Lehet, hogy véleményemmel teljesen egyedül vagyok, de nekem általában szokott problémám lenni azzal a helyzettel, amiben éppen vagyok: nem látok jövőképet magam előtt, nem tudom, miért kerültem oda, ahol éppen vagyok és mit tudnék kezdeni ezen a helyen magammal, ráadásul nem tudom, miért éltem át mindazt, ami eddig velem történt. Mondom: néha gondot okoz nekem mindez - de ez nem jelenti azt, hogy szép kis elméletemmel nem is tudok jólfésült magyarázatot adni rá. (Mindig nagyon irigylem azokat az írókat, akik megtalálták válaszaikat és feltétel nélkül el is fogadják azokat, minden kétely nélkül a meztelen, megélt Igazságról írva... vagy mégsem irigylem őket?)
Ha már itt tartok, az irigység is egy olyan dolog, amiről nem árt ejteni egy pár szót. Hiába kap olyan negatív megítélést mindenfelé, szerintem gondolkodásmódunk természetes következménye, hogy irigyek vagyunk (nem véletlenül került bele még a tízparancsolatba is...) A levezetés már ismerősnek tűnhet: önmagam értékességét külső dolgokban keresem, ezért összehasonlításokra kényszerülök, ha emberekkel hasonlítom össze magam, rögtön felvetődik az, hogy a számomra fontos területen szerintem előttem járónak jobb, de ha általános normákkal mérem magam, akkor is találkozom emberekkel, akik jobb esélyekkel indulnak az élet vizsgált területén. Naná, hogy esz a sárga irigység!
Ezt a kérdést mindig megkapjuk, és a belőle származó belső harc keménysége egyetlen dologtól függ: mennyire tartom értékesnek önmagam. Ha alapjában véve elégedett vagyok, akkor tudok legyinteni a másik ember sikerére, ha viszont rossz passzban vagyok, akkor tovább romlik a kedvem tőle, igazságtalannak érzem a világot, Istent azért, mert nekem nem adott olyan lehetőségeket, mint a másiknak. Más a helyzet, ha önértékelésem független attól a dologtól, amiben a másik jobb nálam, mert így örülni tudok az ő eredményének. Egyszerű példa: mondjuk magyar versenyző nyeri a fedettpályás zsákbanfutó világbajnokságot. A TV néző boldog, örül honfitársa sikerének, ám ahhoz, hogy az immár ötödször második helyre került szintén magyar sportoló is boldog legyen, kicsit több kívántatik tőle. Az, hogy önmagát egyedül azzal mérje, hogy milyen erőfeszítéssel küzdött, és nem az eredménnyel. Nem is azzal, hogy önmagához mérten jó eredményt teljesített-e, mert ha másvalaki helyett önmagammal küzdök, még nem változtam semmit, csak nehezítettem egy kicsit saját helyzetemen. Szerintem a lényeg mindig túlmutat a valós módon mérhető eredményen, jelen esetben a legérdekesebb számomra a lelkiállapot, amibe a verseny alatt került (azt hiszem, utaltam már a kínai tanmesére, amelyben a császár az udvarán dolgozó mészárostól tanulja a Taót)
Talán már szószaporítás, de még ideírom, hogy véleményem szerint ez az legutóbbi az egyetlen valós mérce, mert a másik ember más. Semmi alapom nincs "általánosan" összehasonlítani az almát és a körtét, mert bizonyos esetben az egyik, máskor a másik a jobb - csak a terület megválasztásán múlik az ítélet. És ha feltételezem, hogy azért egy kicsit változom én magam is, akkor az önmagammal való hasonlítgatás sem túl sikeres, mert hiszen a célom (jó esetben) nem más, mint megtalálni jelen pillanatom értékességét, vagy igazolni rossz hangulatomat negatív kicsengésű megállapításokkal helyzetem romlásáról.
Összefoglalva az eddigi kuszaságot: szerintem az irigység elkerülhetetlen, amíg önmagamon kívül keresem létem igazolását, és az általa okozott kellemetlenség egyenesen arányos rossz hangulatommal, mivel közvetlenül belőle származik: önerősítő okozata, nem pedig oka annak.
Van viszont egy egyszerű technikám az irigység leépítésére - és ami meglepő, hogy ugyanez a módszer alkalmas a harag csökkentésére is. Lényege: ha irigylek valakit - vagy haragszom rá, egyszerűen megkérdezem magamtól, vajon szívesen lennék-e az illető helyében? Nem csak azt az egyetlen dolgot figyelve, ami éppen tetszik vagy idegesít, hanem vállalnám-e a helyét a világban? A válasz eddig mindig lemondó "nem" volt. Bizony nem szívesen lennék gazdag, mert jóval vastagabb bőrre lenne szükségem a lelkiismeret ellen, mint most, és nincs kedvem megélni a több lehetőséggel járó nagyobb bizonytalanságot - ahhoz pedig, hogy e kérdések elől pótcselekvésekben keressek menedéket, végképp nincs hangulatom. Nem lennék híres, mert semmi kedvem idegenek előtt harcolni azért a képért, amit jórészt mások alakítottak ki rólam...
És a haraggal is így vagyok. Nem örülök, ha valaki az orrom alá fújja cigarettája füstjét, de hálás vagyok, hogy legalább nekem nem létszükséglet az a füstölgő izé, és amikor egyedül vagyok, nem kell szívnom. Ha valaki nagyon bizonygatja hatalmát, fontosságát, tudását, egyetlen dolognak örülök: azért, hogy lelki egyensúlyom fennmaradjon, éppen most nincs erre szükségem. Az az alapvicc, hogy a másik ember nem rosszabb nálam azért, mert valamilyen tevékenysége zavar engem, csak ugyanazt az egyensúlyt, amiért én is küzdök magamban, őneki ezekkel az eszközökkel kell fenntartania, amelyek jóval több kárt tesznek benne, mint bennem. És csak remélhetem, hogy meg fogom találni gondolkodásom, tetteim összes olyan elemét, amelyek hasonlóan zavarnak másokat és ártanak nekem.
Nos, akkor talán vissza kellene kanyarodni a cím irányába. Leéltem egy bizonyos életet, és most egy adott helyzetben vagyok, és ezt többféleképpen értékelhetem. Foglalkozhatok azzal, hogy mi minden lehettem volna mostanára, ha akkor én..., ha akkor a környezetem... - és ez bizonyára így is van. Milliárd irányba ágazhatott volna a világ menete minden pillanatban, de ezek közül egyetlen valós van: ahol most vagyok. Azzal, hogy elméleti lehetőségeken töprengek, az egyetlen valódit szalasztom el: ami éppen ebben a pillanatban, pontosan ennek az embernek áll rendelkezésére. Minél kevésbé vagyok hajlandó elfogadni azt az embert, akivé lettem a valóban nem nyílegyenes úton, annál kevésbé tudom kihasználni jelen pillanatomat.
Ide kívánkozik ennek a gondolatnak egy rövid következménye, a sok helyen előforduló "élet-terv". Mivel személyes vélemény, ezért nyugodtan (...fenét, hiszen akkor nem írtam volna ide ezt a félmondatot) állítom: ez marhaság. Visszapergetem életem filmjét és mellette látom a tökéletes tervet. De könyörgöm, ha egyetlen ponton is másként döntök, az egész további "leélt élet" megsemmisül, a világ más irányba megy tovább, más helyzeteket élek meg! Kitalálok magamnak egy "ideális utat" (itt lent, kicsi agyammal, amiből eleve következik, hogy gondolkodásom összes korlátját viseli), és annak alapján értékelem jelen állapotomat (ja, és még ez a finomabb verzió, a durva, ha másvalakivel teszem ugyanezt...)
Lehetséges élet-tervvel foglalkozni, sőt ajánlott is mindenkinek ... aki tudja az értékelés igénye nélkül szemlélni mindkettőt. Aki tudja azt mondani, hogy íme, itt az ideális, minden lehetőségemet kihasználó élet-lehetőségem - és itt van a leélt, nem pontosan úgy sikerült darab... nos fenébe az ideálokkal, jó buli volt ez eddig, lássuk, milyen lettem általa.
A kunszt ugyanis éppen ez: szerintem a hibák, rossz döntések, kapott és okozott fájdalmak (amiket nagy bölcsen kihagynánk az "ideálisból") tanítanak mindet. Ezek tesznek jobbá, érzékenyebbé, ezek adják az egyetlen lehetőséget a valódi segítségnyújtásra.
Ha nem éltem meg saját nyomorúságomat, akkor büszkén, gyengéden, felsőbbrendűségem akaratlan kinyilvánításával fordulok oda a rászorulóhoz (naná, hiszen éppen az "ideális utamat" követem, hát legyek ... fennkölt egy kicsit). És bizony csodálkozom, ha belémrúg, vagy éppen megtörik - netán hátbavág, ha megerősödött, mert megaláztam segítségemmel. Ha viszont tudom, milyen a világ alulról, akkor felülre kerülve sem "ideálomat követve" adok valamit, hanem azért, mert valami összeszorul bennem látva a másik szenvedését, amit ugyan nem mérhetek a magaméhoz, mert mindenki a sajátját éli meg a legnehezebbként (a "burokban születettek" angyali jóindulatánál nem jobb a "sokat szenvedettek" hivalkodó modora sem) - ez teszi lehetővé, hogy elfordítsam a fejem, amikor adok (hogy "ne tudja a jobb kéz"). Tudom, hogy alul lenni rossz, de látni, hogy valaki lehajol hozzám, néha még rosszabb, mert önértékelésem zavarát csak tetézi a segítség elfogadása. (Az ördögi kör végpontja a koldus, aki nem lát már semmi mást, csak az életbenmaradást, és annyiszor kényszerül elfogadni, hogy küzdeni már nincs ereje - esetleg részegen, sorstársával pár forintért igen, de helyzete ellen nem.)
Szóval az "ideális út" szépnek álmodható, egyetlen dolog marad ki belőle: a megélt fájdalom, ami aztán a valódi segítségnyújtás képességévé válhat, ha... Ha értékelem végre önmagam, elfogadom egész életem minden egyes pillanatát azzal, hogy elengedhetetlenül szükséges volt annak a lénynek a létrehozásához, ami pillanatnyilag vagyok, és mivel értékes vagyok, ezért értékes az út, amelyen kialakultam. És most már megnézhetem azt a dolgot, amivel ez a lény a legtöbb örömet okozhatja magának: az, hogy használja a hitet, amit önmagába vet, valós súlyán ismeri fel és enyhíti a fájdalmat, ráadásul saját "rossz" tettei tanulságaként képes végre felismerni a szenvedést a másik ember "gonoszsága" mögött... Na ez már nem piskóta! Legalábbis több poén van benne, mint azon filózgatni, hogy most akkor végleg eltoltam a "tervet", vagy van még egy-két dobásom.
Az "utat" keresve gyakran játszunk úgy, mintha ez mérhető lenne a világ dolgain, helyeket és vonatkoztatási pontokat rajzolunk fel, aminek alapján helyzetünket értékeljük az úton. De ha egyszer az "út" nem valami evilági dolog, teljesen természetes, hogy állandó konfliktusba keveredünk önmagunkkal és környezetünkkel amikor megpróbáljuk kijelölni. Kedvenc "utas" hasonlatom az Értékrendek címszó alatt leírt "mértani hely" gondolat kiterjesztése. Szóval az "út" számomra olyan, mint egy mértani egyenes, kijelölve - mondjuk - egy városban. A valóságban természetesen nem létezik, még egy fénysugárral sem mutatható meg, mert ha valaki keresztezi, a fény elakad, de az egyenes ott marad, azt végpontjainak helyzete jelöli ki, nem az, hogy valóban meghúzható-e. Én jelen vagyok ebben a világban, jelenlétem valójában ez a mértani egyenes, viszont én megpróbálom kijelölni, testet adni neki a világban, körülépítem falakkal, hogy létét biztosítsam - ezáltal összeütközöm másokkal, akik ugyanezt (ugyanilyen jogosan) teszik. Pedig (azt hiszem) az igazán teljes, önmegvalósító élet az, amikor hajlandó vagyok a "mértani vonalat" tekinteni a legfontosabbnak, bármilyen fizikai kötődést, így saját gondolkodásomat, testemet, életemet alárendelve neki. Szerintem azok az emberek, akik úgy halhattak meg, hogy testük távozta nem jelentette az általuk jelentett út megszakadását, így éltek.
Na jó, azt hiszem, elég lesz (éppen parkettán ücsörgök és kezd kényelmetlenné válni...), de a sok rizsa után még tartozom valamivel: a Feladat szerintem nem más, mint elfelejteni végre mindazt, amit feladatnak kitaláltam magam számára, és megélni azokat a lehetőségeket, amelyeket jelen pillanatom (az eddig bejárt út egészének végeredménye) lehetővé tesz számomra.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|