Segítség és tiszteletadás

Segítség és tiszteletadás

Tulajdonképpen a lényeget leírtam a gyógyítás-segítés kapcsán, de azért csak nekilátok itt is, hátha kihozok még agyacskámból valami érdekeset.

Segíteni. Azt hiszem, az egyik legszebb szó talán. Ha nagyon szépen szeretnék fogalmazni, akkor egy ima-féleség akár így is kinézhetne: "Istenem, add, hogy soha ne legyen szükség a segítségemre. És add, hogy ha mégis szükség lenne rá, segítsek anélkül, hogy észrevenném. És add meg nekem néha azt az örömet, hogy első két kívánságom ne teljesüljön..." (na ez elég őszintére sikerült ahhoz, hogy azonnal vágyat érezzek a kitörlésére. Tehát juszt is itt hagyom...)

Azért vagyunk jelen ezen a világon más lények között, hogy megoszthassuk egymással gyengeségeinket és erőnket. Elszakadt részei vagyunk a teljességnek, amely általunk tapasztalhatja meg az együtt létezés csodáját. A tökéletes lény bármit megtehet egy másikért, csak egyet nem: nem élheti meg a fájdalmak feletti összefonódást, az igényelt segítség elfogadását. Olyan lények vagyunk, amelyeknek már nem és még nem természetes az egymás felé fordulás - ezért élhetjük meg csodaként az érzékenység finomodását, az okozott és az elfogadott öröm kölcsönös erősítő hatását.

Minden pillanatunk rejtheti a segítségnyújtás lehetőségét, és minden pillanatban megkaphatjuk azt a segítséget, amelyre szükségünk van. A mondatnak, hogy minél nagyobb a szükség, annál közelebb a segítség, az is lehet az értelme, hogy a szükség tesz minket nyitottá a segítség elfogadására és az őszinte hála érzésére. Ínség, vágy, követelés, segítség, túlélés, hála... az érzelmi paletta szélső színei, filmek, könyvek kedvelt témái, kötelező erkölcsi tanulsággal: a rosszak vágyakoznak, a szegény jók szenvednek, a nem annyira jók követelnek, a nagyon jók segítenek, és az egész rózsaszín gőzfelhőbe merül.

A segítségnyújtásnak (szerintem) nincs sok köze az elvekhez, erkölcshöz. Egymásra, kölcsönös segítségnyújtásra alapul az életünk, egyetlen élő szervezet részei vagyunk, csakhogy életünket olyan magas szinten szerveztük meg, hogy erről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. Én éhen halok, ha nincs mit ennem, ha számtalan ember nem segít nekem életben maradni munkájával - de ebből én csak annyit látok, hogy ha elmegyek a boltba, általában meg tudom venni azt, amit akarok, de legrosszabb esetben is hozzájutok az életben maradáshoz szükséges élelemhez. Munkám értékét - mások - olyan szinten határozták meg, hogy az életben maradás jelenleg nem jelent gondot számomra.

Mit veszítek ezzel? Csupán azt, hogy nem hétköznapi élmény nekem más segítségére szorulni, és így nekem sem természetes dolog valakinek segítséget nyújtani. Nem természetes az sem, hogy a segítségnyújtás-elfogadás nem jelent semmilyen különbséget ember és ember között. Egy kis önfenntartó közösség akkor működik jól, ha az, aki ügyes a földművelésben, élelemmel segíti a közösség többi tagját - akik például szerszámokkal könnyítik meg az ő életét. Ahhoz, hogy a jelenlegi szintre eljussunk, szükség volt arra, hogy az "érték" mozgatható legyen, hogy "nem termelő ágazatok" számára többletenergia legyen a hosszú távú fejlődéshez (mert ugyan kinek jutott volna az eszébe az elektromos gitár gondolata egy ilyen egyszerű társadalomban, pedig például az általam éppen most hallgatott Guns'n Roses igencsak szegényes lenne nélküle...)

Valahogy az az érzésem, hogy az értékekről, segítségnyújtásról szóló, társadalmi törvényekkel, szokásokkal, erkölccsel terhelt felfogásunk olyan, mint egy rakéta egyik lépcsője. Tényleg nem látom, hogy más úton is létrejöhetett volna egy ilyen sok lehetőséggel rendelkező világ, mint a mostani - de úgy tűnik, kezd kiürülni és inkább holt teherré válni. A tudomány, művészet fejlődését segítő keret egyre jobban húzza lefelé pályánkat vérfürdőkbe, társadalmi és gondolati bizonytalanságba, agresszióba. Minden értéket az egyre megfoghatatlanabbá váló pénzzel mérünk, a segítséget nyújtók és a segítségre szorulók kasztja egyre távolabb kerülnek egymástól (pedig csak közmegegyezés, hogy ki melyik csoportba kerül, hiszen mondjuk az én számítógépes ismereteim koldusbotnál többet nem adnának egy természeti közösségben...).

Kérdéseink, önmagunktól és egymástól való félelmünk taszított minket a világ minden zugába, tiszteletlenek voltunk, válogatás nélkül, önkritikát és kérdéseket mellőzve boncoltunk fel mindent, és most miénk az egész - kérdés, hogy mihez kezdünk vele.

Ahhoz, hogy feldolgozni, használni tudjuk - szerintem - irányváltás szükséges, mégpedig a gyökereknél. Az ember alakította maga körül a világot olyanná, amilyennek ma látjuk. Nem rosszabbak, tudatlanabbak voltak nálunk, csak korábban éltek ugyanolyan életet, amilyet mi most - és rajtunk múlik, hogy milyenné lesz a világ. Ehhez azonban - ismét csak szerintem - nem másokat, hanem egyedül önmagunkat változtathatjuk meg. Olyan ez, mint a tűzoltófecskendő: a vízsugarat lehet irányítani elé tett lapokkal, ekkor azonban részben gyenge lesz a sugár, másrészt előbb-utóbb elsodorja útjából az első akadályt: a terelőlapot, és újból arra megy, amerre a fecskendő indítja. Valós hatást így csak a forrás megváltozása tehet: az ember belső átalakulása.

Talán megtanulok együtt élni önmagammal, tisztelni törvényeimet, amelyek viselkedésemet irányítják. Így képes lehetek belső feltételeim megváltoztatására, ugyanakkor arra is, hogy tisztelettel forduljak a világ többi része felé, akár adok, akár éppen elfogadok segítséget tőle.

Azt hiszem, itt kellene állni valami elméletnek, hogyan is képzelem ezt az átalakulást. Bevallom őszintén: lila gőzöm sincs róla. Ez az egészben a poén, de persze kis kerek világképem azonnal jelentkezik, hogy meg is magyarázza, miért. Elfogadtam önmagamra nézve, hogy gondolkodásom valódi, gyökeres megváltozása valószínűleg olyan, amit nem láthatok előre, mert éppen az jellemzi, hogy kívül esik jelenlegi határaimon, az egyetlen dolog, amit tehetek érte az, hogy nem minősítem, hanem megélem belső folyamataimat és igyekszem megőrizni stabilitásomat. Nos miért lenne ez másképp kicsit nagyobb keretek között? Miért kellene törődnöm azzal, hogy hogyan változhat meg az emberiség közös gondolkodása olyan irányba, ami lehetővé teszi neki a túlélést (például annak az irdatlan szemétdombnak a kitakarítását, amit az utóbbi időben hagyott maga körül...)? Pláne visszatartó erejű, hogy olvastam mostanában egy-két ilyen jellegű (világmegváltó) írást, és kénytelen voltam őket a feljebb említett "írói bemutatkozás" kategóriába rakni, mert mindegyik a saját típusának a kibontakozásaként, a "többiek" megváltoztatásaként álmodta meg a folyamatot. Csak hát szerintem eddig minden hatalomra került csapat ugyanezt hajtotta végre a jelenleg tapasztalható végeredménnyel... És vajon hova tűnt a tiszteletadás az egészből? Honnan tudja nagy felvilágosultságában, hogy másnak nincs igaza? (Persze az is lehet, hogy nekem nincs igazam, és ők tényleg jól tudják. De akkor miért nem jelennek meg egymás elképzeléseiben?)

Szóval ez fából vaskarika, azt hiszem, abba is hagyom. És íme, tényleg...


Kedves Loránd  /  Az örökkévalóság pillanatai  /  Gondolatok Vissza    Tovább