Nem is olyan régen kisebb társaságban beszélgettünk arról, hogy mit tartunk érdekesnek a kommunikációval kapcsolatban, és valaki azt mondta nekem, hogy bár neki tanították a kommunikáció elméletét, meglehetősen szokatlan volt az a megközelítés, amit tőlem hallott (...tudod az a probléma, hogy egy-egy ilyen szakaszt nem egyszerű elkezdeni. Ha már belemelegedtem, néha nekem is tetszik, amit írok, de az első néhány sor mindig olyan bumfordi, hogy kis híján abbahagyom az egészet. De mit lehet írni olyankor, amikor azzal szeretném folytatni, hogy ezt is egész furcsán látom?)
Szóval néhány alapvető dolog van, amire szerintem érdemes odafigyelni ebben a témakörben.
Beszélgetek. A beszéd alapvető feladata az, hogy információt szolgáltasson egy tárgyról. Tudom viszont, amit én mondok, nem "tiszta tudás", hanem a személyes véleményem a dologról - és ebben a pillanatban megkeveredik az egész. Nekem ugyanis rendkívül fontos az a tudat, hogy "helyesen" mérem fel a világ dolgait, a valóságnak megfelelő modellt alkotok elmémben, mert ennek alapján cselekszem - tehát amikor valamiről beszélek, nem mindig az a legfontosabb, hogy az adott információt a másiknak átadjam, hanem az, hogy a másik ember elismerje annak igaz voltát. Elég hétköznapinak tűnik az a helyzet, amikor egy teljesen normális hangon kezdett beszélgetés egy pillanat alatt szenvedélyes szópárbajjá alakul egyszerűen azért, mert a felek megkérdőjelezik a másik mondanivalójának igazságtartalmát. Pedig szerintem teljesen természetes, hogy így van. Még ugyanaz az ember is más dolgokat tart igaznak és hamisnak kis idő eltelte után, az pedig, hogy mindannyian különbözünk egymástól, csak úgy lehetséges, hogy mindegyikünk kicsit más dolgokat tart "igaznak". Amikor azt mondom, hogy nem "abszolút igaz" a saját véleményem, nem azt mondom, hogy nem szabad minősíteni a dolgokat, nem szabad véleményt alkotni róluk. Igenis érdemes megkülönböztetni, minősíteni a világ dolgait, sőt, megállapításaimat akár másokkal is megosztani. Az irány viszont lényeges: amikor véleményt mondok, nem az a fontos, hogy érezzem, a másik ember is igazat ad nekem, hanem hogy ki vagyok én, aki igazat ad ennek a véleménynek.
Olyan, mintha gondolataink, minősítő hozzáállásunk kard lenne, amellyel a világot vagdaljuk. A kard éle állhat kifelé: megmérem a világot, minősítem az embereket annak alapján, hogy egyetértenek-e velem avagy sem - ezzel igen nehézzé téve magam számára más típusú, más értékeken alapuló gondolkodás mély megismerését, képviselőjének elfogadását. Vagdalkozhatok vele magam körül, megsebezhetek embereket, és ők is megsebezhetnek engem, hiszen sérelmeinket mindig meg kívánjuk torolni - ezt sem valós rossz szándék vezeti, csupán az erőegyensúly visszaállításának igénye. És sebeket bizony kapok bőven, mert mint minden kezdő harcos, úgy érzem, ha kard van a kezemben (képes vagyok minősíteni a körülöttem lévő dolgokat), akkor már mehetek is a csatamezőre. Nem vagyok tudatában gyengéimnek, sőt ettől az érzéstől menekülök, mint a tűztől, mert félek, hogy ha elvész az önbizalmam, vesztes maradok. Nem tanulok hibáimból (téves minősítések: túlzott bizalom után csalódás, hitek összeomlása, oktalan bírálat mások felé, ...), hanem megbosszulom őket másokon vagy önmagamon.
Esetleg állhat befelé, pengével saját testem (gondolataim) felé. Nem arra figyelek, hogy kinek tudom bizonyítani igazamat, vagy harcba szállnom érte, hanem az a fontos, hogy ki is az az ember, aki ezt az állítást megfogalmazta a világról: ki is vagyok én. Körülöttem vagdalkoznak az emberek, sebeket kapnak és osztanak (egy sokfős mindenki mindenki ellen típusú küzdelemben mindig többet kapok, mint adok...), mint ahogy én is. Nem feszítem erőmet a másik ember véleménye, értékrendje ellen, hanem csapását követve saját kardommal vágok gondolataimba. Kölcsönveszem, használom erejét, szenvedélyét, de magam irányítom azt a változást, amelyet összecsapásunk hoz létre bennem. A "seb" nem más most, mint egy változás, amelyre szükségem volt, és amelyhez segítséget kaptam egy olyan embertől, aki nem is rosszat akart nekem, csupán saját gondolkodásának törvényeit követve ellenem támadni kényszerült.
Lehet, hogy egy idő után kialakul bennem az az érzés, hogy mivel a kommunikáció fő iránya befelé mutat, minden emberben (sőt életem minden történésében) önmagammal beszélgetek, nincs semmi okom, hogy önmagamat (vagy a fejlődésemet segítő hatást hozó embert, eseményt) rossz szemmel nézzem, bántsam. A lehető legönzőbb, legmagányosabb gondolat, nem igaz? Pedig csak (szerintem teljesen logikus) következménye annak az oly sokszor emlegetett kijelentésnek, hogy a világnak tudatunk jelenlegi szintjén befogható része árnyék csupán, a valós okok, események, helyzetek értelme a Teljességben rejlik. Fizikai világomban találkozom egy másik emberi lénnyel, akivel magasabb szinten együtt vagyok (vagy ha így jobban tetszik: egy vagyok), az nem azért van, hogy "idelent" olyan információkat osszak meg vele, amit "odafent" nem tudnék, hanem hogy egymásra hatásunk következtében mindketten közelebb kerüljünk "fenti" önmagunkhoz. Miért lenne baj tehát, ha nem arra figyelnék, hogy a másik emberben milyen változást hozok létre, hanem arra, hogy mi változik hatására bennem: azaz önmagammal kommunikálok a jelenlétében, amikor vele beszélgetek.
Haha. Ezért az eszmefuttatásért azt hiszem, érdemes volt kiugrani a fürdőszobából, bár kihagytam a hajszárítást, és olyan vagyok, mint egy szénakazal.
Namármost (még mindig tetszik ez a szó) ez a fenti szösszenet ismét kissé egoistára sikerült. Cserébe hadd meséljek kicsit arról, amilyennek a kommunikációt látom, ha nem ezzel a megközelítéssel szemlélem.
Bennem felmerül egy gondolat, amelyet meg szeretnék osztani egy másik emberrel, bár ez a gondolat nem mindig felel meg annak a képnek, amit önmagamról kialakítottam (bár igazán az ilyenek jönnek belülről, míg a kép inkább tudatos csinálmány). Nem lenne jó elfelejteni közben, hogy legfontosabb célom önmagam értékességének tudata (vagyis: boldogság), amit általában egyrészt az önmagamban kialakított ideálnak való megfelelésből, másrészt a környezet pozitív visszajelzéséből rakok össze.
Így egyrészt elveimnek megfelelően kicsit újrafogalmazom gondolatomat (Orwell "duplagondol" játéka azért olyan idegesítő szerintem, mert létező folyamatot tesz látványossá, tudatosítja annak befolyásolhatóságát), és máris készen állok a "csomagolására". Itt a nyelvtankönyvek a jelrendszerek korlátairól kezdenek beszélni, én egy másik csomagolásról szólnék.
A célom az, hogy "jó" legyek saját szememben, szeretném, ha a másik ember "elismerné" a gondolatomat. Nem feltétlenül arról van szó, hogy szóról szóra higgyen nekem vagy emberileg értékesnek tartson, hanem arról, hogy azt a képet építse fel rólam, amit szeretnék. (Ez pontosan ugyanúgy működik egy világot gyűlölő neonáci vagy egy füves mámorban úszó hippi esetében, mint egy híres akadémikusnál vagy politikusnál). Tulajdonképpen minél értékesebbnek tartom szavaim címzettjét, annál fontosabb nekem, hogy ő is értékesnek lásson engem - és minél kevésbé tisztelem őt, annál fontosabb, hogy ne értsen meg, utáljon vagy féljen tőlem. A pózolás ugyanaz, akár frakkban és elmejátékokban, akár részegségben vagy baseball-ütőben jelenik meg. (Erről jut eszembe egy krimi, amiben azt olvastam, hogy valamilyen sivatagi törzsnél a magasabb rangú taggal szemben a tiszteletadás jele az, hogy elrejtik előtte arcukat. Érdekes feloldása az öncélú "szereplésnek").
Nos tehát ott tartok, hogy nekem fontossá válik, milyen képet alakít ki rólam a másik ember. Ehhez először is felépítem magamban azt a képet, amit létre akarok hozni benne, majd felépítek róla is egy képet, aminek alapján majd kommunikálni fogok vele - enélkül nem tudom megtervezni azt a viselkedésmódot, amivel a kívánt hatást gyakorolhatom rá. (Túl bonyolultnak tűnik? Ugyan hányszor fordult elő, hogy egy beszélgetés előtt nem a tárgyon gondolkodunk, hanem azon, hogy "ő most biztos azt gondolja, hogy ..., de akkor majd én ..., és erre ő lehet, hogy ..." és így tovább).
Ha most ezt az egészet összekavarom, szép kis leves áll elő. Van egy ötletem, ami nem biztos, hogy tetszik is nekem, tehát módosítom. Utána megfogalmazom, hogyan hangozzon ez az önmagamról kialakított ideális én szájából, hogy a bennem róla kialakított képen azt a változást idézze elő, hogy olyannak lásson, amilyennek láttatni szeretném magam (azt hiszem, nem rontottam el...). Ezután már csak a nyelvi jelekké való átalakítás van hátra (gesztusoktól, hanghordozástól egyelőre eltekintve).
És ez még csak az én oldalam, mert ő ugyanilyen szűrőrendszeren keresztül veszi fel az általam közölt adatot. Nosza, kommunikáljunk egyet - szerintem ezek után nem az a csoda, hogy nem értjük meg egymást (jaj, nem ért engem senkisem, jajajaj... - lásd pl.: politikusok, parlamenti közvetítések, mert ahogy ott el tudnak beszélni egymás mellett, több, mint művészet), hanem inkább az, hogy azért mégis megértjük egymást valahogy. Ebben a legnagyobb szerepet a szép magyarul "nem-verbális" avagy "metakommunikációs" elemeknek tulajdonítom. Ezekkel szándékunktól függetlenül eláruljuk elrejteni vágyott félelmeinket, bizonytalanságunkat - másik oldalról nézve ezek a megkapó jelek, amiknek segítségével együttérezhetünk beszélgetőtársunkkal akkor is, amikor éppen magabiztosan pöffeszkedve taglalja hibáinkat.
Persze ezt is lehet másképp csinálni, vannak okos könyvek, amik megtanítanak bennünket "hangul" meg "testnyelven", hogy aztán mondanivalónkat a magabiztosság látszatának minél teljesebb eszköztárával adhassuk elő. Így aztán egyre ügyesebben játszhatjuk el szerepeinket, nem csak szavainkkal, de egész lényünkkel sugározva azt a képet, amit mutatni akarunk. Őszintén remélem, hogy ez valóban boldoggá teszi azokat, akik csinálják, de sajnos az önmeggyőzés elkeseredett vágyának érzetén kívül, amit a jelenség bennem kelt, semmi pozitívumot nem szoktam ebben a viselkedésben találni. Persze lehet, hogy én látom saját sötét szemüvegemen át ilyennek, de az a néhány könyv, amit olvastam, arról szólt, hogy miként láthatok a másik ember szavai mögé, hogyan kelthetek benne egy általam kívánt hatást - és mire vigyázzak, hogyan rejtsem el magam mozdulataim mögé. Tényleg, tiszta hadviselés, melynek ismerői könyveikben nagy büszkeséggel magyarázták fortélyaikat nekem, a védtelen, kiszolgáltatott, kiismerhető és befolyásolható nebulónak. Már megint az jutott eszembe, hogy akár a bősi vízlépcsőre is lehet büszkének lenni, mert valóban nagy dolog - viszont kérdés, hogy milyen az az értékrend, amely szerint jó is...
Ja persze nem részleteztem, hogy amikor a másik emberről magamban képet alkotok, az nem más, mint az általa számomra megfogalmazott kép bírálata után elfogadott rajz. Helyességét nagyban befolyásolja az én megismerőképességem - lásd: hadi felderítés -, illetve az, hogy mennyit adok ki magamból (amivel aztán visszaélve az én szájízem szerint tudja megfogalmazni azt a képet, amit ki akar alakítani bennem) - lásd: kémelhárítás: ezért érdekel annyira a "testbeszéd" és hasonlók. Jönnek a "félreismert emberek", a "becsapások", ami ellen egyre kifinomultabb álarcrendszerrel és személyiségem körüli aknamezőkkel védekezem, míg végül a kommunikáció a világ felé nyitás helyett az önmegtagadás kiváltója lesz.
Nemrég egy hasonlat jutott eszembe, ami nagyon megtetszett: a TV és a mozi különbsége. Ha a másik ember a kommunikáció célpontja, akkor "vetítek". Kivetítem a magamról alkotott képet egy változó, félig-meddig kifeszített vászonra, amit persze igyekszem jól rögzíteni. Sőt, különböző eszközökkel igyekszem elérni a mai csúcstechnológiát: egyenesen a néző szemének ideghártyájára vetíteni: tudatának befolyásolásával megkérdőjelezhetetlenné téve azt a képet, amit magamról kialakítani óhajtok - ugyanakkor egyre tökéletesebbé fejlesztve ezeket az eszközöket egyre jobban tartok tőle, hogy ellenem is használhatják... És a félelmen kívül csak az a hasznom belőle, hogy elkerülöm a kínos helyzeteket, amikor olyan kérdésekkel szembesítenek, amelyek hatására értékrendem esetleg megváltozhat. Tényleg, milyen alapon állítom, hogy a jelenlegi értékrend, ami alapján jónak tartom magam, "jó", ha mindenkit igyekszem úgy befolyásolni, hogy ne kérdezzen bele?
Na ezzel szemben tartom érdekesebbnek a TV hozzáállását: "Befolyásolhatóság, kiismerhetőség? Ismerj ki! Ha kívánod, használj ki ellenem bármit, ami hibát bennem találsz, taníts meg felismerni gyengéimet, adj nekem lehetőséget a változásra. Befolyásolni akarsz? Megteheted, mert hiszek neked - befolyásolj nyugodtan, ha tudsz. De én akkor fogok megtenni valamit, ha a legjobb szándékom vezet (lásd: szándék-etika), nem fogom megbánni, csak tanulni belőle - remélem, te is hasonló tiszta lelkiismerettel fogsz elszámolni ezzel halálodban. A képet magamra vetítem, én kommunikálok, te olyan képet alakítasz ki rólam, amilyet akarsz. Nem a falon, testeden vagy a szemedben jelenik meg a képem, hanem rajtam, én az vagyok, amit mondok, amit teszek - még akkor is, ha változik. Nem fogok bemutatkozni neked, nézz rám, ha meg akarsz ismerni - és nézz máshová, ha nem tetszik a látvány..." - míg a vetített kép sajátossága, hogy ha a vetítőbe nézel, nem látod a képet ("ne azt nézd, amit csinálok, hanem amit mondok..., majd megérted...").
Mára ennyi...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|