Egyik kedvenc témám ez, úgyhogy ma reggel átfutottam a könyvet azt keresve, vajon mekkora részt kell majd ásítozva átlapoznod azzal, hogy már ezt is leírtam. Úgy tűnt, hogy teljesen visszafogott voltam, és nem sokat ártottam bele magam.
Hogy miért lett kedvencem, arra is rövid a válasz: mert akkora nagy ügyet csináltak belőle, körülbelül olyan módon, mintha azt kérdezném meg, hogy melyik a szín: a piros vagy a zöld? Elnézést, egyszerre nem lehetnek azok?
Az eddigi fejtegetéseimből - legalábbis számomra - egyenesen következik, hogy ... hehe. Most megint megfogtam magam. Azt akartam ideírni, hogy következmény az a hitem, miszerint logikus szabályok vezérlik a gondolkodást - pedig ez csupán alapfeltevésem. Bocs. Elméletem tehát nem oldja meg a "szabad akarat-elrendeltség" problémát, csupán alaptételei miatt nem is jelenik meg benne a kérdés.
Ugyanis feltételezésem szerint gondolkodásom (kicsit gyarló általánosítással az "emberi gondolkodás") szintünktől függő mértékben megérthető, de teljes egészében logikus rendszer. Ennek van egy hátulütője is: aki minden információval rendelkezik rólam, annak a számára cselekedetem "eleve elrendelt".
Ez az előbbi bekezdés igényel némi magyarázatot, most egy kép jutott eszembe. Ha van egy labirintusom, benne egy patkánnyal és egy darab sajttal, a következőket állíthatom: a patkány teljesen szabad döntéseiben, hogy melyik utat választja, őt semmi nem kényszeríti (azon kívül, hogy a falakat nem lépheti át, ugyanúgy, ahogy minket kordában tart a fizikai világ és saját gondolkodásunk). Ha én látom, hogy a patkány és a sajt között létezik út, és tudom, hogy neki elég jó a szaglása, a labirintus pedig kicsi, akkor jó valószínűséggel állíthatom, hogy a patkány bizonyos időn belül meg fog reggelizni (ez a szintemtől függő rész-ismeret). Abban az esetben viszont, ha ismerem a patkány gondolkodási algoritmusait és a labirintus minden információját (a hőmérséklettől a sajtszagig), akkor pontosan tudni fogom, hogy milyen utat jár be patkány és mikor éri el a sajtot. (Olcsó trükköt is rejtettem ide: időben előrefelé kell ismernem a "környezetet" ahhoz, hogy ezt a térképet felrajzoljam, abban pedig, ha úgy tetszik, már szerepel a patkány...)
Hülye vicc jutott eszembe: Isten kíváncsi arra, hogy hova jut a patkány, ezért végiggondolja, minek következtében a patkány végigmegy a labirintuson - a történet maga a gondolat folyamata... Persze ez kibontva annyit tesz, hogy ha tényleg létezik Isten, és definícióm (a magam szintjén) helytálló rá nézve, akkor számára természetes minden lény tökéletesen predesztinált viselkedése, annak ellenére, hogy ez a lények szabad döntését semmiben sem befolyásolja. Az eleve elrendeltség ugyanis nem Isten "szándéka", amit egyébként is túlzottan emberszerűnek tartok, hanem Isten lényének alaptulajdonsága. A megtörtént dolgok (szerintem) nem Isten "szándéka szerint valók", hanem egyszerűen részei. Szándékról egyetlen formában érdemes beszélni: a pillanatnyi döntéseim során jelentkező belső hanggal kapcsolatban, amely a számomra éppen elfogadható információt, érzést sugallja - kissé kitágítva tudatos látókörömet.
Nem bírom kihagyni kedvenc hasonlatomat sem (mivel hirtelen semmi jobb nem jut az eszembe. Be akarom fejezni ezt a könyvet, és már csak a következő rész van hátra, az összes többi kész. Úgyhogy most már törtetek...)
Úgy is lehet látni az életet, mint egy nagy akadálypályát, lejtőkkel, lyukakkal, hideggel-meleggel, mágnessel, elektromos mezőkkel, stb. Ezen a terepen szaladgálnak különböző méretű és anyagú golyók, amelyek maguk sem homogének, hanem más-más tulajdonságú anyagokból vannak összeállítva. Ha ismerem a fizika összes törvényét, az összes golyó minden tulajdonságát és helyzetét, akkor képes leszek minden golyó pályáját megjósolni - ennek hiányában azonban bármilyen megállapításom komoly hibalehetőséget hordoz.
Egy golyó következő pillanatban felvett helyzetének megjósolásához ugyanis szükségem van az őt érő környezeti hatások teljes térképére, (és ebbe beletartoznak a vele kölcsönhatásban levő golyók is,) pillanatnyi helyzetére és belső szerkezetére (mivel nem homogén, a külső hatás valódi eredményének kiszámításához ezt is tudni kell) - és már készen is vagyunk.
Viszont ha én akarom megjósolni egy ember (akár saját magam) következő döntését, azt hiszem, tudatosan nem megoldható feladatot vállaltam. Nem tudom pontosan, "milyen fából faragták", kikkel áll kölcsönhatásban és azok pontosan milyen hatást gyakorolnak rá - és akkor még a fizikai környezet hatását még nem is említettem. Fontos például egy tárgyalópartner viselkedésének okait kutatni, hogy előre láthassam (netán kissé befolyásolhassam) néhány lépését - de mit ér az egész, ha elüti egy autó a döntés reggelén...
Vannak természetesen módszerek, amik segítséget ígérnek, és hosszú életkoruk (utaltam már a természetes szelekció elméletek területén kifejtett áldásos hatására) jelzi használhatóságukat. Ilyen lehet például az asztrológia, ami szerintem nem más, mint utalások sora a "golyó" anyagára: általában milyen hatásokra reagál, melyekkel szemben kevésbé érzékeny az adott ember - ami bizonyos következtetéseket is megenged útjára és környezetére vonatkozóan. Ugyanakkor a benne rejlő elemek pontos elrendezését nem tárja fel, százszázalékos jóslatra (szerintem) nem ad lehetőséget. Javítson ki bárki profi asztrológus, de szerintem tudása és lehetőségei növekedtével egyre erősebben érzi korlátait, amin már nem nyúlhat túl, talán mert a pontos ismeret egyre nagyobb mértékű beavatkozás is a vizsgált rendszerbe? Két hasonlat jutott eszembe a modern fizika területéről, az egyik az anyag megismerése, ahol a "megismerhetetlennek" pontos, kiszámítható értéke van, egy elemi részecske minden adatát egyszerre a fizika eszközeivel nem ismerhetjük meg. Az ismert hasonlat szerint olyan ez, mint amikor egy macskát minden szempontból zárt, de az életfeltételeket biztosító dobozba tesznek egy fiola mérges gázzal, ami 50% valószínűséggel kinyílik. Ha a doboz nem nyitható fel, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ennek a macskának nem csak két állapota (él vagy halott) van, hanem egy harmadik is, amibe ez a doboz kényszerítette: amikor pontosan 50% valószínűséggel él.
A másik hasonlat a fénysebesség, amely (jelen fizikai eszközeink segítségével, az "alapszabályokat" békén hagyva) tetszőlegesen, de egyre nagyobb erőfeszítéssel megközelíthető ugyan, de el nem érhető.
Hova is lyukadtam ki? Valami olyasmire, hogy elfogadhatónak tartom sorsunk "eleve elrendeltetését", bár nem tételezek fel mögötte szándékot; ugyanakkor nem tartom lehetségesnek azt, hogy ez alapján bárki is teljes bizonyossággal képes legyen akár egyetlen pillanatot is "evilági eszközökkel" tökéletesen megjósolni. Mivel azonban Isten részeként tekintek az emberre, nem lenne logikus azt mondanom, hogy az ember számára nem lehetséges a jövő ismerete, sőt! Mivel "fentről nézve" nem tudok "részként" tekinteni az emberre, csak mint egy hologram kis darabjára (amelyen keresztül az egész kép látható ugyebár), azt mondom, hogy ily módon igenis birtokában vagyok a teljes világ ismeretének, és ennek tetszőleges része megjelenhet előttem bármely pillanatban (lásd: isteni szikra). Ez az élmény azonban nem része vagy eredménye valamilyen tudatos módszernek vagy technikának, hanem akkor következik be, amikor "magasabb szempontból" kívánatos. Azaz mindig. Na ezt a részt igazán furcsa lesz olvasni, hiszen most gondolkodom rajta, és az eszembe jutó dolgok kis részét írom le... na mindegy. Szóval szerintem a technikák használata, a tudatos viselkedés, egy olyan élet-szerep elfogadása, amely további, racionális úton meg nem szerezhető információk birtoklását igénylik, továbbá emellé olyan gondolkodás, hozzáállás, amely lehetővé teszi a tulajdonképpen folyamatos információáradat befogadását (ez azt jelenti, hogy nem kerül tudatos elemzés alá, hanem azonnali cselekedetet vált ki, és esetleg később tudatosul) az embernek új képességeket ad.
A történet mellékhatása az, hogy az úgymond "szabad döntések" száma radikálisan csökken. A patkány, ha tudja, hogy hol van a sajt, akkor egyenesen arrafelé megy, nem keringőzik feleslegesen a labirintusban. Ugyanakkor más szempontból megállapítható, hogy nem volt "szabad", ezt azonban nem valami külső kényszernek köszönhette, hanem annak, hogy tudta, neki melyik a jó irány, így nem szabadságát vesztette, hanem egyszerűen nem került döntéshelyzetbe útja során. Vannak emberek, akik (divatos kifejezéssel élve) érzik Isten vezetését, és vannak sokan, akik keresik ezt mindenféle külső eseményben: "Nincsenek véletlenek!" felkiáltással értelmeznek maguk körül mindent, így teremtve meg önmagukban a felsőbb segítő jelenlétének érzését (véleményem szerint). A valós vezetettség (ismét csak szerintem) nem más, mint amikor valaki (mint a példabeli patkány) tudja, hol van a sajt. Nem a sarokra ismer rá valamilyen jelből, ahol balra kell fordulnia, egyszerűen tudja, hogy neki ott a balkanyar a jó - de lehet, hogy ez az érzés akkor jelenik meg, amikor valami külső jel egy pillanatra megváltoztatja tudatállapotát. Hogy ezek közül melyik az ok és melyik az okozat, körülbelül olyan kérdés, mint a tyúk és a tojás sorrendje. Egy rendkívül éles, bár hétköznapi pillanat után születik hirtelen egy döntés, amely egy életet változtat meg - vagy a változás súlya élezi ki azt a pillanatot? Szerintem mindegy, a lényeg úgyis a változás maga.
A világ rendjéről alkotott képünk talán a legfőbb oka, hogy az valóban olyan, amilyennek elképzeljük. Személyes szabadságunkhoz való ragaszkodásunk hozza létre azt, hogy nem tudunk minden szükséges adatot döntésünk során, mert akkor már nem is érezhetnénk "döntésnek" a cselekedetet. Önmagunk által épített személyiségünk, énképünk az, amelyet meg akarunk őrizni, döntéseinkben, életünkben kifejezésre juttatni akkor is, ha az általa vezetett élet nem hozza ki a maximumot belőlünk. Mégis így van, így élünk, tehát ez egy lehetséges stabil állapota Isten gondolatainak (vagy a világnak, ha az előbbi túl vallásosnak hatna, egyébként nekem inkább azért nem tetszik, mert maga a "gondolat" fogalma túl "emberszagú" - tud valaki ennél jobbat ahelyett, hogy antropomorf?) - viszont életterünk jelen állapota arra sarkall bennünket, hogy valami új után nézzünk.
Nem tudom, milyen lehet az, amikor egyszer csak egységünk tudatára ébredünk. Hasonlatként az jut eszembe, mintha egyszerre testem sejtjei bejelentenék, hogy köszönik szépen jól érzik magukat, most pedig beszélgetni szeretnének velem és egymással, és szeretnének segíteni kitalálni, hogy mit csináljunk így együtt. Vajon mit szólhat a teremtő, ha földi teste, a milliárdnyi ember azt mondja: itt vagyunk, együtt a Te jelenlétedként, felnőttünk és meggyógyultunk.
Lehet, hogy semmit, és lehet, hogy az egész nem is olyan nagy kunszt vagy változás. Lehet, hogy az egész csak az én fejemben jelenik meg, mert annyira távolinak érzem még önmagamtól is, nemhogy az egész világtól... és lehet, hogy ezt az egész teremtős dolgot csak képzelem... vagy nem fogom megtapasztalni ezt a változást. Mindegy, játéknak jó volt, legalábbis engem elszórakoztatott.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|