s a szavir nép is eltűnt a káspi–pontusi síkság népei közül. Úgy látszik, ugyanebben az időben bomlott fel végleg a Hun-bolgár Birodalom: a Dnyeper-Don közén a kuturgurok, a Donon túl az uturgurok – törökösen „utrigurok” és „kutrigurok” – 547 és 558 közt egymással harcban álló népe tűnik fel. Küzdelmeiknek a Kaszpi-tenger vidékére érkező avarok támadása vetette végét.

A szavirokat 460 táján az Urál-vidékre nyomuló avarok támadása űzte az uráli magyar őshaza területéről az Alsó-Volga és a Kaszpi-tenger vidékére. Egy század múltán megint csak az avarok foglalták el a perzsákkal szemben már előbb elbukott és kivándorolt nép elhagyott hazáját. Ezek adták meg a kegyelemdöfést a bizánci és a perzsa érdekekért egymást marcangoló kuturgur és uturgur szövetségeknek is.

A 6. század első felében Kína északi határán hatalmas birodalmat alapító türk kagán megdöntötte az Altaj hegység és a Balkas-tó vidékén másfél század óta virágzó ázsiai avar hatalmat. Az avarok meghódoltak a türk hatalomnak, de a magukat valószínűleg hunnak valló Urál-vidéki alattvalóik, akiket a görögök az igazi avaroktól megkülönböztető „ál-avar”, a türkök „var-chon” (‘avar-hun’) népnek neveztek, megtagadták a hódolatot, s a Volgán átkelve dél és nyugat felé menekültek. 558-ban már a Kaszpi-tenger partvidékén, a kaukázusi alánok szomszédságában találjuk őket; innen küldték a szövetséget és földet kérő követeiket a bizánci udvarba. A császár szívesen fogadta a követeket, de letelepülésre alkalmas földet nem jelölt ki számukra, mire Baján kagán a kuturgurokkal szövetségben megtámadta és uralma alá vetette a birodalom uturgur szövetségeseit, majd a kuturgurokat és a dnyeperi szlávokat is hódoltatva az Al-Dunáig nyomult népével. 562 és 566 között a Visztula-Elba közti szlávokat vetette uralma alá, s a Rajnától mérte össze fegyverét a frankokkal, majd ezekkel és a pannóniai longobárdokkal szövetségre lépve a gepidákat támadta meg. Az erdélyi gepida hatalom megsemmisítése és a longobárdok elköltözése után 568-ban Attila egykori birodalma majdnem egész kiterjedésében Baján uralma alá került. Hatalma az Elbától és az Alpesektől a Donig terjedt. A Pontus-vidéki szlávok és kuturgurok őt uralták, de a Donon túli uturgurok már nem tartoztak uralma alá. Ezeket a Kaszpi-tenger nyugati partvidékéig hatoló türkök hódoltatták.