Attól tartok, ez a téma is megér egy misét, mert alapvető különbséget látok látásmódom és a magam körül látott megítélésben. (... már megint a témakezdés nehézségei...)
Visszatérnék oda, hogy gyermekkorunkban elkezdődik az a folyamat, amellyel minket beillesztenek a társadalom gépezetébe. Bár valójában a cél van a szemünk előtt: étkezési, ürítési szokások szabályozása, majd öltözködés, beszéd, viselkedés, gondolatok és tudás - a valódi beillesztés a "módszeren" múlik: az "értékes vagyok" tudatot külső feltételek teljesüléséhez kötjük, akkor vagyok "jó kisfiú", ha szépen beszélek, jó jegyeket hozok haza, stb. Így aztán egészen kicsi kortól kezdve versenyben vagyunk, és ezt kétféleképpen tehetjük. Lehetünk versenyben például az iskolában egy másik gyerekkel, vagy pedig egy oktatási rendszer által felállított haladási tervvel (érdemjegyek). A versenyhelyzetből sem a nyertes, sem pedig a vesztes nem szabadulhat egykönnyen: a nyertesnek fenn kell tartania szintjét, különben "bukott angyallá" válik, a vesztes pedig a küzdelem feladásának kétségbeesése elől menekül. Persze ez minden embernél egyedi, mert mindenki máshogy állítja össze önmagában saját értékességét (ha jól tudom, ilyen lehet a tőzsdén a részvénycsomag, mint pl. a BUX, ennek "árfolyama" vezérli általános közérzetünket) - ennek alapján vannak, akik az iskolában (látszólag) nem versenyeznek - viszont amíg nem éri el valaki azt az állapotot, amikor saját értékességében feltétel nélkül hisz, addig az élet valamely külső területén versenyben áll.
Így aztán az egyedi "értékrendszerünk" alapján meghatározott területeken egész életünkben folytatjuk önmagunk megméretését. Ez persze kicsi, összeszokott közösségekben nem jelent igazi konfliktushelyzeteket, mert a tagok kölcsönösen igazolják a többiek értékességét, és cserébe hasonló jelzéseket kapnak vissza. Kár, hogy ez egy terroristacsoportban pontosan ugyanolyan jól működik, mint egy baráti vagy vallási közösségben: ez a pozitív visszacsatolás csak az egyének jó közérzetét szavatolja, nem a csoport "erkölcsi értékét" (persze a győztes terroristákból majd úgyis partizánt faragnak a történetírók...)
Jelen világunk azonban nagyon ügyes, mert egyre alaposabban zilálja szét ezeket a kis csoportokat, és emberi visszacsatolás helyett általános értékmérőket óhajt bevezetni. Ennek nagyon egyszerű oka az, hogy az előbb említett csoporttal szemben valami "társadalmi közítélet" határozza meg az egyén értékét, így afelett ellenőrzés gyakorolható.
Ez is egy érdekes összehasonlítás, kis kitérő. A társadalmi elvek alapján hatalmas egységek foghatók egybe, de az összetartó erő viszonylag kicsi - ugyanakkor egy kis csoport igen szoros egységet alkot - viszont ennek létszáma nem növelhető túl nagyra. Ha hadsereget nézek (közeli példa Irak és Amerika) valahogy ugyanez látszik: mindkét csapat a saját szerveződési formáját játssza, és igyekszik bebizonyítani, hogy az a nyerő (elsősorban önmagának: Amerikának igen fontos, hogy összes belső problémája felett egységként tud lépni, ha kell; Iraknak pedig az, hogy szent céllal - és ebben most semmi gúny nincs - egy kis nép dacolhat a hatalmas, pöffeszkedő úr-néppel).
A trükk: a kis csoport nem veszíthet, mert hatalmas ellenféllel szemben szent céllal folytatott reménytelen küzdelemben a csoport elpusztulhat, de nem veszít - a nagy nem nyerhet, mert amíg a csoport egyetlen tagja is él, harcol, a totális megsemmisítést pedig valahogy inkább a "kiirtás" mint a "legyőzés" fogalmával tudom társítani. Az a szomorú, hogy nem egy szinten harcolnak, így nem alakulhat ki megértésen alapuló valódi "béke", vagy valamilyen kölcsönös "tisztelet" a küzdők között. Kitérő vége.
Valahol ott tartottam, hogy a minket körülvevő "európai" gondolkodásmód alapja az, hogy életem számomra fontos területein skálákat állítok fel, és teljesítményemet, sikerességemet - azaz értékemet az adott területen - ezeken mérem le: szinteket készítek. Ha az átlagos szintet pozitív tartományban tudom tartani, elégedett vagyok magammal, ha lejjebb csúszik, akkor rossz lesz a hangulatom.
És most jön a meglepetés: ez az egész eddigi szöveg csak bő lére eresztett bevezetés volt egy (talán) rövidebb lényegi részhez.
Túlzottan sokat hallottam arról, hogy emberek belső fejlődésük során bizonyos szintekre jutnak el, adott képességeket szereznek meg. Nagyon fontos számukra, hogy mit képesek megtenni, egy bizonyos "szellemi hierarchia" milyen pontján állnak ("te hányadik fokozatú beavatott vagy?") - és ez nekem nem feltétlenül tetszik.
Én úgy érzem, azért kezdtem el foglalkozni ilyen, kissé elborult, befelé vezető gondolatokkal, mert nem éreztem azt, hogy a körülöttem látott hétköznapi eredmények, sikerek valaha is boldoggá tudnának tenni... jaj Istenkém, de nagy marhaságokat bírok írni néha! Szépen fogalmazok, de a valóság az, hogy utáltam ezt a világot. Gyűlöltem okosságát, színjátékát, szerepeit és szereplőit egyaránt, mert olyan helyzetben voltam, amin nem tudott segíteni senki. Viszont semmi kedvem sem volt pótcselekvésekkel elütni az időt, így aztán nekiálltam felépíteni egy saját világot, amelyben meg tudtam magyarázni magamnak a külső világ jelenségeit, de nem kellett szabályrendszerét elfogadnom. Így bátran megtagadhattam (elméletben) azt az alapelvet, hogy külső dolgokon mérjem le értékemet (bár gyakran kapom magam azon, hogy mégis, még mindig ezt teszem...) Így arra a következtetésre jutottam, hogy emberi értékemet egyetlen módon mérhetném: abban, hogy mennyire jutottam közel önmagamhoz, mennyire valósítottam meg Istent az én bőrömben. Erre pedig nincs mérce, mert minden pillanatban tanulhatok és többé válhatok, így mérőműszerem egyedül a tiszta szem és a törekvés erre az útra. Így a mérték teljesen személyre szabottá vált, senkit nem mérhetek annak alapján, hogy meddig jutott el az én utamon, mert neki sajátja van, amit pedig egyedül ő ismerhet, tehát nem tudhatom, hogy hol tarthat rajta; önmagamat más emberrel közvetlenül, útjaink ismerete nélkül valamilyen közös külső értékrend alapján összehasonlítani pedig lehetetlen - vagy legalábbis semmi értelmét nem látom.
Akkor miért olyan fontos nekünk, hogy milyen szinten állunk belső fejlődésünk útján (a többes szám azért jogos, mert amit az előbb írtam, nagyon tetszik ugyan, de ha rossz kedvem van, kizökkenek belőle, és az így van jól...)? Mert ragaszkodunk a külső mérték használatához. Szerintem kivétel nélkül azért fordulunk belső irányokba, mert a külső értékrend válságba jut bennünk, és új, tisztának érzett értékeket keresünk, ezekhez azonban pontosan úgy viszonyulunk, mint a megtagadottakhoz; a "világban" egyre értéktelenebbnek éreztük önmagunkat, akár azért, mert lecsúsztunk a külső ranglétrán, akár azért, mert elvesztettük a hitünket annak "jogosságában", keresünk tehát valamit, amivel "átlagos értékünket" ismét pozitív tartományba tornászhatjuk. Foglalkozunk természetgyógyászattal, vallással, filozófiával, a lényeg, hogy az abban elért eredmények alapján értékesnek tarthassuk magunkat - addig, amíg jön valaki, aki jólnevelt Zen buddhista szerzetes módjára ki nem röhög minket ezért.
Természetesen létezik "szellemi hierarchia", ez azonban nem más, mint az a képesség, amellyel egymásnak itt, ezen a világon segíteni tudunk, és attól "szellemi", hogy nem tudatos. Azon múlik, hogy mennyire nyitott tudatos lényünk arra, hogy rajta keresztül "éppen jókor" jelenjen meg egy szó, mozdulat, gondolat. Valódi szellemi szintünket - szerintem - nem az határozza meg, hogy hány embernek tudtunk segíteni, mennyit tudunk valamilyen szent iratból, mit látunk, stb., hanem az, hogy egy teljesen hétköznapi, számunkra akár észrevétlenül maradó dolog mit jelent egy másik embernek. Hülye példa, de ez jutott eszembe: lehet valaki nagy mágus, ezreket gyógyítva tudásával - és megmenthet egy egész várost a takarítónője, mert rámosolyog egy neki szimpatikus fiatalemberre, aki ettől visszanyeri az életbe vetett hitét, és mégsem mérgezi meg a vizet. Soha nem fog kiderülni, hogy ez megtörtént, láthatatlan, de valós csoda marad. Persze a példa túldramatizált, mert egyetlen ember élete is összehasonlíthatatlan, egyedi érték; minden pillanat, ami valakinek boldogságot okoz, felbecsülhetetlen jelentőségű.
Ugye, milyen szép rózsaszín álmocska? Mégis, sokkal jobban szeretem, mint a gondosan tudatos határok közé szorított "szellemi rendszert", ami hatalmas és bölcs lények irányítása alatt kormányozza szegény kicsi halandók életét. Vajon hova rejtik azok a magasságos szellemek a minden élővel szembeni feltétlen alázatot, amit oly fennen hirdetnek?
Egy kicsit megint elrugaszkodva a racionalitástól úgy fogalmaznék, hogy: ha meghajtod fejed minden lény előtt, tisztelve bennük Urad jelenlétét, úgy egyenes derékkal állhatsz majd lábainál - ahol a hatalmas és bölcs térdre kényszerül, meglátva a lenézett arcok mögött a valódi fejlődés elszalasztott lehetőségét.
A magasabb szintre jutott embert szerintem az különbözteti meg a többiektől, hogy a változó felszín alatt egyre tisztábban érzi a boldogságot, amit fejlődése jelent, egyre több szellemi ajándékot kap a körülötte levő emberektől, egyre kevésbé érzi magát "méltónak" hozzájuk, amíg meg nem tanulja, hogy ennek így nincs értelme. Lehet, hogy ezalatt a többiek úgy érzik, tanultak valamit tőle. (Jaj, de röhejes! Most tulajdonképpen azt írtam le, ahogyan én érzem magam néha - így feltételezem azt, hogy én a saját világképecskémben ilyen "magasabb szintre jutott ember" vagyok. Vajon szentté mikor fogom avatni magam? Cikiiii! Bár persze természetes, hogy jár nekem is egy kis "szellemi önkielégítés", ha már ennyit nyoszorgatom magam hülyeségekkel.)
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|